Az előző, MVK-t érintő cikkem után rengeteg egyetértő kommentet kaptam, sőt, általam eddig nem is tapasztalt problémát ismertető válaszok is érkeztek. Így azt éreztem, érdemes írni az MVK-nak emailt, hogy őket is megkérdezzem, mit tesznek a közlekedés helyzetének javításáért, hogy. a városban közlekedőket kevesebb bosszúság érje.
Mivel már két napja nem érkezett válasz, ezért közöljük a cikket. Amint válasz érkezik, a cikket frissítjük!
A boldogság mérése nem egyszerű feladat, hisz jogosan merül fel a filozofikus kérdés, hogy mi is a boldogság. Ennek ellenére bizonyos faktorok mentén mérhető, legyenek azok pénzügyi stabilitással, személyes szabadsággal, társadalmi biztonsággal és támogatottsággal, vagy más szempontokkal összefüggő elemek. Nem csoda, hogy született is igény a boldogság mérésére, mely jelenleg a globális boldogságjelentésben ölt testet. A jelentés a világ országait hasonlítja össze évente, figyelembe véve többek között a már említett anyagi és szellemi értékeket, ahogy azt is, hogy a megkérdezettek milyen érzelmeket éltek át a közelmúltban. Az idei mérés különösen is érdekes a COVID-19 járvány tükrében, nézzük tehát az eredményeket!
Cikkünkben a Visual Capitalist által végzett összesítés kerül bemutatásra, mely 149 ország 2018 és 2020 közötti eredményeit összegzi. Kezdjük Észak-Amerikával!
Észak-Amerika 6.1-es összesített eredménye 10 százalékkal előzi a globális átlagot, bár (ahogy gyakorlatilag minden kontinens esetében) erőteljes különbségek fedezhetőek fel az államok között. A legjobb eredményt 7.1-es osztályzatával Kanada érte el, mely ország globálisan a 14. – igaz 2019-hez képest öt pozíciót esett vissza. Javult az Egyesült Államok eredménye – 7-es osztályzattal közelíti Kanadát –, míg Mexikó 6.3-al szintén az átlag fölött található. Nem mindenhol rózsás azonban a helyzet, különösen nem Haiti esetében, mely globálisan csak a 143. Haiti 3.6-os eredménye az elmúlt 20 év mindössze 1.3 százalékos GDP növekedésének is köszönhető, miközben a politikai instabilitás, illetve a járvány okozta még nagyobb egyenlőtlenség sem adott sokat hozzá a lakosok boldogságához.
A dél-amerikai emberek 7.3 százalékkal boldogabbak a globális átlagnál (5.9 pont), bár különösen idilli helyszínekről nehéz beszámolni. A legboldogabb emberek Uruguayban élnek, ahol Dél-Amerikán belül a középosztály is a legnagyobb (több mint 60 százalék), miközben extrém szegénységben a lakosság 0.1 százaléka él csak. Nem meglepő talán, hogy a legkevésbé boldog Venezuela: az ország túlzás nélkül egy gazdasági katasztrófában találta magát. Aki az okok és a jelenlegi helyzet tudományosabb összefoglalójára kíváncsi, ne az alábbi videót nézze, de aki egy kis „szórakozásra” vágyik, tekintse meg,
miként próbált egy híres utazó vlogger 100 amerikai dollárt venezuelai pénznembe (akkoriban 170 millió Bolivares (!)) átváltani. Őrület!
A legnagyobb javuláson a Venezuelával szomszédos Kolumbia esett át: az ország a szegénységi rátáját felére csökkentette az elmúlt évtizedben, miközben a bűnözési ráta is csökkent – különösen a néhány évtizeddel ezelőtti helyzethez viszonyítva.
16.4 százalékkal a globális átlag fölött! Bármennyit is elégedetlenkedünk, az európai emberek a legboldogabbak a világon (az élmezőny pedig szinte kizárólag európai országokból áll). Különösen is igaz ez az északi országokra, Finnországra (7.8 – globális első hely), Dániára (7.6), Hollandiára (7.5), Svédországra és Norvégiára (egyaránt 7.4 pont), de Svájc (7.6), Ausztria (7.3) Németország (7.2) is alapvetően boldog emberek hazája. Érdekes továbbá Horvátország esete, mely a legnagyobb növekedésen ment át a vizsgált időszakban, igaz az európai átlagtól még elmarad.
Horvátországhoz hasonlóan elmarad az európai átlagtól Magyarország is (6.0), mely a legkevésbé boldog nemzet a régióban (ám érdemes hozzátenni, hogy évtizedes viszonylatban a legnagyobb javulást produkálta).
Európai összehasonlításban a legrosszabb eredményt Ukrajna érte el (4.9), ami talán nem tekinthető különösen meglepőnek, látva az országot érintő biztonságpolitikai, gazdasági és egyéb konfliktusokat.
Sem a Közel-Kelet, sem Ázsia többi része nem képes a globális átlagnál jobban teljesíteni – sőt, a Közel-Kelet 3.6 százalékkal (5.3-as átlag) még rosszabb eredményt is ért el. A régió a végletek színtere: míg például Izrael globálisan is az előkelő 12. helyet tölti be (7.2), illetve Szaúd-Arábia (6.5) is komoly előrelépéseket tett a közelmúltban, addig Afganisztán 2.5 pontjával a világ legrosszabb eredményét érte el, ahogy Jemen (3.7), Irán (4.7) és Irak (4.9) lakosai sem nevezhetőek boldogoknak.
Dél- és Kelet-Ázsia országai sem az élvonalban helyezkednek el, különösen nem India (3.8), mely a világon a 139. legboldogabb ország csak, a régióban pedig a legboldogtalanabb. Különösen jó eredményeket még a nyugati mércével is fejlett és tehetős országok sem értek el (Dél-Korea 5.9, Japán 5.8), igaz Óceániában mind Új-Zéland (7.3), mind Ausztrália (7.2) kiemelkedő eredményt produkált – Új-Zéland eredménye pedig elég is a globális kilencedik pozícióhoz.
Új-Zéland eredménye azért is említésre méltó, mert egyetlen nem európai országként szerepel a globális top 10-ben.
Egy ilyen helyen nem is illik boldogtalannak lenni (Mauritius)
Talán erős lenne azt kijelenteni, hogy az afrikai emberek boldogtalanok, ám a felmérés mindenképp azt mutatja, hogy más térségekkel összehasonlítva Afrika országai adják a legrosszabb eredményeket (4.5, 18 százalékkal alacsonyabb a globális átlagnál). Mauritius az egyetlen ország, amely világviszonylatban top 50-be került (épp az 50. helyre), ám érdemes megemlíteni, hogy 1.2 millió lakosával az Indiai-óceánban található szigetállam korántsem egy átlagos afrikai ország reprezentációja. Minden bizonnyal a legrosszabb eredményt elérő, 2020 májusában 786 százalékos hiperinflációt megtapasztaló, globálisan utolsó előtti Zimbabwe sem a legmegfelelőbb viszonyítási pont, ám a nagyobb képet vizsgálva is azt láthatjuk, hogy az afrikai országok egyöntetűen a globális átlag alatt maradnak – legyen ennek okozója a gazdasági helyzet, a politikai instabilitás vagy épp a társadalmi forrongás.
A felmérés eredményeivel kapcsolatos vizuális összefoglalót, illetve további országok eredményeit ide kattintva érheted el!
Múlt szombatra virradóra már előkerült Saigon, mint párhuzam: az 1955-től 1975-ig tartó, változó mélységű amerikai beavatkozás Vietnámban 20 évet ölelt át, ahogy 2021-re Afganisztánban is, és a szuperhatalom újból az utolsó, baráti kézen lévő, nagyvárosi bástyájában található követsége kiürítésére készült.
Vasárnap reggelre az események vártnál is gyorsabb lefolyásának köszönhetően a kiürítés pánikszerű menekülésbe fordult, Vietnámmal ellentétben elérhető közelségben lévő tenger és repülőgép-hordozó kötelék híján a kabuli reptérre, ahonnan nagy hatótávolságú repülőkkel még nyitva volt - és a cikk írásának pillanatában nyitva van - az egyetlen kiút Afganisztán fővárosából.
A vasárnapi káosz szülte a két esemény párhuzamba állíthatóságának leglátványosabb bizonyítékát, az amerikai követség épületére leszálló banánhelikopterrel (balra), ami egy ikonikus saigoni fotóra emlékeztetett (jobbra):
Kabul 2021 / Saigon 1975
Két kép, 46 év. Kétszer ugyanabba a zsákutcába, született és születni is fog megannyi publicisztika és Facebook-poszt.
Had szülessen, ennél érdekesebb háttere is van a fenti párhuzamnak: a Sea Knight (CH-46) / Chinook (CH-47) páros, amelyek nem mai madarak.
A közös elődjük 1958-ban emelkedett először a magasba (V-107), majd a 60-as évek elején álltak szolgálatba, a Sea Knight a haditengerészetnél és a tengerészgyalogságnál, a Chinook a hadseregnél.
60 éve repül ez a gépcsalád, ráadásul az amerikaiak a CH-47-nek 2060-as évekig ki szeretnék terjeszteni szolgálatát, amikor már több mint 100 éves konstrukció lesz, ezért máig gyártják. Hazánkban is jelen van, aminek nem kellett utánakeresnem, mert - általában hétfőn - áthúz egy kötelék a kertem fölött, 2-3 CH-47-es az 1200 legyártottból. Persze 1200 legyártott 60 év alatt nem jelent 1200 bevethető helikoptert, nyilván fogy az állomány, fél évszázados vasat pedig inkább képzel az ember bontóban, mint aktív szolgálatban. A Sea Kinghtból 500 példányt gyártottak 1962 és 1971 között, itt minden röpképes darab legalább 50 éves.
A repülőgépek életkora meglepően hosszú tud lenni, hála az alumínium-ötvözetek korrózióállóságának, leginkább az anyagfáradás korlátozza azt. Az H-47 Chinook Helicopter Airframe Ages nevű, a helikopter konstrukciójánál lényegesen rosszabbul öregedő dizájnnal megáldott oldal szerint 58 éves példány még üzemel:
És nincs is egyedül, ahogy görgetünk lefelé, az elveszett, összetört és múzeumokba került példányokat szép lassan felváltják a szolgálatban lévő aggastyánok. Hasonló tartósságot feltételezhetünk a CH-46-osokról is.
