Reaktor

Samual Finlay írása a patrióta-konzervatív weboldalon, az im1776-on (amelynek neve sokatmondóan annyit tesz, mint Én vagyok 1776, azaz a Függetlenségi Nyilatkozat éve) őszinte és karcos vélemény, amely az elveszített afganisztáni háborúval kapcsolatos reflexiókat az USA jelenlegi állapotára vonatkozó látleletté tágítja.

Ritkán olvasni ilyen szókimondó írást mind a háborúról, mind Amerika polgárháború-közeli állapotáról. Finlay nem a levegőbe beszél, legalábbis ami ’Stant, azaz Sztánt, magyarul Afganisztánt illeti. Így nevezték-nevezik az országot azok, akik ott harcoltak, ahogy Nam-nek hívták Vietnámot az ott szolgáló amerikai katonák. Az egyébként egyetemet végzett Finlay pedig egyike volt ennek a többszázezer egyenruhásnak, őrmesterként egy lövész században, és több mint egy évtizeddel ezelőtti élményei alapján regényt is írt, Breakfast with the Dirt Cult címmel.

Cikkében Finlay visszaemlékszik az afganisztáni őrjáratokra, a bajtársiasság és férfiasság megélésére a felderítések során, a szinte romantikus „mi vagyunk a jó fiúk, akik elkapjuk a rosszakat” érzésére.

De nem hallgatja el a halált, vért, szenvedést és civil áldozatokat, köztük gyermekeket sem, amelyeknek tanúja volt. Nyilvánvalóvá teszi, hogy azóta az egész civil életet teljesen más perspektíván át látja. Finlay így fogalmaz erről:

„Az Örökké Tartó háborúban megesett dolgok … nem könnyen vegyíthetők az értelmetlen irodai papírmunkával, a kritikai fajelmélettel, a vuhani influenzával, a „szilárdabb alapokra helyezett” választásokkal (a progresszív oldalon így nevezték a különböző, a szavazást egyszerűbbé, de ezáltal valószínűleg kevésbé csalásbiztossá tevő választási szabályok bevezetését a 2019-es választásokon. A szerk.), vagy a Transzgender-Ipari Komplexummal. Az ott megélt pillanatok számomra olyan súllyal bírnak, hogy azóta a civil életem nagy részét nem tudom komolyan venni, különösen azt a szánalmas, szenilis komédiát, ami a mai Globális Amerikai Birodalom.”

Finlay-nek lesújtó véleménye van az ország katonai és civil vezetőiről, és az egész uralkodó elitről, amely szerinte egyrészt valóság-tagadásban szenved, másrészt mélységesen lenézi és megveti az ország gerincét adó, átlagos, vidéki amerikaiakat, akik persze arra jók arra, hogy a gyárakban dolgozzanak és ágyútölteléknek menjenek.

„A beszélő fejek már elkezdték a tálibokhoz hasonlítani azokat, akik, mint én, ellenállnak nekik és az általuk erőltetett politikai gyakorlatnak. Muszáj elterelniük a figyelmet a lényegről. Úgy kell alakítaniuk a történetet, hogy az megfeleljen a céljaiknak. Megbukott Amerika a birodalmak sírjában? Hibáztasd a Prolikat! Hogy mernek ellenkezni a kulákok?! Ugyan hogyan is merjük megkérdőjelezni a felkent osztályok és gazdáik tekintélyét? Hogy merészelünk olyan provinciális lojalitásokhoz ragaszkodni, mint Isten, vagy család, vagy haza?

Csak addig engedélyezték az ilyen lejárt szavatosságú eszméket, amíg azok segítettek rávenni bennünket, hogy önként harcba menjünk távoli idegenek ellen. De amikor arról van szó, hogy ezeknek az eszméknek a nevében szeretnénk megvédeni a saját érdekeinket a saját országunk határaiban belül, akkor már elfogadhatatlanok.”

Finlay szerint a változás küszöbön áll, olyan sokan és annyira nem tudják elfogadni a mai amerikai állapotokat, amelyeknek oka Finlay szerint az, hogy „amit egy birodalom  külföldön csinál, azt haza is magával viszi.” A szerző szerint az elhibázott afganisztáni politikáért felelősek „hadban állnak” az olyanokkal, mint ő, és az USA egyre inkább „egy megszállt országra hasonlít,” amelyben „az állampolgárokat megfigyelik, bebörtönözik, kirúgják, cenzúrázzák, manipulálják, kirabolják és megölik,” miközben azok, akiknek az lenne a dolga, hogy mindezt megakadályozzák, félrenéznek.

Figyelemre méltó írás Finlay-é, többek között azért is, mert a jobboldalon sajnos megint divatos Amerika-ellenesség alapvető és egyben teljesen triviális tévedéseire világít rá: az amerikai nép nem azonos a vezetőivel; a többség a háta közepére kívánja a világ csendőrének szerepét; viszont ellentétben sok más nemzet fiaival, még mindig kész meghalni olyan magasztos célokért, mint Isten, haza, család.

Az is kiderül a cikkből, sokan érzik úgy Amerikában, hogy már nem akarnak a régi módon élni, és többé nem lehet a régi módon kormányozni (ami a marxizmus tanai szerint is a forradalom receptje). Finlay szerint megesett már, hogy az ilyen nagy horderejű változások békés úton mentek végbe. Mindenesetre bármi is történik Amerikában, sajnos nekünk sem mindegy - a világ többi részére is hatással van és lesz, többek között ránk, magyarokra is.

Idén országosan augusztus 27-én került sor az Állatkertek éjszakájára, így a Fővárosi Állat- és Növénykert is ekkor szervezte meg saját eseményét. A programra péntek este 7 óra és éjfél között került sor, a nagy várakozásoknak örvendő eseményen pedig mi is részt vettünk. Tapasztalatunk alapján finoman szólva sem volt boldog mindenki, az Állatkert Facebook oldalát pedig azóta el is árasztották a felháborodott hozzászólások. De mi is történt, illetve érdemes-e egyáltalán éjszaka az állatkertbe menni?

A Facebook oldalon is meghirdetett eseményre a tegnap estét megelőzően több mint 15 ezer ember reagált (1.6 ezer mint résztvevő, 13.9 ezer mint érdeklődő), így nem is lepett meg, hogy hatalmas sorok fogadtak a kasszánál. Ennek ellenére a várakozási idő nem volt őrületesen nagy – körülbelül 20 perc alatt sikerült is bejutni.

Bent azonban tömeg volt, nem is akármilyen! Bár az Állatkert elmondása szerint az estére csak limitiált számban adtak el jegyeket (és nem is állítom azt, hogy bármilyen objektív határt átléptek volna), a személyes tapasztalatom az (és a kommentek alapján a látogatók érzése is), hogy egyszerűen túl sok ember volt, így a programok egy része élvezhetetlenné vált.

Gondolok itt például a sokak által emlegetett „Mókás fókaestre”: aki napközben járt már az állatkertben, az láthatta az előadást (aki pedig most csalódott, az megtekintheti egy átlagos hétköznapon), így jómagam nem is aggódtam azon, hogy mindenről lemaradok – hisz valószínűleg a fókáknak nem egy teljesen új koreográfiát tanítottak e jeles alkalomra.

Sokan viszont a fókaestet az alkalom egyik fénypontjaként kezelték, a szervezők pedig mintha nem is nagyon tettek volna erőfeszítést annak érdekében, hogy bármilyen módon segítsék az emberek élményét.

Így az első sorokban állók láttak valamit, a mögöttük lévő tömeg pedig csak hallotta azt.

A Fővárosi Állat- és Növénykert Facebook oldalát amúgy ellepték a negatív kommentek, az egyik ilyen hozzászólásban szereplő „feszültség” pedig már az este során is tapasztalható volt. Az „ezért kértek 5500 forintot?”, „két óra alatt ez az első állat amit látunk, ugye?” és az „elhoztam a gyereket hogy nézzen állatokat, erre nincs egy kib*szott állat sem” panaszkodásokat mind hallottam, de persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy vidám családok és gyerekek tömkelege is jelen volt – olyanok, akik talán nem is számítottak állatok sokaságára, vagy idővel (hozzám hasonlóan) beletörődtek abba, hogy ez gyakorlatilag egy esti séta néhány állat megtekintése mellett.

Mert állatokat azért lehetett látni, legyen szó az elefántcsalád apukájáról (a nemrég született kiselefántot, Samut, testvérét és anyját monitoron keresztül nézhették az érdeklődők), néhány vadmacskáról, a békésen szundikáló lámákról, vagy épp bizonyos hüllőkről. Érdekes volt az Americana Tropicana házban a trópusi eső is, ahogy a házban való séta is hangulatosnak bizonyult – igaz az élményből ott is az vett el, hogy a ház előtt percekig kellett sorban állni, majd szorosan egymás mögött és gyorsan kellett haladni az emberek sokasága miatt.

Persze a szervezők dolga sem lehetett egyszerű, hisz a különböző állatoknak különböző igényeik vannak (így egyes állatok értelemszerűen életmódjuknak köszönhetően azon időpontban már alszanak), ahogy az infrastruktúra sem segített sokat. Tekintsük példának a Mérgesházban 10 órától megtartásra kerülő tigrispiton etetést: a helyszín nagyon kicsi, az érdeklődők száma pedig nagy volt, így megint sokan kínt ácsorogva próbáltak legalább valamit elcsípni a látványból. De hát többször nem lehet nyulakkal megetetni kígyókat egy este alatt, nem igaz? Ha pedig ennyi a Mérgesház mérete, akkor nincs mit tenni!

A problémát illetően újra meg újra a látogatók tapasztalata által is megerősített túl sok eladott jegyhez térünk vissza, illetve ahhoz, hogy a kialakított programok száma és minősége sem volt bőséges. A meghirdetett programokat látva én is pont azon néhány eseményt tartottam izgalmasnak, amit a látogatók túlnyomó többsége, és mivel az állatkerten belül nem is jelezték táblák vagy más figyelemfelhívó eszközök a többi programot, a látogatók az általuk jól ismert helyszínekhez mentek tömegesen.

Mindezt tették joggal, hisz a szervezők a látványvilágra sem helyeztek őrülten nagy hangsúlyt:

bár kétségkívül a látványfestés a sziklán és néhány épületen nagyon szép volt, ezzel szemben az állatkert több helyszínén az emberek teljes sötétségben mászkáltak (és botorkáltak), ahol még az állatokat bemutató táblák sem voltak kivilágítva.

Hiányoztak a fáklyák, a díszítőelemek, vagy gyakorlatilag bármi más, ami alapvetően azt az érzést kelthette volna a látogatókban, hogy egy különleges estén sétálnak egy izgalmas környezetben, ezáltal is töltve el kellemesen az időt.

Összességében én nem csalódtam nagyot, ugyanis rengeteg alkalommal jártam a Fővárosi Állat- és Növénykertben, egyes állatok (akiknek történetét is ismerem) pedig szorosan „hozzám is nőttek” , így nem volt semmilyen nyomás rajtam, hogy egy este alatt mindent meg kell néznem. Sőt, a program úgy 10 óra után pihentetővé is vált: kevesebb ember között, a csillagos ég alatt, hűvösben nagyon jót lehetett sétálni, megtekintve néhány érdekes állatot és növényt.

