Reaktor

A 2022. évi téli olimpiai játékok végéhez közeledve sokakban merülhet fel a kérdés, hogy mit is hoz a játékok jövője, illetve milyen költségekkel bír a rendezők számára egy hasonló esemény szervezése. Jelen szemlében bemutatásra kerül az elmúlt 12 játékok költsége, ahogy az is, hogy miként vált egyre nagyobb dilemmává a pályázás, illetve milyen ötletek merültek fel a jövő hasonló nehézségeinek elkerülése érdekében.

Így lett nagy teher a rendezés

A 20. század jelentős részében a rendezés nem okozott komolyabb fejtörést a házigazdáknak, hisz elsősorban fejlett országok (főként európai, illetve az Egyesült Államok) adtak otthont az olimpiai játékoknak, olyan államok, melyek gazdasága és infrastruktúrája lehetővé tette a bonyodalmak nélküli szervezést. A 70-es évektől azonban fordulat következett be, és miközben nőtt a résztvevő országok, illetve megrendezett sportágak száma, egyre több botrány és szomorú eset is történt – 1968-ban ellenzéki diáktüntetőket öltek meg tíz nappal a mexikóvárosi játékok előtt, míg négy évvel később terroristák támadtak meg izraeli sportolókat Münchenben, a támadókkal együtt összesen 17 áldozatot követelve.

1976-ben a kanadai Montreal esete vetett rossz fényt az olimpiára, ám itt már a költségek okozta nehézségek domináltak, a város ugyanis a tervezettnél sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellett tegyen a rendezés érdekében, a létrejövő adósságokat pedig végül három évtizedig volt szükséges fizetni. 

Változó költségek, profitról beszélni sem érdemes?

Az 1984. évi nyári olimpiai játékok sok tekintetben a legsikeresebbek voltak (persze itt nem a hidegháborús bojkottra gondolok), a kedvező rendezési feltételek mellett ugyanis Los Angeles szinte teljes egészében a létező infrastruktúráját vette igénybe, ezzel párhuzamosan pedig a közvetítési jogokból származó bevételek is meredek emelkedést mutattak, így Los Angeles vált az egyetlen olyan várossá, amely profitot tudott termelni a játékok megrendezéséből.

Az ezredfordulóhoz való közeledés idejétől azonban látható, hogy városok nagyon eltérő módon közelítik meg a rendezést, az inflációhoz igazított költségek pedig jelzik, hogy míg egyes helyszínek meglehetősen olcsó játékokat rendeztek – ilyen Salt Lake City, Torinó vagy Vancouver –, addig mások hatalmas költekezésbe fogtak.

Nincs is jobb példa erre a 2014-es téli olimpiai játékokat megrendező Sochinál, mely a legdrágább játékoknak adott otthont, 50.7 milliárd dollár – a költségvetés 85 százaléka tehát – pedig nem is sporttal kapcsolatos infrastruktúrára ment el (többek között a játékok biztonságos megrendezése jelentette az egyik legnagyobb költséget).

Az sem kérdéses azonban, hogy a még fejlődésben lévő, illetve a világ számára képességüket megmutatni akaró országok teszik a legnagyobb erőfeszítéseket: a Pekingben rendezett 2008-as játékok a második legdrágábbnak bizonyultak (a költségek itt is nem sporttal kapcsolatos teendők miatt szálltak el főként), de sem Rio, sem Phjongcshang nem volt olcsó – amint már említésre került, részben épp a hiányzó infrastruktúra eredményeként.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik előírása például, hogy legalább negyvenezer szállodai szoba kell rendelkezésre álljon, ami Rio esetében tizenötezer új szoba kialakításának szükségét jelentette – természetesen utak, vasútvonalak, illetve légi közlekedéssel kapcsolatos fejlesztések mellett.

Persze a sporttól független fejlesztések rendkívül hasznosak (hisz részben épp az olimpiai játékok idézik elő azokat), ám a magas költségek értelemszerűen olyan vitákra is okot adnak, melyek a hatékony felhasználást kérdőjelezik meg – nem egy esetben (lásd Athén) a létesítmények ugyanis teljesen kihasználatlanok maradnak, hosszú távon az olimpia a turizmust nem dobja meg, ahogy a teremtett munkahelyek is alapvetően ideiglenesek, így nincs konszenzus arról, hogy egy ország gazdaságát tényleg érdemben támogatja rendezés lehetősége.

Az elmúlt 12 játék inflációval igazított költségei (Forrás: Visual Capitalist)

Végülis mi a gond?

Szinte már konszenzus uralkodik azzal kapcsolatban, hogy az olimpiai játékokat fenntarthatóbbá kell tenni. Ezt megnehezíti, hogy már a pályázati kiírás is a költekezést propagálja (Tokió például 150 millió dollárt költött a sikertelen 2016-os pályázatára), elsősorban azon pályázókat támogatva, akik készek a lehető legambiciózusabb tervekkel előállni. Ez persze részben egy belső folyamat is, hisz a helyi építkezési vagy szervezéssel foglalkozó szereplők is rendelkeznek saját érdekekkel – befolyásolva a szervezőket a lehető leggrandiózusabb beruházások felé –, az adott pályázót pedig egyfajta átok éri – nyerni ugyanis csak úgy tud, ha nagyon merész lépéseket húz, ám a merész lépések hosszú távon kellemetlen következményekkel is bírhatnak. A problémához a korrupció is hozzájátszik, nem egy győztes pályázó került ugyanis különböző botrányok főszereplőjévé – gondolhatunk itt például az 1998-as téli olimpiai játékokra Naganóban vagy a 2002-es Salt Lake Cityben rendezett eseményre.

Egyfajta reakcióként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 14 munkabizottságának reformjavaslatai alapján elkészült az AGENDA 2020 reformprogram, egyik célja pedig épp az, hogy csökkentse a pályázás költségeit, nagyobb rugalmasságot biztosítson a vállalkozó országoknak – többek között a már létező infrastruktúrák felhasználása által –, támogassa a fenntartható rendezési stratégiákat, na meg persze hangsúlyt fektessen a minél nagyobb átláthatóságra.

Ennek ellenére továbbra is sokan szkeptikusak az olimpiai játékok jövőjét illetően, így nem csoda, hogy olyan ötletek is születtek, melyek szerint bizonyos országoknak visszatérő rendezőkként kellene megjelenniük – ezáltal is felhasználva többször a létező infrastruktúrát –, továbbá a rendezési jogot elsősorban fejlett államoknak kellene biztosítani, azok ugyanis nagyobb erőfeszítések nélkül képesek megszervezni a sporteseményeket.

Bár ezen ötletek nem kevéssé radikálisak, az nyilvánvaló, hogy egyfajta válságot élnek az olimpiai játékok. Ebben közrejátszik, hogy a rendező országok által létrehozott rendkívül drága infrastruktúrák sokszor teljesen kihasználatlanok maradnak (a kihasználtság pedig jelentős éves fenntartási költségeket is takar), a rendezésből adódó profit szinte már reménytelen, miközben az események népszerűsége sem a jó irányba halad. Mindezen szempontokat figyelembe véve nem meglepő, hogy napjainkban nem folyik véres csata a rendezés lehetőségéért – 2017-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rendhagyó módon például egyszerre hirdette ki a 2024. és 2028. évi nyári játékok helyszínt –, ahogy az sem, hogy az idei játékokat Peking igyekezett a lehető legolcsóbban megvalósítani. A hivatalos költségvetés jelenleg csak 3.9 milliárd dollár, amihez persze várhatóan további növekedés kapcsolódik, ám értelemszerűen nem közelíti meg a drágább játékok szintjét.

Kiemelt fotó: Sportsnet 

Wang Huninget a Szürke Eminenciásként ismerik világszerte. A szemüveges, visszahúzódó tudós állítólag ott van a Kínai Kommunista Párt szinte minden politikai döntése mögött. A nyilvánosságot kerülő tanácsadó nevével eddig alig lehetett találkozni, de az utóbbi időben egyre többen felismerik befolyásának valódi mértékét nyugaton, főleg konzervatív körökben. Wang 2017 óta tagja a KP Politikai Bizottságának, és Hszi Csin-ping elnök legbefolyásosabb tanácsadója, akit minden útjára elkísér. Az ideológus 1988-ban bejárta az USA-t, majd 1992-ben megírta Amerika Amerika ellen (America against America) című könyvét, amelyben azon kritikusok szerint, akik egyáltalán tudomást vettek az írás létezéséről, rendkívül élesszemű megfigyeléseket tett Amerikáról.

Scott Locklin amerikai munkás-származású, egykor motoros bandatag, volt fizikus közíró, aki Locklin on Science címmel vezet Wordpress blogot, tavaly év végi hosszú elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy

Wang már a nyolcvanas évek végén jól látta Amerika elkerülhetetlen hanyatlását.

Érdekes olvasmány a könyvről írt részletes beszámolója, hiszen amerikai szemmel veszi górcső alá a kínai tudós csaknem negyven évvel ezelőtti meglátásait, és állapítja meg, hogy Wang kitűnő érzékkel vette észre azokat a negatív folyamatokat, amelyek szerinte, és Locklin szerint, is Amerika végromlását idézték elő.

Az Amerika Amerika ellen: A kínai Tocqueville című blogbejegyzésben Locklin úgy írja le a nyolcvanas években Amerikában utazgató Wangot, mint egy hiperintelligens és kifinomult érzékű űrlényt, aki Amerikában ért földet 1988-ban.” Locklin megjegyzi, hogy annak ellenére, hogy a könyv kirobbanó sikert aratott Kínában, és - valószínűleg akaratlanul - ijesztő pontossággal jósolta meg Amerika gyors hanyatlását, a könyvet az USA-ban szinte teljesen elfelejtették, és az amerikai (főleg baloldali) értelmiség egyáltalán nem vesz róla tudomást. Az Amazonon sem lehet megvenni, és senki nem is beszél róla. Wang Hunint persze ismerik, és néha írnak is róla ezt-azt, írja Locklin, de a szerinte teljesen ostoba, áltudományos zagyvaságokkal foglalkozó, köldöknéző amerikai társadalomtudósokat nem érdekli a könyv, ami azért  döbbenetes, mert abszolút aktuális:

Locklin meglátásában azt írja le, mit gondolt (és gondol ma is) a kínai elit legnagyobb geopolitikai riválisáról, az Egyesült Államokról.

Locklin sorra veszi Wang legfontosabb megfigyeléseit az amerikai társadalomról és életformáról, melyek szerinte teljesen helytállóak voltak. Wang, akit persze kommunista külföldiként és egy teljesen más kultúrából érkezőként nyilván befolyásoltak a saját meggyőződései, jegyzi meg Locklin, alapvetően elismerően szólt ugyan az USA-ban tapasztalt jómódról és a gazdaságról, de észrevette a mélyben zajló, mégis jól látható amerikai "leépülést”. Locklin egyébként nyilvánvalóan nincs elragadtatva saját országától és attól, amit egyfajta elzüllésnek lát. A rendkívül pejoratív, a nyugati fehér baloldal ideológiájára körülbelül egy évtizede megalkotott kínai kifejezést használva folyamatosan "pajcsuo-Amerikának” (angol átírással: baizuo) nevezi az USA-t az elemzésben. A pajcsuo nagyjából úgy fordítható magyarra, hogy kaviár baloldal vagy limuzin szocializmus, és Locklin szerint hazáját most egy pajcsuo elit irányítja.

Részletes recenziójában Locklin elsőként arról ír, hogy Wang észrevette, mennyire "bizarrok” lettek az amerikai családok. "Úgy vélte, a család hanyatlása (...) a liberalizmus és az individualizmus következménye volt, ami persze tökéletesen helyes megállapítás. Az amerikaiak még a gyermeknevelést illetően is individualisták: az amerikaiak egészen kiskoruktól kezdődően elszigetelik a gyermekeket a családjuktól, annak érdekében, hogy kifejlesszék az individualizmust és az éntudatot,” jegyzi meg Locklin.  

Locklin ezután rátér arra, mit gondolt Wang az amerikai politikai berendezkedésről. A kínai tudós szerint a két nagy amerikai párt valójában az uralkodó osztály egypártrendszere. "Ez egy klasszikus kommunista elmélet, ami az USA esetében történetesen jól írja le a valóságot,” jegyzi meg Locklin, majd hozzáteszi, emiatt történt az, hogy a rendszerbe betörő outsiderek "totális kiakadást okoztak a 2016-os választások után.”

Wang az USA-t azóta még inkább jellemző drogproblémát is beazonosította, mint "a legnagyobb veszélyt, ami valaha is fenyegette az Egyesült Államokat történelme során.”

Locklin hozzáteszi, hogy bár akkoriban még nem voltak a Sackler családhoz hasonló vállalkozók.

Wang már negyven évvel ezelőtt is világosan látta, hogy a kábítószeres bandák és a szerhasználat a civil társadalmat, a társadalmi rendet és akár a kormányzatot is fenyegető veszéllyé válhat.

Nem kerülték el a kínai ideológus figyelmét a faji feszültségek sem. Wang megállapította, hogy a feketék és fehérek közötti kapcsolatok az egyik legnyilvánvalóbb és legfenyegetőbb társadalmi feszültség-forrás.

Észrevette a fekete közösség társadalmi és jogi emancipációjának sikereit is, de pontosan leírta a fehérek képmutatásait, azt, hogy a csavargók és koldusok többsége fekete, és hogy a gettók rettenetesek és veszélyesek. Wangot elborzasztotta a kínai-amerikaiak elleni teljesen értelmetlen fekete erőszak, hiszen azoknak nyilvánvalóan semmi közük nem volt a feketék problémáihoz. Locklin hozzáteszi, a helyzet e tekintetben azóta sem változott. Wang már évtizedekkel ezelőtt tökéletesen beazonosította a fekete közösségre jellemző szegénység-körforgást: egy, a gyenge családok által előállított társadalmi diszfunkcióként írta le, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Wang sokkal nagyobb szimpátiával írt az amerikai indiánok sorsáról, valószínűleg azért, teszi hozzá cinikusan Locklin, mert sokkal kisebb volt a valószínűsége, hogy egy indián nyúlja le némi aprópénzért vagy rabolja ki az utcán. Wang mindkét faji problémát gyakorlatilag megoldhatatlannak írta le. Locklin megjegyzi, kíváncsi rá, vajon mit gondol Wang Amerika napjainkat jellemző faji viszonyaihoz, hiszen az USA népességéhez azóta a világ minden szegletéből, mintegy 70 millió ember adódott hozzá.

Wang igen hosszan írt könyvében a televíziós generáció döbbenetes tudatlanságáról és ijesztő kultúrálatlanságáról, és arról, hogy az amerikai általános iskolák képtelenek megtanítani az állampolgárokat a legalapvetőbb emberi kompetenciákra.

Sokkolta a fiatalok elvadulása, a nagy számú otthonról elszökött gyermek és a fiatalkori bűnözés is. Locklin keserűen megjegyzi, hogy mára a helyzet e tekintetben talán javult, egyszerűen azért, mert  a mai, telefonfüggő fiataloknak túl alacsony a tesztoszteron szintje ahhoz, hogy lelépjenek otthonról és "felcsinálják egymást,” és rosszabb fizikális és mentális állapotban vannak ahhoz, hogy elszökjenek otthonról és megpróbáljanak egyedül boldogulni. Az viszont azóta is égető kérdés, hogy vajon hogyan lehet továbbadni egy társadalomban az alapvető értékeket és meggyőződéseket, ha az alapvető tudások megtanítása problematikus? Hogyan szocializálhatók a gyermekek, ha nem tudjuk őket megtanítani a legelemibb dolgokra, teszi fel Locklin a költői kérdést. Ez nem csak az amerikai társadalom és gazdaság, de az amerikai politika szempontjából is óriási gond, mondja.

Wang figyelmét az sem kerülte el, és rendkívül aggasztónak találta, hogy az amerikai elit egyetemek diákjai már akkoriban sem tudtak sokat a saját társadalmuk történelméről és kultúrájáról.

Ez azóta csak fokozódott, véli Locklin, megjegyezve, hogy ha a társadalmi fejlődés trendje a múlt folyamatos eltörlése marad, akkor az új nemzedékeknek nem lesz fogalmuk a múltról, "rendes oktatás nélkül pedig nem lesz folyamatosság.”

Locklin szerint a kínai vezetők egészen biztosan tanulmányozták Wang könyvét és tanultak Amerika példájából. Nem véletlenül korlátozzák a kínai kommunisták a videójátékok használatát, a hírességek kultuszát, és az is tudatos gyakorlat, hogy rövid pórázon tartják az oligarcháikat és betiltják a nyílt kulturális lázadást. Biztosan rájöttek Kínában, hogy nem lenne tanácsos olyan aknamezőkre lépni, mint amilyeneket az USA előállított magának, és "hősies erőfeszítésekkel próbálják távol tartani maguktól az amerikai kulturális mételyt, amely tönkre tehetné mindazt, amit az elmúlt harminc évben nagy gonddal felépítettek.”

Locklin nyomán a könyvből az is kiderül, hogy Amerika nagy valószínűséggel veszítene bármilyen komoly konfrontációban Kínával.

Locklin szerint a jelenlegi amerikai vezetés különösen inkompetens és a valódi diplomáciához hozzá sem szagoló külügyi apparátusa már a legelső fontosabb tárgyaláson, a Kína-Alaszka csúcstalálkozón vérig sértette a kínaiakat, akik finoman szólva nem voltak elragadtatva ettől.

Régen, egy gyengébb és szegényebb országgal szemben még talán elment volna ez a kioktató hang, mondja Locklin, és a "klasszikus pajcsuo diplomatáknak kóstolót adtak abból, milyen is egy asszertív Kína, és hogyan fog elbánni az amerikai diplomáciai testület szánalmas bohócaival.”

Locklin végül megállapítja, hogy nem maradhat sokáig a világ ura egy olyan ország, amely egyáltalán nem érti sem a saját, sem geopolitikai riválisai társadalmát. Locklin szerint a "normálisan működő idegrendszerrel rendelkező [amerikai] emberek nagyon is jól tudják, hogy a pajcsuo által irányított Amerikában nem érdemes élni, és még kevésbé érdemes érte harcolni. Nem lesz könnyű hozzáértő katonákat találni ahhoz, hogy megvédjék a tajvaniak jogát arra, hogy melegbárokba járhassanak, vagy bármi is legyen az, aminek érdekelnie kellene engem pajcsuo-Amerikának ebben a nevetséges, felesleges, és tökéletesen otromba konfrontációjában Kínával.”

Előző cikkünkben bemutattuk, hogy az európai értékeket Nyugat-Európában joule-ban mérik. Ma az amerikai értékek, azaz univerzális értékek, a demokrácia értékei, vagy ehhez hasonlók következnek. A lényeg: ezt is joule-ban mérik.

2022. január 13.

Miért osztja meg a Nyugatot Oroszország Európába vezető csővezetéke?

Az amerikai szenátus nem fogadta el a Ted Cruz republikánus szenátor által támogatott törvényjavaslatot, amely szankciókkal sújtaná az Északi Áramlat-2-t.

Joe Biden amerikai elnök kormánya lobbizott a republikánus szenátoroknál a törvényjavaslat ellen, mivel attól tartottak, hogy az hatással lesz az amerikai-német kapcsolatokra, és az ukrajnai válság közepette még inkább ellenségessé teheti Oroszországot.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök arra kérte a szenátust, hogy hagyja jóvá az Északi Áramlat 2 szankcióit, míg Németország kifejezetten kérte, hogy az amerikai kongresszus ne javasoljon szankciókat. 

2022. január 18.

Sajtótájékoztató

Jens Stoltenberg NATO-főtitkárral és Olaf Scholz német kancellárral.

Statisztika

2022. január 22.

Victoria Nuland, helyettes külügyi államtitkár az amerikai(!) külügy sajtótájékoztatóján, Washingtonban (nem Berlinben):

Ha Oroszország, bármilyen módon, lerohanja Ukrajnát, az Északi Áramlat 2 nem fog előrehaladni.

(Olaf Scholz, német kancellár nincs jelen)

(Annalena Baerbock, német külügyminiszter nincs jelen)

.@UnderSecStateP Victoria Nuland: “If Russia invades Ukraine, one way or another, Nord Stream 2 will not move forward.” pic.twitter.com/hEGBrx6HJj

— Department of State (@StateDept) January 27, 2022

2022. február 07. 

Biden elnök és Olaf Scholz, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja sajtótájékoztatón tett megjegyzései

BIDEN ELNÖK (SCHOLZ mellette áll): Ha Németország - ha Oroszország betör - ez azt jelenti, hogy tankok vagy csapatok lépik át újra Ukrajna határát - akkor nem lesz - mi - nem lesz többé Északi Áramlat 2. Véget fogunk vetni neki.

KÉRDEZŐ: De hogyan fogják - hogyan fogják ezt pontosan megtenni, hiszen a projekt Németország ellenőrzése alatt áll?

BIDEN ELNÖK (SCHOLZ mellette áll): Meg fogjuk - ígérem, hogy képesek leszünk rá.

Jelenleg a világ 130 országában fogadják el a TOEFL-t, és külföldi felsőfokú tanulmányok, vagy munka esetében általában ezt a vizsgát várják el a jelentkezőktől. A legjobb, hogy nem lehet rajta megbukni, hanem pontrendszeres, szöveges értékeléssel értékelik a vizsgázók teljesítményét. A négy rész alapjaiban megegyezik a megszokottal: szövegértés, hallott szöveg értése, beszédkészség, íráskészség. Minden résznél vannak kisebb nagyobb különbségek, amik sokkolóak lehetnek első hallásra, de valójában elég logikusak. A vizsgára személyesen és online is van lehetőség, de az online vizsgánál elég komoly elvárásoknak kell megfelelni. A szoba ajtajának látszódnia kell a kamerán, és mindent hangszórón kell hallgatni, mert fülhallgató használata tilos. A vizsga teljes időtartama alatt, egy koordinátor belép a számítógépbe, és online vezérli a programot, illetve végig figyel a kamerán keresztül. Letörölhető táblára lehet jegyzetelni, és az egyes részek között meg kell mutatni, hogy üres. Egy alkalom 220 euroba kerül, és 2 évig érvényes az eredmény hivatalos helyeken.

Minden feladatrész 30 pontot ér, melynek értékelése a következőképp történik:

• 0-14: alacsony
• 15-21: közepes
• 22-30: kiváló

A 120-as maximum pontszámból az egyes intézmények, vagy munkahelyek meghatározhatnak egy minimum pont értéket, amely alatt például sok esetben elutasítják a jelentkezést. Ez általában külföldi egyetemi jelentkezésnél szokott lenni, és ha van minimum érték, akkor az intézményenként eltérő lehet. 

A TOEFL esetében nincs elkülönítve alap, közép, vagy felsőfokú teszt, ezért itt az elért pontszámot átszámítva tudjuk ellenőrizni tudásunkat. Bármilyen eredményre is számítanak a jelentkezők, ugyanazt a tesztet fogja megírni az A2-es és a C1-es tudású vizsgázó is. 

A pontszámok alapján így alakul az eredmények átkonvertálása:

• 42-71: B1
• 72-94: B2
• 95-113: C1
• 114-120: C2

Mire lehet számítani az egyes részeknél?

A szövegértésnél négy cikk alapján kell kérdésekre válaszolni 60-80 perc alatt, ami elég sok időnek tűnik, de azért a feladatok sokszor trükkösek. Minden szöveg 4-5 bekezdésből áll, és általában valamilyen előadás, vagy tudományos cikk anyagát tartalmazzák, ezért a nyelvezet egy kicsit komplexebb. Egy cikkhez körülbelül 10 kérdés tartozik, de ennek többségében meghatározzák, hogy a válasz melyik bekezdésben van, így könnyebben és gyorsabban átlátható az egész. Bár a gyakorlófeladatok sokat segítenek, azért élesben mégis jobban izgul az ember és talán kicsit lassabban halad. Nekem a szövegértés közepén jött el az igazi pánik, amikor észrevettem, hogy az idő fele már bőven letelt, de én még mindig csak a második szöveget kezdtem a négyből. Ekkor jött az adrenalin, a gyorsolvasás, és a túlgondolást is el kellett engedni. 

A hallott szöveg értése volt számomra a legegyszerűbb, mert a kérdések itt elég egyértelműek voltak. 4 szöveget kell meghallgatni, ami két ember beszélgetését rögzíti, és a szövegek alatt lehetett jegyzetelni. A kérdések főleg a beszélgetők szándékára kérdeznek rá, és az egész blokk körülbelül egy óráig tart. A blokk után van egy 10 perces szünet, és ilyenkor el lehet hagyni az asztal környékét, azonban ha nem érünk vissza időben, akkor érvényteleníthetik a vizsgát. 

A következő szekcióban a beszédkészséget értékelik, és itt megadott témákról kell röviden beszélni a kamera előtt. A rendelkezésre álló idő nagyon rövid, hiszen a felkészülési idő 15 másodperc, majd 45-60 másodpercünk van egy téma kifejtésére. Ezt érdemes sokat gyakorolni stopperrel, mert abban a rövidke időben a szöveg lényegét el kell tudni mondani, vagy véleményt alkotni, mindössze 2-3 mondatban.

Az utolsó rész az íráskészség, ahol megadott instrukciók alapján kell egy rövidebb és egy hosszabb esszét megfogalmazni. Ezek a feladatok elég hasonlóak egymáshoz, szóval a gyakorló feladatok alapján nagyon könnyű felkészülni, hiszen az alapok ugyanazok minden vizsgán. A rövidebb szövegben két szerző ellentétes véleményét kell összehasonlítani, míg a másodikban több kijelentés közül kell kiválasztanunk, és megindokolni, hogy melyikkel értünk egyet. 

Ha az idő lejárt, és beadtuk a feladatsort, körülbelül 5 napot kell várnunk az eredményre. A honlapra bejelentkezve nézhetjük meg az eredményt, és egy tájékoztató emailt is kapunk ha elkészült a javítás. Mivel az első két feladatcsoport tesztes, ezért ezek eredményét már rögtön a vizsga után megkapjuk, ami egy kicsit segít belőni, hogyan is sikerült a vizsga. A vizsgák eredményét hivatalosan elküldethetjük a kívánt intézményhez, illetve mindenki kap egy hivatalos dokumentumot online, ahol részletesen kifejtik az elért eredményt. 

A felkészülésben nagy segítséget jelenthetnek Juva videói, ahol minden részhez konkrét tippeket, és vázlatokat kapunk. Amikor a vizsgára tanultam, mindig ezeket a videókat vettem alapul, és be is vált, mert pontosan olyan feladatok érkeztek amikről Juva beszélt, és így könnyebben vettem az akadályokat. Ha a jelentkezés, vagy akár már a vizsga előtt állsz, akkor megnyugtatásként mondom, hogy nem olyan ördöngős mint aminek némelyek lefestik, és pár nap felkészülés nagyon sokat tud számítani. A videók tényleg sokat segítenek, és ha egy vizsga nem sikerül, akkor akár pár napon belül mehetünk is a következőre. Hajrá!

Szerinted melyik a legnehezebb rész a nyelvvizsgákon?

(kép forrása: népszava.hu)

Az internetre, annak megjelenésekor hatalmas lehetőségként tekintettünk, a világ kétségkívül összezsugorodott, vagy ha úgy nézzük, visszavonhatatlanul kinyílt. Azt hittük, az emberekre pozitívan fog hatni az információáramlás. De sajnos a légből kapott összeesküvés-elméletek melegágya is lett az internet. A konteóhívő társadalom előtte csak könyveken, magazinokon, illetve tévéműsörökön terjesztette az összeesküvés-elméleteit. Az internet megjelenésével mindez hihetetlen módon elterjedt, és ami a legrosszabb, hogy nemcsak legszélsőségesebb konteósokra van hatással, hanem a Facebookon való megosztások révén a naiv szemlélődők is találkozhatnak vele.

40.000 éves magyarság, ősi szkíta-magyar rokonság, az amerikai kormány szervezte 9/11, a C-vitamin rákgyógyító hatása, vagy annak gyógyszer-maffiai eltitkolása, és még sok más teória, melyeknek lényegi üzenete, hogy amit tanultunk az iskolában vagy, amit a tudomány mai állása mond, az nem úgy van a valóságban. Ezeket az összeesküvés-elméleteket eddig csak hébe-hóba osztották meg ismerőseink, azonban a koronavírus megjelenésével lehullott a lepel, nyilvánvalóvá vált, hogy milyen sokan képesek az áltudományos híreszteléseknek bedőlni. Ez egy járvány idején hatalmas veszélyt jelent. Ráadásul most, hogy immáron több mint 3 éve húzódik már a járvány,

a vírussal kapcsolatos konteókat felváltották az oltás-szkeptikus összeesküvések.

Tudománytagadás a koronavírus terén

Sajnos ma a tudománytagadás népszerű dolog, sokkal könnyebb elhinni, egy féligazságokra épülő, négysoros posztot, mint a tudományos cikkeket. A tavaly nagyjából ilyenkor a National Geographic által közölt vélemény-kutatás szerint a magyarok 40%-a nem kérne vakcinát, szintén 40% beoltatná magát, 20% pedig bizonytalan.

Kacskovics Imre immunológus National Geographic-nak adott interjújában elmondta, hogy Magyarországon sokan élünk az oltásokkal, ránk annyira nem jellemző az oltásellenesség (bár, ahogy néhány ismerősöm Facebookját elnézem, lehet, hogy ez a szám felfelé törekszik). A szakember állítását alátámasztja, hogy általában elkerülik az olyan járványok hazánkat, mint például a kanyaró. Ahol magas az oltásellenesség, ott a járványok is gyakoribbak.

Viszont nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy a tudományellenesek egy nagyon hangos kisebbség. Jelenleg hazánkban több, mint 6.300.000-en oltatták be magukat, illetve már vannak, akik megkapták a 4. oltást is. Azonban gondolj bele, hogy mekkora oltásellenes kommentáradattal találod szemben magad minden egyes koronavírusról szóló poszt alatt!

Fals feltevések, fals következtetések

Nem csak a vírus ellen, hanem a tudománytagadás ellen is küzdenünk kell! Ami a tudományelleneseknek táptalajt nyújt, hogy a koronavírusnak enyhék a tünetei, sokakra nem veszélyes, sőt viszonylag alacsony a halálozási arány a megbetegedés következtében. Azonban a vírust nem szabad alábecsülni, nekem például rokonaim haltak bele a vírusba, és bár bizonyos, hogy az egészséges, fiatal szervezet könnyen átvészeli a betegséget, könnyen átadhatjuk idős vagy krónikus beteg embertársainknak. Őket így igazi veszélynek tehetjük ki!

Továbbá azt is sokan felhozzák, hogy amíg egy oltóanyag kifejlesztése normális keretek közt, átlagosan 10 évet vesz igénybe, addig a koronavírus elleni vakcina 325 nap alatt meglett . Ez igaz, azonban figyelembe kell venni, hogy a mostani vakcinákhoz, úgynevezett RNS-technológiát használtak, továbbá Kína már 2020 januárjában azonosította a koronavírus genetikai szekvenciáját.

Az előbb említett RNS-technológiát már például a daganatgyógyászatban is használták, ezért már a járvány kitörésekor nagy előnyökkel indult ez a technológia. Ami még gyorsította a vakcinák előállítását, hogy a koronavírus más fajtáiról, például a SARS-CoV-1-ről már nagyon sokat tudtunk. Tehát, ha egy teljesen új vírus jelent volna meg, akkor ez a fejlesztési idő hosszabb lett volna. Karikó Katalin sem idén ült le biológiát tanulni, hogy különböző díjakat kapjon.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan tudunk tenni a tudományellenesség ellen? Hogyan tudjuk visszaszorítani? Itt nagy hangsúly van az oktatáson.

Egy művelt generáció felnevelésével visszaszoríthatjuk a konteók népszerűségét.

A legfontosabb, hogy megértessük a fiatalabb generációval, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy bízunk a tudományos szakértők szavaiban, ne pedig légből kapott Youtube tudósok mondandójára építsük a véleményünket a vírussal, vakcinával vagy bármi mással kapcsolatban.

A huszonegyedik század számtalan pálfordulást hozott elődeihez képest. Hol rossz, hol jó irányba mozdultunk el, az építészet viszont még a sok újításhoz képest is merész irányban fejlődik. Míg pár éve minél magasabb, minél grandiózusabb épületeket igyekeztünk felhúzni, addig a lakóházak tekintetében a tiny house (pici ház) divatja tarol szerte a világon.

Lakberendezők és designerek többszázas armadái foglalkoznak a nem mindennapi kihívással, hogy eddigi lakásaink alapterületét hatékonyan csökkentsék harmadára, negyedére. Az építészeti óvatos próbálkozás társadalmi mozgalommá nőtte ki magát, a tündéri kis lakok pedig az élhetőbb, tisztább, kevesebbet fogyasztó emberi magatartás szimbólumává váltak.

Nem véletlenül beszélünk divatról az irányzat esetében: a BBC megfigyelése jelenleg szerint hozzávetőleg az Instagramon 2,5 millió #tinyhouse hashtag kering a posztok alatt. A Netflixen pedig hatalmas nézettsége van a Clark-féle Tiny House Nation című sorozatnak. 

A mozgalom szellemi atyjául legtöbben Jay Sheffert emlegetik, pedig foglalkozását tekintve nem is építész volt, hanem természettudós. Egy kerekeken gördülő kis házat tervezett és épített magának, ezzel pedig meg is épült a világ első "hivatalos" Kicsi Háza. Az ezzel szerzett tapasztalatai inspirálták arra, hogy megírja a The Small House Book c. könyvét, ami azóta is alapkötete az irányzat iránt érdeklődőknek. Különösen, hogy a többi kötettel ellentéten nem designer vagy építész szemszögből közelíti meg a témát, hanem felhasználói nézőpontokat vesz sorra. Egy spirituális, kissé szubjektív kötet lévén sok laikust vonzott a bűvkörébe, és a fogékonyabbak körében gomba módon elkezdtek szaporodni -az akkor még nem feltétlen állandó lakhatásra szolgáló - pici házak. A szerző egyébként később a Tumbleewed Tiny House céget is maga alapította, ezután pedig társadalmi élharcosa lett a lakhatási jogoknak és az otthonteremtéssel kapcsolatos igazságügyi kérdéseknek.

Miért is akarna bárki egy kicsi helyre beszorítva élni, ha élhetne tágas, fényes, levegős terekben is? A irányzat alapgondolata, hogy a ház és a benne rejlő holmik teret foglalnak el az életünkben, és nem feltétlenül jogosan. Ha kisebb terekben élnénk sokkal kevesebb tárggyal, akkor több időnk és helyünk lenne a saját mentális egészségünkre koncentrálni. És hogy hol van ebben a fény és a tágasság? Az utóbbi luxusát maga a szabad ég adja, ezek a kuckók ugyanis jellemzően bámulatosan szép helyeken vannak telepítve. Itt már nincs is szükség az első modellnél alkalmazott mobilitásra: ki akarna elköltözni a tó csillogó vize vagy a hatalmas, végeláthatatlan zöld mezők mellől? A fény egyébként kis technikai trükkökkel jól becsempészhető a lakásokba. Ráadásul ha az otthonunk nem képes befogadni, mi is kétszer meggondoljuk, megvegyük-e a századik felesleges limlomot, vagy, hogy milyen tartósságú bútorokba ruházzunk. Az emberek minden évszakban egyre jobban szeretnének kapcsolódni a természethez, és ehhez egyáltalán nincs szükség nagy alapterületű otthonra. A vállalkozók kiemelték a szociális faktort is: a mozgalom egyik fontos hatása, hogy a helyi közösségekbe a lakók jobban becsatornázódnak. Többet beszélnek, többször látják egymást, bátrabban kérnek segítséget, adnak kölcsön dolgokat, mégis megmarad a privát zóna.

No meg persze zöld. Olyannyira zöld, hogy egy átlagos brit háztartás fogyasztásának hozzávetőleg 25-30%-ával érnek csak fel. Ráadásul a közvetett ökológiai lábnyomuk is kicsiny, gondoljunk csak bele, mennyivel kevesebb építőanyagot kell előállítani egy ilyen épülethez. Az energiaellátása is igen mobilis: mivel sok esetben mozgathatóra tervezik a házakat, jellemzően ezek függetlenek minden hálózati energiaszolgáltatótól. Itt jön képbe a megújuló energia, amit már csak a jellemző környezet határoz meg (szél, vagy napenergia). Elvitathatatlan előny emellett, hogy olyan helyeken is telepíthető Tiny House, ahova hagyományos lakóház nem, így olyan álom-terepre költözhetünk, ahonnan eddig a felelős hivatalok nevetve utasítottak ki minket, lehet akármilyen szupermodern otthonunk terve (egyébként ezért preferálják a Smart Home irányzattal szemben a Tiny House modelleket, még akkor is, ha azok energiaellátásban kevésbé "tisztának" bizonyulnak is). 

Egy ilyen egyedileg épített otthon ma Nagy Britanniában 50 000 fontba kerül kulcsrakész állapotban összesen, onnan pedig csak a "rezsi" és a teleki bérlemény van hátra. Ez a telek lehet egy kemping is, ahol konkrétan egy sátorhelyet bérlünk havonta, de lehet a rokonok hátsó kertje is. Szóval aki éppen másodmagával sírja tele a klaviatúrát a budapesti lakásárak láttán, vegyen egy mély levegőt, és inkább kezdjen el tárgyalni a nagyival, és kerítsen el magának egy 10-15 négyzetméternyi parcellát a kertben.

A nagy buktató a szakértők szerint is a telek lehet. Chris March Tiny Eco House tervező és kivitelező szerint nagyon meg kell gondolni, hova és miként költözünk. Szignifikáns különbség van például aközött, ha magánszemély földjén külön szerződéssel építkezünk, vagy egy természetvédelmi területre szeretnénk letelepedni. Jogilag mindkettő lehet opció (utóbbi esetében nyilván területtől függ), azonban az engedélyek borsos ára eltántoríthat minket a házépítéstől.

2017-ben a kaliforniai erdőtüzek miatt otthonát vesztett családok egy részének ilyen házakat építettek, ezzel is promótálva az életstílust, a fogadtatás pedig általánosan pozitív volt az amerikaiak részéről. 

A világon ennek ellenére elenyésző azon személyek száma, aki ilyen otthont választ (Amerikában van a legtöbb, itt hozzávetőleg 10.000 Tiny House lakott jelenleg). Az oka ennek részben adminisztratív, részben társadalmi, részben infrastrukturális. Adminisztratív, mivel új jelenségként a bürokratikus rendszer még az Egyesült Államokban sincs felkészülve: nincs hitel opció ilyen jellegű építkezésre, nem tisztázottak a telekre vonatkozó szabályok, nincs szabványtestület, nincs megfelelő jogi keretrendszer. A társadalmi okokat szerintem már a cikk alatt a kedves olvasó is megfogalmazta magának. Nem szívesen mondunk le a holmijainkról, és eleinte biztosan zavaró lenne a transzparencia, a szűkös hely, a kis mozgástér, a megváltozott fogyasztási, takarítási utazási szokások. Utóbbival át is térhetünk az infrastruktúrára: a random hellyel random utazási és parkolási körülmények is járnak. Esetleges, hogyan tudják mások, vagy akár mi a munkából hazajövet megközelíteni a ki otthont, és az is kérdéses, hogyan igénylünk új házszámot, postacímet vagy lakcímkártyát, ha a nagyi hátsó kertjében lakunk, és mit teszünk, ha a "máshova-vagyok-bejelentve"-hullám tömegesen megindul.

De nem csak az amerikaiak és a britek lehetnek büszkék a kis tündérlakokra: a magyar Tiny House Manufaktúránál akár nekünk is lehet álmaink helyszínén egy szupermodern kis házikónk!

Akárhogyan is, a fogyasztási szokásainkat a tudomány jelen állása szerint át kell fogalmazni, hamarabb, mint szeretnénk. És én inkább teszem ezt egy apró házban a zöld semmi közepén, mint egy túlárazott belvárosi cipősdobozban. 

Hajnali 5 óra, szitáló eső, hideg és sötét. Befordulok az utcasarkon, megcsap a forró kemencéből kiáradó kenyérillat. Elfordítom a kulcsot a zárban, kinyitom a pékség ajtaját, felkapcsolom a villanyt. Apró, barátságos, megnyugtatóan ismerős bolt fogad.

Amíg gyorsan leszaladok a lépcsőn a kemencéhez, elmormolom a szokásos imát, hogy a jobb napokat megélt hűtők és kemence ma hajnalra se mondják fel a szolgálatot. Majdnem három év után is úgy izgulok, mint az első napon. Mindent rendben találok, visszamászom a lépcsőn. Leemelem a kovászos láda tetejét, az illatából érzem, hogy most tökéletes, indulhat a dagasztás. Egy ládányi bugyborékoló életerő, milliónyi baktérium és gomba szimbiózisa. Elindítom a dagasztógépet, egy fél percig elnézegetem a karjait, ahogy a tetemes mennyiségű tésztával játszi könnyedséggel boldogul, majd vissza a kemencéhez bevetni az első adag kenyeret.

Irány a kávéfőző, már az illatától éberebb leszek. Meglátom a tükörképem a fényes készülékben. Nyúzott arc, karikás szemek, öregebbnek néz ki, mint amennyi én vagyok. Az az arc úgysem lehetek én, elfordítom a fejem. Fáradt vagyok és fájnak a lábaim, kinézek a sötét és üres utcára és elgondolkozom, hogy miért csinálom ezt.

Megszólal a kemence éles hangja, szellőztetni kell. Visszaránt a valóságba és megválaszolja a kérdésemet is: mert a „mindennapi kenyerünket” készíteni máshoz nem hasonlítható élmény. Tudom, hogy a hajnali fáradtságom délutánra, a mosolygós vásárlókat elnézve úgyis büszkeséggé alakul.

Szerencsére erre egyre többen gondolják ugyanígy, gombamód szaporodnak országszerte a vadkovásszal dolgozó kézműves pékségek.

De mi lehet a népszerűség titka?

Finomabb, tartósabb és egészségesebb a hosszú érlelésű, kovászos kenyér, több egészségügyi problémára is megoldást nyújthat.

Inzulinrezisztensként a klasszikus fehérkenyérnek búcsút kellett intenem, de esetemben egy legfehérebb kovászos kenyér is jobb választás, mint egy gyors eljárással készült, élesztős, enzimes feketekenyér, de erről mindenki egyeztessen saját kezelőorvosával is. A bolti kenyerek gyakori adalékanyaga a mesterséges sikér, ami a rossz minőségű lisztek feljavítására szolgál, ez a legfőbb oka a pékáruk elfogyasztása utáni puffadás érzésnek, a bélbolyhaink nehezen tudják ezt a nagy mennyiségű sikért (ismertebb nevén glutént) megemészteni. Gluténérzékeny vásárlók többször számoltak be arról, hogy a kovászos kenyér fogyasztása után nem jelentkeztek a kellemetlen tünetek, a puffadás, hasfájás, akár hányinger. Gluténallergiások azonban ne próbálkozzanak vele, a kovászos kenyér nem egyenlő a gluténmentes kenyérrel!

A kézműves pékségek szinte minden esetben jó minőségű, teljesen vegyszermentesen termelő, vagy jóval kevesebb permetszert használó malmoktól vásárolják a liszteket. 

A búza megtermelésétől kezdve az őrlésen át a kisült kenyérig minden lépés rengeteg munkával, alázattal és odafigyeléssel jár, ami a termékek minőségén is meglátszik.

A kovászos kenyér lisztből, vízből és sóból áll, máris kimaradt rengeteg olyan összetevő, ami csak feleslegesen terheli meg a  a szervezetet. A hosszú kelesztés alatt, ami akár napokat is jelenthet, a mikroorganizmusok megkezdik a tészta szénhidrátjainak bontását, így mi már egy előemésztett formában visszük be a kenyeret. Ezáltal könnyebben hasznosulnak a gabonában található ásványi anyagok és  kevesebb energiát is használunk fel a megemésztéséhez. Mivel a szénhidrátokat a gombák és baktériumok már elkezdték lebontani, így a vércukorszintet sem emeli meg olyan hirtelen és drasztikusan , mint élesztős társai. 

Nem elhanyagolható szempont továbbá, hogy 5-7 napig valóban friss marad, az utolsó serclit sem kell szikkadtan és penészesen a kukába dobni, így a világszerte súlyos problémát okozó élelmiszerpazarlás ellen is tehetünk vele egy kis lépést.

Bátrabbak az otthonsütést is kipróbálhatják, az interneten -a Covid első hulláma óta különösen- sok receptet, videót, Facebook csoportot találunk, amik a segítségünkre lehetnek. Mint oly sok minden az életben, ez is csak gyakorlás kérdése, és aki egyszer végig nézi, ahogy saját kenyere pillanatok alatt tűnik el az asztalról, az ezt az élményt újra át akarja majd élni.

Agatha Christie és Hercule Poirot nevét szerintem senkinek nem kell bemutatni, hiszen a híres írónő és bajuszos detektív karaktere, a krimi műfaj egyik legmeghatározóbb alakjai napjainkban is. A hazai mozik február 17-től kezdik vetíteni a legújabb Poirot filmet, ami a Halál a Níluson könyv adaptációjaként kerül majd a nagy vászonra, óriási sztárparádét felvonultatva. Bár több filmes adaptáció is készült már Agatha Christie könyveiből, a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es debütálása egy új hullámot indított el, amely talán az új generációkhoz is közelebb hozza majd a híres krimi regényeket. A folytatás közelgő premieréhez kapcsolódva, szeretném megosztani személyes kedvenceimet az írónő művei közül, amelyek annyira csavarosan, és hátborzongatóan ötletesen lettek megírva, hogy feszült figyelemben tartják az olvasót - az első bekezdéstől az utolsóig.

Bár több nyomozó karakterrel találkozhatunk a könyveket olvasva, mégis három kategóriába tudnám sorolni Agatha Christie könyveit. Poirot könyvek, Miss Marple könyvek, és azok, ahol valamelyik híres visszatérő detektív helyett az egyik szereplő veszi át a rejtélyek felderítését. Ezen kategóriák alapján osztottam fel most kedvenceimet is, amelyek annyira lebilincselők, hogy nagyon nehéz őket letenni. 

A Hercule Poirot könyvek

Az Ackroyd-gyilkosság

A bajuszos belga detektív hozta meg Christie-nek a megérdemelt világhírnevet, nem véletlenül. Az 1926-ban kiadott Ackroyd-gyilkosság című könyv 2013-ban elnyerte, a British Crime Writers Association valaha volt legjobb krimijének díját. A teljesen újszerű, meglepő befejezés nagy hatással volt a teljes műfajra, és az írónő kiszámíthatatlan fordulatait azóta próbálják másolni. A békés King’s Abbot falut rejtélyes gyilkosság kavarja fel: a környék leggazdagabb emberét meggyilkolják és úgy tűnik senki sem rendelkezik alibivel… 

Az ABC gyilkosság

A legendás Poirot névtelen leveleket kap egy titokzatos sorozatgyilkostól, aki az ABC betűit követve szedi áldozatait. Ez a könyv egy teljesen új színt visz a szerző munkásságába, és bátran tekinthetünk rá a ma ismert sorozatgyilkosos regények, és sorozatok megalapozásaként. A könyvből 2018-ban egy három részből álló minisorozatot is készítettek, John Malkovich főszereplésével.

Halál a felhők között

A Gyilkosság az Orient expresszen, és a Halál a Níluson abszolút a kedvencek között van, de mivel ezek kerültek mostanság megfilmesítésre, egy olyat szerettem volna harmadiknak hozni, amiről talán kevesebb szó esik, de abszolút megérdemli a dicsőséget. Furcsa gyilkosság történik a Párizs - London repülőjárat első osztályán, de a megvalósítás szinte lehetetlennek tűnik. Szerencsére ott szunyókál egy bajuszos belga alak az egyik ülésen, bár a megoldás egyáltalán nem az, amire számítunk… 

A Miss Marple könyvek

Paddington 16:50   

Abszolút elfogult vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, hiszen ez az egyik első Agatha Christie mű, amit valaha olvastam. A történet nagyon izgalmas, viszont Miss Marple kedves karaktere még egy hidegrázós gyilkossági történetet is képes szerethetővé varázsolni. Szereplőnk egy gyilkosság szemtanúja lesz a vonaton, és segítségül hívja barátnőjét, az eszes, rejtvényekben jártas Miss Marple-t, akit bár mindenki csak egy szenilis idős hölgynek tart, hamar lerántja a leplet az egyre veszélyesebb tettesről.

Gyilkosság meghirdetve

Ez az a könyv, aminek olvasását egyszerűen lehetetlen abbahagyni. A történet annyira fordulatos, és újszerű, hogy az ember sohasem tudhatja mi fog történni. Egy unalmas reggelen egy kis falu lakói furcsa apróhirdetéssel találkoznak a reggeli lapban… A Paddocks kúriában aznap este 7-kor gyilkosság lesz. Bár senki nem veszi igazán komolyan a fenyegetést, mégis pontban 7-kor kialszanak a fények, lövés dörren, és valaki holtan esik össze. Szerencsére Miss Marple épp a környéken tartózkodik…

Nem zörög a haraszt

Egyre nehezebb választani a könyvek közül, de talán mégis a Nem zörög a haraszt az, ami leginkább megérdemli, hogy ebben a felsorolásban helyet kapjon. A történetben egy testvérpár vidékre költözik, és amint beilleszkednek az ottani társaságba, undorító névtelen leveleket kezdenek kapni. A városban mindenki kapja a leveleket, de baj csak akkor lesz belőle ha valakit telibe talál a rejtélyes levélíró… és a haraszt addig zörög, amíg valaki öngyilkos nem lesz. Ez a könyv volt Agatha Christie egyik kedvence a saját regényei közül, szóval mindenképpen nagyon ajánlom olvasásra!

Ahol nincs visszatérő nyomozó

A ferde ház

Nagyon, nagyon jó könyv. Az 1949-ben kiadott, és 2017-ben megfilmesített alkotásról nehéz rosszat írni, hiszen bár nincs benne jelen egyik kedvelt Agatha Christie alak sem, mégis nagy hatással van az olvasóra, a befejezés pedig egyenesen drámai. A milliomos Leonidest megmérgezik saját otthonában, és a népes család minden tagjának nyomós oka lehetett a gyilkosságra. A detektív szerepét a fiatal Charles veszi át, akinek nem lesz egyszerű eligazodnia a családfa útvesztőiben.

Ha csak egyet tudsz elolvasni, akkor ez legyen az

Tíz kicsi indián/néger (And Then There Were None)

Ez a könyv abszolút mindent visz. Ha meghoztam a kedvet az olvasáshoz, de csak egyre van idő, akkor egyértelműen ennek kell lennie. Ez Agatha Christie legkeresettebb bestsellere, és minden idők legnagyobb sikerű krimije. Bár a könyv címével etnikai problémák voltak, és sorozatos átnevezések alá került, így is több mint 100 millió példányt adtak el belőle világszerte. A történetben 10 idegen meghívót kap egy pazar villába a Néger-szigetre, egy bizonyos Mr. Lacky-tól. A vendéglátó sehol, a sziget teljesen elszigetelődik a külvilágtól a vihar miatt, és az események félelmetes fordulatot vesznek… Tízen érkeznek, de vajon hányan távoznak?

A Reaktor Alapítvány és a Klímapolitika Intézet Február 2-án szervezte meg a zöld energiához köthető vitáját. Az Európai Bizottság ezen a napon hozott döntése alapjaiban módosítja a jelenlegi taxonómia-rendeletet. Ennek legsarkalatosabb pontja, hogy "zöld címkét" kap a nukleáris energia (bizonyos feltételekkel), valamint a földgáz. Vendégeit a beszélgetés vezetője, az MCC Klímapolitikai Intézetének igazgatója, Litkei Máté a beszélgetés keretei között elsősorban az atomenergia kérdéskörének megvitatására kérte fel. 

A vitafelek a Greenpeace kampányfelelőse, Perger András, és a paksi atomerőműért felelős volt kormánybiztos, államtitkár és jelenlegi egyetemi oktató, Dr. Aszódi Attila voltak. 

Kép forrása: https://klimapolitikaiintezet.hu/

A beszélgetés elején a moderátor rámutatott: az energetika tárgykörében a prioritások gyakran állnak szemben egymással, és kérdés, hogyan lehet ezeket napjainkba rangsorolni. Aszódi Attila szerint az összetett energiaszektorban is elkülöníthetünk fontosabb szegmenseket, és a legelsők között szerepel az energiabiztonság. Emellett természetesen a fenntarthatóság és a gazdaságosság. Perger András emellett kiemelte: nagyon fontos szempont az is, hogy az Európai Unión belül melyik ország melyik komponenst helyezi előtérbe. Hangsúlyozta: napjainkban a legelső helyen ebben a kérdéskörben a klímavédelemnek kell állnia. 

A közvéleményt meghatározta az utóbbi időben, hogy politikai döntés az, hogy egy ország teljesen átáll-e megújuló energiaforrásokra. Kérdés, hogy a közeljövőben megoldható-e az, hogy az országok teljes mértékben megújuló energiaforrásokra álljanak át, vagy pedig ez technikailag még nem megalapozott. Perger András szerint ez csak a jövő definícióján múlik, azaz, ha ez az elkövetkező ötven évre vonatkozik, akkor nem csak hogy lehetséges, de muszáj is. Csak a térség, a tempó és a módszer lesz különbség. Aszódi Attila hozzáfűzte, hogy a klímavédelmi célok teljesítése jelenleg a cél, akkor nem csak a villamosenergia termelési folyamatához kell hozzányúlni, hanem a cementiparhoz, acélgyártáshoz, és még rengeteg más perifériás szegmenshez, amire elsőnek nem is gondolnánk. Olyan technológiák kellenének, melyek még egyáltalán nem is léteznek. Leszögezte: a villamos energia a hozzá kapcsolódó egyre fajsúlyosabb technológiák miatt (lásd például elektromos autók), napról napra jobban felértékelődik.

Németország és Franciaország  kérdéskörében a felek már nem értettek oly mértékben egyet, mint a szektor preferenciái terén. Két európai nagyhatalomról beszélünk, akik teljesen más hozzáállást tanúsítanak az atomenergiával szemben. Míg Németország ódzkodik használni, Franciaország nagy erőkkel fejleszti. A közelmúltban ugyanis Németország elkezdte leszerelni kapacitásait, így mintegy 70 TWh energia, mégpedig karbonsemleges energia esett ki a termelésből. Ezt Aszódi professzor úr óriási hibaként értékelte, pláne ha megfigyeljük, honnan és miből pótolják a kieső szakaszt a németek: földgázból nyerik ki a kieset energiát, ami ráadásul Oroszország felől érkezik. Utóbbi azt jelenti, hogy ez a döntés nem csak fenntarthatósági hiba volt, de külpolitikai is. Professzor úr szerint a francia stratégia lignit és szén híján rászorultak az atomenergiára. Ráadásul ehhez hozzájárul, hogy a francia oldalon nagyon komoly atomipar áll a háttérben. Ha már csak az erőforrásokat szemléljük, Hazánknak egyértelműen a francia oldalon van a helye. Perger András szerint Németországban a lakosság tudatossága komolyan szempont volt az energiapolitikai döntéseknél, és lehet, hogy hatalmas beruházások állnak a francia atomipar mellett, de a reaktorok közül 56 öregedő, és 13-15 éppen javítás alatt áll. Itt jön képbe a taxonómia: pontosan ezek megújításához is kell a támogatás. A Greenpeace munkatársa szerint az idő a német döntést igazolja majd, akik esetében csak egy kísérletben ejtett hibáról beszélünk, amikor a szénerőművek bezárási határidejének kitolását engedélyezték. 

A hallgatóság nem maradt humoros, kiélezettebb helyzetek nélkül: szóba került a környezetvédelmi minisztériumok kérdése. Münchenben ennek az ajtajára kivan írva, hogy a tetejére szerelt napelemek egységnyi idő alatt mennyi energiát termeltek. Ezt Magyarországon azért nem lehet megjátszani, mert nincs is ilyen minisztérium. Aszódi tanár úr pedig kérdőre vonta a Greenpeace  energia kampány-felelősét, hogy ha annyira fontos a szervezetnek a biztonság, miért zuhant a nézők közé a promóciós akcióban repülő aktivistájuk, és hogyan sérült meg eközben két ember is. Írt is egy e-mailt ezzel kapcsolatban a német Greenpeace-nek, de nem kapott választ, így vette a bátorságot, és kinyomtatta ezt a levelet, és átadta Perger Andrásnak, remélve, hogy így esetleg érdemi választ is kap ezzel kapcsolatban a szokásos sablonok helyett. Természetesen Perger itt megemlítette, sajnálatos, hogy fákat vágtak ki a kinyomtatott példányokért. Komolyra fordítva a szót az egész esethez a Greenpeace munkatársa hozzáfűzte, munkabalesetekről a nukleáris ipar szintén sokat tudna mesélni.

Felmerült a biztonság kérdésköre is: Aszódi tanár úr szerint komplexitásában szemlélve a szegmenst működés, életciklus, és egyéb tényezők szempontjából azt látjuk, az atomenergia jobbnak bizonyul a fosszilis energiánál. Itt megjegyezte: többek között a Greenpeace hiszterizáló munkája az, ami elvonja az energiákat az értelmes vitáktól a lakosság körében, illetve negatívan és torz adatokkal befolyásolják a döntéshozókat. Perger András szerint a gáz-és atomlobbi befolyásolja inkább a döntéshozókat, nem a Greenpeace. Kiemelte az emberi tényezőket, melyek, bár fejleszthetőek, szembe kell néznünk vele: dolgozhat akármennyit az atomipar, sosem nulla százalék a balesetek bekövetkezési esélye. 

Elérkeztünk az est apropóját adó taxonómia rendelethez. A moderátor emlékeztette a hallgatóságot a döntéshozatal előtti akcióra, amikor is még éppen a német, "atomellenes" álláspont tűnt erősebbnek, de a franciák egy tíz országot összefogó nyílt levélben folyamodott a vezetőkhöz, hogy támogassák a nukleáris energiapolitikát is. Perger András már korábban is véleményezte ezt a döntést, de kiemelte, végeredményben Magyarország azt tette, amit egy kis ország érdekeinek érvényesítésekor egyedül tehet: beállt a nagyobbak mellé. Az már csak hozadéka ennek, hogy az atomlobbi része lett, és, hogy hazánkban orosz technológiával épül atomerőmű. 

Aszódi Attila a véleményezést egy sajnálatos megállapítással kezdte, miszerint nagyon bután egyszerűsítjük a fogalmakat, amikor energiáról beszélünk: eleve vállalhatatlan tendencia, hogy akár az atomot, akár a földgázt bármi mentén zöldnek nevezzük. Nincs ilyen fekete-fehér (zöld-nemzöld) skála, ez nem bináris. Energiapolitikában a fenntarthatóság mint olyan, leegyszerűsödött klímavédelemre, aztán egyenesen a széndioxid-kibocsátás csökkentésére, mindez pedig pusztán csak arra, hogy minden, ami megújuló energiaforrás, az biztos karbonsemleges. És habár ez tárgyi tévedés, ezekre ütnek taxonómia-rendelettel egy zöld pecsétet. És e mentén a félrevezetően leegyszerűsített logika mentén próbál a többi szektor is bekerülni a zöld pecséttel rendelkezők körébe. Ezzel szemben ott van a zöld politika, ami semmi mást nem tűr meg, csak a megújuló energiaforrásokat, és egyáltalán nem veszi ekkor figyelembe sem a megfizethetőséget, sem a biztonságot. Itt még azt is látni kell hogy van egy törvény, miszerint az államok energiapolitikájukról saját hatáskörben döntenek, és ezt is sérti ez a szemlélet.

A beszélgetés utáni kérdések között szerepelt a rezsicsökkentés fenntarthatósága is, ha beszámítjuk Paks 2-t. Itt is eltérő állásponton voltak a felek: Perger András szerint már maga a rezsicsökkentés is fenntarthatatlan, hiszen az MVM-nek olyan mesterséges anyagi beavatkozásokat kell köbméterről köbméterre alkalmaznia, ami hosszútávon semmiképpen sem fenntartható. Aszódi professzor úr szerint azonban nem hogy megtérül majd Paks 2, de ha azt nézzük, milyen költségekkel fog majd működni, 5-6 éven elül vissza is hozza majd az árát.

Az a békesség, amit akkor éreztünk, amikor szüleink esténként mesét olvastak fel nekünk, azt hiszem, örök emlék marad a lelkünkben. Túl a számos bizonyított pozitív hatáson, amit a gyermeki lélek és idegrendszer alapvető fejlődésére gyakorol, a kedvenc meséink felnőttként is örök emlékként és tudat alatti vezérfonalként kísérnek minket.

Az emberek igen jelentős hányada vizuális típus, képekkel és színekkel dolgozik az agya legkényelmesebben, könnyen jegyez meg konkrét rajzokat, azoknak legtöbb részletét könnyedén visszaidézi.

A gyerekek is igen magas százalékban tanulnak ily módon, és az illusztrációknak hatványozottan fontos szerepük van az ő életükben, hiszen nem (vagy csak lassan) tudnak olvasni.

A hallott szöveghez tehát igen fontos egy olyan élvezeti faktor társítása, mint az illusztráció. Nézzünk sorra a teljesség igénye nélkül pár művészt, akiknek alkotásai pillanatok alatt visszavarázsolnak minket gyermekkorunk esti meséinek pillanataiba.

Szegedi Katalin

A művésznő az Iparművészeti Főiskolán tanult alkalmazott grafika-könyvtervezés szakon. Pályájának indulása egészen sajátos volt, nem a gyermekkönyv illusztrációival, hanem a '90-es években debütált a tartottkártya lapjainak megrajzolásával lépett be a köztudatba. Helyezést értek el könyvei rangos versenyeken szerte a világod, díjazták már Olaszországban, az Egyesült Államokban, de még Dél-Koreában is. 2005-ben az Év Illusztrátorának választották.

Itthon legnépszerűbb munkái a Ludwig Bechstein-féle Az elvarázsolt királykisasszony, Petre Ispirescu A hegyek tündére c. műve. 

Magyar szerző könyvéből pedig a legsikeresebb kiadás Szegedi Katalin rajzaival szinte egyértelműen a Tündér Lala.

Az illékony tündérvilág stílusa miatt ez nagyon testhezálló feladat volt a művésznőnek.

Népszerű rövid meséket is illusztrált, melyekben jellemzően egy oldalon kevés szöveg és mindent kitöltő, egész oldalas festmények vannak, ilyen például az Az imádság súlya vagy a Bűvészinas. Több mint 50 könyvet illusztrált 2007-ig, 2005-ig pedig 12 önálló kiállítása volt, egytől egyig sikeresek. 

Kecses, vékonyka, sápadt és légies kis akvarellfiguráit sok kisgyermek szereti világszerte, de felnőttek számára is káprázatos élmény egy-egy Szegedi illusztrálta kötet.

Réber László

Örkény korának szépséges művész zsenije 1952-ben kezdett illusztrációkkal foglalkozni, és bár főként ebből az időből ismerjük alkotásait, az élettapasztalat, ami ehhez szükséges volt, akkor már régóta halmozódott.

A sokoldalú művész eredetileg sportolónak készült, olimpiai szintű gerelyhajító volt, később a II. világháborúban térképvázlatokat készített. Egészen 1948-ig orosz hadifogságban tört követ, borzalmas állapotban tért haza. Később a Szabad Száj és a Ludas Matyi karikaturistája volt. Dolgozott a Híradó-és Dokumentumfilmgyár munkatársaként is, mint rajzoló.

A Munkácsy-díjas és Szép Magyar Könyv-díjas művész munkái díszítik kizárólagosan az összes Fésűs Éva, Gerald Durrel és Lázár Ervin könyveit, így akinek a gyermekkorából nem maradt ki a Szegény Dzsoni és Árnika, a Maflázia, az Égig Érő Fű vagy a Családom és Egyéb Állatfajták, az biztosan találkozott már Réber meghökkentően furcsa, szórakoztató stílusával. Megpróbálta megragadni, hogyan látja egy gyermek a világot, hogyan szemlél formákat, mit tart szórakoztatónak, karikaturistaként pedig sokszor görbe tükröt tart a felnőttek felé.

Marék Veronika

Az Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakán végzett művésznő a sorban olyan szempontból kakukktojás, hogy műveit a képek mellett szövegileg is ő alkotja. Érdekessége, hogy az írónő kötetei világszerte igen népszerűek, megjelentek alkotásai már angol, német, spanyol, román, lengyel, szerb, koreai és japán nyelven is.

Tizenkilenc Boribon könyv és nyolc Kipp-Kopp mesekönyve jelent meg, ezenkívül számtalan diafilm és egyrészes mese fűződik a nevéhez, tervezett társasjátékot, de írt gyermekregényeket is.

Kedves, egyszerű, bájos formái könnyen megjegyezhetőek a legkisebbek számára, de mégsem "buták" vagy túl egyszerűek.

A rajzocskák partnerként kezelik a legkisebbeket is, a mesékben tere van az ötletelésnek, az interakciónak, és van idő a sorok között a beszélgetésre vagy annak kitalálására, vajon mi jön ezután.

Várnai György 

A sorozat tiszteletreméltó rangidőse Munkácsy Mihály-díjas magyar grafikusművész, karikaturista, Balázs Béla-díjas rajzfilmtervező-rendező. Szintén a Szabad Száj és Lúdas Matyi karikaturistájaként vált ismertté, de filmjeivel is nagy sikert aratott a Cannes-i filmfesztiválon. Világszerte a fekete humor egyik legjobb képviselőjeként tartják számon, de sokunknak ezzel ellentétben a bájos és tűpontosan kidolgozott rajzi karakterei maradtak meg. 

Számtalan filmet rajzolt, és olyan - valljuk be, felnőtt fejjel már szintén csodálatos - filmek között, mint a Tíz deka halhatatlanság, az Az öngyilkos, vagy A fegyver kirívóan szerepel mindenki kedvence: Frakk, a macskák réme.

Bizony, Bálint Ágnes szívet melengetően kedves Frakk kutyusát, ravasz Lukréciáját és bájos, puha, fehér kis Szerénke cicáját ugyanaz a művész keltette életre, mint aki a kor legikonikusabb karikatúráit is alkotta (mint a Béke Világtanács Vezetői vagy a Relativitás).