Reaktor

A több mint egy évig tartó utazás tilalom feloldódni látszik, így sokan már bele is vetették magukat a rég várt külföldi nyaralásokba. Bár egyre népszerűbbek a hétvégi, európai kiruccanások, még mindig sokak fejében az a gondolat él, hogy utazni drága. Cikksorozatomban szeretnék megosztani néhány ötletet, hogy miként lehet az utazást rendszeressé tenni még úgy is, ha csak nagyon limitált keretből gazdálkodhatunk. 

Nem vagyok elrugaszkodva a valóságtól: tudom, hogy a járvány nagyon sok ember megélhetését kockára tette, és most még nehezebb olyan luxusra félretenni mint egy külföldi nyaralás.

De valóban luxus egy-egy városnézős hétvége egy európai nagyvárosban?

Manapság már egyáltalán nem. Míg 10-15 évvel ezelőtt az utazási irodák ajánlatai voltak a legnépszerűbbek, addig ma már egyénileg is simán meg lehet szervezni egy kis kirándulást.

Az elmúlt néhány évben több mint hat európai országban voltam pihenés, városnézés céljából - mindezt egyetemi ösztöndíjakból és diákmunkából finanszírozva. Több barátom is furcsán nézett amikor bejelentettem, hogy már megint utazom, és a szüleim is csodálkozva figyelték ahogy mindenféle anyagi segítség nélkül egy évben már harmadszorra ülök fel a repülőre. A kérdés mindig ugyanaz volt: hogyan tudod megoldani az utazást ennyire olcsón?

Utazás

A kérdésre komplikált a válasz, kezdjük tehát a két alappal: az utazással és a szállással. A fapados légitársaságok ma már szinte minden országban jelen vannak, és sok esetben szinte az ember után dobják a jegyeket, annyira olcsó. Budapest - Milánó retúrjegy 6 ezer Ft? Budapest - Párizs 10 ezer? De még Berlinbe, vagy Oslóba is eljuthatunk 10 ezer forint alatt. Minden csak időzítés kérdése. 

Az olcsó utazás lényege a rugalmasság. Nem egyszerű a szabadságokkal trükközni, és elég bonyolult tud lenni az utazás a hét közepén, de ki lehet fogni pénteki és vasárnapi járatokat is, egy hazai távolsági busz jegy áráért. Számomra például ha az időpont fix, akkor a helyszínben vagyok rugalmasabb. Ha a várost már kinéztem, akkor pedig az időpontból kell engedni. Ha sokszor ránézünk néhány légitársaság oldalára, biztosan találunk érdekes ajánlatokat, potom pénzért. 

Így jutottam el például Norvégiába. Tudtam, hogy szeretnék utazni, de nem volt konkrét úti cél a fejemben, így a WizzAir oldalát böngészve találtam rá a 4 ezer forintos jegyekre Oslóba. Egy ilyen ajánlatot nehéz visszautasítani, így pár héttel később már egy városnézős hajóról figyeltem a fjordokat. Sok légitársaság klubtagságot is ajánl, mely állandó kedvezményeket és előnyöket biztosít az utazóknak. 

Ide tartozik még a csomagok és az ülőhelyek kérdése. Pakolni nem mindig egyszerű, főleg a téli hónapokban, amikor két pulcsi és egy farmer szinte megtölti a kisbőröndöt. A kabin poggyászok mérete pedig légitársaság függő - a WizzAirnél például nevetségesen kicsi a limit - viszont mindenképp oda kell rá figyelni, hiszen ez mindig egy "könnyű" lehúzást eredményezhet. Egy-egy feladós bőrönd ára például a jegy többszöröse is lehet, szóval egy hétvégi kirándulásra érdemes beleférni egy hátizsákba. 

Ugyanez vonatkozik az ülőhelyekre is. Nyilván jó érzés az útitársunkkal beszélgetni a gépen, vagy közösen filmezni, de az egymás mellé szóló ülésekért is fizetni kell, nem is keveset. Ha csak nincs valami nagyon fontos ok, engedjük a légitársaságnak, hogy ők adják nekünk a helyeket, mégha azok nem is egymás mellé szólnak. Azt a másfél - két órát kibírjuk a barátnőnk nélkül, cserébe pedig rengeteget spórolunk.

Szállás

A másik fő kiadás a szállás, ami néhány drágább országnál különösen nagy kihívást tud jelenteni. Szerencsére a nagyvárosok nagyon sok opciót kínálnak: választhatunk diákszállást, hostelt vagy akár airbnb-t is. Általános szabály, hogy a város külső részein sokkal olcsóbb a szállás, de a tömegközlekedést is számításba kell venni, hiszen sok esetben az ingázás árával együtt már jobban megéri egy központibb alvóhely. Eddig minden esetben sikerült olyan szállást találnom ami metró közeli volt, és negyed óra alatt szinte bármit meg tudtam közelíteni.

Egy szoba ára már akár 10-15 ezer forinttól is kezdődhet, amit két felé osztva már egyszerűbb kigazdálkodni. A Como-i tó partjától például egy utcára találtam szobát egy csendes kis hostelben, ahol két éjszaka 20 ezer forintra jött ki egy fő részére. Párizsban pedig egy saját fürdőszobás, teljesen központi (két metrómegálló volt a Louvre) szobát béreltünk barátnőmmel három éjszakára, 40 ezer forintért. Relatív hogy mi drága, és mi olcsó, de szerintem ez mindenképp egy jó ajánlat volt.

Az ingyenesen lemondható, booking.com-os szállások voltak nekem az eddigi kedvenceim, érdemes szétnézni a választékban. Sok szállás pluszt számol fel a törölközőkért, ágyneműért, vagy a reggeliért, úgyhogy fontos elolvasni az apró betűs részt. Összességében a vélemények számítanak leginkább, ha az előttünk ott megszálló vendégek jó értékeléseket adtak, akkor mi is nyugodt szívvel mehetünk egy-egy kisebb szálláshelyre is. 

Következő cikkemben az utazások során felmerülő további költségekről lesz szó, illetve arról, hogy miként lehet ezeket kikerülni, vagy lefaragni. A lényeg, hogy minél több kalandban lehessen részünk, anyagi csőd nélkül! Indulás!

Megjelentek a felvételi ponthatárok az egyetemen, a közösségi médiát elárasztották az egyetemek felvételi sms-einek képernyőfotói. Miután kiörömködték magukat a friss gólyák, szembesülnek a makacs operatív részletekkel, melyeknek nagyon komoly checkpointja a kérdés: hol fogok lakni? Ha az sms szerint Téged is egy egyetem vár szeptembertől, ez a cikk neked szól: mivel is kell számolj főszezonban az albérletpiacon?

A nagy földrajzi felfedezések előtt Európából csak egy irányba lehetett kereskedni: Ázsia felé, az arab világon és az Oszmán Birodalmon keresztül. Ez abból a szempontból volt problémás, hogy az arabok illetve a törökök igen magas adókkal sújtották a kereskedőket. Ezután már csak egy lépés volt, hogy megbizonyosodjanak róla: a hajós kereskedelem lehetséges India felé.

A kezdet

Az első Kelet-indiai Társaságot a britek alapították 1600-ban, akkor még Angol Kelet-indiai Társaság néven, melyet később változtattak Brit-Kelet-indiai Társaságra. A britek sikerén felbuzdulva alapított a többi európai ország is Kelet-indiai Társaságokat, de kétség kívül ezek közül a leghíresebb a Holland Kelet-indiai Társaság. Mindehhez persze az kellett, hogy létezzen maga Hollandia, ugyanis a szószoros értelmében vett Hollandia csak 1581. július 26-án kiáltotta ki függetlenségét Spanyolországtól. Azonban a világot ekkorra már két, egy spanyol és egy portugál részre osztották a tordesillasi szerződésben (1494). Ahhoz, hogy megszerezzék az ázsiai területeket, harcot kellett vívniuk Portugáliával. Az, hogy ki lett a győztes, szerintem egyértelmű, de manapság is van még gyarmata Portugáliának a Távol-Keleten, például Makaó vagy Kelet-Timor.