Értem azonban azokat is, akik most felháborodva írnak hozzászólásokat: a jegy drága volt, ezért cserébe pedig a szervezők nem voltak megfelelően felkészültek, hiányzott a hangulat, ahogy a programok sem bizonyultak különösen izgalmasnak. Végülis nem olyan nagy buli 5500 forintért vakuval mászkálni sötét utcákon emberek sokasága között.

Az állatkertek éjszakája alapvetően is egy nagy kihívás, az emberek ugyanis úgy kíváncsiak sötétben az állatokra, hogy azok többsége már alszik. Nem kérdés a látogatók egy részének türelmetlensége és tapintatlansága sem, akik szándékosan – vakuval, ordítozva, üveget ütögetve – próbálták felébreszteni az állatokat. Ennek ellenére ha egy állatkert úgy dönt, hasonló eseményt szervez, azt nagyon jó koncepció alapján kell tennie. Ez most nem sikerült!

A nyugat számára megalázó vereség az afganisztáni kivonulás, a kaotikus kabuli menekülés, amit nem csak az Egyesült Államok, de a NATO is megszenvedhet. Hogy az ásványkincsek vagy geopolitikai érdekek miatt Kína szerepet vállal-e Afganisztánban, ma még nem lehet tudni. A Reaktor podcast vendége Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Írt egy érdekes cikket az Indexen, amelyben Vietnámhoz hasonlította az afganisztáni helyzetet az amerikaiak szempontjából. Valóban akkora arcvesztés ez az USA-nak, mint Vietnám volt, vagy akár még súlyosabb következményei is lehetnek?

Kezdjük a következményekkel. Azt gondolom, hogy a következmények súlyosabbak lehetnek az 1975-ös vietnámi vereségnél. Ennek fő oka, hogy Vietnám nem kívánta a vietnámi berendezkedést, a vietnámi nacionalizmust exportálni. Az amerikaiak egyébként harcoltak legalább annyira a vietnámi nemzeti érzéssel, mint a kommunizmussal. Tehát Vietnám megállt a győzelem után, Saigonon túl ők nem mentek. A tálibok is azt ígérik, hogy akadályozni fogják az Al-Kaida, illetve más terrorszervezetek aktivitását Afganisztánban. Ez már önmagában is kétséges. Még ha meg is akarják tenni, Afganisztán akkor is egy 650.000 km²-es nagy ország, hegyes ország rengeteg eldugott hellyel. Azt nem lehetne mondani, hogy a tálibok ellenőrizni tudnák az egész országot, ez egy nagyon nehéz vállalás lenne a részükről. Illetve ez akarat kérdése is. És még van egy harmadik tényező.Hogyha ellenőrizni is tudják az egész országot a tálibok, és nem is hagyják az Al-Kaidát tevékenykedni, akkor is adott ez egy olyan lökést az iszlám szélsőségeseknek, amely évtizedekig érezhető lesz.

Ez egy hatalmas győzelem, egy nem túl jól felszerelt, de elkötelezett csoport részéről az Egyesült Államokkal, illetve a NATO-val szemben, vagyis a világ legnagyobb erejű szövetségével szemben. Ez akárhogy nézzük, propaganda szempontból hatalmas győzelem a szélsőséges iszlámnak.

És akár akarják, akár nem a tálibok, ez fel fogja erősíteni a szélsőséges iszlámot világszerte. Ezért gondolom, hogy ez veszélyesebb tud lenni a vietnámi vereségnél. A kérdés másik felére rátérve, hogy akkora-e vagy nagyobb PR vereség-e ez az USA részéről, azt mondanám, hogy azért nagyobb, mert már egy más világban élünk, mindenki látja, hogy mi történik Afganisztánban, tehát eljut az utolsó afrikai kis országnak a dzsungelfalujába is a hír. Okostelefon, internethálózat szinte már mindenhol van a világon. Az egész világ megismeri ezt a vereséget, és ez nem hasonlítható az 1975-ös eseményekhez, amikor tévéhíradók voltak, a világ jelentős részére nem, vagy jóval később jutott el a hír, mint ma. Tehát más is a világ. És ennek van még egy újabb pontja, hogy Joe Biden július 8-án lenyilatkozta, hogy nem lesz vereség, nem lesznek amerikai diplomaták menekítve a nagykövetség tetejéről, és tulajdonképpen egy hónapon belül megdőlt az, amit az amerikai elnök mondott. Azért ilyen még nem volt. 1974-75-ben Ford elnök már nem nyilatkozta azt, nyilván nem is láthatta előre az eseményeket, illetve az amerikaiak nem beszéltek arról, hogy a dél-vietnámiak majd megvédik magukat Észak-Vietnámtól. Illetve az amerikai csapatok akkorra már kivonultak. Akkorra már két éve kivonultak az országból. Most pedig gyakorlatilag az amerikai kivonulás közben történt ez az összeomlás. Nagyon sok tényező van, ami miatt én azt gondolom, hogy ez egy sokkal nagyobb méretű, propaganda jelentőségű vereség, és ennek mindenképp hosszú távú következményei lesznek.

Megemlítette a cikkében a magyar részvételt és a veszteségeket is. Ön szerint a magyar részvétel az afganisztáni NANTO misszióban értelmetlen volt, vagy vannak értékelhető hozadékai?

Ennek a kérdésnek is több szintje van. Magyarország nem önállóan vett részt ebben a misszióban. Nem mi találtuk ki, hogy részt vegyünk. A tartományi újjáépítési csoportokat és a NATO missziót is alapvetően az Egyesült Államok ötletére hozták létre. És mivel NATO tagok vagyunk, és a NATO a szolidaritását biztosította az Egyesült Államoknak szeptember 11. után, ilyen szempontból volt értelme, hiszen NATO tagként megtettük azt, amit a szövetségi tagság kíván.

A szövetségi tagság szempontjából, és azért Magyarországnak fontos a NATO tagság, mindenképpen volt értelme, mert senki nem mondhatja, hogy Magyarország nem tette oda a részét, a Tartományi Újjáépítési Csoport volt a legnagyobb vállalás magyar részről, de ezen kívül volt számos kisebb magyar misszió is, mint például helikoptervezetők képzése, voltak harcoló alakulataink is.

Maga az OMLT is harcolt, és itt még van egy hozadék, egészen egyszerűen a magyar honvédség sok-sok évtized után valódi harcban vett részt. Azok a katonák, akik ebben a harcban részt vettek, a haza védelmében, meg a mostani honvédek kiképzésében többet tudnak adni, mint aki soha az életben nem vett részt harcban. Tehát van egy ilyen hozadéka is. Ugyanakkor kicsit konkrétabban nézzük meg, mit csináltak a magyarok, és koncentráljunk a Tartományi Újjáépítési Csoportra! Ott épültek utak, iskolák, kutakat fúrtak, építettek persze mecsetet is, ami most a táliboknak nyilvánvalóan nagy öröm, de a lényeg az, hogy az afgán lakosságon is segített ez a misszió. Sok minden le fog rombolódni abból, ami Afganisztánban az elmúlt húsz évben épült, de azért az infrastruktúrának a jelentős része megmarad. Az más kérdés viszont, hogy egy magyarok által felújított iskolába a lányok vagy nem járhatnak, vagy nem úgy járhatnak vagy nem biztos, hogy kapnak olyan lehetőségeket, mint amilyeneket kaptak 2021 augusztusa előtt. Volt értelme, nem volt értelme? A magyar adófizetők szemszögéből persze lehet azt mondani, hogy az egész értelmetlen volt, de a szövetségi tagság és a honvédség felkészültsége szempontjából azt lehet mondani, hogy volt értelme. Illetve a Baghlan tartománybeli afgánok is még évtizedekig használhatják azokat a létesítményeket, amelyeket részben vagy egészben a magyarok hoztak létre.

Sokan írnak most Oroszországgal és Kínával kapcsolatban, amikor Afganisztánról esik szó. Ön szerint mennyire valós veszély, hogy ez a két ország bevonul az USA által hagyott hatalmi űrbe?

A lehetőség erre mindenféleképpen megvan, főleg Kína részéről. Oroszország nem rendelkezik azzal a gazdasági erővel, hogy adott esetben, akár csak részlegesen is komoly beruházó legyen Afganisztánban. Kína viszont igen. Kína Oroszországgal ellentétben Afganisztánnal határos ország, tehát van egy rövid határszakasza Afganisztánnal. Ilyen értelemben Kínának tényleg van esélye arra, hogy az egyetlen határos nagyhatalomként bevonuljon. Ez az egyetlen határos nagyhatalom, és azt is meg kell jegyezni, hogy Afganisztánnak nincs tengere. Kína benyomulhat ebbe a térségbe, amit az Egyesült Államok hagyott, ráadásul gazdaságilag az USA nem is hagyott űrt. Mert az USA nagyon sok pénzt pumpált az országba, de ennek jelentős része nem az afgán gazdaság fejlesztésére ment el. Vagyis nem arra, hogy az afgán ásványkincseket kitermeljék. Gyakorlatilag a semmire ment el, és nem olyan dolgokra, amik gazdaságilag fenntarthatóvá tennék Afganisztánt. Persze a közlekedés fejlesztések áttételesen mindenképp jók Afganisztánnak.

Kína lehet az az ország, ami, ha tényleg vannak jól kiaknázható ásványkincsek, akkor képes ezek kibányászására.

Persze ezt még nem tudjuk. Híreink vannak arról, hogy hány ezermilliárd dollárt ér az afganisztáni ásványkincs-készlet, de ez nem egy pontos szám. Nem tudjuk, mennyibe kerülne a kitermelés, nem tudjuk az infrastruktúra, biztonsági intézkedések mennyibe kerülnének, tehát nem biztos, hogy megéri minden bányát kitermelni. De a lényeg az, hogy Kínának van erre kapacitása, ráadásul olyan kapacitása van, ami még az Egyesült Államoknak sem volt meg. És határos országként jóval egyszerűbben tud odaküldeni munkásokat, mérnököket, bányászokat. Vagyis Kína közelebbi volta miatt is nagyobb a lehetőség, de azt is látni kell, hogy Kína számára geopolitikai szempontból is sokkal fontosabb Afganisztán, mint az USA számára.

Afganisztán fontosságát részben Pakisztán adja, ugye Kínának egy fontos szövetségese Pakisztán. Tehát a két ország együtt megpróbálhatja Afganisztánt is bevonni a kínai érdekszférába.

Illetve van egy másik nagyon fontos dolog Kína részéről, hogy Kína mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy az ujgur szélsőségesek közeli támaszpontra leljenek. És emiatt az, hogy Afganisztán ne legyen egy ilyen támaszpont, nagyon fontos Peking számára. Azt gondolom, hogy az esély megvan, de még Kína hatalmi pozíciójával se lesz egyszerű tárgyalni a tálib rezsimmel. Az se biztos, hogy a tálib rezsim stabil lesz, még van ellenállás az országon belül. Az, hogy itt egy sikeres kínai projekt induljon be a sikertelen amerikai után, egyáltalán nem biztos, hogy meg fog történni. Az oroszok meg persze a kínaiakkal együtt vagy akár külön is próbálkozhatnak kisebb projektekkel, de Oroszország egész egyszerűen nem abban a ligában játszik, mint Kína.

Amerikában a Biden-kormány kritikusai felvetették, hogy az amerikai kormányzat Pakisztánnal kapcsolatos politikája elhibázott. Az USA hatalmas összegekkel támogatja a pakisztáni titkosszolgálatokat, miközben Pakisztán nyíltan vagy kevésbé nyíltan a háború során támogatta a tálibokat. Ön hogyan látja ezt?