Így jön a képbe az N38TU lajstromjelű példány, amely múlt vasárnap menekítette a követségből a személyzetet:
N38TU - 2021. augusztus 15. vasárnap, Kabul, Afganisztán
Amely a helis.com adatbázisa alapján egy veterán gép:
Helicopter Boeing-Vertol CH-46D Serial 2389 Register N38TU 154038 used by US Department of State ,US Marine Corps USMC. Built 1967.
154038-as lajstromszámmal került a haditengerészethez 1967. december 28-án:
Majd bő 40 évvel később, N38TU lajstromjellel az amerikai külügyminisztérium kábítószerügyi irodájához:
Ebben a szerepében pedig Afganisztánban van, legalább 2015. óta.
53 év szolgálat.
Egy ilyen öreg gépnek története kell hogy legyen, és a vasárnapi káoszon pörgők találnak is neki, amitől ráomlik az internet: a Kabul-Saigon párhuzamot keresők bukkannak rá egy fotóra a USS Hancock (CV-19) repülőgép-hordozó fedélzetéről 1975-ből, ami Saigon kiürítése idején (Operation Frequent Wind) készült:
Csupa menekítésben részt vevő banánhelikopter, és a jobb szélen az egyiknek látszik a hat számjegyű haditengerészeti lajstromszáma is:
154038
154038! Jelenlegi lajstromjelén: N38TU! Ugyanaz a helikopter, új gazda, ugyanaz a küldetés: Saigon => Kabul.
Minden párhuzamot húzni akaró álma!
Sajnos akad azonban egy megerősítésre váró részlet a pixelek között: az utolsó számjegy, ami 8-as, ha 8-ast akar az ember belelátni, de inkább 0.
Mi van, ha a képen látható gép lajstroma 154030? A heli.com alapján van ilyen, ráadásul az is CH-46 Sea Knight, és az is haditengerészetnél szolgált a 70-es években:
Ami érthető, hiszen csak 8 számjegy választja el őket a sorozatban, másfél hónappal korábban, 1967. novemberében vették át.
Ez a helikopter 1980-ban lezuhant és selejtezték, ezért 2021-ben nem lehetett Kabulban, azt viszont tudni lehet, hogy a 165-ös helikopteres osztagban szolgált 1974. július 18-tól, amelyik részt vett 1975. áprilisában Saigon evakuálásában, tehát jelen lehetett, de azt nem tudni pontosan, hogy a 165-ösöknél meddig állt szolgálatban:
154038 haditengerészeti múltja viszont - a jelenlegi információk alapján - 1972-ben ködbe vész, amikor tartalékba kerül, sokat nem tudni róla, amíg 2011-ben a külügy nem veszi magához, hogy múlt vasárnap sztár legyen.
Hogy 154038 van azon a fotón vagy sem, nem tudni biztosan. Ha 154030 van a képen, az még nem zárja ki, hogy 154038 is jelen volt. Mindkettő haditengerészeti Sea Knight volt 1975-ben. Bármit is hiszel, párhuzamnak így se rossz, és egy fokkal alaposabb, mint kép banánhelikopteres kép egymás mellett.
A Reuters egy magasrangú tisztségviselőre hivatkozva jelentette, hogy Asráf Gáni, Afganisztán jelen pillanatban hivatalban lévő elnöke Tádzsikisztán irányába, reülővel hagyta el az országot. Jelenleg a fővárost csak légi úton lehet elhagyni biztonságosan, nem hiába az amerikai követség is a repülőtérre rendezkedett be. Habár a tálibok kijelentették, hogy az afgán fővárost, Kabult békés úton kívánják elfoglalni, és átvenni a hatalmat, és a civileket elengedik, a legtöbben még is légi úton próbálják elhagyni Afganisztánt.
Az külön kiemelendő, hogy a nőknek úgynevezett biztonságos zónákat is létrehoztak, az ott maradást választó nők számára mindenképp tanácsos ilyen területen tartózkodni, annak ellenére is, hogy kiadták a harcosoknak, hogy nem alkalmazhatnak erőszakot ártatlanok ellen. Az biztos, hogy Kabul tálib kézre kerül, kérdés, hogy el is foglalják-e, vagy kialakul egy tálib-barát városállam. Valószínűbb, hogy beolvad, és a tálibok egyesítik Afganisztán nagy részét. Ahogy a térkép is mutatja, jól haladnak:
Fontos hozzátenni, hogy Afganisztánban az amerikai támogatással működő Kabul sosem tudta uralni a teljes afgán területet. Ez a tálib stratégia mellett annak is betudható, hogy Afganisztánban a mai napig népcsoportok és hadurak uralkodnak a vidéki és egyes esetekben a nagyvárosi területeken is. Azt, hogy ők milyen szerepet kapnak az új Afganisztánban, még nem lehet tudni. Amerika számára Afganisztán egyértelműen egy új, modern csomagolású Vietnam, azonban annál több is, hiszen egy újabb rosszul sikerült demokrácia export.
A kivonulásnak három nyertese lehet. Az afgán emberek sokkal rendezettebb, békésebb életet élhetnek, mint eddig. A tálibok nem az iszlám állam, persze még nem is igazán volt idejük kiteljesedni, az ilyen állításokkal érdemes óvatosan bánni. Másrészt Kína és Oroszország is jól járhat egy nyugatot elutasító tálib kormánnyal, hiszen így első számú kereskedelmi partnerré válhatnak. Jelenleg még nagy a zűrzavar, szinte óránként történik valami, érdemes figyelni Afganisztánt, már csak azért is, mert ha a tálib hatalomátvétel megtörténik, hatalmas menekültáradat indulhat meg Európa, így Magyarország fele is.
Ashraf Ghani, Afganisztán még hivatalban lévő elnöke
Ki ne szeretné tudatosabban kezelni bevételeit? Én minden hónap elején elhatározom, hogy na most majd felírom az összes költségem és kiszabom mire mennyit szabad költenem, hogy többet tudjak megtakarítani és ne szórjam el a pénzt felesleges dolgokra. Spoiler alert: ezt eddig még egyszer sem sikerült tökéletesen végrehajtani, a hónap közepe környékén elfogy a lendület. Most részletes lebontásban mutatom be egy átlagos nyári hetemet, azaz mennyit költ nagyjából egy huszonéves lány a fővárosban?
Egy korábbi cikkemben már írtam a budapesti élet költségeiről, azonban számomra is új lesz ez a felosztás, hiszen hetekre lebontva még sosem vizsgáltam a költéseimet. A legnagyobb kiadást természetesen a lakhatási költségek jelentik, tehát nem véletlenül gördül le az a hatalmas könnycsepp minden hónap elején a szememből. :)
Az itt töltött 8 évem során laktam mindenféle helyeken: koli szobában, ismerős kanapéján, a 8.kerület késdobálós részein, azonban most egy igazán szép, tágas (covid miatt áron alul kiadott) belvárosi lakásban éldegélek egyedül, amire mindennel együtt heti 33.750 forintot fizetek. Nem kevés, de jelenlegi élethelyzetemben tökéletes. Mindig is szerettem volna kipróbálni milyen egyedül élni - már amennyire az anyagi helyzet engedi - így a csökkentett lakbéreknek hála most megléphettem ezt a nagy döntést.
A lakhatás után a második legnagyobb költségem mindig az étkezés. Valamilyen oknál fogva iszonyú mennyiségű pénzt tudok elszórni kajára, ami bizonyos szinten érthető, a másik oldalról viszont hatalmas baromság. Végülis azért készül ez a cikk, hogy tanuljak a hibákból, szóval térjünk erre vissza pár hét múlva. A múlt hetemet végigkövetve összesen 11780 forintot költöttem bevásárlásra. Ez az összeg mindig változik, nagyban függ attól, hogy hányszor eszem otthon, illetve meglátogatnak-e anyukámék egy nagy adag házi koszttal. Kifogytam a mosószerből és kellett még egy két dolog a háztartásba, így a heti drogériás kör 6510 forintnál állt meg. Összeadódnak azért a dolgok...
A BKK bérlet heti lebontásban kb 900 forint, illetve a heti 1000 forintos Netflix előfizetést is csapjuk hozzá a teljesség kedvéért. Ezzel le is zárult a "kötelező kör", ezekre nagyjából minden héten kell költenem. Így tehát a lakhatás (mindennel együtt), közlekedés, étkezés, háztartás, és az előfizetésekkel együtt heti 53940 forintnál járunk. Itt meg is lehetne állni, és természetesen ennél lehetne sokkal kevesebbet és többet is költeni, azonban ezt így is egy elég magas összegnek gondolom.
Meg lehetne állni, de persze nem állunk meg, hiszen sajnos nem ennyire jók az önfegyelmező készségeim. Mozi 3290 forint, új sportcipő 15000, strandbelépő 3000, lángos 600, limonádé 590, fagyi 450, koktélok 3400. Te jó ég. Néha olyan természetesen költünk dolgokra, és ha nem adjuk össze akkor talán fel se tűnik. "Hiszen én nem is költök semmire". Aha.
Nyilvánvalóan a cipő például egyszeri költség, de elköltöttem, így ott a listán. Az utolsó tétel, a legrosszabb: a Netpincér. Kétszer is rendeltem vacsorát a héten (akkor minek ennyi mindent venni a Sparban amúgy?!) ami összesen 6380 forint volt. Így tehát a teljes heti költésem - dobpergés - : 86650 forint. Bizony. A cipő nélkül 71 000, de akkor is! Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer adja össze a heti költéseket a teljesség igényével. Garantált sokk.
