Reaktor

2016-ban döntöttem úgy, hogy minden gátlásomat levetkőzve nekiveselkedem egy téli Erasmus-félévnek Németországban, akkori germanisztika-hallgató lévén. A sikeres pályázatnak köszönhetően egy rendkívül szemrevaló kis városba, Paderborn-ba nyertem felvételt az Universität Paderborn Germanistisches Institut-jába. Nem én választottam a várost, nem is hallottam róla azelőtt, de ide kerültem, talán ő választott engem. Nem állítanék teljesen igazat, ha azt írnám, hogy kizárólag belső indíttatások vezéreltek az ösztöndíj megpályázására, hiszen szerettem az itthoni életemet: itt voltak a barátaim, a családom, az egyetem, az akkori kapcsolatom, a zenekarom, Magyarországom és Budapestem, amit a rajongásig szeretek azóta is.

Többféle impulzus ért az évek során, már gimitől kezdve, amik azt sulykolták belém, hogy Erasmusra márpedig érdemes elmenni: „sehol máshol nem lesz lehetőséged ennyi és ilyen jellegű tapasztalatot szerezni külföldön”, „nem is igazi egyetemista az, aki nem megy Erasmusra”, „ott fogod igazán megtanulni a nyelvet” és társaik. Na jó, ezúttal tényleg nem vagyok teljesen őszinte, mivel valójában ezek a szélsőséges mondatok nem is hangzottak el ebben a formában, inkább csak az én fejemben csengett így a rengeteg hallott véleményből leszűrt összegzés. Természetesen valamilyen szinten internalizáltam ezeket a véleményeket, csak éppen mindig nagyobb a szám és a bátorságom addig a pontig, amíg a tettek mezejére, pontosabban a célvárosba vezető jármű fedélzetére nem kell lépni. Persze, hogy szerettem volna nemzetközi kapcsolatokat építeni, gyakorolni az idegen nyelveket, belekóstolni más nemzetek kultúrájába, hiszen ezt világéletemben imádtam. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogok fél évig túlélni az itthoni bizalmi kapcsolataim, a barátom, és a szorgos építgetés alatt álló, pofátlanul hirtelen hátrahagyott magyarországi életem nélkül, ami egy magamfajta introvertált számára szinte felfoghatatlan tragédiának minősül.

Németország gyönyörű. Igazak a pletykák, akárhol jártam eddig ebben az országban, kifogástalan tisztaság, csodás tájak, szépen karbantartott történelmi és új épületek, na és persze türelmes, munka- és vendégszerető emberek fogadtak. Utóbbi alól kivételt képzett a két német lakótársnőm - szóval csupán az a két ember, akikkel életemben először kellett együtt laknom külföldön. Egyikükkel pár hétig egyáltalán nem találkoztam, a másiknak pedig az első napomon (az előző, magányos éjszaka könnyeitől duzzadó szemekkel és fájó fejjel) naivan, mosolyogva nyújtottam a jobb kezem, majd bemutatkoztam jól nevelten elárulva neki, hogy mostantól egy hónapig velem fog élni. (Szeptember végén ugyanis másik apartmanba költöztem egy kis adminisztrációs kavarodás miatt – na jó, igazából csak azért, mert már lefoglaltam októbertől kezdődően a szobámat, amikor úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek már a szeptembertől induló C1-es nyelvkurzusra is a szemeszter kezdete előtt, ezért szeptembertől októberig kellett egy másik lakóhely.) A leányzó a fülig érő mosolyomra és az udvarias bemutatkozásomra egy tátott szájú „aha”-val reagált, majd rohant tovább a dolgára.

Az élet azonban nem állt meg, találkoztam a kedves, segítőkész „buddy”-mmal, aki az egyetlen magyar volt rajtam kívül, akiről tudtam a városban. Ezután átmentem a koliból az egyetemre, az első Erasmus-gyűlésünkre. Itt a biztató, szeretetteljes köszöntőbeszéd, amit a nemzetközi iroda két feje tartott nekünk, a megszámlálhatatlan mennyiségű országból érkező ragyogó, mosolygós Erasmus-diáksereg, a napsütés, majd az imádnivaló kurzustársaimmal való megismerkedés valamelyest felvillanyozott. A kurzuscsoportban volt szerencsém együtt tanulni kínai, japán, francia, tunéziai, amerikai, finn és moldovai diákokkal. Az év során a legjobb Erasmus-barátaim körébe csatlakoztak görög, további francia, japán és kínai, román, olasz, lengyel, katalán, portugál, angol-indiai, simán-indiai, pakisztáni, török, és még sorolhatnám, hogy milyen nemzetiségű egyének, akik egytől egyig a szívemhez nőttek.

Nyilvánvalóan egyénfüggő, hogy ki hogyan él meg egy Erasmus-kalandot, persze némi szerencse, de annál több önuralom és sok-sok tervezés is kell hozzá. Aki kimegy külföldre tanulni ösztöndíjjal és hasonló körülményekkel, ahogy én, annak azt tanácsolnám, hogy vegyen részt minden programon, barátkozzon, figyelje a határidőket (mert néha nem egyszerű minden adminisztrációs feladatot észben tartani), tanuljon szorgalmasan, járjon be minden egyes órára, és szóljon is hozzá.

Nagyon jó érzés külföldiként megszólalni az ő nyelvükön, még ha az egyetlen hely is, ahol megkapod, hogy nem tűnt fel, hogy külföldi vagy, az a szombat esti karaoke a kocsmában,

egy már nem szomjas srác szájából. Rengeteg vicces élménnyel is gazdagodtam. Többek között szembesültem vele, hogy a Barbarát szinte sehol máshol a világon nem becézik Barbinak, ezért egy pár, a megszokottnál hosszabbra nyúlt bemutatkozási ceremóniám után már reflexből úgy mutatkoztam be, hogy „Barbie, indeed, like the doll, Barbie-doll”. A legmeredekebb példa az volt, amikor egy ír srác azt hitte, hogy csak álnevet találtam ki, hogy le tudjam rázni, ezért én az ő valódi nevét azóta sem tudom, mivel Ken-nek ismertem meg.

Teljesen igaz az állítás, hogy rengeteget tapasztalhatsz és tanulhatsz magadról egy külföldön töltött félév alatt. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek hibátlanul elhadarni egyórás alvás után egy ismeretlen tettes elleni feljelentést németül, miután egy düsseldorfi szórakozóhelyen ellopták a táskámat minden, azaz minden tartalmával együtt; hogy kétszer is fogok járni emiatt a düsseldorfi magyar konzulátuson, majd a végén előkerül egy kukából a táskám. A legtöbb dolgom meglett, de nyilvánvalóan a legértékesebbeket eltulajdonította a tolvaj: két telefontól, a készpénztől, a kedvenc zöld szemceruzámtól és egy gitárpengetőtől örökre meg kellett válnom. (Mi lehetett az indíttatás?)

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felemelő érzés a világ szinte minden pontjáról szerezni barátokat. Együtt bulizni velük, együtt felfedezni egy mindannyiunk számára új országot, ahol az autósok csak nagyon indokolt esetben dudálnak, és ahol a Deutsche Bahn egyáltalán nem olyan pontos és megbízható, mint ahogy a hír járja, és megesik, hogy a semmi közepén ragadsz éjszakára, és egy bielefeldi gyorsétteremben kell aludnod az első vonatig, mert az aznapi utolsó vonat ismeretlen okokból törölve lett.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni a magyar szó, a magyar levegő, a magyar ételek, a magyar közlekedés, a magyar feliratok, a magyar magyar. Mondhatni alapvető emberi kötelességnek tartom, hogy nyissunk más kultúrák felé, ismerjünk meg más nemzeteket, hiszen paradoxnak tűnik, de így a saját magunkét is sokkal jobban meg tudjuk ismerni, felfedezni a különlegességeit, az unikumait (akár a szó minden értelmében). Én ugyanakkor már felismertem, hogy ha egyszer ennyire nem ment a külföldön élés az emésztő honvágy miatt, ez valószínűleg világéletemben így is marad. Kozmopolitának tartom magam, szeretek utazni, szeretem a külföldieket, de az érzelmi kötelék, ami folyton hazahúz, erősebb annál, mintsem, hogy bármi érv miatt el tudjam vágni.

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

Ismerjük azt a vitázás közben alkalmazott taktikát, amikor az emberbe egy teljesen irreleváns, ámde jól kipécézhető tulajdonsága, korábbi tévedése, vagy érvelésének egy lényegtelen részlete miatt fojtják belé a szót, próbálják meg érvénytelenné tenni mondandóját. Csak hogy tudja az ember, hol a helye.

A független-objektív hírgyártásban is előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert: az egyik kedvencem egy július eleji „a rendőrség keres két fehér embert” felvezetésű, Bestof-os Index cikk, mely, természetesen, a számukra mértékadó NewYork Times hírét ismertette. A címadás az eredeti angol fordítása, ami nem mentség, inkább elképesztő: véleményem szerint még amerikai kontextusban is muszáj lenne felháborodni azon, hogy ilyen szemérmetlenül, ilyen nyíltan használnak egy teljesen rasszista fordulatot,

gondoljunk csak a jól ismert etnikum behelyettesítős játékra az ilyen progresszíven uszító nyelvezetű, külföldi írások esetén,

de kelet-európai kontextusban erre még rárakódik egy réteg kultúrimportőri igénytelenség, hiszen magyarként a "fehér emberezés" értelmezhetetlen. Ilyen, amikor az ember fejben, a telefonjában Amerikában él, miközben reggel munkába menet a 3-as metrón izzad.

De mi is történt valójában? 

A hírben említett két ember arra vetemedett, hogy az úttestre felfestett Black Lives Matter feliratot lefesti feketével, tiltakozván a „rendőri brutalitás és rasszizmus hazug narratívája ellen.” Ez a NYT cikk szerint vandalizmusnak, rongálásnak minősül. Kissé vicces megállapítás ez egy olyan laptól, amelyik folyamatosan mentegeti a BLM mozgalom és az ahhoz csapódók fosztogatásait és rombolását.  

Egy másik eklatáns példa a verbális megsemmisítésre egy 444.hu-s cikk, amely még az elfogult és finoman gyűlölködő, BLM-párti liberális cikkcunamiból is kiemelkedett.

A lap tudósítása arról az amerikai ügyvéd házaspárról szólt, akik kénytelenek voltak legálisan tartott lőfegyvereiket elővenni, és azokkal távol tartani otthonuktól az arra menetelő soros tüntetőcsoportot.  Valószínűleg nem csak a tulajdonukat, hanem az életüket is féltették.

Hozzátenném, hogy a protestáló „békés” tömeg eleve egy magántulajdonban lévő úton masírozott, fittyet hányva arra, hogy tilosban járnak.

A 444.hu olvasatában ezzel szemben ez történt: „A műreneszánsz palotája előtt a tüntetőket félautomata fegyverrel fenyegető fehér háziúr és pisztolyos felesége az amerikai helyzet friss szimbólumai.”

"Fehér háziúr", világos, nem? Egy elvetemült, privilegizált élősködő!  

A 444.hu ezek után azt is kiemelte, hogy az ügyvéd felesége mezítlábasan szaladt ki a háza elé. Értjük, ugye? Még cipőt sem vett! Nyilván annyira sürgős volt neki, hogy a tömegbe lőhessen. Az meg sem fordult az újságíró fejében, hogy a nő annyira megijedt, hogy lerohanhatják a házukat, hogy úgy ahogy volt, kirohant. De még ezt a rosszindulatot is lehet fokozni. A cikk hangsúlyozta, hogy a házaspár lakhelye egy „álreneszánsz palazzo.” Nyilván gaz burzsujok, nem a pénzükért keményen megdolgozó jogászok!

Az ilyen írások szerzői a nekik nem tetsző szereplők verbális megsemmisítésének és a házmester tempónak a gyúelegyével operálnak. Azon kívül, hogy alapvetően manipulálják a tényeket, azt üzenik, mentegethetők a zavargások és a mások tulajdonának megrongálása, fenyegetése.

Annak idején a Vörös Brigádok is azzal érveltek, amikor bankokat raboltak ki terrorista tevékenységük finanszírozására, hogy az nem más, mint „a nép általi kisajátítás.”

Másrészt pedig a zsebekben turkálás és „gazdagok ellen” való hergelés érződik - kisnyilas vagy kádárkori házmestereket idézve. Ne csak magas adókkal, de a megvetésünkkel is fizessenek a jómódért! 

További kérdéseket vet fel, hogy vajon mi akadályozza meg ezeket a magyar lapokat abban, hogy objektíven nyilatkozzanak a házaspár ügyében? Se a BLM, se a fegyvertartás nem aktuálpolitikai téma itthon. Miért kell ez a szolgai és elfogult narratíva-import?

A sajtó feladata nem a kisemberek meghurcolása, hanem a nagyok ellenőrzése lenne.

Mert hazai kontextusban ugyan sokszor ez a poliszi, de a Nyugati újságok, ahonnan ezeket a híreket átveszik, lényegében a hatalmasok zsebében vannak.

Azt gondolom, nagyon veszélyes vizekre eveznek azok a tollforgatók, akik felkarolják és verbálisan támogatják ezeket a „szorgos népünk győzni fog” típusú ideológiákat,

mert eljöhet az a nap, amikor már ők sem lesznek elég jók és bűntelenek a csőcselék szemében, és hasznos idiotizmusuk elnyeri méltó jutalmát. 

Bár jóllehet, mire ez megtörténne, az említett típusú zsurnaliszták már kikopnak a médiamunkások sorából, mert mi, mai fiatalok, ellentétben a 40-es újságírók azonos korú fogyasztóival, akiknek ezeket a híreket hozzák Magyarországra, tudunk angolul, el tudjuk olvasni az eredeti forrást és helyén tudjuk kezelni.