VOC

Na de miért is volt olyan érdekes a Holland Kelet-indiai Társaság, vagy, ahogy rövidítették, VOC? Alig, hogy megalapították 1602-ben, a XVII. század közepére monopolizálta a keleti fűszerkereskedelmet. Mások volt gyarmatait megkaparintotta, mint például Ceylont, a mai Srí Lankát. Emellett a VOC vezetője, Pieterszoon Coen megalapította Indonézia fővárosát, Jakartát, akkor még Batavia néven. A VOC volt az első cég, mely a tevékenysége finanszírozásához részvényt bocsátott ki, így

ez a világ első részvénytársasága.

A világ első részvénye

Az első, általuk kibocsátott részvényt Pieter Hermanz nevére állították ki 1606-ban, aki akkor 150 gueldent fizetett érte, (az okmányt az utolsó részlet kifizetéséért kapta). A társaság egyébként először csak 1610-ben fizetett osztalékot.

Az osztalék egy részét érdekes módon nem pénzben, hanem fűszerekben fizették.

Az első részvény példányát egyébként egy holland történészhallgató találta Hoornban. A részvénykibocsátás hozta el a társaság gazdasági sikerét, ugyanis így a befektetők a kockázatot tudták csökkenteni. Mindenki egy kisebb összeget fektetett bele egy hajóútba, vagyis senki sem finanszírozta az egész expedíciót. Így ha egy hajó nem érte le a célját, mert mondjuk elsüllyedt, a befektetőnek nem veszett oda az egész vagyona.

Az első mamutvállalat

A társaság a csúcsponton 50 ezer alkalmazottal rendelkezett, ezek közül 30 ezren katonák voltak. A Holland Kelet-indiai Társaságnak köszönhetően

Amszterdam a világ pénzügyi központja volt 200 éven keresztül.

Innen is nevezték el Hollandiát Európa Bankárjává. A „cég” a kor szintjén kétszer annyit ért, mint a mai óriáscégek együttvéve. Ugyanis mai értéken átszámolva a társaság 7,9 ezer milliárd dollárt ér, míg az Apple, a Microsoft, a Google és az Amazon értéke összeadva ennek csak a felét. Tulajdonképpen több volt egy mamutvállalatnál: bár a multicégek ma is az államok fölé nőttek, a Holland Kelet-indiai Társaság gyakorlatilag álammá vált. Volt kormánya, flottája, külpolitikája, de még hadserege is. Összehasonlításképpen ez olyan, mintha a Coca Colának tankjai meg vadászrepülői lennének, hogy megvédjék a kólát szállító hajókat.

Ezen felül a Társaság országok kereskedelmét monopolizálta a saját javára, így történt ez például a Japánnal való kereskedelem esetén. Az a Szent Ilona sziget, ahol később meghalt Napóleon, a társaságé volt, míg nem az 1621-ben oda nem adta a Holland Nyugat-indiai Társaságnak. A történet szomorú része, hogy a társaság nem csak fűszerrel, hanem emberekkel is kereskedett, a 200 éves működése alatt csaknem 50 ezer embert hurcolt el.

A történet vége

A társaság hanyatlása a britek térnyerésének volt köszönhető, ugyanis a fűszerek kereskedelme a XVIII. században visszaszorult, és helyébe lépett a gyapot- illetve rabszolgakereskedelem. Ráadásul 1789-ben kitört a francia forradalom, ami szintén a britek fölényét jelentette, majd szépen elfoglalgatták a Holland Kelet-indiai Társaság gyarmatait. A másik gyenge pontja a társaságnak a bataviai (jakartai) központja volt. Minden, a társaság által vitt árunak ezen a központon kellett keresztül mennie, így a szállítás nagyon lassúnak bizonyult, szemben a britek kereskedőivel, így egy idő után a szállítás logisztikailag is nehézkessé vált.

Újra a képernyők elé szegezte a világot az olimpiai játékok megnyitó ünnepsége. Megkésve bár, de varázsából semmit sem veszítve tárult elénk a mesés kavalkád.

Parádés megnyitóra számítottunk, és a kérdés csak az volt, hogyan oldják meg ezt a katartikus élményt a rengeteg táncos és színpadon mozgó művész nélkül, azaz: hogyan lesz járványbiztos egy megnyitó ünnepély? Tokióról lévén szó természetesen bravúros technikai megoldások pótolták a tömegjelenetek élményét: geometriai animációk, fényjátékok vezették be az eseményt, a visszaszámlálás minden momentumára egy klasszis sportolót vonultattak fel a rendezők, a nullás szám pedig maga a stadion felülnézeti sziluettje volt. A táncosokat idén sem kellett nélkülözni, egymástól tisztes távolban, egy-egy otthoni edzőgépet felhasználva díszletként jelenítették meg az utóbbi időszak legfontosabb tanulságát, hogy mennyire nehéz, de mégis lehetséges egymástól távol felkészülni az élet nagy eseményeire, jelen esetben az olimpiára. A megnyitó szlogenje is utalt erre az üzenetre: "Szétválasztva, de nem egyedül"

A koreográfia sztárja nem is lehetett volna alkalmasabb személy, mint a fogadó ország egyik favorit ökölvívónője, aki sportolói tevékenysége mellett hivatásos ápolónő is. Ő a futópadon volt a koreográfia középpontja, illetve egy csapat táncos, akik a különleges játék közben egyáltalán nem is érintették meg egymást, vörös kötelekből hálómintát alkotva egy modern, mozgó műalkotássá formálódtak. A műsorszám egyrészt színeiben reprezentálta a tokiói csapat színeit, másrészt pedig mozgásában a fent említett globális üzenetet hordozta: a táncosok egymástól fizikailag távol, mégis valahogyan összekötve mozogtak. A vírus áldoztainak egyébként még a nemzetek csapatainak bemutatása előtt egyperces néma csenddel adóztak a szervezők, és erre hívták a világ valamennyi szurkolóját is.

A nemzetek hagyománnyá vált felvonulásán a nézők dolgát némileg nehezítette, hogy a felvonulási sorrendet nem a mi megszokott ABC rendünk diktálta, hanem a japán ABC szerint szólították a csapatokat, így előttünk még 142 csapat bevonulás következett. Itt jöttek a szokásos érdekes vagy éppen szomorú hírek az adott nemzet küldöttségéről (gondoljunk csak az ugandai sportoló szökési kísérletére, vagy a lengyel úszók szomorú hátramaradására). A sort illedelmes házigazdaként, 206. helyen Japán zárta.

Voltak azonban az előre megírt forgatókönyvben nem szereplő momentumok is, a legemlékezetesebb talán a talán kissé random, de szórakoztató portugál táncos koreográfia volt. Számunkra a legfelemelőbb, de külföldiek számára is érdekes tény volt a delegált sportolóink száma. A hozzánk hasonló nemzeti össztermékkel vagy alapterülettel rendelkező országok jóval kevesebb sportolót indítottak a játékokon általában véve, mint mi: a magyar olimpiai csapat 173 tagú. Érdekes tény, hogy szép számmal csatlakoztak a lengyelek is, akik úgy produkálnak még a mienknél is bőségesebb delegációt, hogy adminisztratív hiba miatt hat egészséges és felkészült sportolójuk még csak nem is állhatott rajthoz: már a megérkezéskor hazaküldték őket.

"A járványhatás miatt, a nagyvárosokból a nyaralótérségekbe költöző munkavállalók miatt lehet enyhébb a verseny a nagyvárosi albérletekért, a csúcsidőszak előtt." - derül ki az ingatlan.com legfrissebb elemzéséből. A vízparti ingatlanok vonzóbbak lehetnek, főleg a nyári időszakban, így a fővárosi piacon több opció tárul a most költözők számára.

