Egy mikrofon, egy szöveg, egy előadó, egy lámpaláz, kalap, önsajnáltatás, csettintés. Humor, csettintés. Fekete humor, csettintés. Fekete humorban ágyazó trauma, csettintés. Káromkodás, csettintés. Ragrímek, csettintés. Szakítás, csettintés, közhelyes politikai beszólások, csettintés.
Megtalálható Spotify-on
Ezek azok a fogalmak, amelyek egy néző fejében zenghetnek, amikor slam poetryt hallgat. A Slam poetry mellett a közönség csettintéssel tudja kifejezni a tetszését, ha az előadó valamelyik sora tetszik a nézőnek. Ezért nagy csettintéssel köszöntöm Mészáros Pétert, aki 2012-ben alapította a Slam Poetry Szegedet. 2017-ben nyerte meg a VI. Országos Szemléletű Bajnokságot, és a Brüsszelben tartott Európai Bajnokság ötödik helyét szerezte meg, valamint közönségdíjazott is lett. 2021-ben pedig Bárány Bencével mutatta be a Látta című színdarabját. Bele fogunk beszélni ebben az adásban slam poetry múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Témakörük. Van egy-kettő, amit még kihagytál, tehát a szerelemről beszéltünk, de inkább a "miért hagytál el te forróvérű lotyó" a férfiak oldaláról, és "miért vagy ilyen soft boy" a lányok oldaláról, az is mindig csettintés, meg már az is csettintést ér, hogyha nemcsak a kormányt szidjuk, hanem az ellenzéket is. Bármit, amit szidunk, azt szereti a közönség alapvetően, meg már nem kalapokat hordanak az emberek, hanem inkább ilyen fityma sapkát! Szerintem amúgy a Dzsudlóéktól jött ez a divat, ez a barna, nagyon picike sapka, amiből kilóg a fül, és onnan tudja valaki, hogy ez vagy slammer, vagy soundcloude rapper, vagy valamilyen egyéb mix sör, amit itt csinálnak.
Mi az ősélményed a slam poetryvel?
Fú, nagyon durva ősélményem van a slammel kapcsolatban. '12-ben alapítottam meg hivatalosan a Slam Poetry Szegedet, de előtte már 2008-ban is csináltunk slamnek még annyira nem nevezhető, de slam poetry jegyeket tartalmazó esteket Szegeden. Én nagyon-nagyon pici voltam, akkor én tényleg kalapot hordtam, és azt hittem magamról, hogy József Attila leszek, vagy ilyenek, mármint a halállal együtt, hogy tényleg mondom, 33 éves koromig fogok élni. Csináltunk a Tudományegyetemmel együtt ilyen tök jó performanszokat, meg slameket, meg minden. Először még Fehér Petya barátom keresett meg, mert tudta, hogy írok, és akkor elmesélte, hogy mi ez a slam poetry. Nem nagyon értettem, én mondtam, hogy én verseket írok, és mondta azt, hogy ez tök jó, most a színpadon fogod csinálni az előadásukat. Mondtam, hogy ez nagyon jó, exhibicionista vagyok, win-win. És akkor elkezdtük, először még az volt, hogy nekünk kellett fizetni a közönségnek, 2008 környékén tényleg az volt, hogy még senki nem tudott erről a műfajról, és akkor inkább így sörért lejöttek a haverok, meg az osztálytársak, az apámék, ugyanúgy sörért, természetesen és elkezdtük tolni meg kísérletezni, mert láttuk, hogy van valami robbanás. Akkor jött be az AKPH-nak (Akkezdet Phiai) a Slam Poetry című száma is, ami kicsit ilyen nagyobb közönségnek megmutatta, hogy mi ez.
"És hát lehet káromkodni, úgyhogy shit, fuck, bitch, éljen a Nyugat, éljen Babits!"
Utánanézegettek az emberek, hogy milyen fene ez. Aztán egy-két év szünet után följöttem Pestre, és akkor megnéztem, hogy a pesti klubok hogyan működnek, meg az országosok, és akkor levittem Szegedre, és mondtam, hogy hajrá, de akkor még tényleg hálóval kellett összeszedni a fellépőket, mert mindenki azt mondta, hogy anyám...miért álljak ki a színpadra ezzel. Utána meg már átalakult olyanná, hogy minden alkalommal ilyen tíz plusz fős várólistánk volt, és mindenki meg akarta mutatni magát. Szóval nagyjából így volt az ősélményem, így berántottak, aztán ott maradtam, mint egy jó abúzív kapcsolat. Ez így történt, és azóta sem szálltam ki belőle.
Slammer költő, művész, marketinges, pontosan minek tartod magad?
Egzisztenciális kérdések, ezek nagyon nehezek alapvetően. Úgy szoktam szerintem így összesűríteni a dolgot, hogy alapvetően tartalommal foglalkozok. Minden, amit közvetíteni akarok, annak van formátuma. A versek azok egy másfajta befogadást igényelnek. Ott azért kicsit elmélyültebbnek kell lenni, ott olvassa a hallgató, kicsit eleresztem a kezét a befogadónak. A slam az ilyen frontális, ott rögtön tudott pont a csettintés, meg a dobogás miatt, hogy tetszik-e vagy nem tetszik.
