Reaktor

A fehér ruha miatt kezdett el dzsúdózni, s csak a fiatalon megszerzett olimpiai arannyal fordult komolyra sportpályafutása. Egyetemi évei alatt összesen két buliban vett volna részt, ha mindkettőt el nem mossa az eső. Úgy gondolja, hogy az atomenergia nyújtotta kiszámíthatóság nélkül esélyünk sincs a klímaváltozás elleni küzdelemben. A sportolóként Atom Antinak becézett Kovács Antallal, a Paksi Atomerőmű kommunikációs igazgatójával beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Hány évesen kezdtél el dzsúdózni?

Nagyon korán elkezdtem vele ismerkedni. A bátyám hét évvel idősebb, mint én, ő vitt le először edzésre. Másodikos koromig csak heti egyszer-egyszer mentem, de nagyon megtetszett a fehér ruha. Rendszeresen ötödikes koromban kezdtem el dzsúdózni, nem túl korán. Így aztán az első sikerek is várattak magukra.

Mi fogott még meg ebben a küzdősportban a misztikuma mellett?

A fehér ruha nagyon tetszett akkoriban. A 70-es évek vége, 80-as évek eleje felé sok karatefilm érkezett az országba. A távol-keleti küzdősportok nagyon mentek akkoriban. Valamint szerintem minden fiúban, talán a lányok egy részében is benne van a küzdeni vágyás. Az evolúció során fontos volt, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Ez a motiváció is bennem volt. Sosem voltam verekedős, de ezt a test-test elleni küzdelmet nagyon szerettem. Úgyhogy ott ragadtam.

Mikor fordult komolyra a sportpályafutásod?

Hogy őszinte legyek, amikor az olimpiát megnyertem. A sportra végig úgy tekintettem, mint egy nagyon jó hobbira, de a tanulás volt az első. Messze nem azért, mert ilyen eminens tanuló voltam, hanem a családom értékrendje ezt diktálta. Egyszerű családból származom, de a tanulásban látták a kiemelkedés lehetőségét. Akkor mehettem el edzésre, ha az otthoni dolgaimat megcsináltam és úgy álltam a tanulással. A műszaki egyetemen kezdtem a tanulmányaimat. Az olimpia előtt már nyertem egy-két korosztályos versenyt. Úgy tűnt, hogy esetleg kijuthatok az olimpiára, ezért halasztottam az egyetemen. Nem volt előttem olimpiai bajnok dzsúdós, érmes is viszonylag kevés, nem volt egy biztos életpálya. De annyira szerettem sportolni és annyira szerettem a dzsúdót, hogy a halasztás mellett döntöttem.

Mégis kellett hoznod egy komoly döntést, hiszen hetente sok edzés kell egy olimpiai győzelemhez.

A kemény edzés régebb óta megvolt. Ötödikes koromban kezdtem el heti ötször edzeni. Aztán jött Tóth Béla Paksra, illetve Hangyási László ’86-ban. Innentól kezdve látszott, hogy esetleg lehetnek sikereim. De még egyszer mondom, nem volt kitűzött célom, hogy például olimpiai bajnok akarok lenni. Egyszerűen szerettem edzésre járni. Szerettem küzdeni. Már nincsenek céljaim a sportban, de az edzés a mai napig nagyon fontos része az életemnek.

Milyen érzés volt megnyerni az olimpiát?

Sajnos pár hónappal előtte halt meg édesapám. Onnantól kezdve, hogy véget ért a döntő, volt egy képszakadásom és nem is nagyon emlékszem a dolgokra. Arra emlékszem, hogy minden meccs után folyamatosan nyomtam el magamban azt az érzést, hogy már hol tartok. Húszéves voltam, még junior korú versenyző. Az, hogy bejutottam az olimpián a legjobb négy közé, akkora eredmény, hogy azzal meg is elégedhettem volna. Nem foglalkoztam vele, elnyomtam az érzést, hogy hol tartok. A döntő előtt is. Csak a következő meccsre koncentráltam. Ezt Hangyási László, vagyis Laci bá’ edzőmtől tanultam. Mindig mondta, hogy ne foglalkozzunk az egész mezőnnyel, nem kell mindenkit egyszerre megverni. Az olimpián akkor 32-en voltunk talán. Mindig csak azt az egyet kell legyőzni, aki előtted áll. Így mindig következő feladatra figyeltem, aztán egyszer csak elfogytak. Arra emlékszem, amikor véget ért a döntő és már nem kellett visszanyomnom magamban, hogy hol tartok, az egy nagy megrázkódtatás volt. Pozitív megrázkódtatás, de ezzel együtt megjött édesapám halála is. Az olimpia után sokáig nem is nagyon fogtam fel a győzelmet. Volt, hogy éjjel felébredtem és nem tudtam, hogy álmodtam-e az egészet. Sok évbe telt, mire megszoktam.

Egyszerre voltál válogatott sportoló és egyetemista. Milyen volt az időbeosztásod?

Nagyon szoros, a mai napig elég szoros. Mérnöknek készültem. Viszont akkor még nem volt kreditrendszer, nem voltak ilyen informatikai eszközök. Viszonylag jól be tudtam osztani az időmet. Reggel hatkor edzettem. Háromnegyed nyolckor kezdődött az iskola és háromnegyed ötig tartott. Fél hatkor pedig már kezdődött az esti edzés, amiről nyolc után értem haza. Éjfélig rajzoltam és csináltam a begyakorlókat. Így aztán hat óra alvással tudtam rendezni a napokat. Csak ha elmentünk egy kéthetes edzőtárborba, ahová nem tudtam vinni a begyakorlót, a rajztáblát, akkor iszonyatosan lemaradtam. Amikor az olimpia után úgy döntöttem, hogy a dzsúdóval még többet szeretnék foglalkozni, akkor a közgázra módosítottam a pályát. A rajztáblát nem kellett vinni, tanulni pedig lehetett bárhol.

Le kellett mondanod valamiről?

Kettő darab egyetemi buliban próbáltam részt venni, mind a kettőt elmosta az eső. Pécsett a közgázon hagyománya volt régen a garden party-nak az utolsó nyári vizsga után. Kétszer próbáltam elmenni, de mindig akkora zuhé volt, hogy végül elmaradtak. Így az egyetemi bulikból teljesen kimaradtam.

De úgy látszik, hogy nincsen hiányérzeted.

Nincsen. Már gimiben megismerkedtem azzal a lánnyal, akit utána elvettem feleségül. Nekem abszolút nem volt kényszer a buliba járás. Az fontosabb volt, hogy nagyon jó baráti társaságom volt. Az zavart, amikor még nem tanultam a közgázon, hogy mindenki egyetemre járt,én pedig úgy éreztem, hogy lemaradok valamiről, mert a sportnak előbb-utóbb vége van. Aztán a többiek segítettek mindenben, úgyhogy végül is sikerült utolérnem a csapatot.

2005 óta dolgozol a Paksi Atomerőműnél. Kommunikációs igazgatóként mi a feladatod?

Pont nemrég kérdezte a kisfiam, hogy végül is mit csinálok. Ha kicsit messzebbről indulunk, az ország villamosenergia-termelésének feléért felel a paksi atomerőmű. Nagyon-nagyon fontos, hogy egy ilyen létfontosságú szektor fele az ország saját kezében van. Viszont egy atomerőmű működéséhez nagyon fontos a társadalmi támogatottság. Ahhoz, hogy ez az atomerőmű megfelelően tudjon működni, az embereknek minél többet kell tudniuk róla, hogy elfogadják. Régóta megvan ez az európai szinten is viszonylag magas társadalmi támogatottság, de azért folyamatosan dolgoznunk kell. Az a nehézség, hogy az emberek alapesetben nem nagyon érdeklődnek a villamosenergia iránt. Annyira magától értetődőnek tekintik, mint a levegőt. Épp a kisfiam mondta tavaly, hogy „apa, mi ez az áramszünet”? Azelőtt nem élt meg ilyet. Az embereknek ez magától értetődő. Ha hallunk a világból bármilyen nukleáris energiával kapcsolatos problémáról, akkor az érdeklődés nyilván azonnal felélénkül. Amikor gond van, esetleg leállás, akkor nagyon érdekli az embereket. Amikor pedig békeidő van, akkor nagyon nehéz eljuttatni azokat az üzeneteket, hogy például a globális felmelegedés elleni harcban nagyon fontos szerepet tölt be az atomenergia. Meg kell találnunk azokat a módszereket, amikkel minél több emberhez el tudunk jutni. Ezért örülök, hogy itt lehetek veletek és egy kicsit erről is beszélhetek. Nagyjából a kommunikációs igazgatónak az a dolga, hogy ezt a tájékoztatást és kommunikációs stratégiát kitalálja, egyeztesse, végig vigye. Illetve, ha bármilyen leállás vagy műszaki probléma adódik, mert hiszen minden műszaki területen előfordulhat ilyen, akkor ezt megfelelően tudja kommunikálni.

Ha a társadalomnak egy kritikus százaléka ítélné meg túl veszélyesnek az atomerőművet, akkor le kellene állítani?