Most, hogy szinte minden felvételiző tudja melyik intézményben tanul tovább, egész biztosan felpörög majd az ingatlanpiac, főleg Budapesten. A járvány hatásai még mindig érződnek az albérletárakon, de a piac szépen lassan kezd magára találni. A fővárosban jelenleg átlagosan havi 140 ezer forintot kell fizetni bérleti díjként, míg a nagyobb egyetemvárosokban mint Debrecenben, Miskolcon, Szegeden vagy Pécsett átlagosan 85-100 ezer forintot kérnek a bérlőktől. 

Már a járvány kezdetekor megnőtt a nyaralók iránti érdeklődés, de most a kiadó nyaralók is 5 éves kereseti csúcsot döntöttek. A Balaton északi partján 280-, míg a déli partján átlagosan 250 ezer forint a bérleti díj. Az egyik legkeresettebb város Balatonfüred: itt a határ a csillagos ég. 

“Az idén, már a nyaralási szezon előtt, az év első hat hónapjában több mint 5 éves csúcsra emelkedett a kiadó nyaralóövezeti ingatlanok iránti kereslet. Ez javarészt a koronavírus-járványnak, azon belül a pandémia során elrendelt karanténnak, ezzel összefüggésben pedig a távmunka és home-office térnyerésének köszönhető. A felsőoktatási felvételi ponthatárok kihirdetése után az albérletpiacra tartó diákoknak ez sokat segíthet, mert a keresettel rendelkező bérlők egy része a nagyvárosokból a nyaralóövezetekbe költözött. Emiatt a diákoknak nem kell a következő hetekben olyan éles konkurenciaharcra számítani az egyetemvárosok albérletpiacain.”

Hozzátette: “A nyaralótérségek közül főként a balatoni és a Velencei-tó melletti kiadó ingatlanok iránt ugrott meg a kereslet. 2016 első félévéhez képest a balatoni északi és déli parton is háromszorosára nőtt a kiadó lakóingatlanok iránti érdeklődések száma 2021 első hat hónapjában. A Velencei-tónál 500 százalékkal nőtt az elmúlt hat évben a bérelhető ingatlanok iránti érdeklődések száma.”

Mindannyian vezetők leszünk előbb vagy utóbb az élet különféle területein, de mitől lesz valaki jó vezető? Erről, valamint motiváló és kiégett vezetőkről, útjukat kereső huszonévesekről és az önismeret fontosságáról beszélgettünk Feledy Botonddal, a jezsuiták brüsszeli European Leadership programjának igazgatójával.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Az idén is megrendezésre kerülő European Leadership programban a cél a fiatalok tudatos vezetővé képzése. Mi a célkitűzése a 2021-es programnak és miért jött létre ez az esemény?

Az az igazság, hogy egy öt hónapos, szemeszterenként ismétlődő programról van szó. Most a hatodik szemesztert fogjuk megnyitni, tehát a hatodik csapatot fogjuk felvételiztetni.

Ennek a kifejezetten brüsszeli, jezsuita ihletésű programnak a célközönsége a fiatal munkavállalók.

Tehát itt nem egyetemistákról van szó, hanem azokról akik egy-két év munkatapasztalatot szereztek, és ezután valamiért úgy döntöttek, hogy megnézik maguknak Brüsszelt. Brüsszelben munkát kezdeni és Brüsszelben gyakornoknak lenni, akár az intézményeken belül, akár a brüsszeli ökoszisztéma más civilszervezeteinél, regionális képviseleteinél, esetleg ügyvédi irodában, azért egy komoly kihívás. Egyrészt a versenyszellem, a túljelentkezés mérete, másrészről pedig egy nagyon színes, sokoldalú, dinamikus munkakörnyezetet jelent és ehhez is meg kell tanulni alkalmazkodni. De leginkább azért jött létre ez a program, mert arra jutottunk, hogy a fiatalok itt kapják a legkisebb intézményi segítséget. Az egyetemen rengeteg mobilitási program van, szaktanácsadás, míg,

amikor az ember bekerül a munkaerőpiac világába, akkor hirtelen elengedik a kezét ezek a korábbi intézmények és ott áll egyedül, vagy ki tudja fizetni az albérletét vagy nem, vagy jó lakótársakat kapott vagy nem.

Mi arra gondoltunk, hogy egy kvázi szakkollégiumi jellegű, de már idősebbeknek szóló informális képzés, az egy megfelelő forma és lehetőség arra, hogy segítsük a brüsszeli integrációt, szocializációt. És egyben azt a gondolkodást is, hogy akar ő abban dolgozni, amire az egyetem felkészítette vagy lehet, hogy más érdekli. Egyfajta hivatást, reflexiót is segítünk ez alatt az öt hónap alatt.

Tehát akkor ez egy gyakorlatias szempontú program?

Igen, abszolút gyakorlatias, tehát nem jár érte kredit. Illetve van, akinek sikerült elfogadtatnia ad hoc alapon, de elsősorban nem cél, hogy kreditet osszunk. Továbbá az sem cél, hogy mester előtt már az emberek ide érkezzenek. Az a benyomásunk és tapasztalatunk, hogy

a leadership egy abszolút tapasztalati tudás, egy know-how, amit el lehet lesni, amit az ember a saját bőrén meg tud tapasztalni, de nem olyasmi, amit tankönyvekből lenne érdemes tanulni.

Ilyen szempontból nagyon sok mentoring, coaching, és más szemtől szembe történő oktatás zajlik, vagy beszélgetés, inkább így mondanám. Emellett vannak azok az összeülések, amikor Herman van Rompuytől, biztosokon át, Navracsics Tiborig meghallgatunk mindenkit. Én ezt úgy hívom, hogy beszámolókat vagy tanúságtételeket, angolul „testimonials” csinálunk, arról, hogy nekik mi volt a legnehezebb a vezetői pályájukon. Ezek azért többnyire a beszélgetés második órájában már nagyon komoly etikai problémák szoktak lenni, illetve nagyon izgalmas megoldások társulnak ezekhez. És ez az, ahol azt gondolom, hogy nagyon sokat tudnak tanulni azok, akik velünk vannak ebben a képzésben, de ez nem egyszerű műfaj. Itt kell, hogy legyen egy nyitottság, érettség. 

Ezen az érettségen mi az öt hónap alatt nagyon sokat tudunk segíteni, de nem állítjuk azt, hogy kész vezetőket fogunk pályára tenni az öt hónap végeztével.

Sokkal inkább arról van szó, hogy öt hónap alatt, mondjuk egy szerszámos ládát adunk ahhoz, hogy később hogyan lehet gondolkozni ezekről, később hova lehet nyúlni, amikor problémáim vannak, amikor kérdéseim merülnek föl.

Ön szerint miért fontos, hogy a jó szakemberek külön képzést kapjanak, mint vezetők?

A vezetés és a leadership azt hiszem egy gyorsan inflálódó szó. miközben mindannyian így-vagy úgy vagyunk vezetők, például a családunkban szülőként előbb-utóbb, vagy a munkahelyen, most ez akár kisebb vagy nagyobb csapatokat jelent, vagy akár egy cserkészcsapatban, tehát a vezetést nem kell túlmisztifikálni.

Egyszerűen tisztában kell lenni azzal, hogy képesek vagyunk másokra hatást gyakorolni, és azt a felelősséget is fel kell ismerni, ami ezzel jár. Ez az, amiben mi szeretnénk segíteni.

Egyébként az is előfordulhat, hogy valaki a magatartásával, életmódjával példamutató és így vezet. Ha nagyon leegyszerűsítem a képletet, valahogy az influencerek is így próbálnak befolyást szerezni. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy tudatos, egy hivatáshoz kapcsolódó, és ezáltal egy alapértékekhez kapcsolódó vezetés legyen. Tehát egy olyan integráns személyiség, aki szerintünk kredibilis vezető, aki az értékeivel összhangban éli a mindennapjait, és lehet, hogy évtizedek alatt fog kinőni egy köznapi értelemben látható vezetővé. De nem kell siettetni ezt a folyamatot, meg kell hagyni az időt, mint egy jó bornak, hogy meg tudjon érni. Ahogy hozunk fiatalabb és idősebb vezetőket, visszavonult vezetőket, kiégett vezetőket és motivált vezetőket, látható, hogy nagyon különböző állomások vannak egy ilyen életpályán. És jó, hogy ezekkel az ember előre tud készülni. Úgyhogy ez egy nagyon izgalmas tudásterület, és ezért egy olyan dolog, amit nehezebb az egyetemeken, formális oktatásban továbbadni, idézőjelben tudásanyagot, mert itt nem arról van szó, hogy megtanulok egy könyvet és akkor én egy vezetővé válok. Úgy is mondhatnám, hogy a mi képzésünknek is, közel a fele, ha nem több, önismeretről szól.

Tehát a jó vezető ismeri önmagát. Ez azt hiszem, itt a mi régiónkban, Közép-Európában egy nem túlbecsült terület, mondhatnánk úgy is, hogy méltatlanul kevés figyelmet kap, hogy önmagunk megismerésére is fordítsunk időt.

Azt is hozzátehetjük, hogy erre az utolsó időszakra az ember életében, amikor még érdemi lehetőség van, hogy sokkal több időt foglalkozzon ezzel, az még a családalapítás előtti, a munkakezdés elei éveket jelenti. Tehát ez egy kegyelmi időszak arra, hogy még az önismeret útján elinduljon az ember. Hogyha el tud indulni ezzel a szerszámos ládával, akkor később is újra elő tudja venni ezeket.

Tehát akkor a vezetés tanítható? A hallgatókat valóban fel lehet készíteni olyan helyzetekre, amikor a döntéseiknek jelentős következményeik lehetnek?

Fel lehet őket készíteni arra, hogy el akarnak-e jutni eddig a helyzetig. Vajon vállalják-e azt, hogy ilyen típusú, mondjuk úgy, hogy hagyományos szervezeti vezetők akarnak lenni. Vagy csinálnak egy olyan saját szervezetet, ami a saját értékeik mentén a saját magatartásukat multiplikálja. Hogy fogják azt elviselni, hogy a főnökük, aki egyébként szintén egy vezető és közöttük, mondjuk, az egyikük osztályvezető, a másik államtitkár, közöttük konfliktus van.Tehát itt a vezetés nem mindig azt jelenti, hogy valaki a piramis legeslegtetején áll, hanem sok piramisocska van egymásba épülve, és bizony én is vezetek, de engem is vezetnek. Ez a leggyakoribb élethelyzet. Az ritka kivétel, amikor valaki a piramis legtetején van. De hogyan tudok működni egy szervezetben? Alapvetően ezzel fognak találkozni a mi hallgatóink is, a 25-30 év közötti munkavállalók, amikor kimennek a munkaerőpiacra. Brüsszelben nagyon gyakran ez a korosztály küzd azért, hogy egyáltalán az első munkaszerződését aláírhassa. Lehet, hogy harminc éves, mire az első, általános értelemben vett főnöke lesz. Ezek nagyon izgalmas dolgok, azt mondanám, hogy

nem azon van a hangsúly, hogy tanítani lehet, hanem azon, hogy tanulni lehet. Azon, hogy meg lehet tapasztalni, és a tapasztalatokat rendszerezni lehet. Ez az az attitűd, amit kevésbé oktatunk az egyetemi világban, hogy a saját megfigyeléseinket érdemes rendszerezni, naplózva tudatosan rögzíteni, ezekre visszatérni és megbeszélni másokkal.

Ez az, ami egy tanulási folyamatnak ugyanolyan, ha nem fontosabb szakasza tud lenni egyes területeken, mint az, hogy még egy huszonkettedik könyvet elolvasok. Ráadásul pont itt végtelenül sok self-help könyv van, ha bemegyünk bármely könyvesboltba. Úgy gondolom, hogy mielőtt az ember ezeket elkezdi nagy mennyiségben fogyasztani, érdemes a saját belső útján elindulni.

Mit lehet elmondani a mai magyar fiatalok európai identitásáról? Inkább az európai vagy a magyar dominál? Egyáltalán szétválasztható-e ez a kettő?

Erre rengeteg különböző kutatás létezik, hogy milyen módon alakulnak az identitásrétegeink. Azt gondolom, hogy biztos, hogy ez képes párhuzamosan létezni emberekben. A közélet iránt érdeklődő fiatalokban elképzelhető, hogy valamelyik identitás domináns, de mi szakterületekre specializálódó fiatalokkal is találkozunk, akiknél nem ez az elsődleges kérdés. Mondjuk lehet, hogy az állatvédelem vagy a klímaváltozás elleni harc mellett elkötelezett és ezt az egészet egy bolygó szintjén szemléli és még akár Európa is kicsi számára. Nagyon érdekes módon megsokszorozódott az ilyen identitásrészecskékkel érkező fiataloknak a száma. Pont ezért fontos számunkra, hogy mi ezekbe a leadership házakba hívjuk meg öt hónapra a hallgatóinkat, akik így kénytelenek minden vacsorát együtt tölteni, együtt sírni, együtt nevetni, és így nagyon sok tapasztalatot osztanak meg maguk között is. Ebben a magyar, az olasz, illetve megismerhetik a többi tagállam Európához való viszonyát is.

Szerintem a legtöbb viszonyt Európáról annak a tükrében tudjuk megtanulni, hogy más tagállamoknak milyen kihívásaik vannak.

Ez sehol nem egy diadalmenet, egy egyszerű történet. Az Egyesült Államokban sem a szövetségi szint az emberek kedvence. Itt hagyományosan van egy szervezet-szociológiai nehézkesség, hiszen egy távoli szintet látunk, nem az a szint kommunikál, csak mi beszélünk róla, nemzeti sajtók írják meg, hogy mi zajlik a nemzetközi, európai térben, a saját lencséjükön keresztül. Ilyen szempontból nagyon sok tisztáznivaló és felismernivaló van akkor, amikor azt látjuk, hogy a dán, a francia, a finn fiatalok mennyi kérdéssel érkeznek meg, amikor az Unióról beszélnek, gondolkoznak, de mégis észre tudjuk venni, hogy saját magunknak van-e hivatásunk ezen a területen vagy nincs. Volt olyan hallgató, aki azt mondta, hogy ő inkább visszatér a tagállamba, és a hazájában fog dolgozni, azzal, hogy jobban megismerte Brüsszelt, és van, aki beleszeret ebbe a műfajba és tervei ellenére kint ragad. Úgyhogy azt mondanám, hogy nem kellene fetisizálni ennek a kettőnek a viszonyát, mert egy sokkal színesebb identitásmátrix az, ami hogyha az ember ad időt magának, akkor felismeri, hogy ehhez még rengeteg dolog hozzájárul, és a történelmi olvasatok mellet még számos olyan olvasat van, leginkább a jövőbe tekintő klímaváltozás, kiberbiztonság, ami egészen más olvasatokat is lehetővé tesz. Akár regionális szinten, nem kell mindjárt európai szintre ugrani. Például mit gondolunk Csallóközről? Vagy a Tiszán hányszor volt olyan szennyezés, ami regionális együttműködést tett volna szükségessé, és hogy ebben gondolkodjunk, hogy egy folyó gyűjtőterülete az egység? Azt hiszem, hogy itt nagyon érdekes évtizedek jönnek és a fiataloknak nem lesz könnyű tájékozódni ebben. Pont ezért az ilyen és az ehhez hasonló programok szeretnének ebben orientációs pontokat nyújtani.

Ahogy ön is említette, itt nem csak a tanároktól lehet tanulni, hanem a diákok egymás által is tudnak fejlődni azáltal, hogy a különböző nézőpontokat, világszemléleteket átadják egymásnak. Ön szerint mit tudnának átadni a magyar diákok a külföldi diákoknak?

Rengeteg sok mindent! Szinte minden egyes szemeszterben volt magyar hallgató. Ők általában magyar szakkollégiumokból érkeztek. Ezek a hallgatók ugyanúgy részt vettek ezekben a beszélgetésekben, ugyanúgy közreműködtek a házon belüli vitákban. Mondanom sem kell, hogy itt a környezetvédelmi NGO-któl kezdve a Fidesz Néppárti delegációjáig mindenféle helyeken dolgoztak. És ezeket a szempontokat be tudják hozni a vacsoraasztal mellé, és olyankor meg tudják hallgatni, hogy vannak más delegációk, akiknél éppen vannak feldolgozandó ügyek vagy éppen nincsenek, vagy hogy a NATO-ban miben különbözik az együttműködés, mint az EU-ban.

A magyarok egy olyan izgalmas közép-európai perspektívát tudnak hozni, amire abszolút szükség van. Nekem az egyik célom ebben a párbeszédben, az a Kelet-Nyugat párbeszéd erősítése. Vagyis, hogy hogyan tudjuk azt érzékeltetni, hogy a posztszovjet térségben a magyar tapasztalat egy speciális tapasztalat.

Nyilván összehasonlítható a lengyel vagy szlovák tapasztalattal, de láthatjuk azt is, hogy harminc év alatt ezek más utakra mentek. A lényeg, hogy el tudjuk magyarázni, hogy ez mit jelent nekünk. A demokratikus rendszerben mi az, amiben máshol vannak a hangsúlyok. Ezekről meghívunk előadókat. Kifejezetten az európai memória szerepéről, arról, hogy ez a vasfüggöny mögött miként fejlődött és miben különbözik Nyugat-Európától. Igyekszünk is provokálni a párbeszédet a hallgatók között, mert nagyon sok hasznos felismerés születik eközben.

Szerte a világban rengeteg olyan magyar vezetővel találkozunk, akik már komoly nemzetközi cégeknél felelnek projektekért. Mik azok az alapértékek, amelyek miatt ők ilyen gyorsan az élmezőnyben találták magukat?

Erre azt hiszem, most itt nem tudok még csak egy féltudományos választ sem adni, hogy van-e olyan közös magyar vezetési stílus, ami az embereket katapultálná. Sokkal inkább látható az, hogy ha Budán vagy Szegeden járt valaki iskolába, akkor még ezek között is van különbség, attól függően, hogy melyik egyetemet végezte. És hát ne felejtsük el, hogy azért a teljes szocializációnak, a családi háttérnek még mekkora szerepe van. Nagyon nehéz nemzeti karakterű vezetésről beszélni, ennél még Magyarország is egy nagyobb ország, ahol Szegedtől Debrecenig, Szombathelytől a Mátráig nagyon sokszínű közösségeink vannak, nagyon sokféle egyetemekkel. Még Pest és Buda között is szeretnek a magyar egyetemisták különbséget tenni. Ilyen szempontból nem biztos, hogy egységes tipológia az, ami érkezik.

Az egyébként mindig egy érdekes kérdés, hogy ezek a sikeres vezetők mit adnak vissza. Alapítanak-e itthon valamit, tanítanak-e, elmondják-e itthon azt, hogy ők mit látnak a világnak abból a szeletéből, amibe ők belátást nyertek a vezetői szerepük által.

Ami Brüsszelben látszik, az az, hogy még mindig nem mi vagyunk a legügyesebb hálózatépítők. Egyszerűen vannak tagállamok, amelyek, bár nyilván ez hivatalosan nem bátorított, de mégis beszélgetnek a bizottsági tisztviselőik a parlamenti képviselőikkel. Erre egyébként időnként van fellángolás magyar oldalon is. De az lenne a legfőbb cél, hogy ezeknek a vezetőknek a legtöbb informális platformot teremtsük. Ez mondjuk egy nemzeti érdekkérdés. Azt mondanám, hogy a vezetőinknek az informális hálózatát lenne érdemes tovább erősíteni, ez az, ami az itthoni vezetőképzést és az utánpótlási csatornákat is meg tudná hosszú távon is erősíteni.

Ez a program olyan skilleket ad a hallgatóknak, amelyek azt segítik, hogy a hallgatók gyorsan magas vezetői pozícióba kerüljenek?

Ez a program egy informális program, tehát a hallgató azt kap meg belőle, amit beletesz. Tehát ezt el lehet úgy is végezni, és nyilván ennek nem örülnénk és próbáljuk is szűrni, hogy megcsinálja a programot anélkül, hogy a saját tapasztalatát érdemben felépítené. De ha a hallgató hajlandó az energiát erre ráfordítani, akkor azt látjuk, hogy voltak olyanok, akik sikeresen a Young Professional programba bejutottak, pedig talán ez a legkompetitívebb európai bizottsági fiatal versenyvizsga. Ide jutottak be hallgatóink, ráadásul magyarok is vannak köztük. Ilyen szempontból,

aki hajlandó ebbe beletenni munkát, és ezeken a találkozókon részt vesz, és használja ezeket a platformokat, akkor adott ez a lehetőség, bár nincs rá garancia.

Brüsszel rendkívül dinamikus város, egyik napról a másikra nem csak a Covid miatt tud megváltozni. Ugyanakkor vannak hallgatók, akik arra jönnek rá, hogy a hagyományos értelemben nem akarnak klasszikus vezetői posztot, vagy nem akarnak beülni egy harmincezer fős Európai Bizottságba. Inkább kicsi, de látható vezetők akarnak lenni. Úgy is mondhatnánk, hogy nagy halak egy kis akváriumban. Inkább azt mondanám, hogy a tudatosítását a vezetői szerepnek szeretnénk segíteni, nem pedig azt, hogy rögtön és nagyon gyorsan pozícióba kerüljenek. Nem is biztos, hogy ez szerencsés. Pont az előbb emlegetett érés szempontjából azt mondanám, hogy meg kell tisztelni a magunk fejlődését azzal, hogy adunk időt annak, hogy leülepedjen a saját szándékunk a hivatásunkról, és akkor így sokkal boldogabbak leszünk, amikor elérjük ezt a vezetői pozíciót. Ezt pedig meghatározhatja a környezet, a világpolitika és nagyon sok más olyan tényező, amire nem biztos, hogy hatása van akár a jelentkezőnek, akár nekünk.

Tehát akkor ez egy jó ugródeszka annak, aki karriert akar építeni. Ön mit szokott tanácsolni azoknak a tanítványoknak, akikben látja a vezetői potenciált?

Az az igazság, hogy minden tehetséges tanítványom, aki szorgalmas és kíváncsi, az már szinte a siker kapujában áll. Szoktam tanácsolni, hogy menjenek el, nézzenek körül, hasonlítsák össze a pályájukat más policy területekkel, más tagállami tapasztalatokkal, más nemzetközi és regionális szintekkel.

Tehát a lokálistól, az önkormányzatitól az európaiig nézzenek körül, vegyenek illatmintát, hogy mik történnek ezeken a helyeken. És utána próbálják meg elképzelni, hogy ebben komfortosan tudják-e érezni magukat. Inkább bátorítom a hallgatóimat arra, hogy merjék ezeket tesztelni. És nem kell csak azért vezetőnek menni, mert ez folyik sok helyről, meg, hogyha valaki nem vezető, akkor nem is ember. Ez itt szerintem abszolúte nem igaz. Hihetetlenül jó szakemberekkel lehet kint találkozni, akik többet tesznek bele a csapatba, mint néha egy-egy közepes kvalitású vezető. A szakemberek megbecsültsége, a csapattagok megbecsülése, szintén a vezetőnek egy olyan fontos képessége, amit hosszú évek alatt fog felismerni, és jön rá arra, hogy ő lehet, hogy jobban függ néhány nem vezető, kvázi beosztottjától vagy szakemberétől. Úgyhogy azt mondanám, hogy mindenki találja meg a puzzle-ben a saját helyét, és ha szeretne vezetni, akkor erre biztos, hogy lesz lehetősége az életben. Nagyon hosszú az negyven-ötven-hatvan év, amit munkával tölthetünk, és ez alatt biztos, hogy lesznek lehetőségek. Nem kell görcsösen rárajtolni, hogy harminckét évesen legyek vezető rögtön vagy, hogy kívülről azt higgyék, hogy vezető vagyok, közben pedig csak a névjegykártyámon vagyok az. Remélem, hogy ezzel valamennyire tudtam válaszolni a kérdésre.

Visszatérve a European Leadership programra, Ön ezt egy jó ugródeszkának tartja akkor?

A sikerünk az látható, nem mondtam eddig számokat, de nagyjából negyvennyolc és ötvenkét százalék között van azok száma, akik ügy döntenek, hogy Brüsszelben maradnak, a többiek visszatértek a tagállamba, tehát nem lehet azt mondani, hogy egy nagy „elszívó” intézmény vagyunk.

Az különös, hogy nem az a negyvennyolc százalék marad ott velünk, aki az elején ezt így gondolta, tehát az emberek láthatóan reflektálnak a saját küldetésükre. És az is látható, hogy nyolcvan és kilencven százalék közötti az, hogy a program befejezése utáni két hónapban munkahelyet tudnak-e szerezni, akár a tagállamban, akár Brüsszelben. Ilyen szempontból azt kell, hogy mondjam, hogy az a hálózat, az esti beszélgetésektől a mentorhálózaton át, mind-mind segíti azt, hogy ha tudatosan teszik fel a kérdéseiket, akkor megtalálják a következő embert, akivel nekik még érdemes beszélni. Ilyen szempontból egy nagyon jó platformnak tartom a programot, ami nagyon sok szempontból hiánypótló Brüsszelben. Tehát az, hogy sokféle fiatal egy helyen, nem politikai ideológiák szerint összeülve, nem szigorúan vett vallási értelemben, bár nyilván a jezsuita háttér azért van, akinek csalogató, van, akinek kevésbé, de mindenképpen nagyon jó párbeszédre nyitott társaságot hoz össze. 

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: szentignac.hu

Itt a nyár, és ahogy egy előző cikkemből kiderül, érdemes belföldön utazni. Persze nemzetközileg is vannak szuper járatok például Horvátországba egészen olcsón. Kíváncsi voltam, hogy a nagy vasútépítésekről híres USA-ban vajon milyen lehetősége van annak, aki vasúttal szeretne utazgatni, és egészen megdöbbentem. A spagetti westernből ismerős lehet a nagy amerikai vasútvonalak építése. Ezek a mai napig léteznek, de az amerikaiak inkább repülnek, vagy autóval utaznak. Emiatt pedig az amerikai vasúti közlekedés az európaihoz képest sokkal alacsonyabb színvonalú, mivel kevesebb a bevétel, így létrejön egy ördögi kör.

Az amerikaiak repülés és vezetésmániájának az egyik oka az, hogy az amerikai települések és nagyvárosok sokkal sűrűbbek a keleti és nyugati part mentén, mint a partoktól bentebb található államokban. A három legsűrűbben lakott terület magasan a többi felett áll népességszám szempontjából. A két part mellett a déli határ középső része is magas népsűrűséggel bír. Önmagában ez nem jelentene gondot, hiszen össze lehet kötni ezeket a területeket, és kapunk egy jól működő vasúthálózatot.

A probléma az Egyesült Államokban azonban az, hogy óriási távolságok vannak a nagyvárosok, nagy népsűrűségű területek között.

A vasút tökéletes eszköz, ha körülbelül háromszáz kilométert utazunk. Ebben az esetben gyorsabb és környezettudatosabb választás az autónál és akár a repülőnél is, hiszen nem telik el idő a váróban és transzfer se kell. Ekkor merülhet fel a kérdés, hogy mi van azokkal a nagyvárosokkal, amik nincsenek olyan messze egymástól. Például ott van a Washington DC-t New Yorkkal összekötő vasútvonal. Ez három és fél óra menetidőbe kerül, és legalább 20 ezer forintba, azaz kb 70 dollárba. Ha autóval indulunk neki ennek az útnak, akkor fél órával hosszabb az út, viszont nem kell a pályaudvarokhoz alkalmazkodni, így végeredményként vezetéssel ugyan annyi idő, viszont valamivel olcsóbb és kényelmesebb is.

Összehasonlításképpen egy európai vasúttal, Rennes és Párizs között két óra az út volt az út 2016-ban és kijöttünk összesen tizenötezer Forintból, azaz harminc Euróból. Jelenleg már ennél is gyorsabb a vasút, igaz drágább is valamivel. Az amerikai vasúthálózat jelentős része elavult, és éppen ezért nem éri meg a rövid távú utazás sem. Washington DC és New York között egyébként van gyors vasút, viszont sokkal költségesebb és lassabb, mint az európai vonalak.

Nem mindig volt ez azonban így. Az észak-amerikai kontinens a 19. században tele volt vasútvonalakkal és a korhoz képest rendkívül jó minőségű utazást biztosítottak a vasutak. Szinte minden szerelvényhez volt csatlakoztatva egy postakocsi is, ezáltal magas profitra tettek szert a vasúttársaságok, hiszen a posta őket alkalmazta a szállításhoz. Az 1960-as években a repülés és autós közlekedés óriási divatnak örvendett a már említett előnyök miatt, azonban ekkorra az amerikai posta is áttért a kamionos levélszállításra, így a vasúttársaságok még több profittól estek el.

Az amerikai vasutak ezek után hanyatlásnak indultak egészen 1970-ig, amikor is Nixon egy szerződés keretében létrehozta az Amtraket. Ez egyfajta szövetségi vasúttársaság, ami Washingtontól kap támogatást a jó minőségű működéshez. Ehhez képest az utóbbi években, egy több mint 300 millió lakossal rendelkező országban, átlagosan napi 300 vasutat indít az Amtrak. Eközben a 67 millió fős Franciaországban naponta 14000 vasút indul útnak.

Ennek egyik oka, hogy az Amtrak népszerűtlen. Megbízhatatlan, hiszen az amerikai vasutak mindössze 72%-a érkezik meg időben az állomásra. A legrosszabb példa az Emeryville és Chicago között vonal, ahol csak a vonatok kevesebb, mint harmada tartja a menetrendben meghatározott időt. Ezen a vonalon egyébként az Amtrak a távolság 1,4%-át tudhatja magáénak. A többi részen a Union Pacific és a BNSF osztozik, ezáltal pedig tovább emelkednek a költségek. Ráadásul a két vállalatnak elsőbbségi joga van ezen a vonalon, így a teherszállítás gyakran lassítja az Amtrak által indított vasutakat.

Ezzel szemben Európában néhány kivételt leszámítva nem létezik olyan, hogy a nemzeti vasúttársasággal szemben egy magánvállalatnak elsőbbsége lenne, így sokkal hatékonyabb a vasúti közlekedés, olyannyira, hogy a vonatok csak 8%-a késik általánosságban. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy Magyarországon is számos vasúttársaság volt, amik aztán csődbe mentek, és úgy alakult ki a MÁV.

Törekvés van arra, hogy az amerikai személyi vasúthálózatot fejlesszék. Jelenleg is több aktív projekt létezik, a nagy részük a nyugati és keleti parton fog elkészülni. A fő probléma viszont, ami miatt az amerikai vasúti közlekedés sosem lesz olyan mint a miénk, az a nagyvárosok elrendezése. Európában könnyen be lehet sétálni az állomásokról a városközpontokba, viszont az amerikai települések sokkal inkább az autós közlekedéshez alkalmazkodtak, így nem sokkal kényelmesebb a vasút mint a repülő. Ha mindent összevetünk, nálunk jelenleg is van értelme a vasútnak, szemben az amerikai vasutakkal.

