Reaktor

Kezd magára találni az albérletpiac: lassan de biztosan drágulnak az albérletek országos szinten. Mégis: közel sem ott tartunk, mint egy évvel ezelőtt. A KSH - ingatlan.com májusi lakbérindexe szerint

országosan 1 százalékkal, Budapesten pedig 1,1 százalékkal emelkedtek az átlagos bérleti díjak áprilishoz képest, a múlt év azonos időszakától azonban még 2 és 3,8 százalékkal maradtak el.

Az idősebbek most irigykedve nézhetnek azokra az egyetemistákra, akik most szóródnak szét a nagyobb városok egyetemei között, hiszen ők idén nyáron sokkal alacsonyabb albérlet árakkal számolhatnak.

A járványhatás visszahúzódásával folytatódik az élénkülés az albérletpiacon, amely most kanyarodik rá a nyári főszezonra, amikor a diákok egy része a szeptemberi iskolakezdéshez keres magának lakást - áll az ingatlan.com friss elemzésében. Ebből a KSH-ingatlan.com lakbérindexének májusi eredményei mellett kiderül az is, hogy június végén Budapesten, a megyeszékhelyeken és a kisebb városokban mennyiért kínálták a kiadó lakásokat.

Éves összevetésben még mindig a negatív tartományban van a lakbérindex országosan 2 százalékkal, ami leginkább a fővárosban tapasztalt bérletidíj-csökkenésnek köszönhető. Tavaly június végi 150 ezres budapesti átlagos lakbérszinthez képest most 140 ezer forintos az átlagos albérletár a fővárosban, ami 9 százalékkal alacsonyabb mint egy évvel ezelőtt.

- mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Január és június közepe között a kiadó lakások iránti érdeklődések alapján ötéves rekord született: 2016 óta nem volt a mostanihoz hasonló kereslet, ami annak fényében is igen izgalmas, hogy a kínálat is sokkal sokszínűbb és bőségesebb az öt évvel ezelőttihez képest.

Békeidőben, vagyis koronavírus-járvány mentes időszakban, sosem volt még ilyen széles a kínálat júniusban. Igaz, tavaly a mostaninál több kiadó lakásból lehetett válogatni, de akkor a járványhatás torzította az összképet. Egyrészt rengeteg, korábban turistáknak rövid távra lakás került a piacra, emellett a diákok kereslete is visszafogottabb volt az online, illetve hibrid oktatás miatt

- mutatta be a piaci helyzetet Balogh László. A szakember azt is elmondta, hogy az egyetemisták és a kiadó lakások iránt érdeklődők az idei albérletszezonban kivételes helyzetben lesznek a nagy kínálat miatt.

A frissen költöző egyetemisták malmára hajtja az is a vizet, hogy azok a lakások, amik eddig airbnbként működtek, több, mint 70%-ban inkább állandó lakhellyé alakultak. 

Az átlagos budapesti bérleti díj a budapesti kínálati piacon június végén 140 ezer forint volt. A legolcsóbb kerületek közé tartozott a X., a XX., a XXI. és a XXIII. kerület, ezeket a városrészeket egyaránt 120 ezer forintos havi bérleti díj jellemezte. A másik véglet a II. és az V. kerület, ahol 180 ezer forint volt az átlagdíj.

A Budapesten kívüli piacot nézve kiderül, hogy az egyetemvárosok közül Debrecenben, Győrben és Szegeden egyaránt 110 ezer, Pécsett pedig 100 ezer forintos áron kínálták kiadásra az ingatlanokat.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Milyen megkülönböztetések érik a cigány közösségek tagjait a mindennapokban? Milyen lehetőségeik vannak a kitörésre? Mennyit is ér pontosan a külső segítség? Mi a helyzet a külhoni, magyar ajkú cigány közösségek viszonyával a Magyarországon élő közösségek tekintetében? Forgács István, független romaügyi szakértő volt a vendégünk.

Ön szerint van-e, illetve éri-e megkülönböztetés a mindennapokban a cigányokat? Továbbá rosszabb esélyekkel indul-e egy cigány egy állásinterjún csak a származása miatt?

Ez egy nagyon egyszerű kérdés, azonban erre nem lehet egyszerű választ adni. Az biztos, hogy ma Magyarországon még mindig van hátrányos megkülönböztetés, nagyon nehéz olyan cigány embert olyan cigány közösségben találni, aki saját környezetében vagy saját maga még ne tapasztalt volna meg ilyen megkülönböztetést. Igazából ennek a formája, a mértéke az, ami érdekes lehet, illetve tendenciákat kellene vizsgálni. Én magam azt gondolom, hogy ez az elmúlt 6-8-10 esztendőben egyértelműen visszaszorulóban volt, de ettől függetlenül lehetnek olyan térségek, ahol az ott élők ezt nem feltétlenül így ítélik meg. Általánosan nagyon nehéz megállapításokat tenni, hogy kevesebb megkülönböztetés éri-e most a cigányokat Magyarországon, mint korábban, ez a dolog talán változott, de mondom, ez borzasztóan szubjektív. Nagyon nehéz ebben objektív szempontok alapján bármit is mondani. Én a saját megítélésem szerint,

cigány emberként azokban a közegekben, ahol én mozgok, én dolgozom, ott megnőtt azoknak a visszajelzéseknek a száma az elmúlt évek során, amelyekben egyre többen érzik úgy, hogy ez a dolog visszaszorulóban van.

Mik a fő sztereotípiák, és mit gondol, hogyan alakultak ezek ki?

Gyakorlatilag a sztereotípiák nagyon klasszikusak, és tulajdonképpen bármilyen egyszerű dolog rá tud ezekre erősíteni. Azt látni kell, hogy a cigány közösségekben élő fiataloknak a száma egyértelműen nő. Ezek a fiatalok a saját környezetükben, egy adott településen, iskolában, fiatal munkavállalóként bárhol, nyilvánvalóan saját maguk szolgáltatnak inputokat, annak a környezetnek, amelyik körül veszi őket. Hogy ezek az inputok milyenek, nyilvánvalóan a közvetlen környezet tudja megítélni.

Klasszikusnak tekinthető, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni, erre rácáfol az, hogy az elmúlt néhány év egyértelműen segítette a cigány közösségekben azokat, akik megpróbáltak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Sokan vannak, akiknek ez sikerül is. Ugyanakkor az, hogy az együttélési normák, az együttélési nehézségek hogyan lehetnének meghaladhatók, mindenképpen szükség lenne arra, hogy helyi szintekről beszéljünk. Vannak helyek, ahol ez könnyebb, vannak helyek, ahol ez nehezebb. Nagyon egyszerű, és nagyon sztereotíp azt kimondani, hogy a cigányokkal nehéz együtt élni. Én hiába hoznék erre cáfolatként rengeteg települést, ha valaki azt mondja, hogy elég megnézni néhány héttel ezelőtt, hogy mi történt például Jászladányban, ami ugyancsak ráerősít arra a sztereotípiára, hogy cigányokkal nem könnyű együtt élni. Nehézkes ilyen formában ennek is a megítélése. Az, hogy vannak sztereotípiák, az teljesen egyértelmű, viszont azt is had mondjam el, hogy nagyon sok helyen tapasztalom azt, hogy a cigányokat körül vevő környezet örömmel éli meg, ha ezek a sztereotípiák nem igazolódnak be vagy ha kellemesen lehet csalódni.

Úgy tapasztalom, hogy ezeket a sztereotípiákat leginkább a roma értelmiségiek tartják sérelmesnek. Egy szélesebb roma réteg viszont kevésbé foglalkozik ezzel. Hogyan gondolkodnak erről a cigány közösségekben?

Az az igazság, hogy a cigány értelmiség talán okkal hiheti azt, hogy neki ebben van feladata és missziója, hogy ezek ellen a sztereotípiák ellen küzdjön. Ebből adódóan érezheti és gondolhatja azt, hogy ezek fontos dolgok és ezeket folyamatosan a közbeszédbe kell hozni, ahogyan a sztereotípiák elleni küzdelmet is. Azt gondolom, hogy ez valóban vállalható feladat a részükről. Ugyanakkor a mindennapok szintjén lehetséges, hogy van rengeteg olyan cigány közösség, ahol ezekkel kevesebbet foglalkoznak. Vagy ami esetleg még érdekesebb, számos olyan cigány közösség van ma már, ahol nem a sztereotípiák ellen küzdenek, hanem megpróbálnak

az adott közösségek az ő közösségükben meglévő sztereotípiákat erősítő egyes jelenségekre úgy reagálni, hogy saját maguk próbálnak tenni azért, hogy ezek ne legyenek minden esetben a közösség minden tagjára általánosíthatók.

Ez szerintem legalább annyira szükséges, mint amikor értelmiségiek úgy gondolják, hogy a társadalom egészét kéne érzékenyíteni ebben a témakörben. Sőt, lehet, hogy ez még eredményesebb is tud lenni, mert ezzel a helyi közösségekben tudnak a többségi társadalom számára közvetlen hatást kifejteni. Ami könnyebben megérthető, könnyebben feldolgozható, és hosszabb távon nyújthat befogadást, könnyebb együttélést.

Az integráció vagy asszimiláció mindig érzékeny kérdés. Ön milyen utat tart kívánatosnak a romák számára? Erősebb integrációt vagy nagyobb önállóságot?

Azt gondolom, hogy nem kell félteni a cigány közösségeket az önállóságtól. De előbb el kellene oda jutni, hogy az önállóságot sikerüljön ezeknek a közösségeknek jól értelmezniük.

Hogyha a közösség saját maga a saját érdekeit meg tudja fogalmazni, és ennek érdekében saját maga próbál meg cselekedni, nem feltétlenül csak a külső segítséget várni, akkor ez a fajta önállóság, egy konstruktív önállóságot fog jelenteni.

