Kína hatalmas gátépítési, vízerőmű projektek megépítésébe kezdett leghosszabb folyója mentén. A gátak egy vízerőmű-hálózat részét képezik, melyek a bolygó legfélreesőbb helyén, a Tibeti-fennsíkon kerülnek megépítésre. A tibeti hegyekben eredő folyók a világ lakosságának közel 15%-át látják el édesvízzel. Ez a 6300 kilométer hosszú Jangce folyó vízgyűjtő területe is egyben, amely Kína gazdasági, energiapolitikai, valamint kereskedelmi ambíciói szempontjából kulcsfontosságú szerepet játszik. A kínai kormány több mint egy tucat gátat épít jelenleg a folyó ezen szakaszán.
A gátak elhelyezése a szűk kanyonokban azonban hatalmas logisztikai kihívásokkal jár. A Föld egyik legkietlenebb területén jelenleg óriási munka folyik. A gátak építése miatt egész tibeti városokat fognak elárasztani, ami ritkán látott tiltakozásokat váltott ki Kína legszigorúbban ellenőrzött régiójában. A folyamatokat megvizsgálva látható, hogy Kína mekkora kockázatot is vállal gazdasága átalakítása érdekében.
Miért épít Kína itt gátakat
A 2021 februárjában átadott Baihetan-gát megépítéséhez mintegy 31 milliárd dollárra, valamint több mint 10 000 építőmunkásra és mintegy 8 millió köbméter betonra volt szükség. A gát mintegy 16 000 megawatt energiát termel, több mint kétszer annyit, mint amekkora Magyarország teljes elektromos áram igénye.
Baihetán-gát, Kép forrása: CGTN
A Baihetán-gát viszont csak egy, a Jangce folyó mentén épülő tucatnyi gát közül. A kínai kormány becslései szerint a Jinsha folyó (a Jangce egyik mellékfolyója) 112 gigawattnyi vízenergia előállításához elegendő vízenergia-potenciállal rendelkezik. Ez az ország jelenlegi teljes vízenergia-kapacitásának egynegyede.
Kína a 2010-es években kétségkívül a világ vízenergia központjává vált (a világ vízenergia termelésének 30%-a Kínáé). Az ország a vízenergia kapacitásainak növelésével szeretné energiafüggetlenségét garantálni a folyamatosan növekvő gazdasága számára.
A tibeti-fennsík a földrajzi adottságainak köszönhetően elképesztő vízenergia-potenciállal rendelkezik. A tibeti fennsíkról a folyók sora ereszkedik le a síksági régiókba, nagyon rövid idő alatt. A Tibeti-fennsíkon eredő folyók rendkívül gyors lefolyásúak, ahogyan a magasan fekvő területekről az alacsonyabban fekvő területek felé áramlanak. Ez erős folyóáramlatokat hoz létre, amely ideális a vízerőművek számára, mert a meredek lejtők megkönnyítik a mozgási energia hasznosítását az energiatermeléshez.
Tibet: Ázsia víztornya, kép forrása: Tibet Policy Institute
Míg maga a Tibeti-fennsík száraz, addig a hegyek jelentős hómennyiséggel rendelkeznek, és gleccserei hosszú távú édesvízkészletként szolgálnak. A hóolvadás és a monszun esőzések kombinációja egész évben folyamatos bő vízhozamot biztosít.
A probléma az, hogy ahol sok potenciális vízenergia áll rendelkezésre, ott általában sok geológiai instabilitás adódik. Tehát rendkívül drága technológiával kell építkezni, ami rendkívül sok erőfeszítést igényel és nagyon kockázatos.
Logisztikai kihívások
A Jinsha ezen szakaszán lévő gátak különösen sérülékenyek. Tudjuk, hogy a tektonikus lemezek itt keresztezik egymást, a törésvonalak miatt nagyon mozgékony a környezet. A legmagasabb gát ezen a szakaszon 239 méter magas lesz, ami magasabb lesz, mint a Hoover-gát az USA-ban.
A gátakat instabil talajon építik, meredek hegyoldalakkal körülvéve, Ázsia egyik legveszélyesebb területén. Csak 2007-ben több mint 100 földrengés volt a Szecsuán-medence és a Jinsha folyó között. Aztán 2008-ban hatalmas földrengés volt Wenchuanban, a Szecsuán-medence tetején, nem is olyan messze a Jinsha folyótól.
A 2008-as szecsuáni földrengés, Kép forrása: CNN
A földrengés az elmúlt száz év egyik legnagyobb földrengése volt Kínában és több mint 87 000 ember halálát okozta. Ha tehát egy földrengés a Jinsha mentén húzódó törésvonalat sújtaná, az a folyón lévő összes gátat megrongálhatná, ami egy gátszakadás esetén egy másik gátszakadáshoz vezethetne. Ha ez így folytatódna, akkor minden egyes gátszakadással a katasztrófa egyre rosszabb és rosszabb lenne.
A tibeti helyszínek elpusztítása
A gátakhoz kapcsolódó kockázatok azonban túlmutatnak a földrengéseken, hiszen a térségben található tibeti örökségi helyszíneket és ősi közösségeket is veszélyeztetik. Mindegyeik gátnak lesz egy nagy víztározója, amely több tíz kilométer hosszan kúszik felfelé a völgyben. Ez azt jelenti, hogy falvakat kell majd kitelepíteni.
A gátak építésének környezeti hatásairól szóló hivatalos szerint a kínai hatóságok tisztában vannak a veszélyekkel. Peking szerint csak a Gangtuo gát miatt közel 4000 embert kell kitelepíteni és 5 tibeti templomot elárasztani. A jelentés nem részletezte, hogy mely vallási helyekről van szó, de a szakértők szerint a 13. századból származó Wanto kolostor is tönkre fog menni.
A gátak miatt veszélyeztett kolostorok. Kép forrása: JAPAN Forward
A tibeti kolostorok nagy részét lerombolták a Mao Ce-tung érában kulturális forradalom idején, így a kulturális örökségük nagy részét elvesztették ebben az időszakban. A Wanto kolostort azonban sikerült megmenteni, ahol rengeteg több mint 700 éves freskó és falfestmény található, amelyet ennek a kolostornak a falaira festettek.
Kiszivárgott videókon látható, ahogy tibeti tüntetők elégedetlenségük jeleként megpróbálják megállítani a gát építését. Kína szigorúan ellenőrzi az tibeti területeket, ami rendkívül megnehezíti az információk kijutását. Mióta 1950-ben csapatokat küldött a régióba, Peking hosszú ideje tesz erőfeszítéseket a tibetiek asszimilálására, hogy a kommunista párthoz hű, egységes nemzeti identitást kovácsoljanak. A tibeti buddhista kultúrában a kolostorokat tekintik a legfontosabbnak, a falu szent dobogó szívének. Ha tehát egy város kolostorát elpusztítják, a város elveszíti a középpontját. A Jinsha menti gátak kulcsfontosságúak Kína energetikai ambíciói szempontjából, de jelentős kockázatokkal járnak.
Ezek a nagy gátak majdnem olyanok, mint az energiaátalakítás gyorséttermei. Megadják az energiát, de gyorsan adják, és mindez negatív hatásokkal járhat együtt. Nagy lehetőségek rejlenek itt, de bármilyen probléma katasztrofális következményekhez vezethet.
Az önkormányzati választásokat megelőző időszakban a budapesti közélet visszatérő témája volt a főváros közösségi közlekedésének fejlesztése, hiszen a főpolgármester kihívója – közlekedési szakemberként – számos alkalommal bírálta a fővárosi önkormányzat kötöttpályás közlekedést érintő passzivitását és az előző önkormányzati ciklusban elmaradt beruházásokat. Az érvekben emellett a régió más városaiban zajló fejlesztések is felmerültek, azt a képet festve, hogy Budapest tömegközlekedési hálózata lemaradóban van a szomszéd országok fővárosainak gyors fejlődésével szemben. Mint minden politikai vitában, így ebben az esetben is minden álláspont védhető, ennek ellenére érdemes kitekinteni, vajon tényleg fejlettebb Bécs, Pozsony vagy éppen Varsó közösségi közlekedési rendszere?
Fontos szempont a közlekedési hálózat kiterjedtsége, hiszen ez határozza meg, milyen mértékben képes ellátni a tömegközlekedés a tömegek közlekedését, melyek nem feltétlenül a belvárosban, mindinkább a külső városrészekben és az agglomerációban élnek, de napi szinten ingáznak a város centruma és lakóhelyük között. A kiterjedtség szempontjából Budapest tradicionálisan erős, hiszen számos villamos, metró és HÉV vonal segíti a belső és külső városrészek összeköttetését. A budapesti ún. fonódó villamosvonalak különösen nagyban segítik a konnektivitást, melyet jól jelez, hogy a világ legforgalmasabb villamosvonala, a 4-6 is a magyar fővárosban közlekedik. Bécs közösségi közlekedésének kiterjedtsége a budapestihez hasonló mértékű. Az osztrákok egyel több metróvonallal, de egy jóval szerényebb villamoshálózattal számolhatnak. Prágában is hasonló a helyzet, a metró-és villamosvonalak lefedettségét erősítendő számos busz és trolijárat járja a város utcáit. Pozsony a régió egyik legkisebb fővárosa, így nem meglepő, hogy közlekedési hálózata is a legkisebb. Metró ugyan nincs, de több villamosvonal áll rendelkezésre. A varsói közlekedési hálózat fejlődik az említett hálózatok közül a leggyorsabban, igaz, a lengyel fővárosban szükséges is a fejlesztés. A város szerkezetéből adódóan nehéz a különböző városrészeket hatékonyan összekötni.
Az egyes villamos Pozsonyban
Forrás: hampage.hu
Ahogy a bevezetőben is olvasható, az elmúlt években a korábbi önkormányzati ciklusokhoz viszonyítva csak kisebb mértékű volt a közösségi közlekedés fejlesztése Budapesten. A hármas metró korábban elkezdett felújításának befejezésére és új villamosok beszerzésére került sor, de ezen kívül az önkormányzat inkább a városi kerékpáros közlekedés fejlesztését támogatta biciklisávok kijelölésével és a Mol Bubi rendszer megújításával. Ezzel szemben az összehasonlítás alapját képező többi régiós városban (Pozsony kivételével) metrófejlesztés történt: Bécsben az U2 vonal meghosszabbítása, Prágában a D vonal építése Varsóban pedig több új vonal építése valósult meg. Emellett minden konkurens fővárosban elektromos buszflotta, villamoshálózat-fejlesztés és kerékpáros közlekedési beruházások zajlottak. Mindezek fényében nem alaptalan a kritika, miszerint a budapesti tömegközlekedés – különösen a kötöttpályás közlekedés – az utóbbi években a régióban tapasztalható ütemtől elmaradó mértékben fejlődött. Ennek számos okát ismerjük, azt azonban fontos kijelenteni, hogy a város versenyképességének megtartása és növelése kulcsfontosságú kérdés, melyben elengedhetetlen szerepe van a kötöttpályás tömegközlekedési beruházások megvalósulásának.
