Reaktor

Nagyon úgy tűnik, Justin Trudeau-nak és kormányának elgurult a gyógyszere. Egészen elképesztő intézkedéseket hoznak, hogy megfékezzék a szerintük nyilvánvalóan rettenetes veszélyt jelentő, amúgy tökéletesen erőszakmentes kamionos tüntetőket és az őket támogató rengeteg embert. Miután bevezették a különleges jogrendet Kanadában, az alapvető állampolgári jogokat sárba tipró intézkedéseket hoznak szakmányban, például eltulajdonítják a tüntetőknek érkezett adományokat, kilátásba helyezik a kamionsofőrök jogosítványának bevonását, azt, hogy büntetett előéletűnek számítanak majd, amennyiben nem hagynak fel az állítólagosan törvénytelen gyülekezéssel, és a tüntetők gyerekeinek elvételével (!) fenyegetőznek, majd gumibotozzák és a földön rugdaltatják a rendőrökkel a békés demonstrálókat (akik valóban azok, nem csak "főként békés tüntetők”, mint annak idején a BLM és barátaik az USA-ban, akik konkrétan gyújtogattak, fosztogattak és rendőröket öltek.) A közösségi médián látható képek és videók a rendőri brutalitásról ijesztően ismerősek: mintha 2006-ban Budapesten járnánk. 

Akkora a felháborodás, hogy a kanadai parlamentben az ellenzék egy emberként áll a tüntetők mellé, sőt, a liberális kanadai polgárjogi szervezet, a CCLA (mondjuk úgy, a TASZ helyi megfelelője) határozottan és nyilvánosan elítéli a kormány fellépését.

A szervezet igazgatója, Noa Mendelsohn kijelentette, hogy a kormány először is tökéletesen indokolatlanul hirdetett különleges jogrendet, hogy mindaz, amit a szükségállapotra hivatkozva művel, szembe megy a kanadai alkotmány állampolgári jogokról szóló részével, mely 1982 óta része az ország alaptörvényének, és nem mellesleg Trudeau édesapja, korábbi miniszterelnök országlása idején fogadott el a kanadai törvényhozás. Mendelsohn azt is bejelentette, hogy a CCLA mindezért beperli a kanadai kormányt.

N.S. Lyons washingtoni elemző és közíró a Substacken található blogjában A valóság visszadudál címmel tágabb perspektívába helyezte a minap mindazt, ami Kanadában, illetve, ahogy hangsúlyozta, egyre több helyen, Wellingtontól Párizsig történik. Lyons saját esszéjére, a Valóságért folytatott háborúra (The Reality War), illetve Christopher Lasch Az elitek lázadása (The Revolt of the Elites) című könyvére utalva kifejti, hogy a leggazdagabbak és legnagyobb hatalommal bírók, karöltve az új értelmiséggel, a technokrata menedzseri osztállyal, és megtámogatva a digitális technológiák és globális hálózatok által, megalkottak egy újfajta valóságot, amelynek már nem sok köze van a fizikai, tapintható realitásokhoz, hanem sokkal inkább egy elmélet. Röviden összefoglalva azt, amit Lyons fejteget, arról van szó, hogy az uralkodó elitek vágyálmaikhoz és akarnok elméleteikhez akarják igazítani a valóságot. Mindeközben egyre inkább uralmuk alá hajtják az alsó-közép és középosztályokat, akiknek egyelőre sikeresen adják el felszabadítás gyanánt azt, ami valójában a kifosztásuk és a lassú felszámolásuk, a fizikai munkát végző dolgozó osztályokról (régiesen lásd munkásosztály) pedig inkább nem vesznek tudomást, abban a reményben, hogy a digitalizációnak és a robotizációnak hála egyszer úgyis megszűnnek létezni.

Ezek az elitek létrehoznak egyfajta hiperrealitást, amely persze köszönőviszonyban sincs mindazzal, amit a társadalom nagy része valójában megtapasztal.

Lyons szerint a hatalmat birtokló eliteket és csatolt részeiket a legtalálóbban a Virtuálisoknak, míg a többieket a Fizikaiaknak lehet a legjobban leírni, és szerinte ez az értelmiségi keret az, amelyben a legjobban értelmezhető a kamionosok lázadása. Lyons hangsúlyozza, hogy a Fizikaiakon nem a hagyományos értelemben vett munkásosztály vagy a szegényebb, kisemmizett rétegek értendők. A Virtuálisakkal szembenálló csoportok többsége nem írható le materiális értelemben vett kategóriákkal, hiszen ezen elitellenes tömegek között nagy számban találhatók szakképzettek, kisvállalkozók, gazdák, akik gyakran viszonylag jómódúak.

Egy másik, ismert törésvonal, amely mentén a nyugati társadalmak kettéválnak az urbánus versus vidéki lét. Ezt tökéletesen illusztrálta a legutóbbi amerikai elnökválasztás, amelyben az ún. vidékiek tömegesen Trumpra, míg a nagyvárosokban élők Bidenre szavaztak. De ugyanez történt Franciaországban a sárgamellényesek lázadása során, vagy például a Brexitről szóló népszavazáson is Nagy-Britanniában. Lyons szerint a társadalmat Virtuálisokra és Fizikaiakra osztó modell erre is illeszkedik.

Van persze a Virtuálisoknak egy fontos sebezhető pontja: ahhoz, hogy az általuk használt infrastruktúrák működjenek a nagyvárosokban, szükségük van a Fizikaiakra. Hiszen valakinek továbbra is működtetnie kell a csatornahálózatot, be kell szállítaniuk és a polcokra kell rakniuk az élelmiszereket, karban kell tartaniuk a különböző egyéb közműveket.

Amikor a kamionosok "odagurultak többtonnás járművükkel a politikai elit küszöbéhez, (…) és nem voltak hajlandók elmozdulni onnan, amíg követeléseiket nem teljesítik, az olyan volt, mintha ledobtak volna egy hatalmas tömbnyi valóságot az elitek kertjének a gyepére”, írja Lyons. 

A kamionosok rengeteg embert képviselnek, nem csak saját magukat. Ők egyáltalán nem az a "törpe kisebbség”, ahogyan azt Justin Trudeau állítja, és most kiderült, a Fizikaiak nagy erővel és érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek. Mi volt minderre az elitek válasza? A szokásos, mondja Lyons: bevetették az információs és narratíva kontroll fegyverét.

Azonnal antiszemitának, rasszistának, iszlamofóbnak, transzfóbnak, nőgyűlölőnek és persze "tudományellenesnek” állították be a tüntetőket és a velük szimpatizálókat.

A Facebook és a Twitter pedig nem sokat teketóriázott, blokkolta a tüntetők fiókjait, arra hivatkozva, meg kell akadályozni a "dezinformáció” terjesztését.

Lyons szerint mindezt nem csak azért tették, mert a legegyszerűbb és kapóra jövő megoldás volt, hanem mert "ez az egyetlen működési mód, melyet ismernek: a világban való tájékozódás és a világ befolyásolásának egyetlen általuk ismert módja (…) A posztmodern hal a narratíva tengerben úszik, és a szívük mélyén őszintén hisznek a "valóság társadalmi konstrukciójának eszméjében.”

A Virtuálisok másik fegyvere az elektronikus pénzforgalom akadályozása: Kanadában ezt is bevetették, és várható, hogy a Fizikaiak a világ többi részén is búcsút mondhatnak majd a jövőben a virtuális vagyonuk feletti kontrollról, ha fellázadnak. 

Lyons meglátásában azonban az elitek mostani próbálkozása nagyon úgy tűnik, nem működik. Túl nagy a szakadék a között, amit az emberek saját maguk látnak és megtapasztalnak, és a rájuk erőltetett narratívák között. 

A kamionosok iránti szimpátia nemhogy csökkenne Kanadában, hanem inkább nőni látszik. 

Ironikus, hogy a magát par excellence liberálisnak gondoló Trudeau pánikol, és úgy viselkedik, mint egy diktátor, teszi hozzá Lyons, pártja pedig, az alapvetően baloldali liberálisok pedig mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt az általuk állítólag képviselni hivatott munkásosztály ellen hergeljék.

Trudeau és társai most csak reménykedhetnek benne, hogy a kamionosok és a többi tüntető "nem kezdenek el Mao Ce-tungot olvasni, ahogyan azt Trudeau tette ifjúkorában, különben megtudják, hogyan sikerült megnyerniük a polgárháborút a forradalmároknak úgy, hogy a vidékről kerítették be a nagyvárosokat”, zárja írását Lyons.

Miért választja valaki az igazságügyi orvostant? Mire jutott, amikor Tóth Ilona ügyét vizsgálta? Hogyan született az '56-os mártír medika szobra? Dr. Sótonyi Péter, Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas orvos, patológus, egyetemi tanár volt a Reaktor Podcast vendége. 

Ön az igazságügyi orvosszakértői diszciplína legnagyobb szaktekintélye. Miért választotta az orvostudománynak ezen ágát, és melyik része ön szerint a legizgalmasabb? Mi laikusok csak a filmekből ismerjük a forenzikus patológia egy-egy szeletét, részletét.

Hát ez egy izgalmas kérdés, mert én az egyetemi tanulmányaimat 1957-ben kezdtem el és harmadévben van a kórbonctan, a patológia. Nekem nagyon tetszett, mert akkor már az ember egy kicsit a klinikummal is kapcsolatba kerül. És a Patológiai Intézetnek a professzorát megkérdeztem, hogy ha ide akarnék jönni tudományos diákkörösnek, akkor jöhetek-e? Azt mondta, semmi akadálya, úgyhogy dolgoztam az ő érpatológiai munkacsoportjával. Ez azért volt nekem nagyon jó iskola, mert egyrészt megszerettem a kísérletes tudományos munkát, másrészt pedig egy nagyon jó közegbe kerültem. Aztán ötödévben volt az igazságügyi orvostan. És az igazságügyi orvostannak a főnöke akkor Ökrös Sándor professzor volt, aki egy nagyon nagynevű törvényszéki orvos volt, mert ő ezt a szót, hogy igazságügyi orvostan, ezt így nem ejtette ki, törvényszéki orvostannak hívta. Úgyhogy vele is úgy kellett beszélni, hogy „professzor úr, akkor törvényszéki orvostan”, ha ezt mondtad, akkor jó volt, az igazságügyi orvostan az hülyeség, ilyen nincsen, ezt törvényszéki orvostannak hívják. És nagyon tetszettek az előadásai, és a gyakorlatokra pedig a Harsányi tanár úrhoz került a csoportunk, aki a törvényszéki, vagy igazságügyi csonttannal és személyazonosítással foglalkozott. És megtetszett nekem maga a tárgy a professzori előadásokból, szóval itt jön az, hogy a professzorok példája az tud példa lenni. Magatartásban, munkában, meg egyebekben.

