A vasárnapi választások bár a győztes induló tekintetében nem, az arányokat illetően nem kis meglepetést hoztak, a Fidesz ugyanis 135 mandátumot gyűjtött, míg az ellenzék csupán 56-ot – egyéni választókerületekben 16 budapesti helyszínen kívül csupán kettő vidékit szerezve. Az újabb kétharmados kormánypárti siker után most 5 pontban mutatjuk be, milyen konzekvenciák is merülnek fel egy hasonló eredményt követően.
Nyert a Fidesz, de ezt az ellenzék bukta el igazán
Fotó: Karancsi Rudolf
Persze magyarázni sem kell, a Fidesz teljesítménye kiemelkedőnek tűnik még az előző két választáshoz képest is – százezer körüli plusz szavazó megszerzésével például 2018-hoz viszonyítva –, ám ami igazán drámai változást hozott (és Török Gábor szemléletes ábrája is mutatja), az az ellenzék lejtmenete 2018-hoz viszonyítva. Az ellenzéki összefogás létrejötte során a szakértők között is vita volt arról, hogy a különböző pártok által megszerzett szavazatok valóban összeadódnak-e egy közös együttműködés részein belül.
Végül azon hangok nyertek teret, melyek szerint az ellenzéki szavazók olyan szinten nem Orbán Viktort akarják miniszterelnökként látni, hogy gyakorlatilag az együttműködés bármelyik részére és bármilyen formájára szavazatukat adják.
Nos, ez nem így történt, legalábbis a mostani alkalom során biztosan nem. A 2018-as választásokon ugyanis a 6 induló párt (az MSZP és Párbeszéd közösen indult, az Együtt pedig még létezett) szinte 2.7 millió szavazatot szerzett (közel 99%-os feldolgozottságnál a Fidesz most jár kicsit 2.7 felett), a mostani választáson viszont egy több mint 850 ezres visszaesés tapasztalható – listát szavazatok tekintetében csak 1.8 milliót kapott az összefogott ellenzék.
Sok kérdés merül fel, illetve értelemszerűen részletes elemzésekre lesz szükség annak megértéséhez, hogy mi is járult hozzá az ellenzék gyengüléséhez 2018-hoz képest. A Jobbik nagyon gyenge eredménye már most nyilvánvalónak látszik, de az is, hogy a koncepció egésze megkérdőjelezhető, hisz az ellenzék országosan kivétel nélkül mindenhol gyengült, és olyan helyeken is könnyen vesztett, ahol korábban szoros csatát vívott kormánypárti jelöltekkel.
Bizonytalan Márki-Zay Péter politikai jövője
Fotó: Bodnár Patrícia
Néhány napja Lázár János azt mondta, Márki-Zay Péter vasárnap este 10 órára politikai hulla lesz. Azon túl, hogy úgy tűnik, Lázár igen pontosan tud előre jelezni eredmények tekintetében, az ellenzéki miniszterelnök-jelölt politikai pályafutása valóban vízválasztóhoz ért. Valószínűleg senki nem vállalna nagy kockázatot azzal, ha arra fogadna, hogy MZP nem sokáig lesz (vagy már nem is) az egyesült ellenzék vezéralakja, miközben a jelenlegi hódmezővásárhelyi polgármester helyben is elég komoly válsággal nézhet szembe. Mindazonáltal nem kizárt, hogy MZP folytatná az országos szintű politizálást: erre utalt többek között a tegnap esti beszédének jellege, ahogy korábbi pártalakítási ötlete is, miközben egy hosszabb hétfői interjúban is szót ejtett arról, hogy ott lesz a most csalódott civilek és fiatalok mellett. Kérdés persze, hogy a jelen eredmény tudatában mi történik az általa konzervatív-szabadelvű pártként definiált új közösség létrehozásával, melyet még ősszel az ellenzéki előválasztás után lengetett be, majd márciusban újra szót ejtett róla, ám a mostani országos ismertség (ami persze nem feltétlenül népszerűség) nem kizárt, hogy maradásra sarkallja – különösen akkor, ha tovább nő az ellenzéki pártok és a közte lévő feszültség.
Az ellenzék számára borzasztó idők jönnek
Fotó: Infostart / MTI
A választási eredmény kétségkívül nagy legitimitási kérdés szinte az összes ellenzéki pártnak. Gyakorlatilag senki nem jött ki közülük jól (a Mi Hazánkról később), ami persze az egyik ismert kockázata volt az együttműködésnek, de egyben egy ironikus következmény is, hisz míg hosszas viták folytak a listás helyek elosztásáról – mivel mindenki kizárólag a számára legideálisabb szcenáriót akarta elérni –, addig most mindenki alulteljesített, a bukás mértéke pedig sokkal nagyobb lett az összes szereplő számára.