A marketing meg olyan, hogy reklámpszichológusként dolgozok, és ott is nagyjából tartalommal foglalkozunk. Ott is van valami üzenet, amit itt szeretnénk átadni és akkor az artikulációja az lehet egy Tiktok-kontent, lehet egy tévékampány, lehet egy rádióreklám. Akkor ez így kicsit összeért, mert nagy szokásom és nagy szerelmem nem éhen halni. Alapvetően imádom, hogyha van pénzem kajára, tehát muszáj volt valamilyen szinten eladni a lelkem a sátánnak, és akkor így körbenéztem, hogy mi az a legeladhatóbb dolog, ami még passzol is az írás, meg a diplomámhoz, és akkor jött a reklámstratégiai munka, reklámpszichológia, és akkor így lett az a mundán hétköznapi életem, hogy bemegyek és kreatívokkal beszélgetek arról, hogy mi legyen a kampány, aztán este pedig fölveszem a szőrmebundámat, fölmegyek a színpadra, és tolom a depresszió szövegeimet, amiért fizetnek, és valamiért szeretik, és valamiért hallgatják.
Hogyan kezd el az ember slam poetry-vel foglalkozni? Hogy kell elképzelni, hogy vannak külön slammerek, akik egész életükben csak ezzel a műfajjal gondolkodnak, vagy általában egy költő ír slameket is, ír klasszikus verseket, haikukat. Van egyáltalán egyfajta ilyen lenézés, kinézés vagy elhatárolódás a slammer világ, a slammer szubkultúra és a klasszikus művészi kultúra között?
Úgy indult a slam alapvetően, de Amerikában is, tehát ugyanaz történt nálunk is, mint anno, hogy Marc Smith-ék csinálták az első klubokat New Yorkban, és ők azért csinálták, alapvetően költészetből indultak ki. Marc Smithnek, amúgy egy gyáripari munkás, és egy tök jó költő, itt is volt az Európa-bajnokságon, mint zsűrielnök, amikor mi tartottuk, ő mondta, hogy elege van abból, hogy senki nem jön el a felolvasóestekre, és ezért csinált egy ilyen jó amerikai módi show-t belőle, hogy akkor legyen pontozás, legyen időkorlát, mert az volt még akkor, hogy három percig tudnak figyelni az emberek nagyjából egy szövegre, így a popszámokból vezette le. Ma már, hogyha újraindítanánk, akkor kb. ilyen titokszerű félperces dolgokat kéne csinálnunk. Amikor Magyarországon elindult, akkor még az volt, hogy 2006-ban a Műcsarnokban volt a költők vs rapperek csatája, ami még ilyen slam jegyeket már tartalmazott, ott az volt, hogy akkor költők is kiállnak, ők is tolják, meg rapperek is kiállnak, és akkor ők is tolják a szövegeket, de mind a kettő már kicsit slam-szerűbb szöveg volt, és utána elkezdődtek a hagyományos slam klubok.
És jött, mint minden egyes ilyen diszkruptív ellenkulturális dolognál, a háborgó tömeg, de ez mindig így van, tehát amikor bejött a rock, vagy bejött a gördeszkázás, ez ugyanígy történt, hogy fölszereltek Los Angeles környékén, meg a tengerpartokon a vízi szörfökre kerekeket, aztán azzal csúsztak le, mert hamarabb leértek, és utána meg már elkezdtek csúszkálni máshol is, és akkor jöttek a szörfösök, hogy tönkreteszitek a szörf műfaját, meg minden, és a rockereknél is ugyanez volt, meg a beatlesnél, hogy védjétek a lányaitokat, mert megjött a Beatles, ugyanez megtörtént nálunk is, hogy sok helyről érkeztek az emberek, tehát volt, aki hagyományos költőként jött.
Például Simon Marci, ő már meg is írta a kötetét a Dalok a magasföldszintről-t, és jött slammerként. Ott volt például Závada Peti, aki akkor még nem költőként funkcionált, hanem mint rapperként, és akkor ő a rapből jött, de volt például Tóth Edu, aki meg a stand-upból jött. Tehát ilyen tök sok helyről érkeztek emberek, rap, líra, epika, dráma. Színészetből jött például Horváth Kristóf. Tehát volt, aki effektíve társulatban játszott. És akkor mindenki ilyen olvasztótégelyként ott volt a Slam, mert az a lényeg, hogy három perced van a színpadon, és azt csinálsz vele, amit akarsz.
Jött a háborgó tömeg, hogy tönkreteszitek a költészetet. Ott álltunk, hogy hát az már tönkre van téve, tök mindegy. Tönkre teszitek a stand-upot. Mondtam, hogy de hát teltházas estjeik vannak a Duma Színháznak. Hol lehet ezt tönkretenni? Na mindegy. Tönkreteszitek a rapet, merthogy tök sok emberrel hitetitek el, hogy képesek lehetnek szöveget írni, még úgy is, hogy nem. Én meg annyit mondtam, hogy annyi szar rapper van, hogy ez szerintem hülyeség, inkább a rap teszi tönkre a slamet. Na mindegy. Szépen megkaptuk ezeket a dolgokat, voltak nagy billentyű csaták, a Revizoron jelentek meg, ilyen érv, ellenérv, érv, ellenérv, kritikák, nagyon sokféle kritika érte, és végül ott álltunk mi slammerek, mert elkezdtük úgy definiálni magunkat, hogy mi slammerek vagyunk, mi nem vagyunk se költők, se rapperek, se izék, hanem slammerek, akik lehetnek költők is, rapperek is, meg minden. Igazából ez egy ilyen másfajta hozzáállás, és azt mondtuk, hogy minket annyira nagyon nem érdekel, mert mi voltunk akkoriban kb. az egyetlen olyan erős ellenkultúra, meg ilyen friss ellenkultúra, amit nem támogatott egy kormány sem, és teljesen full profit tudott működni.