Az új varsói kettes metró egyik állomása
Forrás: lamela.com
A jövőbeli közlekedésfejlesztési tervek mindig túlmutatnak a valóban létrejövő fejlesztésektől. Különösen igaz ez Budapest esetében, hiszen a magyar fővárosban beharangozott de nem megvalósult projektekből tucatnyit ismerhetünk. A HÉV vonalak korszerűsítése ugyan még mindig a napirenden van, a megújuló és átmenő pályaudvarrá alakuló Nyugati Pályaudvar, vagy az ötös metró terve már csak a távoli jövőben valósulhat meg. A villamoshálózat bővítése és korszerűsítése talán Budapest egyik legégetőbb kérdése, hiszen a villamosflotta jelentős része 30-40-50 éve forgalomba állt járművekből áll.
A régiós fővárosok a budapestiekhez hasonló ambiciózus tervekkel büszkélkedhetnek. Bécsben nem elégedtek meg újabb metróvonalak építésének tervével, már hidrogénmeghajtású járművek forgalomba állításáról beszélnek. A fenntarthatóság Pozsonyban és Prágában is a jövő közlekedési projektjeinek kulcstényezőjének fog számítani, de a napjainkban robbanásszerűen fejlődő varsói közösségi közlekedés is a zöld megoldások felhasználását tűzte ki célul. Ez utóbbi városban várható a következő évtizedben a legnagyobb arányú fejlődés, mely nem csupán a városi tömegközlekedés, de a regionális vasúti összeköttetést is a városi hálózatfejlesztési projektekbe integrálta. A kezdeményezésnek már több elkészült eleme is van, melyek nem kizárólag Varsó, annál inkább a várost övező kiterjedt agglomerációs gyűrű településeit és városrészeit érintik.
A varsói nyugati pályaudvar látványterve
Forrás: railwaypro.com
A budapesti közösségi közlekedés nem tekinthető elmaradottnak a régió más fővárosihoz viszonyítva, de a fejlődés mértékét tekintve érdemes lépést tartani Varsóval vagy éppen Béccsel, mert a jövő fenntartható és prosperáló városai minden bizonnyal fejlett és megbízható tömegközlekedési hálózattal rendelkeznek majd.
A sport világában megfigyelhető nemek közti bérkülönbségek évről évre nagyobb figyelmet kapnak, hiszen a társadalom egyre inkább elvárja az egyenlőség érvényesítését a munka minden területén – így beleértve a sportot is. Az utóbbi időben több női sportoló is reflektorfénybe került az adott témában adott nyilatkozatuk, felszólalásuk miatt. A legutóbbi példa Alisha Lehmann és Douglas Luiz esete; mindkét sportoló a Juventus felnőtt labdarúgócsapataiban játszik, de Lehmann nemrég egy nyilatkozatában nehezményezte, hogy ugyanazért a munkáért párja százszor többet keres nála. (A teljes képhez még az is hozzá tartozik, hogy amíg Alisha Lehmann alapvetően kezdő játékos a csapatában, addig Douglas Luiz csak kiegészítő szerepet kapott eddig új klubjában.) Ez csak egy a rengeteg kiállás közül, de a példák mind igazolják, hogy a nemek közti bérkülönbségek a sport világában ugyanúgy, sőt még erősebben jelen vannak, mint bármely másik iparágban. Vajon mégis mekkora a különbség a két nem fizetése között ebben az iparágban, ennek mik az okai, és milyen megoldási javaslatok jöhetnek képbe erre a problémára?
Bevezetésként vizsgáljuk meg mi is az a gender pay gap általánosságban: európában a nők óránként átlagban 12,7 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a férfiak. A bérszakadékot úgy határozzák meg, hogy összehasonlítják a nők és férfiak átlagos bruttó órabérét. Ezt az összeget a jövedelemadó és társadalombiztosítási járulékok levonása előtt, azaz a teljes bruttó bér alapján számítják. Fontos, hogy a kutatásoknál csak a tíz vagy több alkalmazottat foglalkoztató vállalkozásokat veszik figyelembe.
A nemek közti bérkülönbségek a sportban is sajnos általánosak, és szinte minden sportágban megfigyelhetők, bár különböző mértékben. Egy 2021-es tanulmány szerint a férfi és női sportolók közötti bérkülönbség rendkívül jelentős: a férfiak átlagosan háromszor annyit keresnek, mint női társaik. Ez a különbség különösen nagy a csapatsportágakban, például a labdarúgásban, kosárlabdában vagy a jégkorongban, de még az egyéni sportágakban is jelen van, mint például a tenisz vagy az atlétika.
A fenti táblázat néhány példát mutat be az átlagos sportágankénti bérkülönbségekre. A férfi és női sportolók közti differencia szembetűnő példái közé tartozik a nemzetközi labdarúgás - míg a férfi játékosok milliós fizetésekért játszanak a világ legnagyobb klubjaiban, a női játékosok sokszor csupán töredékét keresik. Az amerikai női labdarúgó-válogatott tagjai például évekig harcoltak azért, hogy fizetésük egyenlő legyen a férfi válogatott tagjaival, annak ellenére, hogy a női csapat sikeresebb volt a világversenyeken, végül ezt 2022-ben sikerült kiharcolniuk. Viszont a klubcsapatoknál az amerikai ligákban jelentős a különbség; egy átlagos férfi labdarúgó közel fél millió dollárával szemben a nők ennek csak a tizedét keresik meg. A kosárlabdában is hasonló különbségek figyelhetők meg: míg az NBA játékosai milliós szerződésekkel rendelkeznek, a WNBA játékosai sokkal alacsonyabb fizetésekért játszanak, annak ellenére, hogy a női liga népszerűsége folyamatosan növekszik. Az egyéni sportágak sem mentesek a bérkülönbségektől. A tenisz, ahol a Grand Slam tornákon már évek óta egyenlő pénzdíjat kapnak a férfi és női győztesek, egy üdítő kivételnek számít, ám a kisebb tornákon és a szponzori szerződések terén még mindig jelentős különbségek vannak, így jön ki ott a nagyjából 50%-os plusz a férfiak részére.
A bérkülönbségek okait két csoportra oszthatjuk;
az általános nemi bérkülönbségek magyarázóira
és a sportipar miatti specifikus okokra.
Az általános okok közé sorolhatóak a gyerekvállalás, a fizetés nélküli munka és az alapvető munkahelyi hátrányos megkülönböztetés. A női sportolók karrierje gyakran rövidebb, mivel a társadalmi elvárások – például a családalapítás – miatt sok nő korábban kénytelen visszavonulni vagy megszakítani a karrierjét, arról nem is beszélve, hogy szülés után a fizikai visszatérés, felkészülés is nehezedhet. A nők átlagosan több fizetés nélküli munkát végeznek, mint a férfiak, ilyen például a gyermekgondozás vagy házimunka, ami miatt kevesebb idejük marad fizetett munkára. A hátrányos megkülönböztetés alatt azt lehet érteni, hogy nem ritkán kapnak kevesebb fizetést a nők, mint az azonos foglalkozási kategóriákban dolgozó, ugyanolyan végzettséggel rendelkező férfi kollégáik, és ezzel párhuzamosan munkanélküliek is nagyobb eséllyel lesznek, a nőktől hamarabb megválnak a munkáltatók.
A sportiparággal kapcsolatos egyik fő ok a bérkülönbségre a sportolókat körülvevő médiavisszhang különbségeiben is keresendő. A férfi sportokat általában nagyobb érdeklődés övezi, több szponzori és médiafigyelem irányul rájuk, amelynek következtében a sportolók magasabb jövedelemhez jutnak. A női sportok sokszor nem kapnak akkora nyilvánosságot, ami alacsonyabb nézettségi számokat, kevesebb reklámszerződést és végső soron alacsonyabb fizetéseket eredményez. A férfi sportolók nemcsak a bérükből, hanem a szponzori szerződésekből és reklámokból is jelentős bevételekre tesznek szert, ami még inkább növeli az anyagi különbséget a két nem között. Végső soron kijelenthető, hogy ez a része a piaci mechanizmusnak is köszönhető; ahol nagyobb a kereslet az adott sportágra oda több pénz áramol be, és így nagyobb fizetéseket kérnek el a játékosok is.
A bérkülönbségek társadalmi és gazdasági következményei mind a sportolók, mind a sportágak fejlődése szempontjából jelentősek. A női sportolók számára ilyen körülmények közt nehezebb pénzügyi függetlenséget elérni, ami kihathat karrierjük hosszára és minőségére is. A kevesebb anyagi forrás kevesebb lehetőséget biztosít a sportolók számára a fejlődésre, az edzésekre és az egészségügyi támogatásra, amely végső soron a sport teljesítményükre is hatással van. A társadalmi elismerés hiánya is közvetlen következménye a bérkülönbségeknek. A női sportok kevesebb figyelmet kapnak a médiában és a közvélemény szemében, ami teljesítményük alulértékeléséhez vezet. A női sportok fejlődése ezzel szemben lassabb, hiszen a fiatal sportolók nem látnak elegendő megfelelő példát, amelyek inspirálnák őket, hogy komolyan vegyék sportkarrierjüket.
Létezik vajon megoldás, vagy az emberek szokásain és ízlésén úgyse lehet változtatni?
Az biztos, hogy a megoldás egy komplex feladat, mely számos szereplő – sportági szövetségek, klubok, szponzorok és média – együttműködését igényli. Az alapvető megoldás az lenne, ha a médiafigyelmet lehetne növelni a női sportolók irányába, ami valószínűleg magával hozna egy nagyobb pénzbeáramlást és ezáltal a bérek emelkedését és a szponzori támogatások bővülését is – szponzoroknál egy érdekes téma lehet az is, hogy mennyire látnak potenciált, kiaknázatlanságot ezen a piacon. Ez önmagától viszont gyorsan semmiképpen sem fog benevezni, szükség lehet valamifajta szabályozásra az államoktól vagy a felelős sportintézményektől, szervezetektől – a bérkülönbségek csökkentésére irányuló törvények és szabályozások hatékony eszközt nyújthatnak a fizetések kiegyenlítésében. Ilyen intézkedések lehetnek, a minimálbér bevezetése a profi sportolóknál, vagy a nemek közti bérkülönbségek megszüntetését célzó irányelvek bevezetése. Viszont ahhoz, hogy a bérszakadék megszüntetése hosszútávon fenntartható legyen mindenképpen szükség lenne egy általánosabb társadalmi, szurkolói szemléletváltásra - a női sportolók teljesítményét ugyanolyan elismerésben kell, hogy részesítse a társadalom, mint a férfiakét.