Sokan vannak, akik szélsőségesebben gondolkodnak, és attól félnek, hogyha a cigány közösségek olyan öntudatra ébrednek, akkor az a társadalomból való kilépésüket hozná magával, ami egyébként egy veszélyes dolog, és itt beszélnek cigány nacionalizmusról is. Én ettől személy szerint annyira nem tartok. A cigány közösségek többségét el lehet oda juttatni, hogy saját, helyben meglévő identitást tudjanak megfogalmazni úgy, hogy abban konstruktivitás szülessen, és megpróbáljanak tenni saját magukért. Az mindenképpen egy jó dolog, ha ez előmozdítható. Szerintem az asszimiláció nem értelmezhető harminc-negyven-ötvenezer fős települési szintek alatt. Pont abból adódóan, hogy az asszimilációhoz nagyvárosi környezet kell, befogadó közeg kell. Olyan sémák, protokollok, életkörülmények biztosításának megtalálása, amelyek könnyebbé teszik az asszimilálódni vágyó embernek az asszimilációt. Ez kisebb közösségekben nem lehetséges, mert ha a helyi cigány közösség teljes mértékig is kiveti magából azt, aki meg akarja tagadni a cigányságát, és bele akar olvadni a többségi társadalomba, az nem biztos, hogy a többségi társadalomban megtalálja azt, ami neki ezt az asszimilációt fel tudná kínálni. Az a gond, hogy ebben a dologban, mint például az integráció, asszimiláció, felzárkózás, nagyon sok a fogalmi zavar, nagyon sokan sokféle képpen értelmezik ezeket a fogalmakat, és ez is gátja annak, hogy meg lehessen határozni, hogy egyes fejlesztési programokhoz milyen célokat kellene hozzárendelni. Az asszimiláció azért sem működik, mert a rasszjegyekből, bármi egyébből adódóan a többségi társadalom nem is nagyon várja el azt, hogy cigány emberek tízezrei, százezrei adják fel az etnikai identitásukat egyik napról a másikra és próbáljanak meg eltűnni, beolvadni. Ez ilyen formában nyilván nem történhet meg. Én sokkal inkább bíznék abban, hogy

a nagyobb településeken az integráció fogalmát jól értelmező cigány közösségekből érkező emberek úgy tudnak a saját cigány közösségük részei maradni, hogy közben szabad átjárásuk van a többségi társadalom által megélt helyi viszonyok közé is, úgy, hogy a különbözőség senkit nem zavar vagy senkit nem bánt.

Ha ez előmozdítható, akkor az mindenképpen egy jó dolog. Illetve nagyon fontos még az is, hogy ennek egy húzó ereje kellene, hogy legyen, a helyben meglévő közösség irányába. Hozok egy nagyon konkrét példát, negyven év fölötti cigány asszony, aki leérettségizik, éjszakai műszakban árván maradt gyerekekkel foglalkozik, helyi közösségben segít, helyi roma közösséget próbál előre felé vezetni, ő rá nem mondhatjuk, hogy asszimilálódott volna. Ugyanakkor jó példát mutat azzal, hogy negyven év felett leérettségizett, azzal, hogy több műszakot vállalt, és mindent megtesz  a saját maga és a családja boldogulása érdekében, mindazonáltal nem törekszik erőszakkal arra, hogy ő mindenképp asszimilálódhasson, hiszen nehezen tudna asszimilálódni az őt körül vevő környezetbe. Ő meg tudja találni annak az egyensúlyát, hogy a saját cigánysága megmaradjon, meg tudja találni azt az utat, amiben ő olyan erőforrásokat tud felhasználni, amelyekben az ő saját helyzete jobbá válik, és az ő társadalmi felzárkózása, mint egyén, előmozdítható. Viszont neki, ha van rá lehetősége, hogy példát mutasson a helyi közösségben a többség számára, akkor neki megnőhet a felelőssége, és egyfajta húzó erőként jól hathat ott helyben másokra is.

Ön hogyan vélekedik erről, hogy a cigány értelmiségieknek kötelességük, hogy a közvetlen környezetükben azoknak az embereknek, akikkel minden nap találkoznak, pozitív példát mutassanak a cigányságra tekintettel?

Ez is egy összetett kérdés. Először is a cigány értelmiség nagyon sokáig a kizárólagos missziójának azt tartotta, hogy a cigány közösségek emancipációja érdekében felvállaljon egyfajta küzdelmet a mindenkori hatalom, a többségi társadalom általános sztenderdjeivel kapcsolatosan. Ebben benne volt az, hogy

a mindenkori cigány értelmiség, legyen az száz, százötven, kétszáz ember, úgy érezte, hogy nagy rendszereket kell megváltoztatnia, és ehhez kimondottan magas szinten próbált megmozdítani folyamatokat.

Nyilván ők nehezen jutnak le a helyi közösségekbe, nehezebben tudnak helyi közösségi érdekeket szolgálni, miközben pont azért, mert a nagy általános rendszerek megváltoztatásához szükségük van az alsóbb rendszerekből érkező inputokra is. Elég gyakran jelennek meg országos horderejű események kapcsán vidéki közösségekben. Ilyen formában nekik, bármi, ami helyben történik, egyfajta eszköz ahhoz, hogy az országos vagy magasabb szinteken megváltoztatni kívánt folyamatokat próbálják meg gyorsítani és erősíteni. Ugyanakkor a helyi igényeket, a mindennapok helyi igényeit, ők ebből adódóan nem nagyon fogják tudni kezelni illetve nem gondolják úgy, hogy az az ő helyi dolguk lenne, ott, adott településeken. Ez azzal jár, hogy néhány száz ember, mint cigány értelmiség, nem aprózhatja el a saját tudását és a saját erőforrásait arra, hogy több cigány telepen megpróbáljon helyi-mindennapi gondokat kezelni. Ebből adódóan én nem is várom el ettől a cigány értelmiségtől, hogy helyi közösségi szintű problémákat próbáljon meg a mindennapok során segíteni. De akkor azt megfogalmaznám, hogy a nagy rendszerek és az általános gondolkodásmód átalakításának a szándéka mellett, esetleg felmerülhetne az, hogy mik lennének azok a dolgok, amelyek cigány közösségekben is megjeleníthetők a tudatosabb gondolkodásmód érdekében. Felvállalható feladat, például ha a közbeszédbe behoznánk azt, hogy

nem szabad egységesen gondolkodni a hazai cigányságról, hanem helyi cigány közösségek jó vagy rossz gyakorlatait kellene folyamatosan magunk előtt látni, és azokra reflektálni.

Hogy hogyan kéne tenni azért, hogy azok más helyen ne legyenek követendő rossz példák.

Az elmúlt évtizedekben melyek voltak azok a programok, amelyek a legjobban szolgálták a cigányság javát, és melyek voltak azok, amelyek a legkevésbé?

Ez is olyan kérdés, amiben nagyon nehéz bárkit bármiről meggyőzni. Azt gondolom, hogy az első, borzasztóan fontos alapvetés az az volt, amikor lezajlott az a küzdelem, hogy lehet csak segélyalapú, szociális típusú kulturális önazonosságot erősítő, felzárkózás-politikával eredményt elérni, vagy minden áron a munkába kényszerítés, a helyi közösségekben a normákhoz való igazodásnak az elvárása, ill. egyfajta rendpárti hozzáállás segíthet-e valójában azon, hogy mi történjen a cigány közösségekben. Ez két különböző megközelítés. A baloldali kormányok könnyebben fordultak abba az irányba, hogy ezek a közösségek a tehetetlenség mellett, elsősorban külső támogatásra szorulnak. Ebből adódóan a kulturális önazonosságuk megerősítése, a segélyalapú támogatás, a deprivált helyzetekből való támogatás lenne az első lépés ahhoz, hogy ezek a közösségek tudjanak valamire jutni. A másik megközelítés viszont azt mondta, hogyha felkínálunk olyan eszközöket, erőforrásokat, amelyek alapján önállóan is képesek lehetnek a gazdasági-társadalmi felzárkózás részévé válni, akkor nézzük meg, hogy ez miképpen vezet eredményre. Az utóbbi tíz év ennek a megoldásnak kínált teret, különböző eszközöket. Továbbá próbálta a közgondolkodásba, közbeszédbe, akár rajtam keresztül is, az egész kérdést olyanná tenni, hogy ne csak fekete-fehér megközelítés legyen. Hogy „munkahely-segély”. Hanem értsük meg azt, hogy a gazdasági-társadalmi alapú felzárkózás, az egyszerre szolgál rengeteg érdeket, helyben a cigány közösségét, a cigány emberét, sőt az egész ország érdekét, ehhez viszont

szükség van arra, hogy a meglévő nagy rendszerekben olyan feltételek álljanak rendelkezésre, amelyekkel ezek az emberek a gazdasági-társadalmi alapú felzárkózás részévé tudnak válni.

Hadd mondjak egy konkrét példát, ha a hazai szakképzés fejlesztése segít abban, hogy egészen fiatal korbán cigány fiatalok munkába tudjanak állni, akkor az mindenképpen egy komoly segítség és annak nincs etnikai színezete. Ha a kormányfő azt mondja, hogy január elsejétől huszonöt év alatt nem kell adót fizetni, akkor szakképzett cigány fiatalok nagyon nagy számban kerülnek sokkal kedvezőbb helyzetbe, mint ahogy korábban voltak. Ez mindenféleképpen segítség. Ha van ingyen étkezés, van ingyenes iskolai tankönyv, az mind olyan eszköz, amely etnicizálás nélkül segít, tehát anélkül, hogy kimondanánk, hogy ezek a cigányokat segítik. Ezek elsősorban a huszonöt év alatti cigányoknak nyújtana segítséget arra, hogy majd a későbbiekben, a lehető legkorábban elhelyezkedjenek a munkaerőpiacon. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy van igazság abban is, hogy mások úgy vélik, hogy képessé kell tenni ezeket a közösségeket arra, hogy olyan fiatalokat tudjanak kibocsátani magukból, akik megfelelnek ezeknek az elvárásoknak. A családi pótlék bármilyen formában való megemelése, mint a jelen pillanatban a legaktuálisabb vitakérdés, úgy vélem, hogy érdemes arra, hogy vitatkozzunk róla, ugyanakkor nem lehet kizárólagosan a családi pótlék növelés vagy az alapjövedelem bevezetésének a gondolata egyfajta megoldást kínáló folyamat. Én abban hiszek, ha hosszú távon próbálunk meg felzárkóztatni embereket, akkor ahhoz olyan tudásképességeket kell adnom a számukra, amelyek hosszú távon felhasználhatók és megtarthatók.

Ön hogyan látja, milyen hatással volt a járvány a cigányságra, ha volt rájuk, a többségi társadalomtól különböző hatása?

A cigány közösségek, főleg vidéken, főleg a gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő térségekben sokkal zártabbak, mint a nem cigány közösségek. Ez azt jelenti, hogy egy járványhelyzet azt hozza magával, hogy az ott megjelenő vélemények, az ott megjelenő bármilyen megítélése a járványnak, az sokkal erősebben marad bent a közösség egészében, mint a többségi társadalomban, ebből adódóan nehezebb is azt megváltoztatni. Tehát, ha egy cigány közösségben, egy komoly véleményvezér úgy gondolkodik, hogy a koronavírus az nem hat a cigányokra, és nem kell tőle félni, akkor nagyon sokan úgy fogják gondolni, hogy ettől egyáltalán nem kell tartaniuk. Ha valahol egy roma vezető úgy gondolkodik, hogy márpedig ő nem fog regisztrálni, és nem kéri a vakcinát, akkor nagyon sokan fogják őt helyben követni, mert ez tűnik az egyszerűbb megoldásnak.

Mindenféle változástól tartanak ezek a közösségek, úgy gondolják, hogy nincsenek rá felkészítve, úgy gondolják, hogy nem kapnak elég információt és segítséget ahhoz, hogy ők el tudják dönteni, hogy mi a jó a számukra.