És akkor igazságügyi orvostanból leszigorlatoztam Harsányi tanár úrnál, és ő megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e az intézetbe jönni. És mondtam, tulajdonképpen lenne kedvem hozzá.

Azt mondta, „jó, beajánllak Ökrös professzor úrnak, hogy fogadjon téged”. És ő nagyon kedvesen fogadott, és mondta, hogy „tudod-e, fiam, hogy mi vár rád, hogyha idejössz, mihozzánk?” Hát mondom, „tudom, professzor úr, nagy rend van, és nagyon kemény munka”. „Jó, hát akkor, majd ha megvannak az államvizsgáid, akkor gyere hatodévben.” Hát államvizsga után voltak is állásajánlatok, de eljöttem előtte az Ökrös professzor úrhoz, és mondtam, professzor úr, most itt vagyok. „Jól van, fiam, van is egy állásom, gyere ide!” És akkor idekerültem. De megmondom őszintén, azért volt egy ilyenfajta hátsó gondolatom, hogy leszakvizsgázok kórbonctanból, aztán igazságügyi orvostanból, és utána elmegyek a klinikum irányába. De aztán beleszerettem ebbe a tárgyba, és nem mentem el a klinikum irányába. Egy nagyon jó iskola volt, ahol egyrészt megtanultuk a szakma alapjait. Nagy volt az ő követelményi rendszere, meg a vezető munkatársainak, a docenseknek, adjunktusoknak, akik itt dolgoztak.

Engem nem nagyon érdekeltek a címek. Az érdekelt, hogy jól érezzem magamat, mert a tudomány az egy csodálatos valami, a legszebb játék, a legszebb gyerekjáték.

De mondjuk egyszer az ember játszik, és rájön dolgokra, bizonyos dolgokra rájön, hogy ez nem jó, más irányba kell menni, de ezt meg kellett a mestereinktől tanulni.

Korábban előadást tartott a budai polgári közösségben a Tóth Ilona per orvosszakértői aspektusairól. Tóth Ilona gyakorló orvos volt 1956-ban, a forradalom alatt nővérként ellátta az összecsapások sérültjeit, majd letartóztatták gyilkosság vádjával, és ki is végezték mindössze 25 éves korában. A vád szerint szándékosan meggyilkolt egy ÁVH-snak vélt rakodómunkást. Bár a polgári oldal a forradalom mártírjának tekinti, többen ezt megkérdőjelezik, és úgy vélik Tóth Ilona csakugyan elkövette a gyilkosságot. Ön és a Semmelweis Egyetem Tóth Ilonát ártatlan áldozatnak vallják. Önt mikor kezdte érdekelni ez az ügy és miért meggyőződése, hogy az orvostanhallgató diáklány csakugyan ártatlan volt?

Igen. Hát ez egy nagyon összetett és bonyolult ügy. Említette, hogy a jogi egyetemre jár, és lassan be fogja fejezni. Az igazságügyi orvostan az önöknek, jogászoknak, magának, mint jogásznak, esetleg, hogyha azt a pályát választja, egy nagyon fontos segédeszköze. Tehát, az igazságügyi orvostan egy különleges ismereteket megkívánó tantárgy már abban a vonatkozásban is, hogy kapcsolódik a klinikumhoz, de nem csak a klinikumhoz, hanem a joghoz is bizonyos vonatkozásban. Például orvosi felelősség, műhiba, meg egyéb, az az igazságügyi orvostan hatáskörébe tartozik, és a bizonyítás, az esemény bizonyításának a körében nagyon sok segítséget tud nyújtani életellenes bűncselekményeknél, egyebeknél, a bíróságnak és a joggal foglalkozónak.

A Tóth Ilona ügy azért rendkívül bonyolult, mert ott pontosan az, ami a bizonyításnak a súlypontja lett volna, az az orvosszakértői vizsgálat minősége. És az kritikán aluli volt.

Olyan események történtek, aminek alapján semmiféle szakértői véleményt adni nem lehetett volna, ha a szakma szabályai, az én szakmám szabályai szerint történik a véleményadás. És tulajdonképpen az ítélet, az orvosszakértői véleménynek a megalapozottsága alapján történt. Én úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak tagja voltam, az egyik alelnöke, és ez hosszú út után elkerült az Igazságügyi Tanács elé, az orvosszakértői tevékenységnek a tényleges elemzésére. Most meg kell említenem, és nagy tisztelettel említem meg Kádár Frigyesnek a nevét, aki tulajdonképpen elkezdi az '56-os dolgoknak a fölgöngyölítését, többek között a Tóth Ilona ügyet is. És a Tóth Ilona üggyel nagyon sokan foglalkoztak. Ugye M. Kiss, aztán M. Kiss Réka, Obersovszky is írt. Sokan írtak különböző dolgokat, de az orvosszakértői munka elemzésével csak ráutaló magatartással. Dehát ennek meg kellett nézni azt az oldalát, hogy az orvosszakértői vélemények valóban megalapozzák azt, hogy az történt, ami leírásra került. Mi nem foglalkoztunk azzal az egész sorozattal, ami történt, hogy mi történt, hogy történt, rendőrségi letartóztatás, első fok, másodfok, kegyelmi kérvény, egyebek.

Ez nem a mi feladatkörünk, de az orvosszakértő tevékenységben azzal foglalkoztunk, és ha akarja részleteiben is elmondom, minősíthetetlen, annak alapján senkit nem lehetett volna elítélni.

Tehát a szakértői vélemény az volt, az ETT felülvéleménye, hogy ezek a szakértői vélemények semmi kapcsolatban nincsenek a szakma szabályaival. És akkor ezt a legfelsőbb bíróság tudomásul vette és azt mondta, hogy miután nem bizonyítható, mentesítette Tóth Ilonát, ilyen formában valóban nem lehetett elítélni embert. Aztán, hogy mi volt, és hogy mint volt, az is nagyon zűrös. Na, most csak néhány részletét. Az első már, ami óriási problémát vetett fel, az a helyszín, ahol a holttestet megtalálták. A helyszíni szemle egy nagyon komoly része az én szakmámnak, amelyikben részt vesz a rendőrség, részt vesz valamikor bíró vagy ügyész, és részt vesz az orvosszakértő. Pláne egy ilyen ügyben, ahol fölmerül az emberölés, meg egyebek, megfelelő szakértelemmel rendelkező személyt jelöl ki erre a feladatra a Budapesti Igazságügyi Orvostani Intézet vezetője. Itt ez elmaradt, és egy rendőrorvos végezte el a szemlét. Elvégezte a szemét. Utána ez a holttest bekerült ide az intézetbe. Fontos része az igazságügyi orvostannak az ismeretlen holttest esete, mert erről nem tudtak semmit. Fontos része ennek a személyazonosítás. A holttest itt van. Jönnek a hozzátartozók, természetesen a holttestet nem mutatják meg, hanem egy képet mutatnak meg, ami egyetlen egy kép, ami készült.

A boncolásról semmilyen kép nem készült, semmi ilyesféle dokumentum nincsen.

Ahol tulajdonképpen egy holttest van, véres az arca, meg egyebek, és abból a hozzátartozók fölismerik, hogy az az ő hozzátartozójuk. És elmondják, hogy jellegzetes volt az, hogy a jobb kéz mutatóujjának az első perce hiányzott, mert azt valami gép levágta. Tehát, ha az itt lévő halottnak ez lett volna, akkor megvan a személyazonosítás. De ez elmaradt. Megállapították, hogy ez az, most a nevét nem mondom, nincs is jelentősége, aki a per tárgya, hogy ezt ölték meg a Tóth Ilonáék. Utána elrendelte a bíróság az itt lévő holttestnek a boncolását. De nem az intézetből jelöl ki szakértőket, hanem kijelöli Kelemen Endre bírósági orvost és Földes Vilmost, aki a BM Bűnügyi Technikai Laboratóriumának a főnöke.

Ők ketten egy mizerábilis összevisszaságot csináltak, egy olyan boncjegyzőkönyvet, amit ha bevittem volna Ökrös professzor úrhoz, azt mondta volna nekem, hogy „édesanyám, tűnj el az intézetből, nem akarok hülyéket látni!”.

Tehát már ez is problémássá teszi az egész dolgot, hogy hogy is van ez. Ellentmondó véleményeket, egyebeket terjesztenek elő, mást ír le a helyszíni szemlét végző szerencsétlen egyszemélyes orvos, és mást a boncoló orvosok.

Egy csomó ellentmondás van, és nem végzik el azokat a vizsgálatokat, amiket el kell végezni, hogy az a bizonyos szúrás az élőben keletkezett, vagy nem élőben.

És a szakmánk szabálya, hogy ilyenkor nagyon finom bonctechnikával ki kell preparálni a szúrt csatornát. Ez mind nem történt meg. De leírják azt, hogy a szívet ért szúrás az, amitől elvérzett. Na, most a szakma szabályai, hogy maga kiboncolja a szúrt csatornát, és utána szövettani vizsgálatot végez, hogy a sérülés élőn keletkezett, vagy holttesten keletkezett-e, nem mindegy. Ez se történt meg. Holott itt volt a laboratórium az intézetben. A fotóstól megkérdezték, hogy „maga párttag?” Azt mondták, „ha nem, akkor nem jöhet be a boncterembe”, és így nem is készült fénykép az egészről. Na, most ezek ilyen mellék dolgok, de nagyon nagy jelentőségük van. Nem akarom bonyolítani a helyzetet, nem tudjuk, hogy ez az volt, akinek mondták, a felismertetés az nem történt meg megfelelő súllyal. Készült egy boncjegyzőkönyv, ami használhatatlan, és ebből fabrikáltak egy véleményt, hogy ez megtörtént. Hangsúlyozom azt, hogy az eljárás, rendőri eljárás, ügyészi, bírósági eljárás hogyan zajlott, az engem nem érdekel. Az érdekel, hogy a szakma szabályai szerint történt-e a törvényszéki orvostani része az esetnek, és abból semmi nem történt a szakma szabályai szerint.