Bodoky Tamás, az Átlátszó alapítója és Rényi Pál Dániel, a 444.hu munkatársa a Reaktor Podcast vendégeként az Index sorsáról vitatkoztak (ahogy egy korábbi adásban Gerényi Gábor és Szily László). Bodoky szerint nem balliberális belharcról van ugyan szó, de a konkurencia saját érdekeinek megfelelően tudósított az Index szerkesztőségében történtekről, Rényi ugyanakkor ezt nem így látja. Az Indexre nehezedő politikai nyomást hasonlóan látják, viszont Bodoky szerint az esetleg most oda igazoló újságírókra is elviselhetetlen baráti nyomás nehezedik, ahogy azt az egy nap alatt visszatáncoló Tevan Imre példája is mutatja. Bodoky azt mondja, el kell ismerni Bodolai László több éves teljesítményét, és óriási hiba volt harc nélkül feladni a várat, ami után esélytelen felhúzni egy hasonló méretűt. Abban egyetértenek, hogy az Index megmarad, de kérdéses, hogy mekkora közönséggel megy tovább.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Gerényi Gábor, az elhíresült Gerényi-terv atyja szerint az index.hu domain nemzeti kincs. Ti mit gondoltok erről? Mit jelentett nektek az Index korábban és mit jelent most?

Bodoky Tamás: Ezzel egyet tudok érteni. Az Index volt az első tömeges elérésű hírsite a magyar interneten, ami meghatározta azt, hogy milyen lesz a magyar online média. Előtte volt az Internetto, ami egy kísérleti webújság volt, de pl. politikát szőr mentén vagy egyáltalán nem tálalt az olvasónak. Ehhez képest az Index volt az első nyugati típusú hírsite. A piacvezető pozícióját meg tudta őrizni 20 éven keresztül egészen mostanáig.

Rényi Pál Dániel: Ezzel nehéz vitatkozni, nyilván megkerülhetetlen az Index az elmúlt 20-30 év médiatörténetében Magyarországon, főleg a 2000-es évektől kezdődően. Most, amikor olyan sok szó esik az Indexről, elsősorban a márkát siratjuk. Nyilván emberek tucatjai veszítik el a munkájukat, illetve felálltak, de valójában az Indexnek a márkája, ami annyira erős volt az elmúlt 20 évben, hogy azt is siratjuk, annak is leáldozik ezzel az üggyel. Az Index volt az egyetlen olyan brand, ami eljutott oda, hogy a címlapja önmagában egy nagy húzóerő. Mindig is voltak, vannak konkurensei az Indexnek, nagy online újságok, mint az Origo vagy a 24.hu, de olyan címlapi elérés, amit az Index tudott napról napra hozni, felmész a címlapra és onnan tájékozódsz, lényegében kinyitod az újságot, ebben az Index kiemelkedő volt. Ha megnézed mondjuk a legnagyobb konkurencia, a 24 elérését, akkor látod, hogy csomó hírkeresőről, social médiából jönnek az olvasók, de egy erős címlapi húzóereje csak az Indexnek volt, ez a brand, ami most megcsappant, és igazából ez nagyon komoly vesztesége a magyar nyilvánosságnak.

Tamás, ha már említetted rögtön az elején az Internettót; a 444 indulása kimondva-kimondatlanul arról szólt, hogy Uj Péter főszerkesztő jó pár indexes újságíró és menedzser leigazolásával bedönti az Indexet, megismételve az Internettó-Index műveletet. Ez akkor nem sikerült. Uj Péter álma most válik valóra?

R.D.: Ezt Bodoky fogja elkezdeni, az biztos.  

B.T.: Remélem, most sem válik valóra. Remélem, hogy az Index megkapaszkodik ezután és meghatározó hírportál marad, mert ez nem oké, hogy tönkreteszünk egy brandet azért, mert sértettek vagyunk és azt gondoljuk, hogy nekünk járna az, ami ott van.

Biztos, hogy benne van az Index sztoriban, hogy a konkurensek, nem csak a 444, hanem a HVG vagy a 24.hu is fűtötte ezt a konfliktust egy kicsit, mert üzletileg ők jól járnak, ha az Index bedől vagy hátrébb sorolódik.

Úgy néz ki a rangsor, hogy Index, Origo, 24, HVG, 444. Ebből az Origo kormánypárti, tehát nem ebben a kategóriában versenyzik, de a 3., 4., 5. portál viszont egyértelműen versenytársa az Indexnek, és nyernek azzal, ha az Index bedől, vagy jelentéktelenné válik, vagy hátrébb sorolódik ebben a rangsorban. Ez olyannyira érezhető még az Átlátszón is, ami a 48. ebben a sorban, hogy, ahogy az Index elkezdett megrendülni, átpártolnak az olvasók, illetve több előfizető érkezik, ez a nagyoknál még hirdetőket is jelenthet, illetve a hirdetési piacból való nagyobb részesedést.

Azt gondolom, hogy egyértelműen érdekeltek az Indexnek a bedőlésében és nagyon visszafogottan kellett volna vagy kellene foglalkozniuk ezzel a témával.

R.D.: Most akkor Uj Péter 2013-as távozásától kezdjük? Én arról nem akarok sokat beszélni, egyrészt nem voltam ott, másrészt azt biztosan nem gondolom, hogy bárki be akarta dönteni az Indexet ’13-ban vagy ez egyáltalán reális forgatókönyv lett volna. Nyilván volt ott egy belső konfliktus, ami nem független attól, ami most lezajlott az Indexben, hiszen már akkor is a befolyásolás volt a legnagyobb probléma az Indexnél. Beszélhetünk arról, hogy a konkurenciának mik az érdekei, vagy hogyan etikus vagy szakszerű viselkedni ilyenkor a konkurens lapoknak. Azt a látszatot ne keltsük, hogy az ellenzéki sajtónak bármi ráhatása lett volna arra, ami az Indexnél történt. Ami ott történt az egy politikai manővernek a végeredménye volt. Az, hogy a konkurencia tudja-e tompítani vagy felerősíteni ennek a hatásait, erről lehet vitatkozni. Én elég sokat foglalkoztam ezzel az üggyel, 2016 óta viszonylag rendszeresen írok róla, a barátaim dolgoznak ott. Több barátom veszítette el az állását.

Vitatkozhatunk azon, hogyan etikus eljárni a konkurens sajtónak, de ismerem a kollégáimat, ismerem a konkurens lapok újságíróit is és azért azt is lássuk, hogy ez érdekli az olvasókat.

Nem arról van szó, hogy ülnek az újságírók és azon dolgoznak, hogy a barátaik munkahelye megszűnjön. Arról van szó, hogy az olvasók ezt az érdeklődést fenntartják és egy olyan újságnál, mint a miénk, nem olyan, mint a Tamásé, ami egy nonprofit oknyomozó portál, a hirdetési bevételek nagy része összefügg az olvasottsággal. Ez egy más modell. Beszélhetünk erről, de ne tegyünk úgy, minthogyha az egész ügyet a konkurens sajtó idézte volna elő.

Ha már a konkurenciánál tartunk, kaphattak indexes újságírók konkrét ajánlatot az Átlátszótól vagy a 444-től, hogy átmenjenek hozzájuk?

B.T.: Nálunk az policy, hogy olyannak nem teszünk ajánlatot, akinek van állása. Soha nem keresek meg olyat, aki benn ül egy jó helyen egy jó állásban. De miután felmondott, elképzelhető, hogy bármelyik laptól kapjon ajánlatot. De kicsit lépjünk vissza, mert valóban úgy érzem, hogy a konzervatív sajtó erre hegyezi ki, hogy balliberális belharc meg a konkurensek. Ezzel 100%-ban nem értek egyet, a konkurenseknek maximum a viselkedése lehet ilyen vagy olyan. Danival értek egyet, de a fő probléma az nem egy balliberális belharc volt, hanem ahogy én látom, egy harapófogóba szorult az Index, a jobboldali konzervatív sales cég, illetve kiadó, és az inkább baloldalra, liberális oldalra húzó szerkesztőség.

Gyakorlatilag a kurátor, Bodolai László szorult egy olyan harapófogóba, ahol teljesen ellentétes igényeket kellett volna kiszolgálnia.

Ezt egyfajta hintapolitikával elég sokáig ügyesen megoldotta, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon. Ez a konfliktus vált most kezelhetetlenné és zárult a szerkesztőségnek a felmondásával, de ez semmiképpen sem egy balliberális belharc. Itt arról van szó, hogy már a 2000-es években jobboldali tulajdonba került az Index. Az infrastruktúrát, a salest, a bevételeket kezelő cég kormányközeli tulajdonba került és ennek megfelelő elvárásokkal lépett fel az Index kiadója felé, ami azért létezik, mert volt a Spéder és Simicska kegvesztetté válása, amikor ők úgy gondolták, hogy nem adjuk oda a Fidesznek, hanem létrehozunk egy alapítványt, amiben szintén Bodolai László volt instrumentális, hogy a függetlenségnek ezt a feltételét megteremtse, hogy létrehozzák ezt az alapítványt, így nem került az Index.hu Zrt. és domain ehhez a társasághoz, hanem kvázi független kezelésben, tulajdonban maradt. Az teljesen fals narratíva, hogy ez egy balliberális belharc.

R.D.: Nem tudom, nyilván most felmondtak ezek az újságírók, tehát a jelentős részük állást fog keresni. Ez felmerül majd sok konkurens lapnál, de nem vagyok a menedzsment tagja és nem én hozom ezeket a döntéseket. Ezt nem tudom megválaszolni, de ebben a helyzetben már nem látnám etikátlan lépésnek, hiszen emberek önszántukból döntöttek úgy, hogy otthagyják ezt a céget és nagyon sok emberről van szó, akik munkát fognak keresni. Meglátjuk, hogy az indexesek mit fognak kihozni ebből, csinálnak-e valami újat. Ahhoz nem kell jóstehetségnek lenni, hogy megmondjuk, hogy mindegyiküknek nem lesz állása.

Ekkora céget nem lehet újjáépíteni a semmiből, sok 100 milliós, sőt milliárdos árbevételű cég volt. Sokaknak a piacon kell majd elhelyezkedniük, ami már eddig sem volt túl könnyű, most pedig végképp nem.

B.T.: Valamiért az az érzésem, azt kommunikálják, mintha lenne terv egy másik Index létrehozására és azt gondolom, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy mi kell egy ilyen céghez. Tehát a szerkesztőség egy dolog, de kell kiadói háttér, sales stb. Az össze hirdetési bevételek egyre nagyobb részét elszívja a Facebook és a Google, tehát ennek a gazdasági vonatkozásaival mintha kevésbé lennének tisztában.

Ez már a Gerényi-tervben is megjelenik, hogy ez egy olyan piac, ahol ezek a nagy multinacionális cégek viszik el a bevételeket, csoda, hogy még tudnak magyar hirdetésszervező cégek magyar hírportálokra bevételt termelni.

Tamás, le is írtad, hogy várat építeni sokkal nehezebb, mint sértődötten kivonulni belőle. Dániel, szerinted a szerkesztőség lépése bátor tett volt vagy inkább egy öngyilkos kommandó akciójához hasonlítható?

R.D.: Mindenképp bátor volt, már csak azért is, amiről az előbb beszéltünk, hogy jelentős részüknek nem lesz állása, ez megjósolható ezen a piacon. Ha lesz új Index, nem fogja tudni felszívni ezt a sok embert, csak töredéküket, ez is megjósolható. Sőt valaki szerint most, hogy a Színművészeti Főiskolán is voltak felmondások az alapítványi sorba kerülés után, lehet egy olyan üzenet kifelé, hogy lehet máshogy is kommunikálni ezzel a rendszerrel. Inkább csak egy feltételezés, de semmiképpen sem gondolnám öngyilkosságnak, mert én a fatális forgatókönyvet látom. Ez nem volt elkerülhető. Lehetett volna húzni még. Akár egy évig, fél évig is működhetett volna, egyre több kompromisszummal, egyre inkább sorvadva, egyre nehezebben és ők azt választották, hogy inkább nem. Meghúzzák a vörös vonalat, eddig és ne tovább.

Szerintem nem élhette túl a korábban ismert Index ezt a történetet.

Az volt a kérdés, hogyan fejeződik be és végső soron így szépen fejeződött be. Azzal érdemes foglalkozni, hogyan következett be ez az egész eseménysor. Politikai nyomás keletkezett. Érdemes visszamenni akár 2013-ig. Akkor kötötte azt az opciós szerződést az Indexre Spéder Zoltán és Simicska Lajos, amikor Orbán Viktor és Simicska Lajos még vállt vállnak vetve küzdöttek az ország sikereiért. Tehát Orbán Viktor nyilvánvalóan tudott róla, hogy a Fidesz lehetőséget nyert magának, hogy megszerezzék ezt a céget. Ezzel ’13-ban még nem akartak élni, nem volt időszerű, egy kampány közepén voltunk. ’14 után az Orbán-Simicska konfliktus elmérgesedett, ez vezetett oda, hogy Simicska, akinek a nevén volt ez az opciós szerződés az ő Pro-Ráta Zrt-jének a nevén, kimenekítette a szerkesztőséget egy független alapítványba. Spéder pedig megtartotta a salest és az üzleti kapacitásokat. Ez a konstrukció dőlt össze úgy, hogy végül Simicska és Spéder kapituláltak és az egész csomag átkerült a kormány oldalára. És lett egy alapítvány, illetve egy kormányzati befolyás alatt lévő háttér cégcsoport. Ebből alakult ki a mai helyzet. Hogy az Indexet a Fidesz megszerezze, ez a ’10-es évek eleje, Tamás is utalt rá, hogy már Spéder, Nobilis már 2006-ban megjelentek.

B.T.: Nobilis volt elől.

R.D.: Csak akkor még Fidesz nem volt. ’10 után kezdett ez elmérgedni, mert látszott, hogy a Fidesznek egyre nagyobb a hatalma. Spédert, aki a bankján keresztül üzletelt a kormánnyal, próbálták megtörni. ’13-ban jutott el oda, hogy Simicska kiszedett egy opciós szerződést Spéderből. Érdemes látni, hogy ez nagyon hosszú operáció volt, amit elkezdtek a ’10-es évek elején és most jutott el a végkifejletéig. Csak egy zárójeles megjegyzés, amiről nem beszélünk sokat, pedig érdemes lenne, hogy amikor ez az egész háttércégcsoport átkerült a Fidesz közelébe ’18-ban, akkor jött az Oltyán József volt KDNP-s fickó, aki megszerezte a cégcsoport jelentős részét. Neki honnan volt erre 3 milliárd forintja? Vaszily Miklósnak, aki idén márciusban vette, honnan voltak milliárdjai? Ezt a mai napig nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy milyen hátterük van, honnan jönnek és ez épp elég bizonyíték, vagy legalábbis erős jelzés arra vonatkozóan, hogy ez egy politikai akció volt.