Általában azt lehet mondani, hogy a nukleáris iparról, mint veszélyes üzemről társadalmi konszenzusnak kell lennie. Ha a társadalom nem támogatná, akkor nem működhetne. De az látszik, hogy mindenki tudja, hogy mennyire fontos a villamosenergia és Magyarországon nagyon régóta hetven és nyolcvan százalék között van a társadalmi támogatottságunk, úgyhogy nincsen ilyen problémánk. Ott, ahol ez megbillen, komoly problémák születnek. A németeknél ez megtörtént. Leállítottak nyolc blokkot és 2022-ig elvileg le fogják állítani a maradék blokkjaikat is. Jelen pillanatban a német villamosenergia-termelés tizenegy százalékát adja még az atomenergia. Tudni kell, hogy az atomerőmű 99,8%-os pontossággal meg tudja mondani egy évre előre, hogy melyik nap mennyit fog termelni. A megújuló energiaforrásokkal, amikkel harcolunk a globális felmelegedés ellen, egy nappal előre sem tudjuk ezt megtenni. Németországban már most is elég sok fejfájást okoz, hogy ezeket az időjárásfüggő megújulókat hogyan tudják kiszabályozni. Ha ezt a tizenegy százalékot, ami biztos volt a német rendszerben kikapcsolják, akkor nagyon nehéz lesz lekövetni a megújulók változékonyságát. Ez sok ellátásbiztonsági és árazási problémát szül. Németországban száztíz forint, Magyarországon harminchét forint körül van egy kilowatt villamosenergia. Ilyen irdatlan különbségeket okozhat.

Milyen érdekek vezérelhetnek egy atomellenes lobbitevékenységet? Csak a veszélyesség?

Nem szeretek összeesküvés-elméleteket kitalálni. Nyilván lehetnek olyan egyéb érdekek, amik felderítésére talán érdemes időt fordítani. Inkább azt látom, hogy van egy olyan ideologizmus most, ami szerint a „megújulók” egy varázsszó, ami mindent megold. Én magam is nagyon régóta napkollektort és hőszivattyút használok otthon. Lehet a megújulókat megfelelően használni. De jelen pillanatban és a közeljövőben a villamosenergia tárolása ipari méretekben nem megvalósítható. Ameddig erre nincsen fejlesztés, addig az ellátásbiztonság szempontjából nagyon megfontolandó, hogy honnan nyerjük a villamosenergiánkat. Aki csak annyit hall, hogy a nap ingyen süt, a szél ingyen fúj, nagyon könnyen elfogadja azt, hogy a megújulók mennyire jók.

Támogatom a megújulókat és azt gondolom, hogy nagyon-nagyon hibás az a megközelítés, amikor azt mondjuk, hogy megújulók vagy atom. A kettő együtt tudja kezelni a globális felmelegedést.

Amerikában is elég sok komoly gondolkodó, akiket már nem a profitmaximalizálás mozgat, például Bill Gates is azt mondja, hogy atomenergia nélkül nem lehet megoldani a globális felmelegedést. Igen jelentős részét képezi a szén-dioxidmentes villamosenergia-termelésnek. Akinek felületes információi vannak, könnyen gondolhatja azt, hogy a megújulók mindent megoldanak és a helyes irányt jelentik. Persze demokrácia van, meg kell hallgatnunk és meg kell győznünk az embereket arról, hogy atomenergia nélkül nem megy. Hogy egy egyszerű példát mondjak, a japánok, akik a történelmük folyamán Hiroshima és Nagaszaki mellett Fukusimát is elszenvedték, leállították első körben mind az ötvennégy atomreaktort és most szépen indítgatják őket újra. Rájöttek, hogy például a szénégetésből előállított energiával sokkal nagyobb kockázatokat és problémákat okoznak, mint az atomerőművek üzemeltetésével.

Említetted, hogy a lakosság körében hetven-nyolcvanszázalékos az atomenergia támogatottsága. Mekkora ez a szám a műszaki tudományos világban?

Jellemzően ennél magasabb. Nem mennék bele a nemek közötti arányokba, de az látszik, hogy minél többet tud valaki az atomerőműről, annál biztosabban a támogatójává válik. Azt mértük, hogy ha az atomerőművel kapcsolatos öt alapállításból kettőt ismer valaki, ő már inkább támogató. Működtetünk egy látogatóközpontot. Harminc-negyvenezer látogató jön évente hozzánk. Aki az atomerőműbe eljön, még ha szkeptikus is és borzongani jön oda, akkor is, mire befejeződik a látogatás döntő többségében az atomerőmű támogatójává válik.

Ezek szerint az atomenergia szuperhatékony, környezetkímélő és biztonságos. Viszont, ha beüt a baj, akkor mindent tarolhat?

Nem. Az első prototípusoknál fordulhatott ez elő. Fukusima után stressztesztnek vetették alá az atomerőműveket. Ez olyan váratlan külső események hatását vizsgálta, mint például a földrengés vagy a Duna áradása. A mi atomerőművünk is nagyon jól vizsgázott. Igen sok követelményt határoztak meg. Vannak aktív és passzív védelmi berendezések, utóbbihoz nem kell áram. Ha nagyon nagy baj van, akkor nagyon nagy baj lehet. Ha beszabadulna az atomerőműbe öt rosszindulatú atomtudós és elkezdene garázdálkodni, nagyon nagy bajt csinálna. Gazdasági bajt, de a lakosságot nem érintené. Úgy van összerakva a rendszer, hogy egyszerűen nem tud olyan sérülés történni, ami a lakosságot érinti. Minden védelmi berendezésből három van, amik közül akár egy is el tudja látni a funkcióját. Ha valami elromlik, akkor le kell állnunk. Ha végképp nem tudunk hűtővizet juttatni a leállított reaktorba, akkor egy tűzoltóautó odaáll a reaktor mellé és bejuttatja a vizet egy csövön keresztül. Mindenre gondoltunk. A gazdasági kár jelentős lehet, hiszen nagyon nagy értéket termel az atomerőmű, de a lakosságot érintő problémák szinte kizártak.

Erős érv az atomenergia ellen az elhasznált fűtőelemek és egyéb radioakatív hulladékok kezelésének a problematikája. Hogyan zajlik ma a tárolás, kezelés?

Ez nagyon fontos, erről kell sokat beszélnünk. Nyilván termelni hulladék nélkül nem lehet. A teljes termelési folyamatot figyelve a bányászattól a végső elhelyezésig, az atomerőmű ökológiai lábnyoma a megújulók kategóriájába esik, mert nagy az energiasűrűsége. Most egy kis tanteremnyi szobában beszélünk. Tudni kell, hogy az atomerőműben a törvényi előírásnak megfelelően két évre elegendő üzemanyagot tárolunk egy ekkora helyen. A keletkezett radioaktív üzemanyag mennyisége is ennyi. Ezért mi a teljes magyar lakosságot, közműveket, iskolákat el tudjuk látni két évig villamosenergiával ekkora mennyiségű kiégett üzemanyaggal. Hogy mondjak egy másik példát, az Egyesült Államokban, ahol ötven-hatvan éve folyamatosan megy az atomenergia-termelés körülbelül száz blokkal, az ezalatt keletkezett kiégett kazetták mennyisége elfér egy focipályán hét méter magasságban. Ha belegondolunk, hogy ezt szénből vagy fából kellett volna előállítani, akkor irdatlanul nagy mennyiségeket kapnánk szén-dioxid-kibocsátásból is. Nyilván mindennek van egy kockázata, annak is, ha az ember repülőre ül, vagy autózik, ezeket kell minimalizálni. Egyszerűen kiszámolható, egzakt módon látszik, hogy az atomerőmű kockázata a különböző villamosenergia-termelési módok közül a legalacsonyabbak között van. Minden egyes eladott kilowatt atomenergiában benne van az a pénz is, amit befizetünk a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapba, amiből fedezzük a hulladékok kezelését. Egy tartozásunk van még, a kiégett kazetták feldolgozása utáni végleges tárolás. Két környezettudatos nép jár ebben elől, a svédek és a finnek. Ha látjuk, hogy mi a legjobb gyakorlat, annak megfelelően tudjuk meghozni a döntéseinket. Ezzel kapcsolatban is folyamatosak az előkészületek.

Hogyan áll a Paks II. atomerőmű?

Be van adva az engedélyezési kérelem. A kollégák év végére várják az építési engedély kiadását az Országos Atomenergia Hivataltól. Gőzerővel folyik a munka. Én Paks I-et képviselem, de minden nap ott megyünk el Paks II. előtt és tartjuk a kapcsolatot a kollégákkal. Úgy tűnik, hogy megfelelően haladnak.

Mik az nukleáris ipar kilátásai? Meghatározóbb lesz a jövőben az atomenergia?

Ez azon múlik, hogy a társadalom hogyan fogadja el, és mérlegeli-e, hogy a globális felmelegedés elleni harcban milyen szerepet tud játszani az atomenergia. Az látszik, hogy vannak olyan területek a világban, ahol ez egyre inkább előretör és vannak olyanok, ahol adott esetben a társadalmi folyamatok miatt veszélyben van. Nagyon sok helyen politikai haszonszerzés céljából támadják az atomenergiát. Ahol ez sikeres, ott csökkenhet az atomenergia szerepe. De azt látjuk, hogy aki komolyan gondolja a globális felmelegedés elleni harcot, annak jelen pillanatban nem nagyon van más útja. Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva eljutunk az energiatárolásnak arra a fokára, hogy a megújulók eltárolhatók lesznek. Viszont amennyire figyelem a folyamatokat, a Földnek nincsen annyi ideje, hogy kivárjuk, hogy ötven év múlva mi lesz. Az atomenergia itt van, egy kész, kiforrott technológia. Azt gondolom, hogy józan ésszel használni kell. Egy olyan országnak, mint Magyarország, ahol az energiaforrások rendelkezésre állása korlátos, nem is nagyon van más útja.