Tehát jogosan fölmerül bennem az, hogy az áldozat nem is az volt, akinek vélték. Mert hogyha itt van a holttest, akkor a gyakorlatunk az, hogy levisszük holttestet egy amolyanféle kis bemutatóhelyiségbe, és ott kell a hozzátartozóknak felismerni.

Hát ott drámák szoktak zajlani, mikor az édesanya a gyerekét, aki belefulladt a vízbe, vagy ez vagy az, vagy bármi történt vele, felismeri. Ez itt nem történt meg. Tehát ezeket a hibákat az Egészségügyi Tudományos Tanács fölsorolta, megvitatta, eljuttatta a megfelelő helyre, és ennek alapján megállapították. Hogy mi történt, azt senki nem tudja, de az, hogy Tóth Ilonát bűnösnek veszik egy ilyen szakértői véleménysorral, az a szakma szabályainak ellentmond. És így fejeződött be tulajdonképpen a Tóth Ilona ügy. Tehát rengeteg sok filozofikus dolog van a könyvekben, amik megjelentek Tóth Ilonával kapcsolatban, de ez egyértelműen eldöntötte, hogy ennek alapján nem lehet azt mondani, hogy úgy történt, ahogyan az ítéletben megfogalmazást nyert.

Az egyetem elméleti tömbje előtt 2001 óta ott áll Tóth Ilona mellszobra. Ön az egyetem rektoraként, ha jól tudom, a szobor avatásán azt mondta, Tóth Ilona élete példa minden orvostanhallgató előtt. Mit tanulhatnak az ő életéből a mai fiatalok, és miért fontos, hogy megőrizzük az emlékét?

Ez a következőképpen történt. Akkor rektor voltam. És akkor Tóth Ilona csoporttársai közül még sokan éltek, és volt egy Iván László nevezetű kollégánk, aki itt a pszichiátriai klinikán volt professzor. És ő és két kollégája évfolyamtársai voltak Tóth Ilonának. Eljöttek, hogy szeretnének egy Tóth Ilona szobrot fölállítani, akkor, amikor lement minden, és hangsúlyozom, az orvosszakértő vélemény elégtelensége alapján döntött úgy a bíróság, hogy az, amivel vádolták, az nincs ezekkel bizonyítva. Tehát itt az, hogy mi történt előtte, azt én nem tudom, mert azt nem is a mi feladatunk megállapítani. Azt mondták Iván Lászlóék, hogy föl szeretnék állítani ezt a mellszobrot, ami ott a Nagyvárad téren van, és hogy én engedélyezzem ezt, de én betartottam az egyetemi szolgálati utat, és így az ügyet a szenátus elé kellett vinni. Ha a szenátus támogatja, akkor természetesen nem zárkózom el ez elől. Mert az, hogy mi volt a boncolás, meg egyebek, azt én ott nem adom elő, mert azt a rendőrség, vagy az ügyészség előadja, az már az ő dolguk. Az nem a miénk. Akkor most már ilyen probléma szerintem nincsen. És akkor a szenátushoz eljött az Iván László is, meg az a hölgy, most a neve nem jut az eszembe, még mindig él, '56-os volt, halálra ítélték, és aztán utána életfogytiglanit kapott, és akkor nem tudom, a hatvanas években szabadon engedték. Ők elmondták a Tóth Ilonával kapcsolatban, hogy miért akarják a szobrot, meg mit akarnak. És azt nem én mondtam, hanem az Iván Laci mondta. Az Iván Laci mondta, mert az évfolyamtársak nevében egy nagyon szép beszédet tartott. Wittner Mária egy nagyon szép beszédet tartott, sokan voltunk, és akkor a Népszabadság című lapnak a főszerkesztője is ott volt akkor, meg egy másik úr, a nevét nem említem egyiknek sem.

Írtak egy brutális cikket, hogy a fasisztáknak a Semmelweis Egyetemen szobrot állítanak. És akkor én bepereltem, ahogy hívják, ott azt, aki ezt a cikket megírta, és akkor a bíróságtól azt a választ kaptam, hogy a szólásszabadság határait nem lépték túl.

Nagyon ápolják az emlékét a csoporttársai. Na most ez a kislány, ez a Tóth Ilona, ez színjeles volt. Ennek nem volt más jegye, mint jeles. Az évfolyam egyik legjobb tanulója volt. Nagy népszerűségnek örvendett az évfolyamtársai körében is, meg Imre is mondta, hogy egy egészen kiváló valaki. Szóval ez csak feltételezés, hogy ő elkövet egy ilyen bűncselekményt.

De én megemelem a kalapomat, mert szent meggyőződésem, hogy ez egy koncepciós per volt.

Még egy érdekes dolog, ezt még el kell, hogy mondjam. Megírattak vele, amikor másodfokon is halálra ítélték, egy kegyelmi kérvényt, amit ha a kegyelmi tanács helyben hagy, akkor a köztársasági elnök dönt véglegesen a kegyelem megadásáról. Szóval megírattak vele egy három oldalas kegyelmi kérvényt. Abban leírta azt, hogy én követtem el ezt így-úgy-amúgy halál precízen, hogy mi volt, hogy volt, és hogy köszöni a szocializmusnak és Kádár Jánosnak, hogy egyetemre járhatott. Na, most írásszakértőből három volt ebben az ügyben, akik azt mondták, hogy ezt nem ő írta. Ez nem az ő írása. Ez egy diktált szöveg volt. De azt el se küldték az államelnökhöz. És megjelent egy könyv, ez egy belügyminisztériumi, azt hiszem, ezredesi rangban lévő valaki volt a belügyminisztérium elhárításának az egyik főnöke, és az lement a siralomházba megnézni a Tóth Ilonát, hogy ki az, aki ÁVH-st gyilkolt, mert ez a feltételezett személy az Államvédelmi Hatóságnál kiskatonaként tevékenykedett. De akkor már, mikor ez az egész esemény van, akkor már nem volt az állományban. Írja, hogy lement megnézni. Na, ez az ember Nagy Árpád BM operatív főtiszt volt. Ez egy nagyon komoly per. Fel is olvasom magának. „A kivégzés előtti kora este beszélhettem azzal, akiről mint kegyetlen gyilkosról annyi mindent hallottam különböző hírekből és a rádióból. E cselekedetemnél az a tudat alatti dominált, amikor is - ahogy már korábban említettem - 1956 novemberében Szuha Kállón majdnem áldozata lettem az ellenforradalomnak. Ezért akartam látni azt, aki ÁVH-st gyilkolt, akitől választ szerettem volna kapni a miértre. Meglepett, hogy egy magába roskadt ember helyett egyenes tartású, nyílt, a sorsával szembenéző tiszta tekintetet láttam, olyat, amilyen abban a helyzetben csak egy őszinte ember képes. Aki a beismerő szó helyett elmondta,

higgye el, azt nem követtem el, csak az édesanyámat sajnálom.

Tudatosan nyilatkozott." Egy lelkiismeret lázadása, az a könyvének a címe. Szóval azért akkor egy ilyen főtiszt ilyen pozícióban nem jön ki egy ilyen élménnyel. Most hosszú ez a történet, megvizsgáltatják a Tóth Ilonát pszichiáterrel. Az egyik ez a bizonyos Kelemen Endre, akinek még törvényszéki orvostani vagy igazságügyi orvostani szakvizsgája sincsen. A másik a Földes Vilmos, aki szintén nem volt kompetens. De pszichiáterként egy Balassa nevezetű rémpszichiátert jelölnek ki, aki azért rémpszichiáter, mert az Andrássy út 60-ban is tevékenykedett. No, most ezek megállapítják, hogy beszámítható. A másik fantasztikus ember Kardos János, az ügyvédje. Az fantasztikus, mit megcsinál ezért a lányért. És megkéri az akkori egyetem pszichiáter professzorát, Nyírő Gyulát, aki egy nagy név volt a pszichiátriában, nemzetközi szinten nagy név, hogy egy másik pszichiáter kollégával vizsgálják meg Tóth Ilonát.

Megvizsgálják Tóth Ilonát, és azt a véleményt terjesztik elő, hogy nagy valószínűséggel az úgynevezett Jeanne d'Arc szindróma hatása alatt van, vagyis, magára vállalja azt is, amit nem is követett el.

Nagyon alapos vizsgálat után ezt megállapítják, és egy másik pszichiáter még hozzáteszi, hogy az a lelki és testi trauma, ami alatt tartották, az vezetett oda, hogy ő fölvállalta azt is, amit nem követett el. De Kelemen Endre elintézi, hogy a bíróság meg se hallgassa a Nyírő professzort és a másik professzort. Meg sem hallgatták. Aztán a bűnjel kérdése, hogy nincs bűnjel. Akkor a Kelemen fölbontatja annak a kisegítő kórháznak a WC lefolyóit, és abban talál két eszközt a felbontás során, hát valaki bedobta oda, amelyek közül mind a kettő alkalmatlan arra, hogy azt a sérülést okozza. És a tárgyaláson a Radó bemutat egy olyan kést, ezek amúgy ilyen kisebb késecskék, amit meg mutatott, nagyon nagy. Azt kérdezte a Tóth Ilonától, hogy „ez volt az az eszköz?”. Tóth Ilona pedig azt válaszolta, „igen, ez volt.” Amit ez a szerencsétlen magára vállalt, az is egy olyan momentum, ami kérdésessé teszi a dolgokat. Hangsúlyozom, ezek mind lelki dolgok. Mi viszont a tények alapján mondtuk ki azt, amit kimondtunk. Én még az ETT-ben azt javasoltam, akkor még élt Földes Vilmos, aki a másik szakértő volt, hogy tegyünk fel neki kérdéseket, hogy hogyan történhettek ezek a dolgok, hogy nem készült ez, nem készült az. Különböző kérdéseket tettünk fel neki, amikre ő azt válaszolta:

„az akkor a vezetésem alatt álló bűnügyi laboratórium a Duna-parti fehérház hetedik emeletén részlegesen működött, a szövettani vizsgálatok elvégzésére lehetőség akkor ott nem volt.” Itt volt, csak nem csinálták meg.