Az aranykorában, amikor még a Pilvaker még együtt dolgozott velünk, akkor még tényleg ilyen 3-400 ember jött egy-egy ilyen klubra, és akkor úgy voltunk vele, hogy nekünk annyira nem kell, hogy legitimáljanak minket. Volt egy-kettő ember, aki ezt nagyon szívére vette, Marciék ezt nagyon szívükre vették, meg Petiék is, hogy akkor most mi felhígítjuk az irodalmat.
Kányádi Sándor, Isten nyugosztalja szegényt, még azt mondta a Slam Poetryről, amikor megkérdeztük, hogy mi az, hogy "Ó, azok a plüss versek".
Mondom, hogy awww, de amúgy persze, hát ez egy másfajta stílus. Kukorelly mondta azt, hogy olyan, mintha csocsóznánk foci helyett. Voltak, akiknek nem tetszett, voltak, akik meg nagyon örültek neki, mert azt látták, hogy végre az emberek elkezdenek szövegeket hallgatni, amik között van vers is, van líra is, és a sűrítést elkezdik megtanulni. Utána rájöttek egy-két év múlva, hogy amúgy ez nem rossz, sőt ez egy nagyon jó ugródeszka. Ugródeszka a közönségnek, mert elkezdték vásárolni a köteteiket, elkezdték Pion Istvánnak a kötetét venni, az Atlasz bírját, Marci inkább a Tumblr miatt lett nagyon sikeres, meg a rengeteg furcsa rajongó lánya miatt. Hát igen, az a szomorú fej, és az a japán szamuráj kinézet az csodálatosan megy, de hogy így elkezdtek kortárs lírát vásárolni az emberek. Például Kemény Zsófi köteteit, első verseskötetét, meg a Sirokai Mátyást is például, mert Sirokai nagyon sokat jött, és nagyon sokat támogatta a slamet.
Szóval inkább elkezdtek örülni neki, aztán hirtelen elcsendesültek ezek a kritikai hangok, és most már beálltunk abba a részbe, hogy ez egy legitim, önálló műfaj, ami nem akarja helyettesíteni a költészetet, megvannak a hibái, de ugyanúgy megvannak a hibái a hagyományos nyomtatott lírának is. Ez attól függ, ki műveli, mert lehet nagyon-nagyon-nagyon rossz verset is írni, amit már ChatGPT-vel is meg tudnánk csinálni, meg lehet nagyon-nagyon-nagyon rossz lemezt is csinálni.
Hogyha érettségin lennénk, és én akkor megkérdezném, hogy mi a slam poetry, mit mondanál?
Nehéz kérdés, sőt, az a durva, hogy voltunk Bencével, meg Zsófival már érettségi tételek is az irodalom határterületein, akkor mondták azt, hogy Mészáros Péter slamjein keresztül akkor mutassa be, hogy mi a slam poetry. Nagyon nehéz, mert mindig azt szoktam hazudni, hogy én írtam a Wikipédia szócikkét a slamnek, de nem. Most az új verstankönyvben amúgy már közelít a definíció ahhoz, ami tényleg az.
A slam az egy performatív előadóművészeti irányzat, ami leginkább élőszóban hatásos, és általában verseny keretén belül történik meg, és magában hordozza a líra, a stand-up, a rap és a hangköltészet jegyeit.
Nagyjából így lehet így megfogalmazni a dolgot. Fontos az, hogy a slam, mint olyan, az egyszerre működik definícióként, mint egy műfaj, tehát hogy slamet írok, akkor én tudom azt, hogy elő fogom adni, úgy is lehet értelmezni, mint egy színpadi előadást, ahol van eleje, közepe, vége, mert van mindig open mic, van mindig verseny, pontozás, a végén drámai tetőpont, az egész egy előadás, ahol a versenyzők részt vesznek, és ők gyakorlatilag a szereplői az előadásnak. Emellett lehet mint közösségként értelmezni, ami egy ilyen kulturális bázis gyakorlatilag, és akkor közösségként is funkcionál a slam.
Mindig, amikor megkérdezik, hogy mi a slam, akkor mondjuk, hogy műfaj, show és közösség. Ezt a hármat tudjuk mondani.
A műfajra rácsatlakoztatva. Itt az a műfaj, hogy igazából a szövegek tartalmában nincsen semmi megfejtés, maximum az, hogy három percben kell gyorsan szöveget mondani. Se szótagszámokra, se rímekre, se stílusra, se semmire sincs egy ilyenfajta formai megkötés. A slam poetry az a lusta költők műfaja, akik vagy nem tudnak, vagy nem akarnak időt szánni a formai követelményekre?