Én azt gondolom, hogy ez ma már nem igazán létezik. És arról ma nincs információ, hogy mennyivel támogatja az amerikai kormányzat az ISI-t, a pakisztáni titkosszolgálatot. Nagyon sok az ellentét az Egyesült Államok és Pakisztán között, illetve a CIA és az ISI között is. Nyilván az USA-nak fontos ország Pakisztán, de

a fontosságát Pakisztánnak az adja, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkezik és az amerikaiak egyik legnagyobb félelme az, hogy a pakisztáni hatalom egy nap megbukik, és iszlám szélsőségesek kezére jut ez a jelentős nukleáris arzenál. Ez az egyik legnagyobb kérdés, ami az amerikaiakat mozgatja, és amely adott esetben az amerikai biztonságra a legnagyobb fenyegetés tudna lenni.

Ebben az értelemben lehet, hogy még sok pénzt raknak be Pakisztánba, de ennek van értelme, mert Pakisztán egy fontos ország. De ha visszamegyünk az időben, amikor kezdődött ez a pakisztáni-amerikai együttműködés, annak is volt értelme, hiszen egy szövetségest akart az USA a térségben, különösen az után, hogy Irán elhagyta az amerikai szövetségi rendszert, akkor nyilván Pakisztán és Szaúd-Arábia felértékelődött. Irán sok tekintetből a legfontosabb ország a térségben, geopolitikai szempontból mindenféleképpen, bár Pakisztán fontosságát növeli a nukleáris arzenál. Pakisztánra sok figyelmet fordítottak az elmúlt évtizedekben és az afganisztáni szovjet beavatkozás után még többet, mivel Pakisztánon keresztül tudták segíteni, illetve az ISI segítségével az afgán gerillákat. És ilyen értelemben az Egyesült Államok is szerepet játszott abban, hogy akár Osama bin Ladent, akár a tálibok elődeinek számító iszlám szélsőségeseket felépítsen. Ugyebár van egy olyan tétel, hogy nem látjuk előre a jövőt. Tehát ők nem látták előre a jövőt, hogy a Pakisztánba, illetve az iszlám szélsőségesekbe való befektetés ahhoz fog vezetni, amihez vezetett. Azt mondanám, hogy így utólag persze látjuk, hogy az amerikai-pakisztáni illetve az afganisztáni szélsőségesekkel való együttműködés a szovjetek ellen az nagyon súlyos nem várt következményekhez vezetett, de azért aligha lehet az utólagos tudásunk birtokában elítélni az Egyesült Államokat. Ha esetleg ma is erőteljesen támogatnák az ISI-t, az nyilván más okokra lenne visszavezethető, ahogy említettem a nukleáris erőre való figyelésre vagy esetleg egyéb, Afganisztánra visszavezethető okok miatt. Ezek olyan dolgok, amikről halandónak nincs tudomása.

Drámai képeket látunk arról, hogyan próbálnak elmenekülni a tálib rezsimmel szembenállók és a külföldiek. Van arról tudomása, hány magyar honfitársunk rekedt ott, és van lehetőség őket zökkenőmentesen kimenekíteni az országból?

Közvetlen információim nincsenek. A sajtóban láthattuk, amit a kormány részéről elmondtak, hogy itt egy ezer alatti létszámról, valószínűleg százas nagyságrendekről lehet szó. De nem sokszázas nagyságrendről. És ezek közül nem mindenki magyar állampolgár, hanem olyan afgánok, akik együttműködtek a magyar alakulatokkal, akár Polekumriban, akár Kabulban. Nekik a kimentésük semmiképpen sem fog zökkenőmentesen menni. Augusztus 23-i hír, hogy már kimentettek az országból számos magyarokat segítő afgánt. A nagy kérdés az, hogy majd mindenkit sikerül-e kimenteni, és hogy esetleg milyen problémákkal fognak szembenézni a magyarok. Ezt még nem lehet előre látni. Az biztos, hogy nagyon profi csapat ment ki. Voltak műholdfotók arról, hogy ott áll a magyar Airbus A319-es gép Kabulban. Azt nem tudjuk, hogy mit csinálnak, de ez jó is így. Mert ha tudnánk és elmondanánk, akár én, akár bárki más, azzal a műveletet veszélyeztetnénk. Az biztos, hogy Magyarország mindent meg fog tenni azokért, akik a magyar csapatokkal együtt dolgoztak. Nagyon remélem, hogy áldozat nélkül sikerül majd a művelet, de biztos, hogy ez nem lesz zökkenőmentes.

Ön szerint milyen következtetéseket kell levonnia a NATO-nak az afganisztáni közös misszió kudarcából? Vajon a jövőben majd kevesebb ilyen jellegű támogatásra számíthat az USA?

Mindenképpen az a fő konzekvencia, hogy ilyen műveleteket el sem kell kezdeni. Nemzetépítési műveletet egy olyan országban, amely nem akarja alapvetően a nyugati nemzetépítést nincs értelme elkezdeni. Ez az alapvető tanulság. Őszintén, én ebben a szektorban dolgoztam. 2006-2007 táján is azt mondtam, hogy ez egy lehetetlen küldetés. Azt már lehetett látni tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt is, hogy ez rendkívül nehéz.

Ez a tanulság, hogy sem az USA, sem az Észak-atlanti Szövetség nem képes egy társadalomnak az alapvető realitásait felülírni. Akármennyi pénzt teszünk bele, akármennyi katonát küldünk, nem fog ez sikerülni. Lehetett volna ötszázezer katonát is küldeni, akkor sem tudott volna a nyugati közösség egy működő afgán demokráciát építeni, mert Afganisztán egy nagyon más típusú ország nagyon sok belső törésvonallal.

Tehát a jövőben ezeket a műveleteket el kell kerülni és nagyon remélem, hogy Washingtonban is és Brüsszelben is lecsapódik ennek a nagyon megalázó vereségnek a tanulsága. Nehéz nekem elképzelni, hogyan támogatna Amerika egy hasonló műveletet. Tehát ennek az esélye nagyon kicsi lesz a jövőben. Azt remélem, hogy a NATO kohézióját ez nem fogja érinteni, ugye most az USA és egyes NATO tagok között komoly viták vannak az afganisztáni kivonulás gyorsasága kapcsán. Ennek a vitáknak egy része már a sajtóban is megjelent, de ezek valószínűleg ennél mélyebbek. Ilyen értelemben ez gyengítheti a NATO-t, akár még hosszabb távon is, és ez nem jó. Nem jó, mert a világ egyre kevésbé biztonságos.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Portréfotó: Kronika.ro 

Új cikksorozatomban a külföldi nyaralások költségeit bontom le, és személyes tapasztalataim alapján adok tippeket, hogy minimális pénzből a legtöbbet hozhassa ki az olvasó. Az előző részben az olcsó repjegyekről és szállásokról volt szó, (például 6000 forintos retúrjegy Rómába) ma az étkezés és a belépők kerülnek a figyelem központjába, hiszen ez a második legnagyobb pénznyelő - ha nem figyelünk eléggé.

Étkezés

Magyarként külföldre utazni mindig trükkös, hiszen az átlagjövedelem sok esetben alacsonyabb nálunk mint a cél ország jövedelme, így az ottani árak akár duplái vagy triplái is lehetnek az itthoniaknak. Míg hazánkban egy korsó sört azért szinte mindenhol, még a legpuccosabb helyeken is ezer forint alatt meg lehet kapni, addig egyes külföldi országokban körülbelül kétezernél kezdődnek az italok, és akkor még a koktélokról nem is beszéltem. 

Nyilván a kézenfekvő megoldás a szupermarket, hiszen otthon enni mindig a legolcsóbb, azonban nem feltétlenül kell csupán erre korlátoznunk magunkat. Az utazás első napját akár még az itthonról hozott szendvicsekkel, nasikkal is át lehet "vészelni", egy nagyobb bevásárlóközponti látogatás pedig elláthat minket akár egész hétvégére. Nem mindig igaz az azonban, hogy a főzéssel pénzt takarítunk meg, főleg egy nyaralás esetében ahol jóval több mindent kell vásárolni egy-egy ételhez, az alapok (olaj, fűszerek stb.) hiánya miatt. Én németországi csereprogramom során például több mint 30 eurot költöttem olyan dolgokra a főzéshez, amikhez aztán hozzá sem nyúltam, így lehetett odaadományozni a szomszédoknak amikor hazaindultam. 

Mivel idegen helyen vagyunk, nem mindig számolhatunk egy jól működő, felszerelt konyhával. Sokszor csak teakonyha áll rendelkezésre, és néhány szállás esetében hűtő sem jár a szobához. Ha olcsón szeretnénk vacsorázni, érdemes összehasonlítani a környéken lévő éttermeket, mert a kis helyi vállalkozásoknál nagyobb eséllyel kapunk valami finomat elfogadható áron. 

Örök klasszikus a pizza, hiszen az átlagosan 15 euró környékén mozog még a központibb éttermekben is. Az utcai hot dog-os bódék, perecesek is rejthetnek olcsó kincseket, de ha egy-egy gyorsétterem helyi appját letöltjük, szinte mindig kapunk egy-két kedvezmény kupont. Egyre több étterem figyel oda a tudatosabb működésre, így amit alapjáraton kidobnának, most becsomagolva jutányos áron kínálják a vevők számára. Erre már különböző appok is specializálódtak, ilyen például a Munch, vagy a Too Good To Go. Érdemes ezeknek utánanézni még az utazás előtt, hiszen minden országban elérhetőek okos megoldások, csak meg kell találni őket. 

Belépők

Amikor egyetemistaként minimális pénzből szerettem volna kihozni egy-egy hétvégi utazást, akkor a múzeumokat vagy kilátókat szinte teljesen levettem a listámról, hiszen sok esetben igen borsosak a belépők árai. Ezek nem teljesen alaptalan feltételezések, hiszen például Párizs legnépszerűbb turista látványosságáért, egy Eiffel tornyos látogatásért akár 10-15 ezer forintot is elkérnek. De mégsem kell lemondanunk mindenről, hiszen sok ingyenes, vagy kedvezményes lehetőség áll rendelkezésre, amik ugyanúgy át tudják adni az adott város varázsát.

Sok helyen például hetente/havonta tartanak egy ingyenes belépős napot, csak utána kell nézni, hogy az adott múzeum részt vesz-e az akcióban. Diákként sokszor plusz kedvezményt is kaphatunk, de az adott városok turista kártyáinak kiváltásával is bejuthatunk olyan helyekre, amiket alapból nem engedhetnénk meg magunknak. Ha már Párizs: a Louvre 26 év alatt ingyenesen látogatható, a Musee d'Orsay pedig 25 alatt, de egyes napokon biztosítanak teljesen ingyenes belépőket mindenki számára.

Ha pedig nem szeretnénk lemondani a lélegzetelállító kilátásról sem, akkor alternatívaként a Galeries Lafayette tetőterasza (teljesen ingyen), vagy a Diadalív (kb. 3 ezer forint) teteje szolgálhat. Bár most sok szó esett Párizsról, de nem csak itt találhatóak ilyen szuper ajánlatok. Európa minden nagyvárosa sok-sok kincset rejt, amikről talán már az utazás elején lemondanánk. Bátorítok mindenkit, hogy még az indulás előtt mérje fel a kedvezményes napokat (például sok helyen a vasárnapi múzeumi látogatás ingyenes) és így minimális pénzből, hiányérzet nélkül járhatjuk be Európát. 