Az, hogy az első szavam az volt, hogy "posztabank", ezt néztem gyerekkoromban. Valószínűleg nem ez volt a kérdés, de ez jutott hirtelen eszembe, hogy gyerekként az első szavam az volt, hogy postabank, ültem a tévé előtt, és megismételtem, ami ott volt benne, csak akkor még pöszén.
Pont most egy fesztiválon találkoztam egy operatőr kollégával, aki bringás, BMX-esek voltak, és pont erről dumáltunk, hogy hányan vagyunk, akik úgy kezdtek el a filmezéssel vagy a videóval foglalkozni, hogy valami extrém sportfilmeket kezdtek el felvenni. Én gyerekszínész voltam, szóval nekem inkább onnan jön, ötéves koromtól, Földessy Margit dráma stúdiójába jártam. Az ősélmény onnantól származtatható, hogy szerepeltünk egy-két játékfilmben gyerekként, de maga az, hogy én kreálom a videót, az szerintem ott jött, hogy mindenféle paródiákat, extrém sportfilmeket kezdtünk el gyártogatni.
Hogy kezdődött, honnan jött az ötlet, hogy akkor nem csak extrém sportot űztök, hanem ezt fel is veszitek, ki is rakjátok valahova?
Gyerekként, hogy elkezded másolni, amit látsz. Nagyon sok MTV-t néztünk, meg Jackass-t, illetve akkor még az elődjét ezeknek a műsoroknak, és elkezdtük másolni. Akkor még nyilván voltak DV kamerák, még digitalizálni kellett, stb., és elkezdtük feltöltögetni a Youtube-ra, mely anyagok nyilván teljesen koncepció nélküliek voltak. Amikor éppen valamelyik extrém sport divatba jött, a parkourtól a bringáig, akkor azzal elkezdtünk kicsit foglalkozni. Ez volt az első. A másik része az úgynevezett Ki Mit Tud-ok világa a drámastúdióban Földessy Margitnál, ahol ezeket a paródiákat előbb-utóbb felvettük és kiraktuk. Szerintem még azok voltak az első videók, ahol ilyen paródiákat kirakosgattunk, mert ha már megcsináltuk a Ki mit tud-ra, akkor azzal a lendülettel miért ne vettük volna fel.
Mikortól professzionalizálódik a videós biznisz?
Azt mondanám, hogy ilyen 20 éves koromban. Hatosztályos gimibe jártam, majdnem húsz lettem már, mire leérettségiztem, és két opciót láttam magam előtt, vagy színmű, vagy komédia, leánykori nevén kommunikáció és médiatudomány. Végül a Pázmányra mentem komédiára, a tévés rádiós újságírást pedig PR (Public Relations) szakirányon végeztem, és valahol szerintem ott dőlt el az én sorsom, akkor már volt egy tehetségkutatója a Magyar Televíziónak, melyben ifjúsági szerkesztőségbe kerestek riportereket - akkor még egy másik Magyar Televíziót láthattunk, nagyon-nagyon távol a mostanitól. Innentől kezdtünk el kvázi, bár nagyon fiatalként, de végül is képernyőn szerepelni.
Mi vezetett odáig, hogy a YouTube-ról már átnyergelsz egy hivatalos újsághoz, az Indexhez?
Ezt megelőzném még gyorsan, mert hogy ennek nincsen ennyire időrendi sorrendje. Szóval ez a váltás, ez nem is igazi váltás, mindig mind a kettő létezett egymás mellett. Utána mindenféle online weblapnál elkezdtem riporterkedni, például utca embere interjúkat készítettünk, amit aztán hirtelen lecsaptak, mint minden egyes média produktumot. Nem tudom, hogy ez miért trend, de gyakorlatilag akkor annak idején egy-másfél évig tartott mindig minden, majd megszűnt a finanszírozás. Amikor annak vége lett, mondtuk azt, hogy mi lenne, akkor, ha megcsinálni a saját szájunk íze szerinti tartalmat. Így született meg Madar Csabival a mi kis Youtube csatornánk, hogy hirtelen vége lett valaminek, felszabadult egy csomó erő, meg idő, és akkor elkezdtük hetente a kis szatirikus híradót.
Számodra a riporterség mindig ugyanazzal a karakterrel jár, avagy egyféle szerephalmozást jelent, ahol helyzetfüggően mindig más és más oldalat mutatod?
Teljesen más attitűdrendszerrel kell nekimenni ezeknek a dolgoknak. Rengeteg olyan riporter van - és biztos, hogy én is átestem annak idején, vagy a mai napig átesek mondjuk a lónak a túloldalára - aki nagyon szeretne szerepelni, és előtérbe hozza magát. A reakció erre általában az szokott lenni, hogy "ez ki ez?". Nekem csak kérdeznem kell, és nem feltétlen kell odabiggyesztenem a kommentáromat, ilyenkor vissza kell venni az embernek.
A riporterkedésben, bár a mai világban, azért már elhalványultak a mindenféle formátumok közötti dolgok, de a régi iskola szerint azért vissza kell menni oda, hogy te ott utána ne reagálj rá, amennyiben nem olyat csinálsz, mint Miskovits Marci és a K-OSZ TV, ami tök más, nem hívnám feltétlen kvázi riporteri dolognak, az egy showműsoros történet.
Ebből a szempontból teljesen szét kell választani. Ha egy influenszer, egy host, vagy egy műsorvezető vagy, akkor viszont abszolút bele lehet vinni a saját személyiségedet, attitűdödet, humorodat, esetleg véleményedet, már amennyire a formátum engedi, illetőleg akinek éppen gyártod. Most ezt a kettőt tudnám így kettéválasztani és az sem mindegy, hogy kinek a platformján csinálod.
Tarr Béla számára a filmkészítés egyfajta drog, még ha szeretne se tudna leállni. Számodra a nyilvánosság mennyire egy drog? Mennyire érzed, hogy függője vagy a nyilvánosságnak?
Egyre jobban azt mondom, hogy nem. A nyilvánosságnak nem, mert nagyon szívesen elbújnék, pláne ha vége van egy három hónapos nyári session-nek, akkor itt most nagyon szívesen egy hónapig nem szeretnék mondjuk senki előtt lenni, amit természetesen nem tehetek meg. Azt mondanám inkább, hogy nem a nyilvánosságot tartja egy ilyen exhibicionista ember drognak feltétlen, hanem a munkavégzés, magának a szereplésnek a körülményei az, ami inkább drog. Hogyha te exhibicionista vagy, akkor nyilván hiányozni fog, hogy kamera előtt lehess, és ne feltétlen csak mondjuk vágjál, vagy szerkesszél, egyéb háttérmunkákat végezz.
Igazából a nyilvánosság drogja az nem a te saját indíttatásod, hanem egy karrier indíttatás, hogyha ki van rakva az arcod, akkor látnak, akkor hívnak. Ha nincs kirakva, és nagyon sokáig nincs kirakva, akkor egyre jobban senkit nem fog érdekelni. Ez összefügg sajnos magával a szakmával, hogy neked pusholnod kell az arcodat, mert akkor létezel egyáltalán. A médiában engem az foglalkoztat a mentálhigiéniai szempontból, hogy mennyire kell az embernek egy külön arcot, egy külön karaktert kitalálnia, egyfajta média perszónát alkotnia.
Hogyha megnézünk bármilyen videós tartalmadban, az mennyire egyezik a hétköznapi Olivérrel?
Nagyon sokáig nagyon nem egyezett. Szerintem, amit régen csináltunk például Youtube-csatornásdi, fiatalabbként, az egy egészen másik én. Az az Olivér kifejezetten szerepel. Elképesztő hadarás, nagyon gesztikulálsz, nagyon ott akarsz lenni - ilyen voltam. Ma azt mondanám, hogy most az indexes anyagoknál, riportoknál egyre jobban saját magam vagyok. Valami olyasmi, mint ahogy most válaszolok, nagyjából az egy önazonos dolog. Amint Tiktok tartalmat gyártunk, szerintem ott már megint eltávolodsz.
Ott már megint nagyon gesztikulálsz, megint nagyon nyomod, nagyon impulzív akarsz lenni, hiszen gyakorlatilag egy perced van, sőt, az elején három másodperced, hogy bevond a nézőt, és valami nagyon-nagyon olyat mondjál, amivel behúzod a befogadót.
Általánosságban nyilván nem jó dolog, hogyha valaki teljesen eltávolodik ettől. Elcsépelt lózung, a legyél önazonos, meg marha unalmas, de úgy összességében a nap végén egyébként tényleg arról szól, hogy annak kell lenni, mert az fog jól állni. A feleségem mindig azt mondja, hogy nem kell a manír, mert akkor szeretnek, amikor önmagad vagy. Ez tudom, hogy nagyon közhely, de összességében érdemes erre törekedni, és nem tudod hosszú távon megvezetni a nézőt. Akár műsorvezetőket nézve látod, le fog esni a nézőnek, hogy ez egy elképesztő kamu szerep.
A Tiktokra ott egészen más perszóna kell ezek szerint, mint például egy Tarr Béla filmhez.
Egészen. Az egy pálfordulás ahhoz képest. Tényleg elcsépelt dolgok ez az önismeret, meg elfogadás, vagy önmagad elfogadása, viszont én 32 éves vagyok, és az elmúlt két évben kezdtem el nagyjából egálba jönni magammal. Tegyük fel ha valaki olyat kommentel, akkor nem az van, hogy a sárga földig lemegyek lelkileg, hanem tudom, hogy ez igaz, vagy nem igaz, helyre tudom rakni a dolgot. Ha rendben vagy magaddal, azt látják a nézők is.
Javaslod azt, hogy olvasson az ember kommenteket? Te szoktad olvasni?
Nem szoktam végig. Általában az van, hogy attól függ, hol. Megválogatom, hogy hol olvasom el, milyen platformon, hiszen sokszor nem a produktumom fogja megítélni azt, hogy az milyen visszhangot kelt, hanem a platform. Ha munkahelyre csinálok anyagot és nem saját social media platformra, akkor az első három-négy-ötöt nagyjából megnézem, de valószínűleg magáról a témáról fognak inkább fröcsögni az emberek, egészen elképesztő módon. Erről egyébként külön podcastet lehet csinálni, hogy milyen állapotban van a magyar közvélemény, meg a magyar mentálhigiéné, mert az nagyon para.
Érdekes módon, ha meg a saját követőtől a saját valaki influenszer, akkor meg ott kap egy nagyon jó kis buborékot, ott meg elolvassa, mert ott meg általában dicsérik. Amikor ezer éve csináltuk a mi kis Youtube csatornánkat, akkor mindig minden pozitív volt. Aztán amikor elkezdtél mondjuk dolgozni egy online újságnál, akkor pedig hirtelen egészen megváltoztak a kommentek. A személyed nem hiszem, hogy túlságosan változott volna, de mondjuk a platform, vagy a témának a megítélése, az tudja magát a kommentszekciót is változtatni.
Teljesen elzárkózni nem érdemes, meg az egy önbecsapás. Nagyon-nagyon fontos szerintem ilyen kis fakkokat, kis cellákat készíteni a kognitív rendszeredben, hogy már egy félmondat után te be tudd azonosítani, hogy ez egy rosszmájú ember, ez egy komplexusos ember. Ebben a mondatban egy helyesen leírt kifejezést nem látok, ezért nem lenézve, de nem vagyok benne biztos, hogy éppen az ő véleménye lenne a legrelevánsabb
Az embert az tudja igazából mellbe verni, amikor egy hozzászólás hosszan, rendesen és nem fröcsögve, de úgy egy erős kritikaként van megfogalmazva. Az tud szerintem mélyre menni valakinél.
Az Indexes videóidban található különböző témákat mi alapján választod meg?
Nagyon fontos, hogy nem én választom csak meg egyedül. Viszek témát a rovatvezetőktől, magán a videós szekción belül is dobálnak nagyon sok témát, általában ez egy csapatmunka, hogy végül is melyik kerül kiválasztásra. Én valahol úgy raknám össze, hogy két szegmense van ennek. Nyilván média, fontos a nézettség, mi az, amire az emberek fel fogják kapni a fejüket, mi az, amit valószínűleg sokan lekattintanak, kár hipokratának lenni ilyen szempontból.
Mindegyik téma olyan volt, aminek van egy nagyon erős társadalmi ráhatása, reakciója, ami sok emberre hat, sok ember rezonál vele, és sok embert érint. Most az Onlyfans az nem valószínű, de ez mondjuk egy olyan dolog, ami sok embert viszont nagyon érdekel, és nem lát mögé. Azt mondom, hogy nyilván van egy clickbaites része, és van egy olyan része, ami valahol meg egy picit ilyen társadalompszichológia, vagy kutatás, merthogy mindegyik témán keresztül lehet az emberi viselkedést, vagy a mi kis társadalmunkat vizsgálni.
Mennyire tekinted ezt művészetnek, mennyire társadalmi felelősségvállalásnak vagy ez egy munka, egy tükör a társadalomról?
Művészetnek nem mondanám. Nagyon nüansznyi rész, az maximum annyi lehet, hogy például volt egy költővel egy beszélgetésem, és akkor tudok vele úgy rezonálni, hogy mondjuk ő mond egy versrészletet, és akkor mondjuk én is vissza tudok neki dobni egy versrészletet.
Nagyon dagadt a mellem, hogy én hú de művelt vagyok, közben mit tudom én, tízéves koromban egy színházban volt egy három sor Shakespeare, amit meg kellett tanulni:)). Az a része az tud művészet lenni, hogyha valakinek van egy ilyen kicsit érzékenysége erre, de alapvetően nem erről szól.
Társadalmi felelősségvállalás, az mindenképpen. A társadalmi felelősségvállalás részében az egy nehézség, hogy azért nagyjából neked a műsorvezetői vagy a riporteri attitűdödnek azért találkoznia kéne egy normatívával, vagy találkozni kéne egy általános közvélekedéssel, ami nehéz, mert elképesztően szétszakadt már ez a kis társadalmunk, meg hatalmas a társadalmi olló. Nehéz mindenkit képviselni, de hogy valami normatív gondolkodással vagy értékrenddel ezt az egészet közvetíteni, vagy kérdezni az mindenképp társadalmi felelősségvállalás, de ez nagyon nehéz, mert rengetegek vagyunk, rengetegféle helyről jöttünk, meg társadalmi rétegbe tartozunk, és egyre kevésbé értjük meg egymást, úgy meg azért nehéz nagy társadalmakat reprezentálni, értük felelősséget vállalni.
Szerinted mi a bulvár, bulvártartalom-e, hogy valaki onlyfans modellekről csinál videót? Mitől lesz valami bulvár, és neked mi a viszonyod a bulvárral?
Érdekes, mert pont múltkor valaki mondta, hogy én csinálom az indexben a bulvárt. Ezen gondolkozva arra juttottam, hogy szerintem nem.
Van olyan része persze, amikor kimegyünk Sztárbox sajtótájékoztatókra. Ez abszolút az, de most az említett Onlyfans-nél is például. Szerintem amikor a Blikk meghívja mondjuk az Onlyfans-eseket, akkor az inkább bulvár, amikor ott beszélgetnek, hisz a magánéletével kapcsolatos kérdések hangzanak el, ami igazából inkább az ő személye. Hát, nem az érdekes, igen, hogy hol van ennek a határa. Ezt inkább nem mondanám. Ott jobban ezt érzem. Nálunk azért nem érzem, mert nem arra vagyok kíváncsi, hogy ez most mekkora botrány az ő élete, hanem arra, hogy ő kvázi nekem egy "szakértő" egy olyan témakörben, amiben nem mozgok, a felnőtt filmekben. Az ilyenfajta közösségi médiában meg egyáltalán nem. Nekem az onlyfans-esek, amikor bejönnek egy beszélgetésbe, ők nekem egyfajta "szakértőként" funkcionálnak, akik mesélnek egy olyan jelenségről, amit ők művelnek, és amilyen hatásait ők tudják a legjobban mérni igazából a fogyasztóknál.
Milyen műfajnak mondanád, amit csinálsz? Tömegtájékoztatás, vagy te hogyan gondolkozol erről?
Szerintem az infotainmentre szeretnél kitérni. Hogyha en bloc, holisztikusan kéne valamit mondani, akkor az infotainment volt szerintem mindig az a típusú műfaj, amit szerettem volna képviselni, aztán vagy sikerült, vagy nem, de nagyjából ez. Igen, legyen benne tartalom, de nem feltétlen gondolom én magamat a nagy ősgondolkodónak, aki meg fogja fejteni ezt a tartalmat, viszont szerintem jól tudom interpretálni embereknek. Lényeg, hogy a szórakoztatás része érthető módon legyen tálalva, olyan stílusban, ami valamilyen szempontból szórakoztatja is a közönséget, és akkor így jön be ez a kis humor, vagy az egésznek az előadás része.
Mit gondolsz, a mai médiafogyasztási szokásainkról? Mennyire látod drasztikusan a mostani infotainmennek a helyzetét, és ebben te hogyan képzeled el magad?
Borzasztóak. Próbálom valahonnan nem Krisztus előttről kezdeni, vagy a prehisztorikus időkből, de a Tiktok Kínában nagyjából edukatív célra jött létre. Az, hogy itt Európában, meg hogy Amerikában hogy funkcionál, az teljesen más, de valahol azért ott is vannak ilyen típusú edukatív tartalmak. A fele, a másik fele meg táncikálós, meg live-olom a semmit.
Alapvetően igen, jó lenne az edukálása, de szerintem felszínes edukálásra jó, mivel impulzív, mivel szétzilálja a koncentrációs képességedet, kattogsz tőle, és képtelen vagy végignézni már egy sorozatot, egy filmet, például egyetemen nem tudom, hogy valaki hogy tud jelenleg másfél órát végigülni és koncentrálni valakire, mert már magadon észreveszed, hogy nem. Erősen, erősen meg kell erőszakolni magadat, hogy tudj koncentrálni.
Talán ha egy csatornát bekövetsz, amely egy tematika alapján halad, és ilyen témáról témára feldolgoz valamit, és azt ha végignézed, akkor el tud mélyíteni, de összességében erre szerintem alkalmatlan. Egy felszínes tudást ad, nagyon sok mindenbe belekóstol, és nagyon-nagyon széles lesz a világlátásod, ezáltal szorongsz, mert ekkorának érzed magad az univerzumban, de úgy igazán elmélyült tudásod semmiről nem lesz. Úgyhogy ilyen szempontból a hagyományos régi iskola szerinti edukálást azt nem gondolom, hogy segíti, maximum tájékozottá tesz széles körben, felszínesen.
Visszakanyarodva nyilván a Youtube-ra, ahol jelenleg azt látjuk, hogy a podcastek, a hosszabb típusú tartalmak dukálnak, ahol lehet mondjuk beszélgetni legalább fél órán keresztül, amire már kevésbé tudnak az emberek fókuszálni, ott azért lehet tanulni. A százaléka magának az edukációnak, meg a szórakoztatásnak, az nyilván a szórakoztatás felé azért jobban elmegy egy tiktoknál.
Ezt lefele tartó folyamatnak tartod, hogy itt a világ idő kérdése is összeomlik, vagy pedig egy hullámzásról beszélünk, ami talán mindig változik?
Szerintem a hullám. Olyan, azt hiszem nincsen a történelemben, hogy valami egyfolytában lefelé megy. Egy dolog jutott eszembe a podcastekkel kapcsolatosan, hogy akár ebből is most három mondatot kivágunk Tiktokra, és rohadt sokat fog menni, teljesen kontextusból kiemelve, rengeteg ilyen van. Ez olyan borzasztó dezinformációt okoz az emberekben, és gondolja, hogy az az ember azt mondta... és egy másfél órás podcastből kiragadott három mondat teljesen más értelmet tud nyerni. Ilyen szempontból szerintem teljesen meg tudja kavarni az embereket, hogy akkor most mi is az igaz, mi nem az igaz.
Valóban erre gondolt-e az az ember.
Nem lehet, hogy ez segítség is? Hogyha nem nézne meg bárki is egy másfél órás podcastet, hogyha nem hallott volna egy kis részletet belőle, és emiatt az egészet megnézi?
Nem, nem, ez szerintem, hogyha az tényleg egy új, egy ilyen eleje vége, egy ilyen magvas gondolat ki van véve, az szerintem oké, csak nyilván sokszor látunk olyanokat, hogy ilyen három mondatok vannak kirakva, és az, mint mindenhol, hogyha nagyon meg van vágva egy anyag, akkor azzal elképesztően lehet torzítani, tehát ezzel teljesen lehet manipulálni.
Most valaki másfél órán keresztül nagyon odaadóan, nagyon feltétel nélküli pozitív odafordulással beszél az emberi társadalomról, és utána van benne két mondat, ahol éppen elszakad a cérna, és mond valami nagyot, akkor az van kirakva, onnantól kezdve meg is lehet valakit bélyegezni.
Feltételezhetjük, hogy olyan filmesztétikai igényeket tud kielégíteni a videós újságírás, bár ez nem biztos, hogy így van, minden esetben reménykedjünk. Meg tud-e maradni egyáltalán az írott újságírás?
Én azzal vetekednék, hogy filmesztétikai szempontból fogyasztanak az emberek videós tartalmakat, és ez sem igaz, hogy lusták, de olyan szempontból igaz, hogy amiről beszéltünk, hogy az impulzivitás dukál, és hogy az emberek igazából már nem feltétlen koncentrálnak. Megnézed a cikkeknek a hosszúságát, nagyon kevesen olvassák el a mély véleménycikkeket, meg az elemzéseket, kivéve ha Puzsér írta, mert akkor mindenki.
Ez is inkább emiatt van, hogy a figyelmedet le tudd kötni. Most pont egy ilyen témán gondolkoztam nemrég, hogy szerintem nem a videós fog bejönni teljesen, vagy fogja átvenni a cikkektől a helyet, hanem be fog jönni előbb-utóbb az az AI a cikkek alatt, amikor szimplán egy gombnyomással felolvassa neked a Google. Mosod a fogadat, és kvázi mint egy podcastot egy egy percben valaki felolvassa, az a gépi hang, amit még te is tudsz beállítani, hogy Morgan Freeman mondja-e, vagy a Friderikusz.
Azt tudom még elképzelni, ha már AI-ról van szó, szóval tartalomgyártásban dolgozom 12-13 éve. Ha már napi 2-3 Tiktok-videót kell kreálnunk, és ezt hetente ötször-hétszer, akkor az egy teljes állás, akkor már megroskadok benne, hogy felvegyem, megvágjam, feliratozzam, kijavítsam, stb. Hogyha ez annyira automatizálódni fog, mondjuk az AI által, hogy gyakorlatilag még fel sem kell vennem, hanem azt a szöveget egy karakter fel fogja olvasni, azt sajnos el tudom képzelni, hogy az nagyon át fogja venni. Amikor ilyen gyorsan tud kijönni egy anyag, ennyire aktuális tud lenni egy videós anyag, úgy, hogy valaki megírta a szöveget, sőt, meg se kellett írnia, csak átvette
Minden bizonnyal igen, de ugyanakkor meg az emberek ezeket a problémákat észreveszik. Az, hogy nem tud koncentrálni, hogy ne telefonozzál lefekvés előtt, mert egyszerűen szét van zilálva tőle az agyad. Szerintem azért próbálunk már tudatosak lenni ebben is. El tudom képzelni azt, hogy nem csak egy birkanyájként sodródunk mindig - sokszor igen - és mondjuk a tartalomfogyasztás vagy a napi szokások szempontjából előbb-utóbb elkezdenek az emberek tudatosak lenni, és azt mondani, hogy nem.
A nem nézek tévét állítást már tíz évvel ezelőtt az én egyetemista társaim is mondták, hogy nincs téve, nem néznek tévét. Ez így is maradt az ő korosztályukban, de hogy már tudatosabban próbálnak az emberek fogyasztani, elzárni magukat. Nem is a fogyasztási szokások miatt van, hanem a mentálhigiéne miatt. Ha ezt mind megpróbálom feldolgozni, akkor felkötöm magam egy fára valószínűleg.
Meg is van a szalagcím:)) Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?
Nem titkolt célom a műsorvezetés, tehát azért alapvetően a riporteri dolgokat előbb-utóbb azért arra szívesebben váltanám, illetve nem csak az a műsorvezetésnek inkább az, ahol amúgy szintén emberekkel lehet rezonálni. Én azt gondolom, hogy abban vagyok erős, mint ahogy a podcast neve is mondja, hogy Reaktor, tehát amikor reagálni lehet, amikor, mint a Balázséknál a Jani volt a reaga. Ha műsorvezetés, és ugye ilyenkor azt mondják, hogy tévé, abban nem vagyok benne biztos.
Már azért elég régóta mondogatják, hogy majd az online világban majd olyan műsorok lesznek, mint a tévében, de azért a finanszírozását azért még mindig nagyon kevésbé tudják ezt megoldani. Még mindig ott van a lóvé, és még mindig ott vannak ezek a típusú dolgok, de nagyon szeretném, hogyha tíz év múlva ott tartana az online tartalomgyártás, hogy tényleg azt mondhassuk, hogy online tévék vannak a magyar piacon, és nem csak azt, amiket manapság úgy hívunk. Igazából egy olyan negyed büdzséből próbálnak hasonló dolgokat gyártani, szóval az tök jó lenne. Az meg, hogy képernyő előtt, azt előbb-utóbb el fogom tudni engedni, ha kell. Nincs egy ilyen görcsös exhibicionizmus, hogy akkor most feltétlen, feltétlen neked szerepelni kell. Nyilván az ember ismeri magát, akkor töltődik fel, de nem biztos, hogy ez nekem 50 felett is majd annyira fontos lesz.
Magyarország szeptemberben eredményesen küzdött meg a Duna szokatlanul heves áradásával. De vajon mi a helyzet egy olyan országban, ahol az árvíz a monszunesők miatt alakul ki, és sokkal nagyobb területen jelentkezik a probléma, nem csak a folyók közvetlen közelében?
A monszun hatása Indiára: esőzés és mezőgazdasági kihívások
Indiában a monszun időszak júniustól szeptemberig tart, ami azt jelenti, hogy ezekben a hónapokban heves esőzések és ennek következtében földcsuszamlások jelentkeznek országszerte. Mezőgazdasági szempontból vitális ez a csapadék, hiszen az éves csapadékmennyiség majdnem háromnegyede ezekben a hónapokban hullik le. Mivel az ázsiai ország nem rendelkezik kiépített öntözőrendszerrel, ezért is elengedhetetlen az indiai gazdák számára a monszuneső. Az ország gazdasága erősen függ a mezőgazdaságtól, ezáltal több millió farmer megélhetése függ attól, hogy a monszun milyen mennyiségű az adott évben.
A klímaváltozásnak köszönhetően a szélsőséges időjárási események száma megnőtt, amit tovább súlyosbítanak az erdőirtások és a talajerózió, emiatt pedig a monszun is egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Az esőzések következtében a folyók is kilépnek medrükből, Indiában a Gangesz és a Brahmaputra áradása okoz a környező térségben károkat. A Gangesz delta torkolatában élők vannak a legnagyobb veszélynek kitéve ezekben a hónapokban, mivel a csapadék mellett ciklonok is sújtják a területet.
(kép forrása: theatlantic.com)
Katasztrófa, politika, vallás: az indiai monszun tükre
A monszun által okozott földcsuszamlások idén sem kímélték Indiát, Kerala államban 24 óra alatt több, mint 300 mm eső hullott, a dombos, teraszos kialakítású területeken megindult a föld, a sáros víz teljes falukat lepett el július végén. 166 ember halt meg az áradás során, az indiai katonák pedig közel 5,500 embert evakuáltak. A katasztrófa egy politikai vitát vont maga után, mivel Amit Shah belügyminiszter azt állította, hogy az állam korábban kapott figyelmeztetést a közelgő áradatra, csak figyelmen kívül hagyta az evakuálást javasló üzenetet. Ezt a vádat Kerala állam azóta is elutasítja.
Augusztusban egy másik állam, Tripura lett a megnövekedett csapadékmennyiség áldozata, 34,000 embert kellett evakuálni és tíz lakos pedig az életét vesztette. A térségben egy nap alatt 350 mm eső esett átlagosan, viszonyításképpen, Budapesten összesen 750 mm-re tehető az éves csapadékmennyiség. A két esetből látszik, hogy India egyedüli sikeres védekezési módszere a lakosok ideiglenes kitelepítése lehet, itt már nem használnának a homokzsákok. Ugyanakkor, a minden évben előforduló monszunidőszak miatt az árvíz súlytotta területeken lévő otthonokat évente újra kell építeni, ezért hosszabb távon az országnak érdemes lenne kidolgoznia egy gazdaságosabb megoldást az árvíz kezelésére.
Azért is, mert a legutóbbi alkalommal egy vallási fesztiválon pusztított a vízözön, amelynek résztvevői nők és gyerekek voltak. A Bihar megyében szeptemberben megrendezett éves fesztivál, a Jivitputrika Vrat során a hívő nők folyókhoz és tavakhoz zarándokolnak el gyerekeikkel, hogy egy napos böjt után tisztító fürdőt vegyenek és imádkozzanak a gyerekeik jólétéért. Idén a rituálé végrehajtása során legalább 46 embert ragadott el az ár, akik közül 37-en gyerekek voltak. Tavaly feleannyian fulladtak meg ugyanezen fesztivál keretében egy nap alatt, a többi áldozatról pedig nincsen adat. Felmerül a kérdés, hogy ilyenkor az állam milyen szinten vonható felelősségre, kiadta-e a megfelelő figyelmeztetéseket a tavalyi katasztróból tanulva és az időjárás előrejelzéseket követve, kapott-e tájékoztatást a lakosság és köztük a zarándokolók.
(kép forrása: theguardian.com)
Mi a tanulság?
Összességében kijelenthető, hogy a monszun nem csupán az időjárás egyik aspektusa, hanem a gazdasági élet kulcseleme is Indiában. Ennek ellenére nem védekeznek megfelelően, hiszen hiányzik a megfelelő infrastruktúra, nincs kiépítve gát- és vízelvezető rendszer. A klímaváltozásnak köszönhetően egyre súlyosabb károkat fog okozni a monszuneső a térségben, ezért Indiának ki kell dolgoznia egy olyan átfogó árvízvédelmi stratégiát, ami hosszútávon biztosítja a teljes lakosság számára a védelmet ezekben a hónapokban.
2010-et követően, a Fidesz-KDNP győzelme után egy olyan politikai klímában élünk, amelynek stabilitása szinte eddig az évig teljesen megkérdőjelezhetetlen volt, nem láttunk olyan erőt a TISZA-párt megjelenéséig, ami képes lett volna akár egy kicsit is kikezdeni a regnáló kormánypártokat.
Az elmúlt hónapok botránya után viszont a politikai berendezkedés radikálisan egy kétpártrendszer körvonalazódása felé halad, és szemmel láthatóan Magyar Péter lendülete nem hagyott alá, folyamatosan felkarol egy olyan társadalmi témát, amivel teljesen uralja a közbeszéd szinte minden elemét.
Mi lehet az oka annak, hogy az Orbán-kormány kommunikációja nehézkesebb lett a közelmúltban?
I. A valóság érzékelése
A 2006-ot követő eseményeket a Fidesz egy nagyon egyszerű, mégis hatékony eszközzel kapitalizálta: képes volt a mindennapi emberek, mindennapi nyelvén, mindennapi problémák megfogalmazására, és arra, hogy azok közbeszéd tárgyává is képesek tudjanak válni.
Magyar Péter - mondhatni - tanult a kommunikációból, ami a kormánypártokat ilyen sikeressé tette.
A kórház- és vasútlátogatásokkal olyan kérdéseket feszegetett, amivel kapcsolatban az elmúlt időszakban a kormányzati kommunikáció érdemi választ nem tudott adni az átlagember nyelvezetén, megfelelő tartalommal, amire a korábbi évek alatt nem volt példa.
Orbán Viktor mesterien volt képes az emberek nyelvén beszélni kormányalakításai után az emberek problémáit illetően. Ha a kormányzat fenn akarja tartani a kompetencia töretlen érzetét, valamint a kormányzóképesség képét, amit a magyar társadalom mindig is nagyra értékelt, akkor elengedhetetlen hogy a mindenki számára észlelhető problémákat ne irreálisan hárítsa, hanem képes legyen a kormányzat kompetenciát mutatni azzal, hogy a publikum számára kommunikálja a megoldás képességét, hogy képesek a helyzet megfelelő kezelésére.
(kép forrása: Index)
II. Orbán Viktor személye
A miniszterelnök személye egy kétélű penge. Orbán a kormánypárt legnagyobb formátumú és legtehetségesebb egyénisége, aki hatalmas karizmával, tudatos elszántsággal és megkérdőjelezhetetlen politikai kompetenciával vert köröket politikai ellenfeleire, 2010-re pedig kétharmados győzelemre vezette azóta is regnáló pártját.
Más kérdés viszont, hogy pont ez a személyiség képes arra is, hogy az innováció lehetőségének egyik legnagyobb akadálya legyen.
A kormányzat felépítése és a Fidesz teljes politikai közössége a miniszterelnök személye köré szerveződik. Pártját megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel vezeti, ami így több tekintetben az általa felállított koncepciókat hajtja végre, szerepe is erre korlátozódik, ez pedig a kormányzására is kihat.
Mostanra viszont Orbán Viktor figyelmét látványosan a külpolitikai ambíciók és tervek kötik le, a magyar belpolitika egyre feszültebb és vitatottabb kérdéseivel személyesen nem foglalkozott behatóan. Ezt mutatja számunkra békemisszió és a Patrióták Európáért EP frakció megalapításai is, melyek politikailag - különösen az utóbbi - látványos eredmények. A magyar emberek jelentős része viszont nem képes velük kapcsolódási pontot találni, a kormányfő pedig látványos szűkszavúsággal reagált a belpolitikai viszonyokra a Kötcsei Piknik alatt is.
Ha Orbán Viktor vissza kívánja venni a folyamatosan tematizáló Magyar Péterrel szemben az események folyamának nyilvános diktálását, pusztán azt a képet kell mutatnia amit a 2008-at követő gazdasági válságévek alatt, kormányzásának elején megszokhattunk tőle. A specifikus tervekkel rendelkező, a politikai mezőnyében legelőször cselekvő, karizmatikus kormányfőjét, aki egyszerűbb nyelven képes levezetni, nagy víziók folyamatos fejtegetése nélkül a problémák sebészi pontosságú megoldását, amiben érdekeltté teszi saját országát is.
(kép forrása: Magyar Hírlap)
III. A kommunikáció alapossága, minősége
Végső soron pedig a kormányzati válaszadás minősége. Az eddigi politikai klímában az óellenzék képviselőinek kompetenciája nem volt elegendően magas, hogy a közélet pillanatainak uralását és a Social Média felületeket átvegye a kormánytól.
Így kézenfekvő volt számukra, hogy egyszerű, alá-fölé rendeltségi viszonyokat kifejező, már-már lekezelő hangsúlyt használtak politikai ellenfeleikkel szemben, akik politikai tőkét kifejezetten csekély mértékben birtokoltak.
Más a helyzet azonban egy egyes mérések szerint 40%-os támogatottsággal rendelkező politikai szereplő esetén, aki konkrét, adatokkal alátámasztott, hideg profizmussal megszerkesztett Social Media jelenléttel és kommunikációval kéri számon a kormányzati döntéseket. Ennek a természetes immunreakciója a megoldástervezetek adatszintű lebontása annak érdekében, hogy mindenki számára követhetőek és megérthetőek legyenek a kormányzat lépései.
Hasonló probléma merült fel az elmúlt hónapok botrányainak szereplőivel. A kormányzati oldal hitelének megőrzéséhez elengedhetetlen szilárdabb kiállás mutatása az olyan szereplőkkel szemben, akik képesek a politikai közösség hitelességének bomlasztására, a puszta hallgatás vagy túl gyenge „kiállás” akár hallgatólagos beleegyezést is sugallhat.
Amint látható, az Orbán Viktor vezette kormány olyan kihívásokkal néz szembe, mint az elmúlt 14 évben még soha. A mindenkit foglalkoztató kérdésre - miszerint, hogy meg tudnak-e újulni Magyar Péter menetelése mellett - a 2026-os országgyűlési választások fognak végső választ adni.
Augusztusban nem várt fordulat következett be a japán politikai életben, a sorozatos korrupciós botrányok következtében lemondani kényszerült az akkori miniszterelnök, Fumio Kishida. Az országot 1955 óta szinte megszakítás nélkül kormányzó pártjából, a Liberális Demokrata Pártból (LDP) kilencen (!) indultak a szeptember 27-re kiírt kormányfői tisztségért, amely egyszerre árulkodik a párt és az ország politikai állapotáról is. A bő elmúlt fél évszad legszorosabb párton belüli versenyén végül egy korábbi védelmiminisztert (illetve volt agrárminiszter is) választottak meg, maga mögé utasítva az mélyen konzervatív Takaichi Sanae-t, aki a japánnal kapcsolatban sokat emlegetett férfi establishment (a főbb döntéshozói posztokban ugyanazok az idős, politikában évtizedeket eltöltő férfiak váltogatják egymást) problémára lehetett volna válasz.
Az alig egy hetes regnálása alatt (október 1-én iktatták be) Shigeru Ishiba először japán új külpolitikai éráját bemutató beszéde miatt került kellemetlenül a középpontba, majd október 9-én feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki október 27-re. Ebben az írásban a kiírt választásokig vezető út utolsó métereit bontom ki, meghozva az olvasó hangulatát, hogy kövesse a választásokig hátralévő szűk 3 hetet.
Miért mondott le Kishida?
Kishida nehéz időszakot élt át az elmúlt évben, a botrányok sújtotta kormány támogatottsága augusztusra 20%-ra csökkent, ami a megválasztásakori 60%-hoz képest kirívóan rossz teljesítmény.
A párt körül látványosan 2022-ben kezdett el elfogyni a levegő, amikor a 2012 és 2020 között miniszterelnöki posztot betöltő Shinzo Abe-t meggyilkolta kampánybeszéde közben egy kiábrándult állampolgár, aki a megosztó dél-koreai új vallási mozgalom, az Egyesítő Egyház anyját kisemmiző tevékenységéért állt bosszút. Elmondása szerint azért esett az ex-miniszterelnökre választása, mert magának a mozgalomnak a vezetőjével korábban nem sikerült végeznie, Abe-t pedig a az Egyesítő Egyház szövetségesének látta. A merénylettel gyakorlatilag megkezdődtek a frakcióharcok, a 2005 óta domináns, jobbközép Seiwakai és a Kishidát prezentáló balközép Kochikai csoportok között.
A legsúlyosabb politikai csapás talán a tavaly decemberben kirobbanó korrupciós botrány volt, ami kb. 1,5 milliárdos összegével nevetségesnek tűnhet, de a több évtizedes mélyponton fulladozó jen és a Japánban kiugrónak számító 5%-ot is érintő infláció jelentette drasztikusan romló japán megélhetési viszonyok közepette rendkívül érzékenyen érintette a japán társadalmat. Mivel a Kishida által meghírdetett 'Új kapitalizmus' nem hozott érdemi fordulatot a japán gazdaságban a globális tendeciák árnyékában, a közhangulatnak elege lett, a pártja távozásra bírta.
A Párt és Japán egyesítése
Shigeru Ishiba 1957-ben született, 1979-ben lediplomázott, majd egy szűk 10 éves banki karriert követően 1986-óta tagja az országgyűlésnek. A párton belüli pozícióját önmagában sejteti a tény, hogy ötödjére indult párton belül a miniszterelnök-jelöltségért, hiszen egy örök ellenzéki/kívülálló pozícióban szerepelt. A ‘90-es években az LDP-n belüli frakció harcok keretében csatlakozott az LDP-ből kivált, reformorientált Japán Megújulás Párthoz (egészen 1997-ig nem tért vissza), majd a 2012-2020 közötti Abe-korszak politkai konszenzusát megtagadva több kabineti posztot is visszautasított. E taktika sikere a párt kétsávos működésére világít rá: míg a pártelit körében inkább népszerűtlennek számít, az általános párttagság elvhűnek tartja. Erre példa, hogy a korrupciós botrány során felmerült aggályokat nem akarta a szőnyeg alá söpörni, hanem elvégezve a politikai munkát kijelentette, hogy megvonja az LDP a támogatást azoktól a jelöltektől, akik nem jelentették be megfelelően politikai bevételeiket.
A japán politikában nem ritka az előrehozott megmérettetés, gyakran írják ki idő előtt a választásokat a pozíciók biztosításának érdekében, illetve az új miniszterelnök által vezetett kormány támogatottsága 50% körüli, ami egyértelmű javulásnak számít az augusztusi állapotokhoz képest, de nem mondható megnyugatónak. Erre lehet részben válasz az október 27-re kiírt választás azonban a 465 fős országgyűlésből 258-at már most is az LDP birtokol, koalíciós partnerük, a Komeito pedig 32-t, amivel a többséghez szükséges 233-at bőven meghaladják, tehát sokkal inkább a hatalom legitimizációjáról van szó.
Mivel minden idők legszorosabb elnökjelölti versenyét nyerte az LDP-n belül Ishida, joggal érezheti szükségességét a pozíciójának bebisztosátára. Ezt kiegészítve az előző kormány alacsony támogatottságával, és Ishida reálpolitika helyetti elvi politizálásával (lásd a korrupciós botrány megragadása), minden bizonnyal a pártját szeretné megnyugtatni és egységesíteni egy nagy győzelemmel, ami a friss kormány státusszal könnyen elérhető. A választások után pedig az elmúlt évek sikertelen reálpolitikai kudarcaira nyújthat alternatív megoldásokat, kielégítve a választókat.