„Ezek a körülmények kellő magyarázattal szolgálnak ahhoz, hogy a szövettani laborvizsgálatok nem történtek meg. Legjobb emlékezetem szerint” - ez is egy hazugság - „fényképezési lehetőségünk a Szvetlana utcában nem volt, ugyanis sem fényképezőgép, sem fotószakember abban az időpontban nem állt rendelkezésre”. Nem állt rendelkezésre? Bejött, megkérdeztek tőle valamit, és akkor azt mondták neki, hogy menjen a francba. „Emlékezetem szerint az intézetnek több évtizeden át volt fotósa, de nem Budapesten lakott, így előkeríteni nem állt módunkban”. Hogy ne állt volna módjukban egy ilyen ügyben!? „1956 december 16-án kelt, a boncolási jegyzőkönyv hiányosságai címszó alatt megállapítható, hogy dr. Rosta László, akkori rendőrorvos, főhadnagy aláírásával készült halotti szemle lelet. Nyilván a körülményekből adódóan felületesen végzett kihantolási szemle olyan megállapításokat tesz, amelyek nem összeegyeztethetők azzal, hogy a holttest kb. 1 hónapja lehetett elföldelve.” Nem is volt elföldelve! Én megnéztem a helyszínt és megkérdeztem egy atyát, aki mesélte, hogy amikor renoválták a templomot, akkor volt egy gödör, amiben mész volt. Azt elhasználták, rátettek két betonlapot, és odabent volt a holttest. Érdekes módon azt gyorsan megtalálták.
„A szúrt sérülésre vonatkozóan ellentmondás mutatkozik a helyszíni szemle megállapításai és a boncasztal tett megállapítások között. Megállapításom szerint nem is olyan lényeges, magától értetődő, hogy egy boncasztalon jobb körülmények között lehet egy szúrt seb jellegét megállapítani. A bekezdésben felróják, hogy a sérülések vitális eredetét bizonyító kiegészítő laboratóriumi vizsgálatok nem készültek. A választ a fentiekben mér megadtam, amennyiben az akkori körülménynek között pótszövettani vizsgálatokra lehetőség nem volt. A boncolás és hiányai kerülnek megállapításra valóban, majd ugyanezt a leírást sokkal szakszerűbben végeztük volna el.” Hát ez jóformán bevallás! Ilyen ügyben szakszerűbben? Hát a szakma szabályai szerint kellett volna elvégezni.

„Azonban a körülményeket kell ismételten figyelembe venni és utólag ezt már senki nem tudja eldönteni, hogy akkor valóban úgy történt-e a vizsgálat, ahogy ebben a bekezdésben rögzítették.”

Ezek azért elgondolkoztatják az embert. Nem akartak senkit tanúnak, és a Kelemen behozta a feleségét gépírónőnek, és ő gépelte le.
A harmadik kérdése az Eörsi-féle dolog volt. (Professzor úr megelőlegezte a harmadik kérdésre a választ az előzetes egyeztetés alapján - a szerk.) Hogy Tóth Ilona forradalmár, de gyilkolt. Ez egy kicsit erős, mert ő nem tudja azt bizonyítani, hogy a Tóth Ilona gyilkolt-e vagy sem. De aztán később ő kitér arra, hogy tulajdonképpen a forradalom olyan lelkiállapotot eredményezhet, ami kvázi ilyen cselekményekre indukálja az embert. De azt, hogy gyilkolt vagy nem gyilkolt, azt bizonyítani kell. És a bizonyítékok nem állnak meg. És az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Ez az ügy így lezajlott. A hallgatók minden évben megemlékeznek Tóth Ilonáról, van neki emléknapja, alapítottak is egy Tóth Ilona Alapítványt.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Kép forrása: semmelweis.hu

A Valijeva-féle doppingbotrány leuralta a netet, így úgy éreztük, utánanyúlunk kicsit a méltatlanul háttérbe szorult klasszis korcsolyázóknak a 2022-es téli olimpián. Mert dopping-hidegháború ide vagy oda: a műkorcsolyát minden téli olimpián tűkön ülve várunk. Hogy lesz-e eredményhirdetés, vagy ki tesz igazságos ítélet, az talán mindegy is, amíg a sokéves kemény munka csillogó eredményében gyönyörködhetünk. Bárcsak mindenkit kiemelhetnénk, de muszáj rangsorolnunk. Fantasztikus élmény a sportágat figyelni, és amíg a cikk írásának visszanézzük az orosz műkorcsolyázónő tripla axel ugrásását, lássuk a fantasztikus hármast: egy női és egy férfi egyénit, és egy párost!

1. Guillaume Cizeron és Gabriella Papadakis

A franca műkorcsolya páros mindkét tagja ötszörös Európa-bajnoki érmes, négyszeres világbajnok, de még sosem nyert ezidáig olimpiát. Illetve négy évvel ezelőtt a kezében érezhette már, hiszen rekord magas pontszámot korcsolyáztak, otthon pedig hihetetlenül népszerűek, igazi celeb páros (az életben nem, csak a pályán). Csakhogy egy felvétel mindent megváltoztatott: a páros nőtagjának egy egyébként gyönyörű forgásnál egy rosszul szabott ruha miatt kivillant a melle, így jött a pontlevonás, mert a bajnoki cím. Cizeron a páros vétlen tagjaként is támogatta a teljesen összetört Papadakist, nyilatkozott is helyette, amikor az könnyeitől egyszerűen nem is tudott válaszolni az újságíró kérdéseire. A sportágban egyébként nem csak a lányoknál, de a férfiaknál is rendkívüli, hogy valaki ilyen sok világversenyen részt vegyen, gyorsan kiöregszenek a sportág nagyjai. A 27 éves Cizeron idén egy soha nem látott ritmustánc pontszámmal párjával megnyerte a téli olimpiát.

2. Anna Scserbakova

A Valijeva-ügy után várható volt, hogy a kűrben a meghurcolt 15 éves Kamilla, az orosz csapat favoritja lelkileg nem lesz olyan állapotban, hogy az amúgy edzéseken hibátlannak látszó kűrjét közönség előtt is reprodukálja. Csapattársa Anna felkészülését is beárnyékolta az eset, sok esetben az egész orosz csapatot vádolja a sajtó, még úgy is, hogy Scserbakova és Truszova teljesen tiszta teszteket produkált. Anna mindössze 2 évvel idősebb, mint társa, a programjában már az első két percben két négyfordulatos ugrást produkált, és a kűr után már pontszám nélkül is sejtettük: a csupa mosoly, tündéri mosolyú kamaszlány a mezőny legvagányabb aranyérmese lesz.

Hozzá kell tenni, hogy amikor megkaptuk az utolsó pontszámot, és Scserbakova már biztosan olimpiai bajnok volt, az arcán csak egy szerény mosoly-szerűség volt, első gondolata a tőle pár méterre teljesen összetört Valijeva hogyléte volt. El is maradt a kitörő öröm - legalábbis ami a kamerák előtti pillanatokat illeti.

3. Nathan Chen

A világ jegének Rocketman-je, a csodafiú. Aki bár egy igen jóképű srác, egyáltalán nem azért lett közönségkedvenc, mert Casanovaként szántotta a mezőnyt (ahogy mondjuk Cizeronnal kapcsolatban esetleg felmerül). A hangsúly nála a stíluson van: egészen elképesztő hangulatot varázsolt a csarnokba, a Rocketman c. film főcímzenéjével, történelmi minőségű produkciójával és utánozhatatlan négyes ugrásaival az amerikai versenyző pár percre feledtette velünk a hölgyek oldalán vonuló sötét felhőket. A csarnok már az első táncelemei után megtelt élettel, és nem is volt kérdés az az arany. Az orosz Trusova, a női mezőny ezüstérmese híres kifakadásában is őt jelölte meg példaképnek (egyébként a bravúros kűrben a hölgy majdnem olyan nehézségű akrobatikus elemekkel indult, mint Chen).

Február 15-én, 20 évvel az első kiállítás után nyitott újra a Millenáris parkban az Álmok Álmodói. Teljesen új ismeretanyaggal, 6 téren ismertetnek meg minket a kiváló magyar tudósok érdemeivel: Mobilitás, Orvostudomány, Energia és ipar, Infokommunikáció, Agrár és Űrkutatás témakörökben mutatják be érdemeiket.

Forrás: https://www.mavcsoport.hu/mav-start/belfoldi-utazas/kedvezmenyes-utazas-almok-almodoi-20-kiallitasra

Jedlik Ányos és a villanymotor, Szent- Györgyi Albert és a C-vitamin, Galamb József és a Ford T- modell, Karikó Katalin és az mRns alapú vakcina, Béres József és a Béres csepp. Csak hogy néhányat említsek azok közül, akiket mindenki ismer és tisztel a munkásságukért, a szakterületükön betöltött szerepükért. Szerencsére rengetegen vannak, akiket mindenki kapásból rávághat, ha magyar tudósokról és feltalálókról beszélünk. A kiállítás legfőbb erénye azonban, hogy az általunk ismert és természetesen nagyra tartott tudósok mellett bemutat hasonló érdemekkel rendelkező, de kevésbé közismert embereket.  

Biztos sokunknak újdonság, hogy a Volkswagen ID.3 modell mai kinézetét egy 38 éves magyar formatervezőnek, Száz Ákosnak köszönhetjük, vagy hogy a vakság gyógyítását célul kitűző kutatócsoportot is egy magyar,  dr. Roska Botond vezeti. Az általa vezetett kísérletek egy része egyébként már a klinikai kísérlet fázisban tart és reménytelinek mutatkoznak.

Napjaink sikerei, kortársak zsenialitása, mégis kevés szót ejtünk róla.

De több tíz, vagy talán több száz magyar kutatót és tudóst mutatnak be nekünk, többen ma is tevékenykednek, így igazi büszkeséget érezhetünk a látogatás időtartama alatt!

Hála Istennek, hogy ennyire sok személyt ismerhetünk meg, ennyi zseniális agy származik aprócska országunkból, de a kiállítás hátulütője is ebben rejlik. 3,5 fél órát voltunk bent, közben tartottunk egy 20 perces szünetet, de bőven nem volt időnk mindent végig nézni, elolvasni.

 Kisgyerekkel nehezen kivitelezhetőnek tartom , egyrészt a hossza miatt, másrészt, bár interaktívnak mondanám, sok audio hanganyaggal, mozgóképpel és játékkal, de annyira sok olvasnivalót helyeztek ki, ami a felnőtteknek is biztosítja az agy zsongását a végére.