Összességében érdekes volt ez a kísérlet, szerintem fogok még csinálni ilyet a jövőben. Változtatni főleg az étkezés terén lehetne, hiszen sokszor túlvásárolom magam a boltban, de a hét vége felé elfogy a lendület és szívesebben rendelnék a hűtő kifosztása helyett. Az apróbb költségeket nem bánom, egy strandolós, bulizós nap mindig belefér. Ki tudnám ezeket hagyni a büdzséből, de akkor meg kimarad a móka is. Több lett a költség mint gondoltam volna, úgyhogy ezen a héten próbálok átgondoltabban költeni. Jövő héten kiderül hogy sikerült a küldetés.
Egyik nap el akartam jutni Miskolc Dél-Kilián városrészből a rokonomhoz délben egy családi ebédre, Berekalja városrészbe. Mivel gyalog ez negyven perc lenne, így busszal szoktam utazni, amihez van egy mobilON nevű alkalmazás is, ami vagy működik vagy nem. Szerencsém volt, működött.
Először csak egyre több késést mutatott az általam kinézett buszon, de amikor már negyed óra késésnél járt, én pedig áztam a megállóban az eső alatt (megálló egy járdasziget és egy tábla, nincs pad, vagy fedél), akkor felhívtam az ügyfélszolgálatot. Kérdeztem, hogy miért késik negyed órát a busz, amire egyből az ügyintéző nem tudott választ adni, majd miután más kollégánál utánajárt, kiderült, hogy baleset történt. A probléma csak az, hogy 12:10 után, csak 14:05-kor indul a következő busz a Szondi György utcáról azaz a város másik végéről. Hétköznapokon délben nem jár busz Berekaljára, egy egész városrész marad ki a közlekedésből.
A megszűnt kettes buszjárat, nem rég még a 2-es, ME, és 20-as járat ment az egyetemre a belvárosból, most már csak a 20-as.
Azonban nem csak a Berekaljai lakosok számára jelent gondot a rossz közlekedés. Nyári éjszakánként, főleg pénteken, a fiatalok csoportokba rendeződve sétálják át a fél, vagy akár a teljes várost is. Gimnazistaként a péntek esték gyakori színhelye volta belváros, ahol valamelyik szórakozóhelyen buliztunk egy jót. Ami ennél is jobb volt, hogy nem aggódtunk amiatt, hogyan jutunk haza. A villamos végigmegy a kereszt alakú város hosszabb vonalán, így a legtöbben a kötött pályás közlekedési eszközzel értünk haza. Most pénteken viszont az utolsó villamos, ami hazavisz a belvárosból Diósgyőrbe, az 23:05-kor indul a Tiszai Pályaudvarról. Éjfél után, azaz szombaton az első járat 3:35-kor megy, tehát ha valaki hajnali éjfélig akar kikapcsolódni, annak órákat kell sétálni, vagy hívni egy taxit. Hozzáteszem, az 1-es busz párhuzamosan megy a villamossal, de az még ennél is ritkábban jár, majdnem meg is szüntette a városvezetés. Nem egy taxis mesélte, hogy sokkal többször taxiznak az egyébként tömegközlekedést választók, mint eddig. Azt hiszem ennek az okát nem nehéz kitalálni.
Ezen felül pedig már kifejezetten bosszantó hogy az MVK nem tart rendet évek óta. A sofőrök agresszívan vezetnek, ha nem talál az ember ülőhelyet, balesetveszélyes néha az utazás. A kapkodásnak az az oka, hogy sietnek, így amíg a villamos késik, mivel sok megálló van, sok emberrel, addig a busz siet. Ezzel a fő gond az, hogy ha a Bölcs utcáról utazok az Egyetemre, és mondjuk kinézek egy olyan járatot, ahol 7 perc átszállási időm van, ami bőven elég kell, hogy legyen, akkor a villamos 3 perc késése és a busz 5 perces sietése miatt már is lekéstem az egyetemi előadást. A sofőröknél egyébként megfigyeltem, hogy telefonoznak és cigiznek a végállomásokon, valószínüleg emiatt is sietnek. Egy éve emiatt írtam is az MVK-nak, de válaszul azt kaptam, hogy amiatt sietnek, mert a forgalom van ahol nagyobb, és így tudják tartani a menetrendet, mert van ahol gyorsabban, van ahol lassabban tudnak haladni. Ez hülyeség, a 20-as busz szakaszán lehet egyenletesen haladni. Pesten amikor a trolira szálltam fel, bemondták, hogy várakozni kell, mert a menetrend szerint két perc múlva indul a járat ebből a megállóból. Esetleg ezt Miskolcon is lehetne alkalmazni. A bérlet- és jegyárakról nem is beszélve.
Busz és villamos egymás mellett a Kilián városrésznél. Éjfélkor és hajnalban nem közlekednek, egy egész városrész sétálhat ilyenkor. Ez lenne a tömegsport?
Budapesten a hajóhoz, trolihoz, villamoshoz, buszhoz, metróhoz és hévhez használható bérlet diákoknak és egyetemi hallgatóknak 3450 Forint. Miskolcon csak villamos és busz van, ehhez a havi bérlet a járatcsökkentés után 4300 Forint. Nem hiszem, hogy bárkit is tönkretesz anyagilag az az ezer Forint különbség, viszont annál inkább bosszantó, hogy alig járnak a villamosok és buszok ahhoz képest, hogy mennyi járat volt pár éve, amikor a bérlet diákként sokkal kevesebb pénzbe került. A vállalat hozzáállása ez emberekhez komolytalan, a városvezetés pedig csak magyarázkodni tud, de javulás azóta sem tapasztalható. A helyi politikusok egyébként is a kis pitiáner konfliktusaikkal vannak elfoglalva, egymásra mutogatnak, na meg persze a kormányra. Ezt még az emberek a járatritkításnál el is hiszik páran, de amikor átszállásokat se tudnak összehangolni (például a Kiliánból az Egyetemre a 21-essel vagy 101B-sel kell indulni, majd a 29-esre átszállni, de itt gyakran hamarabb elmegy a 29-es, mielőtt odaérek vele), addig inkább az MVK-ban kellene rendet tenni. Ez azzal járna, hogy érdekek sérülnek, de sajnos a jelenlegi városi politikai elit ehhez túl simulékony, mondhatnám azt is, hogy kisstílű. Ezek természetesen csak egy-egy probléma a sok közül, ha minden egyes gondot leírnék, akkor abból egy egész könyv kitelne.
A mongol tatárokról Magyarországon mindenkinek az embertelen pusztítás jut eszébe. Ez nem is véletlen, hiszen a magyar történelem egyik legsötétebb pontja volt a 1241-42-es tatárjárás, melynek során a lakosság majdnem fele odalett. A falvakat rendszerint felgyújtották, a mozdítható dolgokat elrabolták, a népességet pedig lemészárolták.
Ez alapján kevesen gondolnánk, hogy
annak a felvilágosult abszolutizmusnak, melynek olyan képviselői vannak, mint például Mária Terézia, már létezett egy előfutára a középkorban.
Harc a trónért
A mongolokról mindenkinek Dzsingisz kán jut az eszébe, pedig van mellette más érdekes személy is a mongol történelemben. A nagykán halála után többen is vezették a birodalmat, amíg 1259-ben nem várt fordulat következett be. A trónra két utód is joggal pályázott. Mindkettejük Dzsingisz unokája volt, Arigbuka a birodalom fővárosából, Karakorumból, Kubiláj, mint Kína meghódítója, Kínából versenyzett a Mongol Birodalom feletti hatalomért. Azonban az utóbbi kánjelölt, Kubiláj szempontjából volt egy bökkenő. A mongol kánválasztásra csak az ősi földön, a mongol sztyeppén kerülhetett sor, így kizárt volt, hogy érvényesen őt válasszák meg az új kánnak. Ennek ellenére Kubiláj Kína területére hívott össze országgyűlést, és ott is kiáltatta ki magát kánná. Így a Mongol Birodalomnak egyszerre két uralkodója lett. Nem volt kétség, hogy egyik fél sem tekintett magára társuralkodóként, a kettejük közötti végső csata elkerülhetetlen volt. Azonban Kína révén Kubilájnak sokkal nagyobb és szervezettebb serege volt, mint Arigbukának, ennek köszönhetően Kubiláj sikert sikerre halmozva 1263-ban végül elfoglalta Karakorumot, így a birodalom egyeduralkodójává vált.
Kubiláj a trónon
Innentől kezdődött a fordulópont a tatárok életében. Mindenki azt várta az új kántól, hogy az ősi szokásoknak híven Karakorumból fogja irányítani a birodalmat. Uralkodását azzal kezdte, hogy hozzácsatolta egész Kínát Mongóliához, majd Peking közelében megalapította Kambalukot, melyet megtett fővárossá. Elképzelhetjük, a pusztán csak pusztításhoz értő mongol katonák ledöbbent arcát mindezek után. Egyáltalán nem erre számítottak. Ráadásul Kubiláj ennél tovább ment, és
kínai császárnak tette meg magát, majd 1280-ban megalapította a Jüan-dinasztiát.
Lángoló falvak látképe, a leigázottak sikolya, vérfürdő mindenütt. Ez volt, amire Kubiláj hadvezérei vágytak. De ha erről le is kellett mondaniuk, a helyhez kötöttség, az urbanizáció végképp rabszolgasorsként hatott a mongoloknak. Hisz ők a kötetlenséget szerették, szívük az örök sztyeppékhez kötötte őket, sem mint az állandóan nyüzsgő, koszos nagyvárosokhoz. Sajnos azonban a mongol harcosok előtt két választási lehetőség volt. Vagy visszamennek a mongóliai sztyeppékre vagy letelepednek a meghódított Kínában. Így a hódítóknak kellett alkalmazkodniuk a meghódítottakhoz. Megérte tehát a fáradtság Kína elfoglalását? A „leigázott” népeknek mindenképpen.
Mit várhattak a vesztesek a korban? A férfiakat majd lemészárolják, a nőket pedig megerőszakolják.
Ehelyett Kubiláj, immáron császárként, egyenlő jogokat biztosított minden alattvalójának,
ráadásul a kínaiakkal durván bánó mongol katonákat megbüntették, így senkinek sem kellett tartania egy esetleges portyázó mongol hordától. Részben ezeknek az intézkedéseinek köszönhetően is tekintették hódító helyett uralkodójuknak Kubilájt a kínai alattvalók.