Ez amúgy tök érdekes, mert is-is. Nagyon sokszor megfigyeltem, hogy vannak azok a - és nem is a költők - rapperek, akik rosszak voltak. és akkor kipróbálták magukat slamben, de ott is rosszak voltak. Aztán vannak a költők, akik borzasztó költők, és azt hitték, hogy slammel jobbak lesznek, ott is borzasztóak. Ezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy nincs semmiféle megkötés, és van, aki ezt lustaságnak fogja föl, merthogy ha nincs megkötés, akkor bármit csinálhatok igazából. Ők azt felejtik el, hogy előttük áll kettőszáz ember, akinek aztán lesz véleménye arról az emberről, nem beszélve arról, hogy ott van egy öt fős zsűri, aki úgy lepontozza őt, mint a fene és nagyon komoly kraft van benne. A nagyon jó slammerek, főleg Amerikában, meg most az Európa-bajnokságon, akik elképesztően ügyesen csinálják, azok az írek, a spanyolok, meg a csehek. A cseh testvéreink, nekik kétféle slamjük van, a hagyományois mellett impro slamjük is van, ami nagyon-nagyon kemény. Ők komoly kraftot raknak abba, hogy a slam az két fő komponensből áll, a tartalom meg az előadásmód. Ha rossz a tartalom, de jó az előadásmód, elbiceghetsz, vicaversa, de mind a kettőnek nagyon jónak kell lennie, ki kell forrasztani magát az alkotást.
How to slam:
Én úgy szoktam mondani, hogy úgy kell slamet írni, hogy tudd, hogy slamet fogsz írni. Tudd, hogy te ott fogsz állni egy színpadon. Nem az van, hogy te leírod, hogy a szívem pöcegödrébe húgyozott a halál, de nem vár semmi már a Reaktornál, vagy nem tudom mi, és akkor az van, hogy ez nagyon szép nekem, és akkor kiállok magamért, előadom, és ott fog állni a közönség, hogy mi a túróért jöttél ide? Mit akarsz nekem mondani? Úgy kell leülni slamet írni hogy valami mondanivalóm van. Szokták is mondani, hogy a slam az mondanivaló.
Utána, amikor megírod, akkor nem ér véget a játék, utána add elő magadnak a tükörben és rá fogsz jönni arra, hogy ez hosszú, ez nem működik, itt azért ugyanazt mondod, vagy ötvenszer. Hiába nincsen semmi stilisztikai megkötés, azért vannak ilyen alapvető nyelvtani dolgok, amiket be kell tartani. Legyen alany meg állítmány és utána írd újra. Még itt sem ér véget az a leírás, mert utána mondd el olyan embernek, aki nem anyád, apád, barátod, barátnőd, kutyád, hanem kicsit távolabbi személy, aki objektív véleményt tud mondani. Nézd meg, hogy mikor nevet, mikor gondolkodik el, mikor esik ki a figyelme ebből a rendszerből, mert hogyha nem tudja követni, hogyha nem ragadod meg a figyelmét az elején, aztán nem tartod végig ott, akkor értetlenül fognak ülni. Utána még kicsit szerkeszted, készen van, és előadhatsz. Ez egy nagyon komoly műfaj tud lenni.
Az, hogy sajnos, vagy nem sajnos be kell tartanunk a demokrácia játékszabályait, legalább itt. Bárki följöhet, nem szűrünk elő, nem mondjuk azt, hogy pedig tudjuk, hogy van, aki elképesztően jó és imádkozok azért, hogy inkább ő jönne el ötvenszer, mint az, aki beállítja a Google-os értesítést, hogy akkor 0 óra 01 perckor már jelentkezik, pedig meg se írta, és ott állok, hogy verem a fejem a falba, hogy miért, mert muszáj engednünk, mert ez a lényege a műfajnak, hogy bárki. Szóval lusta költők is jönnek, lusta rapperek is jönnek, lusta színészek is jönnek, de nagyon komoly emberek is kiállnak, akik tudják azt, hogy ez egy kraft. Úgy tud működni rendesen, hogyha igazán belerakod azt a pluszt, ami kell.
Mondtad már ezt a pontozást, hogy pontozzák ezeket a művészeti alkotásokat? Az azért szerintem eléggé unikális a művészvilágban az, hogy valaki közönség előtt elmondja a saját gondolatait, és nem is csak a gondolatait, hanem itt konkrétan arról van szó, hogy egy ember megosztja a saját traumáját. Egy embernek egy terápiás cselekmény az, hogy kiáll a színpadra, és akkor nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Amikor valaki elmondja a legnagyobb problémáit, és kap rá egy 5-ös pontszámot, vagy egy 4-es pontszámot, akkor én azt érzem hogyha nekem kéne értékelnem - de mégiscsak olyan traumákat mondtak benne - akkor mintha magát az embert minősíteném. Ez helyes-e, ez egy olyan innováció a slam poetrynek, ami egyébként jobb, mintha nem lenne, vagy hogyan gondolkozol arról, hogy értékeljünk?