Persze a vesztesek körében is vannak kisebb és nagyobb bukók, elsőre pedig úgy tűnik, hogy a Momentum és esetlegesen Karácsony Gergely mint politikus kudarca a mérsékeltebb.
A Momentum esetében a képlet meglehetősen egyszerű, hisz a második legnagyobb ellenzéki frakció létrehozói lehetnek, és bár az ő eredményükben is voltak a várakozásoktól való elmaradások – különösen Pest megye 2. választókerületében Szél Bernadett vereségével –, de 2018-ban parlamentbe sem kerültek, a főbb céljaikat pedig most elérték. Karácsony Gergely ezzel szemben egyfajta budapesti harcosként definiálhatja önmagát, aki a lényegében egyetlen ellenzéki sziget vezetőjeként tevékenykedik. Persze mondható, hogy ő maga nem indult, így közvetlen szerepe sem volt ebben, ám a 18-ból 16 kerületet mégis behúzott a fővárosban az ellenzék – mondjuk a fogadás amit kötött, mely alapján 18-ból 18-at nyernek csont nélkül finoman szólva sem volt élete üzlete –, Karácsony pedig a választásokat követően azonnal úgy jellemezte a fővárost, mint „a szabadság zászlajának” egyetlen hordozóját. Az eredményeket látva tehát nem teljesen lehet nyugodt Karácsony és az ellenzék sem a Fidesz budapesti erősödése végett – még néhány olyan budapesti körzetet is nehezen sikerült nyerni, amelyet kérdés nélkül nekik jósoltak –, ám az biztos, hogy ő most jobb pozícióban találja magát egy esetleges újabb kudarcos miniszterelnöki jelöltséghez képest.
Jóval nagyobb krízis jöhet azonban a DK és különösen a Jobbik számára. Egyrészt mindkét párt a várakozásoknál jelentősen kevesebb mandátumot szerez – ennek ellenére a DK hozhatja létre a legnagyobb ellenzéki frakciót, a Jobbik viszont olyan gyengén teljesített, hogy 2 képviselővel rendelkezik majd csak többel a Mi Hazánknál –, miközben a szavazók körében is megtörhet a velük szembeni bizalom (a Jobbik kapcsán már megtört, erről is a következő pontban), különösen azt követően, hogy már a kampány során is különböző vádak érték a két pártot az egymással való szövetkezés és a Márki Zay Péter melletti relatív inaktivitás miatt. Nem is nevezhető nagyon meglepőnek – ahogy persze elegánsnak sem –, hogy a tegnap este során szinte senki nem volt ott az ellenzéki miniszterelnök-jelölt mellett (Karácsony Gergely és a momentumos Donáth Anna mondtak csak rövid beszédet, ami tökéletesen jelzésértékű arra vonatkozólag, hogy első perctől kik támogatták egyáltalán MZP-t), Jakab Péter és Gyurcsány Ferenc viszont egyből reagáltak is a választási kudarcra, természetesen a miniszterelnök-jelöltet hibáztatva.
Jakab Péter arról beszélt, hogy MZP októberben „tetemes ellenzéki előnyt” és „ellenzéki hadsereget kapott”, ám megbuktatta az ellenzéket. Ezen túlmenően egy hasonló este után meglehetősen abszurd módon amellett is érvelt, hogy a kormány nem húzza ki a 4 évet a szerinte várható megszorítások miatt, nekik pedig készülniük kell az ország irányításának átvételére akár a következő hónapban, akár fél év múlva.
Gyurcsány Ferenc ezzel szemben az őt jellemző absztraktabb gondolatokkal megfűszerezve, de hasonlókat mondott, kritikával illetve az ellenzéki programot – mely szerinte a jobboldali kormányt tekintette példának –, az erőtlen és gyáva vezetőt (MZP), és a rossz kapitányt (újra MZP), aki viharba vezette a hajót a biztonság helyett. A pártok egy részének körében tehát – a várakozásoknak megfelelően – egyből sikerült bűnbakot találni (az eddigi megszólalásaik alapján sok önkritikával amúgy nem találkozhattunk, inkább a „folytatjuk” dominált), kérdés viszont, hogy a választók is MZP-ben látják-e a legfőbb hibát, vagy épp a korábbi vereségek idején is jelenlevő pártokban rendül meg a bizalmuk egy erőteljes ellenzékváltás részeként. Az biztos, hogy a Jobbik és DK közötti összefogáson túlívelő szoros politika együttműködés az egyik legfurcsább kooperáció volt valaha: nem jött be.