Az a nehéz, hogy végső soron hit és bizalom kérdése, hogy biztonságosnak tartjuk-e.

Jól mondod, ez nagyon így van. Arra bíztatok mindenkit, hogy akinek van ezzel kapcsolatban kételye, kérdése, az a korlátozások feloldása után látogasson el az atomerőműbe! De a honlapunkon, Facebook oldalunkon is nagyon sok információt meg lehet tudni ezzel kapcsolatban. Bárki feltehet bármilyen kérdést. Nálunk nincsen tabu.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Hazánk a fast fashion üzletek megjelenéséig Európában az egyik legkevesebb ruhát vásárló ország volt, emellett pedig textilipari hulladékot is fejenként kevesebbet termeltünk, mint a kontinens többi tagja. Az elmúlt évtizedekben ez drasztikusan megváltozott. A fast fashion ars poeticája, hogy rendkívül olcsón adja el a hihetetlen mennyiségű textil termékét, így ez az üzleti modell a magyar embereknek megnyitotta a kaput, hogy a régi politikai rendszerből kilépve ugyanazokat a darabokat lássák magukon, mint a gazdag nyugati polgárok. 

Felmerül a kérdés, hogy egy ruhán egy fast fashion vállalat hogy nyerhet, ha a terméket olcsóbban adja el. A válasz, hogy szinte minden munkafázison spórolnak, és ebben a legelkeserítőbb a termelés fázisa. 

A legtöbb ruha termelési folyamatának szinte minden percében sérül az emberi méltóság, és élesen kiütközik a különbség az etikus és a legális között. Kezdhetjük mindjárt a pamut alapanyagának, a gyapotnak a termelésével. A főként indiai gyapottermelők kiszolgáltatottságát a Monsanto-ügy reprezentálja a legjobban, de számos más esetet is elkülöníthetünk, ahol a kizsákmányolásba jogilag nem lehetett belekötni, két-három okozati áttéttel mégis több ezer ember halálát okozta. Amikor a megnövekedett keresletet a gyapot iránt a termelők egy jobb élet reményében igyekeztek kiszolgálni, lelkesen beruháztak a Monsanto által forgalmazott, sokszorosan drágább magvakba, mivel a vállalat azt ígérte a gazdáknak, hogy ez majd permetezés nélkül is nagy hozamot eredményez majd.

Meglehet, hogy tudtak spórolni a permetszeren, de a fő problémát az jelentette, hogy minden egyes vetésnél meg kellett vásárolni a méregdrága GMO magvakat a Monsantótól.

A gazdák beruházása nem térült meg, a legtöbben csődbe mentek, és nem tudták eltartani a családjukat. Ehhez az esethez becslések szerint 250-255 000 haláleset is hozzátartozik, ironikus módon rengeteg öngyilkosságot ezek közül azoknak a permetezőszereknek a megivásával követtek el, amelyekre a Monsanto ígérete szerint abban az évben már nem lett volna szükség.

A permetezés Magyarországon mindig is kényes kérdés volt. A gazdákat rendszeresen kritizálják gyakran szakmailag nem a területhez tartozó személyek is a vegyszerhasználat miatt, hiszen ezek sok esetben rákkeltő anyagokat tartalmazhatnak. Magyarokként, akik rendszeresen hallgatjuk a még viszonylag drága, de cserébe veszélytelen permetszerek létjogosultságáról szóló vitákat az élelmiszeriparban, furcsa lehet olyan ruhákat viselni, amelyekhez a földeken sok millió liter olcsó és mérgező vegyszert locsoltak el.

Míg a magyar agrárium évek óta sok pénzt invesztál a környezet- és egészségbarát permetszerek fejlesztésébe, addig Indiában bizonyos tartományokban soha nem látott mennyiségű rákos és fogyatékos gyermeket regisztráltak a beszivárgó permetszerek miatt, de a várandós anyukák is azt a vizet isszák, ami vegyi úton szennyezett, így nem meglepő a kiugróan magas csecsemőhalálozás sem.

A permetezés elengedhetetlen a gyapottermelésben, hiszen az olcsó textilárura folyamatosan nő a kereslet, így nyugodtak lehetünk afelől, hogy ha jön egy még olcsóbb és ezzel együtt veszélyesebb permetszer a piacra, akkor a fejlődő országok gyerekeinek a bögréiben azt fogjuk viszontlátni. A probléma nem a közeljövőben fog megoldódni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a permetszert gyártó üzemek egészen véletlenül érdekeltek a mérgezésben szenvedő emberek számára szükséges gyógyszerek gyártásában is. Ámbár lehet ez nem is olyan fontos információ: a 2013-as kambodzsai textilipari dolgozók tüntetésén egy (a rohamrendőrök áltat pont nem agyonlőtt) dolgozót a fizetéséről kérdezve havi kevesebb, mint 50 000 forintot állapítottak meg keresetnek, amiből aligha telne gyógyszerre. 

A gyártás fázisához érkezve először a konkurencia hiányába ütközünk. A textilipari vállalatoknál sorban állnak a szegénységben élő munkások, akik oktatás és otthon nélkül elképesztően alacsony összegekért is hajlandóak dolgozni, így akaratlanul is egymást tartják szegénységi minimum alatt: amíg egy gyármunkás helyére másik három is vár, addig az nevetségesen alacsony összegért is vállalja a műszakot.

Szakszervezet alapítást semmilyen jogon nem tilthat meg egy cég sem, de erre nincs is szükség, hiszen ebben az esetben az engedelmesség a munkások életén túl a családjaik biztonságának is záloga, senkinek eszébe sem jut a szervezkedés. Ismét elválik a legalitás és az etikusság, hiszen a vállalat nem követ el szabálysértést a szakszervezet betiltásával, teljesen legálisan tartja nyomorban a dolgozóit.

Akik, ahogy a fizetésért sem, a rossz munkakörülményekért sem reklamálnak: folyamatosan fáj a fejük, mert levegőtlen helyiségekben dolgoznak, ráadásul az egy főre eső üzemi rezsiből nem nehéz kiszámolni, hogy az éjszakai műszakban is jó, ha valami apró kis égőt kaptak a munkához. Utóbbira mondjuk jelenthet "megoldást", hogy napi 16 óra munka után már csukott szemmel is képesek elvégezni ugyanazt a folyamatot. A szervezettség érdekében szigorú szabályok szerint tarthatnak ebédszünetet és járhatnak mosdóba. A szerencsésebbek ülve csinálják végig a műszakot, de rideg tény, hogy a szék a varrógéppel ellentétben nem termel, így van, hogy valakinek nyolc órán át állva kell dolgoznia.

Ha nehéz volt randizni számunkra a karantén alatt, gondoljunk bele, hogy egy napi 16 órát a gyárban dolgozó lány, mikor és kikkel találkozik a munkahelyén kívül, mikor jár iskolába, honnan tanult olvasni, hol vannak a papírjai, mikor intéz ügyeket, mikor vesz magának és mit enni. Ráadásul ezekben az országokban késő éjjel igencsak kalandos a hazaút, mivel sem tömegközlekedés sem közbiztonság nincs.

Nehéz elhelyeznünk magyarként magunkat a világtérképen, ha az 1989-ben Nemzeti Minimumként óhajtott sajtó és szólásszabadságról van szó: ebben a történelmileg a mindenkori kormányok által - sérelmekkel indokolt - közmédia-kisajátítás sem segít, bár azt senki nem nézi. Szerencsére van alkalmunk megmérettetni magunkat a Példa Nemzetekkel, bocsánat, országokkal. Közigazgatási szektorokkal.

Vannak a tettek:

És vannak a térképek:

Nekünk a térkép tetszik, szép, színes, na meg a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi újságíró jogvédő szervezet hitelesnek hangzik.

A svéd sajtó szabad, csak vannak bizonyos korlátok. Ez is az egyik. Moszkvában is bármikor lehetett Reagan ellen tüntetni!

Zárkózzunk fel a svéd példához?

Joe Biden a kulturális marxizmus elkötelezett rajongójaként új időszámítást jegyző kormányzásának első rendeletével máris csatasorba állt az egyenlőtlenségek felszámolásáért vívott véres harcban, és biztosította a transznemű sportolók részvételi lehetőségét a női versenyszámokban. Ez azt jelenti, hogy biológiailag férfinak született és évekig férfiként nevelkedett, majd időközben nővé avanzsálódott egyedek fognak az eredetileg is női adottságokkal operáló sportolókkal versenybe szállni. Mind a középiskolákban, mind az egyetemeken, és a hivatásszerű élsport berkein belül is.

Azt hihetnénk, hogy a transz közösség eme eget rengető győzelmére a világ feministái ujjongva bontottak pezsgőt, s most a legnagyobb egyetértésben járják a női energiákat aktiváló körtáncot és dobálják rugós bicskával a világot romlásba döntő konzervatív fehér férfiak képmásait, – ahogy az rendszerint lenni szokott – a helyzet azonban közel sem így fest.

