Reaktor

Talán nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a közéleti, társadalmi, világnézeti párbeszéd mára túlnyomórészt dühös, indulati vagdalkozássá, parttalan, csak a saját véleménybuborékunk számára releváns szócsépléssé fajult. A többség csak a saját vélt vagy valós igazát sulykolja, és meg sem próbálja a más véleményt képviselő ember nézőpontjából megvizsgálni a dolgokat, meghallani, hogy egyáltalán mit próbál közölni a másik.

A vélemények ütköztetését ma a legtöbb esetben nem az igazság feltárásának – azaz, ha igazunk van, a másik ember, ha nincs, akkor a saját téves hiedelmeink leépítésének – célja vezérli, hanem az, hogy a saját oldalunk „nyerjen”. Jó esetben egy vita célja pedig éppen az lenne, hogy a tényleges igazságra derítsünk fényt.

Őszintén hiszek abban, hogy – néhány szélsőséges eset kivételével – nem egymás ellenségei vagyunk. A baloldali nem ellensége a jobboldalinak, a konzervatív a liberálisnak, az ateista a vallásosnak, a feminista a feminizmus kritikusának. Az ellenségünk csak az, aki tudatosan és szánt szándékkal ártani akar nekünk. Mindannyiunknak vannak ideái a világról, gondolatai az ideális állam- és társadalomszervezésről, értékrendje amelyben hisz, és ezek némelykor homlokegyenest ütközhetnek másokéval. Mindazonáltal ahogyan nekünk is, a másiknak is megvannak a saját nyomós indokai, azok a benyomások és gondolatok, amelyek őt formálták és amelyek alapján az álláspontját kialakította.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden igazság szubjektív volna, mindenkinek az álláspontja ugyanannyira helyénvaló lenne – távolról sem! A legtöbb kérdésre van objektívan levezethető válasz, ha komplex is. A célunk nem lehet más, mint hogy ezt a választ megtaláljuk, illetve segítsünk a másiknak megtalálni, ehhez pedig teljesen más jellegű vita- és kommunikációs kultúrára van szükség.

Az alábbiakban összeszedtem néhány gondolatot arról, hogyan tehetjük értelmesebbé azokat a helyzeteket, amikor a nézeteinket ütköztetjük valakivel:

1. Nem célravezető, ha támadólag, a másikat zsákutcákba csalva, érvelését letarolva adjuk elő a gondolatainkat.

Ez egy nyilvános vita esetében, ahol a közönséget akarjuk meggyőzni hasznos lehet, de egy „barátságos” vitában kontraproduktív. Ebben az esetben hiába van igazunk, csak azt fogjuk elérni, hogy a partner defenzív lesz, felvonja az ego-védőpajzsot, és hiába „nyertünk”, semmit sem értünk el, hiszen nem következik be változás a másik ember gondolkodásában. Egyetlen jutalmunk némi dopamin, amivel az agyunk „hősi” diadalunkat jutalmazza.

 Ehelyett érdemes arra törekedni, hogy a másik ember maga jöhessen rá a helyes válaszra. Meg kell keresni azokat a pontokat, amelyekben egyet tudunk érteni, és onnan kiindulva olyan kérdéseket feltenni, amelyeket megválaszolva az illető maga fog közelebb jutni az álláspontunkhoz. Könnyebben elfogadja az ember azt az igazságot, amit maga következtetett ki, és így nem kell ostobának, legyőzöttnek éreznie magát.

2. Ne vetítsük ki a saját előfeltételezéseinket a másikra. 

Arra reagáljunk, ami ténylegesen elhangzik. Elrettentő példával szolgál erre Cathy Newman interjúja Jordan Petersonnal, ahol a riporternő Peterson szinte minden egyes kijelentésére a saját prekoncepcióit vetíti ki, anélkül, hogy megpróbálná megérteni a közlendőjét.

Ezt a tendenciát erősíti, hogy a közvélemény egyre inkább nagy, jól körülhatárolható szekértáborokra oszlik, ahol egymástól teljesen független kérdések azonosulnak egy-egy politikai oldallal. Emiatt hajlamosak lehetünk egy-egy „tipikus” kijelentés vagy egy adott témakörben formált vélemény alapján azonnal bekategorizálni a másikat, és olyan véleményeket tulajdonítani neki, amiket ő soha nem mondott.

Annak, hogy valaki mit gondol az eutanáziáról, az abortuszról, a melegházasságról, a kulturális relativizmusról, a migrációról vagy éppen a társadalmi vagyon-újraelosztásról, a világon semmi köze nincs egymáshoz. Az ember világnézete lehet komplexebb (kellene is, hogy az legyen), mint a „keresztény konzervatív” vagy az „egalitárius liberális” archetípusa.

3. Ne gúnyolódjunk és ne személyeskedjünk.

Ha valamivel biztosan el lehet érni, hogy a másik egy tizedmásodpercet se gondolkodjon el a mondandónk tartalmi részén, az ez. Ha megnézünk egy tipikus kommentháborút valamilyen facebook poszt vagy újságcikk alatt, vége-hossza nincs a sértegetéseknek, élcelődésnek, a személyes támadásoknak. Csak saját magunkról állítunk ki bizonyítványt azzal, ha úgymond „tolunk egy Bayert”, azaz a másik testi adottságait, vélhető szexuális aktivitását (vagy annak hiányát) vagy akár jellemét támadva próbáljuk invalidálni őt. Valaki személyes tulajdonságainak ugyanis semmi köze ahhoz, hogy mennyire érvényes és helytálló a véleménye.

4. A másik ember kulturáltan kifejtett véleményét ne vegyük a személyünk vagy a világ rendje elleni támadásnak.

Rengetegszer tapasztalom, hogy egy-egy érzékenyebb témában még a teljesen civilizált módon levezetett érvelést is olyan indulati vihar követi a másik oldalról, ami teljesen ellehetetleníti a diskurzust. Meggyőződésem, hogy még a legextrémebb véleményekkel szemben is meg kell adni a higgadt eszmecsere lehetőségét.

Ha a másik, számunkra offenzív álláspontja objektíve helytelen, akkor nem okozhat problémát erre rámutatni. Ha pedig azért nyúlunk az érzelmi reakcióhoz, mert racionális ellenérvünk nem maradt, és csak zsigerből érezzük a saját nézetünk helyességét – akkor biztosan nem ülünk fordítva a lovon, amikor a másik véleményét bélyegezzük „extrémnek”? Ahogy Ricky Gervais komikus és legendás troll mondta: „attól, hogy megsértődtél, még nem lesz igazad”.

Próbáljunk látni a másik szemével is. Lehetséges, hogy erőteljes érzelmi érintettségünk van a kérdésben, de ugyanígy lehet a másiknak is. Ahelyett, hogy emberileg ítéljük el, címkézzük fel a másikat, inkább próbáljuk meg megérteni, miért alakulhatott ki benne a meggyőződése? Orson Scott Card sci-fi író regényéből származik az a gondolat, hogy „amint valóban megérted az ellenségedet, meg is szereted”.

Az esetek nagy többségében azért elmondható, hogy az ember jót akar – legfeljebb téves következtetésekre jutott (vagy félrevezették) azzal kapcsolatban, hogy ez hogyan valósulhat meg. Ha ebből indulunk ki, akkor azt is felismerjük, hol ment „félre” a gondolatmenete, és hol indulhatunk el arrafelé, hogy megváltoztathassuk.

5. Végezetül pedig ne féljünk elismerni, ha mi tévedtünk.

Ahelyett, hogy a sértett egónkat védve tovább süllyednénk a kognitív disszonancia ingoványába, ragadjuk meg a lehetőséget arra, hogy új információkkal és szempontokkal egészítsük ki a világképünket. Természetesen el kell fogadnunk, hogy mindenkit nem győzhetünk meg. Lehetséges, hogy a másik érzelmi érintettsége olyan fokú, hogy automatikusan elutasít minden próbálkozást, amely megingathatná a nézeteiben.

Az is előfordulhat, hogy nem racionális, hanem értékrendbeli síkon ütközünk a másikkal. Hiába akar három ember mindegyike „jót”, ha az egyik szerint a mindenek felett álló, legmagasabb „jó” a szabadság, a második szerint az egyenlőség, a harmadik szerint pedig mondjuk az Istennek tetsző élet. Itt vitának csak annyiban van helye, ameddig eljutunk a felismerésig, hogy nem a megoldásban, hanem a célban nem értünk egyet – értékrendekről ugyanis vitatkozni nem lehet, az kizárólag személyes benyomások hatására változhat meg.

8 évvel ezelőtt jelent meg a Gangnam Style, amely a világon elsőként érte el az egy milliárd megtekintést a Youtube felületén. Emlékszem, hogy akkoriban az ismerőseim összességében pozitívan figyelték a különös zene előretörését, ám legtöbben egyetlen más koreai zenekart sem tudtak megemlíteni. Napjainkra ez odáig jutott, hogy ugyanezen ismerősök ajánlanak nekem különféle koreai bandákat, miközben a koreai zenekarok globális szinten is hatalmas eredményeket érnek el – gondoljunk csak a BTS 2020-as Grammy jelölésére. De miből indul a K-Pop, illetve hogyan alakult globális jelenséggé?

A gyakorlatban az egész folyamat a Seo Taiji and Boys nevű zenekarral indult 1992 áprilisában, amikor a korábban egy heavy metal zenekarban játszó énekes és társai egy tehetségkutatóban vettek részt. Az „I know” című szám elsőre különösnek tűnik, és azt az érzetet kelti, mintha több, egymástól stílusban nagyon is eltérő részletet vágtak volna össze egyetlen zenébe. Az érzés nem is téves, mivel a Seo Taiji támaszkodott heavy metal, hard rock és hip-hop elemekre, amerikai pop és koreai folk összetevőkre, miközben nagy hangsúlyt fektetett a táncra és mozgásra is. Ez a fajta megközelítés nagyban eltért az addigi koreai zenei stílustól,

a meglepő produkció pedig elsőre hatalmas bukás volt a tehetségkutatón, ugyanis a koreai srácok a legkevesebb pontot kapták a zsűritől az összes résztvevő közül.

Az utolsó helyezés viszont semmit nem számított, hisz a nézők nagyon szerették a zenét, a szám pedig 17 héten keresztül volt első helyezett a slágerlistán. A Seo Taiji féle „hibrid hangzás” később az egész koreai zeneipar velejárója maradt, még ha alapvetően pop irányt is vett a műfaj.

A K-Pop kezdete egyaránt volt tehát provokatív és felháborító a helyi közeg elvárásaival szemben, de csalogató is. A zenekarokból egyfajta menőség áradt, az érzet, hogy valami olyat adnak, ami merész, kissé emlékeztet külföldre (főleg az Egyesült Államokra), és nagyon más mint a megszokott. Ez a fajta modernitás egyaránt megjelent a zenei stílusban, a szövegvilágban, az öltözékben és a táncmozdulatokban, így a különböző professzionális stúdiók és sok esetben koreai nagyvállalatok által létrehozott lemezkiadók – melyekből végül három nagy dél-koreai szórakoztatóipari vállalat alakult – rájöttek arra, hogy tudatosan kell ezeket a szempontokat építeni a K-Pop fellendítése érdekében a hatalmas piaci lehetőségek tükrében. A kezdeti szakasz persze sok nehézséget eredményezett egy jól működő rendszer hiányában, viszont megteremtette az utat az úgynevezett idol-együttesek és egyének számára. De mit is jelent ez a kifejezés?

Az idolok már nem egyszerűen zenészek, akik előálltak valamilyen saját ötlettel, hanem egy tudatos és szisztematikus stratégia produktumai.

Közel minden esetben ügynökségek által támogatott tehetségesek, olyan feltörekvő zenészek, akiket hosszas – akár évekig tartó – tréningeket követően, meghatározott karakterrel juttatnak a piacra. Megemlíthetjük például BoA, az egyik legkiválóbb női szólóénekes példáját, akit a „K-Pop királynőjének” is tekintenek. BoA már nem a Seo Taiji féle meglepetés megvalósítója volt, hanem egy olyan fiatal hölgy, aki zenei készségeket, tánctudást, médiakommunikációt, továbbá angol és japán nyelvtudást sajátított el két éves felkészítése során, majd hozzájárult ahhoz, hogy a K-Pop előre tudjon törni a külföldi piacokon, elsősorban Kínában, Japánban és Szingapúrban.

Az ezredfordulót követően egyre inkább meghatározásra kerültek azon jellemvonások, amelyek már-már szükséggé váltak egy idol-együttes esetében. Ezen jellemvonások központjában a zene és a tánc állt. Utóbbinak fontossága még ha furcsa is, de egyáltalán nem volt minden esetben magától értetődő, ám látható, hogy ekkoriban (vagy akár hamarabb) már az amerikai pop kiváló figurái – többek között Michael Jackson – is nagy szerepet szántak a különböző koreográfiáknak.

A zene és tánc azonban nem adtak választ mindenre, hisz a koreai zenekarok alapvető fontossága volt, hogy olyan tagok alkossák, akik vonzó fizikai adottságokkal rendelkeznek, karizmatikusak, attraktívak, egyben különleges hatást is keltenek.

Ez a megközelítés napjainkban is érvényes, nézzük például a jelenleg leghíresebb koreai K-Pop együttes, a BTS fiútagjait. A tagok tökéletesen sima arccal és szándékosan kissé nőies jellemvonásokkal rendelkeznek – sminket viselve –, más-más színekre festett, ám hasonló stílusú frizurát viselnek, egymástól pedig sok esetben különböző ruhadarabokat is – tagok szerint meghatározott üzenetet átadni kívánva. A nagyobb bandákba való verődés magával hozza a csoporthatás előnyeit, ahogy azt is, hogy a rajongóknak van lehetőségük az idolok közül válogatni tetszés szerint, a tradicionálisnak tekinthető nyugati együttesekkel szemben pedig nem egy központi figura (a frontember) viszi el a show-t, hanem mindenki meghatározó szereplő a maga rajongótáborával.

Fotó: Billboard

De térjünk vissza a sikertörténet lépéseihez: a 2000-es évek gyakorlatilag a kísérletezéssel teltek el. A szórakoztatóipari vállalatok különböző együttesek és stílusok által mérték fel, hogy melyek felelnek meg a piaci elvárásoknak, illetve milyen jellemvonások idézhetnek elő sikert a különböző régiókban. A Super Junior fiúegyüttes „Sorry, Sorry” száma – mely amerikai funk és R&B hatásokat mutatott magán, miközben egy erős elektronikus zenei jelleggel is rendelkezett – például Kínában aratott nagy sikert, a Girls Generation lányegyüttes – mely áttörést hozott a lánybandáknak, egyben sokkal könnyedebb, fiatalosabb, „aranyosabb” vonásokkal bírt – viszont Japánban vált híressé. Ezt a fajta kísérletezést mutatja a 2NE1 négytagú lányegyüttesének megjelenése is, mely a Girls Generation kicsit tinis, nagyon lányos, cukormázas stílusával szemben sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a nőiességre, ahogy egyfajta agresszív közeget is teremtetett a banda körül. A 2010-es évek elején egyre több K-Pop együttes jelent meg a hazai és nemzetközi piacon, melyek között különleges szerepet tölt be az EXO, elsősorban azért, mert a legtovább ment a kísérletezés szintjén, egyenesen két felé bontva a zenekart. Így született az EXO-K (EXO-Korea) és az EXO-M (EXO-Mandarin), mely a korábbiaknál még tudatosabban próbálta elérni a különböző piacokat, egyszerűen két országban két „valóságot” teremtve.

Ugye milyen furcsa lenne abba belegondolni, hogy egy nyugati bandából kettő létezik különböző országokban?

Érdemes e zene után meghallgatni bármelyik Girls Generation számot. Hatalmas a különbség, mégis mindkét kialakított profil sikeres (még ha más piacokon is)

Bár az idol-együttesek egyre inkább terjeszkedni tudtak nyugaton is, a globális áttörést kétségkívül PSY rekordokat döntögető száma hozta – még úgy is, hogy PSY nem tartozik a koreai idol tipikus kategóriájába.

Az átlagos nyugati nézőnek fogalma sem volt róla, hogy mi is az a Gangnam, nem értett semmit a szövegből, és talán azt sem tudta összerakni, hogy mi értelme van az egész zenének.

Nem is volt erre azonban szükség, mivel az ikonikus táncmozdulatok, a látványos és színes videóklip, a szokatlan humor, bizonyos formában pedig az egész jelenség idegensége hozzájárult ahhoz, hogy a korábbiaknál sokkal többen megismerjék Dél-Koreát. PSY zenéje nem csak Youtube felületén aratott sikert, hanem egyszerűen egy globális jelenséggé alakult, ami oda vezetett, hogy Szöulban, Párizsban, Milánóban és New Yorkban egyaránt több ezren táncoltak ugyanazon mozdulatokra, és nem telt el úgy hét, hogy valahogy ne kerülne szóba a zene vagy annak koreográfiája. Ez egy olyan kiindulópont volt, mely soha nem látott lehetőséget adott a koreai zenekarok előretörésének, melyek közül sok – különösen is a napjainkban konzisztensen világhírű zenekarrá váló BTS – ki is használta a potenciált. PSY zenéje fontos tanulságokat is hozott, mégpedig azt, hogy amennyiben sikerül aktív résztvevővé tenni a rajongókat – akár táncmozdulatok, akár jelmezek, akár más módszerek által –, sokkal erőteljesebbé válik a bevonódás és hosszabb távú lesz a zenén túlmenő hatás.

A K-Pop valójában amerikai modellből indult ki, napjainkra azonban számos tekintetben meghaladta azt. A koreaiak, ahogy az élet számos más területén, úgy a zene kapcsán sem bízták a dolgokat a véletlenre: bár a kezdeti szakaszhoz nagyon is kellett a lázadó fiatalság előretörése – gondoljunk csak a Seo Taiji lepontozott dalára –,

a későbbiekben egy szigorú szabályok alapján működő rendszer fejlődött ki, melynek keretein belül tudatos lépéseken keresztül alakították a zenekarokat érintő összes területet, legyen az a zene maga, a szövegvilág mélysége, a zenéhez kapcsolódó táncmozdulatok, a videóklipek színessége és tematikája, a zenészek fizikai tulajdonságai vagy a rajongókkal való kapcsolattartás.

Mindezt folytatták, egészen addig, amíg egy jól bevált recept fejlődött ki, miközben a koreai pop újra meg újra képes volt alakítani önmagát. Hasonlóan fontos, hogy a zene mindig a nagyközönség számára is „vállalható maradt”: bár megjelentek komoly üzenetek és merész megvalósítások, a nyugati explicit tartalmaknál a koreaiak sokkal mérsékeltebb utat választottak, olyat, amely egy 12 éves és egy 57 éves rajongó számára is elfogadható. Épp ez teszi a K-Pop műfaját ma globális szinten is vonzóvá: a K-Pop többről szól a zenénél, olyan jelenség, amit a rajongók nem csak hallgatni akarnak, hanem meg is szeretnének élni… és pont ezt élik meg, hisz megkapják amire igényük van. Ez a tervezés mesterfokon.

Kiemelt fotó: Grammy.com

Történt, hogy nemrégiben egy fiatal amerikai férfi megosztotta azt a tapasztalatát a TikTokon, hogy amikor megkérdezik tőle, szokott-e transznemű nőkkel randizni, és azt válaszolja, nem, ő az igazi nőket preferálja, sokan „letranszfóbozták.”Pedig neki nincs baja a transzokkal, csak éppen nem szeretne velük intim kapcsolatba kerülni. 

Hogy elejét vegye a további magyarázkodásnak,

bejelentette, ezennel megalkotja a saját nemi irányultságát, melyet „szuperheterónak" (superstraightnek) nevezett el.

Érdekes módon a férfi követői körében nagyon hamar népszerű lett az új szexuális identitás, valamint a #superstraight hashtag, és hamarosan létrejöttek a különböző platformokon a superstraight csoportok és csatornák. Na nem sokáig tartott a heteroszexuálisok pünkösdi királysága.

A szuperheteró accountokat mindenhol nemes egyszerűséggel felfüggesztették, a közösségi irányelvekre, azon belül is a gyűlöletbeszéd tilalmára hivatkozva.

A sztori döbbenetes lenne, ha nem volna már teljesen megszokott. A normalitás fogalmának kitágítása és átalakítása olyan helyzeteket idéz elő a közösségi médiában, a nyugati sajtóban, az egyetemeken és nagyvállalati munkahelyeken, amelyekben a legalapvetőbb igazságokért és szabadságjogokért kiállni merészelőket egyre durvább retorziók érik. És úgy tűnik, most már bárki a „woke” kultúrharcosok áldozatává eshet. Elég belengetni a rasszizmus gyenge lábakon álló vádját, és a fősodratú liberális média máris kritikátlanul igaznak fogadja el Meghan sussexi hercegné és férje, Harry a „fehér" brit királyi családot ekéző, amúgy a Daily Mirror szerint fele sem igaz állításait, hogy egy szintén közelmúltbeli példát említsek.

Nem véletlenül mondjuk magyarul arról, aki teljesen megzavarodik valami miatt, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Vagy hogy egy vulgárisabb példát hozzak, a váratlan igazságokat felszínre hozó helyzeteket szokás úgy leírni, hogy „töke van a menyasszonynak.”

Bár kétségtelen, hogy empátiával és elfogadással kell viseltetnünk azon embertársaink iránt, akik rendhagyó módon élik meg nemi azonosságukat, vagy nem (csak) a saját nemükhöz vonzódnak, az is egyértelmű kell, hogy legyen, hogy az ő „valóságuk" nem írhatja felül az általános normalitást és a biológiát. 

Mindenesetre ijesztő perspektíva, hogy eljöhet a nap, amikor jogi következményei lesznek annak, ha heteroszexuálisok megtagadják a transzneműekkel való párkapcsolatot. Az is lehet, hogy lassan már nem is csak tréfa lesz az LMBTQ jelenséghez viszonyulva azt mondani, felőlem aztán csinálják, „csak kötelezővé ne tegyék?”

Az online videós platformok nagy népszerűségnek örvendenek napjainkban. A koncepció lényege, hogy egy havonta befizetendő összegért cserébe rengeteg film és videó áll rendelkezésünkre, amiket bármikor megnézhetünk, még akár le is tölthetjük őket. A Youtube  koncepciója teljesen más, viszont ők is „beszálltak” a havi előfizetős oldalak körébe. Cikkemben szeretném a különbségeket és hasonlóságokat megkeresni ezek között a szolgáltatások között, és megválaszolni a kérdést: Megéri-e a Youtube Prémium?

 A Youtube mára egy elkerülhetetlen platform lett, a mindennapjaink részévé vált. Pont emiatt talán mindenki hozzászokott és alapnak veszi a videómegosztót. Nem csak ingyen lehet nézni is és tartalmat közzétenni, de már élő közvetítő és zene lejátszó funkciója is van. Egy ilyen sokat látogatott oldalnál a reklámbevételek számítanak az elsődleges forrásnak, ezért nem véletlen, hogy egyre több hirdetéssel találkozhatunk az ott töltött idő alatt.

Bár régebben még a pár másodperc után átugorható reklámok voltak többségben, most már legalább kettő, eltekerhetetlen hirdetést kapunk minden videó előtt, ami nagy mértékben rontja a felhasználói élményt.

Olyannyira, hogy én személy szerint már csak akkor nézek Youtube videókat, ha valamit csak ott találok meg. Korábban szinte egész nap bújtam az oldalt: zene, smink tutorial, főzős videók, stb. Ma már mindenre van egy másik appom, vagy előfizetett szolgáltatóm, mert véleményem szerint a Youtube-ot már nem kényelmes használni.

Ahogy már korábban említettem, a különböző online filmes platformok, - Netflix, Hulu, Disney+, stb. – egyre több háztartásban váltak a szabadidő eltöltésének leggyakoribb módjává. Ugyanígy a zenehallgatás is átkerült másik applikációkra, például a Spotify-ra. Félreértés ne essék, a Youtube még mindig a második leglátogatottabb oldal (az első a Google), népszerűsége a reklámok felhalmozódásától sem csökkent.

 Ma már a „sima” reklámok mellett, a Youtube Prémium reklámjaitól sem szabadulhatunk. Hazánkban 2019-től vált elérhetővé a szolgáltatás, és azóta mindenhol ezt látom. Az előfizetésért cserébe filmeket és sorozatokat is lehet nézni, elérhető a Youtube Music Prémium, mellyel hirdetések nélkül lehet hallgatni az oldalon lévő összes zenét, akár a videó betöltése nélkül is.

A fizetős felhasználók igénybe vehetnek egy tömegek által vágyott szolgáltatást, a „Lejátszás a háttérben”-t. Ez azt jelenti, hogy akár a képernyő feloldása nélkül, vagy más alkalmazások használata közben is mehet a tartalom. További előny, hogy bármilyen videót le lehet tölteni, így internet használata nélkül is tudunk könyvtárunkból böngészni. Az utolsó és egyben az egyik legfontosabb szolgáltatás, hogy a havidíjért cserébe az összes hirdetéstől megszabadulthatunk.

Az eltekerhetetlen, akár 30-40 másodperces reklámok nélküli „Youtube-ozás” lehetősége mindenképp figyelemfelkeltő, hiszen amikor egy 2 perces videó negyedét hirdetések nézésével töltjük, már elég idegesítő a dolog.

Megéri-e azonban a 2000Ft körüli havidíj?

A kérdés természetesen szubjektív, hiszen mindenki a saját igényei szerint tud egy ilyen döntést meghozni, azonban a Youtube Prémium szolgáltatásaival sok másik előfizetés kiváltható. Bár a felhasználói felületeken, és a filmek kínálatán sok múlik, mégis ez egy nagyon kompakt csomagnak tűnik.

Ha valaki sok időt tölt a videós platformon, már önmagában a reklámmentesség és a háttérben történő lejátszás is olyan tényezők, amiért megéri feliratkozni. Bár sokan – bevallom, én is – a prémium funkciók elolvasása előtt a „Nem érdekel” gombra nyomnak minden alkalommal ha felugrik a prémium promóciója, mégis figyelemreméltónak tartom a kínálatot. Még az is lehet, hogy előfizető leszek a jövőben.

Forrás: 

https://blog.hootsuite.com/youtube-stats-marketers/

A  Disney sok hátborzongató sztorit feldolgozott az évtizedek során. A mesékben mostohaanyák gyilkolták/falazták be a lányaikat, ártatlan őzikék anyukáját lövöldözték agyon, vagy végigkövethettük egy halálba küldött apa lányának sorsát is, aki fél Kínán át menekül háborús hősként a saját tábornoka általi kivégzése elől.

Bátor és/vagy groteszk módon rózsaszín hozzáállással dolgoztak fel a meséiken keresztül olyan társadalmi témákat, mint az erőszak, a faji/nemi megkülönböztetés, a fogyatékosság, a felnőtté válás, a szerelem, vagy éppen a háború és a halál.

Amellett, hogy Elza leszbikus barátnője lankadatlan hévvel készül (készül?), a filmstúdió egy számunkra sokkal érdekesebb témára is szakított időt: ez 673 millió ember kultúrája Délkelet-Ázsiában. Csütörtökön debütált a Raya és az Utolsó Sárkány.

Kockázat a köbön

A Disney rengeteg "tuti siker témát" dolgoz fel, és az utóbbi évtizedek meséivel is a szélsőségesen érzékeny rétegek között kereste azt a safe place-t, ahol nem érheti szó a ház elejét. Nemlétező semleges Arendelle nemlétező semleges lakói nemlétező semleges uralkodónőjükkel lassan kezdenek népszerűségükben lankadni, és mielőtt a következő részekből megtudhatnánk, Elza melyik nemlétező semleges párt szemelte ki magának, csütörtökön durr: debütált a Raya és az Utolsó Sárkány. Sem Malajziáról, sem a Fülöp-szigetekről nem lehet elmondani, hogy ne létezne, ezáltal ne hordozná magában a saját vallását, történelmét, politikai hovatartozását, így nyilván nehezebb is olyat alkotni vele, ami senkinek nem sérti az érzékenységét. Természetesen a hely komplexitását leegyszerűsítették, és nem Malajziának és Fülöp-szigeteknek hívják a mesében az országokat, de a stáb nagyon részletesen összegyűjtött korhű kulturális elemeket, melyekkel minden fantázia-népcsoport megfeleltethető egynek azon 11 ország közül, amiknek a sajátosságait bemutatja a film.

Miért nem népszerű ez a 11 ország?

Az Open University Egyetem docense, David Lim a BBC News-nak elmondta, a térség kultúrájának kutatása még mindig csak az ott élőket foglalkoztatja. Hozzátette, a megosztott látásmódot Délkelet-Ázsiában nagyrészt a gyarmatosítás okozza, mindenkire hatott a saját gyarmatosítója. Vietnámban érződik a francia kultúrnyom, míg Indonézia volt holland gyarmatként máshogy lát lényeges kérdéseket. A probléma a professzor szerint nem a hatásokban van, hanem abban, hogy a hosszú évek alatt a gyarmatok teljesen azonosultak a gyarmatosító látásmódjával - és ez a XXI. században is akív jelenség. Hovatovább,

a Vietnámiak többet tudnak Franciaországról, mint Thaiföldről.

Rengeteg délkelet-ázsiai egyenesen európainak vallja magát (holott nem is ott született, és nem is ott él).

Igényesség - mert a Disney ilyet is tud

A stáb rengeteg időt töltött információk gyűjtésével, a teljes régiót beutazták, hogy a népcsoportokat teljes valójukban ábrázolhassák. Raya fején a Fülöp-szigeteken népviseleti elemként számon tartott kalap van (Salakot), és egy, a mesében Tuk-Tuk névre hallgató "járművet" is láthatunk nála, ami a rajongók szerint szinte semmiben sem különbözik a térség elidegeníthetetlen riksájától (bár én nem látom a hasonlóságot, csak azt, hogy eszméletlenül cuki. De nem spoilerezek.) A hősnő, mivel meg kell mentenie a világot (nem azért, mert az bajban van, hanem, mert ez egy mozifilm), kénytelen olykor legitim fizikai kényszert alkalmazni, ezt a harci technikát pedig az animáló csapat a jellemzően Indonéziának tulajdonított Silat harci kultúra mozdulatairól mintázta, a népviseletek pedig rengeteg részletükben thaiföldiek.

Lim professzorral egyet tudunk érteni abban is, hogy a párbeszéd elindítása a térségről elegendő feladat egy mesefilmnek, nem kell ráerőszakolni minden elmulasztott dokumentumfilm adathalmazát. Inkább csak furcsa, hogy ezt a kultúrát a vásznakon ilyen minőségben elsőként egy animációs mese képviseli. 

Mélység, sallang és hazugság nélkül

A film forgatókönyvírója, Adele Lim maláj, és a térség kultúrájának egy nagyon fontos elemére építette fel a cselekményszálat: a legértékesebb dolog számukra a közösség munkája.

Lehet-e népszerű ez az üzenet egy olyan mesevilágban, ahol mindenki valóra váltja az egyedi álmait, ahol a konfliktus forrása mindig a gonosz közösség, aki korlátolt ahhoz, hogy elfogadja a másságot?

Látnunk kell mást is, mint Amerikát

Bár a nyugati gondolatvilággal dolgozó meséknek nagyon sok szép tanulsága van, egy ázsiai vagy egy kelet-európai embernek sok elem nem mond eleget, nem találja meg a szívét olyan mértékben, mint ahogyan számára az adott helyzet megkívánná. Minden kultúra máshogy beszél, máshogy fejezi ki a szeretetet, a bánatot, a gyászt, máshogy kér szívességet, vagy éppen bocsánatot. Kedves történeti szál, hogy a világ megmentésén fáradozó Raya megálmodójának személyes kedvenc jelenete, amikor a lány édesapja levest főz neki. Elmondta,

egy ázsiai embernek ez kis túlzással az egyetlen értelmezhető szituáció az apa-lánya megható jelenetben, mert számukra nagyon fontos üzenete van az ételeknek, hatványozottan több, mint mondjuk egy észak-amerikai számára.

Így a levesnek is, ami az otthon és a meleg szimbolikáján is túlmutat, egyfajta szövetség és elszakíthatatlan családi kötelék. De igazi mélységében ezt a képet csak egy délkelet-ázsiai értheti.

A közép-európai kultúra Disney feldolgozása innen már tényleg csak egy lépés. De mi lenne a címe? Miről szólna?

A közösségi média megjelenése előtt az emberek véleménye mondhatni bezárt volt. Csak a szűk környezetünk ismerte mit gondolunk a politikáról, mi iránt érdeklődünk. Mások negatív véleménye is ismeretlen volt (na persze nem a fiatalok környezetében, az iskolai zaklatások, szívatások, az angolul ún. bullying régen is ismert volt). Azonban mára már a zaklatás kijött az osztálytermekből és átférkőzött az online médiába.

Ma már bárki vadidegenek zaklatásának, negatív véleményének eshet áldozatául. A facebookos csoportokba már nem lehet kitenni egy posztot, nem oszthatom meg a véleményemet egy-két rosszarcú troll beszólása nélkül. Ez is a cyberbullying része. A statisztikák szerint minden évben az emberek 37%-a válik az online zaklatás áldozatává.

Online „zaklatás”

Az úgynevezett "cyberbullying"-nak számos formája van: a lényeget tekintve olyan cselekvéseket takar, amelyek infokommunikációs technológiákat használnak szándékos, ismételt és ellenséges viselkedéssel egybekötve. Ezeket egyének, vagy csoportok követhetik el, és arra irányulnak, hogy másokat bántalmazzanak.

A zaklatásnak többfajta megnyilvánulási formája van, lehet erőszakos, például verekedés, verbális bántalmazás, érzelmi zaklatás, kirekesztés, vagy szexuális bántalmazás és újabban megjelent a már említett netes bullying. Az internet sötét oldala, hogy bárkiből viccet csinálhatnak: ezt tapasztalta meg Arató András is, akit az egész világ csak "Hide the pain Haroldként" ismer. Ő szerencsére fel tudta ezt dolgozni, és ma már egyáltalán nem bántja a dolog.

Kiből lesz zaklatott, és kiből zaklató?

A zaklatók általában valamilyen frusztrációt élnek ki a zaklatásban: alacsony önbecsüléssel rendelkeznek, mert otthon, vagy máshol őket is zaklatták, például a diktatórikus szüleik. Ezzel szerintem nem mondtam semmi újat, a filmekben nagyon sokszor megjelenik ez az archetípus. Azt gondolnánk, hogy zaklatni csak fiúk szoktak, azonban a lányok, nők körében is jelen van a bullying jelenség. 

Kikből lesznek a zaklatottak? Általában az introvertált emberek esnek áldozatul, de az esetek szerint nincs igazán kivétel, bárki áldozattá válhat. Egy svéd-norvég pszichológus, Dan Olweus szerint a zaklatottá váláshoz hozzájárul a családi környezet. Ugyanis ezek az egyének otthon túlzott féltettséget, túlzó védelmet kapnak, a szüleik mindentől óvják őket. A szüleik oldják meg a konfliktusaikat, így nem tanulnak meg kiállni önmagukért, nem sajátítják el az ehhez szükséges alapvető tulajdonságokat.

Nem lehet elmenni a közönség szerepe mellett. Szerintem mindenkiben megvan az a kép, ahogy az egész osztály előtt szekál egy zaklató egy introvertált gyereket, és a körülöttük levő gyerekek ezt még fokozzák azzal, hogy nézik, és hergelik a zaklatót. De ez megnyilvánulhat abban is, hogy teljesen úgy tesznek, mintha nem történne semmi.

A bullying kihat a zaklatottak tanulási eredményeire, de ezen felül okozhat depressziót, szorongást, sőt az öngyilkosság gondolata is sokakban felmerül. Amerikában ez odáig is fajult már, hogy a zaklatottak nem tűrtek tovább, és iskolai mészárlásba kezdtek!

Amivel én találkoztam

Van egy Budapest Albérlet nevű Facebookos csoport, ahol gyakori, hogy némelyek pofátlan hirdetéseket tesznek fel. Elismerem, ezeket joggal szedik szét a troll kommentelők. Viszont ennek hatásaként már átestünk a ló túloldalára: már nem lehet anélkül kitenni egy hirdetést, hogy ne dobnák tele nevető emojikkal, és ne jöjjenek szellemes beszólások!

A cyberbullying talán első esete, ami egy bizonyos Ghyslain Razával történt meg, még 2002-ben. Az interneten csak „Star Wars kidként” híresült el az a videó, amiben Ghyslain egy partvissal utánozza a jedi lovagok kardmozdulatait. Ezt videóra is vette, de semmi esetre sem volt szándéka, hogy más is lássa a felvételt. Ghyslain balszerencséjére a barátai megtalálták a videót és feltették a netre, külön weboldalt csinálva neki (bár ezeket nehezen nevezném a barátainak).

Ghyslain hadonászása kétségkívül vicces volt, érkeztek különböző vágott változatai, ahol például rendes fénykarddal kardozott. A weboldal látogatottsága elérte a 900 milliót, így kimondottan híres lett Ghyslain, még akkor is, ha ezt nem szerette volna. Viszont most jön a történet sötétebb oldala, a srác az egyébként is önértékelési problémákkal küzdött és megaláztatásként élte meg, ami vele történt. Emiatt többször kellett iskolát váltania, végül pszichiátriai segítségre szorult. Ki kell emelni, hogy ez még a Facebook és a Youtube előtt történt, képzeld el mi lenne ma!

Másik élményem, amikor Schön Szabolcs hazaigazolt az Ajax utánpótlás csapatától a magyar másodosztályban szereplő MTK-ba, akkor az erről szóló posztok alatt elburjánzottak a negatív kommentek, miszerint ő béna, hülye stb. Az emberek nem foglalkoztak azzal, hogy közben egy 19 éves srácot szidnak, aki ezeket lehet hogy olvassa. De Youtube-on láttam videókat tehetséges magyar gyerekekről (kb. 10 év alattiak) akik állítólag az „új Messik” meg „Ronaldók”. Értelemszerűen csak a videó címe volt clickbait, és a róluk riportot készítő újságírók túloztak, viszont a kommentelőket ez nem zavarta, és egyből nekiestek a gyerekeknek, hogy bénák, tehetségtelenek, majd megye I-ben fognak játszani és így tovább. Ott sem gondoltak bele, hogy ezzel egy kisgyerek lelkivilágában rombolnak.

Pár éve volt helyi szépségverseny tinédzserek körében, ami a Facebookra is kikerült, és egy-két magát nagyon viccesnek gondoló kommentelő megjegyzéseket tett arra, hogy „ennyi erővel ők is elindulhatnának” meg, hogy „milyen csúnyák a lányok”. Arra nem gondoltak, hogy fiatal lányokról, gyerekekről acsarkodnak. Sok ember ezt azzal magyarázza, hogy „ők vállalták, hogy nyilvánosan szerepelnek, akkor viseljék is a negatív kritikát!”

Az interneten bárkiből bármi lehet, az emberek egy maszk mögé bújva lehetnek valakik. Így nyugodtan kiélhetik, ha csak a komment erejéig, hogy ők milyen viccesek. Sokszor pont, hogy a környezetükben elnyomottak élik ki azt, hogy végre ők járathatnak le másokat!

A youtuberek körében is terjed a bullying, ennek ékes példája Dancsó Péter, aki abból lett híres, hogy más trash teljesítményét parodizálta ki. Az emberek azon röhögnek, ahogyan mással mossa fel a padlót. Akkor jött a töréspont, amikor kiparodizálta az index videóját a 14 éves Udvardi Péterről, aki megpróbálta megoldani a helyi település problémáit. Az internet helyesen felszólalt Dancsó ellen, és egy kicsivel több figyelmet kapott a cyberbullying.

Mit lehet ellene tenni?

Az UNICEF felmérése szerint a gyerekek harmadát érte a zaklatás valamilyen formája online felületen. Ez a felmérés nem reprezentatív, valószínűleg a valós szám sokkal nagyobb, mivel sokan nem merik bevallani, inkább magukban tartják sérelmeiket. Az UNICEF a „nemvagyegyedül” nevű kampánnyal próbál segíteni azoknak, akik már éltek át online zaklatást. Ennek keretében híres emberek mesélnek a saját élményeikről, hogy esetleg őket régebben érte-e online vagy offline zaklatás. A program lényege, hogy népszerű emberek történeteivel a zaklatottak újra önbizalomhoz jussanak.

A probléma családon belüli kezelésére pedig az UNICEF arra hívja fel a szülőket, hogy beszélgessenek a gyerekeikkel, legyen kivel kibeszélni a problémát. Ami viszont fontos, hogy azzal nem oldják meg a dolgot, ha megtiltják a gyereknek, hogy telefonozzon vagy hogyha belenéznek a beszélgetéseibe. Mindenkinek kell magánélet!

A probléma legnagyobb része az, hogy az interneten a személyes vélemény odáig fajul, hogy mások lelki világába gázolunk bele, nem tudjuk, hogy hol van a határ! Mi, mint külső nézők úgy tudunk tenni ez ellen, hogy nem állunk be a zaklatásba. Ha azt látjuk, hogy valakit nyilvánosan aláznak, akkor az önfeledt röhögés helyett inkább jelentsük a moderátoroknak vagy a rendszergazdának, hiszen gondoljunk bele: valakinek lehet, hogy az életét teszik tönkre!

Kutyásnak lenni jó.  Muszáj kivinni az ebet sétálni, mellette nem lehet tespedni, szóval a testmozgás megvan. Ráadásul bizonyítottan oldja a stresszt a kutyasimogatás, kis kedvencünk szeretete pedig bizony feltétlen és örök, ellentétben a legtöbb emberével (kivétel persze az anyánk.) És ott van még bónusznak az, hogy az ember tagja lesz egy exkluzív klubnak is, amint kutyatartóvá válik: a kutyás társadalomnak!

Nálunk, Zuglónak azon a kies részén, ahol van szerencsém lakni, de elbeszélésekből is tudom, nincs ez máshogy máshol sem, a kutyások mind ismerik és tegezik egymást, életkortól, nemtől, társadalmi helyzettől függetlenül.  Úgy megörülünk egymásnak minden alkalommal, mintha váratlan vagy ritka lenne a találkozás, és mindent tudunk egy idő után egymás kutyáiról, még akkor is, ha amúgy egymás nevét nem tudjuk, csak a blökikét. Mindenki mindenkivel kedves, talán szegény bull típusú kutyák gazdijaival tartózkodóak sokan eleinte, amíg ki nem derül, hogy senkit sem szándékozik megenni az illető eb.

Nem mellesleg nagyszerűen el lehet mindenkivel diskurálni az élet nagy dolgairól, beleértve a szűkebb lakókörnyezet, de a világ és hazánk aktuális problémáit is. 

Egy szintén zuglói kutyás barátom mesélte, hogy az ő környékén is szóba szokott kerülni a Covid-helyzet.  Különösen az idősebb korosztály egyes tagjai fejezik ki előszeretettel fenntartásaikat a vírussal szemben („el van ez túlozva,” „ezt direkt ránkeresztették”), tamáskodnak az oltással kapcsolatban („nagyobb bajt okozhat, mint hasznot”, „ezt a Pfizert is nagyon rövid idő alatt fejlesztették ki, gyanús”) és aggodalmaskodnak az orosz és a kínai vakcinát illetően („még az oroszoknak sem kell,”  „semmit sem tudunk róla.”)

Barátom, nevezzük I.-nek, hatvanas kutyás barátnője, nevezzük M.-nek, ebbe a szkeptikus csoportba tartozott.  Sokáig nem is regisztrált az oltásra, de talán I. kitartó aknamunkájának köszönhetően végül megtette.  A közelmúltban pedig, pontosan „az oltási program összeomlásakor”, a következő párbeszéd játszódott le M. és I. között:

M.: Képzeld, megkaptam az első oltást!

I.: Tényleg? De jó! 

M.: Kínait kaptam.

I.: És, lett valami bajod?

M.: Nem, semmit nem érzek azóta sem.

I.: És hova kellett menned? Oltópontra?

M.: Nem, ide a háziorvoshoz.  Kaptam sms-t előző nap,  hogy másnap este háromnegyed hétre menjek.

I.: És sokat kellett várnod?

M.: Nem, mindenki időpontra ment.

M. mindezt látszólag különösebb lelkesedés nélkül mesélte el, tudtam meg, de azért lefogadom, örült, hogy még sokáig sétáltathatja kis földszintes ölebét viszonylagos egészségben.

Remélem, mire én kerülök sorra az oltási rendben, akkor is ilyen lesz ez a híres „összeomlás.” Garantálom, én lelkes leszek, mikor végre oltakozhatom és hozzájárulhatok ahhoz, hogy minden visszatérhessen végre a régi kerékvágásba!

A fehér ruha miatt kezdett el dzsúdózni, s csak a fiatalon megszerzett olimpiai arannyal fordult komolyra sportpályafutása. Egyetemi évei alatt összesen két buliban vett volna részt, ha mindkettőt el nem mossa az eső. Úgy gondolja, hogy az atomenergia nyújtotta kiszámíthatóság nélkül esélyünk sincs a klímaváltozás elleni küzdelemben. A sportolóként Atom Antinak becézett Kovács Antallal, a Paksi Atomerőmű kommunikációs igazgatójával beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Hány évesen kezdtél el dzsúdózni?

Nagyon korán elkezdtem vele ismerkedni. A bátyám hét évvel idősebb, mint én, ő vitt le először edzésre. Másodikos koromig csak heti egyszer-egyszer mentem, de nagyon megtetszett a fehér ruha. Rendszeresen ötödikes koromban kezdtem el dzsúdózni, nem túl korán. Így aztán az első sikerek is várattak magukra.

Mi fogott még meg ebben a küzdősportban a misztikuma mellett?

A fehér ruha nagyon tetszett akkoriban. A 70-es évek vége, 80-as évek eleje felé sok karatefilm érkezett az országba. A távol-keleti küzdősportok nagyon mentek akkoriban. Valamint szerintem minden fiúban, talán a lányok egy részében is benne van a küzdeni vágyás. Az evolúció során fontos volt, hogy meg tudjuk védeni magunkat. Ez a motiváció is bennem volt. Sosem voltam verekedős, de ezt a test-test elleni küzdelmet nagyon szerettem. Úgyhogy ott ragadtam.

Mikor fordult komolyra a sportpályafutásod?

Hogy őszinte legyek, amikor az olimpiát megnyertem. A sportra végig úgy tekintettem, mint egy nagyon jó hobbira, de a tanulás volt az első. Messze nem azért, mert ilyen eminens tanuló voltam, hanem a családom értékrendje ezt diktálta. Egyszerű családból származom, de a tanulásban látták a kiemelkedés lehetőségét. Akkor mehettem el edzésre, ha az otthoni dolgaimat megcsináltam és úgy álltam a tanulással. A műszaki egyetemen kezdtem a tanulmányaimat. Az olimpia előtt már nyertem egy-két korosztályos versenyt. Úgy tűnt, hogy esetleg kijuthatok az olimpiára, ezért halasztottam az egyetemen. Nem volt előttem olimpiai bajnok dzsúdós, érmes is viszonylag kevés, nem volt egy biztos életpálya. De annyira szerettem sportolni és annyira szerettem a dzsúdót, hogy a halasztás mellett döntöttem.

Mégis kellett hoznod egy komoly döntést, hiszen hetente sok edzés kell egy olimpiai győzelemhez.

A kemény edzés régebb óta megvolt. Ötödikes koromban kezdtem el heti ötször edzeni. Aztán jött Tóth Béla Paksra, illetve Hangyási László ’86-ban. Innentól kezdve látszott, hogy esetleg lehetnek sikereim. De még egyszer mondom, nem volt kitűzött célom, hogy például olimpiai bajnok akarok lenni. Egyszerűen szerettem edzésre járni. Szerettem küzdeni. Már nincsenek céljaim a sportban, de az edzés a mai napig nagyon fontos része az életemnek.

Milyen érzés volt megnyerni az olimpiát?

Sajnos pár hónappal előtte halt meg édesapám. Onnantól kezdve, hogy véget ért a döntő, volt egy képszakadásom és nem is nagyon emlékszem a dolgokra. Arra emlékszem, hogy minden meccs után folyamatosan nyomtam el magamban azt az érzést, hogy már hol tartok. Húszéves voltam, még junior korú versenyző. Az, hogy bejutottam az olimpián a legjobb négy közé, akkora eredmény, hogy azzal meg is elégedhettem volna. Nem foglalkoztam vele, elnyomtam az érzést, hogy hol tartok. A döntő előtt is. Csak a következő meccsre koncentráltam. Ezt Hangyási László, vagyis Laci bá’ edzőmtől tanultam. Mindig mondta, hogy ne foglalkozzunk az egész mezőnnyel, nem kell mindenkit egyszerre megverni. Az olimpián akkor 32-en voltunk talán. Mindig csak azt az egyet kell legyőzni, aki előtted áll. Így mindig következő feladatra figyeltem, aztán egyszer csak elfogytak. Arra emlékszem, amikor véget ért a döntő és már nem kellett visszanyomnom magamban, hogy hol tartok, az egy nagy megrázkódtatás volt. Pozitív megrázkódtatás, de ezzel együtt megjött édesapám halála is. Az olimpia után sokáig nem is nagyon fogtam fel a győzelmet. Volt, hogy éjjel felébredtem és nem tudtam, hogy álmodtam-e az egészet. Sok évbe telt, mire megszoktam.

Egyszerre voltál válogatott sportoló és egyetemista. Milyen volt az időbeosztásod?

Nagyon szoros, a mai napig elég szoros. Mérnöknek készültem. Viszont akkor még nem volt kreditrendszer, nem voltak ilyen informatikai eszközök. Viszonylag jól be tudtam osztani az időmet. Reggel hatkor edzettem. Háromnegyed nyolckor kezdődött az iskola és háromnegyed ötig tartott. Fél hatkor pedig már kezdődött az esti edzés, amiről nyolc után értem haza. Éjfélig rajzoltam és csináltam a begyakorlókat. Így aztán hat óra alvással tudtam rendezni a napokat. Csak ha elmentünk egy kéthetes edzőtárborba, ahová nem tudtam vinni a begyakorlót, a rajztáblát, akkor iszonyatosan lemaradtam. Amikor az olimpia után úgy döntöttem, hogy a dzsúdóval még többet szeretnék foglalkozni, akkor a közgázra módosítottam a pályát. A rajztáblát nem kellett vinni, tanulni pedig lehetett bárhol.

Le kellett mondanod valamiről?

Kettő darab egyetemi buliban próbáltam részt venni, mind a kettőt elmosta az eső. Pécsett a közgázon hagyománya volt régen a garden party-nak az utolsó nyári vizsga után. Kétszer próbáltam elmenni, de mindig akkora zuhé volt, hogy végül elmaradtak. Így az egyetemi bulikból teljesen kimaradtam.

De úgy látszik, hogy nincsen hiányérzeted.

Nincsen. Már gimiben megismerkedtem azzal a lánnyal, akit utána elvettem feleségül. Nekem abszolút nem volt kényszer a buliba járás. Az fontosabb volt, hogy nagyon jó baráti társaságom volt. Az zavart, amikor még nem tanultam a közgázon, hogy mindenki egyetemre járt,én pedig úgy éreztem, hogy lemaradok valamiről, mert a sportnak előbb-utóbb vége van. Aztán a többiek segítettek mindenben, úgyhogy végül is sikerült utolérnem a csapatot.

2005 óta dolgozol a Paksi Atomerőműnél. Kommunikációs igazgatóként mi a feladatod?

Pont nemrég kérdezte a kisfiam, hogy végül is mit csinálok. Ha kicsit messzebbről indulunk, az ország villamosenergia-termelésének feléért felel a paksi atomerőmű. Nagyon-nagyon fontos, hogy egy ilyen létfontosságú szektor fele az ország saját kezében van. Viszont egy atomerőmű működéséhez nagyon fontos a társadalmi támogatottság. Ahhoz, hogy ez az atomerőmű megfelelően tudjon működni, az embereknek minél többet kell tudniuk róla, hogy elfogadják. Régóta megvan ez az európai szinten is viszonylag magas társadalmi támogatottság, de azért folyamatosan dolgoznunk kell. Az a nehézség, hogy az emberek alapesetben nem nagyon érdeklődnek a villamosenergia iránt. Annyira magától értetődőnek tekintik, mint a levegőt. Épp a kisfiam mondta tavaly, hogy „apa, mi ez az áramszünet”? Azelőtt nem élt meg ilyet. Az embereknek ez magától értetődő. Ha hallunk a világból bármilyen nukleáris energiával kapcsolatos problémáról, akkor az érdeklődés nyilván azonnal felélénkül. Amikor gond van, esetleg leállás, akkor nagyon érdekli az embereket. Amikor pedig békeidő van, akkor nagyon nehéz eljuttatni azokat az üzeneteket, hogy például a globális felmelegedés elleni harcban nagyon fontos szerepet tölt be az atomenergia. Meg kell találnunk azokat a módszereket, amikkel minél több emberhez el tudunk jutni. Ezért örülök, hogy itt lehetek veletek és egy kicsit erről is beszélhetek. Nagyjából a kommunikációs igazgatónak az a dolga, hogy ezt a tájékoztatást és kommunikációs stratégiát kitalálja, egyeztesse, végig vigye. Illetve, ha bármilyen leállás vagy műszaki probléma adódik, mert hiszen minden műszaki területen előfordulhat ilyen, akkor ezt megfelelően tudja kommunikálni.

Ha a társadalomnak egy kritikus százaléka ítélné meg túl veszélyesnek az atomerőművet, akkor le kellene állítani?

Általában azt lehet mondani, hogy a nukleáris iparról, mint veszélyes üzemről társadalmi konszenzusnak kell lennie. Ha a társadalom nem támogatná, akkor nem működhetne. De az látszik, hogy mindenki tudja, hogy mennyire fontos a villamosenergia és Magyarországon nagyon régóta hetven és nyolcvan százalék között van a társadalmi támogatottságunk, úgyhogy nincsen ilyen problémánk. Ott, ahol ez megbillen, komoly problémák születnek. A németeknél ez megtörtént. Leállítottak nyolc blokkot és 2022-ig elvileg le fogják állítani a maradék blokkjaikat is. Jelen pillanatban a német villamosenergia-termelés tizenegy százalékát adja még az atomenergia. Tudni kell, hogy az atomerőmű 99,8%-os pontossággal meg tudja mondani egy évre előre, hogy melyik nap mennyit fog termelni. A megújuló energiaforrásokkal, amikkel harcolunk a globális felmelegedés ellen, egy nappal előre sem tudjuk ezt megtenni. Németországban már most is elég sok fejfájást okoz, hogy ezeket az időjárásfüggő megújulókat hogyan tudják kiszabályozni. Ha ezt a tizenegy százalékot, ami biztos volt a német rendszerben kikapcsolják, akkor nagyon nehéz lesz lekövetni a megújulók változékonyságát. Ez sok ellátásbiztonsági és árazási problémát szül. Németországban száztíz forint, Magyarországon harminchét forint körül van egy kilowatt villamosenergia. Ilyen irdatlan különbségeket okozhat.

Milyen érdekek vezérelhetnek egy atomellenes lobbitevékenységet? Csak a veszélyesség?

Nem szeretek összeesküvés-elméleteket kitalálni. Nyilván lehetnek olyan egyéb érdekek, amik felderítésére talán érdemes időt fordítani. Inkább azt látom, hogy van egy olyan ideologizmus most, ami szerint a „megújulók” egy varázsszó, ami mindent megold. Én magam is nagyon régóta napkollektort és hőszivattyút használok otthon. Lehet a megújulókat megfelelően használni. De jelen pillanatban és a közeljövőben a villamosenergia tárolása ipari méretekben nem megvalósítható. Ameddig erre nincsen fejlesztés, addig az ellátásbiztonság szempontjából nagyon megfontolandó, hogy honnan nyerjük a villamosenergiánkat. Aki csak annyit hall, hogy a nap ingyen süt, a szél ingyen fúj, nagyon könnyen elfogadja azt, hogy a megújulók mennyire jók.

Támogatom a megújulókat és azt gondolom, hogy nagyon-nagyon hibás az a megközelítés, amikor azt mondjuk, hogy megújulók vagy atom. A kettő együtt tudja kezelni a globális felmelegedést.

Amerikában is elég sok komoly gondolkodó, akiket már nem a profitmaximalizálás mozgat, például Bill Gates is azt mondja, hogy atomenergia nélkül nem lehet megoldani a globális felmelegedést. Igen jelentős részét képezi a szén-dioxidmentes villamosenergia-termelésnek. Akinek felületes információi vannak, könnyen gondolhatja azt, hogy a megújulók mindent megoldanak és a helyes irányt jelentik. Persze demokrácia van, meg kell hallgatnunk és meg kell győznünk az embereket arról, hogy atomenergia nélkül nem megy. Hogy egy egyszerű példát mondjak, a japánok, akik a történelmük folyamán Hiroshima és Nagaszaki mellett Fukusimát is elszenvedték, leállították első körben mind az ötvennégy atomreaktort és most szépen indítgatják őket újra. Rájöttek, hogy például a szénégetésből előállított energiával sokkal nagyobb kockázatokat és problémákat okoznak, mint az atomerőművek üzemeltetésével.

Említetted, hogy a lakosság körében hetven-nyolcvanszázalékos az atomenergia támogatottsága. Mekkora ez a szám a műszaki tudományos világban?

Jellemzően ennél magasabb. Nem mennék bele a nemek közötti arányokba, de az látszik, hogy minél többet tud valaki az atomerőműről, annál biztosabban a támogatójává válik. Azt mértük, hogy ha az atomerőművel kapcsolatos öt alapállításból kettőt ismer valaki, ő már inkább támogató. Működtetünk egy látogatóközpontot. Harminc-negyvenezer látogató jön évente hozzánk. Aki az atomerőműbe eljön, még ha szkeptikus is és borzongani jön oda, akkor is, mire befejeződik a látogatás döntő többségében az atomerőmű támogatójává válik.

Ezek szerint az atomenergia szuperhatékony, környezetkímélő és biztonságos. Viszont, ha beüt a baj, akkor mindent tarolhat?

Nem. Az első prototípusoknál fordulhatott ez elő. Fukusima után stressztesztnek vetették alá az atomerőműveket. Ez olyan váratlan külső események hatását vizsgálta, mint például a földrengés vagy a Duna áradása. A mi atomerőművünk is nagyon jól vizsgázott. Igen sok követelményt határoztak meg. Vannak aktív és passzív védelmi berendezések, utóbbihoz nem kell áram. Ha nagyon nagy baj van, akkor nagyon nagy baj lehet. Ha beszabadulna az atomerőműbe öt rosszindulatú atomtudós és elkezdene garázdálkodni, nagyon nagy bajt csinálna. Gazdasági bajt, de a lakosságot nem érintené. Úgy van összerakva a rendszer, hogy egyszerűen nem tud olyan sérülés történni, ami a lakosságot érinti. Minden védelmi berendezésből három van, amik közül akár egy is el tudja látni a funkcióját. Ha valami elromlik, akkor le kell állnunk. Ha végképp nem tudunk hűtővizet juttatni a leállított reaktorba, akkor egy tűzoltóautó odaáll a reaktor mellé és bejuttatja a vizet egy csövön keresztül. Mindenre gondoltunk. A gazdasági kár jelentős lehet, hiszen nagyon nagy értéket termel az atomerőmű, de a lakosságot érintő problémák szinte kizártak.

Erős érv az atomenergia ellen az elhasznált fűtőelemek és egyéb radioakatív hulladékok kezelésének a problematikája. Hogyan zajlik ma a tárolás, kezelés?

Ez nagyon fontos, erről kell sokat beszélnünk. Nyilván termelni hulladék nélkül nem lehet. A teljes termelési folyamatot figyelve a bányászattól a végső elhelyezésig, az atomerőmű ökológiai lábnyoma a megújulók kategóriájába esik, mert nagy az energiasűrűsége. Most egy kis tanteremnyi szobában beszélünk. Tudni kell, hogy az atomerőműben a törvényi előírásnak megfelelően két évre elegendő üzemanyagot tárolunk egy ekkora helyen. A keletkezett radioaktív üzemanyag mennyisége is ennyi. Ezért mi a teljes magyar lakosságot, közműveket, iskolákat el tudjuk látni két évig villamosenergiával ekkora mennyiségű kiégett üzemanyaggal. Hogy mondjak egy másik példát, az Egyesült Államokban, ahol ötven-hatvan éve folyamatosan megy az atomenergia-termelés körülbelül száz blokkal, az ezalatt keletkezett kiégett kazetták mennyisége elfér egy focipályán hét méter magasságban. Ha belegondolunk, hogy ezt szénből vagy fából kellett volna előállítani, akkor irdatlanul nagy mennyiségeket kapnánk szén-dioxid-kibocsátásból is. Nyilván mindennek van egy kockázata, annak is, ha az ember repülőre ül, vagy autózik, ezeket kell minimalizálni. Egyszerűen kiszámolható, egzakt módon látszik, hogy az atomerőmű kockázata a különböző villamosenergia-termelési módok közül a legalacsonyabbak között van. Minden egyes eladott kilowatt atomenergiában benne van az a pénz is, amit befizetünk a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapba, amiből fedezzük a hulladékok kezelését. Egy tartozásunk van még, a kiégett kazetták feldolgozása utáni végleges tárolás. Két környezettudatos nép jár ebben elől, a svédek és a finnek. Ha látjuk, hogy mi a legjobb gyakorlat, annak megfelelően tudjuk meghozni a döntéseinket. Ezzel kapcsolatban is folyamatosak az előkészületek.

Hogyan áll a Paks II. atomerőmű?

Be van adva az engedélyezési kérelem. A kollégák év végére várják az építési engedély kiadását az Országos Atomenergia Hivataltól. Gőzerővel folyik a munka. Én Paks I-et képviselem, de minden nap ott megyünk el Paks II. előtt és tartjuk a kapcsolatot a kollégákkal. Úgy tűnik, hogy megfelelően haladnak.

Mik az nukleáris ipar kilátásai? Meghatározóbb lesz a jövőben az atomenergia?

Ez azon múlik, hogy a társadalom hogyan fogadja el, és mérlegeli-e, hogy a globális felmelegedés elleni harcban milyen szerepet tud játszani az atomenergia. Az látszik, hogy vannak olyan területek a világban, ahol ez egyre inkább előretör és vannak olyanok, ahol adott esetben a társadalmi folyamatok miatt veszélyben van. Nagyon sok helyen politikai haszonszerzés céljából támadják az atomenergiát. Ahol ez sikeres, ott csökkenhet az atomenergia szerepe. De azt látjuk, hogy aki komolyan gondolja a globális felmelegedés elleni harcot, annak jelen pillanatban nem nagyon van más útja. Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva eljutunk az energiatárolásnak arra a fokára, hogy a megújulók eltárolhatók lesznek. Viszont amennyire figyelem a folyamatokat, a Földnek nincsen annyi ideje, hogy kivárjuk, hogy ötven év múlva mi lesz. Az atomenergia itt van, egy kész, kiforrott technológia. Azt gondolom, hogy józan ésszel használni kell. Egy olyan országnak, mint Magyarország, ahol az energiaforrások rendelkezésre állása korlátos, nem is nagyon van más útja.

Az a nehéz, hogy végső soron hit és bizalom kérdése, hogy biztonságosnak tartjuk-e.

Jól mondod, ez nagyon így van. Arra bíztatok mindenkit, hogy akinek van ezzel kapcsolatban kételye, kérdése, az a korlátozások feloldása után látogasson el az atomerőműbe! De a honlapunkon, Facebook oldalunkon is nagyon sok információt meg lehet tudni ezzel kapcsolatban. Bárki feltehet bármilyen kérdést. Nálunk nincsen tabu.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Hazánk a fast fashion üzletek megjelenéséig Európában az egyik legkevesebb ruhát vásárló ország volt, emellett pedig textilipari hulladékot is fejenként kevesebbet termeltünk, mint a kontinens többi tagja. Az elmúlt évtizedekben ez drasztikusan megváltozott. A fast fashion ars poeticája, hogy rendkívül olcsón adja el a hihetetlen mennyiségű textil termékét, így ez az üzleti modell a magyar embereknek megnyitotta a kaput, hogy a régi politikai rendszerből kilépve ugyanazokat a darabokat lássák magukon, mint a gazdag nyugati polgárok. 

Felmerül a kérdés, hogy egy ruhán egy fast fashion vállalat hogy nyerhet, ha a terméket olcsóbban adja el. A válasz, hogy szinte minden munkafázison spórolnak, és ebben a legelkeserítőbb a termelés fázisa. 

A legtöbb ruha termelési folyamatának szinte minden percében sérül az emberi méltóság, és élesen kiütközik a különbség az etikus és a legális között. Kezdhetjük mindjárt a pamut alapanyagának, a gyapotnak a termelésével. A főként indiai gyapottermelők kiszolgáltatottságát a Monsanto-ügy reprezentálja a legjobban, de számos más esetet is elkülöníthetünk, ahol a kizsákmányolásba jogilag nem lehetett belekötni, két-három okozati áttéttel mégis több ezer ember halálát okozta. Amikor a megnövekedett keresletet a gyapot iránt a termelők egy jobb élet reményében igyekeztek kiszolgálni, lelkesen beruháztak a Monsanto által forgalmazott, sokszorosan drágább magvakba, mivel a vállalat azt ígérte a gazdáknak, hogy ez majd permetezés nélkül is nagy hozamot eredményez majd.

Meglehet, hogy tudtak spórolni a permetszeren, de a fő problémát az jelentette, hogy minden egyes vetésnél meg kellett vásárolni a méregdrága GMO magvakat a Monsantótól.

A gazdák beruházása nem térült meg, a legtöbben csődbe mentek, és nem tudták eltartani a családjukat. Ehhez az esethez becslések szerint 250-255 000 haláleset is hozzátartozik, ironikus módon rengeteg öngyilkosságot ezek közül azoknak a permetezőszereknek a megivásával követtek el, amelyekre a Monsanto ígérete szerint abban az évben már nem lett volna szükség.

A permetezés Magyarországon mindig is kényes kérdés volt. A gazdákat rendszeresen kritizálják gyakran szakmailag nem a területhez tartozó személyek is a vegyszerhasználat miatt, hiszen ezek sok esetben rákkeltő anyagokat tartalmazhatnak. Magyarokként, akik rendszeresen hallgatjuk a még viszonylag drága, de cserébe veszélytelen permetszerek létjogosultságáról szóló vitákat az élelmiszeriparban, furcsa lehet olyan ruhákat viselni, amelyekhez a földeken sok millió liter olcsó és mérgező vegyszert locsoltak el.

Míg a magyar agrárium évek óta sok pénzt invesztál a környezet- és egészségbarát permetszerek fejlesztésébe, addig Indiában bizonyos tartományokban soha nem látott mennyiségű rákos és fogyatékos gyermeket regisztráltak a beszivárgó permetszerek miatt, de a várandós anyukák is azt a vizet isszák, ami vegyi úton szennyezett, így nem meglepő a kiugróan magas csecsemőhalálozás sem.

A permetezés elengedhetetlen a gyapottermelésben, hiszen az olcsó textilárura folyamatosan nő a kereslet, így nyugodtak lehetünk afelől, hogy ha jön egy még olcsóbb és ezzel együtt veszélyesebb permetszer a piacra, akkor a fejlődő országok gyerekeinek a bögréiben azt fogjuk viszontlátni. A probléma nem a közeljövőben fog megoldódni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a permetszert gyártó üzemek egészen véletlenül érdekeltek a mérgezésben szenvedő emberek számára szükséges gyógyszerek gyártásában is. Ámbár lehet ez nem is olyan fontos információ: a 2013-as kambodzsai textilipari dolgozók tüntetésén egy (a rohamrendőrök áltat pont nem agyonlőtt) dolgozót a fizetéséről kérdezve havi kevesebb, mint 50 000 forintot állapítottak meg keresetnek, amiből aligha telne gyógyszerre. 

A gyártás fázisához érkezve először a konkurencia hiányába ütközünk. A textilipari vállalatoknál sorban állnak a szegénységben élő munkások, akik oktatás és otthon nélkül elképesztően alacsony összegekért is hajlandóak dolgozni, így akaratlanul is egymást tartják szegénységi minimum alatt: amíg egy gyármunkás helyére másik három is vár, addig az nevetségesen alacsony összegért is vállalja a műszakot.

Szakszervezet alapítást semmilyen jogon nem tilthat meg egy cég sem, de erre nincs is szükség, hiszen ebben az esetben az engedelmesség a munkások életén túl a családjaik biztonságának is záloga, senkinek eszébe sem jut a szervezkedés. Ismét elválik a legalitás és az etikusság, hiszen a vállalat nem követ el szabálysértést a szakszervezet betiltásával, teljesen legálisan tartja nyomorban a dolgozóit.

Akik, ahogy a fizetésért sem, a rossz munkakörülményekért sem reklamálnak: folyamatosan fáj a fejük, mert levegőtlen helyiségekben dolgoznak, ráadásul az egy főre eső üzemi rezsiből nem nehéz kiszámolni, hogy az éjszakai műszakban is jó, ha valami apró kis égőt kaptak a munkához. Utóbbira mondjuk jelenthet "megoldást", hogy napi 16 óra munka után már csukott szemmel is képesek elvégezni ugyanazt a folyamatot. A szervezettség érdekében szigorú szabályok szerint tarthatnak ebédszünetet és járhatnak mosdóba. A szerencsésebbek ülve csinálják végig a műszakot, de rideg tény, hogy a szék a varrógéppel ellentétben nem termel, így van, hogy valakinek nyolc órán át állva kell dolgoznia.

Ha nehéz volt randizni számunkra a karantén alatt, gondoljunk bele, hogy egy napi 16 órát a gyárban dolgozó lány, mikor és kikkel találkozik a munkahelyén kívül, mikor jár iskolába, honnan tanult olvasni, hol vannak a papírjai, mikor intéz ügyeket, mikor vesz magának és mit enni. Ráadásul ezekben az országokban késő éjjel igencsak kalandos a hazaút, mivel sem tömegközlekedés sem közbiztonság nincs.

Nehéz elhelyeznünk magyarként magunkat a világtérképen, ha az 1989-ben Nemzeti Minimumként óhajtott sajtó és szólásszabadságról van szó: ebben a történelmileg a mindenkori kormányok által - sérelmekkel indokolt - közmédia-kisajátítás sem segít, bár azt senki nem nézi. Szerencsére van alkalmunk megmérettetni magunkat a Példa Nemzetekkel, bocsánat, országokkal. Közigazgatási szektorokkal.

Vannak a tettek:

És vannak a térképek:

Nekünk a térkép tetszik, szép, színes, na meg a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi újságíró jogvédő szervezet hitelesnek hangzik.

A svéd sajtó szabad, csak vannak bizonyos korlátok. Ez is az egyik. Moszkvában is bármikor lehetett Reagan ellen tüntetni!

Zárkózzunk fel a svéd példához?