Papírpénz, posta, népélelmezés, vallás
A 13. századi Kína gazdasága modernebb volt, mint a világon bárhol máshol. Az egyik legnagyobb újítás, az Európában ekkor még ismeretlen papírpénz volt. A pénzkészítéshez a szederfa kérgét használták. Az újfajta fizetőeszköz népszerűsítéséhez Kubiláj nem mást talált ki, mint halálbüntetést annak, aki nem fogadta el fizettségként a papírt. Nem meglepő módon, így hamar elterjedt a papírpénz használata, ami még Marco Polót is ledöbbentette kínai látogatása során.
Kubiláj birodalmában már posta is létezett. Minden tartományt úttal köttetett össze, és az utakon 25 mérföldenként egy dzsam nevű állomás volt, melynek a célja az volt, hogy a megfáradt hírvivők megpihenhessenek. A dzsamokban a hírnökök lovat cserélhettek, hogy kipihent lóval folytathassák az útjukat. Ez lényegesen felgyorsította az üzenetküldést. Elvégre a Nagy Kán üzenete nem lehetett késedelmes, annak ellenére, hogy akkor még nem létezett email vagy GLS.
Kubiláj legfontosabb újításai a népélelmezés terén hoztak változást.
Ugyanis Kínában gyakori volt, hogy dinasztiákat buktatott meg a nem előrelátó gazdálkodás. A középkorban nem voltak hipermarketek, ha valami miatt elpusztult a termés, nem volt mit enni. Mármint természetesen csak a "pornépnek", akik cserébe fellázadtak a rosszul gazdálkodó uralkodó ellen. A bőséges termések idején beszedette, és raktárakban tároltatta a gabonát, hogy majd azt az éhínség idején szétossza. A gabona így három-négy évig is elállt, majd háromévenként kicserélték.
Kubiláj az állattartókra is gondolt.
Az a gazda, akinek az év folyamán valami miatt elpusztultak az állatai, adómentességet kapott,
illetve más tartományokból hozott jószágokkal kárpótolták. Adómentesség járt a villámcsapás után is, ugyanis a mongolok úgy tartották, hogy az Ég ellen való vétek azt megadóztatni, akit az Ég haragja már egyszer sújtott. Érdekes felfogás, azt meg kell hagyni! A szegényeket udvari alamizsnaosztással segítette, melynek során mindenki fejenként egy egész cipót kapott. Ezek az intézkedések meghozták az igazgatáshoz szükséges népszerűséget a nagykánnak, Marco Polo leírása szerint a nép istenként tisztelte Kubilájt, akár csak az ókori Egyiptomban a fáraókat. Ilyen szintű humanitárius ellátás jóformán ma sincs.
A hódító Kubiláj
Lássuk, mi a helyzet a vallással. A mongol és a kínai vallás jelentősen különbözött, ráadásul a birodalom egyes részein muzulmánok is laktak, például Hvárezmben. Ez elengendő ok lehetett volna a birdalom megosztottságához, de Kubiláj senkit sem kényszerített arra, hogy hagyja el a vallását egy egységes irányzat kedvéért. A birodalmon belül egyaránt álltak taoista, mohamedán és keresztény templomok.
Egyszerre furfangos észjárású és emberségből is kitűnő. Kubiláj kétszer foglalta el Koreát. Első hódítását lázadás követte, második hadjáratánál viszont, megelőzve az újabb lehetséges kudarcot, elfogatta a leghatalmasabb koreai herceget. A herceg már bele is nyugodott abba, hogy lázadásáért könyörtelenül kivégzik, ám legnagyobb meglepetésére nem a vesztőhelyre, hanem egy esküvőre vitték. Kubiláj ugyanis hozzáadta az egyik lányát és megtette egész Korea helytartójának. Ennek révén megszűntek a lázadások Koreában.
Akkor most ő felvilágosult abszolutista uralkodó volt?
Jogosan merül fel a kérdés, mi váltotta ki ezt Kubilájból, a 13. században, a pusztításhoz szokott mongolok vezetőjéből? Terjeng róla egy monda, melyet a koreai krónikák is megerősítenek, mely szerint Kubiláj trónra kerülése előtt bujkálni kényszerült nagybátyja, Dzsocsi elől, akinek mind mongolsága, mind vérségi kapcsolata Dzsingisz kánhoz vitatható.
A menekülés alatt, az akkor még ellenálló Hvárezmi Birodalomban kényszerült bujkálni Kubiláj, és itt tapasztalta meg a fejlett városvezetési rendszert.
Ezen felül személyesen is megismerkedett a leigázandó néppel, így a másik oldalról is láthatta a hódításokat, mely valószínűleg felnyitotta a szemét a mongolok embertelenségére. A Hvárezmi Birodalom ismert volt a korban modernnek számító öntözőrendszeréről, mely lehetővé tette a bő termést, így a hvárezmieknek nem kellett tartania az éhínségtől. Ez volt az a fordulópont, amikor Kubiláj rájött, az önellátó gazdálkodás prosperálóbb és kiszámíthatóbb, mint a fosztogatás.
Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Kubiláj a korához képest modern gondolkodású uralkodóvá váljon. Felvilágosult abszolutista volt? Ezt azért merész lenne kijelenteni, de kétségtelen, hogy Kubiláj a korát megelőzve, egy olyan államrendszert épített ki, ahol nem minden az uralkodó személye körül forgoott, hanem a modern polgári társadalmakhoz hasonlóan az egyén jóléte került középpontba.
A menekültek megítélése megosztó téma Európában, és többnyire a mentén válik ketté, hogy az emberséges bánásmódra hivatkozva feltételezzük, hogy beilleszkednek majd a társadalomba, vagy a biztonsági kockázatot emlegetve inkább azon az állásponton vagyunk, hogy bár képesek, de nem hajlandóak eltérni az offenzív viselkedéstől.
A probléma feloldásán segít, hogy, bár egy helyre tömörülnek, rengeteg helyről és motivációval érkeznek menekültek és bevándorlók, és a szélrózsa különböző irányaiból különböző magatartásformákat hoznak. Leegyszerűsítve, szignifikáns különbség van például egy szír és egy afgán menekült várható viselkedése között.
A témában mélyebb kutatásokat Dr. Cheryl Benard végzett. A kutató publicista művei között szerepel a "Civil Democratic Islam" ("A polgári demokratikus iszlám") c. könyv is, amit elfogásakor Oszama Bin Laden könyvtárában is megtaláltak.
Szerinte világszerte megismétlődő minta rajzolódott ki 2014-től: először menekültekkel teli buszok és vonatok érkeztek, a fogadó országok "Welcome Refugees" matricákkal fogadták a látogatókat. Nem mintha ők értették volna a feliratokat, ez inkább a politikai döntéshozók és a választók közti pozitív kommunikációt szolgálta, hiszen, ahogy Angela Merkel is mondta: "tudjuk őket kezelni".
Az afgán menekültek már érkezésük pillanatában különösnek számítottak, hiszen nem is számítottak hivatalosan menekültnek, hiszen például Szíriával ellentétben Afganisztán nem volt háborús-vagy terrorövezet, az ország "mindössze" elmaradott volt, és kiemelkedően magas öngyilkossági rátával operált. Ennek ellenére a boomer generáció, aki hippibuszokkal szántotta végig az országot, és kedves, barátságos, meggyötört népként emlékezett az afgánokra, tárt karokkal fogadta a bevándorlókat a térségből.
Nem sokkal később megsokszorozódott a bűncselekmények száma bizonyos fogadó településeken, ezek közül az esetek közül pedig egy típus magasan kiemelkedett: a nők ellen elkövetett erőszak. A befogadó országok megtehették volna, hogy az eseteket a bűnösök számlájára írják (hiszen a jogállamokban ez így szokás), de minekután kivált, hogy ezek főleg afgán menekültek voltak, a bíróságok és a nyomozók kezdték szisztematikusan eltussolni az ügyeket. A torzítatlan statisztika szinte minden érintett fogadó államban a konzervatív pártok malmára hajtotta volna a vizet, így még nyilvánvalóan szélsőséges erőszakos esetekben is rejtve maradt vagy az egész eset, vagy legalábbis az elkövető személye.
Időközben ezek a statisztikák néhány országban nyilvánossá váltak, és használhatóak érvként komoly közéleti kérdésekben, ahogy ez történik napjaink Ausztriájában is: Sebastian Kurtz a Bildnek adott július 25-i interjújában az afgán menekültek befogadását elhibázott döntésnek nevezte, és szintén kiemelte az afgán bevándorlókhoz kapcsolódó nagymértékű romlást a közbiztonságban. A néha irreálisan befogadó szellemű politikusok nagy meghasonlására kiemelte: éppen baloldal által szorgalmazott menekült-befogadásokkal arányosan nőtt helyi szinten az antiszemitizmus és a homofóbia. Augusztus 6-án pedig Kurtz egyenesen visszautasította Manizha Bakhtari kérését, miszerint függesszék fel azoknak az afgán menekülteknek a kitoloncolását, akik nem kaptak menekült státuszt. Bakhtari szerint az országuk nincs olyan helyzetben, hogy fogadni tudja elvándorolt polgárait, Kurtz szerint viszont ezt a problémát nem az osztrákok feladata megoldani.
"Szakmai életem nagy részében menekültekkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztam, a pakisztáni táboroktól Afganisztán szovjet megszállása kori Jemenig, Szudánig (...) Iránig, és mély szimpátiát érzek az ott lakók iránt. De sehol sem találkoztam még ilyen jelenséggel. Láttam menekülteket csapdába esni, szexuális erőszakra kiszolgáltatottá válni katonák vagy tábori őrök által. De hogy menekültek e bűncselekmény elkövetőivé váljanak azokon a helyeken, amelyek menedéket adtak nekik? Ez valami teljesen új volt." - írja a The National Interest hasábjain Benard, aki hozzátette, a személyes tapasztalatai szerint ezek az emberek nem pszichopaták, hanem olyan jól szituált családokból származó boltosok, reptéri dolgozók, stb. akinek első ránézésre a háttere nem indokolja az erőszakot.