Van egy nagy mondás amúgy a nemzetközi slam közegben, hogy "point is not the point". Az osztrákok szokták úgy átvezetni mindig a slammereket, hogy tapsold meg az előadót és ne a pontot. Mindig ezt szokták mondani, point is not the point, és ők ezt nagyon komolyan tudjuk, hogy ez egy szükséges elem. Ez magának a show részének az eleme, de nem a fő eleme.
Az, hogyha valaki kiáll a színpadra egy traumával és elmondja, az kétféle módon sülhet el. Vagy nagyon jól megírva, nagyon hatásosan elérzékenyülünk, és azt mondjuk, hogy na, ezért éri meg ez a műfaj, mert ki tudunk állni, és ki tudjuk úgy teregetni ezt a dolgot, hogy aki hallgatja, azt mondja, hogy igen, köszönöm, hogy elmondtad, helyettem is átérzem, és arra kap jó pontokat. De van, aki meg azt csinálja, hogy ez a tipikus ilyen trauma ulti, hogy érted, téged vert az apád, nekem nem is volt apám? Neked nem is volt apád, nekem nem is volt lakásom. Egy földbevágott lyukban laktam. Ah, mit lyuk? Neked legalább volt hol aludnod és akkor satöbbi, így építjük szépen a dolgot. Persze, hogyha kap egy ilyet, hogy nagyon rosszul megírja előre.
Volt ilyen, nagyon sok példa, hogy rosszul megírta a lány a szöveget, csak terápiára akarta használni a színpadot, és egy nagyon-nagyon komoly abúzusról írt, és nem tudta értékelni a zsűri, mert nem volt jó a szöveg, nem volt jó az előadásmód, mindenki érezte, hogy ez baj. A lány el is sírta magát utána, külön odajött hozzám, mert én vezettem a műsort, és mondta azt, hogy teljesen össze van omolva, mert ő azt várta, hogy milyen sok pontot kap rá, és akkor leültettem, hogy te figyelj, amúgy miért jöttél ide? Azért, hogy pontot kapj érte, vagy azért, hogy kimondd. Ha azért, hogy kimondd, akkor tök mindegy, hogy hány pontot kapsz, ha azért, hogy nyerjél, akkor viszont írd meg jobban a traumádat. Tehát akkor ne használd ilyen aduásznak. Vagy használd aduásznak, de akkor az legyen aduász, tehát akkor az legyen magasabb, mint egy piros kettes. Ezt így próbáltad neki elmagyarázni, és így kezdtem megérteni, hogy ez a szánalom bingó, meg ez a szánalomjáték, ez egy ideig működik, egyszer-egyszer betalál, de utána harmadjára nem állhatsz ki ugyanazzal a traumával.
Nem használhatod a közönséget ingyen pszichiáternek, mert nem az. A közönség le fogja dobni ezt magáról, mert nem azért jön oda, hogy bárkit elfogadjon, és azt mondja, hogy minden tíz, hanem azért jön oda, hogy vagy szórakozzon, vagy meglepődjön, vagy a hatása alá kerüljön. Ha nem kerül hatás alá, akkor sajnos ez van. Akkor ezen el kell gondolkodni.
Nagyon sokan visszaélnek ezzel, és én nagyon nem szeretem ezt a tendenciát, viszont ha valaki traumát élt át, és ezt jól meg tudja írni. Ezért tartunk amúgy workshopokat, főleg azzal, hogy pont ezzel a traumával hogyan tudunk úgy dolgozni, hogy ebből jó szöveg kerüljön elő. Egy ilyen workshopon például pont Bencével szoktam, Bárány Bence barátommal, amikor tartottunk, volt az, hogy úgy jött oda a lány, hogy van egy traumája, szeretne ebből slamet csinálni. Amikor végigmentünk a folyamaton, és megírattunk vele egy nagyon jó szöveget, azt mondta, hogy figyeljetek, köszönöm, ki tudtam írni, én nem akarok ezzel föllépni, mert ez nekem szól. Nagyon fontos volt, hogy rájött arra, hogy ő nem akarja már ezt elmondani, hanem meg tudta írni, ki tudta adni magából. Utána viszont meg már írt egy olyan szöveget, ami nem a traumájáról szólt, de nagyon jó volt, és mondta, hogy azt azért írta meg, hogy elmondja. Ez a tipikus olyan dolog, hogy elmondhatom hát mindenkinek. A nem mondhatom el senkinek, és kiáll, akkor ugyanúgy nem mondja el senkinek igazából.
Sokat kísérleteztünk azzal, hogy hogyan pontozzunk, miként pontozzunk, tízezres jegyek. Oroszországban voltam egyszer föllépni slamen, na az kemény, az durva. Ott volt egy hatalmas gong a műsorvezető kezében, amint lejárt a három perc, akkor odavágott egyet, mindenki összerezzent, és akkor abba kellett hagyni. Az oroszok például úgy pontoznak, hogy kétszer öt pontot emel föl mindenki, egyszer az előadásra, egyszer meg a szövegre, így jön ki a 10 pont. Magyarországon az van, hogy egyszer fölemel valaki a zsűriből 10 pontot, és akkor 0-tól 10-ig pontoznak, mint a gerelyhajítás.