Joe Biden kétségkívül progresszív rendeletének következtében először csak egy halk, bátortalan morajlás futott végig a világ vérmes feministáinak táborán, mint egyet nem értésük bizonytalan jele, az idő múlásával azonban növekvő önérzetük menthetetlenül összeroppantotta az LMBTQ közöséggel kötött véd-és dacszövetség megingathatatlannak tetsző bástyáit.

A világ különböző pontjain székelő feminista szervezetek egyesével horkantak fel a szóban forgó rendelet ellen, kérvényeket fogalmaztak, petíciót indítottak, aláírást gyűjtöttek annak érdekében, hogy az intézkedés módosításra kerüljön.

Hogy miért?

Mert Amerika újdonsült elnökének eme remek rendelkezése vérlázítóan igazságtalan versenyhelyzetet teremt: a férfi izomzattal, csontozattal és hormonrendszerrel napvilágot látott transznemű versenyzők legyőzhetetlen ellenfelet jelentenek biológiailag is nőnek született társaik számára. A férfiak testfelépítése, alkata, izomzata sokkal alkalmasabb az élsport űzésére, mint Éva szerencsétlen leszármazottainak, ez pusztán egy olyan tény, mellyel prominens feministáink kezdenek megismerkedni. Eme kedvezőtlen információ következtében zavartan, frusztráltan pillantgatnak maguk köré, szemmel láthatóan nehezen tudnak megbirkózni a hirtelen rájuk zuhant kognitív disszonancia súlyos terhével, tanácstalanul gyűrögetik  influencerkedéshez használt „trans women are real women” feliratú pólóikat, és igazán nem tudják, mit is gondoljanak.

Persze, tanácstalan feministáinknak kétségkívül igazuk van, Biden rendelkezése

egyetlen tollvonással semmisítette meg mindazt, amit a még valós létjogosultsággal rendelkező feminizmus kínkeservesen kiharcolt az évek alatt.

Nem véletlenül szivárgott át a felháborodás az elméjüket elhomályosító genderideológia vastag, szürke ködén – Joe Biden intézkedése valóban felbecsülhetetlen károkat okozhat.

Hogy mily mértékben igazságtalanná válna a verseny, azt egy sokat emlegetett példával kívánom illusztrálni: Allyson Felix a legtöbb világbajnoki címmel rendelkező futóolimpikon, a női Usain Bolt, aki 49.26 másodperc alatt futja le a négyszáz méteres távot. Lenyűgöző teljesítmény igaz? Allyson eredményénél közel háromszáz középiskolás fiú futott jobb időt 2018-ban, csak Connecticutban.

A transznemű sportolók versenyeztetésével a küzdelem értelmét veszti, a tisztességes, sportszerű verseny fogalma menthetetlenül feláldozódik a mindent bekebelező genderideológia flitterekkel díszített oltárán, a női sportolóknak esélyük sem lesz a szivárványszínek nyújtotta védelmet élvező társaik ellen, akár a verseny elején is feladhatják a küzdelmet, úgyis hiába.

Eme elhamarkodott, egyenlőségre oly nagyon törekvő terv nem csak a profi sportolók alkotta élsportot teszi teljesen tönkre,

hanem az amerikai egyetemi szférát is, ahol a sportösztöndíj a szegénységből való kitörés egyetlen járható útja.

Ezt a lehetőséget veszik el mostantól a transznemű sportolók a fiatal lányoktól, biológiai nemükkel járó adottságaikat kihasználva.

Be kell vallanom, mint az illatos, ragacsos méz, úgy csorog végig a testemen a kéjes önelégültség. Az általam is rendkívül sokra tartott, végtelenül kompetens feministák újra belekóstoltak genderideológiával fűszerezett, rothadó főztjükbe, mellyel eddig oly lelkesen traktálták a világot. Elérkezett egy újabb történelmi pillanat, amikor saját bőrükön tapasztalhatták meg az eddig tulajdon gyermekükként dédelgetett cancel culture kellemetlen mellékhatásait.
Persze, nem ez volt az első eset, 2015-ben Germaine Greer, köztudottan feminista gondolkodó, filozófus és egyetemi tanár a diplomájának mondhatott búcsút, miután kifejtette azon gondolatmenetét, miszerint a transz nők nem igazi nők. Touché.

Pedig Germaine Greer példamutató feministaként tevékenykedett egész életében, kifejezetten a radikális vonalat képviselve az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseivel, mint

És lám, ez sem volt elég a világ nőit mozgósító, méhbizsergető, ciklusösszehangoló körtáncban betöltött kiemelt szerep megtartásához, ha a transzneműek megítéléséből nem megy át valaki a vizsgán. Ennek következtében 2015-ben Germaine sértett szemforgatások és bosszús arcizomrángások közepette adott egy interjút a BBC Newsnight-nak, ahol arról beszél, hogy úgy látszik, hogy

Ugye ugye, az a főzt mégiscsak ehetetlen, marja a gyomrot, egyenesen öklendezésre késztet. 

A 20. században egyre jobban háttérbe szorult a népszokás, ezt bármi kétség nélkül kijelenthetjük. Megváltozott az étkezési kultúránk, már sokszor gyorséttermekben majszoljuk a hamburgert ugyanúgy itt Budapesten, mint bárhol máshol a nagyvilágban. A világon mindenhol ugyanazt a New Yorkeres meg Zarás dzsekit hordják, ma már nincs népviselet, az visszaszorult a múzeumokba. Kezdünk hasonlóvá válni, és ez sokakban gerjeszt egyfajta globalizáció-ellenességet.

A globalizációban kulcsszerepet játszik a franchise, mint üzleti modell. A külföldön sikeressé vált üzletet a helyi vállalkozók átveszik, így hihetetlen gyorsasággal terjednek a külföldi márkák. Egyre több helyen jelennek meg a gyroszosok, viszont azt is meg kell említeni, hogy például a gyros vagy kebab a török és görög kultúra része, ellentétben például a McDonald’s-al, amely két amerikai üzletember fejéből pattant ki.

Ha úgy nézzük, akkor más országokat is el lehetne árasztani lángos és kürtőskalács árus büfékkel. 

Megszűnik a kultúra, a néphagyomány a globalizáció által?

Valamiért hajlamosak vagyunk nem összeegyeztetni a 20-21. század termékeit a kultúrával. Elsőre rávágná az ember, hogy a pop zene nem számít kultúrának, ahogy az amerikai akciófilmek sem. De mi van, ha megfordítjuk a gondolkodásmódunkat, és úgy tekintünk mindezekre, mint a 20. században kialakult amerikai kultúra termékeire, amelyek sikerességük révén elterjedtek az egész világon? Az amerikai nép sajátja volt mondjuk a rock and roll, mely aztán szétterjedt a világban. Feltehetjük a kérdést, a kultúra, a néphagyomány a 20-21. században megszűnt? A válasz: nem! Bár az kétségtelen, hogy egyes globalizációs termékeknek, mint például a nagy ruhamárkáknak semmi közük a kultúrához, viszont

a 20-21. századnak vannak olyan vívmányai, amelyek annak ellenére, hogy átalakították a világ szokásait, egy-egy népi kultúra részeinek tekinthetők.

Azt is mondhatnám, hogy a 20. századi néphagyomány része, de ez talán túlzás lenne.

Az anime

Ilyen az ANIME! Ez talán jobban megérteti a gondolatmenetet, mint Amerikával kapcsolatban a rock and roll. Ha azt mondom, hogy anime, akkor mindenki egyből rávágja, hogy az Japánból származik, és mindenki egy jellegzetesen megrajzolt képi világra gondol, ami az anime sajátja.

Az anime szó egyébként az „animation” szóból ered, pontosabban annak a rövidítése, vagyis nem japán szó, ezért is írják japánul katakanával. Bár a mangák már jelen voltak a 12. században is, az animék a 20. században törtek világuralomra, a második világháború után. Egyik atyjának Tezuka Oszamu tekinthető és tulajdonképpen a képregényeket, vagyis mangákat vitték képernyőre. Az anime tehát egy viszonylag új fajta jelenség, amelyet nem lehet más országhoz kötni, az a japán kultúra része. Az anime a 20. század terméke, de alapvetően nem tartozik a japán néphagyományhoz, tehát a kultúra nem szűnt meg, hanem folyamatosan változik, alakul.

Japánnak a nyitás előtt is megvolt a maga kultúrája. Viszont a 20-21. században a fejlődése nagyon is sajátos. Aki volt már Japánban, azt tudja, hogy Japán nem fogható más modern országokhoz, Japán egyedisége a 21. században lett olyan, amilyen.

A japán kultúra egyedien modern, nem amerikanizálódik. Azt is kijelenthetjük, hogy a világ „japanizálódik”.  

Joggal merül fel a kérdés, hogy kihalt-e a néphagyomány, vagy még manapság is alakul, fejlődik? A szó eredeti értelmében véve nem, viszont nem szabad elmennünk amellett, hogy egy ország kultúrája jelentősen hat(hat) a jövőre, formálhatja azt.

Polgármesternek lenni békeidőben terhes feladat: leesik az első hó, és ha reggel 7-ig nincs minden járda eltakarítva - akkor is, ha ez az adott társasház feladata - elkezdődik a gyilkosozás, a polgármester ki akarja törni az idős nénik nyakát. De nem kell feltétlenül beleőrülni az igények teljesítésébe, az lehetetlen, na meg, Tarlós mire ment Budapest legjobb 10 évével? Megbukott! Magyarország és Budapest teljesítményének a csúcsán. Na ugye!