+

Néhány plusz tipp az anyagiak csökkentésére:

• Szuvenírt sose a forgalmas helyeken vegyünk: az eldugott kisboltok sokkal olcsóbbak, illetve a metró aluljárós boltok ijesztőnek tűnhetnek, de mindig ajánlanak valami jó kis 2 áráért 3-at akciót

• Sose taxizzunk! Az Uber külföldön jó megoldás lehet ha nagyon kell, de a reptéri tömegközlekedés általában mindenhol jól meg van oldva, illetve a városon belül is ki lehet fogni egy-egy olcsóbb egy napos bérletet.

• Figyeljünk a bőröndünk súlyára. Sokszor nem tűnik fel, hiszen mi nem akartunk semmit sem költeni, de egy Primark szintű olcsó ruhabolt néha nagyon csalogató lehet. A repülőjáratok sokat keresnek a túlsúlyos csomagokkal, így ha csak szép köveket szedtünk a tengerparton, vagy pár akciós cipőt szereztünk be jutányos áron, mindenképp figyeljünk, hogy ne lépjük át a limitet.

Ezek után már csak annyi van hátra, hogy nyakunkba vegyük a várost és kipipáljuk a következő úti célunkat a listánkról. Jó utat!

(Kép forrása: Stefani Reynolds/The New York Times)

Úgy tűnik, a fősodratú médiában továbbra is Tucker Carlson az egyetlen, aki ki meri mondani Bidennel kapcsolatban a nyilvánvaló igazságokat. A Fox News sokak által utált, de többmilliós nézettségeket produkáló műsorvezetője pár napja jelentette ki a Tucker Carlson Tonightban, hogy az amerikai elnök nem alkalmas az ország vezetésére, mert szenilis. (Sic.) Mivel kétségtelenül nem vak Carlson, csak annyit mondhatunk, hogy akkor bizony bátor. Nem azok viszont Joe Biden közvetlen munkatársai, akik óvakodnak attól, hogy nyíltan bevallják, a király meztelen, ám az elnök szemmel látható „kognitív leépülését” (így Carlson) és a valóságnak teljesen ellentmondó nyilatkozatait megelégelve úgy tűnik, kezdik magukat elhatárolni az USA hadseregének főparancsnokától.

Carlson elöljáróban megjegyezte, hogy Biden szegény nem tehet az állapotáról. Hozzátette azt, amit szerintem sokan érzünk, akik az elnök helyett is szégyenkezve figyeljük vergődését minden megszólalásakor, nevezetesen, hogy Joe Biden tulajdonképpen inkább sajnálatra méltó, mint megvetendő. Csakhogy van egy bökkenő, teszem hozzá: ő az amerikai elnök, és ad némi aggodalomara okot, hogy egy ilyen embernél vannak az ország atomarzenáljának indítókódjai. Mindenesetre, hangsúlyozta Carlson, már megválasztása előtt lehetett tudni, hogy a családja komolyan aggódik Biden miatt, és ezt az aggodalmukat megosztották a kampánystábbal is. Ennek ellenére hagyták, hogy Biden elinduljon és megválasszák. Nem véletlenül dugták el annak idején Bident a Covidra hivatkozva szinte az egész kampány alatt egy alagsorba, és ha néha megszólalt, abban nem volt köszönet (lásd például amikor George-nak nevezte Trumpot egy interjúban.)

Mindezidáig azonban Bidennek mindent elnézett a liberális elit és a mainstream, demokratapárti média, amelynek munkatársai, hogy Carlson egy korábbi velős kiszólását idézzem, „Biden arcképét tartják a hálószobájukban”. Most azonban látványos fordulat következett be az amerikai műsorvezető szerint. Mivel az afganisztáni kivonulási fiaskó miatt az elnök kénytelen volt párszor nem előre megírt kérdésekre is válaszolni sajtótájékoztatókon, egy világosabbá vált, hogy Bidennek gyakran fogalma sincs arról, amiről beszél.

Az is egyértelmű, hogy a következő időszakban Joe Biden semmilyen fontos döntést nem fog hozni, mivel képtelen rá. Azt egyelőre nem lehet tudni ki fog helyette döntéseket hozni, de azt igen, hogy „a dolgok nagyon gyorsan elkezdtek megváltozni Washingtonban”, mondta Carlson. Hirtelen közvetlen munkatársai és korábbi leghangosabb támogatói elkezdték nyilvánosan megcáfolni, illetve bírálni az elnököt.

A legfeltűnőbb közelmúltbéli eset Lloyd Austin védelmi miniszter sajtónyilatkozata volt, amelyet közvetlenül azután tett, hogy az elnök kijelentette, Afganisztánban nagyjából minden rendben van.  Austin ehhez képest az afganisztáni helyzetet „katasztrofálisként” írta le, és ezt meg is ismételte, hogy ne legyen tévedés.

Múlt szombaton Biden azt is határozottan állította, hogy semmilyen nehézséggel nem kell szembenézniük a Hamid Karzai repülőtérre igyekvő amerikai állampolgároknak, mivel a tálibokkal kötött megállapodás értelmében szabad utat kapnak és kimenekítésük rendben folyik. Mindössze egy órával később, ennek gyökeresen ellentmondott az amerikai védelmi minisztérium, a Pentagon szóvivője, aki elismerte, hogy igazak a hírek, miszerint egyes amerikai állampolgárokat bántalmaztak a tálibok. De nem ez volt az egyetlen kijelentése az elnöknek, amelyet azután a Pentagon szóvivő John Kirby talán véletlenül, talán szándékosan, ki tudja, megcáfolt. Miközben Biden azt mondta, Afganisztánban már nincs jelen az al-Kaida, nem sokkal később Kirby némi szemrebbenések kíséretében ugyan, de félre nem érthetően azt válaszolta a kérdező újságírónak, hogy „Jól tudjuk, az az al-Kaida és az Iszlám Állam is jelen van.” 

De nem csak a beosztottjai fordultak ellene, véli Tucker, hanem az eddig mindig lojális CNN is.

Több kommentátor is éles bírálatot fogalmazott meg a közelmúltban, köztük egyik vezető külpolitikai újságírójuk, Clarissa Ward. Ward felidézte, hogy az elnök szerint az afganisztáni misszió összességében nem kudarccal zárult. Ward feltette a költői kérdést: ha ez nem kudarc, akkor vajon mi az?  Azon a CNN-en, ami Carlson szerint nem egy hírcsatorna, hanem az amerikai demokrata párt harsonája, és ha ott bármi elhangzik, az biztosan nem magánvélemény, hanem az utasításba adott álláspont. Carlson hangsúlyozta, „ezek azok az emberek, akik megválasztották Joe Bident,” majd mindössze hét hónappal a hivatalba lépése után gyakorlatilag kijelentik róla, hogy rossz vezető, és nem mond igazat. 

Bár Carlson sietett megjegyezni, hogy „nem világos, mindez miért történik,” szerintem nem akkora rejtély: Biden emberei és a társutas média munkatársai mentik az irhájukat. Valószínűleg meg akarják őrizni hitelességük maradékát egy Biden-utáni időre, ami talán hamarabb bekövetkezik, mint sejtenénk. Bár ha arra gondolunk, hogy az elnök esetleges leváltása esetén Kamala Harris lépne a helyébe, akkor talán nem siettetjük ezt a forgatókönyvet.

A központi rendezvények 17 helyszínen, egy egész hosszú hétvégén keresztül zajlottak Budapesten a nemzeti ünnep alkalmából. Idén a hagyományos események mellett számos más programra is sor került, ezek közül néhányba pedig be is pillantottam. Személyes beszámoló következik!

Csütörtök (Augusztus 19)

TNT - Tabán

Számomra az első esemény a Szent István napi Retro Tabán TNT koncertje volt. Az 1994-ben alakult popegyüttes a hagyományos Tabán Fesztivál mintájára kialakított eseményen lépett fel, ahol főként rockzenekarok vesznek részt az ünnepsorozat alatt (igaz a TNT inkább a pop világához tartozik), azon belül is olyan együttesek, amelyek a 70-es, 80-as és 90-es években élték fénykorukat. A TNT koncertje is inkább egy kellemes visszaemlékezés érzetét keltette, a közönséget ugyanis sokkal inkább hozták lázba a 90-es évek végi slágerek, mint az újabb számok. Összeségében a koncert számomra nem tűnt átütő erejűnek – még ha voltak is dinamikus pillanatai –, ahogy a közeget sem éreztem túlzottan otthonosnak, ám ebben nagyon benne van, hogy távol áll tőlem a TNT mint zenekar, miközben az adott időszak hazai zenéjének sem vagyok elkötelezett rajongója.

Дeva – Erzsébet tér

Az Erzsébet téren megrendezésre kerülő Szabadrét Fesztiválon az elektronikus zene világából érkező fellépők koncerteztek, köztük a 19 éves Takács Dorina (Дeva), aki egyszerre írja, producereli és énekli számait. És nem is akárhogyan! Míg a TNT ugyanis egyfajta múltba kapaszkodás érzetét keltette, addig Дeva zenéje a jövőt. Az előadó dalaiban elektronikus zeneként értelmez újra különböző népi motívumokat, tradicionális és törzsi ritmusokat, ahogy felhasználja többek között a magyar népdalok szövegeit is.

Mindez pedig azért különösen is értékes, mert úgy viszi tovább a magyar zene és kultúra értékeit, hogy közben valami teljesen újat teremt – így azon túl hogy inspirálódik, létre is hoz valamit, ami kortárs köntösben értelmezendő. Magát a koncertet pedig úgy foglalnám össze, mint egy rituálét, méghozzá egy nagyon sikeresen megvalósuló rituálét. Élvezetes volt!

Ha szomjas lettél…

Дeva koncertjének bemutatása után talán nem illik egyből olyan profán dolgokra áttérni, mint az alkoholfogyasztás, de azért egy fesztiválhoz hasonló eseményen az emberek megszomjaznak. Aki az áraktól aggódott, annak megnyugtató lehetett a különböző helyszíneken található egységes sátrak sokasága: ezeken a helyeken egy korsó csapolt sör 350, egy fröccs 490, míg egy ásványvíz 190 forintba került. Alapvetően jóval magasabb árakra számítottam, és persze magasabb árakat (illetve minőséget) lehetett is találni a különböző tematikus programokon (például az Utcazene Fesztivállal egybekötött Food Truck Show-n a Szabadság Téren, esetleg a Magyar Ízek Utcájában), de aki csak egy frissítőt kívánt fogyasztani, az meglehetősen olcsón tudta megtenni.

Péntek (Augusztus 20)

Blahalouisiana / Ivan & The Parazol – Műegyetem Rakpart

A Road Movie projekt keretein belül a legnépszerűbb hazai zenekarokat és előadókat kérték fel a megálmodók arra, hogy olyan dalokat írjanak, amelyekben megmutatkoznak a hozzájuk legközelebb álló hazai tájak, városrészek, városok vagy régiók. Az ünnepsorozat keretén belül pedig sor került az első Road Movie Live alkalomra is, mely ideje alatt a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő zenekarok és zenészek – legyen szó a Halott Pénzről, Ákosról, a Tankcsapádról vagy Horváth Tamásról – adtak 50 perces koncertet a Műegyetem előtt. A pénteki napot a Blahalouisiana kezdte, sok kommentárra pedig nincs szükség, egyszerűen klassz volt.

Pedig nem lehet valami könnyű 2 órai kezdettel, kevesebb mint egy óra alatt, egy fülledt felhős délutánon jó bulit összehozni, alapvetően mégis sikerült.

Mindebben pedig nagy szerepe volt a frontembernek, Barbara Schoblochernek, aki úgy tűnik, nagyon élvezi amit csinál, ahogy képes a közönséggel is kiválóan kommunikálni, kerüljön rá sor akár délután kettőkor is. Külön kiemelném az Ivan & The Parazol frontemberével elénekelt közös (cover) számot: menő és energikus volt, jó volt látni és hallani!

Ja, ha már az Ivan & The Parazol szóba jött: ők voltak a következő fellépő, sok kritikát pedig velük szemben sem tudnék megfogalmazni. Talán annyit *sad violin noises*, hogy a nemrég megjelent magyar nyelvű Budai Pop albumon található új számaik egyelőre kevésbé jöttek át: persze érthető, hogy augusztus 20-án az amúgy is új lemezen található magyar zenék kapták a főszerepet, de valami mintha mégis hiányozna belőlük. Persze lehet, hogy csak nekem kellene több időt töltenem az albummal (ahogy tettem a korábbi Ivan & The Parazol lemezekkel).

Tömeg + A curkomentes jobb + Ne menj fel a Budai Várba!

A tűzijátékot több mint 700 ezren nézték, az utcákon így értelemszerűen embertömegek hömpölyögtek. Különösen igaz volt az embertömeg kifejezés a Magyar Ízek Utcájára, ahol óriási sorok álltak a népszerűbb büféhelyek előtt, így inkább fel is adtam azon kísérletet, hogy ott jussak ételhez. Nem kizárt, hogy készételeket árusító standokból több kellett volna – különösen olyan ételeket árusító helyekből, amelyeket sokan vásárolnak (példa: lángos) –, ugyanis míg a készételekhez jellemzően nehéz volt hozzájutni, addig a termelői standoknál kevesen voltak.

Nagyon hatékonyan került megoldásra viszont az országtortához való hozzájutás (adalék: augusztus 21-én számos programhelyszínen árulták a tortát, ami hatalmas plusz, mivel így azok is megkóstolhatták, akiknek 20-án nem volt lehetőségük). A tömeg itt is nagy volt, a bejutás viszont egyszerű, a kiszolgálás pedig gyors. Az idei országtorta amúgy a Napraforgó, mely Fodor Sándor, a budapesti Habcsók Cukrászda cukrászának találmánya.

A torta főbb alkotóelemei a pirított napraforgómag, a vilmoskörte, a méz és a csokoládé. A cukormentes változat győztese Füredi Krisztián (Hisztéria Cukrászda) Beszterce rózsája lett: a tortát a sárgabarack dominálja, de található benne dió és étcsokoládé is.

És hogy melyik finomabb? Számomra is meglepő, de az én meglátásom szerint a cukormentes a nyerő.

A Napraforgó bár kreatív, de túl erős a pirított napraforgómag íze, mely már-már halva jelleget ad neki (a halvát szezámmag, cukor, méz és növényi olaj alkotja, Indiában és Törökországban különösen is népszerű, de gyerekként Romániában is gyakran találkoztam vele).

A nap végére pedig egy jó tanács: ha azon tűnődsz, hogy milyen sokan vannak a rakparton, így esetleg érdemes lehet felmenni a Várba, hisz ott amúgy is jó a kilátás, meg talán kevesebben lesznek… ne tedd! Sokan lesznek, nagyon. A Halászbástya alatt végül mégis sikerült találni egy kis helyet (értsd: elfértünk), a tűzijáték pedig az ott lévőknek biztosan tetszett – különösen a külföldi látogatók reakcióiból ítélve. Szép is volt!

Szombat (Augusztus 21)

Kerekes Band – Vörösmarty Tér

A Csárdafesztiválon a Kerekes Band tartott nagykoncertet szombat este, az ő koncertjükön pedig egyszerűen nem tudod rosszul érezni magad. Persze elfogult vagyok, mert a Kerekes Band a kedvenc hazai zenekarom, de az együttes annyira sokszínű – műfaját tekintve nevezhető világzenének (bár az ethno funk sokkal inkább illik rá) –, és annyira sikeresen kapcsolja össze a magyar népzenei alapokat számos (rock, funk, elektronikus zene) más műfaji elemmel, hogy egyszerre repít vissza a magyar múltba, illetve juttat el valami távoli egzotikumba. A 26 éves születésnapot ünneplő Kerekes pedig most sem okozott csalódást, amit tökéletesen ábrázol a tény, hogy hányan voltak a koncert kezdetén, illetve mennyien táncoltak annak végén.  

Aki keres, talál!

Az ünnepsorozat egyik fő értéke annak sokszínűsége volt: aki akart magának megfelelő programot találni, az biztosan tudott. A már említett retro és napjainkban mainstream zenekarokon túl a Filozófusok kertje komolyzenével várta az érdeklődőket, a Vigadó téren az Operett korzó adta meg a hangulatot (ahol amúgy különböző minőségi hazai pezsgők is elérhetőek voltak a standoknál), a Március 15. téren a sport iránt érdeklődők hallgathattak izgalmas beszélgetéseket, a Városligetben pedig tematikus gyerekprogramok is megrendezésre kerültek. Mindezek mellett természetesen a már hagyományos események is lezajlottak, legyen szó a Kossuth téri díszünnepségről, a légiparádéról, a szentmiséről és körmenetről, illetve a tűzijátékról. 

Kép forrása: index.hu

Glenn Greenwald neve egybeforrt Edward Snowdenével, tekintve, hogy egyike volt annak a három újságírónak, akik megírták a Snowden által kiszivárogtatott igazságot az USA nemzetbiztonsági szolgálata által folytatott titkos és javarészt törvénytelen globális lehallgatási tevékenységről. Persze Greenwald már a Snowden-ügy előtt is hangos ellenzője volt az Egyesült Államok által indított háborúknak, és az elsők egyike volt, akik súlyos fenntartásokat fogalmaztak meg a szeptember 11-i terrorista támadások után életbe léptetett, az amerikaiak szabadságjogait erősen veszélyeztető törvényekkel kapcsolatban. 

Greenwald azóta már nem a Guardiannál dolgozik, és ahogyan korábban megírtuk, tavaly az általa alapított The Intercepttől is eljött. A morálisan megvesztegethetetlen Greenwald most a Substacken írja kérlelhetetlenül szókimondó cikkeit. Várható volt, hogy előbb-utóbb megszólal az afganisztáni katasztrofális amerikai kivonulás kapcsán is, és meg is jelentette  augusztus 16-án „Az amerikai kormányok húsz éven át hazudtak Afganisztánról” című írását. Cikkében a szerző megnevezi, szerinte mi a legfontosabb tudnivaló Amerika (eddigi leghosszabb és legtöbbe kerülő) háborújáról: az, hogy az amerikaiakat tudatosan és szisztematikusan félrevezették a vezetőik.

Greenwald nem a levegőbe beszél. Rengeteg konkrét példával szemlélteti, hogyan kendőzték el a valóságot, sőt, hogyan hazudtak szándékosan az amerikai elnökök, a vezérkar, és a titkosszolgálatok a vietnámi és az iraki háború, a líbiai beavatkozás, majd az afganisztáni megszállás kapcsán.

Felidézi, hogy az ifjabb Bush elnök már 2001 decemberében bejelentette egy nyilvános beszédben, hogy „a tálib uralom a végéhez ért”. Öt hónappal később már megpendítette, hogy az amerikai csapatok „addig maradnak, amíg csak a küldetést be nem teljesítik”, majd 2006-ban kijelentette, „a táliboknak leáldozott. A jövő az afgán népé”. További 14 éven keresztül mást sem hallottak az amerikaiak, mint hogy az USA győzelemre áll, és a táliboknak hamarosan végük, mondja Greenwald, majd felidézi, hogy legutóbb Biden elnök jelentette ki elhíresült július 8-i sajtótájékoztatóján, hogy „teljesen valószínűtlen”, hogy az afgán kormányzat a kivonulást követően összeomoljon, és szemrebbenés nélkül letagadta, hogy a titkosszolgálatoktól ennek ellentmondó információkat kapott volna.

Látszólag teljes meggyőződéssel hivatkozott a valójában főként csak papíron létező „350,000 fős afgán nemzeti biztonsági erőkre”, amelyek megállítják a felkelőket, és hozzátette: Afganisztán nem Vietnám, ahonnan kaotikus körülmények között kellene majd kimenekíteni az ott dolgozó amerikaiakat és segítőiket.

Nos, jegyezzük meg, végül pontosan ez történt, és ez feltehetőleg csak látszólag lepte meg a főszereplőket.

Greenwald arra is emlékeztet, hogy az Amerikát irányítók Vietnám óta ugyanazt a taktikát alkalmazzák, amikor háborúk indítását vagy folytatását próbálják megindokolni: megtévesztenek és hazudnak. A vietnámi háború casus bellijéről, miszerint az észak-vietnámi csapatok hadüzenet nélkül megtámadtak amerikai hadihajókat a Tonkin-öbölben, kitaláció. Obama elnök végig tagadta, hogy a NATO keretein belül, de valójában amerikai kezdeményezésre elindított líbiai beavatkozás célja a Kadhafi rendszer megdöntése lenne, pedig nyilvánvalóan ez volt a szándék, amint azt a New York Times annak idején megírta.

Az ilyesfajta machinációk, ködösítések és hazudozások persze előbb-utóbb lelepleződtek, mint például 1971-ben, amikor a Pentagon-iratok néven ismertté vált, mintegy 7000 oldalnyi titkos információt adott át a sajtónak egy, a lelkiismeretével már elszámolni nem tudó Pentagon szakértő. A dokumentumokból kiderült, a hurrá optimista nyilvános megszólalásokkal ellentétben, a katonai vezetés egyáltalán nem bízik abban, az USA győzhet Vietnámban. Mint ahogy végül Amerika csakugyan fejvesztve menekült el az országból pár évvel később, annak ellenére, hogy egy időben mintegy 500,000 (!) főnyi katonája harcolt Vietnámban.

2019-ben kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint a Washington Post jelentetett meg kiszivárogtatott, titkos iratokat, melyeket Afganisztán-iratoknak neveztek el. Ahogyan azt több magyar médium is megírta annak idején, az iratok bizalmas jelentéseket, interjúkat, feljegyzéseket tartalmaztak. Ezekből az derült ki, hogy mind George W. Bush, mind Obama elnök, akik a nyilvánosság előtt azt hangoztatták, hogy Afganisztánban az amerikai erők győzelemre állnak, valójában tisztában voltak azzal, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. Többek között az is kiderült ezekből az iratokból, hogy afgán parancsnokok elképesztő mennyiségű összegeket vágtak zsebre, amerikai adófizetői pénzeket, tegyük hozzá, több tízezernyi „szellemkatona” állítólagos zsoldjának és ellátmányának fedezésére. 

Greenwald felidéz egy a szintén a Substacken júliusban megjelent interjút, amelyet egy szabadúszó amerikai újságíró készített egy afganisztáni veteránnal.  A volt katona, aki mind az afgán rendőrség, mind a hadsereg állományának kiképzésében részt vett, elmondta, hogy az egész kiképzés tökéletesen hasztalan volt, gyakorlatilag „egy vicc”, és az egész nem volt más szerinte, mint egy „gigantikus pénzbecsatornázási művelet”, melynek haszonélvezői az afgán hadurak és a privát biztonsági cégek voltak.

Ami a titkosszolgálatok információit illeti: Greenwald emlékeztet rá, hogy ő és kollégái 2014-ben írták meg a Snowdentől kapott információk alapján, hogy az USA SOMALGET néven egy globális, titkos megfigyelő hálózatot dolgozott ki, melynek segítségével öt országban gyakorlatilag minden mobil hívást le tudtak hallgatni és rögzíteni tudtak.

Annak idején Snowden kérésére és saját meggyőződésükkel egyezően csak négy országot neveztek meg ezek közül, az ötödiket, Afganisztánt nem, attól tartva, hogy ha kiderülne, Afganisztánról van szó, az súlyos károkat okozna és veszélyeztetné az ott állomásozó és dolgozó amerikaiak és szövetségeseik biztonságát.

Ettől függetlenül, a tény, hogy a SOMALGET segítségével az amerikai szolgálatok gyakorlatilag mindent tudtak és tudnak arról, mi folyik az országban, és erről nyilván tájékoztatták az USA mindenkori főparancsnokát, meglehetősen valószínűtlen, hogy például Joe Biden ne szándékosan állított volna valótlanságokat a július 8-i sajtótájékoztatón.   

Ami talán a legfontosabb kérdés az egész ügyben, hogy mindezt miért is tették az USA választott és nem választott elitjei a saját népükkel. Greenwald nem fogalmazza meg rá a választ, de feltehető, nem kis mértékben azért, mert irdatlan mennyiségű pénzek áramolnak a háborúk révén a hadiiparba, amely elválaszthatatlanul összefonódik a politikai establishmenttel. Mivel óriási összegekről van szó, mindenki, aki csak egy kis részére is rá tudja tenni a kezét, a hadsereggel és a kormányzattal összejátszó hadiipari vállalatoktól kezdve a magán biztonsági cégeken keresztül a politikusokig és a megszállt országok komprádor elitjeiig, abban érdekelt, hogy sose apadjon ki a forrás, ahonnan a pénz érkezik.  A forrás pedig, nem meglepő módon, az amerikai adófizetők pénze.

Elengedhetetlen muníciót jelentenek még a végeérhetetlen háborúkhoz a főként az amerikai alsó-középosztályból és munkásosztályból, méghozzá gyakran az USA szegényebb államaiból a más perspektíva híján a hadseregbe jelentkező fiatal férfiak (és nők), akik különböző motivációktól vezérelve ugyan, de készek meghalni a hazájukért, ha azt hazudják nekik, azt kell megvédeniük az USA-tól sok tízezer kilométerre. Greenwald arra figyelmeztet cikkében, mivel egyértelmű, „milyen könnyedén és gyakran hazudnak” az Amerikát vezetők, az amerikaiak „sose feledjék el ezt az életbevágó leckét, amikor legközelebb háborút ajánlgatnak nekik a manipuláció, a hazugságok és a megtévesztés bevált taktikájával.”     

Milyen lehetőségekkel indul Magyarországon egy fiatal appfejlesztő, és mi kell a sikerhez, avagy egy hajnalig tartó bulizáshoz? Otakomaiya Balázzsal és Szokor Benedekkel beszélgettünk, akiknek nevéhez fűződik a ProjectX házibuli applikáció megálmodása és kivitelezése. 

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Balázs, honnan jött az ötlet, hogy elkészítsd a ProjectX nevű házibuli alkalmazást? Láttad a piac rést, vagy pusztán csak az app fejlesztés érdekelt, amire később építetted a házibuli elképzelést?

Balázs: Egy kicsit másképp indult a projekt. Mi eredetileg egy házibuli házat szerettünk volna építtetni. Ez volt az eredeti ötlet, révén annak, hogy szerettünk volna egy helyszínt saját magunknak, ahol tudunk bulizni, és ami nem a saját lakásunk. Ezen kívül, a pandémia alatt született egy házibulis Facebook csoport, arról, hogy éppen hol van házibuli, és körülbelül negyvenezer taggal rendelkezik ma. Én úgy gondoltam, hogy piacvalidációs szempontból ez mindenféleképpen, sőt nem is kellett nekünk validálni a piacot, hanem ez a csoport jelentette azt, hogy van igény egy hasonló applikációra, és akkor gondoltam, hogy kapok a lehetőségen és lefejlesztem. Ehhez hozzátartozik, hogy nagyon szeretek programozni, ezért az sem jelentett volna nagy fejfájást, ha senkinek nem tetszik.

Mi a köze az alkalmazásnak az azonos című filmhez? Nem lesz gond a névhasználatból?

Balázs: Névhasználatról mindenféleképp tudok beszélni. Szerencsére sikerült levédetnünk a nevet, legalábbis Magyarországon biztosan sikerült. Általában úgy szoktak ezek működni, mármint a szerzői joggal kapcsolatos ilyen ügyek, hogy egy-egy kategóriában lehet levédetni egy ilyen nevet. A ProjectX, mint név, lehetséges, hogy le van védve, viszont mint mobilapplikáció, még nincsen. Így sikerült bejegyeztetnünk a dolgot. Ezen kívül személyes kedvencem a ProjectX című film. Nem is gondoltam volna, hogy valaha egy buliapplikációt fogok csinálni, de ha már adódott a lehetőség, akkor úgy gondoltam, hogy mindenféleképpen a kedvenc filmemről fogom elnevezni.

Benedek, te vagy ebben a projektben a marketingfelelős, ha jól értesültem. Ezek alapján te is áldásodat adtad a ProjectX névre?

Benedek: Igen. Egyértelműen a film nálam is örök kedvenc. A név kapóra jött, mivel már alapból sokan ismerték, emiatt sokan felismernek minket. Úgy vannak vele, hogyha meghallják, hogy „ProjectX”, akkor arra asszociálnak, hogy ez valami bulizással kapcsolatos dolog. Sokan szintén megkérdezték, hogy a névből nem lesz-e ugyanígy probléma. Szerintem a név már alapból meghozza a kedvet az applikáció kipróbálásához.

Balázs: Ez fest egy imidzset az ember fejében, hogy mit is várhat ettől az apptól. Szerintem ez mindenféleképpen hasznos.

Ebben egyetértek! Meséljetek kicsit erről az applikációról! Ha jól tudom, most az alfaverziónál tartotok. Milyen további fejlesztésekre számíthatunk?

Balázs: Az applikáció a jelenlegi állapotában az alapvető funkcióit ellátja, vagyis lehet rajta bulit rendezni. Van még egyelőre egy végtelenül egyszerű közösségi profil, ahol bekövethetsz embereket, és mások is követhetnek téged, ilyenkor már ugyanúgy, mint Instagramon, ők már barátnak számítanak. Ezen felül vannak különböző házigazda funkciók. Például van egy kérdezz-felelek menüpont, ami mögött az alapvető koncepció az volt, hogy szerettünk volna egy kevésbé kaotikus kommunikációs funkciót a házigazda és a bulizók között. Ezek általában messenger csoportokban szoktak kialakulni, viszont ilyen húsz-harminc fő felett ezek már végtelenül kaotikusak, ott már ez abba megy át, hogy miket küldenek be az emberek a csoportokba. Mondjuk ugyanazt a kérdést teszik fel nyolcszor, például, hogy mikor, hol, hova, mit vigyek, ott lehet-e aludni, hasonlók. Szóval gondoltuk, hogy ez a kérdezz-felelek azért lesz végtelenül hasznos, mert egy kérdést egyszer feltesz valaki, és az onnantól publikussá válik, és persze csak azok lesznek publikusak, amit meg is válaszol a házigazda, úgyhogy neki nincsen semmilyen kötelezettsége ilyen szempontból. Tehát így próbáltuk ezt a kommunikációs problémát megoldani. Hogy ez hogy működik, és hogy ez hogy tetszik az embereknek, az mindenféleképpen kialakulóban van. Már hallottunk, és szerintem majd hallani is fogunk visszajelzést. Amit viszont szeretnénk a jövőben az applikációtól, az ennél jelentősen több. A közösségi funkcióit szeretnénk jobban kiépíteni, továbbá szeretnénk egy Instagramhoz hasonló timeline-t csinálni. Alapvető motiváció emögött az, hogyha én Instagramra kirakok valamit, esélyes, hogy a munkatársaim, édesanyám, szüleim látják azt a bizonyos posztot. És a bulik kontextusában készülő sztoriknak vagy posztoknak azért szokott lenni professzionális vagy családi visszhangja. Úgyhogy arra gondoltunk, hogy ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy ne kelljen az embereknek emiatt fájni a fejük. Ezen felül ugyanúgy szeretnénk posztokat, tehát nem csak sztorikat, hanem rendes posztokat. Szeretnénk a timeline-on valamit, amit úgy kell elképzelni, hogy mutatja, hogy miket csinált az adott illető. Például szeptember 10-én, kronologikusan tartott egy bulit, megjelent egy bulin, az alábbi módon értékelték az emberek ezt a személyt, de erről majd egy kicsit később. Szóval ezek azok a közösségi feature-ök, amiket mindenféleképpen szeretnénk látni az appban. Ez azért nagyon hasznos, főleg egy házigazda szempontjából, mert el tudja dönteni, hogy az a személy, aki jön a házibulijába, az egy megbízható ember-e, illetve beleillik-e a bulinak az imidzsébe. Hiszen ismeretlen emberekről beszélünk ilyen szituációkban, ezért fontos, hogy a házigazda lássa, hogy ki van a profil mögött. Ezen felül még szeretnénk egy értékelésrendszert, ami pár héten belül érkezni fog. Két komponense lesz. Az egyik sokkal egyszerűbb, hogy tudod értékelni a bulit egy 1-5-ös skálán, hogy mennyire élvezted. Ez persze evidens, mint bulizó. Valamint szintén, mint bulizó, tudod értékelni a többi bulitársadat is, hogy hogyan viselkedtek. Nekem van is egy listám, itt ilyenekre kell gondolni, hogy „ámokfutó”, „lemezlovas”, ilyen kis különböző címkék az emberről.

Benedek: A fő cél az volt, hogy ne az alapján ítéljünk el valakit, hogy valaki a skálán ad neked egy hármast, mert nem voltál a legnagyobb vadállat, vagy nem voltál ott minden jelentős pillanatnál, mert közben meg lehet, hogy valakivel tök jól elbeszélgettél, és emiatt te is meg mások is jól éreztétek magatokat, tehát ilyen indokok miatt ne legyél leírva rossz bulizóként. Ezek arra valók, hogy a stílusodat leírják.

Ez világos. És hogyha valaki kritikusan viselkedik, mondjuk egymást követő három házibulin elviselhetetlenül részeg lesz, akkor arra is van megoldás, hogy például őt kiszavazza a közönség?

Balázs: Igen, van. A házigazdának is lesz lehetősége értékelni az embereket, viszont nem a különböző tulajdonságaik alapján, hiszen egy házigazdának sokszor annyi teendője van, hogy a saját házibulijában sem tud rendesen résztvenni, hanem a különböző embereket publikusan tudja jelenteni. Hogyha valaki kap egy jelentést, az bizonyos jelentésmennyiség után publikussá válik. Tehát hogyha egymást követően háromszor jelentettek egy embert, akkor az meg fog jelenni az ő profilján, ugyanúgy a timeline-nál. És bármelyik jövőbeli házigazda látni fogja, hogy milyen okból lett ez a személy feljelentve. Ez a célunk, hogy egy ilyen publikusan elérhető profilt építsünk az emberről. A kérdés számunkra még az, hogy ebbe nekünk mennyire kell belépni, mint fejlesztők. Mennyire kell nekünk moderálni az embereket, esetleg lebannolni a platformról. Ez olyan dolog, ami szerintem idővel ki fog alakulni. Majd látjuk a jelentéseket, látjuk a karaktereket az applikáción. De mindenképpen nyitottak vagyunk, valószínűleg ez extra energiaforrásokat fog igényelni a részünkről, de hogyha ez azt jelenti, hogy az összélmény az embereknek jelentősen jobb lesz, akkor szerintem ezen semmi nem múljon.

Megkérdezhetem, hogy hogyan lesz bevételetek abból, hogy segítetek házibulikat szervezni? Ki fog ezért fizetni, esetleg charity alapú?

Balázs: Természetesen szeretnénk a ProjectX-ből hosszú távon egy vállalkozást csinálni. Nem csak egy hobbiprojektként tekintünk rá, amit azért csináltunk, hogy saját magunknak is egy igényt elégítsünk ki. Mi is amúgy a házibulikat preferáljuk minden esetben, szerintünk sokkal intimebbek, sokkal jobban lehet különböző emberekkel elmélyülni egy-egy beszélgetésben. Vagy ha csak számodra az az intim, hogy például a vécé fölött kötsz ki, akkor azt is anélkül teheted meg, hogy ismeretlen emberek besétálnának mögéd és kinevetnének. Mindenféleképp szeretnénk pénzt csinálni különböző forrásokból, viszont fontos számunkra, hogy értéket teremtsünk az embereknek a különböző feature-ökkel. Ne az legyen, hogy teledobjuk az applikációt hirdetésekkel, én személy szerint gyűlölöm őket, szerintem ezzel mindenki egyetért.

Benedek: Egy házibuli applikáción belül, hogy nézne ki az, hogyha én egy fűnyírót akarnék neked eladni?

Balázs: De a viccet félre téve, szerintünk végtelenül idegesítőek a reklámok. Úgy gondoltuk, hogyha fizet az ember valamiért, akkor fizessen valamilyen értékteremtésért. Beszélek itt különböző kisvállalkozók nevében. Ebbe a Facebook csoportba, amiről beszéltem, kiraktam egy posztot, szintén érdeklődés-felmérés szempontjából, arról, hogy kinek tetszik az applikáció, és elképesztően jók voltak a visszajelzések, viszont sokan felvették velem a kapcsolatot, különböző kisvállalkozók, DJ-k, olyanok, akik különböző koktélokkal foglalkoznak, hangrendszerekkel, esetleg füstgépük van, hogy ők nagyon szívesen részt vennének ebben az applikációban, külső szolgáltatókként szívesen segítenének a házigazdáknak különböző extraszolgáltatásokkal, amiket speciálisan nyújtani tudnak. Arra gondoltunk, hogy egy marketplace szerűséget, egy piacot alakítunk ki az appon belül, ahol már a bulikészítéskor a házigazda menüjében lehessen egy DJ-t bérelni a bulira. Akkor már az időpontja és a helyszíne megvan a DJ-nek, és ezen az applikáción belül lenne egy kis chat, ahol el tudja mondani a házigazda, hogy milyen témájú zenéket szeretne, vagy, hogy milyen számokat szeretne lejátszani, milyen számokat mixeljen meg. Evidens, hogy legyen lehetőség, hogy a két fél tranzakciójából egy bizonyos százalékot levonjunk, amolyan platformköltségként. Úgy gondolom, hogy ez korrekt abból a szempontból, hogy itt sem erőltetünk rá senkire semmit, és ezen felül úgy is gondoljuk, hogy talán jót is teszünk azzal, hogy egy külön felületet biztosítunk a kisvállalkozóknak.

Benedek: Egy DJ karrierjén hatalmasat tud dobni, hogyha már öt buliba el tud menni anélkül, hogy lenne egy olyan hónapja, amikor nem hívják sehova.

Ez mindenképpen így van.

Balázs: Ez az, amin elsőként elmélkedtünk. Sok ötlet szállingózik. Például olyasmire is gondoltunk, és azt nem én találtam ki, hanem egy férfitársam, hogy milyenek lesznek az arányok fiúk és lányok szempontjából. Mind tudjuk, hogy ez fontos aspektus, mind a hölgyeknek, hiszen ők általában szeretnék a saját biztonságuk szempontjából, hogy a bulizók ne 90%-a legyen férfi. A férfiaknál pedig ez ismerkedési szempontból lehet fontos. Úgy gondoljuk, hogy ez is az, ami valamilyen szempontból értéket teremt, és lehetséges, hogy valaki ezért hajlandó lenne egy triviális havi díjat kifizetni.

Benedek: Ezt ilyen prémium profilnak lehetne mondani.

A magyar piacot céloznátok ezzel az appal, vagy akár külföldön is szeretnétek terjeszkedni?

Balázs: Azért találjuk a magyar piacot végtelenül optimálisnak kezdésképp, mert mi itt élünk, itt ismerjük az embereket. A saját ismeretségi körünkből tudunk meríteni az applikáció első pár száz felhasználójához. És ezen felül az ismerőseink tudnak tippeket adni, hogy hogyan tetszene nekik az app, mik hiányoznak belőle.

Benedek: Magyarország tökéletes hely arra, hogy egy ilyen vállalkozást elindítsunk.

Balázs: Igen, ez az egyik szempont, az ismeretségi kör. Másrészt viszont Magyarországon nagyon kevés ilyen startup kezdeményezést látok. Kevés a nagy magyar startup. Régebben volt a Prezi. De az utóbbi időben, öt-tíz évben, úgy gondolom, hogy azért kevés magyar startupot láttunk. Rengeteg is ekörül az izgatottság az emberekben, hogy látják, hogy egy magyar termék a magyar piacra lett kiadva. Valamint amit én is sokat hallok, hogy Magyarország nem igazán minőségszenzitív piac, még hogyha ez rosszul is hangzik. De a kezdeti kis hibáinkat, bugokat, amíg még gyerekcipőben jár az applikáció, sokkal kevesebb imidzsrontással ki tudjuk javítani a piac adottságai miatt. Ebből a szempontból úgy gondolom, hogy Magyarország nagyon jó az indulásra. Szeretnénk megtartani az imidzsünket úgy, hogy ez egy „magyar startup”. Azt hiszem Észtországban van a Bolt, ami már Magyarországra is elért, ők is nagyon nagy inspirációt jelentenek számunkra, hogy egy kis európai országból egy végtelenül sikeres startup született és nemzetközi színtéren is elismertté vált.

Az emberek hogyan értesülhetnek erről az applikációról? Milyen reklámeszközökhöz nyúltok?

Benedek: Hatalmas előnyünk van olyan téren, hogy mi is fiatalok vagyunk. Emiatt a social media platformjaink jobban működnek szerintem. Például TikTokon hatalmas számokat értünk el egy-két videónkkal. Amikor az első nagy házibulinkat meghirdettük, mi azért aggódtunk hogy a százötven fő meglesz-e, de végül teltházasok lettünk, tehát nem volt nehéz dolgunk. Szerintem tetszik az embereknek, hogy mi is fiatalok vagyunk, és átlátjuk a bulizás világát, jelenleg is ebben élünk. A szabadidőnket bulizással töltjük, és jelenleg a munkánk is az, hogy ezzel foglalkozzunk. Természetesen először baráti körben kezdtük el szórni az ötletet, kikértünk véleményeket az applikációról, ebben a híres Facebook csoportban nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Az nagy motivációt adott. Szeretnénk kihasználni a social medián való terjeszkedést, Instagramon, TikTokon, akár később egy Youtube csatornán.

Balázs: Rengeteg olyan érdekes TikTok videónk van, amit még nem publikáltunk. Szimplán azért, mert szeretnénk a felhasználóinkat külön hullámokban látni az applikáción, hogy a kezdeti nehézségeinket egy pár ezer felhasználóval ki tudjuk küszöbölni, és utána megindulnánk egy kicsit agresszívabb TikTok marketingkampánnyal. Azért jó az a platform, mert a TikToknak hatalmas organikus elérési potenciálja van. Amíg egy Youtube videón az ember hetekig dolgozik, vagy napokig, ha már kicsit rutinosabb, addig egy TikTok videót pár óra alatt el lehet készíteni, és olyan számokat csinálnak ezek a TikTok videók, hogy az hihetetlen. Youtube-on egy új csatornával csoda, ha ez ember elér pár ezer embert, jobb esetben, ám TikTokon több tíz-, százezer emberről beszélünk. 

Balázs, hogyan merültél el a szoftverfejlesztés rejtelmeiben? Folytattál ilyen irányú tanulmányokat vagy ez inkább önfejlesztő jellegű volt?

Balázs: A kezdetekben teljes mértékben önfejlesztő volt. Szerettem volna saját magamnak különböző célokra weboldalakat csinálni, esetenként kis programokat, amelyekkel megkönnyítem a mindennapi életemet. Sok időt töltöttem a gép előtt, és mindez végül azzal járt, hogy beleszerettem a szoftverfejlesztésbe. Teljesen véletlenül egyébként, mert sosem terveztem szoftvermérnök lenni. Végső soron teljes mértékben önfejlesztő volt, tizennégy évesen kezdtem el programozni. Apró léptekben csináltam, például megtanultam, hogy hogyan kell egy dobozt beszínezni a weboldalon, utánajár az ember, egy Google keresés az egész, kicsit küzd, és már van is egy színes doboza. Ezeket az apróságokat külön-külön megtanulgattam, majd tizenhét évesen megkaptam az első állásomat, ami nagyon hasznos volt olyan szempontból, hogy egy kicsi struktúrát is vigyek a munkámba, hogy belelássak abba, hogy mások hogy csinálják. Azt gondolom, hogy bárki, aki bele akar ebbe kezdeni, vagy vagy esetleg freelancer, annak nagyon tudom ajánlani, hogy helyezkedjen el egy cégnél, akár csak egy-két évig is, hogy beleláthasson abba hogy mások hogy csinálják. Most viszont egyetemre járok, félig szoftverfejlesztést, félig pedig üzletet tanulok. Az újdonságok mértéke, mennyisége változó, de végtelenül hasznos abból a szempontból, hogy lesz egy diplomám. Ezen felül pedig kevesebb időt igényel a szoftverfejlesztés része, tekintve, hogy már van egy kis gyakorlatom, így tudok egyetemre járni egy teljes munkaidős állás mellett. Tehát nem kell az egyiket vagy másikat feladnom azért, hogy csinálhassam.

Benedek, neked a marketing a tanulmányaidból jött, vagy csak hobbiszinten kezdtél el ezzel foglalkozni, és rájöttél, hogy van tehetséged ehhez?

Benedek: Abszolút nem a tanulmányaimból jött, teljesen mást tanulok. Engem a videókészítés, a filmisztika, ami megfogott leginkább. A videóvágás, az effektelés, ez az első dolog, amiben nagyon el tudok mélyülni. Mindig nagy problémám az, hogy elkezdek valamit csinálni és egyszer csak megunom. És ahhoz képest, hogy ez is gép előtt zajlik, sose szerettem volna irodai munkát, mindig menni ide-oda, ez volt a célom. Most pedig egyszerre tudom a kinti, jövős-menős munkát a gép előttivel csinálni, lásd kimegyek, kint videózok, felveszem azt a tartalmat, amiből otthon videót készítek. Ez nagyon feldobott, ebbe beleszerettem.

Balázs: Ennek hozadéka az, hogy Benedek nem csak a videóvágásban, hanem a képekben, bármilyen médiaanyagban sokat tud segíteni. Nagyon örülök, hogy Beni nálunk van, és hogy ennyire jó szeme van a dizájnhoz, és persze az applikációban is nagyon sokat segített, sok időt töltöttünk egymás mellett ülve, próbálván kitalálni, hogy ez most hogy is legyen kialakítva, és hogyan is nézzen ki.

Balázs, szerinted mi kell ahhoz, hogy valakiből sikeres informatikus legyen? Megéri hosszú távon alkalmazásfejlesztéssel foglalkozni vagy jobb, ha az ember az informatika más területein is kipróbálja magát?

Balázs: Igazából nagyon fontos az, hogy az embernek megfelelő motivációja legyen amellett, hogy informatikus lesz belőle. Sok pozitív velejárója van a dolognak, például nagyon jó fizetések, menő irodák, ezek kecsegtetően hangzanak, de úgy gondolom, hogy rengetegen rossz indokokból kezdenek bele az egészbe. Nincs meg sokak mögött a tényleges motiváció. Nekem például a motivációt az az öröm adja, hogy készítettem valami kézzelfoghatót. Azon kell elgondolkozni, hogy miért is csinálja az ember. Ha azért, hogy csináljon valamit, esetleg egy weboldalt vagy egy applikációt, amit látja, hogy más megnyit és élvezi és használ, és ha ebben örömét leli, akkor az szerintem teljesen rendben van. Ezen felül úgy gondolom, hogy különösebben semmi nem kell, csak az elkötelezettség, mert amúgy meg esetenként tényleg száraz. Ezt rengetegszer megkapom, meg azt, hogy „ezt hogy tudod csinálni?”, mert elképesztően unalmasnak tűnik. Viszont ha ezeken az ember túl tud látni, és van ezeket áthidaló célja, akkor úgy gondolom, hogy bárkiből lehet sikeres szoftvermérnök vagy informatikus. Amúgy meg rengeteg a lehetőség, úgy gondolom, hogy attól sem kell félni, hogyha valaki nem elég jó, akkor nem kap állást. Rengeteg cég nyitott arra, hogy junior-fejlesztőket teljes nyitottsággal felvegyenek és segítsenek a fejlődésében.

Hol érhető el ez az applikáció? Csak egy kattintás az appstore-on és már ott is a lehetőség egy hajnalig tartó bulira?

Balázs: Igen, az appstore-on és a playstore-on is elérhetőek vagyunk. Igyekeztünk arra, hogy mindkét platformon elérhető legyen az alkalmazás, egészen meglepő, hogy milyenek az arányok, sokkal több az Apple felhasználó, még Magyarországon is, ezt nem is gondoltam volna. Másfél perc a regisztráció, vagyis végtelenül gyors, és gyorsan át is láthatod, hogy milyen bulik vannak. Úgyhogy én bíztatok mindenik, hogy töltse le, és ha bármilyen visszajelzésetek van, akkor írjatok Instagramon, szerintem ott a legoptimálisabb, vagy a ProjectX oldalunkon, mert mindent elolvasunk és végtelenül fontos nekünk, hogy mindenkinek a lehető legoptimálisabb élménye legyen az applikáció használatakor.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Kirakatrendező nagymamám örökül hagyott rám egy igen szép gyűjteményt, ami főleg plakátokból, csomagolóanyagokból, kártyanaptárokból és szóróanyagokból állt. Kiválasztottam közülük pár igen elgondolkodtató darabot. Ezek közül van, ami ma a polkorrektségi teszten bukna nagyot, valaminek a szövegezése borzongató, de van olyan is, amiről csak egyszerűen nehéz elhinni, hogy jelenkori megfelelője a piacon bármiféle kapcsolatban állna vele. Azokat a darabokat, melyek politikai ihletésűek, és nem egy konkrét márkához, hanem inkább párthoz tartoztak, egy későbbi cikkre tartogatom, most csak a könnyűipari cikkekre vonatkozó anyagokat vesszük sorra.

1. Nesquick nyuszi

Az első Nesquick termék varázsa szintén az instant kivitelben rejlett, de még messze nem a luxuscikkek és az édességek polcára szánták: Henri Nestlé 1867-ben piacra dobott terméke por alapút tejtápszer volt, és az akkoriban nagyon magas arányú csecsemőhalandóságra reflektált. Az anyák sok esetben alultápláltság, betegség, vagy elmaradt orvosi gondoskodás miatt nem tudtak anyatejet termelni, a babák közül nagyon sokan egyszerűen éhen haltak. A Nestlé tápszer megszámlálhatatlan újszülöttet segített hozzá a felnőttkorhoz, emiatt lett a termékcsalád emblémája a madárfészekben ülő kismadarak rajza.

A későbbiekben tört csak be az édesipar terepére kakaóporral a Nestlé termékcsalád. Nekünk, '90-es évek végén született fiataloknak Quicky nyuszi látványa természetes, így majdnem kiugrott a szívem, amikor megláttam, hogy elődeink korában a cuki nyuszim helyett ez a rémség mosolygott a kakaós dobozról:

Azért azt hozzá kell tenni, hogy pont ez az epres verzió a limitált kiadás része volt egy külföldi üzletben, de ugyanezzel az ijesztő nyúllal találkozhattak az alap kakaópor dobozán a magyar gyerekek is. Aztán finomodott, de még mindig nem lett az igazi:

2. Leo jégkrém

Vidéki kislányként még megvan az élmény, amikor egy faluval arrébb vittek el biciklin az idősebb fiúk, ahol hetente egyszer megállt a fagyis kocsi. Innen nekem Leo, a jégkrémet reklámozó oroszlán egy barátságos, édes, csupa szeretet jószágként maradt meg. Szomorúan tapasztaltam, hogy a nagyszüleimnek ezzel a csatornából előrángatott huligánnal próbálták meg eladni a jégkrémet (Figyelem: háttérben pálmafák és piramis = meleg van. Törökbálint vibes). 

3. Négercsók

Napjainkban már nem is ezzel a névvel illetjük a csokis finomságot, hiszen az "nwörd" használata már egyáltalán nem politikailag korrekt, nyilvánvalóan nem menne át egy sajtóanyagban sem. Ez nagyszüleink korában úgy fest egyáltalán nem jelentett gondot, sőt, ki is domborították egzotikus jellegét a termék "négerségének":

Az külön elgondolkodtató, hogy mennyire mást sugalltak akkor a hangzatos kifejezések, hiszen a "néger" szóval a csomagolásán virító édességet maga az "Újvilág" Mgtsz. gyártotta.

6. Africana pörkölt kávé

Szép rendben eltéve találtuk meg a papírját, így biztos kiemelten ügyelhettek az Africana pörkölt kávé csomagolására nagymamámék. Hasonló okokból hoztam, mint a Négercsókot: nincs az a marketinges, aki ezt így, ilyen formában továbbengedje manapság, vagy ha igen, rövid úton úgy esne a közvélemény áldozatául, mint Uncle Ben.

5. Túró Rudi

A nagy múltú rudi azóta osztja meg az édességek szerelmeseit, amióta azok az eszüket tudják: egyesek tejipari bravúrként gondolnak rá, mások az édesipar megerőszakolásaként emlegetik. A kezdeti reklámanyagokat rajzoló kolléga valószínűleg az első táborhoz tartozott, hiszen olyan vidám rajzocskát gyártott az édességhez, hogy az még akkor is szívmelengető, ha tudjuk, hogy ilyen nyilvánvalóan kézzel színezett képet már egy magára valamit adó marketing cég sem engedne át utómunka nélkül. Bár ki tudja, lehet, most adtunk egy kiváló ötletet.

Érdekes tény, hogy azzal szemben, hogy a Túró Rudi később nyári fesztiválok szponzora lett, és számtalan nyári hangulatú reklámja került képernyőre, az első verziók szigorúan téli hangulatú mintákkal operáltak. Ez azért volt így, mert a gyártás megkezdésének a pillanatától számítva, a termék mindössze 3-4 napig állt el, nagyon gyorsan kellett vele dolgozni, és hűtve kellett szállítani, tárolni. Szerencsére azonnal elkapkodták a boltokból, és nem kellett kidobni, de gyártástechnológia szempontjából a szigorúan hűtött édesség ma is tananyag az élelmiszeripari szakanyagokban.

Születtek egészen fura verziók is (ma már csak különleges kompozíciókban megy el az egy ujját felmutató figura, hiszen, még ha nem is a tiltott középső ujj van effektíve felmutatva, ez gyakran félreérthető és zavaró). Itt a rideg és szigorúbb dizájnt az a botrányos eset is indokolta, hogy más tejipari vállalatok is elkezdtek csokoládéba mártott túró rudakat gyártani, ettől pedig megborult a reggeli kávéja a szabolcsi üzemeltetőknek, itt tehát kissé szigorúan hangsúlyozva van, hogy a Pettyes az igazi! - és kész. Tudjuk már, merre van az előre. Ridegségében a rajzolónak is csak egy pettyre futotta a jókedvből.

Amikor pedig a Pöttyös a Sziget támogatójává vált, kezdtek a kor szintjén egészen merész megoldásokkal előrukkolni, ami hol nagyon vicces, hol a maga nemében elég menő eredményt hozott.

És ha már menő, és merész, ezt csak úgy itt hagyom:

6. Príma sajátmárkás'

Amikor jó lett volna gyereknek lenni: nem kakaós tej, tejes kakaó, OMG. Soványnak sovány, de hát ezt megbocsátjuk.

7. Pilóta és Győri

A Pilóta keksz kerek kis kompakt formája elkísért minket a kirándulásokra, zsúrokra, farsangokra, de titkon igazból még az egyetemisták táskájára varrt kulacstartók 70%-ában szerintem még ma is a hengeres kekszecske lapul. Annyira megszoktuk, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy nem is a "két keksz között csoki krém"-felállásban, és nem is kerek csomagolásban forgalmazták régen, hanem kicsit simább, natúr töltött keksz volt, és furán elegáns dobozban volt kapható. Szép kis csipke abrosz felett, mint holmi teasütemény. 

+1: ?

Az előző, MVK-t érintő cikkem után rengeteg egyetértő kommentet kaptam, sőt, általam eddig nem is tapasztalt problémát ismertető válaszok is érkeztek. Így azt éreztem, érdemes írni az MVK-nak emailt, hogy őket is megkérdezzem, mit tesznek a közlekedés helyzetének javításáért, hogy. a városban közlekedőket kevesebb bosszúság érje.

Mivel már két napja nem érkezett válasz, ezért közöljük a cikket. Amint válasz érkezik, a cikket frissítjük!