Alapvetően a költészeti versenyek meg egy több ezer éves műfaj. Az a durva, hogy nem találtuk fel a spanyol viaszt. Emlékezzünk vissza, mindig ezt szoktam mondani, hogy volt Néró bácsikánk, nagyon bírtuk, nagyon kedves és teljes mértékben nem mentálisan sérült emberke volt, és Néró a költészeti hagyományoknak megfelelően nagyon sok költészeti versenyt is rendezett. Ott megvolt Rómában annak a szokása, hogy a költők kiálltak, és egymással beefelve írták a hexametereket, és a közönség döntötte el, hogy melyik a jobb költő. Az efféle versengés ez megvolt mindig is benne.
Most is megvan amúgy, csak túlmisztifikálja, meg teleragasztja, eufemizálja a kortárs líra, de ugyanúgy versengenek a huszonéves fiatal költők a nagy szerkesztők kegyeiért. Az is egy verseny, egy kulturális verseny, amiben benne vannak. Mi ezt így profán módon show-elemmé tettük. És Néró mindig nyert! Nem meglepő, hogy mindig nyert. Megölette azokat, akik ellene szavaztak.
(Zárójel, hogy rájöttem, hogy miért volt régen a Nero Burning Rom, emlékeztek vissza, amikor még CD-kre kellett írnunk, újrahasznosítható CD-kre kellett írni a zenét, meg az ilyeneket, MP3-akat, és azért Nero volt, merthogy "burnöltük" a CD-t és a Nero Burning Rom, meg a CD Rom - Róma. Nagyon nehéz volt ezt nekem elhinnem. Fiatalság, bolondság!)
Mit gondolsz, hogy mára mi a feladata egy költőnek, hogy lángoszlopként kell vezetni a népét és félretenni a lantot, ha nem tud mást, mint fájdalmát, szakítását, traumáit elzengeni, vagy már egészen más szerepe van egy XXI. századi költőnek?
Fú, borzasztó sokat vitatkozok ezen, nagyon sok emberrel. Van kettő nagy ilyen kulturális iskola, ami folyamatosan szidja egymást. Vannak slammerek is mind a kettő oldalon, meg költők is, meg esztéták is. Az egyik iskola azt mondja, hogy minden kulturális aktus, főleg a slammer, az egy kulturális aktus, tehát kiállunk, cselekvés, az pont egy kulturális cselekvés, hogy annak muszáj, hogy legyen társadalmi hasznossága, meg referenciája. Hogyha mi kiállunk, akkor nekünk felelősségünk van, hogy érzékenyítsünk, hogy felhívjuk problémára a figyelmet, mert az igazi slam, ezt mondja az egyik iskola, az az, amikor te kiállsz, elmondod, hogy miért vagy dühös, és vezeted a népet lángoszlopként, és beleállsz ezekbe a fontos társadalmi kérdésekbe, mint a női egyenjogúság, mind az abúzusok, mind a bármiféle nagy társadalmi szisztematikus probléma.
Van, aki meg azt mondja, hogy figyeljetek, ez minta lírában is van, ökolíra, alanyi líra, szubjektív líra. Én inkább ezt az iskolát képviselem.
Én azt szeretem, én azért lépek föl mindig színpadra, hogy át tudjam szűrni azt, amit én átéltem. Mert azért volt sok nehézség az életemben, és ezt úgy tudjam megírni, hogyha valaki hallgatja, akkor neki könnyebb legyen és levegyek terhet a válláról. Azt tudja mondani, hogy fú, ezen nem kellett volna röhögnöm, mert ez egy nagyon szomorú dolog, de kicsit felszabadított, hogy nem vagyok egyedül. Ezt a nem vagyok egyedül érzést akarom.
A két iskola mindig így őrjöng egymásra. Az egyik azt mondja, hogy jó ti megpicsogtok, azon, hogy nincsen barátnőtök, a másik meg azt mondja, hogy ti meg frázisokat puffogtattok, hogy "monjon le, monjon le", és igazából nem történik változás. 2024 van, reklámzaj van, mindenki a figyelemért harcol, kb. 7 másodpercünk van felfogni valamit, kettő görgetés közé, kettő bögyös nő közé, meg egy ilyen bober kurwa videó autotune remix közé kell beférni egy gondolatnak kb.
Itt legyünk akkor nagy megváltók, vagy éppen itt legyünk nagy megújítók. Az nehéz, hogy figyeljenek a slamen három percig. Ma az a nagyon durva, az alfa generációsoknál ilyen is van, akik már jönnek slamre, meg a Z generációs, legfiatalabb Z generációsoknál is nincs figyelmi görbéjük. Szóval ez egy nehéz kérdés, mind a kettőnek igaza van amúgy. Én mind a kettőt nagyon-nagyon-nagyon tisztelem és tartom. Závada Peti nagyon azt mondja, hogy a slamnek az eredendő funkciója az, hogy kiálljon és vezessen és tematizáljon. Molnár Péter is amúgy ezt tolja, meg még nagyon sokan. Horváth Kristóf pont a roma egyenjogúsági kérdésben ő pont erre használja a slamet. Én meg inkább a mentális szenzitivitásra használom, hogy minél inkább fogadjuk el, hogy valaki máshogy gondolkodik, vannak, akinek tényleg nagy traumái vannak, és kicsit érzékenyítsük egymást, és legyen egy olyan kör, ahol erről tudunk beszélni. Szerintem a kettő megfér egymás mellett, de azért jó harcolni, mert ettől fejlődik. Kis dialektikus dolog, aztán a végén kiderül, hogy amúgy egyikkel sem értünk el semmit, a világ úgyis elpusztult, de legalább megpróbálkoztunk valamivel.