A munka, amit a kiállítás megvalósításában résztvevők mögé tettek, felfoghatatlan! Látványos, kreatív megoldásokkal teli és széles körben mutatja be, hogy mi mindenben értek el sikereket honfitársaink, és erről sokszor mennyire keveset tudunk.

Valóban hiánypótló, információkkal teli programlehetőség. De az ajánlott időtartamnál mindenképpen több időt szánnék rá, közötte akár több rövid szünetet tartva, mind fizikailag, mind szellemileg kipihenve az információ áradatot. 

Erre egyébként egy gyönyörű pihenő részt is kialakítottak nekünk a szervezők, levendula illatú aromaszobával, függőággyal, pihenőfotellel, illetve mosdó is található a kiállítás területén belül. Szintén pozitív, hogy vízállomásokat is terveztek, lebomló papírpoharakkal. 

Az tárlat utolsó része sikerült szerintem a legszórakoztatóbbra, játszótér, felnőtteknek! VR szobával, repülőgép szimulátorral, futurisztikus elemekkel, de még egy űrhajónak álcázott teremmel is készültek, ahol meglepő módon, az űrkutatás magyar vonatkozásáról tudhatunk meg többet. Hogy mi is az az „űrpaprika”? A Debreceni egyetem kutatói tudják, most pedig a kiállításra érkezőknek is bemutatják.

Szerencsére a 6 témakör azért igencsak szerteágazó, így mindenki megtalálhatja közülük a számára legizgalmasabbakat, unatkozni egy percig nem lehet, de ahogy már említettem, az időt bizony rá kell szánni, ha mindent alaposan végig szeretnénk tanulmányozni.

Kávézó az épületen belül, de a kiállítás területén kívül található, mi probléma nélkül kimentünk meginni közben egy kávét és megpihenni, majd utána a karszalagot bemutatva visszatérhettünk a kiállítótérbe.

Ide kattintva pedig a honlapot és rajta minden fontos információt találjuk.

galériánk

A főpolgármester a divatos, tudományos témákban nem fél megszólalni, legyen szó az éghajlatváltozásról vagy - Márki-Zay Péter évértékelőjének bevezetőjében - az űrhajózásról. Tesla, SpaceX, kripto, szivárványos zászló: Budapesten 2022 van! 

44 nap van hátra a választásig, és mint fogalmazott, „ennyi időt alatt a Marsra is el lehet jutni”. 

Mire gondolt ezzel a hasonlattal? Tényleg el lehet jutni ennyi idő alatt? Ellenőrizzük!

Lehetni lehet (fény)

Ha minden mindegy, a fizika mai korlátait figyelembe véve leggyorsabban a Marsra fénysebességgel utazhatunk. Végtelen gyorsulást feltételezve - ezen a ponton miért ne - perceken belül eljuthatunk a vörös bolygóra, függetlenül attól, hogy éppen hol tartózkodik hozzánk képest. Ha épp a Nap túloldalán, akkor egy kis kitérő is belefér.

Legyünk optimisták, és utazzunk akkor, amikor a Mars legközelebb van hozzánk! Ez 26 havonta következik be, a távolság változó - leginkább az elliptikus pályák miatt -, most december 8-án mindössze 62 millió kilométer lesz.

2022. december 8. - forrás: in-the-sky.org

Gyors fejszámolással (fénysebesség = 0.3 millió km/s) mindössze 3 percre és 20 másodpercre van szükség.

Fact check: true

Legyünk gyakorlatiasak (Hohmann)

Használjuk azt, amink van: ezzel a fénysebesség kiesik. Egzotikus - és megkérdőjelezhető, lepkefingnyi tolóerejű - meghajtásokat is leszámítva maradnak a hagyományos, kémiai hajtóanyagok. Ezekkel működnek a SpaceX jól ismert rakétái is, amelyek internetet visznek az űrbe, reményt adva, hogy egyszer vidékre is leér a Facebook és nem kell majd Budapesten, aktivistáknak kinyomtatni, hogy aztán az életüket kockáztatva levigyék busszal az olvasni is alig tudó néptömegeknek.

Ezekkel az oldschool eszközökkel a lehető leghatékonyabban szeretnénk terhet küldeni, mert minden Marsra szánt gramm aranyat - vagy még többet - ér.

Az optimális időpont és pálya erre ugyancsak 26 havonta adódik, de nem akkor kell indulni, amikor a két bolygó a legközelebb van egymáshoz, akkor már késő, figyelmeztetne a főpolgármester. Jegyet se akkor veszünk, ha már a trolibuszon vagyunk, hanem még előtte! - már ha találunk le nem szerelt automatát.

Jobb analógia: a zebrához se akkor állunk oda, hogy átkeljünk a túloldali megállóba, amikor a trolibusz a legközelebb van, hiszen akkor már az orrunk előtt halad el a forgalomban, vagy valami ilyesmi. [a szerző Budapesten még csak osztálykiránduláson volt]

Ez az ideális út a Hohmann-pálya, ami egy Föld-Mars utazás példájával az alábbi animáción megtekinthető:

forrás: NASA

Hatékonynak a leghatékonyabb, de időben a leglassabb - épelméjű - opció. Esetünkben átlagosan 259 nap.

Lehet azonban gyorsabban is, igaz annak ára van!

Van az a pénz (porkchop)

A Marsra nem csak 26 havonta, hanem bármikor el lehet indulni, és semmi nem tiltja, hogy extra naftát égessünk el némi sebességtöbbletért! Hogy mekkora többlettempóval érkezünk, és emiatt mennyi extra fékező üzemanyagot kell magunkkal vinnünk, hogy meg is tudjunk állni, attól tekintsünk el. Kicsit olyan, mint egy országgyűlési választás: április 3-án jussunk el a célig, essünk át a célvonalon, akár fejre is, aztán majd lesz valahogy!

találkozás rövidebb út és idő alatt

A nem-ideális, de reális indítási időpontokat előre ki lehet számítani szuperszámítógépekkel, esetleg okostelefonnal, majd ábrázolni egy 2-dimenziós diagramon. Ez a porkchop chart, amit jobb híján husidiagramra magyarosítok azok kedvéért, akik idáig olvastak.

Az x-tengelyen az indulási dátum (2005), az y-tengelyen az érkezés (2006). A menetidő a piros szaggatott vonal (napokban), a szín pedig az indulási energia (km2/s2, házi feladat), minél kisebb, annál olcsóbb. Két lebeny is van, a felsőtől tekintsünk el (házi feladat), az alsóra koncentráljunk!

Mit látunk? Először is: ugyan bármikor elindulhatunk 26 havonta, de ép ésszel az intervallum mindössze néhány hónap, ez esetben 2005 májusának végétől október elejéig.

Az is látszik, hogy egy adott nap - mondjuk július 1-jén - indulva megérkezhetünk több különböző időpontban a Marsra, attól függően, mennyi energiát vagyunk hajlandóak az utazásra szánni.

Augusztus elején van az ideális időpont, ekkor 200 nap alatt lehet az előbb említett Hohmann-pályát közelítve a legolcsóbban eljutni a Marsra.

A jobb alsó sarokban pedig az látszik, hogy a 100 napos útidőt közelítve egyre gyorsuló ütemben növekszik az energiaigény. Hol van ehhez képest a 44 nap? Bele merjünk gondolni?

Föld-Mars husidiagramok ciklusokon át - forrás: NASA

A NASA nem mer belegondolni, 100 napnál gyorsabbra utak kiszámítására nem pazarolják a szuperszámítógépeik - vagy okostelefonjaik - számítási kapacitását.

De

a Városháza nem a Náza,

ezért feltételezve, hogy semmi, de tényleg semmi se drága, hogy pénzt égetünk hogy még több pénzt vihessünk magunkkal elégetni, és emiatt még több pénzt égetünk, 44 nap alatt el lehet jutni a Marsra!

Láthatáron sincs elég nagy rakéta, ami képes lenne rá, a világ összes pénzébe kerülne, és ha nem tévesztjük el a célpontot, a végső halmazállapotunk plazma lesz, de lehetni lehet.

Fact check: true.

- a szerző szabadkönyvtáros

Aki az előző csokoládéboltokról szóló cikk után lemondott az álomszerű beach body-ról, és már törzsvásárló a Zangioban vagy a Rózsavölgyiben, annak jó hírem van: bemutatjuk az egyik legnagyobb magyar üzleti csodát, a Stühmer csokoládémárka történetét. Nosztalgiára fel!

Stühmer Frigyes cukrászmester korának az egyik legsikeresebb hazai vállalkozója volt (annak ellenére, hogy származását tekintve nem volt magyar). 1868-ban alapította első budapesti cukrászüzemét a mai Szentkirályi utcában, ezt tehetségének, szorgalmának és termékeinek népszerűsége, illetve a korban szokatlanul modern gépparknak köszönhetően utódai 1928-ban részvénytársasággá bővítették ki.

A régi üzem az Ősz utcában...

... és a mai Szentkirályi utcai homlokzat (még ott van a nyoma a letört betűknek a homlokzaton)

Marketing szempontjából szintén korát meghaladó profizmussal operált a piacon, a legsikeresebb és legsikersettebb magyar iparművészek, mint Jeges Ernő, Lukáts Kató vagy Szirmai Ili tervezték a csokik és egyéb édességek csomagolásait, valamint külön ügyeltek arra, hogy az összes üzlet egységes kinézetű legyen akkor is, ha a termékek külön-külön igen egyedi csomagolást kaptak.

Belsőépítészeti szempontból a Stühmer boltok világszínvonalon hozták a modern üzleti felfogás legjobban bevált trendjeit. A kortalan art deco stílusban tervezett egységes, moduláris bútorzat, homlokzati díszekkel a tervező, Kende Ferenc meghagyta a pompás, csillogás iránti igényt színekben, de formákban egy, akkor még futurisztikusnak ható arculatot adott a boltoknak, melyek ezúttal design szempontból is európai szinttű látványosságnak számítottak. Annak ellenére, hogy a klasszikus Stühmer üzletek a háború után teljesen tönkrementek, nevét örökül viselő üzletek máig hordozzák azt a diszkrét eleganciát, amit Kende megálmodott, habár ezt mai szemmel már egyáltalán nem futurisztikusnak látjuk.