Nem csak teljesíteni nem kell, minden vezetéssel járó felelősséget lehet csökkenteni, csak meg kell hekkelni a lakosok döntő többségének prioritását, beterelni őket a bunkerbe, mi most ostrom alatt vagyunk, és aztán következmények nélkül bármit meg lehet tenni!

Ugye most van az, hogy épp a budapesti vendéglátósok húzzák a rövidebbet, máskor meg más, ígéretek helyett valami, na meg plakátokon a Pénzügy Háború 2021-gyel boldogítva Újpest népe, erre szavaztak, biztos hiányzott, vagy a fiataloknak egyenesen újdonság!

Míg az utóbbi a 2019-es választásba volt kódolva ellenzéki városvezetés esetén (mindenért a kormány lesz a hibás, 5 év Götterdämmerung), az előbbinél már egy fokkal lustább megvalósítás: így jártál, oszt jónapot. Mutogatás nincs, nincs hova.

Egy pofon Jenny-nek, a fővárosi lakosnak. Holnapra elfelejti. Nem megy sehová.

És nem az utolsó, fővárosi, fogsz is kapni még, sokat! Miért? Mert erre adtál felhatalmazást! Nem emlékszel? Nem? Emlékezzünk:

Elképzelt lakossági fórum a 2019-es önkormányzati választások előtt

- Tisztelt hölgyeim és uraim, sziasztok! Én vagyok az önök ellenzéki jelöltje. Mit várnak tőlem?
- O1G!! Vesszen a csúti törpe!!!
- Ebben egyetértünk, azonban ez nem az a választás, itt nem indul Orbán Viktor. A másikon sem amúgy, nem akarok szőrszálhas...
- Orbán takarodj! Bármit csak ne ezt! El kell törölni!!!
- Ebben egyetértünk, azonban itt most a településünk következő 5 évét...
- Rabszolgaegészségügy! Jogálam! Luxenburgi ügyészség! Elég! El kell takarítani Orbánt bármi áron!!!
- Értem, ezt nem is vitatom.
- O1G!!!
- Igen, igen. Szóval, eltakarítani, bármi áron?
- Bármi áron!!!
- Bármi áron. Rendben. Szavazzanak rám!

Elég jó carte blanche, nem? A település lényegtelen, nem én mondom, a fenti szavazók, akik kicsit zavartan ébredtek október 14-én, amikor az ellenzéki jelölt nyert, de a miniszterelnök még mindig Orbán volt. De a deal az deal, kezdetét vette 5 év városvezetés a fenti szentimentumra alapozva, ahol bármire kapott felhatalmazást az ellenzék.

Na majd rájönnek, hogy mit tettek, próbált a kormánypárti kommentelő kárörömködni leginkább Budapest kapcsán, mert még nem értette, hogy Jenny gyomra milyen erős.

Akinek ennek ellenkezőjéről lenne illúziója, emlékeztetnénk, hogy az egész sztori bétatesztje Zuglóban zajlott, ahol 2014-ben elzavarták Papcsákot, akinek saját wc-je is volt (honnan tudom én ezt? Csak nem a média csinálja a politikát?). Majd zúgolódtak tovább. Egy elégedett zuglóit sem ismerek, mind panaszkodik, minden ugyanúgy szar, ha nem egyre szarabb, balfékek ülnek a tanácsházán, lopnak is, még mindig modemes internet van az utcában, ezek is kivágják a Fákat, de 2019-ben mégis duplázott az ellenzék. Hoppá! 

A háború, meg az a szemétláda, hazug Johnson!

Nem kell a kitaposott Harry Potter - Star Wars popkultúrális hasonlatösvénytől két bokornál távolabb menni a 2021-es fővárosi ellenzéki szavazó analógiájáért: Forrest Gump Jenny-jének egyik evolúciós lépése a 60-as évek végi polgárjogi partikellék.

Wesley, a Berkeley-ből Washingtonba érkezett SDS (wink-wink) aktivista minden abuzálást leredukál a Johnson-elnök elleni indulataira.

Jenny-nek pedig ez elég.

Jenny sok-sok pofont el fog még viselni.

Mi van azonban azokkal a szerencsésekkel, akik csak látogatóba járnak a fővárosba, ingyen parkolni? 

Carte Blance Hungary: még ott nem tartunk

Tagadhatatlan, hogy mindkét oldalnak megvan a maga keménymagja, ami hajlandó bármi áron csak ezt ne alapon leikszelni, az adott oldal teljesítménye/elképzeléseitől függetlenül. Ez a két tábor azonban egy szoros döntetlent tudna csak kihozni. A nyeréshez a középen álló aktív szavazók többsége kell.

A kormányoldalon is vannak évtizedes ezoterikus toposzok: Soros, migránsok, Brüsszel, NGO-k, [mumus], IMF.

Ezek közül azonban a legutolsó kivételével, ha mozgósítási szándék volt is, áldozatot nem kellett az átlagos szavazónak hozni. Hadakozás valahol a magasban, a távolban történik, szurkol akit ez boldoggá tesz, ettől még a biznisz idelent megy tovább, jön be a tőke, jönnek a pályázati pénzek, a putyini-merkeli Északi Áramlatos Német Pragmatizmus uralkodik, a többi színház.

[mumus] miatt nem emelkedik az ÁFA. 

Ez a kulcsa annak, hogy a kormánynak jelenleg is teljesítenie kell, a mutogatás luxusa a keménymagon kívül nem játszik: a pragmatikus közép ugyan csendben leikszel a Fidesz gazdaságpolitikájára, amennyiben a zsebében érzi annak előnyeit, de az első felhívásra, hogy vatikáni valutáért mondjon le a jövedelméről, hozzon áldozatokat, vagy otthon marad, vagy leikszel másra.

A fenti ügyek már 2018-ban sem hoztak kétharmadot, 2022-t sem fogják hozni. A kormánynak nincs carte blanche.

Akinek a feje fölött pedig Jenny-re van bízva a hatalom számonkérése, azt Isten óvja!

Egy változatos anyagokból készített rovarhotel, amelynek az alja sünodú. - Wikipedia

Mire lehet használni a karantént? Szeretheti-e valaki egy előadónak csak a zenéjét? Milyen módszerrel lehet könnyűzenét írni? Hogyan lehet megszabadulni egy függőségtől és előnyünkre fordítani defektjeinket? BéRCZeSi RóBeRT, dalszerző zenésszel, a hiperkarma frontemberével beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Azt írtad, amikor leegyeztettük az interjúra az időpontot, hogy nem gond-e, ha elhozod magaddal a gitárodat is, mert “néha dalban mondod el”. Itt is van a kezedben. Könnyebbnek érzed dalban kifejezni magadat?

Igen, sokkal könnyebb nekem, hogyha dalszövegekkel fejezem ki az érzéseimet. Puszta szóval nehezebb.

Előadóművészként milyen hatással van rád a karantén?

Nekem ez amúgy is egy pihenőidőszak. Ilyen szempontból még jól is jött. Minden más szempontból nyilván egy óriási nagy csapás. Már nagyon hiányoznak az élő koncertek. Viszont arra jó volt, hogy tegyek magamban egy belső utazást. Nem zavart meg semmi. Sem a koncertek, sem a próbák, semmi olyan dolog, ami kizökkentett volna. Az első hullám idején elhatároztam, hogy egy belső utazásra használom ki ezt az időszakot, hogy jobban megismerjem a fejemben lévő hangok természetét, mibenlétét. Kicsit jobban megismerjem önmagamat.

Mire jutottál?

Arra, hogy egy robot vagyok, vagy inkább földönkívüli lény emberi testben. Csak viccelek. 

Arra jutottam, hogy nem vagyok annyira rossz ember, mint amilyennek gondoltam magamat. 

Igenis, ha mindenki egyenlő, akkor én is az vagyok. Soha többet nem fogom magamat cserbenhagyni és kiállok magamért az utolsó pillanatig. Nagyjából erre jutottam.

Több interjúdban mondtad, hogy ha más emberekkel beszélsz, akkor is saját magaddal beszélgetsz.  

Minden ember a másik fejében lévő énjével beszélget. Most, ahogyan rád nézek, a fejemben lévő „te” szólal meg. Ha te válaszolsz nekem, akkor a fejedben lévő Robi kép szólal meg. Az a kép, amit rólam kialakítottál ez alatt a rövid idő alatt. De ebbe jobban belegondolni eszméletvesztést okozhat.

Termékeny időszak is ez az életedben. Mekkora sikere van a tavaly megjelent Karanténlemez című albumnak? 

Áttörés nem lett. Nem is számítottam rá, hogy sok emberhez eljut. Akik eddig vevők voltak a szövegcentrikus zenémre, ők mindannyian lájkolták, szívecskézték. Úgy érzem, hogy tudtam nekik némi vígaszt nyújtani a Karanténlemezzel. Megjegyezném, hogy nagyon sok ember első reakciója az volt, hogy ilyen címmel egy sokkal letargikusabb, szomorúbb zenére számított. Ez egy életvidám, táncos dalokkal teli lemez. Cseh Tamás szintű lemeznek készült, egy szál gitárral és énekkel, mint például a Levél nővéremnek című album. De sorban jöttek a zenészek és úgy alakította az élet, hogy egy vidám, reményteli hangulatú, erőt adó lemez lett, aminek nagyon örülök. 