De nem minden arany, ami fénylik
Az első miniszterelnöki hetében egyből akadt magyarázkodni valója: még a megválasztása előtti napokban tartott egy beszédet a Hudson Intézetben a potenciális japán külpolitikáról és a globális folyamatokról, azonban ez nem aratott egyhangú sikert. “Ami ma Ukrajna, az Ázsia holnap” címszóval az ázsiai NATO létrehozását szorgalmazza, utalva az egy Kína problémára. A katonai szövetségnek azonban nincs értelme egy olyan ország esetében, amelyik nem is lehet tagja, Tajvant pedig nehéz elképzelni az ázsiai NATO-ban ha egyik ország sem ismeri el. Az apró technikai részlet arra a téves védelempolitikai elképzelésre erősít rá, ami a meglévő nemzetközi intézmények helyett a fragmentáció felé nyitnak. Ettől nem függetlenül az USA-Japán katonai együttműködéseket az USA és az Egyesült Királyság közötti szintre hozná fel, aminek keretében Japán a védelemért cserébe nem csak területet biztosítana bázisokhoz, hanem maga is részt venne azok üzemeltetésében, tehát aktívabb militáris szerepet képzel a miniszterelnök Japánnak, ami a szerepvállalás artikulálásával (lásd ázsiai NATO) együtt ambíciózus terv.
Végszó
A jelenlegi helyzetet megkoronázva a végére az új kormány fotójával kapcsolatos incidenst érdemes átfutni: a helyi média és a kormány honlapjára kikerülő kép közötti látványos különbségre lettek figyelmesek kommentelők. Az természetesen megszokott, hogy a kormány oldalára kerülő képek szerkesztettek, az már kevésbé, hogy ennek oka rosszul viselt, nagyobb méretű zakók, és élettelen arcok.
Akárhogy is folytatódjon Japánban a vesszőfutás, biztosan érdemes aktívan követni a következő időszakot. A kampány hivatalosan 15-én fog indulni, azaz mindössze 12 napig fog tartani.
A terrorizmus a félelem és az erőszak nyelve, időről időre visszatérő rémálommá válik Moszkva számára. A várost a történelem során számos alkalommal rázta meg a terror, idén ennek sajnos újra tanúi lehettünk. Vizsgáljuk meg a terrorizmust, mint visszatérő jelenséget Moszkva társadalmi és politikai szövetében.
A kilencvenes évek végén végig söprő lakásrobbantásoktól kezdve, a 2002-es moszkvai túszdráma áldozatain át, a 2010-es metrórobbantásokig – mindegyik szörnyű esemény rávilágít minket arra, hogy a terrorizmus – legalábbis Moszkvában - nem csupán külső fenyegetés, mindinkább a mindennapok ritka, de elkerülhetetlen része. A támadások súlyos belső problémákra is reflektálnak. Regionalizmus, szegénység, központi hatalommal szembeni elégedetlenség. Ezek a társadalmi és politikai tényezők csak példák az ország számos problémája közül, melyek együttesen formálják azt a táptalajt, amelyből a terrorizmus megerősödhet, újra és újra fellobbanhat.
Moszkva, az orosz hatalom és kultúra központja, évszázadok óta áll a történelmi és geopolitikai események kereszttüzében. A múlt háborúi és a jelenkor terroreseményei közel állnak egymáshoz, hiszen a különféle erődemonstrációk, nemcsak a közvetlen áldozatokat és túlélőket érintik mélyen, hanem a társadalom egészének biztonságérzetét is alapjaiban rengetik meg. Milyen terroresemények történtek korunk Moszkvájában és mit tanulhatunk ezekből?
1999-ben a lakóházakra mért bombatámadások sorozata rázta meg a várost, melyeket követően az ország biztonságpolitikájában és a nemzetközi kapcsolatokban is jelentős változások következtek be. Alig három évvel később, 2002-ben pedig a Nord-Ost színházi túszdráma jelentett kihívást az orosz biztonsági erőknek, emellett pedig a nemzetközi terrorizmus új arcát is megmutatta. 2010-ben a moszkvai metróban történt robbantások a forgalmas városi csomópontok sebezhetőségére hívták fel a figyelmet, mely a 2011-es a domogyedovói repülőtéren végrehajtott bombamerénylet után még nagyobb aggodalmat okozott világszerte.
Katonák a moszkvai reptéren történt bombatámadás után 2011-ben
Forrás: gium.co.uk
Ezek a tragédiák nem csak statisztikai adatok; emberi sorsokat, elszakított családokat és összetört közösségeket jelentenek. Mindemellett rávilágítanak arra a kihívásra is, amellyel a modern társadalmaknak szembe kell nézniük: hogyan őrizzük meg nyitottságunkat és humanitásunkat anélkül, hogy feláldoznánk biztonságunkat. Az orosz kormány minden igyekezte ellenére a biztonság és a bizalom nem tartott örökké.
2024. március 22-én a Crocus City Hall koncerttermében, ahol a Piknik együttes rajongói már alig várták, hogy kedvenceik színpadra lépjenek, egy nem várt terrortámadás vette kezdetét. A támadásban öt férfi gépfegyvereket használva hajtott végre tömeggyilkosságot, melyre a hatóságok nem tudtak időben és érdemben reagálni, a támadók ugyanis nem csupán tüzet nyitottak, de fel is gyújtották a helyszínt és robbantásokat hajtottak végre, ami miatt az épület lángba borult. A védekezésre képtelen tömeg ijedten próbálta keresni a menekülési útvonalakat, miközben a helyszínre érkező mentőalakulatok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy úrrá legyenek a káoszon. A támadás több, mint 139 ember életet követelt és közel 150 további személy - köztük gyermekek – sérültek meg súlyosan.
A kigyulladt koncerthelyszín
Forrás: nyt.com
Az Iszlám Állam afgán szervezete vállalta magára a támadást, ismét rávilágított a terrorizmus globális dimenziójára. Az orosz hatóságok reakciója gyors volt: letartóztatások, vádemelések és a nemzetközi közösség részvételével folytatott nyomozások sora követte a márciusi eseményeket.
A terrorizmus elleni harc kontextusában a kormányzati reakciók mélységesen befolyásolják a közvéleményt, amely a biztonság iránti fokozott igény mellett egyre nagyobb figyelmet fordít a személyes szabadságjogok védelmére. A támadások miatt bevezetett biztonsági intézkedések, mint például az ellenőrzések szigorítása, a kamerás megfigyelés kiépítése, és az online aktivitások monitorozása, az állampolgárok számára egyértelmű bizonyítékai annak, hogy az állam képes és hajlandó is cselekedni a védelmük érdekében. Azonban ugyanezen intézkedések erősítik azt a dilemmát is, amely a biztonság és a szabadság közötti egyensúly megtalálására törekszik.
Ha a jövőre gondolunk, felvetődik a kérdés, hogy az új technológiai megoldások és a nemzetközi terrorelhárítás szervezetinek együttműködése jelent-e lehetőséget a terrorizmus elleni harc sikeresebbé tételére. Az magabiztosan állítható, hogy ugyan a terrorelhárítás eszközei és a védekezés információs és technológiai háttere egyre fejlettebb, ugyanez elmondható a bűnözésre és a terrorizmusra is. Ahogy a régi mondás tartja, ’a bűnözők mindig egy lépéssel előrébb járnak’. Moszkva lakossága – és természetesen a világ más részein élők is – a mondással ellentétben inkább abban reménykednek, hogy eljön az idő, amikor az ártatlan tömegek ellen irányuló erőszakos támadások kitervelése és megvalósítása lehetetlenné válik.
Srí Lanka nemrég komoly politikai fordulaton ment keresztül, amikor Anura Dissanayake marxista politikus nyerte meg az elnökválasztást szeptember 22-én, leváltva Ranil Wickremesinghét. Dissanayake győzelme mérföldkő a szigetország történetében, mivel a hagyományosan domináns politikai pártok helyett egy radikálisan új irányzat nyert. Dissanayake Janatha Vimukthi Peramuna (JVP) párt tagjaként baloldali, szocialista és marxista nézeteket vall, ami jelentős változást jelent Srí Lanka politikai spektrumában.
A választási eredmény hátterében a súlyos gazdasági válság és a lakosság széles körű elégedetlensége állt. Srí Lanka az elmúlt években számos problémával nézett szembe: emelkedő infláció, stagnáló bérek, magas munkanélküliség és széles körű korrupció jellemezte a mindennapokat. Az emberek belefáradtak a megszokott politikai elitek tehetetlenségébe, és egy új, radikális változást kívántak. Dissanayake kampánya éppen erre a változtatásra épített: megígérte a korrupció elleni küzdelmet, a gazdasági igazságosság előmozdítását és a közszolgáltatások fejlesztését. Ezek az ígéretek különösen vonzóak voltak a társadalom azon rétegei számára, amelyek leginkább szenvedtek a gazdasági nehézségek és a politikai bizonytalanság miatt.
Dissanayake győzelme azonban csak az első lépés volt a változás útján. A szigetország előtt álló legnagyobb kihívás a gazdaság stabilizálása és az ígéretek betartása lesz. Srí Lanka államadóssága jelentősen megnőtt az elmúlt években, a devizatartalékok kimerültek, és a külföldi befektetések is elmaradtak. Az új elnöknek tehát komoly gazdasági reformokat kell végrehajtania, hogy visszaszerezze a nemzetközi befektetők bizalmát, miközben igyekszik betartani a kampány során tett szociális ígéreteit is.
Anura Dissanayake. Kép forrása: NPC
Ezen kívül komoly kihívás vár rá a nemzetközi kapcsolatok terén is. Srí Lanka földrajzi elhelyezkedése miatt stratégiailag fontos szerepet tölt be a régióban, és az ország politikai változásai jelentős hatással lehetnek a környező országokra is. India, Srí Lanka legfontosabb szomszédja és kereskedelmi partnere, fokozott figyelemmel kíséri a szigetország politikai alakulását. Az indiai kormány számára kulcsfontosságú, hogy stabil és kiszámítható partnert találjon Srí Lankában, különösen a régióban növekvő kínai befolyás ellensúlyozása érdekében.
Kína az elmúlt években jelentős beruházásokat hajtott végre Srí Lanka infrastruktúrájában, mint például a Hambantota kikötő és a Colombo városát átszelő vasútvonalak építése révén. Ezek a beruházások elősegítették az ország fejlődését, de sokan attól tartanak, hogy Srí Lanka túlságosan eladósodik Kínával szemben. Dissanayake elnöknek tehát egyensúlyoznia kell a két nagyhatalom, India és Kína között, miközben megpróbálja megőrizni Srí Lanka szuverenitását és gazdasági függetlenségét.
Az új elnök ideológiája és a központi tervezés iránti elkötelezettsége kihívások elé állíthatja a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való együttműködést is. A szociális reformok, a közszolgáltatások fejlesztése és a munkavállalói jogok javítása népszerűek lehetnek a lakosság körében, különösen azok számára, akik a leginkább megszenvedték a gazdasági válságot. Az új kormány várhatóan nagy hangsúlyt helyez majd a jóléti programok bővítésére, az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére. Ugyanakkor ezek megvalósítása nem lesz könnyű egy megosztott és sok esetben ellenséges politikai környezetben.