Ha jól emlékszem, akkor 2012 őszén rendezték meg az első országos sztrájkvezető bajnokságot. Azóta 12 év telt el. Nem tudom, hogy érzékeled-e, de mintha csökkenne a műfajban lévő energia, kevesebb innováció érződik, és egyre lesajnáltabbak ezek a bizonyos csettintések is. Érzékeled a slam poetrynak a válságát, és szerinted ez a válság, ez a vég kezdete, vagy valamilyen kezdetnek a vége?
Amúgy ebből írtam a diplomamunkámat a BME-n, nagyon vicces.
Először arra gondoltam, hogy tizenkét éve is, hogy megkopaszodtam, de durva. 12 év hosszú idő. Alapvetően semmi baj nincs ezzel. Tehát, hogy nagyon rosszat tett a slamnek az, hogy hirtelen borzasztóan berobbant, és mindenki a messiást várta. Ez a Messiás várás, meg a magyarok, ezt mindannyian tudjuk, hogy ez hogy működik. Mindenki a Messiást várta tőle, hogy megreformálja a lírát, megreformálja a társadalmi közbeszédet. Na erre nem képes. Ez egy műfaj.
Ugyanez történt Amerikában is. Volt egy nagy hype körülötte, jött, mint minden ellenkultúránál, jöttek a gyűlölők, ami miatt még nagyobb hype lett körülötte, mint a rocknál.Aztán meg van egy ilyen bezuhanási időszak, amikor rájövünk arra, hogy erre se képes, arra se képes. Igazából amúgy nagyon felhígult, nagyon sokan jöttek, akik látták, hogy menő, trendi és nagyon nagyra nőtt ez a dolog.
2015-ben vagy 14'-ben Bencével csináltunk egy országos slam találkozót Szegedre, ahol meghívtuk az összes olyan városnak a slam mesterét. Így hívják, hogy slam mester, aki csinálja a városokban a klubokat, és 30 városban volt aktív klub. Harminc városban volt olyan, és mindegyikben ilyen minimum ötven embertől háromszázig jött folyamatosan, havi szinten csinálták. Székesfehérvártól elkezdve Vácon keresztül, Miskolc, Debrecen, Pécs, mindenhol volt. Nagyon durva volt, nagyon nagy volt a műfaj.
Pontosan tudtuk, hogy ez össze fog esni, ez magába fog roskadni, mert hogyha nagyon-nagyon trendi meg menő lesz, akkor a hype az így megszűnik. Viszont van egy ilyen kutatás-elmélet, én is ebben hiszek, ezt kutattam, a szubkulturális ciklusokat, így hívják. Amúgy csak a neve bonyolult, full egyszerű. Képzeljük el mondjuk a gördeszkázást, meg az emót. Az emo zene az nagyon jó példa lesz a slam-re.
Tehát jött az EMO, jött a Tokio Hotel, valamire mindig válaszként. Az emocionális zene arra jött válaszként, hogy elkommercializálódott a 2000-es években nagyon Britney Spears-szel ez az érzelmi világ. Jöttek az emósok, akik mondták, hogy mi visszavisszük ezt az érzelmet. Ez a My Chemical Romance-es dolog, és akkor nagyra robbant a Tokio Hotel, jött az úgynevezett morális pánik, hogy úristen, a gyereked, mint egy torta, felvágja magát, és retteg attól, ha valaki emós, meg kifesti a szemét, mert az biztos, hogy izé, jön a pusztulás és a sátánnak a nem tudom az izéi. Ezt imádták az emósok, mert még több figyelmet kaptak.
Aztán megszűnt ez a pánik, az emberekben elmúlt ez a nagy félelem, megmaradt egy-kettő zenekar, szépen működtek, viszont nem tudta újradefiniálni önmagát az EMO, és megszűnt. Merthogy ami ellen létrejött, megoldotta!
A gördeszkázás nem így történt. A gördeszkázás, ahogy elmeséltem, abból jött, hogy szörfösök, rászereltek cuccokat, aztán elkezdtek csúszkálni, és akkor elkezdtek gördeszkásokként definiálni magukat. Jött a pánik. Úristen, rettegj, hogyha a fiad kezében gördeszka van, mert biztos, hogy izé, Dungneons&Dragons-el játszik meg Tony Hawk Pro Skater-t nyom, és szívja a cigarettát, ne engedd ki a fél csövekhez, jöttek a rendőrök, hogy menjetek innen, fiatalok. Ez még a Sum 41-éra. Azóta lecsengett a morális pánik. Olimpiai sportág most ebben az évben, illetve már a múltkor is, a gördeszka. Most van már olimpiai bajnok gördeszkásunk. Befogadta a sport. Azt hiszem, egy csajszi ráadásul, egy nagyon fiatal lány lett az olimpiai bajnok gördeszkásunk.