B.T.: Ezzel mind egyetértek. Egy ponton van vitám Danival, hogy úgy érzem, hogy az egy kegyelmi állapot volt, hogy Simicska összeveszett Orbánnal és elkezdett ellenzéki médiát csinálni. Emlékezzünk, hogy a HírTv, Magyar Nemzet kritikus volt ebben az időszakban! Ekkor került az Index is ebbe az alapítványi tulajdonba. Ez egy olyan kegyelmi pillanat volt, amit sikerült Bodolainak megragadni és így kimenekíteni az Indexet a harapófogóból, amiben valóban már évek óta benne volt. Ő azt vállalta akkor, hogy megvédi a politikai befolyástól a szerkesztőséget a kormányközeli háttércég ellenében is. Úgy gondolom, hogy ő ennek a vállalásának eleget tett.

A szerkesztőség most sem tudott egyetlen konkrét példát sem hozni arra, hogy mit vettek ki, vagy mit nem lehetett megírni, vagy mi volt a konkrét beavatkozás.

Talán annyi hangzott el, hogy azt mondta nekik egyszer Bodolai, hogy a Városházáról is írjatok, hogy kicsit kiegyensúlyozottabb legyen a cover. Dolgoztam az Indexnél 10 évig, az nem igaz, hogy akkor nem voltak kérések és ilyen jellegű beavatkozások, több biztos nem lett Bodolaitól. Inkább kevesebb. Ő betartotta azt a vállalását, hogy megvédi a szerkesztőséget a kormányközeli háttértulajdonostól. Ha ezért el kellett menni Várhegyi Attilával az Adriára, akkor elment, vagy ha el kellett menni vadászni, akkor elment vadászni.

R.D.: Elment? Tudjuk, hogy elment?

B.T.: Nem tudjuk, de azt gondolom, hogy mindenféle ilyen dologban részt vett azért, hogy egy olyan kapcsolatot, hátteret tudjon adni az Indexnek és a szerkesztőségnek, hogy azok nyugodtan tudjanak dolgozni.

Ezután kimondottan felháborodtam azon, hogy megteszik ezt az embert bűnbaknak valamiért, amit nem csinált, hanem amitől védte a szerkesztőséget.

És elérkezünk a Gerényi-tervhez. Beszéltem Gáborral és azt mondja, hogy nem erről volt szó, de tegyük fel, hogy egy politikai befolyásolási kísérlet volt a háttércég részéről. Úgy néz ki és úgy is hangzik. Oké, az volt. A szerkesztőség felháborodott, Bodolai azonnal lefújta ezt a dolgot, elküldte a tanácsadókat, mondta, hogy hagyjuk, mert a szerkesztőségnek nem tetszik. Ezután nem állnak le, megtámadják, felmondanak és csúnyákat mondanak róla. Ezen kicsit kiakadtam.

Maga Dull Szabolcs mondta, hogy nem tapasztalt az Index cikkeinek tartalmára vonatkozó politikai nyomást, viszont a nyomásgyakorlásnak egy formája lehet az is, hogy a szerkesztőség szervezetére érkezik a nyomás, az említett Gerényi-tervvel.

R.D.: Ez történt. Nem vitatkozom Tamással, hogy sorozatos politikai nyomásgyakorlás eredménye.

A szerkesztésre nem nehezedett konkrét politikai nyomás nyilván, de az egész arról szólt, hogy a céget a tulajdonosi szerkezetében kell megragadni.

Voltak az Index történetében olyan sztorik, hogy telefonok, meg mit keres ez az ember a címlapon, meg fú ez a cím ez durva lett. Ilyet én is hallottam egy csomót. Itt az volt a cél, hogy ezt a céget meg kell szerezni. És nem az, hogy nem akarunk birizgálni címekkel meg alkudozni. Meg akarjuk szerezni. Sokkal kevésbé szofisztikált a rendszer, mint volt pár éve. Van elég hatalmuk, van elég pénzük, hogy megvegyenek, amit akarnak. Itt is ez volt a cél. Van egy fura konstrukció, de tudunk nyomást gyakorolni.

Maga a kiadó sokszorosan el volt adósodva a háttércég Indamedia felé. Nekem mondták indamédiások még a felmondás előtt 1-2 héttel, hogy az augusztusi fizetések nem fognak összejönni. Annyival tartozik a kiadó az Indamédiának, hogy nem lesz pénz.

Akkor vagy muszáj kiszervezni pár dolgot, vagy átszervezni a céget, mert nem kapnak fizetést az újságírók. Erre mit mondasz főszerkesztőkéntM Nem a címeket akarják átírni, hanem azt mondják, hogy nem tudjuk kifizetni. A nyomásgyakorlásnak elég sokféle eszköze van. Itt nyilvánvaló, hogy egy pénzügyi függésbe bújtatott manőver történt. Lehet onnan is nézni, hogy túlreagálta a szerkesztőség, lehet onnan nézni, hogy lehetett volna még húzni ezt egy darabig, de a végeredményt tekintve szerintem ezt nem úszhatta meg a szerkesztőség.

Az említett Vaszily a kritikus hangok szerint maga a megtestesült politikai befolyás. Az Index egyik legjobb időszakában viszont Uj Péter volt a főszerkesztő és Vaszily Miklósnak hívták a vezérigazgatót. Ezt mivel magyarázzátok?

B.T.: Én reagálnék arra, amit Dani mondott. Ez az egyik olvasata, igen, hogy pénzügyileg megfojtotta vagy fojtogatta. De ott van az Index Zrt., annak már volt crowdfounding kampánya, már beszedett nem tudom mennyi pénzt.

Ha a szerkesztőség ugyanazzal a lendülettel, hogy veszélyben van az Index, elkezd amellett kampányolni, hogy eladósodtunk és megesz minket a gonosz jobboldali háttércég, ha nem adtok pénzt, akkor valószínűleg az olvasók összedobták volna a tartozást vagy az augusztusi fizetést. Nem értem, hogy miért nem ez történt.

Akkor maradjunk ennél és majd folytatjuk az előbb feltett kérdésemmel. Reálisnak tartanátok közösségi finanszírozásból a másik Index megvalósulását?

R.D.: El lehet indítani egy újságot így.

És fenntartható is tud lenni?

R.D.: Hát, ezt nehéz megmondani. Látjuk, hogy 250 ezer ember követi őket, és az sok. Egy kezdő boomot, néhány tízmillió forintot biztos össze lehet gyűjteni egy erős kampánnyal, de egy ilyen szerkesztőséget fenntartani és működtetni, 80 embert, az képtelenség. Hússzal, ha elindulnak, az már nagy szám.

B.T.: Az Átlátszónál tíz munkatárs van most, sok külsős.

R.D.: A 444 is mire eljutott húszig, az is évekbe tellett. Nagyon nehéz ez.

B.T.: Azt gondolom, hogy ezt úgy lehet megoldani, hogy egyszerre befektetők és crowdfunding. Csak crowdfundingból biztos, hogy nem.

Én valamiért úgy érzem a távozó indexes kommunikációból, hogy befektető is van, vagy legalábbis ígéret, mert nagyon magabiztosan, egységesen azt kommunikálják, hogy lesz másik.

Ha belép valaki egy komolyabb kezdőtőkével, ezt láttuk már Szlovákiában a Denník N-nél, ahol az ESET nevű vírusirtó IT-cég adta meg a kezdőlökést és nagyon sikeres újságot csináltak, van egy nagyon jó paywall, business modell és tartalom is. Ilyen konstrukcióban meg lehet csinálni. Sima crowdfundingból, hogy dobjátok össze, azt kevésbé tudom elképzelni. Az egy Átlátszó-méretű szerkesztőséget tud eltartani, egy Index-méretű szerkesztőséget már nem.

Ki állhatna szerinted mögéjük?

B.T.: Nem tudom, de régóta mondogatom, hogy kormánypénzből csinál mindenki újságot, mert vagy kormánypárti beruházó vagy az állami hirdetésekre alapozza. Amíg a magántőke nem vállal ebben valami szerepet, addig ez lesz. Logikusnak gondolnám, hogy bejöjjön egy független szereplő ebbe az arénába.

R.D.: Az van ezen a ponton, hogy a Nemzeti Együttműködésben kialakult egy olyan íratlan szabály, hogy kifejezetten nem ajánlott a médiába befektetni. Spéder Zoltán elég jó példa erre. Ő volt az, aki benne volt az Indexben meg a Cempben, meg a Fidesz mögötti cégbirodalomban,  volt az egyik legnagyobb magyar médiamágnás az országban és egyben bankár is volt, volt egy bankja gyakorlatilag. És választania kellett. Eljött a pillanat, amikor a hatalom azt mondta, nem lehet, a médiából ki kell szállni és az opciós szerződés is lényegében végülis ezt készítette elő, hogy Spédert kitolják a médiából.

Érdemes megnézni az ország 20 leggazdagabb emberét, hogy milyen üzletben van pénzük! A médiában egyetlen befektetőt tudsz mondani az országban: Varga Zoltán, a Central Média csoport tulajdonosa.

Ő is elsősorban külföldön terjeszkedik, de van egy politikai üzenet az éterben, ez úgy szól, hogyha szeretnéd megőrizni a befektetéseidet az országban, akkor a médiába ne tegyél pénzt, különös tekintettel a politikai médiára. Nem véletlenül Csányi Sándornak soha nem volt médiacége. Pontosan tudta, hogy ez egy hadüzenet a politikának.

Ezek a játékosok olyan nagy tétben játszanak, hogy nem fogják kockáztatni a többi üzletüket azért, hogy belelépjenek egy jövedelmezőség tekintetében sem túlzottan könnyű pályára.

A médiából azért nem olyan könnyű pénzt csinálni, politikailag viszonyt iszonyatosan érzékeny.
Jól hangzik az, hogy miért nem tesznek a baloldali milliárdosok pénzt a médiába, de nézzük meg a baloldali milliárdosokat, akik már tíz évvel ezelőtt is milliárdosok voltak: Leisztinger Tamás, Puch László…

B.T.: Ott van Gattyán, de ő már elment.

R.D.: Ő az, aki a médiából indult, csak egy speciális médiaszegmensből indult, és nem ott ragadt meg. De egy nevet nem tudok mondani, aki reális lenne, hogy pénzt tegyen egy ilyen sztoriba. Nyilvánosan. Ha valaki nagyon akarja, akkor rejtve tud maradni egy ilyen történetben és tud segíteni, de erre is kevés példát láttunk.

B.T.: És volt a Vaszily-s kérdés, nem felejtettem el. Akkor, amikor ő még Index vezérigazgató volt, akkor még nem volt ilyen múltja, amit azóta összerakott magának. Ő egy fiatal feltörekvő menedzser volt és teljesen tiszta volt a track record-ja.  Az Index után jöttek a furcsa kanyarok a Miklósnál, először az Origo és az ottani nyomásgyakorlásban való tevékeny részvétel, utána a MTVA, majd a TV2, az Echo TV… ezt én nem is értem, de abszolút egyetértek, hogy az ő visszarakása az Index környékére gyakorlatilag egy hadüzenet, mert tényleg az az olvasata, hogy jön a felszámolóbiztos.

R.D.: Mészáros Lőrinc üzlettársáról beszélünk, ez pro forma így van most már. Az ő pénzével üzletel a Vaszily, ráadásul nem tudjuk, hogy miből volt neki tőkéje megvenni az Indamedia felét, ami egy hárommilliárdos árbevételű cég.
Meg azért a média és a politikai klíma is más volt, amikor ő az Index élén volt. Azóta annyira megváltozott az ország. Nem értem, hogy ő miért csinálja azt, amit csinál, de ha valaki nagy médiacégeket akar vezetni Magyarországon, akkor ezt tudja csinálni. Vagy erre mész vagy csinálsz mást, mert nincsenek nagy médiacégek.
Nem voltam az előbb pontos, mert a Vargát emeltem csak ki, de ott van Szauer Péter is és tegnap megjelent az Origo-n egy olyan cikk róla, hogy egy elég komoly támadásnak tették őt is ki Varga mellett, akit már hónapok óta masszíroz a kormánymédia. Tehát látszik, hogy azt a néhány maradék bástyát is elkezdték ostromolni.
Ezek üzenetek: sok pénzed van és azt látod, hogy médiatulajdonosként körbefotózzák a házadat és a partikról adnak mindenféle jelentést, hogy te hogyan éled a magánéletedet? Akkor többször is meggondolod, hogy biztos, hogy ebbe akarok én pénzt tenni? Ez egy tök egyértelmű üzenet a piacra.

B.T.: Ezért mondom, hogy az Indexet tartani kellett volna, mert nem lesz más olyan, aki ebbe beleáll. Vagy nem tudjuk, hogy lesz-e.

Ez volt az erős érvem, hogy most önként lemondott a szerkesztőség erről az Indexről, úgy, hogy ezáltal ilyen körülmények közé kerül, miközben piacvezető volt és a Bodolai még a helyén volt. A vörös vonal az lett volna, hogy ha a Bodolait elmozdítják, de nekimenni a Bodolainak, ezt nagyon elhamarkodottnak tartom.

Azt mondjátok, hogy mindenképpen van tulajdonosi befolyás a médiában. Akkor ez hogy van az Átlátszónál és a 444-nél? Említettétek, hogy ti sem tudtok tisztán közösségi finanszírozásból működni, vannak külső donorok. Akkor ez a függetlenség hogy működhet?