Az eredeti design. Forrás: flickr.com

Bár az első üzletek még csak boltok voltak, a nagy cégóriás volt az első, aki annyira népszerű lett termékeivel, hogy azokat helyben fogyasztásra is kínálta, így bővültek az édességboltok lassan de biztosan cukrászdákká. Itt még nem szolgáltak fel kávét vagy teát, csak saját termékeket, ezt csak a ma is látható üzletek vezették be.

A pompásan tervezett Stühmer dobozokkal gyerekként évente két platformon találkozott az átlag gyerek: anyák napján, és ha elszakadt a ruhája. A világszerte híres édességek között főleg a párizsi divat lendületében kiemelkedett a míves, virágos bonbonos doboz. Ezeket tipikusan édesanyák kapták ajándékba, akik annak rendje és módja szerint kilencven százalékban varródobozként örökítették tovább a kiürült csomagolást. A dobozok ugyanis olyan tartósak és olyan szépek voltak, hogy fel sem merült, hogy kidobják őket. Szerencsésebbek még ma is őrizgetnek ilyen dobozokat -tele cérnával.

A Stühmer üzletek nem csak itthon arattak osztatlan sikert: Párizs és Bécs is a lábai előtt hevert az akkor már családi vállalkozásnak, a húszas évektől kezdve vége hossza nem volt a nyugatra küldött hatalmas édességes csomagoknak, melyeket az európai fővárosokban rendszerint már a reggeli órákban felére redukáltak az üzletekben a vásárlók. Különösen így volt ez a karácsonyi időszakban: a Stühmer Európa szaloncukor-királya volt, és emiatt a naptári év illúziórombolóan korai időszakában el kellett kezdeni gyártani az édességek, hogy mindenkit ki tudjanak szolgálni. 

Társadalmi felelősségvállalás is helyet kapott a cégpolitikában: az üzem elsőként zárta ki az egészsége káros színezőanyagokat a cukorka receptjeiből, melyek már akkor kimutatható károkat okoztak a vásárók szervezetében, de marketing célból a versenytársak nem vonták ki őket az édességekből. A Stühmer cukorkák az alapító alapreceptjén nem módosítva sokkal egészségesebb módon festették a cukrokat, amit nem is féltek hangoztatni. 

Termékeik, ha nem is változatlan receptekkel, még a mai gyerekeknek is mondanak valamit, legalább is névvel. Habár nem ugyanaz a két tábla, a Tibi csoki mai napig versenytársa a Milkának vagy a Bocinak, sőt, a Boci vs. Tibi egy afféle balkáni Coca-Cola vs. Pepsi párbajjá magasztosult, mivel nem csak az ország, de a teljes földrajzi térség egyik legjobb minőségű, de még elérhető árú édességei ezek.

Nem véletlen az sem, hogy mindent, ami színes puhacukor, az a magyar köznyelvben fruttikaramella. A sajátos összetétel mindkét komponense a Stühmer gyár forgalmazta édességekhez kötődik: a Frutti egy saját, levédett neve volt a gyümölcsös puha cukorkának, a karamella már kicsit bonyolultabb. Alapvetően nem sok köze van a kristálycukor alapon túl egymáshoz a Fruttinak és a karamellának, de mivel a darabok a tejkaramella kockáknál és a Fruttinál nagyjából megegyező alakban kerültek forgalomba, összekapcsolták őket a vásárlók. A Stühmer karamellája egyébként érdekes evolúción ment át: a privatizáció során 1992-ben a MÉV-ba beolvasztott Stühmer gyár azonos receptjét és gyártási jogát megvásárolta a Stollwerck Budapest Kft., emiatt terjedt el főleg Közép-Európában a "stoli" név, ami nem más, mint Stühmer-féle tejkaramella. Újabb bonyolítás: ezt ma már nem a Stollwerck gyártja, mert 1939-ben búcsút mondtak a piacnak. Egy kedves ismerőstől azonban még beszerezhetjük az édességet: a háború után nem más vette gondjaiba a megmaradt Stühmer recepteket, mint a Szerencsi Csokoládégyár.

Ismert termék még a Zizi drazsé, ami ma is a filléreket összeszedegető kisiskolások kedvence, bár nem titok: nálunk az egyetemista bulikon is szokott "Zizi-felelős" lenni. Egyszerűen ezen nőttünk fel, nem hiányozhat. 

Az első csokimikulás és csokinyuszi gyártása, habár nem magyar szabadalom, a Stühmer-féle technológián alapul. Ők készítettek először szezonális alakú (nyuszika vagy mikulás) alakú üreges vagy tömör csokifigurákat. Akkor még "porcelánozott " édességekként futottak, azaz fényes, cukrozott kivitelben kerültek a polcokra. Ezt a fényes mázat később a tömeggyártás a technológiai bonyolultság miatt elhagyta, és ennek a helyére került a ma ismert celofános változat.

A Stollwerck zászlaja alatt tovább futhattak az ikonikus termékek, de csak, azok, melyek a gépesítettség miatt nagy volumenben voltak gyárthatóak, a többi, egyedi készítésű édesség forgalmazását, mint a porcelánozott csokik, megszüntették. Tovább futott azonban a fogorvosok réme, a Dunakavics, személyes kedvencem, a Francia Drazsé, és a magyar kiskamaszok első gardedámja az alkohol világába: a konyakos meggy.

Ahogy a karamellánál is pedzegetük, a Stühmer üzem nem maradt önálló: 1948-ban államosították, és termékeit a Magyar Édesipari Vállalat forgalmazta, majd jöt a privatizáció és a Stollwerck. 

Bár nem az eredeti vállalat boltja, de Budapesten ma is találkozhatunk a Stühmer emlékeit őrző üzletekkel: találunk cukrászdát a Teréz körúton (A), a Pozsonyi úton (B), de akár (Műegyetemisták, figyelem) a Bartók Béla úton (C).

Meggyőződésem, hogy olvasni mindenki szeret, csak nem mindenki találta meg a számára befogadható műfajokat. Szerintem egy könnyed ponyvaregény elolvasása nem kevésbé kiemelkedő teljesítmény, mint ha valaki Proust: Az eltűnt idő nyomában című írásába vágja a fejszéjét. Egy a lényeg, olvassunk, minél többet! Kikapcsol, feltölt és bármilyen könyvet is választunk, biztos, hogy többek leszünk tőle. Ehhez hoztam most 5 magyar klasszikust, amik közül mindenki megtalálhatja a neki rokonszenveset.

Szabó Magda: Az Ajtó

Nem is lehetne mással kezdeni egy ilyen ajánlót , mint Szabó Magdával. Személyes kedvencem az Ajtó, de nála tényleg nem tudunk mellé nyúlni, az Abigél, az Őz, a Katalin utca, a gyermekkönyvekből pedig a Tündér Lala vagy a Sziget-kék mind-mind jó választás lehet, kezdő vagy újra kezdő olvasóknak egyaránt. Az írásmódja könnyen olvasható, témáiban azonban helyet kap a tragédia és a nehéz emberi sorsok, így akkor válasszuk, ha épp be tudjuk fogadni az efféle hangulatot.

Forrás: http://www.magyarbohemia.cz/?product=szabo-magda-az-ajto

Szerb Antal: Pendragon legenda

Valószínűleg a többségnek elsőre az Utas és holdvilág ugrik be Szerb Antalról, joggal, egy nyaraláshoz jobb könyvet nem is választhatnánk. De meg kell említenünk a Pendragon legendát is, ami egy korát jócskán meghaladó, fantasztikusan intelligensen, izgalmasan megírt, szinte science fiction. Igazi letehetetlen klasszikus, megelevenedő legendák a walesi tájakon, rideg kastélyok, kimért angol nemesek, fej nélküli lovasok és J.K. Rowlingot lepipáló varázslények gondoskodnak a biztos szórakozásról.

Forrás: https://edigital.hu/proza/szerb-antal-pendragon-legenda-akkord-kiado-p443659 

Babits Mihály: A gólyakalifa

Egy 16 éves skizofrén fiú két személyiségét követjük nyomon, az egyik egy rettenetes körülmények között és szeretetmentes környezetben felnövő iparos tanonc, a másik egy mindenki által szeretett, gazdag, jóképű, okos és művelt úrifiú. Nem túl hosszú könyv, hamar lehet vele végezni és a történet különlegessége miatt megéri adni neki egy esélyt, nem fogjátok megbánni!

Bárány Tamás: Nagy idők tanúja

Kis csalás a listában, nem az a „klasszikus értelemben vett klasszikus”, de küldetésemnek érzem minél több emberrel megismertetni ezt a könyvet. Az igazi nagybetűs Humor, egy jég hátán is megélő semmittevőről, akinek megvan a magához való esze, így mindig kitalálja, hogyan tudna a semmiből egy kis megélhetésre valót összeszedni. Hol jobban sikerülnek a tervei, hol kevésbé, de a hangosan nevetés mindvégig garantált. Életrevalóságról, korpolitikáról, a legjobb értelemben vett magyar mentalitással. Imádni való!

 Forrás: https://www.goodreads.com/book/show/1224769.Nagy_id_k_tan_ja

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Emlékszem, gimnázium alatt csak úgy behabzsoltam, rövid, hamar lehet vele végezni, így sikerélménynek is jó. Világfájdalommal íródott könyv, az egymás mellett való elbeszélés tökéletes példázata.

+ Rejtő Jenő

És jöjjön a végére egy Jolly Joker író, szerintem senkinek nem kell bemutatni, de mindenképpen itt a helye ebben a listában. Nem konkrét címmel, mert kivétel nélkül az összes egy igazi remekmű és humorbomba. 

És a legjobb a klasszikusokban, hogy könnyű belőlük antikvár példányokat találni, ami külön élménnyé teheti a könyvek kézbevételét, olcsóbbak és környezet barátabbak is.

A 2022. évi téli olimpiai játékok végéhez közeledve sokakban merülhet fel a kérdés, hogy mit is hoz a játékok jövője, illetve milyen költségekkel bír a rendezők számára egy hasonló esemény szervezése. Jelen szemlében bemutatásra kerül az elmúlt 12 játékok költsége, ahogy az is, hogy miként vált egyre nagyobb dilemmává a pályázás, illetve milyen ötletek merültek fel a jövő hasonló nehézségeinek elkerülése érdekében.