Ahogyan pedig az amerikai, úgy a magyar és európai vasútvonalak is rengeteg szép tájat járnak be, szóval irány a jegypénztár, itt a nyár, most a legjobb vonattal utazgatni.

A játékok látványvilága mára olyan szintű precizitással és valósághű elemekkel áll a felhasználók rendelkezésére, hogy szó szerint egy új világ tárul a felhasználó szeme elé minden egyes kihíváskor. Az ember természetes indíttatása, hogy a szeme elé táruló szépséget szeretné megörökíteni: ezt tesszük a barlangrajzok óta. Töretlen népszerűséggel hódítanak szinte minden évben a különböző tematikájú fotósok, de pár éve új dimenziókban kezdett el működni a művészeti ág: ahogy a valós teremtett világot szeretik fotózni az emberek, úgy a virtuális térben is csodálatos képeket készítenek napjaink "e-fotó művészei".

Az utóbbi évek ha nem is globálisan, de tech-tematikában elterjedt új szava a hiperrealizmus. A szót magát a virtuális valóság rendkívül precízen kidolgozott látványvilága hívta életre. A realisztikus szót olyan környezetre használjuk, amely nem, vagy csak halványan tér el látványában attól a valóságos képi rendszertől, amiben élünk. A hiperrealisztikus környezet abban múlja felül a "simán" realisztikust, hogy a kidolgozottsága gyanút kelt bennünk, és furcsává válik benne számunkra a jelenlét, hiszen az elménk tudja, hogy a látott kép nem valódi, de a szemünk ezt már nem tudja biztonsággal visszaigazolni. Ezt a hiperrealisztikus világot kezdték el a világ több pontján művészek megörökíteni, miután olyan játékok, mint az Assasin's Creed vagy a Resident Evil Village lehetővé tette a fotó-módot játék közben.

A BBC újságírója, Thomas Hobbs sokrétű vizsgálatot folytatott a kultúra feltérképezetlen területein. A hiperrealizmushoz ő még társít egyfajta külön érzetet. Szerinte ez nem csak látványában nyújt többletet, hanem  érzelmekkel is eltölti a szemlélőt. Bár eredetileg a fotózás lehetősége vegytiszta marketingfogásnak indult a játékkészítők részéről, hiszen az így készült képeken keresztül a játékosok egymással tudtak vizuálisan kommunikálni a közösségi platformokon, ezzel azonban, ahogy számítottak is rá, passzívan ingyen reklámot generáltak a terméknek. Nem számítottak rá, hogy a játékba becsatlakoznak olyan művészek is, akiket aligha az akciók, inkább csak a környezet inspirál.

Leo Sang az egyik legjelentősebb képviselője a világon a fotózás ilyen technikájának. Több beszélgetésben is megfogalmazta, hogy sokan azért nem tekintik őket igazi fotósoknak, hiszen nem kell annyi fizikai viszontagságot kiállniuk: nem cipelik a felszerelésüket a valóságban, és, habár a random algoritmusok kiszámíthatatlan módon generálnak a játékokban természeti jelenségeket (állatok, eső, stb.), ennek viszontagságait nekik nem kell elszenvedniük. Erre válaszul fogalmazta meg ikonikus mondatát:

A művészet minden olyan technológiával fejlődik, ami meghatározza azt a kort, amiben létrehozták.

Ennek mentén az e-fotózás megjelenése nem csak létjogosultnak, de egyenesen törvényszerűnek hat. Ám ha nem ez, akkor a hihetetlen képek számunka is bizonyítják, mennyire helye van ezeknek az életünkben.

 Elsőre talán a legtöbbünk számára egy e-fotós munkája a tájképekről és természetfotózásról szól. Kezdetben ez igaz is volt. Az első, kifejezetten fényképezésre specializálódott gamerek főként makro szinten közelítették meg a különféle univerzumokat. Miután azonban a fejlesztéseknek köszönhetően a gyorsabban változó látványelemekre (emberek elrendeződése a térben, járművek belső tere, sebessége, stb.) is egyre több ráhatása van a felhasználóknak, a klasszikus értelemben vett fotózás szinte minden területe megjelent a virtuális megfelelőjében is.

Legkiemelkedőbb képviselője ennek a szociofotózás, Sang képe a Resident Evil 3-ból (Jill Valentine) pedig a szakma legikonikusabb képe lett, nem sokkal azután, hogy képei debütáltak a londoni és Los Angeles-i művészeti kiállításon. 

Egy nagyon fontos szociális vonulata is van a projektnek. Sang maga Sao Paolo-i lakos, ahol a közbiztonság alacsony színvonala miatt nem biztonságos a fényképezőgépet és tartozékait az utcán hordozni. Mindemellett a fotós felszerelés is drága, nem mindenki tudja megfizetni. Az e-fotózás mindkét problémára válasz, hiszen az otthonuk biztonságában dolgozhatnak a művészek, és ugyanarról a számítógépről tudják a képeket elkészíteni, amin az utómunkát is végzik. A fotózás számára új terep nyílt, már nem kizárólag egy szűk elitből válnak ki a tehetségek, hanem egy szélesebb művész-kör által szemlélhetünk egy sokkal kiterjedtebb univerzumot, mint a "puszta" valóság.

A főváros nyitásának apropóján új cikksorozatba kezdtem, melyben a kedvenc budapesti beülős helyeimet gyűjtöm össze. Legutóbb már beszámoltam néhány extrább, különlegesebb helyről, amik bármilyen rossz napot izgalmassá tudnak varázsolni. Most olyan bárokat/éttermeket szeretnék bemutatni, amik egyszerűségükkel váltak sokak kedvenceivé. Ha nem vágysz semmi extrára, csak szeretnél egy jól bevált, szerethető helyre menni, akkor itt jó helyen jársz. 

Fecske Presszó

Szerintem senkinek nem kell bemutatni a Fecskét, ami a belvárosi egyetemisták kedvence. A Palotanegyed szívében - két helyszínen: a Kálvin és a Mikszáth téren - található étterem, híres izgalmas ebédmenüjéről, és kellemes környezetéről. A Fecskében nem bonyolítanak túl semmit: egyszerű étel-és italkínálatukkal minden betérőnek kedvezni tudnak, és mindezt pénztárcabarát módon teszik. Mivel a környéken található több egyetem épülete, illetve a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár is, ezért ebéd és vacsoraidőben szinte teljesen megtelnek az asztalok: a jó hangulat garantált!

Fotó: Kató Julianna

Kőleves

A belváros egyik legfelkapottabb részén, a Kazinczy utcán sok szuper hely található: a legkiválóbb ételek és italok közül válogathatunk, és a turisták sem véletlen látogatják ilyen gyakran a környéket. A számomra egyik legkedvesebb hely, a Kőleves azonban egyszerűségével engem abszolút megnyert. Egy szuper étteremről és kocsmáról beszélünk, nagy, nyitott kerthelységgel, ahol még egy bolt és egy szálláshely is üzemel. A színes asztalok és székek kellemes hangulatot teremtenek, valamiért a régi játszóterek jutnak róla eszembe. Az ott dolgozók is barátságosak, kicsit olyan érzése van az embernek mintha egy nagy családi kirándulásba keveredett volna a belváros közepén. Evés, ivás, tánc, és buli? Kőleves!

Fotó: Romkocsmák Budapesten

Telep

Ha a Gozsdu-udvart emlegetjük, akkor a többségnek a népszerű, "fancy" helyek jutnak eszébe. Nem kell azonban elvetni a környéket akkor sem, ha egy egyszerűbb, de izgalmas estére vágyunk. A Gozsdu közvetlen szomszédságában található néhány kisebb kocsma, melyek közül szerintem a legkiemelkedőbb a Telep. Itt otthonra találhat az is, aki csak egy-két sört inna meg a haverokkal, de a kiállítások, workshopok, előadások is gyakran kerülnek megrendezésre a folyamatosan megújuló környezetben. Aki nyitott a kreatív dolgokra és az újdonságokra, annak nagyon hamar kedvencévé válhat a Telep, hiszen az inspiráló környezetben tanulhat, az esti pezsgésben pedig felengedhet az ember. 