Ebből adódóan inkább a nemcselekvés irányába fordulnak, ami pont egy ilyen járványhelyzetben sajnos magával hozza azt, hogy ezekben a közösségekben későn eszmélnek az emberek, és tragédiák kellenek ahhoz, hogy a közösség megijedjen, és úgy gondolják, hogy most aztán már nekik segítségre van szükségük, de akkor azonnal. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a regisztrációhoz elsősorban elektronikus technikai eszközök kellettek. Ezek sem olyanok teljes mértékig, amelyek ne lennének meg minden cigány közösségben, tehát nem mondhatjuk azt, hogy ne lehetne orvosolni ezt. Azonban ahhoz, hogy tudatosabban álljanak hozzá a közösségek bármilyen komolyabb járványhoz, ahhoz az kellene, hogy helyben az a gondolkodásmód ne csak megjelenjen, hanem erős is kell, hogy tudjon maradni. Ha ezek nem történtek meg, akkor mindenképpen kell a kívülről jövő segítség. Konkrét példát hadd mondjak, Tiszabura közösségben kimondottan nagy a  cigányok száma, gyakorlatilag egy cigány településről kell beszélnünk, ha ebben a faluban a cigány polgármester minden erejével azon küzd, hogy regisztráljanak a cigány emberek és vegyék fel az oltást, akkor az, véleményem szerint mindenképpen egy méltányolandó misszió. Viszont még akár ő maga is azt tapasztalhatja, hogy nagyon sok a kétkedés, és ő saját maga sem biztos, hogy elég ahhoz, hogy mindenkit meg tudjon győzni arról, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kellene. Van ebben egyfajta maradiság, aminek a megváltoztatása nagyon nehéz ezekben a közösségekben.

Hogy látja a külhoni területeken élő, magyarajkú cigányság helyzetét? Hogyan viszonyulnak ők a magyarországi közösségekhez?

Ez egy borzasztóan izgalmas kérdés lesz a következő évek során. Az a probléma, hogy jelenleg nem nagyon vannak érdemben megvitatható történések. A határon túli magyarajkú cigány közösségeknek, egy-két kivételtől eltekintve nagyon kevés kapcsolódása van a honi cigány közösségekhez, viszont ez a jövőben, amennyiben a kormányzat ezt felvállalná, azt gondolom, hogy egy nagyon izgalmas mozgástér lehetne, ahol nagyon sok, kimondottan a helyi közösségek kulturális identitását erősíteni képes, jó input érkezhetne. Ez az a terület, amely egyébként arra vár, hogy felfedezzük, foglalkozzunk vele. Mindenképpen érdemes arra, hogy erre a későbbiekben akár egy konkrét stratégia szülessen, és nézzük meg azt, hogy a határon túli magyarajkú cigány közösségek hogyan lehetnének megerősíthetők, mind a magyar, mind a cigány identitásukban, elsősorban a Felvidéken, vagy éppenséggel Erdélyben.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mandiner.hu

Elég régóta nem értem a kvantumfizikát. Sőt, bátran mondhatjuk azt, hogy egyetlen olyan momentumot sem tudok felmutatni az életemből, amely során valamely hozzáértő egyén egy pillanatra is világot tudott volna gyújtani az elmémben a téma kapcsán. Ennek ellenére lelkesedéssel ötvözött rajongásom a kettőnk megismerkedése óta töretlen.

Ezen lelkesedéstől űzve kutatom az információkat folyvást, naivan reménykedve abban, hogy egy szép napon mégiscsak a téma laikus szakértőjévé avanzsálódhatok. Így bukkantam ama lenyűgöző jelenségre is, melyet az alább következő sorokban részleteznék.

A prominens hozzáértők berkeiben évek óta kering egy bizonyos fogalom, amelynek neve: kvantumdarwinizmus. Ezen figyelemreméltó elmélet legalapvetőbb, rendkívül leegyszerűsített tézise a következő:

az általunk érzékelt objektív valóság valójában nem más, csak az Isten által hajigált dobókockáknak az univerzum szövetén keletkeztetett lenyomata. Izgalmas, ugye?

De haladjunk szépen sorjában, a magát kockavetéssel szórakoztató Teremtő a gondolatfolyam végső állomásán található csak, előtte még sok mindent meg kell értenünk.

Tehát, mint az talán sokak számára ismeretes lehet, a világ s annak szabályszerűségei nem egy és ugyanazon modell segítségével írhatók le.

A szabad szemmel látható vagy úgynevezett „nagy tárgyak” különböző attribútumainak vagy szabályszerűségeinek megállapításához a fizika törvényei szükségeltetnek, ilyen valaminek az egyértelmű sebessége vagy tömege.

A világunk szabad szemmel nem látható, a valóság eleddig ismert legapróbb alkotóelemeit jelentő síkon pedig a kvantumfizika szabályszerűségei érvényesülnek.

Ezen kvantumelmélet gyakorlatilag összeegyeztethetetlen a hagyományosként aposztrofált fizikai modellekkel, ez az összeegyeztetés pedig a modern fizika szemüveges, tyúkmellű fegyverhordozóinak leghőbb vágya. Ennek a kérdésnek a helyes megválaszolása valóban a tudományos világ Kylie Jenner-jévé emelné a válaszadót, azonban hiába minden igyekezet, kerek száz esztendeje bíbelődünk a kérdéssel válaszok nélkül.

A kvantummechanika ugyebár elméleti valószínűségekkel foglalkozik, az általunk ismert és használt fizikai rendszerekben szereplő objektumoknak pedig állandó, s állandóságuknak köszönhetően könnyedén kiszámítható tulajdonságaik vannak. Ezek egyszerű, lineáris, sőt, majdhogynem newtoni-ként definiálható rendszerek, a kvantumvilágban azonban teljesen mások a játékszabályok. Most kezdődik az igazán izgalmas rész.

Tehát, eme sokat emlegetett bizonyos világban a részecskéknek egy időben több állapotuk is lehetséges, amelyek már a mérés következtében megváltozhatnak vagy összeomolhatnak. Ezt hívjuk szuperpozíciónak, no nem az összeomlást, hanem a kvantumrendszerek azon ritka és szokatlan képességét, hogy a részecskéi egyszerre több állapotban is tartózkodhatnak. Eme bizonyos szuperpozíció következtében fonódnak össze a kvantumállapotok.

Ezeknek az állapotoknak a felbomlása az úgynevezett dekoherenciához vezet, amikor is a résztvevő részecskék kibillennek az addigi kvantumállapotból, és átlépnek a klasszikus fizika különböző dimenzióiba. Ez mit is jelent?
Ha hajlandóak vagyunk elfogadni a kvantumelméletet, akkor az azt jelenti, hogy az általunk ismert és tapasztalt világ egyszerűen nem létezik.

A kvantumvilág puszta létezése már a természetéből fakadóan nem megismerhető és nem bizonyítható. Az 1901-ben napvilágot látott Werner Heisenberg által felfedezett határozatlansági reláció azon szabályszerűségre mutat rá, miszerint egy adott részecske tulajdonságai egyszerűen nem állapíthatók meg pontosan, mert eme tulajdonságokra már maga a mérés is jelentős befolyással bír.

Tévedés ne essék, a kvantummechanika koppenhágai interpretációjának egyik szülőatyja nem magát a módszertant, de még csak nem is a méréseket kritizálta, egyszerűen csak rámutatott arra, hogy a rejtett változók ismerete nélkül képtelenek vagyunk megjósolni, hogy mi fog történni, viszont, eme rejtett változók már a megfigyelés hatására megváltoznak, vagy pedig a könnyedén monitorozható fizikai valóság részévé válnak. Ez mit is jelent?

Akármilyen emészthetetlennek tűnik is, ez bizony arra enged következtetni, hogy

a kvantumvilágot pusztán annak megfigyelése teszi a fizikai világ részévé.

Mielőtt azonban végleg meggyőznék minden érdeklődőt arról, hogy Rick és Morty kalandjai valójában dokumentarista jelleggel bírnak, gyorsan leszögezném, hogy a megoldás nem ilyen egyszerű. Az észveszejtő dilemmára adható egyik lehetséges válasz pedig a részemről újonnan megismert kvantumdarwinizmusban rejlik.

Éldegél a földön egy lengyel elméleti fizikus, név szerint Wojciech H. Zurek, aki egy új narratívát vezett be a kvantumelmélet problematikáiról szóló diskurzusba.

A vörös göndör fürtök borította kivételes koponyából olyan gondolatok láttak napvilágot, amelyek egészen más megvilágításba helyezik ezt a kérdést, és talán sikeresen összekapcsolják az eladdig összeegyeztethetetlennek tűnő két világot. Eme kivételes férfiú a témáról szóló tanulmányában a dekoherencia vizsgálatát vette górcső alá, vagyis azt a bizonyos folyamatot, amikor a kvantumrendszerek hétköznapi fizikai rendszerekké alakulnak át.

E vizsgálat szerint a folyamat lezajlása közben a részecskék lenyomatokat, úgynevezett imprinteket hagynak a környezetükben, és

az általunk, emberek által megfigyelt és érzékelhető valóság valójában ezeknek a bizonyos lenyomatoknak a másolata.

Az eddigi ismereteink alapján a kvantumelméletből és a Heisenberg-féle határozatlansági relációból egyértelműen arra következtethettünk, hogy a kvantum-összefonódás a mi megfigyelésünk hatására vált alakzatot, vagy szűnik meg létezni és torkollik dekoherenciába, a kvantumdarwinizmus válasza azonban az, hogy eme dekoherencia nagyját nem maga a megfigyelés, hanem a környezeti változók okozzák.

Elméletének napvilágra kerülése után Zurek azzal érvelt, hogy bizonyos adott attribútumok megfigyelésének képessége nemcsak azon múlik, hogy mutatóállapotként van-e kiválasztva, hanem azon is, hogy mennyire szignifikáns imprintet hagy a környezetében. Mérést pedig csak a környezeti reprodukciók leghatékonyabb létrehozását produkáló állapotokon lehet végezni. És itt jön a képbe a darwinizmus elmélete.

Charles Darwin ugyebár azt mondotta volt, hogy csakis a legéletrevalóbb példányok képesek túlélni az evolúciós versenyt, ezen gondolattal kooperálva pedig az elmélet szerint a kvantumállapotok közül is csak a legéletképesebbek tudják eredményesen visszaverni a dekoherencia vehemens támadásait.

Ez, tehát a legéletrevalóbb állapot az, amit aztán az emberek is észlelnek, miután rányomta a másolatát a környezetére.

A kvantumdarwinizmus elmélete szerint tehát a legéletképesebb állapot manifesztálódik valóságként, merthogy ez hagyja a legtöbb imprintet a környezete szövetén, vagyis ez minősül a legtermékenyebbnek.

Kedves feleim, ezennel pedig el is érkeztünk az univerzum közepén kockázó Isten jelenségéhez.

Tehát, Zurek elmélete szerint maga az adott kvantumrendszer nem a mérés, hanem a rendszer és a környezet közötti kapcsolat hatására változtat az állapotán. Eszerint ennek köszönhetően nem láthatunk makroobjektumokat kvantumállapotban, mert bizonyos környezeti tényezők mindig befolyásolják őket. De mi is ez a környezeti hatás?

Zurek mutatóállapotként definiálta a jelenséget, amely azt állapítja meg, hogy a kvantumrendszereknek elkerülhetetlenül vannak olyan állapotai, amelyek elég robosztusak ahhoz, hogy zavart okozzanak a környezetükben. Azért nevezi mutatóállapotnak, mert bizonyos mérőműszerek segítségével dekódolhatjuk és definiálhatjuk ezeket az állapotokat. Zurek elmélete szerint ezen klasszikus fizikai jellemzők, mint a tömeg vagy a sebesség, akkor érzékelhetők, ha és amennyiben a kvantumállapot objektumai is hasonló állapotban vannak.

A mutatóállapot matematikai aspektusból vizsgált különleges tulajdonsága az, hogy a dekoherenciát előidéző interakciók nem zavarják össze őket, vagy teljes mértékben megőrzik az eredeti állapotukat, vagy csak kis mértékben változtatnak azon. Ebből levonható az a következtetés, hogy

a környezeti hatások valószínűleg nem a céltalan rombolás mámorától hajtva rongálják a kvantumvilágot, hanem egyes állapotokat kiválasztanak, másokat pedig tönkretesznek.

Zurek tizennyolc esztendővel ezelőtt prezentálta az elméletét először, a kvantumdarwinizmus azonban 2019-ben került igazán reflektorfénybe, amikor is három, egymástól teljesen eltérő kísérletsorozat igazolta Zurek elméletének helyességét. Olasz, kínai és német kutatók is kimutatták, hogy a kvantumrendszerek bizony csakugyan lenyomatokat hagynak maguk után a környezetükben.

(Kép forrása: mandiner.hu)

A Magyarországon jól ismert neves brit közíró, Douglas Murray, egy olyan jelenségre hívta fel a figyelmet a közelmúltban, amelyre nem igazán figyelt fel eddig a világ közvéleménye, kivéve persze az angol konzervatívokat. Murray az Unherd-ön megjelent, „Joe Biden tiszteletlensége a brit demokráciával szemben” című véleménycikkében arról írt, hogy az amerikai elnök a G7-ek csúcstalálkozóján, melynek házigazdája az Egyesült Királyság volt, arra utasította Yael Lempertet,

az USA londoni nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjét, hogy a Brexit tárgyalások kapcsán az ír békefolyamat veszélyeztetésével vádolja meg Boris Johnsont.

Sőt, állítólag maga Biden is felrótta a dolgot a brit miniszterelnöknek.

Bár a Fehér Ház tagadta, hogy hivatalosan nemtetszését fejezte volna ki Johnsonnak, a leszúrás valószínűleg megtörtént, és a brit Munkáspárt vezetője, Keith Starmer azonnal lecsapta a magas labdát, és „példátlannak” nevezte, ami történt. Starmer szerint Boris Johnsonék csak azt kapták, amit megérdemeltek, és ismét felhánytorgatta a poszt-Brexit helyzet Észak-Írországgal történő rendezésének „kaotikus” állapotát. Starmer szerint Johnson veszélyezteti az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolatokat.” Hozzáteszem, a különleges kapcsolatot – amelyik állítólag megszakadt a gaz Trump elnöksége alatt – amúgy enyhén gyomorforgató negédességgel demonstrálta a két elnöki-miniszterelnöki pár, amikor édes négyesben, kiegészülve Johnsonék pólyás kisgyermekével, a cornwalli tengerparton andalogtak. Jill Biden blézerének hátán a „LOVE” felirat díszelgett…

Murray kifejtette cikkében, hogy

a Biden-féle fejmosás annak a demokrata vezetők körében elterjedt téves nézetnek a folyománya, hogy Nagy-Britannia kilépése az EU-ból veszélyezteti az úgynevezett nagypénteki vagy Belfast-megállapodást, amelyet 1998-ban írtak alá, és amely békét teremtett a brit kormány, az északír unionisták és a függetlenségpártiak (republikánusok) között.

Évek óta többen hangoztatják ezt a Demokrata Pártban, emlékeztetett Murray, többek között a képviselőház elnöke, Nancy Pelosi. (Megjegyzem, Biden ír származású, ami magyarázhatja a részrehajlást. De valójában inkább arról van szó, hogy saját pártja radikálisainak túsza, és azt, hogy valójában mit gondol, szerintem senki sem tudja, talán még ő maga sem.)

Mindez Murray szerint részben arra vezethető vissza, hogy a demokraták összefüggést látnak a Brexit szavazás és Donald Trump megválasztása között, ezért zsigerből bírálják az előbbit. (Az utóbbit is.) De a fő ok, amiért az Észak-Írországgal zajló Brexit tárgyalásokat a nagypénteki megállapodást veszélyeztetőnek állítják be Bidenék, az Murray szerint, hogy a Demokrata Pártban „az ír egyesítést dogmatikusan pártoló agenda” az uralkodó.

Ezt az évtizedek óta tartó elfogultságot az utóbbi húsz évben akár republikánus, akár demokrata elnök volt hatalmon az USA-ban, megpróbálták jelentéktelennek beállítani. Ennek volt valamennyi alapja akkor, amikor George W. Bush a szeptember 11-i terrorista támadásokat követően „megfelelően erőteljesen kiállt az IRA, azaz a terrorista múltú Ír Republikánus Hadsereg és annak politikai szövetségesei, például a Sinn Fein ellen.” Most azonban a Brexit félreértelmezésével ismét „felütötte a fejét a demokraták politikájának ez a csúnya eleme,” jelentette ki a szerző.

Ez már tavaly világossá vált, amikor a Szenátus demokrata párti (többségi) frakcióvezetője, Chuck Schumer, elfogadta a meghívást egy, a Sinn Fein által szervezett online konferenciára, ahol többek között Gerry Adams, a Sinn Fein korábbi vezetője is felszólalt. Beszédében Schumer azt állította, hogy „az ír egység felé vezető út közelebb van, mint bármikor korábban” és hozzátette: „Minden jót kívánok Önöknek azokhoz a fontos erőfeszítéseikhez, amelyekkel a szó valódi értelmében egyesített Írország megteremtéséhez építenek támogatást.” Murray szerint az még csak hagyján, hogy

Schumer egy olyan politikai pártot biztosított támogatásáról, amelyik egyetért a terrorizmussal.

De az, hogy egy magasrangú amerikai politikus az ír újraegyesítésről beszéljen, „rendkívüli,” jegyezte meg visszafogottan Murray, majd hozzátette: „[Amit Schumer tett,] olyan volt, mintha a brit alsóház elnöke sok sikert kívánt volna mindazon texasiaknak, akik el akarnak szakadni az USA-tól.”

Murray szerint Bidennek a G7 találkozón mutatott harciassága elfogadható például Putyinnal kapcsolatban, bár a szerző hozzátette, ez azért eddig csak szavakban mutatkozott meg. De nem az, amikor egy olyan szoros szövetséges országgal szemben mutatja, amelynek kormánya egy demokratikus népszavazáson hozott döntést hajt végre. Úgy tűnik, zárja a szerző, hogy a Biden adminisztráció kettős játékot játszik. Egyfelől hangzatos szövegekkel magasztalja az angol-amerikai együttműködésben rejlő reményteli lehetőségeket, másfelől viselkedésével azt bizonyítja, hogy „a brit demokráciát fenyegetésnek látja saját ideológiai agendájára nézve.” Vajon miért lehet olyan ismerős ez az attitűd nekünk, magyaroknak? Nem is tudom…

Nem mindennapi eseményt követhettünk figyelemmel múlt szerdán. A Németország - Magyarország EB mérkőzés lázban tartotta a nemzetet, ami az ingatlanok iránti érdeklődésre is hatással volt az ingatlan.com legújabb elemzése szerint. A meccs ideje alatt az oldal látogatószáma ugyanis jelentősen visszaesett az előző hét ugyanazon időszakához képest. A férfiaknál 30%-al, míg a nőknél 20%-al csökkent az ingatlanok iránti érdeklődés ebben az idősávban, ami egy ilyen jelentőségű sporteseménynél nem meglepő.

 Ha Magyarország tétmérkőzést játszik, vagy egy magyar sportoló nagy verseny előtt áll, akkor általában az egész nemzet egy emberként szurkol. Nem volt ez másként az idei EB során sem: a teraszok megteltek, és a szurkolóktól volt hangos az ország, így érthetően kevesebb figyelem fordult ez idő alatt az ingatlan keresésre. A többi magyar érdekeltségű EB selejtező mérkőzés napján - például a Magyarország - Franciaország meccs ideje alatt - is csökkenő adatokat lehetett megfigyelni, de a sorsdöntő Németország elleni összecsapás még látványosabb visszaesést mutatott.

Az ingatlan.com által közölt statisztikák szerint, a meccs napján összesen 239 ezer látogató böngészett az oldalon, akik 2,4 millió letöltött oldalt generáltak. Ezzel szemben az egy héttel azelőtti nap statisztikái 242 ezer látogatót, és 2,55 millió letöltést mutattak. A különbség szembetűnő, és csak a focimeccs idején történő csökkenéssel magyarázható. 

A statisztikák alapján alig volt különbség a férfiak és a nők meccsi iránti érdeklődésében, ugyanis a nemek szerinti lebontásban csupán 10%-nyi eltérés volt az oldal férfi és női böngészőinek visszaesésében. Látható tehát, hogy a döntetlennel végződő bravúros mérkőzés még az ingatlanpiacra is hatással volt. Bár Magyarországnak sajnos nem sikerült a továbbjutás, az a 90 perc megérte a szurkolást.

Az elmúlt héten ajtóstul rontott a házba a nyár, ám minden bizonnyal a következő 2 hónapban sem sokat fogunk fázni. Egy átlagos évben június végére a nyári utazást tervezők többsége talán már eldöntötte merre is kíván nyaralni, ám a mostani helyzet nagyban átformálta a terveket. Nem kell aggódni tehát, ha még nincs meg az úti cél. Jelen cikkben egy kis segítséget nyújtok, 7 olyan helyszínt bemutatva, ahova szabadon utazhatnak jelenleg a magyarok. És hogy mit jelent a szabadon utazás? Számomra nem azt, hogy oltási igazolvány, teszt vagy bármilyen plusz egészségügyi útlevél kötelező a belépéshez (és a karantén elkerüléséhez), hanem a pre-COVID időszakot, vagyis azon állapotot, amikor valaki megfogta a személyi igazolványát (vagy útlevelét), majd elindult nyaralni!

7. Svájc

A Svájcba légi úton érkező személyeknek a beszállásnál negatív PCR tesztet kell felmutatniuk, így aki teljesen szabadon akar az országba eljutni, annak érdemes más közlekedési módot választania. Jó megoldás lehet erre például a Budapest és Zürich között közlekedő vonat. Zürich önmagában is érdekes lehet, különösen ha a 40 kilométer hosszú Zürichi-tóra gondolunk. A tó környéke alkalmas kellemes sétákra, zöldben való pihenésre, a kialakított strandokon pedig napozni is tudunk. Amennyiben viszont van időnk és energiánk további utazásokra Svájcon belül, nem érdemes megállni Zürichben: a Berni-Alpokban például a Jungfrau masszívum csúcsa 4158 méteres, a Mönch 4099, az Eiger 3970 méter magas, ezen helyekre pedig egy napos kirándulás által is eljuthatunk Zürichből. Ehhez igénybe kell vennünk többek között a Jungfraubahn fogaskerekű vonatot, mely egyszerűen bámulatos tájak közepette teszi az útját. Az sem baj viszont, ha nem vagyunk fogékonyak a hegyi levegőre: Zürichből megközelíthető Luzern (mely város ma már talán kevésbé mond sokat egy átlagos utazónak, ám évszázadokkal korábban különösen is fontos szereppel bírt), ahogy elérhető a Rajna-vízesés is, mely szélessége 150 méter.  

6. Románia

Romániába szabad a beutazás, illetve a visszautazást követően sem szükséges karanténba vonulni, vagy tesztet felmutatni (kivéve ha valaki repülővel érkezik). Mégis, talán nem túl merész az a gondolatom, hogy Romániát az olvasók egy része szkeptikusan figyeli ezen a listán. Külhoni magyarként azonban meg tudom erősíteni, hogy igenis érdemes a keleti szomszédhoz ellátogatni. Aki kicsit úgy akarja magát érezni, mint Magyarországon, az látogasson el Székelyföldre – és tekintse meg a Csíksomlyói kegytemplomot, illetve regenerálódjon a gyönyörű Tusnádfürdőn (kivéve ha fél a medvéktől, akkor ne) –, aki hegyeket és kastélyokat akar, az maradhat Brassó környékén – nem lesz távol sem a 2500 méter hegycsúcsokkal bíró Bucsecs-hegységtől, sem a Peles vagy Törcsvári (Drakula) kastélytól –, aki szerint viszont nincs nyár fürdőzés nélkül, az elindulhat a Fekete-tenger felé.

A legnépszerűbb, homokos tengerparttal váró helyszín a Konstanca közelében lévő Mamaia, de a környéken üdülőhelyek sokasága található, így mindenki fog az igényeinek megfelelő helyszínt találni.

5. Észak-Macedónia (és Albánia)

Valószínűleg a listán a leginkább meglepő helyszín Észak-Macedónia, melyhez a gyakorlatban Albánia is hozzákapcsolható. Mindkét ország hosszú idő óta nyitva áll a látogatók előtt, így az utazás nem csak az elmúlt hetekben, hanem még a kevésbé kedvező COVID időszakban is opció volt. A Balkán hátránya, hogy nem egyszerű elérni, különösen ha valaki nem saját járművel kíván utazni (persze ha valaki nem ódzkodik a kalandos utazástól, illetve a hosszú buszozástól, akkor nincs gond), előnye azonban, hogy rendkívül olcsó, és ami ennél is sokkal fontosabb, kevésbé ismert, ám lélegzetelállító látvánnyal vár. Bár látogatásra érdemes helyszínek sokaságát lehetne felsorolni Macedónia kapcsán, ha csak egyetlen városra van idő, akkor az legyen Ohrid. A városban található tó európai szinten is különösen mély és tiszta, az Ohridi-tó látványán túl azonban érdemes a történelmi és vallási értékeket is megtekinteni – például a bizánci stílusú ortodox templomokat.

A város közelében, szintén az Ohridi-tó partján található a 905-ben épített Szent Naum kolostor. Kommentárra nincs szükség, a kolostor látványa magáért beszél!

4. Montenegró

Az ötödik helyen szereplő Észak-Macedóniához hasonlóan az eljutás Montenegróba sem feltétlenül gyors – igaz rövidebb és egyszerűbb. Horvátország déli szomszédja az elmúlt időszakban már nem az underground utazás fellegvára, egyre többen választják ugyanis az amúgy tényleg különleges helyszínekkel kecsegtető országot. Ilyen különleges helyszín például Budva, mely a legismertebb tengerparti település az országban, óvárosán túl többek között a Ricardova glava strand miatt is. A strand a középkori kikötő helyszínén jött létre, egyedivé pedig az azt körülvevő várfalak és bástyák teszik. Budva közelében található Sveti Stefan is, ahova bár a zárt – szállodákkal teli komplexum – jellege miatt a bejutás kevésbé könnyű, ám a látvány a helyi strandról is kárpótol. Budva mellett a Kotori öböl is megér egy kis utazást: ha pedig már elég a természeti látványosságokból, akkor a városra is szánhatunk időt. Kotor óvárosát erőd formájú várfal veszi körbe – mely az UNESCO Világörökségi listáján is szerepel – , főtere pedig szintén tartogat látnivalókat.

3. Horvátország

Romániához hasonlóan Horvátország előnye is, hogy az odautazáson túl a visszautazás is teljesen szabad. További plusz, hogy a tavalyi nyár kimaradást követően idén a MÁV újra elindította az Adria IC éjszakai vonatát, mely által Budapestről Splitbe juthatunk. Alternatív opcióként ugyanezen célra a RegioJet is megoldás: a magánvonat Prágából indul, Budapestet érintve pedig Rijeka (Fiume) és Split felé is közlekedik. Előbbire sok napot saját tapasztalatom szerint nem érdemes szánni (igaz a város környékén rengeteg nagyon szép helyszín található, többek között Opatija, illetve Krk-szigete), ám Split nagyon is izgalmas. Egyrészt maga a város is látványos – gondoljunk csak a 305-ben befejezett Diocletianus palotára, illetve a Szent Duje székesegyházra –,  de ha valaki nem sok időt akar tölteni városnézéssel, Splittől egy órán belül eléri Omist, Brelát vagy Makarskát. Makarska (és környéke) az egyik leggyönyörűbb helyszín, ahol valaha jártam:

egyszerűen fantasztikus a kristálytiszta vízben fürödni, miközben 1700 méter magas hegyek vesznek körül. Nem utolsósorban ezen városok kiváló üdülőhelyek is, ahol finomakat tudunk enni, nekivághatunk az éjszakának, illetve néhány napra teljesen el tudjuk felejteni a gondokat. 

2. Hollandia (és Belgium)

Valószínűleg Svájc mellett (vagy után?) a legdrágább választás a listán szereplők közül, ám Hollandia értelemszerűen előkelő helyen találja magát a felsorolásban. Ki ne lenne ugyanis kíváncsi Amszterdam múzeumaira, a város csatornáira, a gyönyörű főterére, illetve a különböző hatalmas parkokra és piacokra? A nyüzsgő világvároson túl azonban a régióban más érdekességek is várják az utazót: aki Hollandián belül akar maradni, az választhatja a 30 kilométerre található Zandvort homokos partjait (fürdésre a víz talán kevésbé lesz alkalmas, de a többi tekintetben tökéletes), aki viszont nagyobb mozgást vállal Amszterdamtól, a Belgiumban található Brugge-t is meglátogathatja. Bár jelenleg a Belgiumba való beutazás még nem teljesen szabad, ám július 1-től a Belgiumban lakóhellyel nem rendelkező, ám narancssárga vagy zöld zónából érkezők karantén- és tesztelési kötelezettség nélkül is beléphetnek. Brugge-nek nem kevés beceneve van: tartják az Észak Velencéjének, mesevárosnak és ékszerdoboznak is. Európa egyik legszebb városáról van szó, így egyszerűen nem lehet kihagyni!

1. Spanyolország

Magyarország június 21-én lekerült a kockázatos beutazási országok listájáról, így a magyarok szabadon utazhatnak Spanyolországba. Igazából Spanyolország esetében szinte lehetetlen egy helyszínt kiemelni, hisz ha csak a Wizz Air Budapestről Spanyolországba közlekedő járatait tekintjük, olyan városokat találhatunk a listán, mint Barcelona, Madrid, Malaga, Palma de Mallorca vagy Alicante.

A megfelelő választás attól is függ, hogy az adott utazó csak tengerpartot és pihenést kíván-e (ebben az esetben értelemszerűen valamelyik üdülőváros a helyes döntés), vagy esetleg városnézéssel és különböző kulturális látnivalókkal töltené meg az utazását. Amennyiben esetleg fúziót valósítana meg, Barcelona kiváló választásnak tűnik.

Nem szükséges részletezni, hogy miért is érdemes a Sagrada Família templomot, a Güell Parkot vagy a Casa Battlót megtekinteni, ám arra sem kell indok, hogy miért éri meg a város tengerpartján megpihenni. Sőt, ha több idő adatik, egy napos utazások sokaságát lehet megvalósítani – akár a lélegzetelállító Montserrat, akár Costa Brava, Girona vagy Manresa felé.

A cikkben felsorolt országokon túl további helyszínek is szabadon fogadják a magyar utazókat: ilyen például Finnország, Csehország (igaz szállásfoglaláshoz például még kell oltási igazolás vagy teszt), Luxemburg és Németország (kivéve a légi úton érkezőket) vagy Ciprus. Az elmúlt időszak enyhítéseinek következtében a beoltottak számának növekedésével és a kedvező járványadatoknak köszönhetően Magyarországon belül is egyre szabadabbá válik az utazás, 5.5 millió beoltott személyt követően nem szükséges ugyanis többé a védettségi igazolvány szállásfoglaláshoz, illetve strandok igénybevételéhez. Ennek ellenére ha valaki külföldön (is) töltené a nyári időszakot, az valószínűleg a következő időszakban megteheti. Reméljük, nem csak néhány hétről van szó!

Már elérhető az HBO GO felületén az Easttowni rejtélyek minisorozat mind a hét epizódja, mely epizódok eredetileg április 18. és május 30. között kerültek vetítésre az HBO csatornáján. A Craig Zobel által rendezett sorozatot minden bizonnyal az idei év egyik legjobbjaként fogjuk elkönyvelni, így jöjjön is kritikánk róla!

Easttowntól joggal ráz ki a hideg. A furcsa hangulatú, személyes és családi tragédiák által tarkított Easttownban mintha megszűntek volna az emberi vágyak és remények, melyek helyett egy egysíkú és eseménytelen hétköznapi lét dominál. A Pennsylvaniában található kisváros egy olyan hely tehát, ahol minden rendben van, de igazából semmi sincs rendben, mindenki éli a normális életét, de valahogy minden egyén mögött titkok és tabuk sorozata áll. A nyugalmat töri meg, de az érezhető feszültséggel összhangban történik egy fiatal anya meggyilkolása, amely esemény az egész falu kedélyeit felborzolja.

Érthető is, hisz Easttownban mindenki ismer mindenkit, ám valójában senki nem tudja igazán hogy ki is a másik.

Az ügy felderítése Mare Sheehan detektív őrmester feladata, akit amúgy Kate Winslet alakít a sorozatban.

Ez a Kate Winslet azonban nem az a Kate Winslet: a sorozatban Mare ugyanis egy, az életbe belefáradt, elzárkózó, megkeseredett – és víz helyett sört preferáló – nagymama, akit egyszerre tisztelnek a városban a gimis kosármeccsen bemutatott győztes pontjai miatt, de egyre többen kritizálnak is azt követően, hogy nem tudta megoldani a városban élő egyik lány eltűnésének ügyét.

A szakmai kudarcokon túl vannak azonban más gondjai is a főszereplőnek: Mare tipikusan az a személy, akinek az élete egy pontján valahogy minden félrecsúszott: a saját anyjával él, a szomszédban lakó ex-férje épp most házasodik újra, a lányával folyton összecsap, míg a fia öngyilkos lett. Segítséget persze nem akar kérni, aztán végülis megteszi, de sem a szakmai életben Colin Zabel detektív érkezése, sem pedig a magánéleti ügyeiben való békekeresés nem hoz gyors megoldásokat.

A néző tehát egyszerre figyel a nyomozás részleteire, illetve Mare tragédiájára. A nyomozás részeként egyre többet és többet tudhatunk meg az egyes szereplőkről, és szépen lassan mindenki gyanús lesz. A sorozat erőssége pedig épp az, hogy ezen gyanúk nem valamilyen mesterkélt, csak az izgalmak érdekében létrehozott kitalációk, hanem annyi személyes balsors, aminek következtében minden alkalommal mondhatjuk: igen, lehet hogy ő gyilkolt! A város lakói vagy a párkapcsolataikban követtek el csalást, vagy alkoholisták, vagy szerfüggők, esetleg más, a felsoroltaknál durvább titkokkal élnek együtt, így igazából a kettősség nem csak abban vehető észre, hogy követjük Mare és a nyomozás részleteit, hanem abban is, hogy mi magunk akarjuk megismerni a város lakóit, illetve az adott szereplő sorsát.

Az Easttowni rejtélyek tehát nem egy klasszikus krimi, még ha tartalmazza is egy krimi legfontosabb elemeit. Ezt azért is fontos kiemelni, mert bár egy ideig nagyon az erdőben tartózkodik a néző, és talán fogalma sincs arról, hogy ki lehet a gyilkos, de ha igazán figyel, akkor a sorozat vége nem hoz egy őrült nagy bombát, ami fölrobbantja az epizódokon keresztül tartó várakozásokat.

A gyakorta lassúnak tűnő, és hosszú párbeszédeket magába foglaló sorozat egy igazi dráma is a krimi mellett, és végülis ez menti meg, mert kriminek önmagában kevés volna. De nem is akar az lenni!

Fotó forrása: HBO

A Duna Hause sajtóközleménye alapján arra kerestük a választ, hol érdemes és mikor nyaralót nézni, és természetesen arra is kíváncsiak voltunk, mennyire kell mélyre nyúlnunk a zsebünkbe egy-egy ilyen kis ékszerdoboz megvásárlásához.

„A Balaton népszerűsége töretlen, ingatlanpiaci jelentősége a főváros után a második legerősebb lokációvá teszi”

– árulta el Benedikt Károly, a Duna House PR és elemzési vezetője.

„A szezonalitást felváltotta az egész éves, állandó kereslet, amely egyelőre jóval magasabb, mint a kínálat. Ennek legfőbb oka, hogy a járványügyi helyzet miatt a városi lakásokban ragadt emberek, családok szeretnék újra szabadnak érezni magukat, és ha van spórolt pénzük, akkor azt szívesen fordítják nyaralóvásárlásra.  Ez a trend már tavaly nyáron elkezdődött, és azóta is megfigyelhető a piacon. Itthon ugyanis még mindig biztonságosabb és egyszerűbb az utazás, kisebbek a távolságok,

A kereslethangsúlyos piacra és a szűk kínálatra vezethető vissza az is, hogy további áremelkedést várunk a balatoni ingatlanoknál.”   

A használtingatlanok terén jellemzően az északi parton találhatók a drágább nyaralók: átlagos négyzetméteráruk 402-675 ezer forint között mozog, de ez újépítésű lakás esetén sok esetben az 1 millió forintot is meghaladhatja. A Balaton déli részén valamivel kisebb, 438-635 ezer Ft/m² közötti árakra lehet számítani, az újépítésű ingatlanok is  némileg olcsóbbak, de jelentős különbség ebben a kategóriában nincs. A Duna House szakembereinek bevallása szerint

már a déli parton is minimum 40-50 millió forint kell ahhoz, hogy élhető nyaralóingatlant lehessen találni (...)

A magasabb árkategóriás ingatlanok esetében jellemzően már nem is az ár-érték arány alapján, hanem a kényelmi szempontokat előtérbe helyezve döntenek a vásárlók. 

Veszprém megyében a Tihany-Csopak-Balatonfüred háromszög, Somogyban pedig Balatonföldvár, Balatonlelle, Siófok és Fonyód a legnépszerűbb ingatlanpiaci célpontok.

„A 25 millió forintos befektetés sem lehetetlen, de cserébe kompromisszumot kell kötnie a potenciális vevőnek. Ekkora összegért ugyanis már csak a másodvonalon, Zamárdi helyett így például Balatonendréden lehet ingatlant vásárolni. Ezek, a vízparttól 3-5 kilométerrel távolabbi települések is megindultak a piacon, az elmúlt évekhez viszonyítva akár már 2,5-szeres áron adhatóak el a régebbi típusú házak – az érdeklődés ebben az esetben is igen magas”

– tette hozzá Benedikt Károly PR és elemzésvezető.

A Duna House szakértői szerint a magyar vevők még mindig többségben vannak a piacon, ráadásul 70-80%-ban Budapestről érkeznek, de számottevő a Fejér megyeiek aránya is. A külföldi érdeklődők inkább az osztrákok, németek és hollandok, akik a Balaton nyugati részében választanak új – szezonális – otthont.

A magyar családok közül sokan kihasználták a CSOK és a falusi CSOK adta rendkívüli lehetőségeket annak ellenére is, hogy a vízpart közelében évközben nem nőtt a betölthető állások száma jelentősen. Bár a Balaton partja továbbra is elsősorban nyaralóövezet, a nyaralókat egyre többen használják évközi lakásnak is, ezzel párhuzamosan olyan szolgáltatási színvonalat is várnak el az üzletektől, amilyet a városi környezetükben megszoktak.

(Kép forrása: mandiner.hu)

A tüntetés fontos szerepet foglal el a demokráciában, mert szép és hasznos képviselni a véleményünket, de ugyanannyira fontos meghallgatni a másik oldalt is. Márpedig végigolvasva a banális érveket szajkózó kritikus cikkek tömkelegét, eléggé nyilvánvaló, hogy a felületes hangulatkeltésen kívül nemigen találkozunk mással. Miről is szól tehát a törvény valójában?

Az új törvénynek a pedofíliára vonatkozó részével természetesen senkinek nem volt komoly baja, persze azt tegyük hozzá, hogy még. Nyugaton ugyanis, elsősorban Amerikában, az LMBT közösségek perifériáin az utóbbi években már megjelent az úgynevezett „pedoszexuális” mozgalom is, melynek tagjai valós szexualitásként szeretnék elfogadtatni aberrációjukat és ezáltal saját helyet kapni a melegjogi aktivizmus szivárványos palettáján. Szerencsére Magyarországot ez még nem fenyegeti, de könnyen elképzelhető, hogy pár év múlva már ilyen hangokat is fogunk hallani. Egyelőre viszont a legnagyobb visszhangot a törvény „LGBT-ellenes” províziói váltották ki, valamint az, hogy a kormány ezáltal összemossa a meleg lobbit a pedofíliával.

Valójában ezek a cikkelyek azért kerültek a törvénybe, hogy még inkább védjék a gyerekek természetes és egészséges szexuális fejlődését és csökkentsék a külső tényezőknek a szexuális identitást befolyásoló hatását.

A szexualitás magánügy, ugyebár, felnőttként pedig nemcsak az a kötelességünk, hogy ezt tiszteletben tartsuk, hanem hogy biztosítsuk is, hogy ez így is maradjon. A törvény szerint tehát az iskolai felvilágosító órák mostantól nem népszerűsíthetik a homoszexualitást és a nemváltást, valamint a TV csatornák sem közvetíthetik az ezeket népszerűsítő műsorokat este tíz előtt – sőt még a tizennyolcas karikát is ki kell tenniük. 

Persze, valamelyest érthető az ellentábor felháborodása is. Jogos lehet például az attól való félelem, hogy az LMBT-reprezentáció csökkenése a médiában lelassítja a másság széleskörű társadalmi elfogadásának folyamatát, illetve azok a meleg vagy transz gyerekek, akik mostantól nem kaphatnak pozitív visszacsatolást az iskolában akár úgy érezhetik, hogy identitásuk szégyellni való és megtanulhatják elnyomni magukban, hogy a többségi társadalomhoz igazodjanak. Ez mind valós és jogos felvetés, viszont korántsem olyan veszélyes, mint ami ellentétes esetben kialakulhat.

Kezdjük a médiáról szóló érvekkel.

Először is, a törvény kifejezetten az olyan műsorokra vonatkozik, amelyek népszerűsítik a homoszexualitást és a nemváltást, nem pedig mindenre, amiben megjelenik egy-két meleg karakter vagy a háttérben feltűnik egy szivárvány. És legyünk őszinték, azok a filmek és sorozatok, amelyekben a szexualitás és a szexuális cselekmények központi elemét képezik a narratívának amúgy is felnőtt közönség szármára készülnek. A gyerek- és tiniműsorokban alig találni olyat, ami a törvény hatálya alá esne, és ez természetes is. Miért kellene bármely gyerekfilmnek a szexualitással foglalkoznia – homo- és heteroszexualitással egyaránt? Ne akarjuk összemosni a gyerekek és felnőttek világát, mert az nem vezethet jóra!

A legtöbbet hajtogatott és igen banális érv, szinte mindegyik kritikus hangvételű cikkben, az az, hogy a TV-k ezután nem adhatják le a Harry Potter-t vagy a Jóbarátok-at.

Sejtettem, hogy ez csupán tömeges felháborodást hivatott kiváltani és a valóságban semmi alapja sincs, de azért magam is utána akartam járni. Mindössze tíz percbe telt, hogy kiderüljön, mennyire légből kapott az egész. Az egész Potter-verzumban például mindössze két meleg karakter található, de a téma csupán az egyik előzményfilmben jelenik meg (még csak nem is az eredeti nyolcban), és ott is csak pár utalás erejéig találkozunk kettejük múltbeli románcával. A Jóbarátokkal kapcsolatban pedig elmondható, hogy míg van a sorozatban pár LMBT epizód-karakter, ők általában ritkán jelennek meg és nincs fontos szerepük a cselekményben. Az egyik főszereplőre több biszexuális utalást is találhatunk (annak ellenére, hogy kizárólag heteró kapcsolatai vannak), de nincs olyan epizód, amiben a szexualitásának kérdése központi elemmé válna. És úgy egyáltalán, azok, akik ezzel a banális példával dobálózva próbálják a jogaikat védeni, hol voltak, amikor a nyugati LMBT csoportok átfogó lejárató kampányt indítottak a Jóbarátok ellen két-három éve, mondván, hogy nincs benne elég meleg és transz reprezentáció, sőt a viccek jelentős része homofób vagy transzfób alapokon nyugszik? Visszatérve tehát mind a Harry Potter, mind pedig a Jóbarátok teljes biztonságban érezheti magát, nem fognak eltűnni egyik csatornáról sem. Komolyan a TV-ről vitatkozunk, amikor lassan már senki nem néz TV-t a kérdéses generáció tagjai között? A tinik és fiatalok médiafogyasztásának jelentős része az interneten történik, tehát a törvény érdemben semmit sem fog változtatni. De azért kösz, hogy aggódtok, tényleg.

A szexuális nevelés kérdése

A szexuális nevelésre vonatkozó aggodalmak már egy kicsit komplexebb témafelvetésre adnak okot, teljesen jogosan. Az iskolai felvilágosító órák rendkívül fontosak, hogy a fiatalok tisztában legyenek a biztonságos szex, a fogamzásgátlás és az STD-k fogalmával. Ezt senki nem vitatja. De a kérdés, miszerint a különböző szexualitások és a nemváltás témakörei része kell-e legyen a tananyagnak, már közel sem ilyen egyértelmű. A homoszexualitással vagy a valós gender-diszfóriában szenvedőkkel szembeni diszkrimináció soha sem lesz elfogadható, de ezeknek a témáknak kihagyása az iskolai tananyagból nem jelent diszkriminációt, mivel sem a heteroszexualitást, sem pedig a ciszgender identitást nem próbálják ráerőltetni senkire. Sőt,

az iskoláknak semmilyen szexuális vagy gender identitást nem szabadna népszerűsítenie,

méghozzá igen komoly okokból.

A gyerekek szexuális és nemi identitása nem olyan dolog, amibe a felnőtteknek bel kéne szólnia, hiszen a kamaszkor – úgy általában – az önmeghatározásról szól. Ebben a korban a gyerekek folyamatosan építgetik a – szexuális és másmilyen – identitásukat és változtatják a magukról és a világról alkotott nézeteiket. Mindent megkérdőjelezni, főleg ami róluk és identitásukról szól, a lehető legtermészetesebb és egészségesebb dolog ebben a korban, ugyanakkor rendkívül kiszolgáltatottá is teszi őket a külső befolyásoknak. Ha társaik és tanáraik elkezdik őket különböző irányokba billenteni, akkor nagyon könnyen kialakíthatnak olyan nézeteket és álláspontokat magukra nézve, amik történetesen nem igazak és csak abban pillanatban tűnnek annak.

Egy kalandvágyó, játékos és esetleg rövid hajú gimis lány csak egy évtizede még teljesen normális jelenség volt mindenkinek, most azonban sok tanár, pszichológus és szexuális nevelést tartó szakember minden további nélkül azt mondaná rá, hogy már pedig ő gender-diszfóriában szenved és az önazonossághoz vezető út hormonterápiával és masztektómiával kezdődik, más szóval veszélyes és visszafordíthatatlan beavatkozások hosszú sorával, amit rengetegen hajlamosak súlyosan megbánni csak egy pár év elteltével is. Belegondolva,

ha az ember nem elég érett ahhoz, hogy igyon, autót vezessen vagy házasodjon, akkor miért lenne elég érett ahhoz, hogy az egész életét befolyásoló döntést hozzon még nagykorúsága előtt?

Nem, senkit nem szabad olyan út felé terelni, amiről esetleg kiderülhet, hogy csak egy kamaszkori hóbort volt, de amiből még sincs semmiféle visszaút.

Azáltal tehát, hogy a szexualitást kivesszük az iskolai környezetből, megszüntetjük az egyik ilyen fontos befolyásoló tényezőt és hagyjuk a gyerekeket maguknak eldönteni identitásuk kérdését, lehetőleg kicsit később, amikor már elég érettek ahhoz, hogy a helyzet teljes súlyát megérthessék. De mekkora is az iskola – és a társadalom felelőtlen magatartásának – hatása a nemváltásra jelenségére valójában? Egy 2018-as felmérésből kiderült például, hogy csak 2016-17 között a nemváltó műtétek száma megnégyszereződött az amerikai nők körében, míg a regisztrált gender-diszfória száma 4400 százalékkal emelkedett a brit lányok körében kevesebb mint egy évtized alatt.

Persze több tényező is hozzájárul ezekhez az elképesztő számokhoz. A nemváltás felelőtlen és átgondolatlan népszerűsítése a nyugati társadalmakban, valamint az úgynevezett „társ-ragály” jelenség (peer-contagion effect), amire az amúgy teljesen normális pubertáskori szorongással küzdő kamaszok hatványozottan ki vannak téve, együttesen eredményezik ezt a rohamos változást. A transzneműség „ragályos” természetének elméletét (miszerint a nemváltás hasonlít az összes többi időszakos tini őrülethez), valamint a tanárok és más hatalmi pozícióban lévő felnőttek bátorításának hatását paradox módon a Covid-karanténok igazolták a legjobban: miután a gyerekek egy hosszabb ideig nem tapasztalták társaik és tanáraik megerősítését választott gender-identitásukra nézve, a transz diákok többsége – elsősorban a lányok – tömegesen elkezdtek detranzícionálni, amit több amerikai iskolában is megfigyeltek. Egyértelmű tehát, hogy a szexualitás és a nemváltás iskolai környezetben történő népszerűsítése több kárt okozhat hosszútávon, mint amennyi hasznot, és a legfontosabb, hogy minél kevésbé avatkozzunk be a gyerekek természetes fejlődésébe, vagy úgy fogunk járni, mint a nyugat, ahol már több tucat per indult iskolák és klinikák ellen olyan fiatalok által, akik későn döbbentek rá, hogy pár év hormonterápia már végleges változásokat okozhat a szervezetükben, de sulis éveik alatt csak támogatást kaptak mindenkitől, holott már ki is nőtték a transz időszakukat.

A pedofília és a meleglobbi összemosása

A végső érv pedig, ami a leginkább zavarja törvény ellen felszólalókat, és azt hiszem, mind közül a legjogosabban is, az az, hogy a kormány ezáltal összemossa a meleglobbit pedofíliával, az utóbbi társadalmi stigmájával megbélyegezve az LMBT-közösséget is. Talán, ha két külön törvényként ment volna át, akkor nem lenne ekkora a feszültség, de ha már itt tartunk, akkor beszéljünk picit erről is. Mert akár tetszik, akár nem, sajnos van köze a kettőnek egymáshoz. Hangsúlyozom, ez közel sem jelenti azt, hogy aki meleg az pedofil is, hanem azt, hogy

a pedofília sok esetben az LGBT mozgalmakat kihasználva igyekszik minél több teret nyerni.

A fent említett pedoszexuális mozgalmon kívül még rengeteg példát tudunk találni, ahol – különböző okokból – a kettő összefolyik. Ott van például a növekvő népszerűségnek örvendő Drag Queen Story Hour, egy rendezvény-sorozat, amit különböző LGBT-alapítványok szerveznek, és amelynek lényege, hogy transznők (biológiai férfiak) drag-ben (feltűnő sminkben, ruhában és parókában) olvasnak fel progresszív meséket óvodásoknak és kisiskolásoknak. Ha csak a transzneműségről lenne szó, még az sem lenne teljesen oké a fent említett egyszerű okokból, de amint pár eset igazolja, néha ennél is túlmegy ez a mutatvány. Nem egyszer derült már ki, hogy az ártalmatlannak gondolt transz előadók valójában regisztrált pedofil bűnözők, mint a nemrég Houstonban lebukott drag queen, akit korábban egy 8 éves kisfiú molesztálásáért ítéltek el. Annak az alapítványnak az elnökét pedig, amely egész Wisconsinban szervezte a felolvasó esteket, éppen most áprilisban ítélték el csecsemőket is ábrázoló gyermekpornográfia terjesztéséért. De ha már a drag queen-eknél tartunk, ez a kifejezetten transz előadóművészet nagyon is elkezdte bevonzani a gyerekelőadókat is, például a Desmond is Amazing vagy Queen Lactatia nevű két kisfiút, akik 9-10 évesen léptek először kifutóra és váltak a média által is ünnepelt szex-szimbólumokká.

De még ennél is tovább lehet menni a pedofília és a homoszexualitás igencsak kényelmetlen viszonyában. Egy neves tudományos lapban (The Journal of Sex and Marital Therapy) megjelenő 1992-es tanulmány például kimutatta, hogy míg a homoszexuálisok akkoriban a társadalom kevesebb, mint 2%-át tették ki, a pedofil bűncselekményekért elítélt felnőtteknek több, mint 30%-a meleg volt. Ha pedig a gender-elmélet eredetére teszünk egy pillantást, akkor az derül ki, hogy

magát a gender fogalmát egy John Money nevű szexológus vezette be 1955-ben, aki szerint már babakorban el lehet végezni a nemiszerv-átalakító műtétet (egyik „betegét” ezzel később öngyilkosságba is hajszolta), és aki nagy támogatója volt a gyermekek és felnőttek közti szexuális kapcsolatnak,

ha azt mindkét fél jónak találja. A baj ott kezdődik, hogy Money neve és hozzájárulása megkerülhetetlen a transzneműség jelenségének vizsgálatakor, hiszen a teljes szakirodalom alapját ő fektette le. És igen, az ő írásai vannak a pedoszexualista felfogás hátterében is. Röviden tehát, míg a homoszexualitásnak alapvetően semmi köze a pedofíliához, a pedofíliának igenis sok köze van az LMBT-mozgalmakhoz, bármennyire is kellemetlen ez mindannyiunknak.

Végeredményben tehát a kormány nem azért kapcsolta össze a pedofília és a homoszexualitás kérdésköreit egy törvényben, mert ezzel kriminalizálni akarja az LMBT-embereket a többségi társadalom szemében, hanem mert a gyermekvédelem nem merül ki a szexuális erőszak megakadályozásában, hanem ki kell térnie a gyermekekre potenciálisan káros befolyások korlátozására is, hogy az életük fontos döntéseit felelősen és szabadon hozhassák meg.

A Klímapolitikai Intézet és Reaktor alapítvány közös szervezésében valósult meg Michelisz Norbert világbajnok autóversenyző és Szujó Zoltán szakújságíró, műsorvezető vitája a motorsport és a klímaváltozás kapcsolatáról.

A beszélgetés elején tisztázni kellett azt a megosztó kérdéskört, ami szinte minden hétköznapi felhasználót foglalkoztat: valóban környezetkímélőbb az elektromos autó, mint a belsőégésű? Szujó Zoltán mindenekelőtt felhívta rá a figyelmet, hogy hamis illúzió volna azt állítani, hogy egy tisztán jótékony célú összefogásról volna szó, azok a cégek ugyanis, akik az elektromos járművek piacába fektetnek, nyilvánvalóan azért teszik, mert profitot várnak. Ez már önmagában a laikusoknak is sejteti, hogy az elektromos autók nyújtanak valamilyen többletet, bár visszaemlékezett Hamula Barna híres számításaira, amiben egészen egyszerű képletekkel vezette le, miért nem érdemes egy adott tömegű járművet elektromos meghajtással üzemeltetni. Vannak emellett könnyen belátható eredmények. Ha az elektromos autó birtoklása státusszimbólummá fejlődik, akkor a városi levegő -lassan tarthatatlan- szennyezettsége lecsökken, ami vitán felül egy jó eredmény. Ehhez szorosan kötődik, hogy egy elektromos kivitelű kocsi használata nem azonnal térül meg, hanem sokszáz kilométert kell vele menni ehhez – tette hozzá Michelisz Norbert, aki szerint pontosan emiatt a szektorban a fejlődés nem lineáris, hanem exponenciális jellegű lesz. A felek már korábban is beszéltek a téma kapcsán, és kiemelték, még tűpontos kép egyikük fejében sem állt össze az elektromos járműfelhasználás kapcsán, de bíznak benne, hogy a mostanihoz hasonló beszélgetések közelebb visznek a megoldáshoz.

Az autó, mint státusszimbólum vitathatatlan része  társadalmi berendezkedésnek, azonban generációk között elkülönül az autótulajdonos és az autóhasználó. Szujó Zoltán, mint édesapa is meg tudta erősíteni, hogy a mobilitás a mostani és az elkövetkező generációnak már egészen mást jelent. Nekik voltak szép emlékeik az első kocsijukról, és arról, milyen érzés volt rá évekig gyűjteni, hiszen a barátokkal, ismerősökkel való találkozást ez teljesen új szintre emelte. Ma, amikor  fizikai valóságon kívül számtalan úton el tudjuk egymást érni, a fiatalok számára nincs akkora súlya az autónak, mint tulajdonnak, ők inkább autóhasználók, mint autótulajdonosok. Nincs is az életükben akkora logisztikai szerepe: a mikromobilitási eszközök (roller, bicikli, stb.), vagy a városi viszonylatban igen jelentős kötöttpályás rendszer számukra elegendően gyors.

Michelisz Norbert szerint globálisan elmondható, hogy az autóról, mint jelenségről teljes egészében megváltozott a felfogás. Kérdés, persze, hogy ez csak egy múló állapot, és visszatér az autó újra státusszimbólumként, vagy örökre megmarad a mostani helyén? Szujó Zoltán egyértelműen hajlik afelé, hogy a belsőégésű motorok adják hozzá az autóhoz azt, amit a felhasználó életérzésnek hív. Az elektromosokkal ez elvész, nem véletlenül élik reneszánszukat a régebbi belsőégésű motorosok, nem véletlenül virágzik az old-timer biznisz. Az autóversenyző szerint viszont az életérzés és a hang összekapcsolása nem lesz örök. Amint túllendülnek az autótulajdonosok azon a félelmen, hogy hang nélkül már elvész az autózás öröme, az életérzésről alkotott képük is megváltozik. Gondoljunk egy elektromos Harley-ra: ez ne adná át azt a bizonyos érzést? A praktikus oldala ennek a kérdésnek, hogy mit tekintünk az autózás céljának. Az, hogy hatékonyabban jussunk el ’A’-ból ’B’-be, egy olyan paraméter, ami egy idő után nem fejleszthető. Annak a hatékonysága viszont, hogy a szabadidőnket mennyire hasznosan töltjük el, még sokáig növelhető, emiatt nem mindegy, mennyit ülünk a dugóban.

Felmerült az a kérdés is, vajon az autósport világát hogyan befolyásolja az elektromos járművek térnyerése. Michelisz szerint már önmagában az egy hatalmas dolog, hogy egy olyan nagy iparág, mint az autóipar kiáll egy ilyen technológia mellett. A versenyző hisz abban, hogy ez a fenntartható jövő kulcsfontosságú eleme, de függetlenül attól, valaki egyetért-e vele vagy sem arra érdemes rácsodálkozni, hogy az autóipar mekkora újdonságba fogott ezzel. Szujó Zoltán már árnyaltabban indult a kérdés felé. Ő régebben a hibridekben látta a jövőt, mára azonban teljesen meggyőzték az elektromos járművek. Nem csak azért, mert manapság töltés nélkül meg lehet tenni egy elektromos autóval 800 km-t, hanem az a tény is, hogy, míg a válságos helyzet alatt globálisan az autóipar 16%-ot szűkült, addig az elektromos autók piaca 40%-t bővült. A kínálat is lenyűgöző: jelenleg 370 féle innovatív modellből válogathatunk. Érdekesség, hogy elektromos autóból jelentősen több fut Európában, mint Kínában. Ez azt is jelenti, hogy kontinensünkben sok lehetőséget lát a szakág, nem véletlenül székel a Tesla Berlinben. Fontos, hogy a kibocsátásról ugyanúgy érdemes gondolkodni, mint az árucikkek többségéről: ugyanúgy adható és vehető. Amíg Dániában az autók fele pár éven belül elektromos lesz, addig a kibocsátásról szóló vitákban erre ő joggal hivatkozik, hiába szennyez változatlan mértékben a többi szektora.

Kérdés persze, lesz-e, vagy mikor lesz az egész szféra rentábilis iparág? Michelisz Norbert szerint, mint minden üzletben, itt is folyamatosan folyik a kockázatelemzés a befektetők részéről, hogy mikor, mennyit érdemes erre áldozni. Habár a Tesla életében közel van az áttörés, ahhoz, hogy ez a projekt globálisan jól működjön, legalább annyira szükség van kormányzati, érzelmi ráhatásra, tudatos ránevelésre, mint befektetett tőkére. Amelyik cég ma ki meri jelenteni, hogy a technológiának nincs jövője, az – a sportoló szerint – objektíve hibát követ el. Szujó Zoltán hozzátette, már az is hatalmas élmény volt, amikor a túraautó-versenyeken csak elektromos járműveket láttak. Vitapartnere azonban ezt nem látja még átütő erejűnek, hiszen, ha őszinték vagyunk, látnunk kell, hogy a versenyautózás a közúti autózás reklámközege, így az igazi áttörés is inkább majd az utakon fog megtörténni.

A két fél szakmájából adódóan elkerülhetetlen volt a kérdés: hogy látják a technológia jövőjét a sportautózás világában? A szakújságíró bizonytalanságát fejezte ki, hiszen a nézők érezhetően „gladiátorharcot” akarnak látni a pályán: az élményhez a pilóta teljesítménye, ügyessége éppannyira hozzátartozik, mint az autó technológiai megoldásai. Ha az utóbbi már annyira fejlett lesz, hogy a pilóta egyre kevesebb dologra van ráhatással, az már nem lesz ugyanaz az élmény a nézőknek sem. Az autóversenyző, bár bevallotta, kissé maga ellen beszél, de úgy látja, a technikák versenye lehet éppolyan szórakoztató, mint a mostani futamok. Elhangzott egy merész jóslat is, miszerint pár éven belül nem elképzelhetetlen, hogy egy Formula E és egy Forma 1-es autó versenyezzen. Ez nagyon beleillik a versenypiac „show on Sunday, sell on Monday”-elvébe, azaz Michelisz logikájának fordítottja is működhet: ha a versenypályán, ami a közúti járműipar reklámtere, bemutatnak egy jól működő elektromos meghajtást, azt nagyon hamar utána értékesíteni lehet magánszemélyeknek is. Kiemelt fontosságúak és szintén erre a piaci elvre reflektálnak a figyelemfelhívó versenyek: rengeteg autóversenyt rendeznek olyan térségekben, ahol a környezeti problémák valamilyen formában látványosan kiéleződnek. Ilyenek például a dakari versenynapok vagy a Szaúd-arábiai megmérettetés, ahol az elsivatagosodás jelensége kerül a középpontba. Nem közvetlenül a környezetvédelemhez köthető, de hasonlóan fontos figyelemfelhívó projekt a vegyespáros versenyzés, hiszen mind a pilóták, mind a support, mind a mérnöki oldalon egyre fontosabb szerept töltenek be a nők az autóversenyzés világában, és ezt valahogy reprezentálni kell. Összességében elmondhatjuk, hogy olyan izgalmas időket élünk, ahol egy globálisan környezetszennyezőnek és maszkulinnak kikiáltott ágazat egyértelműen kiáll a zöld megoldások és a nemek közti egyenlőség mellett.

Igen ám, de mondható-e hitelesnek az autósport a környezetvédelmi projektekben? Michelisz Norbert  visszaemlékezett, hogy volt versenyző, aki a boxba Franciaországból hozatta magángéppel magának az ebédjét. A példa is jól mutatja, hogy személyenként nem mindenki képviseli hitelesen az álláspontot, azonban ez globálisan nem von le a szakág által képviselt értékekből. A versenyzőknek elsősorban azt kell megmutatniuk, hogy mindenki  saját maga terepén igenis tehet valamit, akár egy irodában, akár egy versenypályán tölti a mindennapjait. Szujó Zoltán már azt is hihetetlen teljesítményként értékelte, hogy egy olyan befolyásos szereplő, mint a járműipar ki merte mondani, hogy a termékei részt vesznek a romboló folyamatokban, és ezen hajlandó változtatni. Ez mindenképpen egy anyagi kockázat, amit nagyon bátor dolog volt vállalni, gyakorlatilag egy teljes szférának kellett nagyon gyorsan újradefiniálnia magát.

Mind kíváncsiak vagyunk, milyen lehet versenyzőként egy teljesen más jellegű járművet vezetni, hiszen például a nyomatékleadás karakterisztika vagy a fékezés különbözik a belsőégésű motoroknál megszokottól. Michelisz saját bevallása szerint azt még meg tudta szokni, hogy azonnal nagy nyomaték áll rendelkezésre, hiszen ezt jó reflexekkel lehet kezelni, de a fék hatékony kezelése, finomhangolása már nehezebb feladat volt számára. Hosszútávon mégis az lesz sikeres versenyző, aki ezekhez minél jobban és minél előbb hozzá tud szokni.