Így lett nagy teher a rendezés

A 20. század jelentős részében a rendezés nem okozott komolyabb fejtörést a házigazdáknak, hisz elsősorban fejlett országok (főként európai, illetve az Egyesült Államok) adtak otthont az olimpiai játékoknak, olyan államok, melyek gazdasága és infrastruktúrája lehetővé tette a bonyodalmak nélküli szervezést. A 70-es évektől azonban fordulat következett be, és miközben nőtt a résztvevő országok, illetve megrendezett sportágak száma, egyre több botrány és szomorú eset is történt – 1968-ban ellenzéki diáktüntetőket öltek meg tíz nappal a mexikóvárosi játékok előtt, míg négy évvel később terroristák támadtak meg izraeli sportolókat Münchenben, a támadókkal együtt összesen 17 áldozatot követelve.

1976-ben a kanadai Montreal esete vetett rossz fényt az olimpiára, ám itt már a költségek okozta nehézségek domináltak, a város ugyanis a tervezettnél sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellett tegyen a rendezés érdekében, a létrejövő adósságokat pedig végül három évtizedig volt szükséges fizetni. 

Változó költségek, profitról beszélni sem érdemes?

Az 1984. évi nyári olimpiai játékok sok tekintetben a legsikeresebbek voltak (persze itt nem a hidegháborús bojkottra gondolok), a kedvező rendezési feltételek mellett ugyanis Los Angeles szinte teljes egészében a létező infrastruktúráját vette igénybe, ezzel párhuzamosan pedig a közvetítési jogokból származó bevételek is meredek emelkedést mutattak, így Los Angeles vált az egyetlen olyan várossá, amely profitot tudott termelni a játékok megrendezéséből.

Az ezredfordulóhoz való közeledés idejétől azonban látható, hogy városok nagyon eltérő módon közelítik meg a rendezést, az inflációhoz igazított költségek pedig jelzik, hogy míg egyes helyszínek meglehetősen olcsó játékokat rendeztek – ilyen Salt Lake City, Torinó vagy Vancouver –, addig mások hatalmas költekezésbe fogtak.

Nincs is jobb példa erre a 2014-es téli olimpiai játékokat megrendező Sochinál, mely a legdrágább játékoknak adott otthont, 50.7 milliárd dollár – a költségvetés 85 százaléka tehát – pedig nem is sporttal kapcsolatos infrastruktúrára ment el (többek között a játékok biztonságos megrendezése jelentette az egyik legnagyobb költséget).

Az sem kérdéses azonban, hogy a még fejlődésben lévő, illetve a világ számára képességüket megmutatni akaró országok teszik a legnagyobb erőfeszítéseket: a Pekingben rendezett 2008-as játékok a második legdrágábbnak bizonyultak (a költségek itt is nem sporttal kapcsolatos teendők miatt szálltak el főként), de sem Rio, sem Phjongcshang nem volt olcsó – amint már említésre került, részben épp a hiányzó infrastruktúra eredményeként.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik előírása például, hogy legalább negyvenezer szállodai szoba kell rendelkezésre álljon, ami Rio esetében tizenötezer új szoba kialakításának szükségét jelentette – természetesen utak, vasútvonalak, illetve légi közlekedéssel kapcsolatos fejlesztések mellett.

Persze a sporttól független fejlesztések rendkívül hasznosak (hisz részben épp az olimpiai játékok idézik elő azokat), ám a magas költségek értelemszerűen olyan vitákra is okot adnak, melyek a hatékony felhasználást kérdőjelezik meg – nem egy esetben (lásd Athén) a létesítmények ugyanis teljesen kihasználatlanok maradnak, hosszú távon az olimpia a turizmust nem dobja meg, ahogy a teremtett munkahelyek is alapvetően ideiglenesek, így nincs konszenzus arról, hogy egy ország gazdaságát tényleg érdemben támogatja rendezés lehetősége.

Az elmúlt 12 játék inflációval igazított költségei (Forrás: Visual Capitalist)

Végülis mi a gond?

Szinte már konszenzus uralkodik azzal kapcsolatban, hogy az olimpiai játékokat fenntarthatóbbá kell tenni. Ezt megnehezíti, hogy már a pályázati kiírás is a költekezést propagálja (Tokió például 150 millió dollárt költött a sikertelen 2016-os pályázatára), elsősorban azon pályázókat támogatva, akik készek a lehető legambiciózusabb tervekkel előállni. Ez persze részben egy belső folyamat is, hisz a helyi építkezési vagy szervezéssel foglalkozó szereplők is rendelkeznek saját érdekekkel – befolyásolva a szervezőket a lehető leggrandiózusabb beruházások felé –, az adott pályázót pedig egyfajta átok éri – nyerni ugyanis csak úgy tud, ha nagyon merész lépéseket húz, ám a merész lépések hosszú távon kellemetlen következményekkel is bírhatnak. A problémához a korrupció is hozzájátszik, nem egy győztes pályázó került ugyanis különböző botrányok főszereplőjévé – gondolhatunk itt például az 1998-as téli olimpiai játékokra Naganóban vagy a 2002-es Salt Lake Cityben rendezett eseményre.

Egyfajta reakcióként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 14 munkabizottságának reformjavaslatai alapján elkészült az AGENDA 2020 reformprogram, egyik célja pedig épp az, hogy csökkentse a pályázás költségeit, nagyobb rugalmasságot biztosítson a vállalkozó országoknak – többek között a már létező infrastruktúrák felhasználása által –, támogassa a fenntartható rendezési stratégiákat, na meg persze hangsúlyt fektessen a minél nagyobb átláthatóságra.

Ennek ellenére továbbra is sokan szkeptikusak az olimpiai játékok jövőjét illetően, így nem csoda, hogy olyan ötletek is születtek, melyek szerint bizonyos országoknak visszatérő rendezőkként kellene megjelenniük – ezáltal is felhasználva többször a létező infrastruktúrát –, továbbá a rendezési jogot elsősorban fejlett államoknak kellene biztosítani, azok ugyanis nagyobb erőfeszítések nélkül képesek megszervezni a sporteseményeket.

Bár ezen ötletek nem kevéssé radikálisak, az nyilvánvaló, hogy egyfajta válságot élnek az olimpiai játékok. Ebben közrejátszik, hogy a rendező országok által létrehozott rendkívül drága infrastruktúrák sokszor teljesen kihasználatlanok maradnak (a kihasználtság pedig jelentős éves fenntartási költségeket is takar), a rendezésből adódó profit szinte már reménytelen, miközben az események népszerűsége sem a jó irányba halad. Mindezen szempontokat figyelembe véve nem meglepő, hogy napjainkban nem folyik véres csata a rendezés lehetőségéért – 2017-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rendhagyó módon például egyszerre hirdette ki a 2024. és 2028. évi nyári játékok helyszínt –, ahogy az sem, hogy az idei játékokat Peking igyekezett a lehető legolcsóbban megvalósítani. A hivatalos költségvetés jelenleg csak 3.9 milliárd dollár, amihez persze várhatóan további növekedés kapcsolódik, ám értelemszerűen nem közelíti meg a drágább játékok szintjét.

Kiemelt fotó: Sportsnet 

Wang Huninget a Szürke Eminenciásként ismerik világszerte. A szemüveges, visszahúzódó tudós állítólag ott van a Kínai Kommunista Párt szinte minden politikai döntése mögött. A nyilvánosságot kerülő tanácsadó nevével eddig alig lehetett találkozni, de az utóbbi időben egyre többen felismerik befolyásának valódi mértékét nyugaton, főleg konzervatív körökben. Wang 2017 óta tagja a KP Politikai Bizottságának, és Hszi Csin-ping elnök legbefolyásosabb tanácsadója, akit minden útjára elkísér. Az ideológus 1988-ban bejárta az USA-t, majd 1992-ben megírta Amerika Amerika ellen (America against America) című könyvét, amelyben azon kritikusok szerint, akik egyáltalán tudomást vettek az írás létezéséről, rendkívül élesszemű megfigyeléseket tett Amerikáról.

Scott Locklin amerikai munkás-származású, egykor motoros bandatag, volt fizikus közíró, aki Locklin on Science címmel vezet Wordpress blogot, tavaly év végi hosszú elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy

Wang már a nyolcvanas évek végén jól látta Amerika elkerülhetetlen hanyatlását.

Érdekes olvasmány a könyvről írt részletes beszámolója, hiszen amerikai szemmel veszi górcső alá a kínai tudós csaknem negyven évvel ezelőtti meglátásait, és állapítja meg, hogy Wang kitűnő érzékkel vette észre azokat a negatív folyamatokat, amelyek szerinte, és Locklin szerint, is Amerika végromlását idézték elő.

Az Amerika Amerika ellen: A kínai Tocqueville című blogbejegyzésben Locklin úgy írja le a nyolcvanas években Amerikában utazgató Wangot, mint egy hiperintelligens és kifinomult érzékű űrlényt, aki Amerikában ért földet 1988-ban.” Locklin megjegyzi, hogy annak ellenére, hogy a könyv kirobbanó sikert aratott Kínában, és - valószínűleg akaratlanul - ijesztő pontossággal jósolta meg Amerika gyors hanyatlását, a könyvet az USA-ban szinte teljesen elfelejtették, és az amerikai (főleg baloldali) értelmiség egyáltalán nem vesz róla tudomást. Az Amazonon sem lehet megvenni, és senki nem is beszél róla. Wang Hunint persze ismerik, és néha írnak is róla ezt-azt, írja Locklin, de a szerinte teljesen ostoba, áltudományos zagyvaságokkal foglalkozó, köldöknéző amerikai társadalomtudósokat nem érdekli a könyv, ami azért  döbbenetes, mert abszolút aktuális:

Locklin meglátásában azt írja le, mit gondolt (és gondol ma is) a kínai elit legnagyobb geopolitikai riválisáról, az Egyesült Államokról.

Locklin sorra veszi Wang legfontosabb megfigyeléseit az amerikai társadalomról és életformáról, melyek szerinte teljesen helytállóak voltak. Wang, akit persze kommunista külföldiként és egy teljesen más kultúrából érkezőként nyilván befolyásoltak a saját meggyőződései, jegyzi meg Locklin, alapvetően elismerően szólt ugyan az USA-ban tapasztalt jómódról és a gazdaságról, de észrevette a mélyben zajló, mégis jól látható amerikai "leépülést”. Locklin egyébként nyilvánvalóan nincs elragadtatva saját országától és attól, amit egyfajta elzüllésnek lát. A rendkívül pejoratív, a nyugati fehér baloldal ideológiájára körülbelül egy évtizede megalkotott kínai kifejezést használva folyamatosan "pajcsuo-Amerikának” (angol átírással: baizuo) nevezi az USA-t az elemzésben. A pajcsuo nagyjából úgy fordítható magyarra, hogy kaviár baloldal vagy limuzin szocializmus, és Locklin szerint hazáját most egy pajcsuo elit irányítja.