A választások után Dissanayake kormánya számos intézkedést jelentett be, amelyek célja a gazdasági helyzet stabilizálása és a szociális igazságosság előmozdítása. Ezek közé tartozik a minimálbér emelése, a közszolgáltatások megerősítése és a korrupció elleni fellépés. Az új elnök szorosabb ellenőrzést vezetett be a közszolgáltatások működése felett, és elrendelte a közszolgálati tisztviselők vagyonnyilatkozatának kötelező nyilvánosságra hozatalát. Emellett komoly erőfeszítéseket tett a munkahelyteremtés és a helyi kis- és középvállalkozások támogatása érdekében is.
Az új kormány ezenkívül a nemzetközi kapcsolatok terén is változásokat kíván bevezetni. Dissanayake elnöksége alatt valószínűleg több figyelmet kap majd a regionális együttműködés és a gazdasági integráció, különösen az India vezette Dél-Ázsiai Regionális Együttműködési Szövetség (SAARC) keretében. Az elnök hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja a régiós együttműködést és a szomszédos országokkal való jó viszony fenntartását, ugyanakkor nem kíván engedni a külső befolyásnak az ország belügyeibe.
Dissanayake elnöksége egy olyan időszakban kezdődik, amikor a világ számos régiójában növekszik a politikai bizonytalanság és a gazdasági instabilitás. Az új elnöknek nemcsak a hazai problémákkal kell megbirkóznia, hanem figyelemmel kell kísérnie a nemzetközi fejleményeket is, különösen a szomszédos országokban zajló politikai és gazdasági változásokat. India, Pakisztán és Banglades mind olyan országok, amelyek fontos szerepet játszanak a régió stabilitásában, és amelyekkel Srí Lankának szoros kapcsolatokat kell fenntartania.
Az elnök választási győzelme mögött egy megosztott társadalom áll, ahol sokan szkeptikusak a radikális változásokkal szemben. Az új elnöknek meg kell birkóznia a korábbi politikai elitek ellenállásával is, akik igyekeznek megőrizni befolyásukat a döntéshozatalban. A parlamenti többség megszerzése és a koalícióképzés is komoly kihívás elé állíthatja az új elnököt, különösen a parlament feloszlatása után kialakult politikai feszültségek miatt.
Az újrahasznosítási rendszerek, melyek a körforgásos gazdaság egyik alappillérei, hatékony működése kiemelten fontos a fenntartható jövő érdekében. Magyarország is ebbe az irányba tesz lépéseket, amelyben központi szerepet kap a betétdíjas visszaváltási rendszer. Ez a modell nem újkeletű: több országban, mint például Norvégiában és Szlovákiában, már évek óta működik hasonló rendszer, és ezek bizonyítottan sikeresek. De hogyan illeszkedik ez a rendszer a magyar hulladékgazdálkodási struktúrába, és milyen hatásokkal számolhatunk? Mi a szerepe az egészben a MOHU-nak és tényleg szükség volt-e rá?
Először is nézzük meg mi is az a körforgásos gazdaság – az Európai Unió honlapján az alábbi definíciót olvashatjuk: olyan rendszer, amely a lehető leghosszabb ideig megőrzi a termékek, anyagok és erőforrások értékét a gazdaságban, és minimalizálja a hulladékkeletkezést. Ma még alapvetően a legtöbb fogyasztói cikkünk életciklusa lineáris: legyártják, eladják, felhasználják majd hulladék lesz belőle, ahhoz, hogy meglegyen a körforgás az kell, hogy újra alapanyag legyen a termékből az eredeti életciklusa végén - ez nemcsak a hulladék csökkentéséhez járul hozzá, hanem gazdasági előnyökkel is jár, hiszen kevesebb új nyersanyagra lesz szükség. A fő kérdés az, hogy hogyan éri meg jobban az újrahasznosított dolgokat a gyártóknak felhasználniuk, ha most még az első „életüket” élő termékek legyártása olcsóbb? Erre a megoldás egy EU-s szabályozás lehet; meg fogják határozni, hogy a gyártóknál mennyi részének kell lennie újrahasznosítottnak a termékportfóliójukból, így ugyan továbbra sem fogja nekik megérni, de már jogszabályok által kötelezve lesznek.
Magyarországon a betétdíjas rendszer bevezetését több tényező is indokolta: az Európai Unió irányelvei kötelezővé teszik, hogy a tagállamok elérjenek egy minimum 65%-os újrahasznosítási arányt a hulladékgazdálkodásukban. A korábbi években Magyarországon a hulladékkezelési rendszer több lépcsőfoka is volt: először a hulladékgyűjtő szigetek lettek bevezetve itthon, ahol már válogatva lehetett lerakni a hulladékot, de ezt rendkívül költséges volt fenntartani és az utólagos válogatás is drágának bizonyult. Ezután lett bevezetve a szelektív hulladékgyűjtés lehetősége a háztartásokban; a hulladékszállítók biztosították a külön válogatott szelektív szemét elszállítását. Bármennyire is próbálták ezzel a társadalmunkat környezet tudatossá nevelni, ezek a lépések még messze nem voltak elegek a kitűzött EU-s cél eléréséhez, nem volt kellően megfelelő ösztönző (vagy kényszerítő?) rendszer, amely a lakosságot motiválta volna, így egy drasztikusabb és hatékonyabb lépést kellett tenni. Így érkezünk el a kötelező betétdíjas visszaváltó rendszerhez (DRS - Deposit and Return System).
A betétdíjas rendszer alapja, hogy az italos palackokat és dobozokat visszaváltják a vásárlók, és pénzt kapnak értük. Az új magyar rendszer bevezetésénél a MOHU kapott koncessziót, hogy irányítsa a folyamatot, ezzel is elősegítve a centralizációt a hulladékgazdálkodás területén (is). A rendszerváltástól a 2010-es évekig alapvetően ez egy sok szereplős piac volt még; kb. 20-30 hulladékgazdálkodással foglalkozó cég (+alvállalkozóik) látta el ezeket az igényeket az országban; majd a 2010-es években az Országos Hulladékgazdálkodási Hatóság létrejöttével kezdődött el a központosítás. Vajon miért is volt szükség erre? Alapvetően a centralizáció elősegíti az ellenőrizhetőséget, de ebben az esetben azért is volt szükség erre a lépésre, mert a hulladékgazdálkodás egy rendkívül tőkeigényes műfaj, és ezt egy MOHU, mely a MOL csoport tagja könnyebben meg tudja ugrani. Természetesen a visszaváltó rendszer bevezetésénél ezek hatványozottan igazak, hiszen egy teljesen új infrastruktúrát kellett ehhez kiépíteni az ország teljes területén. A koncesszióban 3 fő dolgot vállalt magára a MOHU: jelentős tőke beruházását, az EU-s célérték elérését és egy hulladék égető építését. Alapvetően az EU-s újra felhasználási cél érdekében vált szükségessé a betétdíjas rendszer bevezetése: egy olyan ösztönző mechanizmus kellett, amely a visszaváltást vonzóvá teszi, és hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb hulladék kerüljön elásásra. A norvég és szlovák példák azt mutatják, hogy a kötelező visszaváltási rendszer sikeresen működhet, sőt Hollandiában már a 70-es években is próbálkoztak hasonló rendszerek kialakításával.
A rendszer elindulásakor azonban problémák is adódtak: rengeteg poszttal lehetett találkozni a közösségi médiában, ahol éppen arról panaszkodtak az emberek, hogy éppen hol nem működött a visszaváltógép; mennyire rossz a rendszer úgy ahogy van, stb. A MOHU alapvetően abban hibázott, hogy félremérte a rendszer felfutásának, népszerűségének, kihasználtságának a szintjét; alapvetően a más országbeli példák azt mutatták, hogy 1 év után éri el a csúcsát a visszaváltó rendszer; de itthon az 50 forint annyira nagy motiváló erő lett, hogy ezt a csúcsot sikerült 3 hónap alatt elérni. Eleinte kérdés volt, hogy elég nagy-e ez az összeg arra, hogy az emberek már ösztönözve legyenek a visszaváltásra, de a választ gyorsan megkaptuk. Látszik, hogy nagy a kihasználtság és már most kapacitásbővítésre van szükség. Ennek ellenére a pozitív eredmények már most látszanak: az emberek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy visszaváltsák a palackokat, így a naponta visszaváltott kb. 7 millió palack nem kerül elásásra (mint ahogy korábban), hanem újrahasznosítás lesz a sorsuk – ez mindenképpen egy nagy siker a fenntarthatóság szempontjából.
Magyarországon jelenleg 50 forint – elég vonzó ahhoz, hogy az emberek hajlandók legyenek visszavinni a palackokat – ez különösen igaz a szociálisan rászorulók esetében, akik számára ez jövedelemkiegészítésként is szolgálhat. Ez a társadalmi aspektus is része annak a rendszernek, amely a fenntarthatóság mellett a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére is törekszik. (Bár érdekességként megjegyzendő, hogy mikor valaki egy kukából kiveszi a visszaváltható palackokat, azzal bűncselekményt követ el, ugyanis amíg egy háztartásnak/önkormányzatnak a kukájában van a hulladék, az a háztartás/önkormányzat tulajdona, ha kitolják a kukát az utcára és elviszi a hulladékszállító, akkor onnantól viszont már a cégé, így ezeknek a kikukázása lopásnak minősül.) A jövőben a fenntarthatósági és kényelmi szempontból a MOHU több helyen is tervez automatákat létesíteni, például hajléktalanszállóknál, munkahelyeken (a MOL Campusban például már most is van) és egyetemeken (először várhatóan a Corvinuson); ezeknél a kulcskérdés azonban az, hogy sikerül-e olyan partnert találni, aki vállalja, hogy valamilyen módon készpénzre váltja az automaták kuponjait, különben nem lesz működőképes a rendszer.
A betétdíjas rendszer bevezetése Magyarországon elengedhetetlen lépés volt a fenntartható gazdaság felé. Bár a kezdeti nehézségek miatt több szereplő – gyártók, kereskedők és fogyasztók – is kritizálta a rendszert, hosszú távon a jövő generációi profitálnak majd belőle és már rövid távon is számottevő lehet a hatása. Az ösztönzők működnek: az emberek visszaviszik a palackokat, a hulladék mennyisége csökken, és a környezet védelme erősödik. A rendszer fejlődésének kulcsa a technológiai fejlesztések és az újrahasznosítási arány növelése lesz, amely biztosítja, hogy Magyarország elérje az EU által előírt célokat.
(kép forrása: Index)