A te hangulatod is ilyen volt ez alatt az időszak alatt? Mennyi van belőled a dalokban? 

Én az az ember vagyok, aki száz százalékig azonosul a dalaival. Nem írok bele olyan sorokat, amik nem rólam vagy az érzéseimről szólnak. Ezért aki a dalaimat szereti, annak nem kell bizonygatnia, hogy engem is szeret-e. Ha a dalaimat szereti, akkor engem is szeret, mert száz százalékig azonos vagyok a dalaimmal.

Kapsz arról visszaigazolást, hogy a hallgatóid megértik a szövegeidet?

Van egy szűk réteg, egy kis lelki család, ami csak a kereskedelmi televíziók milliós nézettségéhez viszonyítva szűk réteg, aki megérti és átérzi a dalaimat. Azt mondják, hogy nagyon sokat segítek nekik a dalaimmal. A célom eleve ez is volt, már a hiperkarma óta. Praktikus tanácsokkal szeretném ellátni a hallgatóimat az életre vonatkozóan. Soha nem volt célom a ködösítés, művészieskedés. Bármi művészi van bennük, az nem direkt volt. Az volt a célom, hogy ha van mondjuk a társaságodban valaki, aki verbálisan mindig lealáz, akkor vissza tudj szólni neki egy hiperkarma idézettel, amit ő nem ismer, viszont elhallgattatja. 

Azért előfordulhat, hogy valaki szereti egy előadó zenéjét, de a személyiségével nem tud azonosulni. Hogy lehet ezt az ellentmondást feloldani szerinted? 

Nem ismerek ilyen embereket. Akik szeretik a zenémet, engem is szeretnek. Olyan emberről még nem hallottam sem hozzászólásban, sem személyesen, és nem is szeretnék, aki azt mondja nekem, hogy ki nem állhat, de tetszik neki a zeném. Erre mit tudnék mondani? Pusztán annyit, hogy mindjárt jövök és soha többet nem lát.

Idegen nyelven próbáltál már zenét írni?

Hogyne, próbálkoztam angol nyelvű szövegekkel, de hamar feladtam. Egy az egyben semmiképpen sem lehet a dalaimat lefordítani. Az egyetlen megoldás, ha külön írok angol szövegeket. De egyrészt az angol tudásom hagy némi kívánnivalót maga után, másrészt a vaskos magyar akcentusom is sokszor feszélyez. Viszont a jövőben, ha lesz egy szál gitáros koncert, akkor lesz benne egy angol nyelvű feldolgozás blokk. 

Rajtad is segít, hogy segítesz másokon? 

Természetesen igen, de elsősorban magamat próbálom segíteni. Ha ez megy, akkor fogok tudni másoknak is segíteni. A tapasztalatom azt mutatja, hogy ha nekem nem tetszik az, amit írok, akkor az nem nagyon fog tetszeni másnak sem. 

2019-ben jelent meg az Én meg az Ének című könyved. A negyvenes éveid elején írtad. Memoárt írni ebben a korban szokatlan húzás. Miért érezted szükségét?

Gondoltam, hogy ezzel letudom és dobozba zárom az életemnek egy szakaszát. Sikerült is. Már dolgozom a könyv folytatásán. Annyi minden történik velem az utóbbi időben, hogy úgy érzem, nem kell újabb negyven évet várni az Én meg az Ének második kötetére. 

Nem titok, hogy az életednek abban a szakaszában drogproblémákkal is küzdöttél. Sok tehetséges zenész nyúl alkoholhoz vagy drogokhoz, ennek néha sajnos öngyilkosság a vége. Hogyan lehet kijönni a gödörből? 

Szerintem erre nincsen konkrét recept. A drog olyan kicsit, mint a Covid: oroszrulett, zsákbamacska.

Nem tudni, kire hogyan hat. Van, aki tudja kezelni, használni, van, akinél elszakad a gépszíj.

Én egy függő típus vagyok. Tehát nincs olyan, hogy néha-néha még azért belecsippantgatok. Ha egyszer elbotlok, akkor azon kapom magamat, hogy fél éve nem aludtam. Függő ember vagyok, kemény húsz évembe került erre rájönnöm. Ez egy konkrétan örök életre szóló, kemény lecke volt. Az én titkom Isten. Benne hiszek és ő az, aki engem megsegített, neki vagyok ezért hálás. Természetesen térítésmentesen élek. Távol álljon tőlem, hogy bárkit meg szeretnék győzni erről. Kinek mi jön be. 

Hogyan találkoztál Isten segítő erejével? 

Mióta az eszemet tudom, imádkozom minden nap. Nagymamám mondott még egy régi esti imát öt éves koromban, ami megmaradt, ezzel elültette a magot. Mindig is Isten közelségét kerestem. Szeretek a közelében lenni, megnyugtat.

Ez az Isten-hit hogyan egyeztethető össze azzal, amiről a könyvedben is említést teszel és korábbi interjúidban is elhangzott már, hogy hiszel az ufókban?

Úgy érzem, hogy Isten nem csak az általunk érzékelt teremtett világot hozta létre, tehát nem a Föld bolygó körül folyik minden. Jó, a többi bolygón nincsen élet. De akkor miért van ott a többi bolygó? Lehet, hogy csak nem látjuk, hogy ott van élet, mert nem akarjuk látni. Ezzel azt akarom csak mondani, hogy a földönkívüli életet is ugyanúgy Isten teremtette. Tovább megyek, még a túlvilágon sem tudják pontosan, hogy kicsoda Isten. Úgyhogy ott se várjatok meglepetést.

Azért, akik drogokhoz nyúlnak, vagy szenvedélybetegségekkel küzdenek, sokszor szégyellik ezt. Nálad viszont ezt nem lehet érezni. Sohasem volt ez másképpen? 

Ez egy nagyon érdekes dolog, mert azért rejtegettem, hogy drogozom. Nyilvánvaló okokból is, mert ez egy büntetendő cselekmény. De más okokból is. Nem drogoztam feltűnően. Egészen addig a pontig, amíg édesanyám előtt fel nem tártam ezt, aki nyilvánvalóan sejtette, hogy mi folyik. Amikor elmondtam neki, eltörött a mécses. Attól a pillanattól kezdve már nyilvánosan is drogoztam, nem szégyelltem. Egyedül, egyes-egyedül csak ő előle rejtegettem. Anya csak egy van, mondják. 

Akkor ő különösen fontos szerepet tölt be az életedben. 

Mint ahogyan minden embernek, ez normális. Az anya-gyermek kapcsolat külön lapra tartozik. 

A drog és az alkohol sok művésznek ihletadó múzsája. Számodra is volt benne egy ilyen faktor? 

Mindig is nagyon sajnáltam az olyan drogos barátaimat, akik magáért a kábítószerezésért csinálták. Az egy sötét, feneketlen zuhanás az én szememben. Én, amikor csináltam, mindig rohantam a gitáromhoz és a munkával kötöttem össze. Ezt az elszállt, transzszerű, hipnotikus állapotot minden esetben zeneszerzésre, szövegírásra, alkotásra használtam fel. Éppen ezért volt tőle nagyon nehéz megszabadulnom. 

Húsz éven keresztül nem voltam képes elhinni, hogy drog nélkül is működik az alkotás. Pedig anélkül működik csak igazán.

Sokat voltál annyira lent, ahol kevesen járnak, “szellemi búvárnak” is nevezed magadat. Mi van ott?

A kerítésen kívül igazából nincsen semmi. Csak szenny és mocsok van. Az emberek mégis kíváncsiak rá, mégpedig a kerítés miatt. Egy alapvető trükkje a Földet uraló földönkívüli lényeknek, hogy olyasmire kényszerítik az emberiséget, amit az emberiség amúgy is magától, természetes módon megtenne. Mintha belenyomnák a fejedet a kedvenc ételedbe és emiatt utálnád meg. Lezárják a kerítésen túli világot, hogy azt hidd, ott van valami érdekes. De semmi nincsen. Ez egy egyszerű fonáktrükk, nem olyan bonyolult. 

Azt is mondtad már, hogy szenvedélyt csak szenvedéllyel lehet helyettesíteni. Te mivel helyettesítetted? 

Workaholic lettem. Minden napnak úgy kell eltelnie, hogy a végén elmondhassam: „ez a nap sem kelt fel hiába”. Mióta kijózanodtam, minden napot munkával töltök el. Ez az, ami nekem erőt és mentsvárat ad a mindennapokhoz. 

Most mi ad ihletet? 

Nem misztifikálom ezt már túl. Mindig is úgy akartam zenét írni, mintha egy hétköznapi munkát végeznék, napi nyolc órában. Nem úgy, hogy várok két hónapig az ihletre. Nem akarom így túlgondolni. Egyszerűen írom a dalokat. Régebben minden dalomat túljegyzeteltem, túlírtam. Mindegyik dalomhoz ötször annyi szöveget írtam, mint amennyit kellett volna. Most, hogyha elegendő szövegsorom összegyűlt egy adott dalhoz, a következő gondolatsort már egy másik dalba teszem. A dallamokon sem nagyon változtatok, ami elsőre kijön, azt hagyom meg véglegesnek. Ez egy teljesen új munkamódszer. Ilyen a könnyűzene. Pont azért szeretem, mert könnyű. Ha van egy dallamod, már készen van a fél dal. Ilyen könnyedséggel lehet csak ezt a fajta zenét megírni. Egy tanult dzsesszzenésznek például soha nem fogom tudni elmagyarázni, hogy ide most miért csak egy sima C-dúr akkordot játsszon, és semmi pilinckát. Egy képzett énekestől soha nem várhatom azt, hogy itt ne hajlítsa a hangot, hanem szögegyenesen énekeljen. Egyszerűen nem bírják ki. Pedig van, ami csak a könnyű módszerrel működik. 