A politikai motivációjú ködösítés az elkövetőkkel szemben egészen addig működött, ameddig az összefüggés az afgán elkövetők és a fiatal fogadó országbeli nőkkel szemben elkövetett erőszak között olyan nyilvánvaló lett, hogy az már önmagában hírértékűvé vált. Csak ezután kezdett el megjelenni a támadó nemzetisége is a szalagcímeken.
A szerző egy osztrák napilap hasábjait figyelve
összeszámolta az aznap közölt erőszakos eseteket, és summázva az afgán menekülteknek akkor ott épp egy parkbéli, egy fesztiválon elkövetett, és egy vonaton megkísérelt támadás volt a számlájukon.
Milyen logika mentén működik egy embercsoport (alapvetően az afgánok, akik a rendőrségi statisztika szerint a szexuális bántalmazások mintegy feléért felelnek, a a második legnagyobb csoport a szírek, 10 százalékkal), akit befogadott egy ország, és a maga természetességében fényes nappal vonatokon, frekventált parkokban és tömött fesztiválokon próbálnak benne nőket megerőszakolni? Akinek lelki ereje van többet elolvasni az afgán férfiak által elkövetett szexuális bűnesetekről, az tapasztalni fogja, hogy ezek jó része a maga nemében gondos kitervelés nélkül kivitelezhetetlen lett volna, nem a pillanatnyi hév vezérli legtöbbször az elkövetőket.
Természetesen népszerű mentségek tárháza áll már rendelkezésére a bevándorlóknak, mindegyik kivétel nélkül arra vall, hogy nagyon is jól ismerik a fogadó ország törvényeit - csak nem érdekli őket. Kihasználják, hogy enyhítő körülmény a szellemi cselekvésben való korlátoltság, így az alkoholos befolyásoltság is. Emiatt tömegével kérnek enyhítést afgán erőszaktevők arra hivatkozva, hogy az aktust részegen óhajtották lebonyolítani.
Szokásos az a romantikus érvelés is, hogy az ő országukban szokásos elkendőzött női testek után a szabadabban felöltözött nők látványától a hormonrendszerük egyszerűen kontrollálhatatlanná vált. Túl azon, hogy ez mennyire korrekt a női szabadságjogokkal szemben, nem világos, hogy az afgán férfiak hormonrendszere miért viseli ezt a terhet nehezebben, mint a más országokból érkezett menekülteké, akiknek hazájában szintén ugyanúgy eltakarva léphetnek csak utcára a nők.
Ennek ellentmond az a statisztikai is, hogy a kihívóan öltözött fiatal lányokkal szemben az fent említett elkövetők a kisgyermekes anyákat preferálják. További megszokott érv, hogy az elkövetők "azt hitték, hogy a nők kérik" az aktust, ami némileg ellentmond annak, miért történik tömegével babakocsit fényes nappal városi parkban tologató anyákkal szemben csoportos nemi erőszak.
Benard kérdésére, hogy mégis mi motiválta az elkövetőket, egy afgán tolmács elmondta:
a motiváció a mélységes megvetés a - szerintük - őket megbüntetni képtelen, "puha" európai társadalom iránt.
Ezekben az esetekben a nő ugyanolyan jogos zsákmány, mint minden más, ami a gyengébb európaiaktól jár nekik: lakás, pénz, élelmiszer, bármi.
Náluk egyenértékű anyagi jószág a nő, gyakorlatilag a lopás kategóriája az erőszak. Az afgánok egyszerűen azért nem akarnak beilleszkedni az európai társadalomba, mert olyan kemény munkát igényel, ami egyáltalán nem éri meg, tekintve, hogy az ő fejükben a büntetni önmaga miatt képtelen Európa napjai meg vannak számlálva. Ugyanezen elv alapján játszanak ki minden szolidáris intézkedést, élnek generációk óta ingyenes lakásokban az immáron 30 éves gyerekekkel, veszítik el évente az útleveleiket, könyvelnek el általuk okozott közlekedési balesetben szerzett sérüléseket kínzások eredményeként, azaz élnek generációk óta munka nélkül, jólétben.
De még mindig kérdés, hogy miért nem elég ingyen élni a fogadó ország pénzén, és miért kell reflektorfénybe kerülni fényes nappal elkövetett nemi erőszak miatt? Mi köti össze az áldozatokat? A szerző szerint a kudarc: mert egy ingyen élő erőszakos csalónak egy szép családos anyuka vagy egy boldog, nagy karrier előtt álló, elégedett egyetemista lány látványa a legidegesítőbb. Ezek azok az élethelyzetek, amit egy becsapott állam sosem tud megadni nekik, ezek azok a boldog emberek, akikkel szemben örökké vesztesek maradnak, így "logikus", hogy őket szeretnék egész életükre megnyomorítani.
Mai hír: az újra tálibok kezébe zuhanó Afganisztánt most az aktuális pénzügyminisztere hagyta el.
Sajnos csak másfél napot tölthettem az első MCC fesztiválon. Meghallgattam a szenvedélyesen monologizáló Tucker Carlsont, az önreklám helyeként itt megjegyezném, hogy meg is írtam, miről beszélt a Fox News sztárja, jókat beszélgettem kollégákkal, barátokkal, ismerősökkel, aztán jött a hajnalig tartó necc parti. Mindehhez nagyban hozzátett, hogy nem máshol, hanem Esztergomban tartották augusztus 5. és 7. között a hiánypótló rendezvényt. (Bocsánat, a szélsőjobboldali konferenciát - ahogy azt az amerikai balliberális újságírók okosan megírták.)
Esztergom egyszerűen csodálatos. Lenyűgözően zöld, és elbűvöl a Dunával, a Kis-Duna hidakkal, a Mária Valéria híddal, az ódon, de nem halott épületeivel, a Bazilikával, a várral. Az időjárás is kegyes volt a résztvevőkhöz az utolsó napon, így a fesztiválozók betöltötték és belakták a várost, amely szívesen fogadta őket. (Kivéve persze azt az ismeretlent vagy ismeretleneket, akik rendkívül bátran, a diktatúrával dacolva, az MCC-t és a fesztiválozókat szidó ocsmányságokat firkáltak és rajzoltak pár fesztes hirdetőtáblára. Egészségükre.)
És hogy milyenek is voltak a fesztiválozók? Ahogyan az American Conservative-os Rod Dreher fogalmazott, csupa „normie”-t látott a fesztiválon. Igen, én is csupa totál normális, normálisan viselkedő embert láttam – fiatalokat, párokat, családokat, időseket, magyarokat, külföldieket. Mosolygó, laza, tiszta arcú embereket. Az egyetlen „szélsőségesnek” nevezhető jelenség az amerikai konföderációs zászlóval Tuckerre igyekvő amerikai fickó volt. Rengetegen hordták a regisztrációnál osztogatott MCC pólót, az EDU sétány szorgos látogatói által begyűjtött matricákért cserébe járó napszemüveget, a Mandineres kitűzőt vagy a V4-es szatyrot.
Igen, láthatóan és érezhetően „magunk között” voltunk – hasonlóan gondolkodó, konzervatív fiatalok és nem annyira fiatalok, akik örültek, hogy kaptak végre egy nekik és róluk szóló, de egyben eltérő véleményeket is civilizáltan, polgári módon felvonultató fesztivált.
Tucker Carlson és Rod Dreher mellett más nagy nevek is szerepeltek az utolsó napon. Ott volt például az oktatás jövőjéről szóló pódiumvitán Dennis Prager, az amerikai jobboldal egyik legnagyobb befolyással és tekintéllyel bíró értelmiségije és konzervatív véleményvezére, valamint a milliós követőtáborral bíró online szabadegyetem, a PragerU.
Ráadásul azok, akiket érdekel a konzervatív közélet és kultúra, kinézhettek a Kis-Duna mentén kialakított EDU sétányra is, ahol az MCC-s szervezetek sátrai mellett megtalálhatta a Magyar Krónika kiadót és a Rubicon Intézetet, de képviseltette magát például a Mandiner és az Igazságügyi Minisztérium és a Fúzió Hallgatói Közösség is, amely az egyetlen, országos hálózattal rendelkező, konzervatív egyetemi hallgatókat tömörítő szervezet. A Fúziót egyébként megtalálod a Facebookon és az Instán is, érdemes bekövetni őket (minket – disclaimer: én is tagja vagyok a Fúziónak.)
Ha valaki a mainstream, liberális sajtó tudósításait olvasta a fesztiválról, biztosan meglepődik mindazon, amit írtam. Pedig tényleg ennyi történt Esztergomban: okos, érdeklődő és nyitott emberek összegyűltek, hogy véleményeket hallgassanak meg és eszmét cseréljenek, közben jó zenéket hallgassanak, és bulizzanak. Az ellendrukkereknek és fanyalgóknak optimistán csak annyit mondok: jövőre az MCC Feszttel, ugyanott!
Mire van legjobban szüksége egy fejlődésben lévő gyermeknek? Hogyan hatnak rá a mesék? Mit tehet a szülő, ha a gyermekét bántalmazzák, vagy ha a gyermeke a bántalmazó? Ejtsünk szót a cyberbullyingról is! Szőnyi Lídia pszichológussal, az MCC kutatótanárával beszélgettünk.
Manapság az olyan mesecsatornákon, mint például a Cartoon Network, bocsánat a kifejezésért, de idióta mesék mennek. Például a Pindúr Pandúrokban volt egy karakter, amely nem csak ördög, de ezen felül egyszerre volt nő és férfi, vagy legalábbis nem volt meghatározható a neme. De emellett is gyakoriak az anatómiailag csúnyán megrajzolt figurák és sokszor nincs értelme az egész cselekménynek. Mi a véleményed ezekről a mesékről? Lehetnek káros hatással egy gyermek fejlődésére ezek a mesék?
Azt gondolom, hogy mint minden a világban, ez egy komplex kérdés. Általánosságban azt érdemes elmondani, hogy a kicsi gyermekeknek a fejlődése szempontjából már önmagában gondot jelent, hogy a tévében, vagy mostanában már egyre gyakrabban az okostelefonokon, tableteken nézett mesék nagyon színesek, egymást gyorsan váltó pörgő képekkel dolgoznak, és ezeket nincs ideje feldolgoznia az idegrendszerüknek. A hallgatott, olvasott mesével ellentétben itt a gyermekek fantáziája sem működik. Hiszen míg egy olvasott mesénél a belső képeinkre támaszkodunk, itt erre nincs szükség. És hiányzik belőle az a meghitt, intim együttlét is, ami a meseolvasás során segít a feszültségek, szorongások feloldásában. Általánosságban azt még mindenképpen kiemelném, hogy az egészen pici gyerekeknek, akár óvodáskorban is, hogy nem mesékre, hanem a különböző érzékszerveiken keresztül érkező megtapasztalásokra, mozgásokra van szükségük a megfelelő fejlődéshez. Ha ebben az időszakban sok időt eltöltenek ilyen mesék előtt, akkor valójában nem is a tartalom az elsődleges, hanem az idegrendszert szervező hatása ezeknek a meséknek.
A túl sok képernyőidő gyakori érzékszervi túlingerlést okoz, ami a figyelési folyamatok fejlődését akadályozza. És akkor erre jön még rá az, hogyha a tartalom ilyen értelmetlen bugyutaság, akkor az sem járul hozzá ahhoz, hogy egy komplex történetet végig tudjanak követni.
Nem érvényesül a meséknek az a hatása, amire alapvetően vannak. Egy jó mese az nem egy ilyen kilúgozott, konfliktusmentes rózsaszín valóság, hanem abban segít, hogy a félelmekkel, feszültségekkel megküzdjünk, úgy, hogy a mese végére ezek feloldódjanak.
Te akkor azokat a meséket ajánlanád, amelyekben van valamilyen tanulság?
Leginkább a meseolvasást ajánlom, és azokat a meséket, amelyekben vagy van tanulság vagy amelyet a szülővel együtt néz végig a gyerek.
Én azt gondolom, hogy a valódi kérdés az nem is az, hogy egy-egy ilyen mese káros-e, hanem, hogy van-e a gyerek mögött egy olyan megtartó erő, aki ott van mellette, ezeknek a meséknek a nézésekor, amik kibillentik az egyensúlyából, vagy összezavarják.
Akik egy biztos értékrendet nyújtanak neki, akikkel lehet beszélgetni a felmerülő kérdésekről. Mert egyetlen ilyen mesétől, vagy néhány ilyentől egyetlen gyereknek sem lesz nagy problémája. Akkor lesz problémája, ha az őt körülvevő háló is olyan, hogy nem tudja őt megtartani.
A tévéműsorok és videójátékok tele vannak erőszakkal. Szerinted ezek hogyan hatnak a gyerekekre? Van annak alapja, miszerint ezek miatt van annyi erőszak a mai világban?
Ez is egy komplex kérdés, mert valószínűleg azok a gyerekek szeretnek jobban ilyen meséket nézni, akiknek alapvetően gondja van azzal, hogy az agresszióval, indulatkezeléssel mit kezdjenek. Tehát nem feltétlenül ok-okozati a viszony, nem azért van annyi erőszak, mert ilyen meséket néznek a gyerekek, hanem lehet, hogy azért választják ezeket a meséket, mert nincsenek kapaszkodóik, hogy mit kezdjenek ezekkel az indulatokkal, és visszakanyarodunk oda, hogy, ami szerintem a lényeges kérdés, hogy hogyan tudunk a szülőknek segíteni abban, hogy egy olyan környezetet teremtsenek meg otthon, ahol lehet az indulatokról, érzelmekről beszélgetni. Vagyis ahol ezeket ki lehet fejezni, akár a nehéz érzéseket is. Hogyan tudjuk a pedagógusokat felkészíteni arra, hogy ezekkel a mindenképpen felmerülő indulatokkal, mert minden emberben van agresszió, düh, harag, ezekkel mit lehet kezdeni.
Természetesen ha egy gyerek csak ezekben nő fel, és csak ezt nézi, és nincsen semmi más csak az agresszió, az agresszív játékok, tévéműsorok, akkor ezek minden bizonnyal hatnak rá. De az egy nagyon nagy leegyszerűsítés lenne, ha azt mondanánk, hogy csak ebből kifolyólag lesz agresszívabb a társadalom.
Talán nyolctól felfelé, vagy inkább tizenéves gyerekeknél, akik egészen kicsik, gyakori, hogy videójátékoznak. Nagyon sok lövöldözős játék van, meg tudnám említeni a GTA-t, amiben az utcán kedvünkre püfölhetjük a járókelőket. Ezektől önmagában még lehet nem lesz valaki agresszív ember, de ennek nincs külön hatása egy gyereknek a fejlődésére?
Mindenképpen van hatása. Például egy GTA-ról azt gondolom, hogy semmi keresnivalója nincs egy nyolc-tíz éves gyereknek a játéktárában. Csak úgy gondolom, hogy nem feltételül jól tesszük fel a kérdést, ha azt szeretnénk boncolgatni, hogy a GTA önmaga okozza-e az agresszív viselkedést. Azt kellene megvizsgálnunk, hogy miért választják a gyerekek ezeket a játékokat, és milyen érzelmi hiányaik vannak, amik mentén agresszíven, akár másokat a videójátékban bántva adják ki magukból a feszültséget. A kérdés, hogy hogyan tudunk nekik olyan feszültségcsökkentő technikákat tanítani, ami folytán ők máshogy tudják kiadni ezeket a feszültségeket. Hogyha a saját munkámra gondolok és ezekre a konkrétan nyolc-tíz éves gyerekekre, akik lelkesen mesélik a GTA-s élményeiket, ott sem gondolom, hogy feltétlenül azért vannak problémáik az iskolában az agresszióval, és azért bántják a többieket, mert ők ilyen játékokkal játszanak, hanem mert ez a történetnek egy eleme.
Ők azért választják ezeket a játékokat, mert nekik már vannak problémáik.
Tehát nem az történt, hogy ők a gondtalan gyermekkorban elkezdtek ezekkel játszani, és hirtelen agresszívé váltak, hanem az történt, hogy volt egy olyan gyerek, aki mögött nem volt meg az a szülői-, családi háttér, azok a feszültségoldó technikák, amelyek megtanítják, hogyan kell kezelni az indulatokat. És ha ezek nem voltak meg, akkor belesodródhat egy ilyen játékba, illetve természetesen ott van a kortárshatás, amikor a gyerekek már azért játszanak, mert a kortársak is ezzel játszanak, és olyankor menőnek kell látszani.
Tehát ha jól értem, akkor az is lehet, hogy egy tinédzser, vagy egy tíz év fölötti gyerek, amit a mindennapokban tapasztal, amilyen sérelmek érik, azokat ezeken a játékokon keresztül tudja levezetni?
Nyilván felnőttek is csinálják ezt, amikor hazajönnek a munkából, teljesen lefáradva, akkor a videójátékok játszása közben nyugszanak meg, hiszen ott az egy olyan világ, amit ők sokkal jobban tudnak kontrollálni. Sikerélményeket lehet benne elérni, lehet kapcsolódni, akár másokhoz, ha online játszunk. És azt azért ne felejtsük el, hogy még mindig a kapcsolat mozgatja az embereket. Tehát hogyha ezeken keresztül jól lehet kapcsolódni, hogyha utána lehet vele menőzni, akkor ez egy nagyon nagy motiváló erő.
Az okostelefonok mind nagyobb részt követelnek az életünkből. Te mit tanácsolnál, véleményed szerint hány éves kortól lenne érdemes telefont adni egy gyerek kezébe? Illetve milyen szabályok mellett?
Azt gondolom, hogy ez is egyéni felelősség. A családnak kell eldöntenie, hogy mikor ad telefont a gyermek kezébe. De érdemes tisztában lenni a fejlődéslélektani alapelvekkel és azzal, hogy egy gyerek mikor tudja ezt úgy használni, hogy inkább a pozitívumait tudja kivenni belőle, mint a negatívumait. Az, hogy manapság már óvodás gyerekek nagyon sokat telefonoznak, azt semmiképpen sem tartom egy pozitív dolognak, mivel, ahogy az elején említettem, itt még az idegrendszeri hatások is nagyon erősen érvényesülnek, például a figyelési folyamatokra tett hatása, és az
online világ is egy olyan világ, amiről azt gondoljuk, hogy a gyerekek jobban értik, mint mi felnőttek, de valójában a működésével nincsenek tisztában.
Azzal, hogy ez hogyan befolyásolja őket, hogy a függőség hogyan alakul ki, hogy hogyan vonzza be őket annyira, hogy már nem tudnak tőle elszakadni. Itt is ugyanoda tudok visszakanyarodni, hogy a megtartó családi környezet és a nagyon jól lefektetett, rugalmasan változó szabályok a jók. A rugalmasan változót úgy értem, hogy az életkorral újra tárgyaljuk ezeket a szabályokat, például, hogy mikor mennyi időt lehet az okostelefonon a játékkal eltölteni, és ezeket a szabályokat érdemes a gyerekekkel együtt megalkotni. És sok családnak segít, ha ezeket a szabályokat le is írják, az érintettek aláírják, és akkor így ezekre lehet hivatkozni, hogy „hát ezeket már megbeszéltük, hogy napi félóra”. De hogyha maga a szülő többet nyomkodja a telefont, mint napi félóra, akkor az egy igazán rossz mintát mutat a gyereknek, és nehéz elmagyarázni neki, hogy neki ez a kárára van, ha nem ezt a mintát látja. Papolhatunk mi egy gyereknek, de hogyha a minta, amit látnak tőlünk, ugyanis a gyerekek utánozásos minta alapján tanulnak, más, akkor nem fogunk sikert elérni.
Gyakran megesik, hogy egy-egy gyereket abuzálnak az iskolában. Kirekesztik, megverik. Mit lehet ez ellen tenni? Mihez kezdjen a szülő, ha a gyermeke ilyen helyzetbe kerül?
Én is azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, és az iskolai bántalmazás, az egy komplex, sokszereplős probléma. Ezért a megoldása is egy fix, átfogó stratégia, vagyis az összefogás.
Semmiképp sem egy bűnbak keresése, mert az csak további konfliktusokat fog szülni. Először azt fontos tisztázni, hogy mi történik. Iskolai bántalmazásról akkor beszélünk, ha nem egy egyszerű konfliktus van, hanem egy vagy több diák ismétlődően, szándékosan bánt egy másikat és megjelenik az erőfölény is. Tehát, akik bántják a másikat, azok erősebbek, többen vannak. Az erősebbeket nem feltétlenül fizikailag értem, más szempontból is lehet erősebbnek lenni. És amikor ez a bántalmazás megtörténik, a felnőttek gyakran gondolják azt, hogy elküldjük a bántalmazót pszichológushoz, elküldjük az áldozatot pszichológushoz, és akkor valami meg fog oldódni. A bántalmazó tanul egy kis empátiát, az áldozat egy kis önbizalmat szed magára, és megoldódik a probléma. Elképzelhető, hogy némileg sikeresek lesznek ezek a projektek, de magát az iskolai kortárs bántalmazást nem fogja megoldani, mert ez egy közösségi probléma. Egy nagyon erős mondat, de igaz, hogy „a bántalmazó csak azt teheti meg az áldozattal, amit az adott közösség megenged neki”. Tehát
hogyha csak a bántalmazót és az áldozatot helyezzük középpontba, akkor tévúton vagyunk, mert ők nem egy légüres térben vannak, hanem ott van egy harmadik csoport is, ők a szemlélők.
A bántalmazó azért bántja az áldozat szerepben lévő gyereket, mert ezen keresztül tudja az erőfölényét demonstrálni. Ezen keresztül tud menőnek lenni, a többiek előtt, és a többiek így a passzivitásukkal, a fejelfordításukkal, de a felnőttek is sokszor így, fejelfordítással bagatellizálják, fenntartják magát a bántalmazást.
Tehát akkor az lenne a legjobb, ha a tanár vagy az osztályfőnök az egész osztálynak, mint közösségnek azt mondaná, hogy ha ilyen helyzet van, akkor igenis menjenek oda és álljanak ki a bántalmazott mellett?
Így van, ez a bántalmazás elleni prevenciós programoknak az egyik alapja, hogy egy ilyen bántalmazásellenes csoportnormát hozzunk létre. Például, hogy nem az a menő, aki bántalmazza a másikat, hanem aki segíti. Ha valakit bántalmaztak, akkor merj odamenni és megszólítani a bántalmazottat, hogy „fú láttam, hogy mit csináltak veled, de én melletted állok”, „veled vagyok”, „a barátod vagyok”, „gyere és játsszál velem”, „menő a táskád”, bármi ilyen apróság segíthet. Emellett nagyon fontos az egész osztálynak az, ún. szocio-emocionális készségfejlesztése, tehát érzelmi intelligencia fejlesztés, hogy bele tudjam képzelni magam a másiknak a lelkiállapotába. De mindez még nem elegendő, mert az is nagyon fontos, hogy magának az iskolának, az intézménynek legyen egy átfogó stratégiája, a tekintetben, hogy mi legyen a következménye a bántalmazásnak, és hogy hogyan fogják ezt megelőzni.
Ennek része az is, hogy diákok találkozzanak egyértelmű szabályokkal, az iskolának legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, és természetesen a pedagógusok ne fordítsák el a fejüket, és lehessen tőlük segítséget kérni.
Említettem, hogy az iskolának kell, hogy legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, ez így nagyon rejtélyesnek hangzik, de igazából nem egy rejtélyes dolog, mert, hogy ilyenkor az intervenció, tehát a megoldáskeresés, az jóvátételi szemléletben történik. A jóvátételi szemlélet viszont különbözik a büntető szemlélettől, vagyis nem arról szól, hogy a bántalmazót jól megbüntetjük, és hátha félni fog attól, hogy az áldozatát újra bántalmazza, hanem a kapcsolat helyreállítását helyezzük a középpontba, és azt, hogy a dolgok hogyan tudnának helyre jönni. Ehhez fontos az áldozatnak a szempontjait megjeleníteni, és a szemlélőket is motiválni, és a bántalmazónak lehetőséget adni arra, hogy a közösség teljes jogú tagjaként helyrehozza a kárt, amit okozott.
Említetted, hogy az nem jó út, ha a bántalmazót megbüntetjük. Ha megbüntetjük, akkor ennek lehet káros következménye, vagyis hogy még jobban elmélyül benne az érzés, hogy bosszút áll azon, akit bántalmazott, mert úgy érzi, hogy miatta büntették meg?
Pontosan! A büntetésnek általában nagyon sok negatív hatása szokott lenni. Csak rövid távon vannak pozitív hatásai. Általában a büntetés egy megaláztatás, szégyenérzéssel jár együtt. Van egy elmélet, a „szégyen iránytűje”, ami azt mondja, hogy, aki szégyent él át, az ezt a szégyent vagy saját maga ellen fogja fordítani, vagy megpróbálja elkerülni, vagy a másik ellen fogja fordítani. A bántalmazó szerepben lévő gyerekek, direkt így mondom, hogy bántalmazó szerepben lévő, hogy kihangsúlyozzam azt, hogy a gyerekek között, minél fiatalabbak, annál jobban mozognak ezek a szerepek, és nem is szerencsés azt mondani, hogy bántalmazó gyerek, hanem hívjuk inkább úgy, hogy bántalmazó szerepben lévő gyerek, az, hogyha általában büntetést kap, akkor ezt a szégyent, amit ő ilyenkor átél, kifelé fogja fordítani, az bosszúállásban fog megjelenni. Vagy úgy próbálja meg legközelebb a bántást kivitelezni, hogy erre a felnőttek ne jöjjenek rá.
Ennek a bullyingnak milyen hatása van egy gyerekre, akit bántalmaznak? Lehet, hogy ennek komolyabb következménye lesz és az ilyen sértett személy később bűnözővé válik? Értem ezalatt azt, hogy a sérelmei miatt haragudni fog a társadalomra, mert gyerekkorában azt tapasztalta, hogy őt kiközösítik, bántják és később ezért a társadalmon bosszút akar állni.
A bántalmazásnak nagyon sokféle hatása lehet. Egyrészről ezek a gyerekek, akiket gyerekkorukban bántalmazás ér, ennek a fájdalmát befelé fordítják, visszahúzódóak, magányosak, gyerekkorban még gyakori az iskolai problémák előfordulása, pszichoszomatikus tünetek jelenhetnek meg, mint például a fejfájás, hasfájás, ami miatt nem akar iskolába menni, a kutatások beszámolnak kedvezőtlen testképről, alacsonyabb önértékelésről.
Gyakrabban előfordul náluk a szerfogyasztás, illetve a felnőttkori depresszió valószínűsége is megnőhet.
De vannak olyan gyerekek is, akik egy ideig gyűjtik, gyűjtik, gyűjtik magukban ezt a sok fájdalmat, megaláztatást, szégyent és dühöt és egyszer ez csak kirobban. Elég csak az amerikai iskolai lövöldözések híreire gondolni. Hogyha ezt kicsit elemezzük, ezt amúgy már megtették kutatók, vannak, akik azt mondják, hogy
az esetek 80%-ában az a gyerek, aki fegyvert fogott, az az eset előtt iskolai bántalmazás áldozata volt.
Felnőttkorban ennek lehetnek következményei? Hogy valakit gyerekkorában bántalmaztak, és felnőttként ennek eredményeként vannak szellemi vagy pszichikai betegségei, és emiatt például a munkaerőpiacon nehezebben tud elhelyezkedni vagy nehezebben tud egy munkakörnyezetbe beilleszkedni?
Igen, igen. Ez az, amit az előbb mondtam, hogy visszahúzódóbbak, magányosabbak, a depresszió valószínűsége megnő, alacsonyabb az önbecsülésük. Ezek nem múlnak el nyomtalanul, ezeknek a lenyomatait az ember viszi magával. A kortárs iskolai bántalmazás megélése, súlyosságától függően is, de amúgy is egy nagy trauma az ember életében. Ennek a lenyomatait cipeljük életünkben magunkkal. Akár tényleg alacsonyabb önbecsülésben is megnyilvánulhat, ami a munkaerőpiacon egy állásinterjún hátrányosan érinti azt a személyt. Vagy ennek a hatása megnyilvánulhat akkor, amikor kapok egy olyan feladatot, amire nem biztos, hogy késznek érzem magam, ami az alacsony önbecsülésnek a következménye, mert azt tapasztaltam meg, hogy amikor belekezdek valamibe, akkor ki fognak csúfolni, ki fognak közösíteni. Vagy akár az új munkahelyen való beilleszkedéskor is jelentkezhetnek ennek a következményei, hisz a társas kapcsolatok megfeneklenek, mert bátortalanabb az illető, gyanakvással fogadja már a közeledést. Például előfordulhat, hogy amikor egy társas beszélgetés közben nevetnek, ez a személy egyből arra gondol, hogy mi van, ha őt nevették ki. Az ilyen személy visszahúzódik, perifériára szorul.
Felnőtt korban lehet ezt kezelni? Túlteheti magát az ilyen személy ezeken a gyerekkori sérelmeken és le tudja így győzni az ilyen betegségeit?
Sajnos a gyermekkorban elszenvedett traumáknak hosszú távú következményei vannak. Éppen ezért én inkább a prevencióra helyezném a hangsúlyt. Fontos lenne, hogy felismerjék ezt azok, akik a szabályozást kialakítják, hogy Magyarországon az iskoláknak legyen átfogó prevenciós bullying programja. Viszont nem lennék pszichológus, ha nem gondolnám azt, és nem hinnék maximálisan abban, hogy a traumák feldolgozhatók. A legfontosabb az, hogy amikor az egyén ott van abban a helyzetben, amikor a munkahelyi kudarc éri, a baráti kapcsolataiban, a párkeresésben, akkor fel tudja ismerni, hogy ott probléma van. Nem biztos, hogy ő felismeri, hogy ennek az az egyik gyökere, hogy őt bántalmazták a kortársai a gyerekkorában, és nem is biztos, hogy ez az egyetlen magyarázat az ő problémájára, hiszen a dolgok komplexek. A dolgoknak nem okuk van, hanem történetük. De az fontos, hogy ilyenkor merjen segítséget kérni, mert egy segítő, terápiás folyamatban a traumák igenis feldolgozhatók.