B.T.: Nálunk ez úgy működik, hogy 70% olvasói kisadományok és SZJA 1%-ot is gyűjtünk, mert nonprofitok vagyunk. Évente kb. 100 millió forint az Átlátszó büdzséje, évek óta beállt erre a szintre,  de több, se kevesebb.
A maradék 30% nagy nemzetközi donorok, az sem titok, hogy a legnagyobb és legrégebbi donorunk a Nyílt Társadalom Alapítványok, ami Magyarországon szintén támadás alatt áll, és megkapjuk az összes kormánysajtóban, hogy Soros-fiúk vagyunk. Én erre büszke vagyok, hogy ez az alapítvány támogat minket, ez egy nagyon komoly szervezet.
Nem úgy kell elképzelni, hogy ülünk a Sorosnál az előszobában és osztja a zacskóban a pénzt, mint Magyarországon mondjuk ez esetleg előfordulna, hanem van egy profi alapítvány, több országban jelen van, ahol profi programok futnak és oda pályázol a saját ötleteddel.
Nem arról van szó, hogy megrendelnek valamit, hogy akkor ez legyen vagy az legyen az Átlátszón, hanem én kitalálom, hogy mit szeretnék csinálni, leírom angolul, rendelek hozzá egy büdzsét és pályázok. Ő pedig eldönti, hogy ad rá pénzt vagy nem ad rá pénzt. Egyébként ezek kis pénzek, a kormánymédiához képest feltétlenül, itt maximum pár tízmillió forintról van szó évente. Ezt arra adja, hogy megvalósítsam, amivel pályáztam. Tehát technikailag sem tud befolyásolni, hiszen én találom ki, hogy mivel pályázok, nem ő mondja meg, hogy mire ad. Ilyenből van több donor.
Meg vannak cross-border újságíró pályázatok, vannak európai források, amit szoktunk kapni, pl. az Európai Oknyomozó Alap, amit az Európai Parlament hozta létre. Ezek szintén olyanok, hogy mi kitalálunk valamit, pályázunk, és eldöntik, hogy ezt tudják-e támogatni.

R.D.: Mi mások vagyunk, mint az Átlátszó, mert mi egy for profit újság vagyunk. A bevételek döntő többsége hirdetésekből érkezik, de a támogatói hozzájárulás egyre nagyobb arányban jelenik meg a bevételekben. A különböző támogatói programok és kiadványok forgalma is jelentős.
Nálunk is az van, hogy

a többségi tulajdonosok ott ülnek a szerkesztőségben velünk. Az garantálja a függetlenségünket, hogy azok az emberek a tulajdonosok, akik ott ülnek velünk az irodában.

Van egy kisebbségi tulajdonos is, egy amerikai befektetési alap, ami médiaprojekteket támogat, és itt lehet „sorosozni”, mert abban ő az egyik donor, az MDIF (Media Development Investment Fund).

B.T.: Ez egy demokráciaélénkítő alap, ami ilyen típusú országokban, ilyen típusú médiákba fektet be.
Én nagyon sérelmezem, de még sosem találkoztam Soros Györggyel, ahhoz képest, hogy tíz éve finanszíroz, egyszer sem akart látni. Jó lett volna és érdekelt volna a dolog, de ez olyan szinten van tőle távol, hogy ez csak a magyar kormánykommunikációban jelenik meg így, hogy a Soros küldi az utasításokat, de én olyat még nem láttam.

R.D.: Tudom, hogy a függetlenség nagy topic a jobboldali nyilvánosságban, hogy mitől lesz valami független. Azt érdemes látni, hogy ami az Indexnél történt és amit most elindítanak a 24.hu-nál meg a HVG-nél is. Vannak próbálkozások, mindig a tulajdonos befolyásolhatósága, zsarolása, nyomásgyakorlása az, ami a legfontosabb eszköz a politika kezében.

B.T.: A legelső és legfontosabb függetlenség a kormánytól való függetlenség. A mindenkori kormánytól és hatalomtól legyen a sajtó független.

Az első főszerkesztőm mondta, hogy a jó újság, a jó újságíró mindig ellenzékben van, én ezzel maximálisan egyetértek. Ha megnézitek, hogy miket írtam 2002 és 2010 között, akkor azt hiszem nem vagyok azzal vádolható, hogy csak az egyik oldalt kritizálom. A sajtónak az a feladata, hogy a hatalmon lévőket, az erőseket ellenőrizze.

Ez a watch dog funkció, hogy őrkutyaként, fékként és ellensúlyként működjön egy demokráciában és ehhez nem a külföldi donortól vagy a bármilyen hirdetőtől kell elsősorban függetlennek lenni, hanem a főhatalomtól.

Térjünk még vissza az Indexhez! Mit gondoltok, mennyire tudatosak a médiafogyasztók? Beszéltünk arról, hogy lehet-e másik. Hány százalékban olvasnának egy másik Indexet az olvasók, hány százalékban maradnának a mostaninál? Vagy akár megosztható-e a figyelmük és ha a jövőben lesz egy másik, akkor mind a kettőt követnék-e szerintetek?

B.T.: Én azt gondolom, hogy az Indexben az volt a klassz, amit ki is mért most a Medián, hogy nem egy polarizált lap volt, tehát ugyanannyi kormánypárti olvasója volt, mint ellenzéki. Sajnos van egy nagyon rossz tendencia, amit a kormány fűt, hogy vagy velünk vagy, vagy ellenünk. Vannak a rendes jobboldali konzervatív és a gonosz baloldali liberális újságok és ez átment olyan szintre, hogy már a HVG, 24, 444 oldalakon túlnyomó részben ellenzéki olvasók vannak. Ez oda vezet, hogy

kettészakad a társadalom és lesz a balliberális olvasóknak egy külön világa, illetve a kormánypárti olvasóknak egy külön világa, és ez a két párhuzamos valóság sehol nem fog érintkezni.

Az Indexnek az volt az egyik értéke, hogy ez a két dolog összeért és mind a két tábor olvasta. Nem az a kérdés, hogy hányan fogják az új Indexet olvasni, hanem az, hogy kiket tud megszólítani.
Attól tartok, hogy ilyen előzmények után pont ugyanazokat tudja majd megszólítani, akiket már a HVG, a 24, a 444, stb. Tehát nem tudja betölteni azt a középen álló, objektív hírforrás szerepét, amit eddig az Index betöltött. 

R.D.: Azt látjuk, hogy már van átrendeződés, megindultak az olvasók más irányba, a konkurenciához is. Egy nagyon erős brandről van szó, tehát biztos vagyok benne, hogy egy szint alá nem fog beesni. Inkább az a megdöbbentő, hogy ilyen értékű brand hogyan omlik össze.
Felmondási idejüket töltik az újságírók, alapvetően dobálnak be MTI-ket, meg nyilván bent maradt néhány cikk, azokat ki fogják futtatni. Többeket azonnal felmentettek a munkavégzés alól, de azért vannak, akik még egy hónapig üzemeltetik a lapot, de nincsenek friss anyagok.

Nehéz megmondani, hogy most azért megy el egy olvasó, mert „Úristen, az Index elveszett”, vagy azért, mert effektíve nincs ott igazi tartalom.

Ebben az esetben a vezetésnek elemi érdeke lenne, hogy nagyon gyorsan összerántsa az újságot.

B.T.: De úgy nehéz, hogy egy óriási peer pressure van minden újságírón, hogy ne menjen oda dolgozni. Szegény Tevan Imrén láttuk, aki egyik nap elvállalta és bement, aztán megkapta a kioktatást meg a leszúrásokat és másnap azt mondta, hogy bocs, mégsem.

R.D.: Az, hogy miért állt elő ez a helyzet, az egy más kérdés, de alapvetően azt látjuk, hogy ez hétről hétre egyre rosszabb lesz brand szempontból. Egy szint alá nem fog beesni, meg fogja tartani a több százezres napi látogatottságát, de az a nagy kérdés, hogy annak a több százezer embernek, akinek szüksége van az objektív hírtájékoztatásra, ők hová fognak elmigrálni, mert az Indexen már nem kapják meg a híradagjukat.
Az, hogy az Index mit fog kezdeni ezzel a helyzettel, az már a Bodolaiék ügye.

Bodolai egyébként a véleményedet többször is kikérte, Tamás. Készült esetleg egy Bodoky-terv is?

B.T.: Nem, mindenki ezt kérdezi, de semmilyen terv nem készült és semmilyen felkérést nem kaptam. Én jóban vagyok Lacival 20 éve és felhívott többször is. Annyit mondtam, hogy egyezzen meg valahogy meg legyen egy új charta. Volt egy nagy balhé az Indexben 2001-ben, amikor összeakaszkodott a szerkesztőség és a kiadó, és az úgy lett föloldva, hogy írásos megállapodás született, hogy a kiadó hogy nyúlhat bele a szerkesztőségbe.
Például a főszerkesztőre az a szabály volt leírva, hogy a kiadó jelöli, de a szerkesztőségnek vétójoga van, tehát nem lehet olyan emberből főszerkesztő, akiben akár a kiadó, akár a szerkesztőség nem bízik meg.
Én maximum annyit tudtam mondani, hogy valami ilyen dealt gyúrjon ki. Ha neki nem felel meg Dull Szabolcs, az az ő dolga, de akkor jelöljenek egy olyat, aki neki is megfelel, egyezzenek meg valakiben!

Szerintetek ki lehet az új főszerkesztő?

R.D: Ebben nem értek teljesen egyet Tamással Bodolai szerepét illetően, de nem is látok bele annyira. De nem is gondolom, hogy annyira nagy jelentősége lenne. Amikor 2017-ben kialakult ez az alapítványi struktúra a Simicska-Spéder-Bodolai háromszögben, akkor emlékszem, hogy felhívott egy akkori indexes újságíró és mondta, hogy hú de jó, hogy a Bodolai ezt kitalálta és meg vagyunk mentve.
Az is igaz, hogy sokáig nem volt erről szó, sokáig tényleg úgy tűnt, hogy valamennyire ez működik. De ’18 után lehetett sejteni, hogy ezt nem lehet a végtelenségig fenntartani, mert a politikai nyomás össze fogja roppantani, de tény, hogy az Index a körülményekhez képest elég jól tudott működni és a piacvezető pozícióját is megtartotta. Az, hogy mi történt és Bodolai hogyan próbálta meg kimozogni ezt a helyzetet, nem tudom. Azt látom, hogy most már nagyon gyakran ellentmondásba kerül saját magával, elmondta, hogy megörökölte ezt a helyzetet, miközben azt is mondta, hogy ennek a kialakításában részt vett. Jó példát mondott Tamás, nem tudom, hogy volt-e vitorlázni Várhegyi Attilával, de ha ismerjük ezt az országot, akkor nyilván nem úszhatta meg, hogy találkozzon ezekkel az emberekkel. Azt gondolom, egyszerűen túlnőtt rajta ez a sztori, nála nagyobb embereket is láttunk megroppanni ebben a rendszerben.
Azért az elég egyértelmű volt számomra, hogy a végén már nem egyedül hozott döntéseket, nem volt mozgástere. Itt azért nagyon nagy érzelmek is vannak sok oldalról. Összességében őt is megroppantják, egyszerűen a rendszer olyan.

B.T.: Azért az egy tisztább helyzet lett volna, ha akkor áll fel a szerkesztőség, amikor a Bodolait megroppantják és nem a szerkesztőség próbálja meg megroppantani.

R.D.: De nem csak róla van szó, Tamás. Hanem egy csomó emberről, akik a saját szakmai egzisztenciájukat is féltik és nem bíztak benne. Túlnőtt rajta ez a sztori. Le is írták, hogy elhangzott azon az utolsó értekezleten, hogy nem hisszük el egy szavadat sem, amire ő visszaszól, hogy én meg neked nem hiszem el ezt. Így nem lehet működni, hogy nem hiszed el azt, amit mondanak neked.

B.T.: Nehéz lesz főszerkesztőt találni, maradjunk annyiban. Egy ilyen hangulatban bárki oda beáll, áruló lesz és sztrájktörő. Nyilvánvaló, hogy nehéz lesz fajsúlyos főszerkesztőt találni.

R.D.: Ugye bevitték ezt a két arcot, Szombathy-t meg a Sztankóczy-t, lehet, hogy egyikük fel fogja ezt vállalni formailag.

B.T.: Ők még annyit sem kommunikálnak, mint a Bodolai. Olyat kellett volna bevinni, akinek van valami gondolata erről a témáról, ki tud állni a nyilvánosság elé. Egyik sem tűnik nagyon erős jelöltnek.

R.D.: Előbb-utóbb biztos lesz valami kifutása ennek, összeomlani nem fog ez a márka, de hétről hétre rosszabb állapotban lesz. Az, hogy valaki elkezdi összeszedni és megpróbál belőle valami újságot csinálni… nehéz ezt így. Nagyon nagy kár ért minket, maradjunk annyiban.

Újra meg újra emlegetjük a politikai befolyást. Ha a legkisebb jele is van, hogy a politika befolyásolja a médiát, akkor rögtön hatalmas a felháborodás. Mit gondoltok, mi van olyankor, amikor a média befolyásolja a politikát? Előfordul Brüsszelben például, hogy nyugat-európai politikusok csak azt merik mondani, amit a liberális mainstream sajtó elvár tőlük.

B.T.: Én ezt egy hamis fideszes narratívának tartom, ez a valóságban nem így működik. Szerintem a média és a politika egyfajta szimbiózisban van. Amit Magyarországon látunk az az, hogy a politikai leuralta a médiát és szolgát csinált belőle. És az a jó média, aki szolgálja az én politikai céljaimat. Ez a Fidesz médiapolitikája. Ezzel szemben Nyugat-Európában ez egyenrangú feleknek az interakciója, a média odafigyel arra, hogy a politika ne csináljon nagy hülyeségeket, és nyilván kritizálja a politikát. A politika pedig használja a médiát a saját üzeneteinek a terjesztésére, de nem úgy, hogy megveszem és kapcarongyot csinálok belőle, hanem ennél sokkal civilizáltabb módszerekkel.

R.D.: A szimbiózis jó szó. Amikor függetlenségről vitatkozunk is állandóan előkerül ez. Nyilván interakció és kölcsönhatás van a politika és a média között. Én sem gondolom azt, hogy a politika nem próbálja befolyásolni a médiát és ez fordítva is igaz. Ezek az emberek beszélnek egymással, mindenki megpróbálja a saját érdekeit képviselni, az is igaz, hogy a legnagyobb független újságok is valamilyen módon politikailag be vannak ágyazva. Már csak azért is, mert információt kell szerezniük. Nyilván vannak befolyásolási kísérletek is, de az alá- és fölérendeltségnek is elég sok szintje van.
Egy New York Times hiába igaz, hogy közelebb áll a Demokrata Párthoz és hiába igaz, hogy lehet tudni, hogy a publicistáik hová húznak, de olyan erőt képvisel, amit a politikának is figyelembe kell vennie. Ez nem egy egyértelműen hierarchizált viszony.
Ez egy kis piac, ahol nagyon erős politikai befolyás érvényesül és ezért történik meg az, ami az Origónál megtörténik, az ország második vagy harmadik legolvasottabb lapjánál, hogy megnyitod és konkrétan az első tíz hír úgy kezdődik, hogy Orbán Viktor mit mondott vagy mit csinált.