Mi a véleményed a mostani fiatal könnyűzenészekről, feltörekvő zenekarokról?

Én leragadtam az ötvenes-hatvanas évek zenéinél és igazából nem is nagyon hallgatok mást. Fogalmam sincsen, úgyhogy erről nem tudok mit mondani.  

Akkor beszéljünk a hiperkarmáról. Több, mint húsz éves a zenekar. Mennyit változtak a tagok, mennyit változott a zenétek ez alatt a hosszú idő alatt? Hogyan tovább?

Az első hiperkarma lemezt kilencvenöt százalékban egyedül készítettem. Az volt a koncepció, hogy akusztikus gitáros hippi balladákat írok savas gépi alapokra. Aztán szerveződött köré egy zenekar és a dalokat a lemezverzióhoz képest már egy rockzenekarként játszottuk. Aztán eltelt húsz év. Közben jöttek lemezek és mindig ott volt a fejemben, hogy ezt a lemezt megint gépdobokkal fogom felvenni. Aztán végül mindig rocklemez lett. Ezért-azért, lustaságból, és a zenészeknek is kellett a munka. Húsz év után most először készítünk megint egy olyan lemezt Müller Péter Sziámi barátommal, ahol ezt a koncepciót alkalmazzuk. Gépdobok, gépbasszusok, akusztikus gitáros hippi balladák. Valahogyan kellemes érzést kelt bennem ez az ellenpont, amely a programozott groove-ok és az akusztikus gitáros folkdalok között feszül. 

Várjátok gondolom, hogy végre élőben, közönség előtt játszhassatok. 

Azt hiszem, hogy kevés dolog van, amit jelenleg jobban várok, mint azt, hogy megmutathassuk magunkat élőben is. Nem tudom, hogy erre mennyit kell még várni. 

Mit szólsz ahhoz, hogy 2019-ben az év dalszövegírója lettél, mellette pedig érettségi tétel is?

Megtisztelő és nagyon jól esik, ezekre nagyon büszke vagyok. Ott őrzöm a díjat a polcomon, jól látható helyen. Az érettségi tételség is nagyon megtisztelő, beépítem a sok rossz emlék helyére jónak.

Szeretnél példát mutatni a munkásságoddal, azzal, hogy nyíltan beszélsz a problémáidról, drogozásról?

A példamutatás természetes módon jön abból, ahogyan élek, de nem ez motivál. Alapvetően én magamon szeretnék segíteni. Ha ez sikerül, akkor azt látják a többiek és ebből tudnak okulni. Mint ahogyan vannak olyan filozófusok, akik okosakat mondtak, de az életük azt igazolja, hogy nem működik a módszerük. Azzal mit kezdjek?

Ebben az önmagadon való segítésben a már említett édesanyádon kívül, gondolom, sokat segítenek a barátok is.

Igen, sokat segítenek a barátok és a család is. De alapvetően inkább úgy szeretnék berendezkedni, hogy én segítsek rajtuk, ne ők rajtam. Segíts magadon, Isten is megsegít, mondják. Magad, Uram, ha szolgád nincsen.

Mit tanácsolsz azoknak, akik túl szeretnének jutni a defektjükön?

Azt üzenem nekik, hogyha bármilyen defektjük van, bármilyen olyan jellemvonásuk, amely hátráltatja őket az életükben, azt ne próbálják meg eltüntetni, mert az nem fog menni. Újra és újra visszaüt. Egyetlen módon lehet csupán leküzdeni: hogyha átfordítják pozitívra.

Az én defektem például a kényszeresség, az úgynevezett O.C.D. (obsessive compulsive disorder). Már öt éves korom óta rabolja az időmet, rettenetes. „Ismételgess el egy mondatot ötvenötször, különben meghalsz”. Erről a fajta dologról van szó. Úgy tudtam eltüntetni, hogy az előnyömre fordítottam. Olyan mondatokat ismételgettem, amik ismétlésről ismétlésre formálódtak. Egy névelő ki, egy vessző be, egy szót megváltoztatok, stb., így ebből végül egy regény mondatai lesznek, amit olyan alaposan tisztázok le, ahogyan senki más nem tudja, aki nem kényszeres.  

A vírus miatt sok zenész, énekes, előadóművész megélhetése került veszélybe. Hogy túléljenek, átmenetileg más munkát kellett keresniük. Neked volt olyan az életedben, amikor a munkaerőpiacon próbáltad ki magad?

Nem igazán volt. Egyszer egy Burger Kingbe felvételiztem még ’98-ban. Nem vettek fel, mert találtak valamit a vizeletemben, amiből négy helyett ötven volt. Akkoriban már drogoztam, így elbukott a történet. A kérdésedre válaszolva: soha nem volt polgári foglalkozásom. 

Most is stúdióból érkeztél, min dolgoztok jelenleg? 

A Müller Péter Sziámival közös „Én meg a Péter” projekt bemutatkozó lemezének a dalain dolgozunk éppen. „Most Csak Ember”, ez lesz a lemez címe.  

Eszembe jutott egy dal, az a címe, hogy „Hullám”. Ez lesz az utolsó előtti-előtti dal az „Én meg a Péter” lemezen. A szövegét Müller Péter Sziámi írta, én pedig a zenéért vagyok felelős. 

benne vagyok a korban

tudom hogy hol a helyem

a sorsomat elnapoltam

de a végét már ismerem

mennyi idegen város

milyen sok rossz hotel

és a visszatérő érzés jön

hogy innen is menni kell

de soha nem tudtam hova

soha nem kérdezték miért

én csak szedtem a sátorfámat

mindig amikor véget ért

mert mindig is itt volt bennem

ez a boldogító hiány

hogy egy hullám vagyok

és visszavár az óceán

barátok beszélgetések

másnapos reggelek

arról szólnak mind csupán

hogy holnap már nem leszek veled

mennyi idegen város

látod milyen sok rossz hotel

és a visszatérő érzés jön

hogy innen is menni kell

de soha nem tudtam hova

soha nem kérdezték miért

én csak szedtem a sátorfámat

mindig amikor véget ért

mert mindig is itt volt bennem

ez a boldogító hiány

hogy egy hullám vagyok

és visszavár az óceán

soha nem tudtam hova

soha nem kérdezték miért

én csak szedtem a sátorfámat

mindig amikor véget ért

mert mindig is itt volt bennem

ez a boldogító hiány

hogy egy hullám vagyok

és visszavár az óceán

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla és Papp Ferenc

(Kép forrása: CNN.com)

Daniel Larison történész, az American Conservative vezető szerkesztője február 24-én megjelent írásában amellett érvel, hogy Amerikának végleg irányt kellene váltania a külpolitikát illetően, és saját és a világ érdekében fel kellene hagynia a globális csendőr szereppel.

A szabad fordításban „Ne hagyjuk,hogy mások szabják meg külpolitikánk irányát” címet viselő cikket azzal kezdi Larison, hogy emlékeztet:

az USA hegemóniája mellett érvelők valamifajta specifikus amerikai sorsként, vagy inkább végzetként festik az Egyesült Államok vezető szerepét a világban. 

Csakhogy az Amerika primátusát vezérlő elvnek tekintő külpolitikai stratégiákat az amerikaiak nagy többsége nem támogatja, fejti ki Larison.      

Larison felidézi a NATO főtitkára, Anders Fogh Rasmussen közelmúltban elhangzott kijelentését, miszerint Amerikának „el kell viselnie a sorsa által kijelölt terhet, hogy a világ csendőre legyen.”  Robert Kagan, a neokonzervatív tudós, az intervencionalista amerikai külpolitika egyik fő szószólója pedig azt írta a közelmúltban a Foreign Affairs magazinban, hogy az USA-nak egyszerűen el kell fogadnia, hogy „nem menekülhet el a globális felelősség elől” és az amerikai érdekeknek „megfelelő világrend” fenntartása egy „soha véget nem érő, és költségekkel járó” feladat.

Larison rámutat, hogy Rasmussen legalább öt éve, Kagan és a hozzá hasonlóan gondolkodó, befolyásos neokonzervatívok viszont több évtizede hajtogatják ugyanezt.  Kagan és Bill Kristol, egy hasonlóan ismert neokonzervatív véleményvezér, volt lapkiadó és elszánt Trump-ellenző 25 éve is azt írták egy helyütt, hogy kizárólag az amerikai hegemónia tudja „megakadályozni a világ békéjének és a nemzetközi rendnek a felbomlását.”  Larison szerint az ilyen kijelentésekkel az a baj, hogy az ellenkezőjük az igaz:

Amerika gyakran a nemzetközi jognak is fittyet hányó  erőszakos beavatkozásai más államok ügyeibe és konfliktusai éppen rengeteg felesleges háborút és rettenetes költségeket eredményezett adófizetői pénzek és emberéletek tekintetében mind az USA, mind az általa „megfenyített” országoknak. 

Annál is abszurdabb az amerikai hegemóniára, mint a világ rendjének és biztonságának a garanciájára hivatkozni, mivel annak örve alatt az USA rendszeresen felrúgta az általa állítólag megvédeni szándékozott világrendet és békét külföldi fegyveres beavatkozásai során.  „Az agresszív és illegális háborúk támogatása szerves része a világ csendőrszerepének fenntartására irányuló külpolitikának, mivel az magától értetődőnek tekinti, hogy Amerikának szabad más országoknak olyan felfordulást okoznia, mint amitől amúgy meg akarja védeni a világot.” 

Larison azt is visszaidézi, hogy Kagan úgy hivatkozott az afganisztáni és iraki háborúkra, mint amelyekért „viszonylag alacsony árat” kellett fizetni.

Larison szerint ez a kijelentés  újdonság lehetett annak a több százezer embernek aki az életét vesztette ezekben a háborúkban, és a több milliónak, akik elhagyni kényszerültek otthonaikat. 

Még ha Kagan kizárólag az amerikai szempontból értékelte a háborúk „költségeit,” a jelentéséből áradó közönyösség és arrogancia akkor is elképesztő, jegyzi meg a szerző.

Larison szerint az Amerika által viselt háborúk nemcsak, hogy véget nem érőek, hanem nemes egyszerűséggel sikertelenek.  Ráadásul a Kagan által hirdetett álláspont, miszerint Amerikának bele kell törődnie a „soha véget nem érő piszkos munkába, ami azzal jár, hogy fenntartsa az általános békét és tevékenyen megelőzze a fenyegetéseket,” nehezen értelmezhető, hiszen

nem könnyű elhitetni, milyen módon járult hozzá a béke fenntartásához Irak megszállása vagy a már egy generáció óta tartó afganisztáni háború. 

Az pedig, “hogy a végeláthatatlan háború a tartós béke záloga nemhogy orwelli, de egyenesen olyan, mintha Óceánia Igazság-minisztériumát idéznék.”

Larison szerint itt az ideje, hogy az USA felhagyjon a világbéke fenntartására irányuló destruktív kísérleteivel.  Szerinte ez egyáltalán nem Amerika sorsa vagy végzete, és nem is egy olyan csapda, amiből sosem lehetne kimászni.  A második világháború utáni helyzetben, amikor a kétpólusú világrendben az USA maradt az egyetlen erős és gazdaságilag nem tönkrement nagyhatalom, érthető volt a globális vezetőszerepre való törekvés, de a világ azóta megváltozott. „Az USA ma sokkal többet tehetne a világrend fenntartásáért, ha önkorlátozást gyakorolna, és egy sokkal szerényebb és visszafogottabb külpolitikát vinne,” jelenti ki Larison. Önmagában az természetesen nem érv Larison szerint, hogy az USA még mindig képes a globális vezető és csendőr szerepre, hiszen csak azért, mert valamit megtehet, nem kell azt megtennie.

„Az amerikaiaknak meg kell érteniük, hogy csak azért, mert egy ország erős, nem kell folyton mindenbe beleavatkoznia, ami a tengerentúlon történik.  Ha az USA képes az önkorlátozásra, akkor konstruktív kapcsolatot tud majd kialakítani a világ többi részével, miközben erejét megőrzi....

Az amerikaiak írják a saját külpolitikai sorsukat, és itt az ideje, hogy képesek legyünk elképzelni a mostaninál valami jobbat saját magunknak,”

zárja írását Daniel Larison.         

Az oroszok világa egészen eltér a miénktől, ez pedig a mémeikben is látszik. 

Varga Judit válik. Országunk kormányának huncut tekintetű igazságügyi minisztere több mint egy évtizednyi vállt vállnak vetett küzdelem után leteszi a közös fegyvert, és elválik hites urától. Nem telt bele sok idő, pártjának kíméletlen kritikusai kéjes önelégültségben dagonyázva kezdtek kárörvendésbe a karácsonykor készült mesebeli idillt sugalló képek és a napvilágot látott zord valóság paradoxonát látva. Bár ínyenc élvezettel boncolgatható téma lenne az is, hogy eme tevékenység mennyiben vall érett, felnőtt individuumokra, és mennyiben óvódáskorú kisdedekre, szerény személyem nem ezzel kíván foglalkozni.

A szerencsétlenül járt házasság utolsó leheletének fuvallatára azonnal felbukkanó újságírók örömmel eresztették szélnek a szomorú hírt: miniszter asszonyunk házassága kétség kívül befuccsolt. Eme hírre reagálva Varga Judit egy, a férjével közösen szignózott posztot tett közzé közösségi oldalán, melyben

arra kéri a sajtó munkatársait, hogy legyenek szívesek patyolattiszta családi életét nem bemocskolni a mindennapi politika szennyével, különösképp három kiskorú gyermekére való tekintettel.

Lassan de biztosan fejtegetjük a rétegeket, már csak néhány kacskaringós proust-i kitérő, és a lényegre is térek, ígérem. Erre a posztra reagált Pál Márton, a hazai #acsaládazcsalád mozgalom alapító atyja, fallosz-huszár, aktivista, szerető férj és apa. Sajnálatát fejezte ki Varga Judit holtpontra jutott kapcsolatának kiszivárogtatása miatt, majd azzal a kéréssel fordult a miniszter asszony felé, hogy adja meg a Magyarországon élő szivárványcsaládoknak azt, amit most ő maga is kér, vagyis ne akarjon beleavatkozni legszentebb magánügyeikbe, különösképp kiskorú gyermekeikre való tekintettel.

Az összes proust-i rétegét lefejtve ezennel el is érkeztünk a bennem szunnyadó barátságtalan, hagymaszagú ogréhoz, aki az alább következő gondolatok fő szponzorálója.

Egyszer volt hol nem volt, a vérengző politikai korrektség és a radikalizálódott identitáspolitika pusztító nászából fogant jelenségén csodával határos módon átvergődve, az Úr 2019. évében a Science című folyóirat publikált egy tanulmányt, amely a genetika homoszexualitásban betöltött szerepét vizsgálta. A tanulmány fél millió alany bevonásával készült, így joggal nevezhetjük az eddigi legátfogóbb, leghitelesebb kutatásnak, melyet valaha jegyeztek a témában.

Az így kapott adatok feketén-fehéren prezentálják azt, hogy a genetika csak nyolc és huszonöt százalék közti arányban érintett egy adott személy szexuális orientációjának kérdésében – a maradékért a társadalmi valamint a környezeti hatások felelősek.

Igen, az ötszázezer ember esetében készült tesztek azt igazolják, hogy nincs szignifikáns különbség az eltérő érdeklődésű egyedek genetikai struktúrája között, tehát, a különbözőség oka nem itt keresendő. Dúró Dóra rendkívül önelégült arckifejezéssel áll egy szaggatott szivárványszínű zászlóba csavarva, kezében a tábla: ÉN MONDTAM.

Tehát, aki ezek után tagadja, hogy egy azonos nemű pár bizonyíthatóan deformálja a gyermek nemi irányultságát, az szimplán hazudik.

Varga Judit magánéletében vájkálni a legkevésbé sem egyenértékű a meleg párok örökbefogadáshoz való joga elleni fellépéssel.

Nem azért ellenezzük az azonos kromoszómával rendelkezők örökbefogadását, mert mások jogainak demagóg módon történő sárba tiprása a kedvenc szabadidős tevékenységünk, hanem mert a tudomány jelen állása szerint az ellenvetés megalapozottnak bizonyul.

Eltekintve attól, hogy kedveljük-e Varga Juditot és a Corleone klánt is lepipáló pártcsaládját, a tényeknek nevezett, manapság gyakran mellőzött misztikus jelenségek jelen esetben az ő oldalukon állnak.

Minimális erőfeszítést igénylő kutatómunka eredményeképp tanulmányok egész garmadája hullik az ölünkbe, melyek az azonos nemű szülők gyermekeikre gyakorolt hatását vizsgálják. Természetesen, ahogy erre Pál Márton is felhívta a figyelmet, nem mindegyik ilyen vizsgálódás tartozik a komolyan vehető kutatások táborába, néhányuk valóban csak egyes emberek homofób gondolatainak manifesztálódása. De nem az összes!

Elgondolkodtató tendencia rajzolódik ki a hetero és a homoszexuális párok által felnevelt magzatok életútjának összehasonlításából; röviden összegezve a gyermek lelki, testi és szellemi fejlődésének a saját, ellenkező nemű szülők biztosította környezet teszi a legjobbat.

Más kutatások arra világítottak rá, hogy a kapcsolaton belüli erőszak gyakoribb jelenség az azonos nemű párok között, ami szintén nincs kedvező hatással egy kisdedre.

Annyit azért hozzáfűznék, hogy az örökbefogadott gyermekek depresszióra való hajlamát és öngyilkossági kísérleteit az a tény is okozhatja, hogy lemondott róluk a szülőanyjuk, ez nem feltétlenül korrelál nevelőszüleik nemi identitásával.

Egy gyereknek két azonos nemű szülő megkérdőjelezhető közege jobbat tesz, mint az állami gondozás, ám ha egy alkalmas hetero és egy ugyanannyira alkalmas azonos nemű pár között kell választani, a döntés nem okoz fejtörést.