A bullying témakörének egy másik aspektusát is behoznám. Mit tud tenni az a szülő, akinek a gyermeke mást bántalmaz?
Ez egy nagyon fontos kérdés, mert általában a szülők ezzel a kérdéssel keresik meg a szakembert is. Vagyis, hogy mit tegyek, ha a gyerekemet bántalmazták? Mit tegyek, hogyha az én gyerekem bántalmaz másokat? Szülőként ilyenkor szoktunk felelősséget magunkra vállalni, és ez nem is baj, mert valamennyire a szülő is része a történetnek. Viszont a bántalmazás az nem csak a szülőnek és a gyereknek az ügye, hiszen ahogy eddig is beszéltük, a bántalmazás az egy sokszereplős történet. Inkább arra helyezném a fókuszt, hogy ez egy jelzés a szülő számára, nem csak az övé a felelősség, nem csak rá lehet hárítani a felelősséget. Pedig ezt gyakran szokták csinálni, hogy a pedagógus behívja a szülőt és megmondja neki, hogy most már állítsa le a gyerekét, mert szekálja XY-t. Ugyebár ez az adott közösség ügye, az adott közösségen belül alakul ki a bullying, és ott is kell megoldani. De a szülőnek is van természetesen dolga ezzel.
Az a szülő dolga, hogy beszélgessen a gyerekével, és közben megtudja a történetet arról, hogy mi történt, a gyereke szerint ez milyen érzéseket váltott ki abból a gyerekből, akinek sérelmet okozott, vagy hogyan lehetne ezt helyrehozni.
És eközben lehetne ezekre biztatni a gyereket. Tehát oda kell figyelni a gyerekre. Nem fenyegetni kell, vagy megbüntetni, hanem megtanítani neki, hogy a hibázás az egy lehetőség a fejlődésre. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a családok tudják a gyereket erre szocializálni, akik egy ilyen erős, támogató hálóval veszik körbe a gyereket. Az ilyen gyerekek is érzik, hogy a szüleik tisztelik őket, elfogadják az érzéseiket, a családtagok meghallgatják egymás érzéseit, ezzel modellálva ezt a fajta demokratikus működést, amiről igazából beszélek, hogy az iskolában is mindenki kifejezhesse a szükségleteit, az igényeit, érzéseit, és ezeket figyelembe véve tudjon működni a közösség. Ha egy gyerek ezt otthon megtapasztalja, vagyis, hogy nem a leuralásból lehet csak szót érteni, nem csak úgy lehet előnyökre szert tenni, egy közösségben vezető szerepet betölteni, hogy én leuralom a többieket, akkor az egy jó minta a gyereknek. És ezt a család a mintaadásával tudja megmutatni.
Természetesen azért azt is látjuk, hogy vannak olyan gyerekek, akik azért lépnek bele a bántalmazó szerepébe, mert őket is bántják otthon.
Ez nem egy általános igazság, nem mindig történik ez, de érdemes erre is figyelmet fordítani. És azzal, hogy az ilyen gyereket bántják otthon, vissza is jutunk oda, hogy azok a szülők, akik azt gondolják, hogy a leuralással, a bántással, a büntetéssel lehet jól gyereket nevelni, azok olyan gyereket fognak felnevelni, aki maga is azt hiszi, hogy a leuralással, a bántással, a büntetéssel lehet egy közösségben jól működni. Tehát a szülőnek az a feladata, hogy ne ezt a mintát közvetítse a gyerek számára, hanem megtanítsa neki, hogy hogyan lehet együttműködve, tisztelettel, méltósággal eljárni a kapcsolatokban.
A bullyinghoz képest új jelenség a cyberbullying, vagyis amikor az interneten bántanak valakit. Miben más ez a sima bullyingtól?
Hasonlít a simához, hiszen itt is egy bántalmazás történik, csak itt ugye bántó üzenetek formájában jelenik ez meg, vagy rosszindulatú pletykák terjesztésével az interneten. Vagy akár megszégyenítő képekről, videókról beszélünk olykor, de akár hamis profilokról is.
Abban más, hogy ez egy sokkal kiterjedtebb dolog, ezért kiterjedtebbek a következményei is. Hiszen itt az áldozat nem menekülhet el, bárhol utolérhetik.
Nem az van, mint egy sima, régi bullyingnál, mikor az iskola kapuján kilépve, onnan gyorsan hazaszaladva biztonságban volt, hanem bárhol megtalálhatják. Ráadásul mindezt egy nagy közönség előtt teszik, és az egész történet nagy nyilvánosságot kap. Nem csak az összes osztálytárs előtt, hanem akár az egész iskola, vagy egész falu, kisváros előtt. De a sima online közösség is önmagában elég nagy. És a bántalmazók sokkal vakmerőbbek is, hiszen nem látják a tettük következményét. Amikor megír egy durva kommentet, vagy feltölt egy megalázó képet valakiről, nem szembesül azzal, hogy mit okozott ez a másikban. Emiatt sokkal durvább dolgok történhetnek az online térben. Azt azért érdemes tudni, hogy
az online és az offline bullying mutat átfedést, vagyis gyakori, hogy azokat, akiket az iskolában bántanak, bántják online is.
Volt egy kutatás néhány évvel ezelőtt, ahol a magyar fiataloknak az ötöde már beszámolt arról, hogy voltak kellemetlen tapasztalatai az online térben. Kaptak bántó üzenetet, vagy töltöttek fel róluk kínos képeket az internetre, bár nem biztos, hogy ez mindig bántó céllal történt, de az biztos, hogy mindenképpen nagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, hogyha a kapcsolatokról és az online világról gondolkodunk. És itt visszakanyarodunk oda, amiről a legelején beszéltünk, hogy a gyerekek milyen jól eltájékozódnak az online világban a technika szintjén. Ez lehet, hogy így is van, sokkal jobban tudják, hogy hova lehet kattintani, hogy mit kell innen oda áthúzni, hogy működjön a dolog, de a kapcsolati szintre érzelmileg nincsenek igazán felkészülve. És nekünk felnőtteknek nem szabad ebből a történetből kiszállnunk, hanem nagyon sokat kell a gyerekekkel beszélgetnünk arról, hogy az egyes cselekedeteiknek milyen következménye van a másik emberre az érzéseit tekintve. És meg kell tanítanunk nekik, hogy ami az online világban történik, annak a való világban is vannak következményei, az nem csak egy „játszótér”.
Erre mi lehet a megoldás? Mert azért sok gyereknek jól jön, hogy van Facebook, ahol tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, de valahol persze az is jó lenne, ha törölnék a Facebook profiljukat, hiszen akkor biztosan ki tudnák védeni az ilyen jellegű bántalmazásokat.
Olyan megoldás, ami minden szempontból kielégítő, szerintem nincs. Hogyha a Facebook profiljukat töröljük, akkor lesz Viber account. A mai gyerekeknek már igénye van arra, hogy online közösségek mentén is tartsák a kapcsolatot, főként most, az online tanítás kapcsán. Azért furcsa lenne azt gondolnunk, hogy a gyerekek bezárkóztak otthon, nem találkozhattak, és nem találják meg a módját annak, hogy a kapcsolatot tartsák. Ha meg megtalálják a módját, hogy a kapcsolatot tartsák, ami egy jó dolog, hiszen legalább maradtak szociális kapcsolataik, akkor óhatatlanul ebben a térben is fel fogja ütni fejét a bántalmazás. Ezért, ha nem is a megoldás, de a megoldás irányába mutató dolog a beszélgetés. Beszélgetni kell velük arról, hogy mit okoz az, amit tesznek. Nagyon sokszor nehéz ezt felmérnie egy gyereknek, hogyha ő beírja ezt az XY-nak, amit ő nagyon viccesnek gondol, akkor az a másiknak egy fájó dolog. Mivel az neki egy fájó dolog volt, vissza fogja bántani és akkor gyűrűznek ezek a konfliktusok. Az iskolákban még a lezárások előtt is gondot okozott Facebook, Viber csoportokban történő kirekesztések, megalázások. A megoldást az hozta, hogy a valódi offline térben történtek megbeszélések. Az osztály leül körbe, mindenki elmondhatja egy körbeszélgetésben azt, ahol egy beszélgető tárgy jár körbe és csak az beszélhet, akinél ez a tárgy van, hogy mi történt az ő szempontjából. Mi az, amit ő élt meg. Itt minden szemszögnek ugyanolyan terepet kell adnunk, hiszen az is egy valóság, elmondhatja, hogy ez benne milyen érzéseket keltett. És amikor a gyerekek találkoznak azzal, hogy a másikban ez milyen érzéseket indított el, amit ők tettek, akkor elkezd mozgolódni bennük az, hogy valamiképpen helyrehozzák ezt a dolgot.
Mindig a kapcsolat helyreállítása a cél, és ezért nem működik az, amikor azt mondjuk, hogy jó, kaptok egy nagy büntetést, három napig nem viberezhettek, mert ez nem fogja motiválni őket arra, hogy magát a kapcsolatot helyre tegyék.
És amikor egy ilyen beszélgetésben az érzelmek mentén lehet találkozni, és az érzelmek mentén a kapcsolat helyreállítása szempontjából tesznek javaslatokat a megoldásokra, amelyet lehet, hogy maguk a gyerekek hoznak, akkor akár ott születhet egy megegyezés is, hogy mi, mint közösség ezeket a szabályokat fektetjük le, online közösségként így fogunk működni. Ez ugye működik egy osztályban, ahol a gyerekek találkoznak offline is, viszont csak online közösségeknél ez nagyon nehéz, és nem is biztos, hogy javasolt, mivel valódi kapcsolat nincs mögötte.
Az interjút készítette: Tóth Marcell
Portréfotó: mcc.hu