B.T.: Ez az egypártrendszert idéző, egészen elképesztő gyalázat szerintem, ami az Origónál zajlik.

R.D.: Erre a politika azt mondja, mert neki nyilván ez az érdeke, hogy nincs olyan, hogy függetlenség.

Ez maga a politika, hogy azt mondod, hogy mindenki politikai szempont szerint játszik. Bármit mondasz, az politika, bármit mondasz, azt valaki motiválja, a világ fekete és fehér. Ez a politika üzenete.

De hát a világ nem fekete-fehér, csak ez a politikai érdek, hogy a világot feketének és fehérnek lássuk.

B.T.: Illetve, hogy a sajtót betolja, hogy amelyiket nem ő fizeti és nem ő működteti, azt betolja a politikai ellenzék térfelére. Amikor mi az Átlátszót indítottuk, akkor tök fontosnak gondoltam, hogy ez egy politikai oldalaktól független újság legyen. A felügyelőbizottságba még Gulyás Gergelyt is felkértük annak idején, csak nem fogadta el. Ehhez képest, amikor elkezdtük kritizálni a kormányt, akkor betolt minket, hogy ellenzéki, Soros-bérenc, tehát politikai ellenfélként címkézi azt a sajtót, amelyik megpróbál szakszerűen és függetlenül eljárni.

Szerintetek  lesz-e még jövőre Index, és ha lesz, akkor az milyen lesz?

B.T.: Biztos vagyok benne, hogy valami lesz. A tulajdonosok nyilatkozatait érdemes fölidézni, ennek a kormányzati befolyás alatt álló háttércégnek a cégvezetője, Ziegler Gábor mondta, hogy csökkenni fog a súlya a portfólión belül. Ennek a kiadónak van egy csomó másik kiadványa is, amelyek nem közéleti, hanem autó, lifestyle meg nőmagazin kiadványok. És ezen a portfólión belül csökkenni fog az Index súlya, szinte érződött ezen a nyilatkozaton, hogy nem kell vele ennyit baszkódni. Azt gondolom, hogy ha nem történik csoda, és nem érkezik egy olyan főszerkesztő, aki ezzel tud valamit kezdeni, akkor szépen be fog esni a HVG, 24, 444 mögé.

R. D.: Szerintem is ez lesz. Kisebb stáb fogja csinálni, mint eddig. Én arra számítok, hogy ez az egész balhé idővel el fog csendesedni és nem hiszem, hogy addig nagyszámú újságírót fel tudnak venni. Egy ponton elkezdik majd feltölteni valószínűleg emberekkel.
Nehéz megmondani, hogy mi lesz a politikai vagy üzleti szándék, de a következő egy-két hónapban nagy felfutásra nem számítok.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

Konzervatív fiatalként kifejezetten foglalkoztat a nemzetünk jövőjének a kérdése. A fiataloké a jövő – gyakran halljuk. Számunkra ezért is folyamatosan aktuális a téma. Emellett a jelenlegi nemzetközi (különösképp az európai) politikai folyamatok egy újabb apropót adnak arra, hogy komolyabban foglalkozzunk a tárgykörrel. Hogy a nemzetünk a helyes úton haladjon, és legyen jövője, azt egy jól megválasztott, szilárd alapokra helyezett stratégiával lehet biztosítani. Ennek origója pedig – véleményem szerint – a nemzettudat.        

A nemzet jövőjéért meg kellett, és meg kell küzdeni ma is!

A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy viharai gyakran tépázták a magyarságot, olykor magát a létét is reálisan veszélyeztetve. Egyúttal viszont azt is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy egy küzdő, létezni akaró nemzet a miénk. Annyi viszontagság után – „megfogyva bár, de törve nem” – él és kitart.

A múlt mellett azonban a jelen sem mentes a nehézségektől. A mai modern – az erkölcsi relativizmust és értéksemlegességet dicsőítő – világunkban a veszély a nemzetre nem annyira a tagjai fizikai megsemmisítésén keresztül leselkedik, sokkal inkább a nemzeti identitás és a nemzeti kötődés gyengülése által. Az európai politikai térben egy ideje zajlik az ideológiai-politikai csata, mely során az egyik oldal az európai identitást a nemzeti identitás ellenében kívánja meghatározni. Ezek a törekvések – a globalizációs trend nyomásával kiegészülve – alkalmasak lehetnek arra (sőt, kifejezetten azt célozzák), hogy gyengítsék a nemzeti öntudatot.

Az európai identitást a nemzeti identitással szemben meghatározó oldal a nemzetet a fejlődést akadályozó, avítt kategóriának tartja, ezért a nemzeti identitás, illetve a nemzettudat gyengítésén fáradozik. Ezzel a kísérlettel szemben – akár komoly harcokat is vállalva, – határozottan fel kell lépni, ugyanis, azt gondolom, az egészséges, erős nemzettudat nemcsak egyszerűen fontos, hanem egyenesen a jövőnk kulcsa.

A nemzettudat három meghatározó pilléren nyugszik:

a (tágabb értelemben vett) nemzeti kultúrához való hozzáálláson, a nemzethez társított (alapvetően pozitív) érzelmeken, valamint a nemzeti hovatartozás hangsúlyos vállalásán.

Ha az első pillért nézzük, akkor jellemzőjeként a magyarsághoz való egyfajta tudatos hozzáállást láthatjuk: a kultúra ismerete, a szokások gyakorlása, a hagyományok ápolása.

A második pillér esetében a magyarsághoz kapcsolódó emocionális viszonyról beszélhetünk: erős, pozitív érzelmek társítása a nemzethez, az összetartozás tudatának jelenléte, és szolidaritás a nemzet többi tagja iránt.

A harmadik pillérre pedig valamiképp az előző kettő jellemzőinek metszéspontjaként tekinthetünk. A nemzeti hovatartozás hangsúlyos vállalása egyfelől érzelmi indíttatást feltételez, másfelől pedig a vállalás (mint valamiféle cselekvés), jellegéből adódóan tudatosságot tartalmaz.

A nemzettudat tehát felöleli mind a tudatos hozzáállásunkat, mind pedig az érzelmi viszonyulásunkat a magyarsághoz.

Az egészséges nemzettudat fontos jellemvonása még – véleményem szerint –, hogy a politikai törésvonalak fölött áll,

és ezért képes létrehozni egyetértési pontokat a politikai paletta különböző szegmenseit magáénak valló szereplők között. Ezen tulajdonsága miatt gondolom azt, hogy nem tévedünk, ha azt állítjuk: a nemzettudat a jövő kulcsa.

Legtöbbek olvasatában a politika érdekek harca, vagy jobb esetben ideológiák csatája, melyek ütköztetésének eredményeképp létrejön egy kompromisszum, és ez lesz az, ami egyfajta eredőként megvalósul. Ugyanakkor azt állítom, hogy van a politikában, ami e fölött áll. Amikor nemzetpolitikát, nemzetpolitikai stratégiát határozunk meg, úgy gondolom, annak irányai nem lehetnek egyszerűen ideológiai csaták, pláne politikai érdekek harcának eredményei. Szilárdabb, objektív alapra kell támaszkodnunk. Itt térünk vissza a nemzettudathoz, illetve a fent említett egyetértési pontokhoz. Mivel ezek az egyetértési pontok nem politikai vagy ideológiai harcok kompromisszumainak eredményei, hanem közvetlenül a nemzettudatból eredeztethetők, így nincsenek kiszolgáltatva a mindennapi politika csatározásainak, de még az ideológiáknak sincsenek alávetve. Ezen pontok segítségével megrajzolt irányok így valóban egy célt szolgálnak: a nemzet javát.

Konzervatívként azt vallom, hogy az, mi a helyes, objektív értékrendből fakad. Egy nép nemzettudat nélküli irányítása esetén viszont a fő irányok meghatározása visszasilányul politikai harcok kompromisszumának eredményévé.

Ezek után már láthatjuk, miért jelent komoly veszélyt a szándék, mely a nemzeti identitás gyengítésére irányul. Azt gondolom, hogy ezt a fenyegetést mindenképp el kell hárítani, hogy a magyarság a helyes úton tudjon járni, és legyen jövője. Erre az egyetlen megoldás, ha kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy népünk továbbra is erős nemzettudattal rendelkezzen.

Itthon vagy külföldön? Mielőtt részletesebb elmélkedésbe kezdenék, fontosnak tartom tisztázni, hogy milyen szemszögből közelítem meg a témát: mindenkinek mást jelent az itthon, és mást a külföld. Nekem az itthont Kárpátalja jelenti, annak ellenére, hogy jelen cikk írásakor Magyarországon tartózkodom, kisebb megszakításokkal immáron három éve.

A külföld számomra egészen sokáig – sőt talán mondhatom azt, hogy a mai napig - nem a Nyugatot jelentette, hanem Magyarországot.

Határon túliként kiváltságnak éreztem, hogy átlépve a határt egy másik országban, Magyarországon kezdhettem meg a felsőoktatási tanulmányaimat. Bár a környezet annyira nem volt idegen, hiszen magyar anyanyelvű emberek vettek körül, ennek ellenére jelentős változásként éltem meg, amikor 17 évesen elhagytam a szülőföldemet, és a jobb lehetőségek reményében itt kezdtem el megalapozni az életemet.

Sok oka van annak, hogy az emberek úgy döntenek, hogy költöznek, akár külföldi munka, akár külföldi tanulás céljából. Ami az én személyes motivációm mögött állt, hogy az általam kiválasztott szakot magyar nyelven tudjam tanulni egy nívós egyetemen, ahol olyan tudásra és tapasztalatra legyen lehetőségem szert tenni, amit a jövőben akár szülőföldem javára is fordíthatok.

Amikor új városba költözünk, különös tekintettel a külföldiekre, gyakran úgy érzi az ember, hogy teljesen új életet kezdett el. Mintha egy más ember lenne, összehasonlítva azzal, aki otthon maradt.

A külföldre költözés nem csak kilépés, egyenesen kiugrás a komfortzónából. Egy új városban találjuk magunkat, ahol esetleg nem beszéljük a nyelvet, felfedezzük a környezetet, pénzügyi tudatosságra teszünk szert, és rengeteg új emberrel találkozunk.

Sokáig dilemma volt számomra, hogy Kárpátalján vagy Magyarországon folytassam tovább az érettségi után:

Hiszen mindkét hely voltaképp a szülőföldem, annyi különbséggel, hogy az egyik hely az, ahol felnőttem, oda köt a családom és az emlékek. A másik helyhez pedig nem sok dolog fűzött ténylegesen a nemzetiségemen és az anyanyelvemen kívül.

Elsőre nem is tűnik olyan nagy dilemmának ez az egész – gondolhatja a kedves olvasó. Végül is mindkét hely lehetne az otthonom, magyarul beszélnek itt is, ott is. Emögött viszont egy roppant erős érzelmi vívódás áll, és ez a dilemma véleményem szerint Magyarország és egy Nyugati vagy távolabbi ország esetében is tökéletesen megállja a helyét.

Miért is megy egy fiatal külföldre?

Mik is ezek a lehetőségek? Olyan anyagi bevételre szert tenni, amire szülőföldjén kevés esély van, nyelvtanulás, tapasztalatszerzés, más kultúrák megismerése.

Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy a tudósok, művészek éveket töltöttek külföldön tanulás céljából, majd az ott megszerzett tudást hazájukban kamatoztatták.

Hosszú sorokat lehetne írni a külföldön élés vagy tanulás lehetőségeiről: ilyenkor az ember megtanulja menedzselni az életét, anyagi függetlenségre tesz szert, felelősséget vállal. Egyszóval mondhatni, hogy akarva akaratlanul is elég fiatalon kell felnőnie. Minden fiatal számára fontos, sőt mondhatni inkább, hogy elengedhetetlen a tapasztalatszerzés, tanulás, önfejlesztés. De hiszem, hogy végül az ember a számítását csak szülőföldjén találhatja meg.

Ami a hátrányokat illeti, csak egyet szeretnék kiemelni: a személyiség és az önmeghatározás dilemmáját. Külföldön élve – kifejezetten, ha több országról van szó – az egyén azzal szembesül, hogy nehéz meghatároznia önmagát. Ehhez kapcsolódóan hallottam valakitől egyszer egy számomra brutálisan sokkoló mondatot, mely szerint az illető magát első sorban németnek, utána európainak vallotta és csak utoljára magyarnak, pusztán abból kifolyólag, hogy több évet töltött Németországban. Ez persze egy egyedi eset és szerencsére nem tömegesen áll fenn. Ha valaki kellően erős identitással rendelkezik, a fenti probléma hosszú évek külföldön való tartózkodása ellenére sem jelentkezik.

A lehetőségek mindig adottak, csak meg kell találni azokat. Utána pedig élni kell velük. Sokan abban a reményben hagynak hátra mindent, hogy „külföldön jobb lesz, ott több a lehetőség, biztos több pénzt fogunk keresni.”

Megannyian vannak abban a tévhitben, hogy külföldön még a kerítés is kolbászból van.

Véleményem szerint a megfelelő életkörülmények megteremtése nem csak az adott országtól függ, hanem nagymértékben áll az adott egyénen: a motivációin, az életcéljain, a kitartásán, a képességein. Talán túl pátoszinak tűnik, de ha valaki meg szeretné valósítani az álmait és elérni a céljait, azt a szülőföldjén is meg tudja tenni. Ha pedig valakiben nincs meg a kellő elhivatottság, a külföldre költözés ténye sem fogja előrébb vinni a céljaihoz, megoldani a problémáit, mint a mindig bedobható jolly joker.

Nem vetem meg azokat, akik a jobb élet reményében külföldre mennek, hisz végülis én is így döntöttem, de csak rövidtávon. Ahogy már fentebb is írtam, minden országnak szüksége van a tehetséges, akár külföldi tapasztalatokkal rendelkező fiatalokra. A külföldön élés vagy tanulás pedig mindehhez kiváló alapokat biztosít. De fontos, hogy ezen fiatalok számára mindig a szülőföldre való visszatérés jelentse a végső célt, hogy a külföldön megszerzett tudásukkal ők is hozzájáruljanak hazájuk fejlődéséhez, virágzásához.

„Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.”
- Wass Albert

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

„Én, (…) a Magyar Köztársaság Rendőrségének tagja esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányához, törvényeihez és más jogszabályaihoz híven, becsületesen teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem.
Esküszöm, hogy hazám alkotmányos és törvényes rendjét, nemzetünk biztonságát, ha kell, életem kockáztatásával is hűségesen megvédem. Mindenkor az állampolgári jogok érvényesítését tartom szem előtt, és a nép érdekeinek megfelelően járok el.
Esküszöm, hogy elöljáróimat, munkatársaimat megvédem, fegyveremet, felszerelésemet megóvom.
A szolgálati ismereteket elsajátítom. A rendet és fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká, a népek kölcsönös tiszteletére nevelem. Minden erőmmel, törekvésemmel, tudásommal a Magyar Köztársaság fejlődését szolgálom.
Az állam- és szolgálati titkot híven megtartom. Szolgálatban és szolgálaton kívül példamutatóan viselkedem.” – A rendőri eskü szövege

A két tábor egymásnak feszül. A feldühödött tömeg erővel megrohamozza a sorfalat álló rendőrök védvonalát, egy-egy pajzsot elvesznek vagy szétzúznak. A lendületet nyerő tüntetők csoportja egyre beljebb szorítja a védőket, akik kénytelenek visszavonulni a székház épületébe. A rohamot vízágyúk akasztják meg. A túlfűtött és könnygáztól mérgezett hangulatban nem lehetett tudni, hogy a lakosság és az ő védelmükre felesküdött rendőrség párharca hova vezethet. Az összecsapásokban, ami nem kímélt se rendőrt, se tüntetőt, több, mint száz ember sérült meg, sokan maradandóan.

Ezt megelőzően került nyilvánosságra egy Balatonőszödön elhangzott beszéd 2006. szeptember 17-én, a választások után öt hónappal, mely az ország szocialista vezetőibe vetett hitét alapjaiban rengette meg. Ez a vallomás gyújtózsinór volt a feltornyosult gazdasági és társadalmi elégedetlenség dinamitjának, amely az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján robbant.

Hét éves voltam, amikor 2006 őszén az országot bejárta a forradalmi hangulat.

Gyöngyösön, a Mátra lábánál, a fővárostól egy órára biztonságban érezhettük magunkat. Amíg a szüleim a képernyő előtt követték az eseményeket, én a foci vb emlékeit őrizve gombfociztam a tévét tartó asztal alatt. Édesapám gyakran magával vitt a városba, és ahogyan az lenni szokott, igyekeztem minél jobban megismerni és megérteni az engem körülvevő világ zajait. 130 centiméterrel a föld fölött azonban még nem tudtam elérni a felnőttek körét, akik erről a zavaros időszakról folytattak élénk vitát.

61 centivel később a világ kitárta kapuit: mára a médiának köszönhetően úgy tudok informálódni a 2006-os zavargásokról, ahogyan nap, mint nap értesülhetek az Egyesült Államokban vagy a Franciaországban zajló, rendőröket és polgárokat szembeállító eseményekről. Kijelenthetjük: a forradalmak beköltöztek Nyugatra.

Nem kérdés, hogy napjaink egyik legnagyobb tüntetéshulláma az Atlanti-óceánon túlra tehető. Az USA-t eluraló etnikai konfliktusban a rendőrség elgyengítéséért, költségvetésének drasztikus csökkentéséért országszerte robbantak ki agresszív tüntetések és fosztogatások az igazság nevében. A zavargások katalizátorának számító George Floyd ellen elkövetett rendőri túlkapás megingatta a rendfenntartók iránti bizalmat - bár nem tehetünk úgy, mintha a rendőri erőszak eddig nem lett volna jelen Amerikában akár feketékkel, akár fehérekkel szemben. A rend éber őrei előtt komoly kihívások állnak ezekben a hetekben. Teljesíteniük kell a kiadott parancsot és vissza kell állítaniuk a társadalmi rendet egy olyan démonizált helyzetben, ahol a legkisebb hiba vagy téves döntés is végzetes következményekkel járhat.

Az emberek védelmének szolgálatára felesküdött rendőrök vállát komoly teher és felelősség nyomja, amely manapság egyre nehezebbé válik. Míg 2006-ban Budapesten a bevallottan hibás kormányzati intézkedések miatt kirobbant tüntetések kezelését illetően, addig 2020-ban Minneapolisban, Seattle-ben és New Yorkban a társadalmi igazságosság etnikai alapokon történő rendezését megcélzó lázongások kezelésében hoz döntést a tiszt, a kapitányság, a város és az ország, hogy milyen utat válasszon a konfliktus elrendezésére. Ezeket a döntéseket jelentős lelki terhelés alatt, a helyzetnek megfelelően kell meghozni.

Polarizált világunkban, ahol a társadalom különböző eszmék mentén szerveződik és határozza meg magát,

fontos, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, melyek értünk dolgoznak, és amelyek mellett mindannyian értékválasztástól és politikai hovatartozástól függetlenül ki tudunk állni.

2006 jól példázza, hogyan dolgozhat egy kormány saját állampolgárai ellen. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy rendet tegyünk nemcsak a köztereken, hanem a fejekben is, hogy ne történhessen meg még egyszer az, ami 2006 őszén. Egyéni és kormányzati szinten is törekednünk kell arra, hogy a rendőrök és katonák ünnepélyes eskütételük után, az abban foglaltakhoz híven tudják szolgálni és védeni a hazát és annak nemzetét!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban.

Júniusban 30 célt tűztem ki magam elé az idei nyári szünetre. A 30 között volt egy olyan pont, hogy 24 óráig ne internetezzek. Majd láttam a Reaktor kihívását, mely ugyanezt várta el, viszont 48 órán keresztül. Rendben, akkor legyen 48!

Kis „csalással” kezdtem, de nem készültem fel…

A zene- és film- streamelő szolgáltatók lehetővé teszik ugyanis a tartalmak letöltését: volt tehát kellő mennyiségű zeném, ahogy a kedvenc sorozatom egész évada is. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen. Mi értelme van ugyanis 48 óra offline létnek, ha valójában csak a saját elektronikus eszközeimet bújom? Indulhatott tehát egy 48 órás utazás Egerbe, ahol a fókusz a mindennapok helyett az utazásra esett.

Később rájöttem azonban, hogy a zene és sorozat helyett figyelhettem volna lényegesebb dolgokra is: nem töltöttem le ugyanis térképet, ahogy a MAV menetrendjét sem. Kis idővel később tehát a már megszokott kérdezősködésre szorultam:

Elnézést, bocsánat, honnan indul ez, na meg merre található az?

Valami megváltozott

„Bezzeg mi régen gépezés helyett kint játszottunk, barátkoztunk, a szüleinknek segítettünk.”

Mindenki hallotta már ezt a mondatot, ugye? A szokásos 40 pluszos vélemények mellett azonban azt is észrevettem, hogy a saját magam mindennapi szokásai is megváltoztak. Jómagam hét éves korom óta folyamatosan fent vagyok az interneten, 10-12 évesen pedig számos román és magyar nyelvű - főként futballal kapcsolatos - fórumon is aktív voltam, így az internet nem állt távol tőlem. Napjainkra azonban olyannyira meghatározóvá vált az életemben, hogy egy filmet sem tudok megnézni otthon úgy, hogy közben ne nézzek rá párszor a Messenger üzeneteimre, esetleg ne pillantsak a legújabb hírekre. Online portálok olvasásával kezdem a napot, több tucatnyi alkalommal ellenőrzöm az e-mailjeimet munkaidőben, ahogy sok esetben az esti kikapcsolódásom is különböző online weboldalakhoz kötődik.  

Mégsem érzem magam függőnek, nem gondolom úgy, hogy az interneten keresztül kapnék visszaigazolást, egyszerűen csak szeretek képben lenni az aktualitásokkal.

A saját életemben is érzek tehát egy eltolódást az online világ irányába: az okostelefonok megjelenése, az egyre több helyen elérhető Wi-Fi, a könnyen megvásárolható mobilnet azt eredményezte, hogy pillanatok alatt kapcsolatba tudok lépni más országokban élő ismerőseimmel, akármikor nézhetek élő webkamerát New Yorkból vagy Szöulból, ahogy viszonylag gyorsan értesülök egy, a világban történő lényeges eseményről is.

Mindenhol lehetek egyszerre a nagyvilágban (csak épp a valóságban nem?)

Amúgy nem hiányzott

De térjünk vissza Egerbe. Az biztossá vált, hogy sem eltévedni, sem éhen halni nem fogok internet nélkül. Sőt, az első délután egy kellemes sétával indult a Szépasszony-völgybe. A központtól 25 percre található völgy a természeti látványosságain túl a vulkáni eredetű riolittufa kőzetbe vágott pincék jelenléte miatt is híres. A pincék a maguk 10-15 celsius fok körüli hőmérsékletükkel különösen jóleső hűvösséget jelentettek egy nyári napon, a kóstolható borok pedig értelemszerűen vidámabbá tették az estét.

Két pohár zamatos muskotály után elő is vettem a telefonomat, hogy csekkoljam a legújabb üzeneteimet. De aztán eszembe jutott, mire is vállalkoztam.

Több kísértés az este során nem ért, ahogy a következő nap sem volt túlzottan nehéz. Korán reggel Szilvásvárad felé vettem az irányt, hogy Szalajka-völgy természeti látványosságait fedezzem fel. Egy ott dolgozó hölgy szerint a túra kulcsa a következő: kisvasúttal fel, gyalog le, útközben egy finom pisztráng.

Így is tettem. Az erdei kisvasút 15 perc alatt vitt fel a Gloriett-tisztásig: ha valaki kevésbé bátor, akkor ott piknikezhet, az onnan lefelé vezető úton pedig megtekintheti a Fátyol-vízesést, a szabadtéri erdei múzeumot, illetve a halastavakat. A kicsit nagyobb kihívásokat kedvelő ezzel szemben elindulhat az Istállós-kői-barlang felé: a szerpentin jellegű turistaúton körülbelül 20 perc alatt érhető el a barlang, és bár a túra kissé megerőltető, korántsem teljesíthetetlen.

Kicsit szégyelltem is magam, mikor egy nagypapa az unokájával lazán beelőzött az út közepén. Lehet ők kevesebbet interneteznek.

Nagy bumm? Elmaradt!

48 órán keresztül offline maradtam, viszont a „nagy megvilágosodás” nem született meg. Egyszerre voltam megkönnyebbülve, ám ezzel szemben bosszantott az, hogy úgy éreztem, rengeteg dologról lemaradtam.

A két nap alatt darabokra hullott Magyarország legolvasottabb online portálja, bajnok lett a Juventus, Romániában pedig 1000 fölé ugrott a napi megbetegedések száma.

Ezen történéseket persze nem én irányítom, sok esetben közvetlenül nem is érintik az életemet, de mégis szeretek értesülni róluk. Ehhez párosul néhány olyan blog és közösségi média oldal, amit viszont én magam irányítok, így az offline lét azok működését is gátolja.

Mégis, volt tanulsága az internet-mentesen eltöltött 48 órának: arra rájöttem, hogy ahogy az életünkben mindennek, az online böngészésnek is meg kell találni a harmonikus rendszerét. Sokkal jobb ugyanis meghatározott időkben, rendszerezve böngészni, mint négy percenként reflexből görgetni egyet az idővonalon, esetleg újra felkeresni az aznap már 10 alkalommal olvasott portált.

Bárhogyan is legyen: én szeretem az internetet!

Szerzőinknek adtunk egy kihívást: szembesüljenek az okostelefon + internet + azonnali jutalmazásra kifejlesztett platformok jelentette függőségükkel. 48 órán keresztül minden, ami internet, tilos.

Kipróbáltad? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

A fotók a szerző sajátjai

Márciusban egyik napról a másikra kellett a digitális térbe helyezni az oktatást minden szinten: az első osztályosoktól az egyetemistákig minden tanuló számára otthon folytatódott a tavaszi félév. Sokak szerint az online átállás gördülékenyen ment, mások azonban örömmel tértek volna vissza a megszokott kerékvágásba. Talán az egyetemeknek volt a legkönnyebb dolga az érintettek közül, hiszen számos digitális platformot használtak már korábban is. Azonban a nemzetközi trendek fényében meglepő, hogy a hazai intézmények egy része csak a járvány első hullámát követően kezdett el magas minőségű videós tananyagokat gyártani.

Ha jobban megvizsgáljuk az elmúlt két évtizedet, azzal szembesülhetünk, hogy a távoktatás forradalma korántsem új keletű a felsőoktatásban, már évekkel ezelőtt megjelentek a széles körben elérhető, nyílt, tömeges online kurzusok, azaz MOOC-k (Massive Open Online Courses).

Elsőként a németországi Tübingeni Egyetem kezdett órákról készült videófelvételek online megosztásába 1999-ben, majd 2002-ben a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) elindította az OpenCourseWare nevű platformot, ahol ingyenes oktatási anyagokat publikáltak. Néhány évvel később kiterjesztették a projekt kereteit és más intézményeket is bevontak a programba. Egy következő mérföldkő a Manitobai Egyetem 2008-as Connectivism and Connective Knowledge című kurzusa volt, amin 2200 hallgató vett részt a világ különböző pontjairól. Ezt követően töretlenül nőtt az online kurzusok népszerűsége, olyan neves amerikai egyetemek, mint a Stanford és a Harvard, mindenki számára elérhetővé tettek néhány virtuális órát 2011-ben.

Az évtized elején a Coursera, az edX és az Udacity platformok megjelenésével új távlatok nyíltak a tanulni vágyók előtt, hiszen a legjobb nemzetközi egyetemek kurzusaira lehetett beiratkozni otthonról, és a témakörök egyre szélesedő palettájából lehetett választani. Az ingyenes képzések elvégzéséről tanúsítványt is lehet igényelni, viszont ezért a legtöbb esetben fizetni kell. Sokan vizionálták a hagyományos oktatási forma végét, ami a folyamatosan terjedő hálózat mellett nem tűnt alaptalannak, azonban egyelőre úgy tűnik, hogy jelenleg a hallgatók és a munkáltatók is többre értékelik a formális oktatásban folyó képzéseket.

A nemzetközi platformok elterjedésével párhuzamosan itthon is felismerték a tömeges online kurzusokban rejlő lehetőségeket.