Részletes recenziójában Locklin elsőként arról ír, hogy Wang észrevette, mennyire "bizarrok” lettek az amerikai családok. "Úgy vélte, a család hanyatlása (...) a liberalizmus és az individualizmus következménye volt, ami persze tökéletesen helyes megállapítás. Az amerikaiak még a gyermeknevelést illetően is individualisták: az amerikaiak egészen kiskoruktól kezdődően elszigetelik a gyermekeket a családjuktól, annak érdekében, hogy kifejlesszék az individualizmust és az éntudatot,” jegyzi meg Locklin.  

Locklin ezután rátér arra, mit gondolt Wang az amerikai politikai berendezkedésről. A kínai tudós szerint a két nagy amerikai párt valójában az uralkodó osztály egypártrendszere. "Ez egy klasszikus kommunista elmélet, ami az USA esetében történetesen jól írja le a valóságot,” jegyzi meg Locklin, majd hozzáteszi, emiatt történt az, hogy a rendszerbe betörő outsiderek "totális kiakadást okoztak a 2016-os választások után.”

Wang az USA-t azóta még inkább jellemző drogproblémát is beazonosította, mint "a legnagyobb veszélyt, ami valaha is fenyegette az Egyesült Államokat történelme során.”

Locklin hozzáteszi, hogy bár akkoriban még nem voltak a Sackler családhoz hasonló vállalkozók.

Wang már negyven évvel ezelőtt is világosan látta, hogy a kábítószeres bandák és a szerhasználat a civil társadalmat, a társadalmi rendet és akár a kormányzatot is fenyegető veszéllyé válhat.

Nem kerülték el a kínai ideológus figyelmét a faji feszültségek sem. Wang megállapította, hogy a feketék és fehérek közötti kapcsolatok az egyik legnyilvánvalóbb és legfenyegetőbb társadalmi feszültség-forrás.

Észrevette a fekete közösség társadalmi és jogi emancipációjának sikereit is, de pontosan leírta a fehérek képmutatásait, azt, hogy a csavargók és koldusok többsége fekete, és hogy a gettók rettenetesek és veszélyesek. Wangot elborzasztotta a kínai-amerikaiak elleni teljesen értelmetlen fekete erőszak, hiszen azoknak nyilvánvalóan semmi közük nem volt a feketék problémáihoz. Locklin hozzáteszi, a helyzet e tekintetben azóta sem változott. Wang már évtizedekkel ezelőtt tökéletesen beazonosította a fekete közösségre jellemző szegénység-körforgást: egy, a gyenge családok által előállított társadalmi diszfunkcióként írta le, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Wang sokkal nagyobb szimpátiával írt az amerikai indiánok sorsáról, valószínűleg azért, teszi hozzá cinikusan Locklin, mert sokkal kisebb volt a valószínűsége, hogy egy indián nyúlja le némi aprópénzért vagy rabolja ki az utcán. Wang mindkét faji problémát gyakorlatilag megoldhatatlannak írta le. Locklin megjegyzi, kíváncsi rá, vajon mit gondol Wang Amerika napjainkat jellemző faji viszonyaihoz, hiszen az USA népességéhez azóta a világ minden szegletéből, mintegy 70 millió ember adódott hozzá.

Wang igen hosszan írt könyvében a televíziós generáció döbbenetes tudatlanságáról és ijesztő kultúrálatlanságáról, és arról, hogy az amerikai általános iskolák képtelenek megtanítani az állampolgárokat a legalapvetőbb emberi kompetenciákra.

Sokkolta a fiatalok elvadulása, a nagy számú otthonról elszökött gyermek és a fiatalkori bűnözés is. Locklin keserűen megjegyzi, hogy mára a helyzet e tekintetben talán javult, egyszerűen azért, mert  a mai, telefonfüggő fiataloknak túl alacsony a tesztoszteron szintje ahhoz, hogy lelépjenek otthonról és "felcsinálják egymást,” és rosszabb fizikális és mentális állapotban vannak ahhoz, hogy elszökjenek otthonról és megpróbáljanak egyedül boldogulni. Az viszont azóta is égető kérdés, hogy vajon hogyan lehet továbbadni egy társadalomban az alapvető értékeket és meggyőződéseket, ha az alapvető tudások megtanítása problematikus? Hogyan szocializálhatók a gyermekek, ha nem tudjuk őket megtanítani a legelemibb dolgokra, teszi fel Locklin a költői kérdést. Ez nem csak az amerikai társadalom és gazdaság, de az amerikai politika szempontjából is óriási gond, mondja.

Wang figyelmét az sem kerülte el, és rendkívül aggasztónak találta, hogy az amerikai elit egyetemek diákjai már akkoriban sem tudtak sokat a saját társadalmuk történelméről és kultúrájáról.

Ez azóta csak fokozódott, véli Locklin, megjegyezve, hogy ha a társadalmi fejlődés trendje a múlt folyamatos eltörlése marad, akkor az új nemzedékeknek nem lesz fogalmuk a múltról, "rendes oktatás nélkül pedig nem lesz folyamatosság.”

Locklin szerint a kínai vezetők egészen biztosan tanulmányozták Wang könyvét és tanultak Amerika példájából. Nem véletlenül korlátozzák a kínai kommunisták a videójátékok használatát, a hírességek kultuszát, és az is tudatos gyakorlat, hogy rövid pórázon tartják az oligarcháikat és betiltják a nyílt kulturális lázadást. Biztosan rájöttek Kínában, hogy nem lenne tanácsos olyan aknamezőkre lépni, mint amilyeneket az USA előállított magának, és "hősies erőfeszítésekkel próbálják távol tartani maguktól az amerikai kulturális mételyt, amely tönkre tehetné mindazt, amit az elmúlt harminc évben nagy gonddal felépítettek.”

Locklin nyomán a könyvből az is kiderül, hogy Amerika nagy valószínűséggel veszítene bármilyen komoly konfrontációban Kínával.

Locklin szerint a jelenlegi amerikai vezetés különösen inkompetens és a valódi diplomáciához hozzá sem szagoló külügyi apparátusa már a legelső fontosabb tárgyaláson, a Kína-Alaszka csúcstalálkozón vérig sértette a kínaiakat, akik finoman szólva nem voltak elragadtatva ettől.

Régen, egy gyengébb és szegényebb országgal szemben még talán elment volna ez a kioktató hang, mondja Locklin, és a "klasszikus pajcsuo diplomatáknak kóstolót adtak abból, milyen is egy asszertív Kína, és hogyan fog elbánni az amerikai diplomáciai testület szánalmas bohócaival.”

Locklin végül megállapítja, hogy nem maradhat sokáig a világ ura egy olyan ország, amely egyáltalán nem érti sem a saját, sem geopolitikai riválisai társadalmát. Locklin szerint a "normálisan működő idegrendszerrel rendelkező [amerikai] emberek nagyon is jól tudják, hogy a pajcsuo által irányított Amerikában nem érdemes élni, és még kevésbé érdemes érte harcolni. Nem lesz könnyű hozzáértő katonákat találni ahhoz, hogy megvédjék a tajvaniak jogát arra, hogy melegbárokba járhassanak, vagy bármi is legyen az, aminek érdekelnie kellene engem pajcsuo-Amerikának ebben a nevetséges, felesleges, és tökéletesen otromba konfrontációjában Kínával.”

Előző cikkünkben bemutattuk, hogy az európai értékeket Nyugat-Európában joule-ban mérik. Ma az amerikai értékek, azaz univerzális értékek, a demokrácia értékei, vagy ehhez hasonlók következnek. A lényeg: ezt is joule-ban mérik.

2022. január 13.

Miért osztja meg a Nyugatot Oroszország Európába vezető csővezetéke?

Az amerikai szenátus nem fogadta el a Ted Cruz republikánus szenátor által támogatott törvényjavaslatot, amely szankciókkal sújtaná az Északi Áramlat-2-t.

Joe Biden amerikai elnök kormánya lobbizott a republikánus szenátoroknál a törvényjavaslat ellen, mivel attól tartottak, hogy az hatással lesz az amerikai-német kapcsolatokra, és az ukrajnai válság közepette még inkább ellenségessé teheti Oroszországot.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök arra kérte a szenátust, hogy hagyja jóvá az Északi Áramlat 2 szankcióit, míg Németország kifejezetten kérte, hogy az amerikai kongresszus ne javasoljon szankciókat. 

2022. január 18.

Sajtótájékoztató

Jens Stoltenberg NATO-főtitkárral és Olaf Scholz német kancellárral.

Statisztika

2022. január 22.

Victoria Nuland, helyettes külügyi államtitkár az amerikai(!) külügy sajtótájékoztatóján, Washingtonban (nem Berlinben):

Ha Oroszország, bármilyen módon, lerohanja Ukrajnát, az Északi Áramlat 2 nem fog előrehaladni.

(Olaf Scholz, német kancellár nincs jelen)

(Annalena Baerbock, német külügyminiszter nincs jelen)

.@UnderSecStateP Victoria Nuland: “If Russia invades Ukraine, one way or another, Nord Stream 2 will not move forward.” pic.twitter.com/hEGBrx6HJj

— Department of State (@StateDept) January 27, 2022

2022. február 07. 

Biden elnök és Olaf Scholz, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja sajtótájékoztatón tett megjegyzései

BIDEN ELNÖK (SCHOLZ mellette áll): Ha Németország - ha Oroszország betör - ez azt jelenti, hogy tankok vagy csapatok lépik át újra Ukrajna határát - akkor nem lesz - mi - nem lesz többé Északi Áramlat 2. Véget fogunk vetni neki.

KÉRDEZŐ: De hogyan fogják - hogyan fogják ezt pontosan megtenni, hiszen a projekt Németország ellenőrzése alatt áll?

BIDEN ELNÖK (SCHOLZ mellette áll): Meg fogjuk - ígérem, hogy képesek leszünk rá.