A gördeszka fogta magát, és megújította önmagát. Azt kezdték el mondani, hogy na, figyeljetek, oké, nekem ez amúgy nagyon durva, hogy olimpiai sportág, meg Nike, Adidas, mindenki beleszállt, és már mindenki kihasználja, meg már boldog, boldogtalan deszkás, aki a snake boardját így fogja, fotózza magát ilyen vörösre festett hajjal, hogy, én vagyok a nagymenő, sztár vagyok. Ezt nagyon megutálták a fiatal deszkások. Brazíliában például nem engednek be Nike cipős deszkásokat a saját parkjaikba, mert megmondják, hogy minket ne szponzoráljatok. Aki szponzorált deszkás, az nem jöhet be.
Vagy Iránban most van egy nagy robbanása a deszkázásnak, mert az az egyetlen olyan sportág, ahol nem látszik ki a nőknek a lába, mert úgy tudnak deszkázni, hogy nincsen bokavillantás, ezért nem tiltja a törvény, és tudnak a nők valamit sportolni, és elképesztően jó iráni deszkás csajok vannak, akik nagyon-nagyon jó freestyle deszka technikákat csinálnak, és elkezdik megújítani a műfajt. Jött egy új generáció, és azt mondták, hogy na majd mi megmutatjuk, mi az igazi gördeszka életérzés és ezt csinálják most éppen jelenleg.
A slam az választó úton van. Vagy EMO, vagy gördeszka. Most vagyunk ott, hogy egyre kevesebb embert érdekel, már mindenkinek ki van a töke, mert tudjuk, pont, amit mondtál, a csettintéses frázisok, hogy ja, ja, ja, persze, hallottam már ötvenszer, de ha ügyes, akkor ki tud termelni egy olyan generációt, akik már az a durva, hogy van, aki már úgy nőtt föl, hogy van slam az országban. Most találkoztam egy 14 éves csajszival a szegedi klubban, amit csináltam, és jött oda, és mondta, hogy már három éves koromban hallottam a szöveged, én meg így woow, nee!
Aztán kiállt a csaj a színpadra, és olyan stílustechnikát csinált, ami ilyen tiktok gyorsaság keverék, nagyon durva mém reakciókkal, és ott láttam, hogy nem is láttam még ilyen performatív dolgot. Mondom, ez hogy? Azt mondja, írt, gondolta, hogy előadja. Úgy nyúlt a műfajhoz, ahogy most hallom, és gondoltam volna, hogy valaha lehet nyúlni. Most újraindítottuk a Slam Poetry Budapestet pár hónappal ezelőtt, és azt vettük észre, hogy jönnek, megint jönnek. Megint van egy ilyen fellángolás, és jönnek, és van, aki kiáll a színpadra, és azt mondja, hogy és rohadjon meg a Mészáros Péter is és rohadjon meg a Simon Marci is, meg a Bob is és így ott állok, hogy igen, rohadjak meg, mutassátok meg, hogy hogy kell máshogy csinálni, és nagyon-nagyon jól elkezdik tolni.
Most az új bajnokunk, Friss Benjamin, nagyon vicces, hogy Friss Benjamin, nomen est omen, fiatal srác, és egy olyan stílustechnikával nyert, amit nem is gondoltunk volna, hogy amúgy ezt így lehet slamben csinálni. Egyszerre rap, egyszer ilyen mumble, meg egyszer egy sámánisztikus mantra. Én ott álltam, hogy ez jó, mert azt reprezentálja az előadás technikája, ahogy te görgeted a Facebookot. Az ADHD-t mutatja meg szövegbe, amikor hallgatja az ember, akkor pont az érzi, mintha ADHD is lenne és tikkelne. És azt mondom, hogy van jövője, és érzi a közönség is, hogy van jövője, és akik, mint a gördeszkázásban a Tony Hawkék kiszálltak ebből a műfajból, mert kiszedték azt, amit kellett a Marciék, meg Zsófiék, meg Dzsúdló, meg ki van még Mayré, a Beton Hofi Schwarz Ádi. Ők slam gyerekek, slam kölykök. Beszélgetek velük, és mondom nekik, hogy srácok, nézzetek le egy klubra. Nagyon durva, a ti szövegeiteken nevelkednek, és azokat forgatják át. És akkor erre mondta az Ádi nekem, hogy "mi a fene?"
Most mondtam neki, hogy jöjjön el a következő klubra, és nézze meg, mert például, ami a Bagirában megvolt neki, azok jönnek vissza, a nagyon érdekes rímképletek, például Schwarz Ádi miatt a slambe.
Tök jó hallgatni, hogy nagyon sok ritmusos slam jön például. Én azt mondom, hogy nincs vége, tehát ez egy teljesen természetes dolog. Bezuhant a Covid miatt, bezuhant az érdeklődés hiánya miatt. Mindenkinek van egy ilyen nagyon hülye reprezentációja, hogy büdös, lila hajú, momés, alter lányok sikítoznak vászontáskával arról, hogy ők egy IKEA-s röykentotter bőrfotelek.
A mi dolgunk az, hogy ezt megváltoztassuk az emberekben, és megmutassuk azt, hogy nem, figyelj, jobboldali vagy, gyere el, azt mondd el, hogy miért érték a család, baloldali vagy, gyere el, tök mindegy, ez egy platform.
(Borítókép forrása: instagram.com/mcmesz)