Vannak olyan egyetemek, amelyek saját felületet működtetnek (pl. MeMOOC), léteznek több intézményt integráló megoldások (pl. Kárpát-Medencei Oktatási Centrum), de vannak olyan kezdeményezések is, ahol intézménytől függetlenül számos kurzust találunk, ráadásul nem csak gyakorló tanárok tölthetik fel a tananyagokat, hanem a piacon dolgozó szakemberek is (pl. WebUni).

A Class Central adatai szerint a tavalyi évben világszerte már 110 millióan vettek részt valamilyen MOOC formájú képzésben (Kínát nem számítva), akik a világ több mint 900 egyetemének 13 ezer kurzusa közül választhattak. Témakör szerint az üzleti és technológiai kurzusokból van a legnagyobb kínálat, de népszerűek a társadalom- és természettudományos tárgyak is. (A legnagyobb oktatási platformokról itt olvashatsz részletesen.)

Mivel a műfaj láthatóan nagy népszerűségnek örvend, nem kell külön figyelmet szentelni az előnyök ismertetésére, hiszen bárki, bárhonnan, bármikor becsatlakozhat az őt érdeklő kurzusra és a saját tempójában végezheti el azt.

Lényeges kérdés azonban, hogy milyen szerepet fognak a jövőben betölteni ezek a megoldások? Az elmúlt évek alapján nem tűnik valószínűnek, hogy átvennék a hagyományos oktatás helyét, azonban alternatívát nyújthatnak számos élethelyzetben.

Vegyünk például egy felsőoktatásban tanuló diákot Magyarországon, aki a tanulmányai mellett szeretné hasznosan tölteni a szabadidejét, ezért igyekszik kiegészíteni a tudását eltérő tudományághoz kapcsolódó ismeretekkel: számára tökéletes választás bármelyik nagyobb online platform. Szintén hasznos lehet olyan pályaváltásban lévő munkavállalóknak, akik szeretnék elsajátítani egy új terület alapjait a jövőbeli munkájukhoz, de azok is megtalálhatják a számításukat, akik kevesebb kötöttséggel járó online diplomát szeretnének szerezni munka mellett. Utóbbira egyre több példát találunk, a Courserán például már üzleti, számítástechnikai, adatelemzői és közegészségügyi BSc illetve MSc diplomát is tudunk szerezni.

Vajon meddig lesz értékesebb egy hagyományos felsőoktatásban megszerzett diploma, mint egy online képzésben szerzett bizonyítvány?

Ahogy egyre gyorsuló ütemben fejlődnek a tudományterületek, úgy nyerhet nagyobb teret a tömeges távoktatás ezen formája, hiszen elkerülhetetlen lesz a folyamatos továbbképzés a tudás elavulása okán. Ráadásul az automatizációs hullám következtében megszűnő munkahelyek is tovább növelhetik az online kurzusok és diplomák értékét azok számára, akik új területen próbálnak elhelyezkedni.

Bár nem ismerjük pontosan mit hoz a jövő, a munkaerő-piaci trendek alapján könnyen előfordulhat, hogy nemsoká kiemelt helyen fogjuk feltüntetni a frissen elvégzett online kurzusainkat az önéletrajzunkban, így - ha még nem tettük meg - nem veszíthetünk vele sokat, ha regisztrálunk az egyik platformra és megbarátkozunk a tanulás ezen formájával is.

Cikksorozatunk a távoktatásról, egyetemisták szemszögéből.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Miniszterelnökség államtitkára szerint a kormánynak semmi köze az Index körüli történésekhez. Fontos számára a jogállam, de azt gondolja, hogy politikai bunkósbotként használják a térségben. Arra számít, hogy egy habarék ellenzékkel kell majd megküzdenie a kormánypártoknak 2022-ben. Úgy látja, csak két olyan ellenzéki városvezetés van, Budapesté és Hódmezővásárhelyé, amit saját települése helyett csak az országos politizálást szolgáló kommunikáció érdekel. Orbán Balázs volt a Reaktor Podcast vendége.

Menesztették az Index főszerkesztőjét, felállt vele a szerkesztőség és a munkatársak jelentős része. A fél ország azt találgatja, hogy a kormánynak volt-e köze az Index megszűnéséhez?

Természetesen nem volt semmilyen köze, aki mást állít, az egyszerűen nem mond igazat. A kormánynak amúgy is korlátozottan van dolga a médiapiaci változásokkal, bár itt is van nemzetstratégiai érdek. Mindegy, hogy a kormánnyal szemben kritikus, vagy inkább támogató médiafelületekről beszélünk, fontos, hogy ezek hazai kézben legyenek.
E tekintetben az elmúlt években sikerült jó irányban változtatásokat eszközölni, de egy-két ilyen stratégiai céltételezésen túlmenően a kormánynak nincsen dolga a médiapiaci fejleményekkel.
Az Index esetében azt látom, hogy ez egy balliberális belharc. Azért azt állítani, hogy az Index egyik ügyvédje és alapítója, illetve az eddigi főszerkesztője és szerkesztősége közötti konfliktushoz bármi köze lenne a jobboldalnak, az szerintem képtelenség. Én fel voltam készülve arra, hogy ez a narratíva majd épül ellenünk, biztos, hogy a nemzetközi térben ez elő fog kerülni. Sok sikert kívánunk mindenkinek, aki ezzel próbálkozik!

Most vagyunk túl a többéves uniós pénzügyi keret letárgyalásán. Egyesek azt állítják, hogy kikerült a jogállamisági feltételrendszer az uniós forrásokkal kapcsolatban, mások szerint benne maradt az új MFF-ben. Mi a véleménye erről?

Abból érdemes kiindulni, hogy mi az a cél, amit meghatároztunk, vagy mi az a veszély, aminek az elhárítására törekedtünk. A jogállamiság kérdése fontos dolog, a jogállamiság fontos alapérték, az EU egyik legfontosabb alapértéke. Én jogászként kifejezetten sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és tudom, hogy intellektuálisan milyen nehéz feladat összehasonlítani a különböző országokat a jogállamiság állása szempontjából. Mást jelent a jogállamiság egy angolszász kontextusban és egy germán kontextusban.
Komoly intellektuális feladatra vállalkozik az, aki a jogállamiság kérdésében objektíve szeretne valamit állítani. De az elmúlt években a jogállamisági vizsgálatokban ez az összefüggésrendszer sajnos fel sem merült, mert a jogállamiságot mint egy politikai furkósbotot kezdték el egyes nyugat-európai országok használni, elsősorban a kelet-közép-európai országokkal szemben. Egészen egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy ők másképpen gondolkodnak Európa jelenéről, jövőjéről, és másképpen gondolkodnak a sikerhez vezető útról, mint az a nyugat-európai országok között megszokott.
Mindezt úgy próbálták átfordítani, mintha itt jogállamisági problémák lennének, de kérdezem én: mi köze van a jogállamisághoz annak, hogy mi van a magyar tankönyvekben? Vagy hogy mi rögzítettük az alkotmány szintjén, hogy a házasság egy férfi és egy nő közötti intézményesített együttélési forma:

nincs olyan jogi kézikönyv, dokumentum, ami ezt a két állítást összefüggésbe hozza a jogállamiság fogalmával.

Teljesen egyértelmű, hogy ez egy politikai furkósbotként használt nyomásgyakorlási eszköz volt eddig, és innentől kezdve keveredtünk bele a következő időszak költségvetéséről szóló tárgyalásokba, amikor az a veszély jelent meg a horizonton, hogy a következő időszakban a hazánk számára járó uniós források elosztásával és felhasználásával összefüggésben ezt a politikai eszközt kívánták velünk szemben használni. Mi pedig védekezésképtelen állapotban vagy fordítunk a politikánkon olyan irányba, ahogyan azt meghatározzák (nem a szuverenitást, bevándorlásellenességet, családok védelmét helyezzük a középpontba, hanem mást), vagy nem kapjuk meg a számunkra járó forrásokat. Ezt a veszélyt azonosítottuk, és egyértelműen sikerült megakadályozni, ez egyértelmű siker.
Magyarország több forrást fog kapni, mint az eredeti tervek szerint, másrészt olyan feltételek mellett tudjuk ezeket a pénzeket felhasználni, amelyek jók az országnak és a magyar emberek nagy százaléka által támogatott közpolitikai irányoknak is megfelelnek.

Mi a személyes véleménye a jogállamiság helyzetéről Magyarországon? A legtöbben azzal érvelnek, hogy mi a problémája Magyarországnak azzal, ha bent marad a jogállamisági feltétel, ha itthon nincsen probléma a jogállamisággal?

Összességében semmi problémánk nincs ezzel, azt gondoljuk, hogy minden uniós országnak jogállamként kell működnie, és a jogállamiság érvényesülését valamilyen módon biztosítani kell. De nagyon nem mindegy, hogy mit értünk a jogállamiság fogalmán.
Ha ebbe a fogalomba közpolitikai kérdéseket is beleértünk, a gender-ideológiától kezdve akár gazdaságpolitikai intézkedésekig, az komoly red line, komoly no-go zóna a magyar kormány számára.
Ezek semmi másról nem szólnak, mint a kelet-közép-európai országok visszalökdöséséről egyfajta félperifériára, amivel mi nem értünk egyet és elfogadhatatlannak tartjuk. Ezért nem az a lényeg, hogy szerepel-e, vagy nem szerepel, hanem hogy amilyen módon szerepel, az alkalmas-e arra, hogy ezt a számunkra is fontos értéket a megfelelő polcon elhelyezzük, és iránytűként használjuk.
Vagy arra szolgál, és olyan mechanizmusok támogatják, amelyek nem objektívek, hanem politikai preferenciák alapján felhasználhatók tetszőlegesen bizonyos uniós tagállamok ellen? A magyar miniszterelnöktől sem lehet olyan nyilatkozatot találni, amiben azt állította volna, hogy a jogállamiság nem fontos érték. Ha így lenne, akkor nem lennénk ennek a klubnak a tagjai.

Borzolta a közvéleményt Kaleta Gábor ügye, a volt perui nagykövet számítógépén több mint 19.000 gyermekpornográf felvételt találtak. A kormányzat bejelentette, hogy szigorítást tervez a gyermekvédelem terén. Milyen típusú szigorítások várhatók?

Egy komplex csomagon gondolkodunk, nem csak ez az elfogadhatatlan és tolerálhatatlan ügy az, ami kiváltotta az ezzel összefüggő gondolkodást, hanem az elmúlt években is gyűjtöttük azokat a lépéseket, amik gyermekeink biztonságát erősíthetik.
Néhány részterületen már úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, és a tavaszi ülésszakon is meghozta a Parlament a megfelelő jogszabályokat, ilyen például az iskolaőrség bevezetése, amely nem csak a tanárok, hanem az iskolába járó gyermekek védelmét is szolgálja. Ilyen lépésekben gondolkodunk, és én kifejezetten örülnék annak, hogyha a pedofil bűnelkövetőkkel kapcsolatos szabály is szigorúbb lenne, és az ellenőrzésük, vagy akár a nyilvánosság előtti mozgásuk követhetősége is része lenne ennek a csomagnak. De ezek a jogalkotási feladatok az őszi ülésszakban várnak ránk.

Az Indexhez hasonlóan Kaleta Gábor ügyét is megpróbálták ráhúzni a jobboldalra, olyan érveléssel, hogy Kaleta Gábor a Fidesz-kormány alatt is nagyköveti tisztséget tudott betölteni. Lát-e bármilyen összefüggést a kormányzat, illetve Kaleta Gábor ügye között?

Ezt egy rendkívül ízléstelen dolognak tartanám és nem is mennék bele ezzel kapcsolatban politikai sárdobálásba. Azt gondolom, hogy politikai megközelítésnek nincs helye. Minden normális ember egyetért azzal, hogy amit Kaleta Gábor tett, és a hozzá hasonló bűnelkövetők tesznek, az nem csak elfogadhatatlan, hanem, ha lehet ilyet mondani, akkor a bűncselekmények közül is a legrosszabbak közé tartozik és a legszigorúbb büntetést igényli.
Én azt látom, hogy a nagyköveti gárda és a Külügyminisztérium is teljesen egyértelműen állást foglalt. A kollégáik is teljesen egyértelművé tették, függetlenül attól, hogy a törvények szerint milyen büntetést kap, egy ilyen embernek nincs helye a magyar közszolgálatban. Azt gondolom, hogy amíg ez a kormány van, addig ehhez fogjuk tartani magunkat.

Kíváncsi lennék, hogy az új fővárosi önkormányzatnak milyen eredményeket tud tulajdonítani az elmúlt tíz hónapban?

Most megfogott. Én azt látom, hogy ők igazából politikai kommunikációban erősek, a városmenedzsmenti feladatokban és az apróbb munkákban, építkezésekben kevésbé. Hogy ez kinek a felelőssége… ez azért van, mert olyan karakterek vezetik a várost, akik amúgy is ettől a városépítő aprómunkáktól és a projektmenedzsment szemlélettől távol állnak, vagy egyébként foglyul ejti őket az a politikai közösség, ami őket ebbe a székbe segítette… Szerintem ez egy alegység-kérdés.

A budapestiek és a magyar választópolgárok számpontjából a sajnálatos lényeg a végeredmény, hogy nem történt semmi az elmúlt időszakban.

Míg az elmúlt tíz év városvezetésével, kormányzat és város közötti együttműködésében jól látszik egy ív, egy stratégia, ami mentén haladtak az elképzelések, gombamód hónapról hónapra készületek el a fejlesztések és jöttek elő az újabb és újabb tervek, épült-szépült a város, addig én ilyet nem látok az elmúlt tíz hónapban. A városvezetés sikerét, mint egyszerű budapesti, aki egész életében Budapesten élt, nem tudom máshogy mérni. Küzdjenek ők, ha eredményt szeretnének mondani, de én sajnos nem tudok ilyet. Bár ne így lenne!

Márpedig annak ellenére, amit elmondott, eredményt értek el a 2019-es helyhatósági választásokon. Minek tulajdonítja azt, hogy Tarlós Istvánt nem választották újra a budapestiek?