Volt egy második győztes is, ám nem lesz könnyű a dolguk
Fotó: Kovács Tamás / MTI
A Mi Hazánk 6% fölötti eredménye mindenképp egy hatalmas és nem feltétlenül várt sikerként könyvelhető el a párt számára, különösen azt figyelembe véve, hogy az egyik legfőbb kampánytémájuk részben kikerült a fókuszból a háború bejövetele és a korlátozások megszüntetése következtében, miközben a párt Facebook oldalát a választások hetén törölték (Toroczkai László pártelnök oldalával már az EP-választás idején megtörtént ugyanez), nem meglepően pedig a médiában is sokkal kisebb súllyal tudtak csak jelen lenni. A Mi Hazánk kapcsán két kérdőjel is felmerül, az egyik a népszerűség okait, a másik a jövőbeni hozzáállást érinti.
Ami a szavazókat érinti, a területi eloszlásból már most látszik, hogy a Jobbik szavazóinak egy komoly hányada a Mi Hazánk jelöltjeit választotta az összefogás helyett – az ellenzék legnagyobb visszaesése épp az ország északkeleti részén a legnagyobb
–, aminek magyarázatához – vagy legalábbis annak alapjaihoz – igazából nem is kellene sokkal többet említeni annál, hogy a pártot a Jobbikból kilépő politikusok alapították, így a kötődés adott. Hozzá kell azonban tenni, hogy amint Schiffer András is kifejtette, a Mi Hazánk képes volt több témában is ellenzéki pozíciót felvenni, legyen szó a háború ügyéről, de akár a járványhoz és az oltáshoz kapcsolódó kérdésekről (melyek esetében például elég nyilvánvaló volt az ellenzéki egyet nem értés, hisz míg alapvetően az ellenzéki pártok hosszú ideig semmilyen korlátozást nem illettek kritikával, a járvány nehezebb szakaszaiban egyre szigorúbb intézkedéseket követeltek, később pedig a szabadságjogok megsértése miatt teljes nyitást). A Mi Hazánk számára most a fő kérdés, hogy miként tudja a leginkább építenie magát a továbbiakban, milyen témákra fektet hangsúlyt, illetve hogyan képes kihasználni az országgyűlésben való jelenlétet: bejutni ugyanis korántsem könnyű, de a bejutást követő érvényesülés és a növekedés megőrzése talán még nehezebb feladat.
A közvélemény-kutatóknak is van mit átgondolniuk
A kampány utolsó időszakában a megszokottnál is nagyobb hangsúly került a különböző kutatásokra, néhány nappal korábban mi is írtunk ezekről. A felmérések között bár jelentős különbségek voltak – míg a Medián 10 százalékos Fidesz listás előnyt jósolt, addig a Publicus a végén bedobta a ’fej fej mellett’ bombát –, és abban szinte teljesnek tűnt az egyetértés, hogy a Fidesz nyeri a választásokat, a kétharmad gyakorlatilag kizártnak bizonyult – amit tökéletesen jelez, hogy még Mráz Ágoston is arról beszélt (a választás napjának délutánján többek között), hogy a kétharmad esélye kevés, sőt, minimális. Elsőre tehát azt mondhatnánk, hogy a közvélemény-kutatók mindent benéztek, ám a kép ennél árnyaltabb, hisz egyrészt a magabiztos Fidesz győzelem megtörtént, a részvétel a várakozásoknak megfelelően alakult (igaz egyesek 75-80%-os részvételt vizionáltak), miközben a Magyar-Kétfarkú Kutya Párt eredményét is sikerült egész jól megjósolni. Ennek ellenére a tévedések nagyon jelentősek voltak, különösen a két tábor méretének megítélése kapcsán, amit tökéletesen ábrázol, hogy senki nem mérte az ellenzéket 40% alá – a Publicus például 12%-ot tévedett, a Závecz és a Republikon 11-11%-ot, és még a legnagyobb ellenzéki vereségre váró Medián is 5%-kal többet várt tőlük. Ennek logikus következménye, hogy a Fideszt a valóságnál gyengébbnek mérték, ahogy a Mi Hazánk esetében is ez volt a trend – az ő bejutásukkal ugyanis szinte senki nem számolt. A műfaj persze egyáltalán nem egyszerű szakmai és pénzügyi okok miatt, a kutatások pedig még az Egyesült Államokhoz hasonló helyszíneken is többször nagy tévedésben vannak, ám az biztos, hogy a mostani alkalom után még inkább megtörik a hasonló kutatásokba vetett bizalom, a szakembereknek pedig érdemes még óvatosabban fogalmazniuk a várható alakulásokat – ami persze nem feltétlenül egyszerű úgy, hogy mindenki tűpontos és hangzatos válaszokat vár tőlük.
Kiemelt fotó: MTI / Koszticsák Szilárd