Fotó: https://www.electronicbeats.hu

Wasser

Viszonylag újdonságként hat a két éve nyílt Wasser, ami a Népsziget egyik legszerethetőbb helyévé vált, nagyon rövid idő alatt. A nyomasztó nyári hőségből igazi felüdülésként hat a Duna parti oázis, mely a klasszikus balatoni nyaralásokat idézi fővárosi csomagolásban. Napágyak, homokozó, bár: itt minden korosztály talál magának megfelelő programot. Az elmaradhatatlan hekk és a grillezett finomságok mellett az italválaszték is nagyon klassz, és babzsákokon kémlelni a naplementét sem egy rossz program. Ez a hely az egyik legtökéletesebb példája annak, hogy nem kell semmi extra egy szuper délutánhoz.

Fotó: Major Kata - We Love Budapest

Pántlika

 Egy ilyen összeállításból nem maradhat ki a Városliget, hiszen itt évtizedek óta virágzik a szabadtéri vendéglátás, és napjaink egyik legkülönlegesebb, mégis legklasszikusabb helyét itt találjuk. A két jelző a Pántlikában nyer közösen értelmet, hiszen a retró, egyedi körítés a történelem darabkáit őrzi. A szocreál stílus a klasszikus magyar ételkínálattal válik teljessé, de a hagyományos gulyás mellett a burgerek szerelmeseinek is kedveznek, hiszen akár 30 nagyon extra hambi közül is választhatunk, amiket világvárosok inspiráltak. A Pántlika akár időgépként is szolgálhatna: a piros kockás terítők, a klasszikus játékok, és a tipikus vaskeretes székek adják azt az egyszerű, de nagyszerű érzést.

Ed West, a brit Unherd online portál vezető szerkesztője „Véget ért a Nyugat kulturális forradalma” címmel tett közzé véleménycikket a napokban. Írásának központi állítása, hogy a hatvanas években kezdődött kulturális forradalom befejeződött, és azt érte el, hogy visszatértünk ugyanoda, ahonnan elkezdődött: a cenzúra, az előírt beszédmód és a tabuk világába.

West szerint a 60-as évek forradalmárjai a konzervatív establishment, értékek és erkölcsök ellen lázadva kezdtek neki a régi világ lebontásának. A forradalom évtizedei alatt az eredetileg alapvetően konzervatív amerikai elitegyetemek a progresszió zászlóshajóivá váltak, és a felsőoktatásban a tanárok között a republikánusok és demokraták aránya a korábbi egy a háromról egy a 15-hözre változott.

A forradalom előtt egyértelműen jobboldali volt a hadsereg és alapvetően konzervatívok voltak a nagyvállalatok.

Míg régebben a konzervatívok, akik az abszolút erkölcsi igazságokat védelmezték, a baloldal morális relativizmusára panaszkodtak, mára a baloldalnak nincs szüksége relativizálásra. A relativizálás ugyanis a gyengék fegyvere West szerint. A baloldal gyakorlatilag győzött, ezért nincs többé szüksége erre. A saját abszolút igazságai váltották fel a korábbiak helyét, vitának pedig nincs helye, az ellenkezőknek nincs más választásuk, minthogy „megjavuljanak.”

A konzervatív oldal ezzel szemben már egy ideje relativizál, defenzív módon próbálva alkalmazkodni a külső nyomáshoz, főként a rasszizmus kérdésének és a társadalmi nemek ügyében, ami a gyengeségét mutatja. (Hozzáteszem, a keresztény egyházak is hajlamosak erre. Az „idők szavának meghallása” örvén egyházainkban nem mindig egyértelmű már a kiállás korábban kétségbevonhatatlan igazságok mellett.)

A forradalom tehát, amely kezdetben a sokféleséget követelte az uniformizáltsággal szemben, és az értékek sokszínűségét az oktrojált renddel ellentétben, azt érte el, hogy lassan már csak egy elfogadott igazság és egy mindenkire érvényes erkölcs létezik. Ahogyan West fogalmaz, a forradalmárok minden Bastille bevétele után elkezdik megépíteni a saját Bastille-jukat.

A hatvanas-hetvenes években, emlékeztet West, a kulturális forradalom feszegetni kezdte az ún. közerkölcs határait, például a szexualitást szabadon ábrázoló művekkel. Az ilyen alkotásokat ideig-óráig megpróbáltak betiltani, de ezek a kísérletek hamar kudarcba fulladtak, és a cenzúra, mint olyan, gyakorlatilag eltűnt a nyugati világban. Többek között azért is, mert az engedékenyebb társadalom követelése valójában nyitott kapukat döngetett, és a korabeli establishment meglehetősen elnézően, sőt gyakorta szimpátiával fogadta a jelenséget.

Míg annak idején senki sem próbálta meg betiltani például a Monty Python 1979-es Brian élete című filmjét, jegyzi meg a szerző, egészen biztos, hogy ahogyan a filmet nem lehetett volna elkészíteni 20 évvel korábban, úgy ma sem.

Persze nem azért, mert esetleg sértené a keresztények érzékenységét, hanem azért, mert Jézus muszlim próféta is, arról nem is beszélve, hogy a film abszurdnak állítja be a magát nőként azonosító egyik szereplőt, aki azt követeli a filmben, szólítsák Lorettának, és ismerjék el a jogát a gyermekszüléshez.

West a Black Lives Matter (BLM) mozgalmon és az annak megítéléséhez kapcsolódó társadalmi elvárásokon mutatja be a fordított „normálishoz” való visszatérés tézisét.

Gareth Southgate-et, az angol futballválogatott szövetségi kapitányát hozza fel példaként. West szerint „Southgate olyan férfi, akit szívesen látnál a lányod férjeként.” Southgate csupa, West szerint elsősorban a konzervatív beállítottságú emberekre jellemző tulajdonsággal bír: megbízható, konvencionális (például akkor is normális rövid haja volt focista korában, amikor mindenki más a futballisták között divatos hosszú frizurákat hordott) és, ami a legfontosabb, lelkiismeretes. A lelkiismeretesség pedig az öt legfőbb személyiségjegy közül az, amelyik bizonyítottan leginkább korrelál a politikai konzervativizmussal, és a lelkiismeretes emberek hagyományosan a konzervatív pártokra szavaznak.

Mindennek ellenére Southgate csapata is csatlakozott az obligát BLM-féle letérdelésbe az Európa-bajnokságon játszott meccsek előtt. „Bár Southgate azért szükségét érezte, hogy elegánsan megvédje a letérdelést, ennél talán meglepőbb, hogy milyen kevés ellenállásba ütközött a gesztus, és hogy még a legtöbb kritikus is megjegyezte, támogatják a BLM céljait, még ha a módszereit nem is.” Csakugyan érdekes, tehetjük hozzá, hogy

az egyébként bizonyíthatóan hazug, erőszakos és fehérgyűlölő BLM-mel kapcsolatban micsoda elképesztő ájtatosság és szemforgatás jellemző és elvárt a haladó nyugaton.

„2020-ban szinte az összes fontos amerikai intézmény, az elnököt kivéve, a legnagyobb amerikai vállalatokkal, jótékonysági és civil szervezetekkel karöltve, hangosan támogatta a BLM demonstrációkat. A média egy része oly mértékben szimpatizált a tüntetőkkel, hogy tevőlegesen kisebbítette a (tüntetések során alkalmazott) erőszak mértékét, megalkotva a „többnyire békés tüntetések” kifejezést, az amerikai újságírás Pravdához mérhető elfogultságának élő példáját.”

Cikkében West végül arra a következtetésre jut, hogy „megalapozottan állíthatjuk, hogy még soha nem volt, de legalábbis a mi életünkben nem, oly kevés kétely a közéletben azzal kapcsolatban, mi az erkölcsileg helyes és mi a helytelen.”