Szerintem nem Tarlós István vezetői képességéről mondtak ítéletet, hanem az önkormányzati választásnak volt egy olyan politikai kontextusa, ami tulajdonképpen egy 10-20%-nyi szavazót, akik potenciálisan a kormányoldal sikeresnek mondott városvezetőire szavazott volna, azokat eltántorított és átvitt a másik oldalra. Ez történt Budapest és pár nagyváros esetében is. Szerintem egyre többen vannak, akik látják, hogy ez talán nem volt egy szerencsés döntés, mert nem arról van szó, hogy van egy alternatív leadership, egy alternatív stratégia vagy egy szakmai vezetői gárda, hanem nincs semmi, csak a napi politikai számítás és kommunikáció.
Nyilván a demokrácia alapja az, hogy a választópolgárok döntéseit mindig tiszteletben kell tartani. A mi feladatunk az az – kormányzati logikából, nem pártpolitikai logikából beszélek –, hogy egyrészt a megválasztott településvezetőkkel együttműködjünk.
Minden település fejlesztése és fejlődése érdekünk, ráadásul ezek a fejlesztések a kormány nélkül nem képzelhetőek el. Nincs olyan helyzet, amikor egy önkormányzat a kormány nélkül tud adott települést fejleszteni. Ez nem csak Magyarországon nincs így, hanem máshol sem. Éppen ezért tarthatatlan és érthetetlen az az álláspont, hogy valaki politikai szabadságharcosként képzeli el a saját városvezetői funkcióját.
Nekünk az a feladatunk, hogy mindenkivel együttműködjünk. Ha visszakapcsolok pártpolitikai logikára, ott

az a fontos, hogy megértsük, hogy ezek az emberek miért távolodtak el és ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy ez legközelebb is megtörténjen. Minden egyes nap meg kell szolgálni a demokráciában a bizalmat.

 Ezügyben nincsenek ad acta helyzetek, hanem ezt a bizalmat mindig, minden pillanatban tudni kell hozni és tudni kell megfelelni.

Annak ellenére, hogy most is említette, hogy a kormányzat az együttműködésre törekszik az önkormányzatokkal, folyamatosan éri az ellenzéki vezetésű önkormányzatok részéről az a vád a kormányzatot, hogy kivéreztetés folyik, elzárják a forrásokat Mit gondol erről? Van valamennyi igazság ebben az elmondásban?

Ezt egy picit árnyaltabban fogalmaznám meg, mert az látszik, hogy az önkormányzatok és a vezetőik döntő többsége teszi a dolgát. Mindegy, hogy ő kormánypárti vagy ellenzéki. És vannak olyan ellenzéki önkormányzati vezetők, akik valamilyen országos politikai megmérettetésre készülnek, és ezért ezt a pozíciójukat arra használják, hogy a saját maguk imázsát és kampányát elkezdjék építeni.
A hódmezővásárhelyi és a budapesti városvezetés tipikusan ilyen, de a többi ellenzéki városvezetésnél azt látom, hogy persze ott is vannak konfliktusok és egyetnemértések, de ott mindenki a város ügyeivel van elfoglalva. Ez a két személy és ez a két városvezetés kivétel.
A számok teljesen egyértelműek. Egyszer összeszedtem egy publicisztikában és adatoltan megmutattam, hogy hogyan alakul a pénzügyi helyzete a fővárosnak és az önkormányzatoknak. Csak ha egy számot szabad, ez egy elég könnyen megítélhető szám, mert az önkormányzatoknak nyújtott állami támogatások összege egy külön költségvetési sorként szerepel a jövő évi költségvetésben. Azon az egy soron össze van hordva minden. Mi egyébként a költségvetés tervezésekor sokszor szoktuk mondani, hogy mindent összehordunk, nagy sorok alá rendezünk. Ez nem könnyíti meg a tervezést, de ez most pont segíti ennek a vitának a megoldását, mert itt

minden önkormányzatokkal kapcsolatos forrás egy sor alá van rendezve és abban a fejezetben 16%-kal több forrás van, mint ami a tavaly elfogadott, idei évre vonatkozó költségvetésben volt.
Innentől kezdve a tények szintjén ez a vita ezzel eldőlt.

Ha megnézzük Budapest helyzetét, akkor nagyon sok mutatót tudunk mondani, ami fontos. Az egyik az, hogy ha megnézzük, hogy milyen volt az adósságkonszolidációból Budapest aránya a többi településhez képest, ott is kivételezett helyzetben volt a főváros.
Én ezzel egyetértek, szerintem ez helyes döntés volt. Illetve a fejlesztések, tehát az összes fejlesztési forrás, ami Magyarországon rendelkezésre áll, azokból a Budapestre áramló fejlesztési források összege alapján a lakosságarányhoz képest kifejezetten felülreprezentált a főváros.
Az iparűzési adóbevétel itt növekedett az elmúlt 10 évben a leginkább, és általánosságban is azt lehet mondani az önkormányzati szektornál, hogy noha feladatot vállal át az állam, olyanokat, amelyek kifejezetten magas kiadási főösszeggel jártak az önkormányzatok számára, ennek ellenére az a forrásmennyiség, amelyből az önkormányzatok gazdálkodnak – elsősorban az iparűzési adó bevételek, ami a gazdasági növekedéshez kapcsolódik, meg az egyéb bevételek révén –, az jóval több, mint 2010-ben.

Az önkormányzatok saját bevételei úgy, hogy a feladataik nagy része elment, több mint kétszeresére, nagyjából 500 milliárd környékéről 1000 milliárd környékére emelkedtek.

Ezek jelentős számok. Természetesen mivel az önkormányzatok vannak a legközelebb a választópolgárokhoz, bizonyos szempontból minden, az önkormányzatoknak juttatott forrás jó helyre megy. Ha nem valami elfogadhatatlan dolgot csinálnak vele, vagy politikai klientúraépítésre, tanácsadói szerződésekre költik, akkor nagy valószínűséggel az állampolgárokat szolgáló szolgáltatásokat fognak belőlük finanszírozni. Minden ilyen forrás jó helyre megy. Ilyen szempontból a magyar önkormányzati rendszer sokkal jobb állapotban van, mint 2010-ben volt.

Utólag visszagondolva, mi a véleménye a Lánchíd körül kialakult mizériáról? Lehet ennek nagyobb politikai szimbolikája?

A Lánchíd nemzeti szimbólum, foglalkozni kell vele. A Lánchíd felújításnak felelőssége jelen pillanatban jogilag a fővárosnál van, ennek ellenére a magyar kormány azért, mert egy nemzeti szimbólumról van szó, központi költségvetési támogatást is biztosít hozzá. Amíg a Tarlós István-féle városvezetés volt, addig az ezzel összefüggő közbeszerzési eljárások, előkészítések elindultak, a műszaki tervezés megkezdődött, sőt még a kivitelezőkkel való tárgyalások is komolyan zajlottak, hogy pontosan mennyiért, mikor induljon meg a felújítás.

Karácsony Gergely főpolgármester úr megválasztása visszalőtt minket a kőkorszakba, nem történt semmi, minden hirtelen leállt, elkezdődött az egymásra mutogatás, a politikai kéregetés, újabb források bevonása, amiből nyilvánvalóan nem a Lánchíd felújítását akarták finanszírozni, hanem más politikai projekteket.

Ha megnézzük a főváros számláit, a rendelkezésre álló szabad forrásokat, akkor több mint 200 milliárd forintot látunk. A konzervatív becslések szerint a Lánchíd felújítása, az Alagút felújításával és a Clark Ádám tér rendbetételével együtt is olyan 45 milliárd forint körüli összeg lett volna. Tehát a szükséges források körülbelül ötszöröse áll jelenleg is rendelkezésére a fővárosnak. Van olyan nap, amikor inkább dühöt érzek, hogy mért nem történik semmi – én is mindennap többször használom a Lánchidat –, jobb napokon meg csak nevet rajta az ember, és drukkol Budapest városvezetésének, hogy végre 10 hónap Facebook kommentelés után képesek legyenek egy közbeszerzést kiírni. Reméljük, hogy ez meg fog történni, még a ciklus vége előtt.

Közeleg a 2022-es országgyűlési választás. A Momentumot és a Demokratikus Koalíciót a legtöbb közvélemény-kutató nagyon közel méri egymáshoz. Elmondható, hogy ez a két párt fog a Fidesszel birokra kelni 2022-ben?

Úgy látom, hogy egy baloldali konglomerátum fog a Fidesszel szemben állni 2022-ben. Egyébként ez a magyar politikai fejlődés logikája szempontjából egy nem újszerű helyzet. Például a dualizmus korában is hosszú időszakot határozott meg az a belpolitikai képlet, hogy van egy erős és egységes kormánypárt egy komoly miniszterelnökkel és velük szemben – akkor úgy hívták őket, hogy a habarék ellenzék –, egy olyan csapat, ahova minden szerencselovag, lobbista meg különböző politikai komisszár összeáll. Akkoriban, a dualizmus korában is az egyetlen mondanivalójuk az volt, hogy ne az, ami most van, hanem legyen valami más. De hogy pontosan mi ez a más, ettől mit várhatunk, mennyire lenne jó a magyaroknak? Erről akkor sem mondtak semmit és azt látom, hogy most sem terveznek ezzel összefüggésben semmilyen állítást tenni.

Egy nagy habarék baloldali ellenzékkel számolunk, ami sajnálatos módon ki lesz szolgáltatva a külföldről jövő nyomásnak.

Azt, hogy önálló, szuverén tényezőként tudjon a nemzet érdekében politikát csinálni, mindegy, hogyan alakul a választás, kizártnak tartom. Biztos, hogy egy kívülről irányított történet lesz. Nagy szakpolitikai megoldásokat vagy stratégiai víziót sem várok tőlük.

Ők a gyűlölet, irigység, rosszkedv felkorbácsolásában fognak bízni, hogy abban el tudnak érni egy olyan szintet, ami átszakítja a kormányoldal támogatottságát.

Azért mi sem most jöttünk a falvédőről. Tíz éve óriási külső és belső ellenszélben, bármilyen ellenzéki rész támogatása nélkül végezzük azt a nemzetépítő munkát, amit eddig csináltunk, így készülünk a továbbiakban is. A választópolgárok eldöntik, hogy ezt a munkát jól csináltuk-e, kapunk-e felhatalmazást a következő időszakra, vagy nem.

Úgy tudom, hogy közvetlenül a Mathias Corvinus Collegiumból érkezett az interjúra. Kifejtené pár gondolatban, hogy mi készül most az MCC-ben?

Szerintem ez egy nagyon fontos projekt. Tehetséggondozásra ilyen erőforrások és figyelem a rendszerváltoztatás óta soha nem hárult. Ha nem lennének túlzottan patetikus és nagy szavak ezek, akkor azt mondanám, hogy a modern kori Magyarországon a 19. századtól számolva sem kapott ilyen löketet a tehetséggondozás ügye.
Ezért hálásak vagyunk a magyar országgyűlésnek és kormánynak, és a Mathias Corvinus Collegiumot 25 éve létrehozó, alapító családnak, akik nélkül ez az intézmény nem tartana itt, ahol tart és nem állna ilyen lehetőségek kapujában, mint most.

A feladat nem kisebb, mint hogy a legtehetségesebb magyarok ügyét fel kell karolni szerte a Kárpát-medencében tízéves kortól egészen a nyugdíjba vonulásig.

Nekik egy olyan gyorsítópályát, lehetőséget, képzést kell biztosítani, amely révén el tudjuk érni, hogy lesz a 21. század közepén és második felében is a világra nyitott, nemzetközi tapasztalattal rendelkező, de elkötelezetten magyar, tehát nemzeti politikai, gazdasági és kulturális elit. Ez a misszió, aminek az első, talán legnehezebb lépéseit megtettük, felállt az új struktúra, létrejött az új finanszírozási konstrukció, az új szervezet és most jön az aprómunka, mind a szervezeti, mind az infrastrukturális építkezés terén.

Az interjút készítette:

Simon Tamás, Fúzió Hallgatói Közösség

Manapság rengeteget használjuk okostelefonjainkat, és olyannyira magától értetődőnek tekintjük ezt, hogy sokszor fel se merül bennünk, hogy a függőivé váltunk. És ha mégis? Hol húzódik a határ egészséges és függő között? El tudunk-e egyáltalán szakadni okostelefonunktól?

Nem tartom magam telefonfüggőnek, de biztos ami biztos, teszteltem magam: péntek reggel 7 órától vasárnap reggel 7-ig letettem az éjjeliszekrényemre az okostelefonom, és csak abban az esetben vettem a kezembe, ha valaki hagyományos telefonon hívott. Ez mindösszesen egyszer történt meg a 48 óra alatt.

A kísérlet élvégzésére egy olyan hétvégét választottam, amit a nyaralóban töltök, ami egy nehezítés, hiszen otthon könnyebb lenne alternatív elfoglaltságot keresni.

Tapasztalatok

Saját magam is meglepődve tapasztaltam, hogy

ki lehet bírni okostelefon nélkül a 48 órát.

Kiderült, hogy ha valaki sürgős ügyben keres, az úgyis fel fog hívni telefonon, mihelyt észleli, hogy nem kap választ Messengeren.

Senki nem sértődött meg azon, hogy nem válaszoltam neki azonnal.

A napi teendők elvégzése gördülékenyebben ment, mert nem kellett egy-egy Messenger üzenet miatt félbeszakítanom amit éppen csinálok.

A könyvet, amit már egy hete olvasok (eddig csak 20-30 oldalt olvastam el esténként) most sikerült 1 este alatt befejezni.

Vasárnap 7 órakor, a 48 óra letelte után megnéztem, hogy kik írtak nekem Messengeren vagy kik jelöltek meg egy posztban: az eredmény 17 Messenger üzenet és 1 Facebook posztban megjelölés. 1 óra alatt sikerült mindenkinek válaszolnom, illetve reagálnom.

Elgondolkodtató, hogy ha mindenkinek azonnal válaszoltam volna, csak 5 percre megszakítva amit éppen csinálok, az is mindössze 1 órába telt volna a 2 nap alatt?

Az okostelefon-használat teljesen normális és alapvető dolog. Jelentősen megkönnyíti a mindennapjainkat, de fontos hogy ne alakuljon ki függőség. Nagyon nem mindegy, hogy mennyi időnk megy el vele. Mindenképpen érdemes legalább egyszer tesztelni, hogy mennyi időt bírunk ki nélküle, ugyanis ezáltal is jobban megismerjük önmagunkat.

Szerzőinknek adtunk egy kihívást: szembesüljenek az okostelefon + internet + azonnali jutalmazásra kifejlesztett platformok jelentette függőségükkel. 48 órán keresztül minden, ami internet, tilos.

Kipróbáltad? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu