Reaktor

Ebben a részben a vendégünk Sáfrány József lesz. Dokumentumfilm rendező, szerkesztő és operatőr. Beszélgetünk vele afrikai expedíciókról, Rockenbauer Pál személyiségéről, és persze arról a sorozatról, amely örökre beírta magát a magyar televíziózás történetébe, a Másfél millió lépés Magyarországonról.

Az első kérdésem az lenne, hogy te 1971-ben kezdtél el dolgozni az MTV-nél, mint világosító. Hogyan vezetett az utad aztán a szerkesztői, operatőri, illetve rendezői székbe?

Ez hosszú és bonyolult út, de egyébként a történet maga nagyon egyszerű. Annak idején, még gimnazista koromban, a Radnótiba jártam. Volt egy mániám: én szeretek csavarogni, és minden szabadidőmben stoppal jártam az országot. Ahogy csavarogtam és nézelődtem, mindig előfordult, hogy stoppal utazva összefutottam valakivel a Magyar Televíziótól. Mondtam is magamban: „Ezek marha sokat utaznak, ez egy nagyon jó dolog.”
Volt egy barátnőm az iskolában, akinek az édesapja egy igen neves művészettörténész volt – hadd ne nevezzem meg, de nagyon-nagyon jó szakember volt, az építészettörténet egyik legkiválóbb alakja. Na, őneki rohadtul nem tetszett az, hogy egy ilyen szakadt külsejű ürge, mint én, a lánya körül legyeskedik. Ezért megbízott engem azzal, hogy ha már úgyis csavargok az országban, és járok mindenfelé, akkor fényképezzem le neki ezt, meg azt – mindenféle középkori műemlékeket.
Így aztán elkezdtem az országot járni – akkor már tudatosan. Addig csak úgy kinéztem a térképen egy pontot, elmentem oda, aztán visszajöttem. De így már volt értelme. Mire ezt a munkát befejeztem, a hölgy már régen nem játszott szerepet az életemben, de az, hogy menni kell, és hogy az jó – az megmaradt.
A fényképész-tanuló koromban, érettségi után, nem igazán tetszett nekem az, hogy most állóképeket, meg ilyeneket csináljak, és habozás nélkül ott is hagytam a vizsgák előtt az utolsó évfolyamot. Olvastam a Népszabadságban, hogy érettségizett fiatalokat keresnek a Magyar Televízióba segédvilágosítói munkakörbe. Mondom, ezek sokat csavarognak – akkor nekem ott a helyem. Úgyhogy így kerültem a televízióhoz.

És mit szóltak a szüleid egyébként ahhoz, hogy ilyen csavargó életmódot éltél?
A szüleim nem olyanok voltak, hogy beleszóltak volna bármibe is. Tulajdonképpen azt csináltam, amit én jónak láttam. Az volt a lényeg, hogy a fizetésemnek az x százalékát, ha lehet, mindig adjam haza, hogy a háztartás fennmaradjon.

És akkor a fotózás így jött az életedbe? Hogy ennek a barátnőnek az édesapja megbízott vele? Vagy már előtte is fényképeztél?

Hát, fényképész-tanuló voltam, és igyekeztem ezeket a dolgokat a lehető legjobban csinálni. Magam laboráltam, magam csináltam mindent, és úgy adtam oda a képeket – amik könyvekben is megjelentek. Eléggé, hogy mondjam… mikor megjelent a könyv, amelyben benne voltak a képeim, már szépen kerestem velük – de jóval később, mint ahogy én azokat leadtam. Aztán egyszer csak jött valahonnan egy kalappénz, nem értettem, utánanéztem – ja, hogy igen, ez a kiadó, aki a művészettörténettel, régi épületekkel foglalkozik, most kifizette, mert megjelent valamelyik könyvben néhány képem.

És említetted, hogy ezután inkább a mozgókép felé fordultál. Mi az, ami vonzott benne, amit az állókép nem tudott megadni?

Abszolút nem a mozgókép vonzott. Én gyerekkorom óta rendszeresen jártam statisztálni a filmgyárba, ismertem a filmszakmát. Gimnazista koromban is statisztáltam Jancsó Miklós filmjeiben többször, meg más filmekben is. Így a filmszakma nem volt valami különlegesség. Azt jelentette, hogy ezeknek ez a szakmája, ezt csinálják – általában a lehető legjobban.
Amikor bekerültem a televízióba világosítónak, körülbelül három-négy nap múlva megjelent egy belső hirdetés: segédoperatőri tanfolyamra kerestek fiatalokat. Azonnal beadtam a jelentkezésem. Egy évig dolgoztam világosítóként, de mikor kiderült, hogy beadtam a jelentkezésemet, az illetékes elvtárs azt mondta, hogy az ő osztálya nem ugródeszka jelölt művészek számára – és kirúgott.
Elmentem egy darabig esti hírlapot árulni, de aztán fölvettek a segédoperatőri tanfolyamra. Ezt egész jól elvégeztem, és rögtön lett állásom is a Magyar Televíziónál, a politikai adások főszerkesztőségénél – amire az égvilágon mindenre vágytam, csak arra nem, hogy ezzel kelljen foglalkoznom. Először is azt mondták, hogy vágassam le a hajam, meg ilyenek… szóval az is tartott egy évig.
A kirúgásom oka az volt, hogy volt egy Kádár-interjú, és mondták: protokollöltöny kell. Nekem nem volt, de volt egy barátom, aki egy fejjel alacsonyabb volt nálam és egy méterrel szélesebb – az ő öltönyében mentem, és nem ragasztottam le a hajam. Megcsináltuk az interjút. A Kádárnál az volt a rendszer, hogy egy óráig a tévéé a program – utána sem lehetett elmenni. Beszélgettünk, és valahogy szóba került a hosszú haj. Kádár a szokásos böfögő hangján mondta, hogy „Tegnap volt nálam egy svéd riporter, seggig ért a haja, de nagyon okosakat kérdezett. Engem az ilyesmi nem érdekel.” Odafordult a stábhoz: „Na?” Mire visszaértem, már írásban volt, hogy politikai munkára alkalmatlan vagyok.
Ezt a papírt elvittem Lénárd „papihoz”, aki az operatőri osztály főnöke volt. Elolvasta, nagyot röhögött, és fölvett az operatőri osztályra segédoperatőrnek. Ez voltam egészen addig, amíg el nem vittek katonának.
A világosítóknál is, meg a segédoperatőröknél is tudták rólam, hogy nálam olyan nincs, hogy délután négykor leállok, és hazamegyek. Szeretek hosszabb időre vidékre utazni, szeretek vidéki szállodákban lakni, országot-világot látni. Ezért aztán sokszor olyan operatőrök és rendezők mellé osztottak be, akik ilyen filmeket csináltak. Mert ez nem olyan szakma, hogy "nincs kedvem hozzá, de azért megcsinálom". Ezt szeretni kell. Ez egy szerethető szakma, minden perce olyan, mint egy újabb egyetemi kurzus: egyszer egy nagyon fontos emberről forgatsz, és meg kell ismerned az egész életét, másszor egy városról vagy akár valami különleges természeti jelenségről. És ha ezekről beszélnek, és te figyelsz, akkor az ragad rád. Engem ez nagyon vonzott. Olyannyira, hogy sokszor inkább erre figyeltem, mint arra, amit éppen csinálnom kellett volna – filmet fűzni, adagolni, ilyesmik. Abban nem voltam a legjobb.

Tehát akkor, ha jól értem, a segédoperatőr az operatőr keze alá dolgozik? 

Pontosan. Ő viszi az állványt, amikor menni kell valahova, ő fűzi be az új filmet, ha kifutott, ő rakja össze a készülékeket – mindig úgy, hogy amikor az operatőr dolgozni akar, minden készen álljon. A segédoperatőrnek mindenre figyelnie kell. Plusz ő állítja az élességet is. Tudod, mit jelent, amikor jön veled szembe egy lovas, és neked végig élességben kell tartanod, miközben rohan a kamera felé? Na, ezt hívják úgy, hogy focus puller a nemzetközi filmes nyelvben. Valamiért ehhez volt érzékem. Ebben jó voltam. Ezt is csináltam, és ezt is szerettem – de mégsem elégített ki.

Az érettségim annyira pocsékul sikerült, hogy tíz évig eszembe se jutott, hogy továbbtanuljak. Aztán egy alkalommal, miközben éppen segédoperatőrként dolgoztam Kollányi Ágostonnal – aki a magyar természetfilmezés atyja, és Rockenbauer Pál számára a legnagyobb név volt Magyarországon –, elkezdtem dolgozni magával Rockenbauerrel is. Akkor még nem tudtam, de már többször is dolgoztam vele teljesen véletlenül. És egyszer csak elkezdett vizsgáztatni. Megkérdezte: "Mi ez a fa? Uraságod ismeri ezt a növényt?" Ő mindig ilyen távolságtartóan beszélt azokkal, akiket szeretett – magázta őket. "Meg tudna nekem mondani négy folyót, ami kifolyik a Kárpát-medencéből?" És mivel földrajzmániás voltam, ezeket tudtam. Tudtam, hogy vizsgáztat – de jólesett.

Így már értem, hogyan jutottunk el a fotózástól a világosításon át a segédoperatőrig. És innen hogyan vezetett az út a dokumentumfilmek világába? 

Hát, a Magyar Televízióban természetesen készültek nagyon jó filmek, színházi közvetítések is, de engem nem ezek érdekeltek. Engem az vonzott, amivel lehetett csavarogni. Azért választottam ezt a pályát, mert mindig menni akartam. Nem egy műfaj, nem egy meghatározott stílus irányított, hanem az, hogy utazni, látni akarok. Ezért nem a játékfilmek érdekeltek – bár azokban is jó volt részt venni, volt is néhány emlékezetes pillanat.

Például tudod, szokták mondani, hogy már minden voltam, csak akasztott ember nem – na, én az is voltam. Egy középkorban játszódó filmben, ahol az engedetlen jobbágyot felakasztják, nem volt statiszta, aki elvállalta volna a szerepet. Én meg, mint Ráday Mihály segédoperatőre, mondtam: "Én ezt megcsinálom, ha van hozzá elég pénz." Azt mondták, van. Beöltöztettek ejtőernyős hevederbe, rám adták a jobbágyruhát, és felhúztak az akasztófára. Miközben lógtam, Ráday csak ennyit mondott: „A segédoperatőr úrnak talán lehetne egy kis kameraérzékenysége…” Mert hogy nem a kamera felé lógtam, hanem háttal. Akkor elkezdtem vonaglani az akasztófán, hogy beforduljak a kamera irányába. Sajnálom, hogy erről nem készült fotó – senki nem fényképezte le. De a felvétel, amin ott lógok jobbágyként, megvan. A Várak, törökök című filmsorozatban.

Említetted ugye a csavargást, és hát te igazán messzire csavarogtál. Afrika például kifejezetten meghatározó szerepet játszik az életedben – több filmed is ott készült. Honnan jött számodra Afrika?

Volt egy expedíció 1987–88-ban. Egy tudósokból álló csapat – rajtam kívül szinte mindenki doktor volt – elhatározta, hogy végigjárja Teleki Sámuel egykori útját Kelet-Afrikában. Emellett persze a saját kutatási területeikhez is kapcsolódó megfigyeléseket végeztek. Ők már látták korábban a Kőrösi Csoma Sándor nyomában című filmemet, meg azt is, amit Izlandon forgattam – ezek voltak az első külföldi munkáim. Épp akkoriban kaptam díjat a Kőrösi-filmért, és akkor jött a felvetés: válasszuk a „köztes Urat”, vagyis engem. Lenner János keresett meg – vele együtt jártunk a Radnóti Gimnáziumba. Akkor már a Térképtudományi Tanszék docense volt, és ő szervezte az expedíciót. Elmentünk pontosan fél évre Kelet-Afrikába. És onnantól nem telt el év, hogy ne éreztem volna: ide nekem vissza kell mennem. Most is az egyik legközelebbi tervem az, hogy mikor tudok ismét Afrikába utazni.

És milyen nehézségekkel jár egy ilyen afrikai forgatás? Gondolok itt logisztikára, helyi engedélyekre, időjárásra – olyan dolgokra, amikkel Magyarországon nem nagyon találkozik az ember.

Amikor mi odamentünk, még filmre dolgoztunk – 16 milliméteres színes filmre. Megvoltak hozzá a megfelelő kamerák: ekkora, akkora, meg amakkora. Én úgy tudtam, hogy a mi expedíciónk – „Magyar Tudományos Afrika Expedíció”, szép fellengzős neve volt – minden szükséges engedéllyel rendelkezik, hogy azt csináljunk Afrikában, amit csak akarunk. Na, hát amikor másodszor tartóztattak le a helyi rendőrök, és próbálták elkobozni a felszerelésemet, már tudtam, hogy ez nem így működik. Hiába van központi állami engedély, ha a helyi kishatóság éppen máshogy dönt.

Szóval voltak ilyenek. A későbbi forgatásokon is mindig az volt a legfontosabb, hogyan tudok „álcázni” – hogyan rejtem el a kamerát, mit tudok a lehető legkisebb méretben vinni. Ez persze sokszor rontotta a minőséget, de bevállaltam, mert mondtam: ha kell, én leszek az állvány is. Ha menni kell, akkor menni kell. Ha csinálni kell, akkor csinálni kell – jöhet bármi.

Az alapvető szabályokat gyorsan megtanultam: rendőrt nem fotózunk, katonát sem, állami objektumokat csak rejtve, és csak ha nagyon muszáj – hidakat, ilyesmiket. Igyekeztem kerülni mindent, amiből baj lehet, de így is akadt bőven. Az ilyen expedíciókban én mindig csak egy kis pont voltam. A többiek komoly tudós emberek voltak, akik nagyon alaposan megszervezték maguknak az egészet. Nekem „csak” alkalmazkodnom kellett – de azt megtanultam.

Hogy kell elképzelni egy ilyen expedíciót? Tényleg úgy történt, hogy nagy terepjárókkal, meg a már említett kamerákkal felszerelkezve elindultatok, és fél évig ott voltatok?

Ez a Teleki-expedíció országos összefogás eredménye volt. Alapvetően senki nem adott rá egy vasat sem. A Magyar Televízió annyiban segített, hogy Rácz Gábor – a főnököm hatására – megkaptam mindent: kamerát, felszerelést, mindenféle „szelídséget”, csak éppen pénzt nem. Azt mondták: „Oldja meg az expedíció, hogy miből élsz.” Én pedig belementem. Hát Afrikába menni, fél évre, hát persze! Szóval így ment. Nem volt semmi, ami visszatartott volna.

Volt, hogy letartóztattak bennünket, de mindig ki lehetett magyarázni magunkat. El lehet képzelni, milyenek ott a hivatalnokok. Kenyában például sokan tanultak Nyugaton, Angliában – átvették az ottani nyelvezetet meg hozzáállást. Tanzánia akkoriban szocialista országnak vallotta magát, ott a tisztviselők Kelet-Európában tanultak. Velük tudtam a legjobban szót érteni. Egy kenyai hivatalnok sosem mondja meg nyíltan, hogy mit kér. Húzza az időt, és neked kell kitalálni, mit akar. Tanzániában viszont azt mondták: „Figyelj, adsz egy ötvenest, és akkor minden rendben.” Őszintébbek voltak, mint a nyugatiak. Például ha rossz helyen forgattam, egy kenyai rendőr csak nézett rám és akadékoskodott – aztán ha adtam száz schillinget, békén hagyott. A tanzániaiak viszont egyenesen megmondták, mit akarnak – talán mert Budapesten, Moszkvában, Varsóban tanultak, és értették, mi hogyan működik.

Említetted, hogy néhányszor letartóztattak titeket. Elég sok sztereotípia él Afrikáról: betegségek, rossz közbiztonság… Ezek mennyire igazak?

Egy részük igaz, más részük nem – vagy már nem. Volt, ami igaz volt 40 évvel ezelőtt, de ma már más a helyzet. Ugyanabba a boltba mész be, mint itt Budapesten. Ugyanazokat a termékeket látod, csak épp a címkén az van, hogy Dél-Afrika, nem pedig Németország. Szóval már nem tudsz olyat csinálni Afrikában, ami annyira meglepő lenne. Ugyanaz a világ, XXI. század – csak más ritmusban élnek.

És ez fontos. Itt, nézd, van rajtam egy póló, rajta ez a felirat: zungu. A zungu a héli nyelvben a fehér ember gúnyneve. Portugál eredetű szó, amit ők kicsit átalakítottak. Azt jelenti: „aki mindent akar, és azonnal akarja”. Afrikában nem szabad gyorsan akarni. Ott mindent elérsz, amit szeretnél – ha van hozzá türelmed, kitartásod, tudsz mosolyogni, és néha köpni, amikor kell. Ezt elvárják. Ezekhez alkalmazkodni kell. Én pedig szeretek alkalmazkodni – legyen szó ételről, italról, bármiről. Nagyon szeretem Afrikát. Tényleg két dolog van a világon, ami nekem a legfontosabb: Magyarország – és Afrika. Úgy, ahogy van.

És egy-egy ilyen afrikai expedíció során a helyiek hogyan viszonyultak hozzátok? Mennyire voltak befogadóak, nyitottak más kultúrákból érkezőkkel szemben?

Erre nem lehet egyértelmű választ adni, mert nincs rá egyértelmű válasz. Ott is embere válogatja. Aki még sosem látott fehér embert, az például azt gondolja, hogy gyógyító vagy – rögtön mutatja a sebeit, hogy „kötözd be, csinálj valamit”, mert úgy hiszi, a fehérek ehhez értenek.

Szóval nincs általános recept. Az afrikai ember is ember, különbözőek, mint bárhol máshol. De gondolj bele: ha bemennék egy afrikai faluba, és elkezdenék csak úgy fényképezni, mit szólna hozzá? Hasonló, mint ha idejönne egy fekete férfi egy kiskunsági tanyára, elővenné a kameráját, és elkezdené videózni Jani bácsit. Nem fogadná túl jól.

Ezeket a dolgokat finoman kell csinálni. Engedélykérően, barátságosan, előtte hosszas beszélgetéssel, rábeszéléssel – néha egy kis fizetséggel. Így meg lehet oldani. Ha van egy világos terved, tudod, mit akarsz elérni, akkor az ilyen akadályokat át lehet hidalni.

De erőszakosan, nagyképűen, felsőbbrendűen soha nem szabad fellépni. Ott ez nem működik – és máshol se igazán.

Nekem volt körülbelül két éve egy beszélgetésem Földes Andrással, aki haditudósító, és ő azt mesélte, hogy amikor idegen országba megy – főleg, ahol korábban még nem járt – akkor mindig első dolga, hogy fixert szerez. Olyat, aki ismeri a helyi nyelvet, a szokásokat, és segít eligazodni. Ti is hasonlóan működtetek? Volt mindig egy ilyen helyi ember, aki segített?

Igyekeztünk mindig szerezni valakit. Az első expedíciónkon nem nagyon volt rá szükség, mert ott velünk volt például Szuhirinyiev professzor, aki magyarul beszélt, sőt szuahéli nyelvprofesszor volt, tehát gyakorlatilag mindenhez értett, amire csak szükség volt. De persze még így is fontos volt jó kapcsolatot ápolni a helyiekkel. Fixert viszont később mindig kerestünk. Ma is, ha utazunk valahova – én vagy a feleségem, Kata, aki amúgy a világ legjobb szervezője –, mindig megtaláljuk, hogyan lehet a megfelelő embert előkeríteni, lehetőleg a legolcsóbban, mert ez nekünk mindig fontos. Mi nagyon sokat utazunk, de nagyjából annyi pénzből, amennyibe másnak egy négynapos dubaji kiruccanás kerül, mi elvagyunk egy egész hónapig. És az alatt az egy hét vagy két hét alatt, amit kint töltünk, mindig meglátjuk azt, amit szeretnénk, amit megterveztünk.

Ha jól tudom, a kapcsolatotok is Afrikának köszönhető, igaz?

Ó, igen, abszolút. Szenegálban ismerkedtünk meg. Valahogy úgy alakult, hogy 15-16 telén se neki, se nekem nem volt éppen dolgom. Mondtam is magamnak: „na jó, akkor elmegyek Szenegálba.” Két évvel korábban már voltam ott, csináltam egy filmet, amiből hiányzott néhány jelenet, úgyhogy azt is be akartam fejezni – meg egyébként is, jól akartam érezni magam. És hát ott, Dakarban találkoztunk

Térjünk vissza most Magyarországra, és az adás másik fő témájára, a Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm-sorozatra. Hogyan kerültél bele ebbe a projektbe, mint segédoperatőr?

Hát épp akkor szereltem le a hadseregből. Volt is rövid hajam, ahogy az lenni szokott. Egyszer csak mentem át az aulán a tévében – tudod, az aula volt a központ, ott zajlott az élet, ott beszélgetett mindenki mindenkivel. A Rockenbauer Pál is ott szeretett üldögélni, neki volt egy jó nagy köre, akikkel szívélyes, ha nem is mély barátságot ápolt. És akkor egyszer csak megszólal: „Páfrány úr, álljon meg!” Páfrány úr én voltam.

„– Ismeri maga a Kéktúrát?
– Hát hogyne, van is füzetem.
– Igen? Hány pecsét van benne?
– Hát... egy se. Nem szeretek pecsételni.
– Akkor miért vette meg?
– Kaptam ajándékba.
– Jó. Na, érdekli a Kéktúra?
– Persze, hogy érdekel.
– Akkor jövőre lesz egy ilyen forgatás. Beszállna?
– Hát hogyne akarnék!”
Így kezdődött az egész.

Említetted, hogy nagyon pontos napirendetek és leírásotok volt arról, hogyan fogjátok ezt az egészet véghezvinni. Hogy nézett ki mondjuk egy forgatási nap? Milyen napi rutin szerint zajlott a munka?

Este, amikor mit tudom én, egy szénakazalban, egy pajtában vagy egy kultúrház színpadán aludtunk – ahol épp megszálltunk –, mindig összeült a csapat. Akkor a Pali – Rockenbauer Pál – elmondta, hogy holnap mit fogunk csinálni. Persze mindenki előre is elolvasta a napi tervet, de ő ilyenkor újra végigvette mindenkivel. Aztán reggel elindultunk, és megcsináltuk, amit kellett. A lehető legpontosabb terv szerint haladtunk. Csak ritkán kellett változtatni, és az is főleg az időjárás miatt történt.

Például amikor Nagyvázsonyban jártunk, szakadt az eső. Már három nappal továbbmentünk, de a Nagyvázsonyi várat kihagyni a Kéktúrából egyszerűen nonszensz lett volna. Erre a Rocky – így hívtuk Palit – azt mondta: „Safikám, te úgyis voltál már operatőr vagy segédoperatőr, fogod a kamerát, visszamész, és megcsinálod a Nagyvázsonyi várat.” Jött a gyártásvezető a fehér Volgával, visszamentünk, megcsináltam – és bekerült a filmbe! Őrület! Ez volt az első jelenet, amit teljesen én fényképeztem, és amit leadott a Magyar Televízió. A mai napig nagyon büszke vagyok rá.

És egyébként milyen volt a hangulat a csapaton belül? Milyen vezető volt Rockenbauer Pál?

Olyan vezető volt, hogy soha nem adott konkrét utasítást. Nem volt rá szükség. Mindenki pontosan tudta, mit kell csinálnia. Elolvasta a forgatókönyvet, és tette a dolgát. Legfeljebb annyit mondott néha a Pali, hogy „figyelj, ezt egy kicsit föntebbről vedd”, de még ezt se szívesen. Ő pontosan ismerte az embereit, tudta, hogy Szabados Tamás hogyan fogja vágni, Tenszki Gyula hogyan fog forgatni, Heinz László hogyan világosít, én pedig hogyan fogom intézni, hogy a csapó működjön. Nem volt parancsuralmi rendszer – nem is kellett. Ez a csapat egyszerűen értette a dolgát.
A harmadik nap után már éreztük a film „ízét” – tudtuk, hogyan fog majd kinézni. A Pali időnként belekérdezett, de leginkább hagyta az embereket beszélni. Előre megírta a szöveget Sinkó László számára, hogy majd mikor jön az ideje, el tudja mondani. Minden ki volt találva, minden pontosan meg volt szervezve.

Éppen többször felmerült, hogy mennyire nézték aztán meg azt, hogy ti min dolgoztok, és milyen munkát adtok le. Mennyire volt egyébként ez szigorú cenzúra?

A politikai műsorok a szigorú cenzúra alatt voltak. Ezek a műsorok nem. Ezek elmennek kirándulni, és még fizetést is kapnak érte – ez volt a hozzáállás. Hogy bemutató nélkül. Hát, azért volt hatással, mert gondold meg! Van egy ilyen régi magyar zsoltár, hogy „Boldogasszony anyánk”. Az a Magyar Televízióban ebben a filmben hangzott el először. Először beszélt szabadon egy nem vallási műsorban egy pap. Egy pap! Sok pap.

Először lehetett bemutatni egy komplett görögkatolikus vallási szertartást is.

És amikor ezt csináltuk, föl sem merült, hogy ebbe valaki beleszóljon, vagy hogy ezt nem engedik. Hát itt van az úton, ahogy megyünk, és ezt lehet látni. És később se szólt bele senki. A kétségek akkor merültek föl, a rendszerváltás után, amikor elkezdtek minket éjjelről kérdezgetni. Hogy de hát ez hogy ment bele? A párt, meg ez is benne van? Hogyha a párt maga is belesz*rt az egészbe, meg a televízió olyan felsőbb vezetése, amelyik ezt cenzúrázta volna... Nagy Richárd, aki akkor a Magyar Televízió elnöke volt, nagyon jó menedzser volt. Nagyon jó szakember. Úgy értem, hogy nagyon jó szervező szakember. A televízióhoz halvány fingja nem volt, de tudta, hogy milyen szakemberekkel vegye körül magát. Ő irányítani nagyon jól tudott. És neki ez az egész rohadtul tetszett. Pedig ő is egy ősbolsevik volt.

Már felmerült, hogy tényleg ez a film egyébként a mai napig egy nagyon ikonikus alkotás. Tehát mondom, én 2000 után születtem, de nekünk is ott van DVD-n a polcon, meg rengetegen ismerik még az én generációmból is. Szerinted egyébként miért lett ez ennyire ikonikus?

Nem tudom megmondani. Ez az egész Rockenbauer személyiségéhez köthető. Ami az ő lelkén átszűrődött, az átment a nézőhöz is. És azt a néző 50 év múlva is fogja élvezni, mert a Pali szemén keresztül látja azt a világot. Hogy annak mi a varázsa, azt én nem tudom megfogalmazni. Én szerettem volna sokszor olyan lenni, mint Rockenbauer. Amikor egy idő után rájöttem, hogy nem tudok olyan lenni, akkor igyekeztem már nem olyan lenni. De mindig kérdés, és mindig valami elképzelhetetlen, hogy mi volt ebben a pasasban az az erő, az a fölfogás, az az indulat, hogy úgy tudott olyan magyar lenni, hogy a legnagyobb magyar, anélkül, hogy piros-fehér-zöld pántlikát tűzött volna magára, vagy zászlót lobogtatott volna, vagy himnuszt énekelt volna. Őnála nagyobb magyar hazafit én nem ismerek.

Nevezhető a példaképednek?

Abszolút. Azelőtt, hogy bár voltunk túl jóban egy idő után.

Hogyan kell ezt érteni?
Hát, ő is ember volt, és neki asszisztensre volt szüksége, nem pedig egy önjelölt rendezőre, ami én aztán akartam lenni. A szerkesztőség vezetője azt mondta, hogy ha te akarsz magad filmeket csinálni, hát akkor minimum egy diploma kell hozzá. Elkezdtem tanulni, levelezőn végeztem. Földrajz, történelem, népművelés meg mindenféle ilyen szakokat, amire úgy éreztem, hogy szükségem van. És ahhoz, amit tanultam, bizony nem nagyon értem rá a Palinak a magándolgaival is foglalkozni. Nekem azt mondták, hogy figyelj, egy rendezőasszisztens nemcsak a filmben van ott, hanem az életében is ott van az illetőnek. Én meg azért nem voltam ott. Az életében nem annyira. Ezt nehezen fogta föl. Nem csak én voltam így, mert a főgyártásvezetőnk is éppen akkor végezte a főiskolát. Ő se ért rá a Palinak a napi gondjaival vívódni. Nem lettünk utána túl jó viszonyban, de rosszban se. És amikor az első filmjeim kijöttek, akkor nagyon szépen beszélt róluk, és nagyon-nagyon dicsért.

Láttam rajta, hogy revideálta az álláspontját az én tehetségtelenségemmel kapcsolatban. Mint rendező, azt hiszem, lehet, hogy tehetségtelen voltam. Rendezőnek sem voltam a legjobb, de elviselhető filmeket csináltam. És amíg akkoriban, amikor még csak egy televízió volt, azért még milliók látták.

És mi volt a legnagyobb filmes tanulság, amit Rockenbauertől tanultál?

Egy? Több volt. Ne hazudj!
Kettő. Beszélj úgy mindig, hogy Koós néni is értse. Ezalatt ő úgy gondolta, hogy a legnagyobb tudományos fölfedezést is lehet úgy tálalni, hogy az egyszerű, iskolázatlan néző is megértse. Én ezt nagyon betartottam. Nekem az édesanyám egy nagyon iskolázatlan asszony volt, és minden filmem szövegét előtte fölolvastam neki. Addig javítottam, amíg anyukám azt nem mondta: „na most már értem, miről van szó”. Így kell hozzáállni. Nem magadnak csinálod a filmet, nem a hatóságnak, nem a tudománynak. A televízió arra való, hogy mindenkinek sugározza azt, amit csinál. És ha mindenki azt nem tudja megérteni, akkor szart csináltál.

A záró kérdésem egyfajta jövőbe tekintés lenne. Mit tanácsolnál a mostani filmes, dokumentumfilmes generációnak, akik adott esetben még csak most kezdik a pályát, vagy még akár egyetemen, gimnáziumban vannak?

Alapvetően: legyen türelme, legyen kitartása. Tudod, amikor néztem én először az egyik mesteremet, Novákovics Andrást, operatőrt a képen, az Űzzek az Alföldön című filmjét csinálta. Én voltam a segédje. Befeküdt egy lajtoskocsi alá, mert arra fognak majd az őzek eljönni. Én néztem mögötte, szúnyoghálóba burkolva, hogy a karjára ilyen vastagon telepednek a szúnyogok. Megcsinálta a fölvételt, gyönyörű lassú mozgással. Befejezte a snittet, akkor csapott oda, és egy hatalmas vérfolt volt ott az egész. Aki ezt nem bírja, az ne próbálkozzon ilyesmivel. Ez nem annak való.

Nekünk ezeket mind magyar körülmények között, magyarul kellett csinálnunk. Ami azt jelenti, hogy nincs pénz rá, nincs kamera hozzá, nincs felszerelés hozzá. Mondom: még egy egyetem borul, egyszer egy filmen 14 operatőrrel, 14 stábbal dolgozik. Meg tudja csinálni. Ezek ennyibe kerülnek. Ez ilyen.

Magyarországon találták ki azt, hogy természetfilm. Az első természetfilmek Magyarországon készültek. Ma már sehol nem vagyunk. A technikai és egyéb hozzáállás miatt. Valamikor ugye volt a Magyar Televízióban egy Natura szerkesztőség, ami kifejezetten természetfilmek készítésével foglalkozott. A '90-es évek végén az egész elkezdett rohadni. 2000 után már nem is nagyon volt. Aztán amikor az egész megszűnt, és már mindenkit kirúgtak, én még ott voltam nyugdíjazásig. Azért még mindig kiírtam a filmjeim végén, hogy Natura. Már szerkesztőség nem volt. Csak az, hogy MTV Natura.

Valószínű, hogy a jövő az, hogy az emberek nem televíziót fognak nézni, hanem meg kell találni a megfelelő forrásokat, csatornákat, akárkit, akik azzal foglalkoznak, ami őket érdekli. És végül is ennek van jövője. Egyelőre Mari néni és Józsi bácsi csak a televíziót tudják csinálni. Maximum két vagy három csatornát tudnak fogni. Nekik ez az információ a világról.

A jövőt… hát a fiamnak már nem próbáltam javasolni, hogy kövesse a példámat. Ő hangmérnök lett. De még véletlenül se a film környékén.

Sáfrány József, nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat!

Én is köszönöm!

Az afrikai Nagy Tavak régió hat állama sok mindenben hasonlít egymáshoz. Ruanda, Burundi, Uganda, Tanzánia, Kenya és a Kongói Demokratikus Köztársaság ugyanabban a pár évben vívta ki függetlenségét korábbi gyarmattartóitól. Ugyanezek az országok 1960 és 1963 között sorra csatlakoztak az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (ENSZ), azonban csatlakozásuk nem jelentette, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintsék azt, amit az ENSZ Alapokmány bevezetőjének értelmében vállaltak. Egyrészt erősen összefüggő tények engednek következtetni arra, hogy egyes népírtások a régió országaiban összefüggnek más országokban fellépő válságokkal, népírtásokkal, másrészt a menekültek kérdése (mely szinte állandó konfliktusforrás és jelenség az országokban) és az általuk generált regionális konfliktusok még szorosabbra fűzik az államok közti szálakat.

A történelem eseményeinek vizsgálata rámutat arra, hogy a térségben vannak és voltak olyan népcsoportok, melyek folyamatos mozgásban vannak, és az azonos nyelvet beszélő csoportok sorra megjelentek a szomszédos országokban (jellemzően a perifériás vidékeken). Az 1972-es burundi népírtás volt a melegágya azon indulatoknak, amelyek közel két évtizeddel később a ruandai népírtás kirobbanásához vezettek. A ruandai népírtás pedig egy olyan menekülthullámot indított el a szomszédos országok felé, amelynek köszönhetően a mai napig jelentős a menekültek száma szinte mindegyik fentebb említett országban. Ráadásul ezek az államok közel sem voltak politikailag stabilnak tekinthetők; sokuk a mai napig sem az.

Utóbbi kategóriába sorolható a korábban Zaire néven ismert Kongói Demokratikus Köztársaság is, ahol a létesített menekülttáborok ellen Ruanda 1996-ban támadást intézett, ugyanis az országba érkező menekültek között a népírtást elkövető vagy felelős személyek is voltak. Mindezek az események pedig egy régiós háborúhoz vezettek (amit több szakértő „Afrika világháborújának” is nevezett), amely tovább gyengítette a politikai stabilitást, erősítette a katonai diktatúrákat és diktátorokat, valamint növelte a társadalmi és gazdasági bizonytalanságot. Mindezen eseményekből látható, hogy a régió fejleményei és válságai szoros összefüggésben vannak egymással és hatnak a környező államokra is.

Az afrikai Nagy Tavak régió országai

Forrás: depositphotos.com, 2023

Az instabil régiós helyzetnek köszönhetően a civilek helyzete rendkívül kiszámíthatatlanná vált. Azok, akik arra kényszerülnek, hogy elhagyják otthonukat, általában számos területen sokkal kiszolgáltatottabbak, például jelentősen magasabb a halálozási arány köztük. Mivel többségük nő, gyerek vagy idősebb személy, ezért fokozottan kitettek a fizikai és szexuális erőszaknak, valamint az emberrablásnak. Sokszor fennáll a veszélye annak, hogy a menekültek konfliktusövezetek közelében maradnak, ezáltal pedig kereszttűzbe kerülhetnek, valamint a harcoló felek célpontként, bábuként, élő pajzsként vagy éppen zsarolás céljából használhatják őket. Gyakran nem elérhető számukra a megfelelő szállás, élelem, higiéniai- és egészségügyi szolgáltatás, még a létesített menekülttáborokban sem.

Az ENSZ szerint „belső menekültnek számítanak azok az országon belüli lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek, akik menekülni vagy arra kényszerültek, hogy elhagyják otthonukat vagy szokásos tartózkodási helyüket, különösen fegyveres konfliktusok, általános erőszakos helyzetek, az emberi jogok megsértése vagy természeti vagy ember okozta katasztrófák következtében vagy azok hatásainak elkerülése érdekében, és akik nem léptek át nemzetközileg elismert határt”. Az ENSZ menekültüggyel foglalkozó ügynöksége, az UNHCR (United Nations High Commissioner for Refugees – ENSZ Menekültügyi Főbiztosa) számos országban igyekszik segíteni a menekültek helyzetét élelmiszer- és egészségügyi ellátmányokkal, táborok felállításával ahol valamennyire normális életkörülményeket próbálnak biztosítani az érkezőknek. Számos ilyen tábor található a régió országaiban, főleg Ruandában és Kongóban, ahol több tízezer ember él jelenleg.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (korábbi nevén Zaire) függetlenedésétől kezdve egészen napjainkig komoly politikai, gazdasági és társadalmi problémákkal néz szembe. Ezeknek a gondoknak a gyökerét a gyarmatosítás időszakában kell keresni, amit láthatóan a mai napig nem hevert ki a társadalom. A közép-afrikai ország területét a belgák gyarmatosították és a kezdetektől rabszolga kereskedelmet folytattak, ami hatalmas emberveszteségekkel járt. Az ország területén már a függetlenedés előtti évtizedekben is rendszeressé vált az erőszak, mivel a Kongói Szabadállam néven ismert területet brutális elnyomás alatt tartotta a belga királyság, főleg a 19. század végén, mikor II. Lipót uralkodott. A király saját magángyarmataként tekintett a Kongó medencére, ahol több millió rabszolga segítségével gumiültetvényeket létesített és zsoldosokkal tartatta fent a rendet, akik sokszor népírtásnak megfelelő módszereket vetettek be a védtelen rabszolgák ellen. A nyílt terror évei alatt 15 millióval csökkent Kongó népessége. II. Lipót halála után felszámolták a zsoldosseregeket és Belga Kongó néven elkezdődött a terület ásványkincseinek kiaknázása és további ültetvények létesítése.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban a világon a legnagyobb a belső menekültek száma, közel 6,5 millió ember az UNHCR adatai szerint, ez azonban csak egy megközelítő szám, mivel az ország keleti felén kialakult harcok következtében nehéz pontos adatokat szolgáltatni. A belső menekültek száma az országban 2022-ben ugrott meg jelentősen, amikor több keleti tartományban is erőszakos fellépések történtek, amiket helyi csoportok váltottak ki.

Az infografika mutatja a belső menekültek számának alakulását 2023. júliusig, továbbá nemi megoszlását, illetve hogy az ország keleti részében találhatóak a legnagyobb csoportok; az emberek menekülttáborokba menekültek otthonaikból.

Forrás: UN Office for the Coordination of Humanitarian Affairs, 2023

A régiós menekülthelyzetre újabb negatív hatást gyakoroltak a nemrégiben, 2023. októberében kibontakozó erőszakos cselekmények a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részében. Az ország egyik keleti tartományától, Gomától északra fekvő területeken gerillaszervezetek, helyi csapatok, a hadsereg és a magukat hazafinak valló helyi alakulatok okoznak hatalmas problémát. Az egyik ilyen szervezet az M23 (Március 23. Mozalom), ami kapcsolatban állhat a szomszédos Ruandával és fellépéseiknek köszönhetően már több százezer ember kényszerült lakóhelye elhagyására. A milícia 2021 óta hatalmas területeket foglalt el keleten, és egyikre azon szervezeteknek, amelyek viszonylag tartós hatalmat tudtak kiépíteni a folyamatos nemzetközi békefenntartók jelenlétének ellenére.

Az elmúlt hónapokban több híroldal is eltérő számokat közölt azzal kapcsolatban, hogy mennyien kényszerültek otthonuk elhagyására a kiújuló harcokban. A France 24 egyik cikke 6,9 millió emberre hivatkozik ENSZ források alapján, az euronews viszont már 7 millióra becsülte a belső menekültek számát. Az UNHCR számos esetben felhívta már a figyelmet arra korábban, hogy sokkal több pénzt és ellátmányt kell küldeni Kongóba, hiszen az országban zajlik az egyik legösszetettebb és legrégebb ideje tartó humanitárius válság egész Afrikában, ami egyben a világ egyik legnagyobb menekültválsága is. A harcok egészen az 1960-as függetlenedés óta tartanak kisebb-nagyobb megszakításokkal, ennek következtében pedig az ország jelenleg nagyjából fél millió menekültnek és 6,5 millió belső menekültnek ad otthont.

Pillanatképek az egyik menekülttáborból, Kongóból

Forrás: UNICEF, 2021 és UNHCR, 2023

Az ENSZ egyik szervének jelentésében felhívja a figyelmet arra, hogy az ország keleti részében zajló nagyszabású humanitárius válság mellett más régiókban is zajlanak konfliktusok, valamint katasztrófák, például árvizek és földcsuszamlások. A civil lakosság helyzete rendkívül bizonytalan és az állami hadsereg sem képes megvédeni őket a helyi gerillaszervezetek csapásaitól. Az elmúlt években több ENSZ békefenntartó vesztette életét Kongóban, a Szervezet pedig egyértelműen több segélyt és pénzforrást kér, mivel növelni lehetne a menekülttáborokban élő emberek életszínvonalát és több embernek segítséget nyújtani.

Borítókép forrása: Mission Network News, 2018

A kapitalizmus megjelenése nem csak rövidtávon hatott a világgazdaságra: napjaink egyik elemi alakítója. Azonban ez nem mindig kifizetődő, hiszen nemcsak a pénztárcánk, de a legfontosabb közjószág, a természet is megsínyli.

Az egyén felelőssége jelentős: nem mindegy ugyanis, hogy mit, honnan és kitől vásárolunk. Fogyasztói döntéseinkkel alakítjuk, befolyásoljuk nem csak a lokális, de a nap végén akár a globális gazdaságot is. Miért fontos ez? Miért nálunk kezdődik a fenntarthatóság? Járjunk utána!

Általában a gyártók minél olcsóbb munkaerőt keresnek, erre pedig a harmadik világbeli, fejlődő országok a legalkalmasabbak: Banglades, Pakisztán, de még India is gyermekeket foglalkoztat, hogy minél alacsonyabb áron, minél olcsóbban állítsanak elő főleg textilipari termékeket, de természetesen más ágazatokban is kiveszik a részüket (pl. bányászat). Legyenek gyermekek, vagy nem, a lényeg ugyanaz: a munkások szenvednek az embertelen munkakörülményektől, az alacsony bérek pedig nem engedik, hogy a létminimum fölött élhessenek. Itt jelenik meg az egyéni felelősség, ugyanis ha mi tendenciaszerűen vásárolunk olyan gyártótól, amely ilyen munkaerőt alkalmaz, akkor mi is hozzájárulunk a munkások kizsákmányolásához.

(forrás: Femina)

Emiatt releváns ismernünk az opcióinkat, hiszen a fair trade termékek, a lokális árucikkek egy fenntarthatóbb opciót kínálnak számunkra. A probléma másik oldala a túltermelés, hiszen mivel olcsón lehet sokat gyártani, kialakul a felesleg. Ha csak a textilipari szempontból nézzük, az itt keletkezett maradványokat, még ha kiváló állapotban vannak is (és most tekintsünk el az olcsó munkaerő által termelt alacsony minőségtől), szemétnek minősülnek. Ezeket nem adják oda rászorulóknak, hanem szemétégetőbe kerülnek, ezzel szennyezve vizeinket, a talajt, és nem utolsó sorban a levegőt.

Ennek az etikai háttere erősen megkérdőjelezhető: a különböző fast fashion cégek, ahogy már olvashattuk,  nem zárkóznak el akár a gyermekmunkától sem, de minimum egy kizsákmányoló munkakörnyezet, embertelen elvárások és anyagi meg nem becsültség várja az ott dolgozni vágyókat. Sajnos ezen felül sem rózsás a helyzet: ez az iparág tömérdek mennyiségű vizet használ el feleslegesen, cserébe a textillel érintkező vegyi anyagok nem csak a mi bőrünket, de a talajt is tönkreteszik. Ez hosszabb távon a biodiverzitás csökkenéséhez, a vízkészleteink apadásához, és közegészségügyi problémákhoz vezet. A cél, hogy a legújabb divatirányzatok rendkívül gyorsan elérhetővé váljanak, ezzel arra ösztönözve a fogyasztókat, hogy gyakran vásároljanak új ruhákat, ami nemcsak a felesleges fogyasztást, hanem az akár egyszer használatos termékek kultúráját is erősíti. A produktumok minősége gyakran alacsony, ennek következtében rövid élettartamúak, ami arra kényszeríti a vásárlókat, hogy rendszeresen új ruhákat vegyenek. Ez tovább növeli a pazarlást, mivel az elhasználódott darabok gyorsan hulladékká válnak, így a környezetre is elvitathatatlan terhelést rónak.

 (forrás: Femina)

Sajnos egyedül sehogy. Ám mielőtt bárki elfordítaná az ügytől emiatt az arcát, vegye figyelembe: a közösség általi tüneti kezelés is sokra viheti! A legegyszerűbb, ha csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat: ha tehetjük, ne termeljünk annyi szemetet, és azt is gyűjtsük szelektíven! Továbbá kiemelendő faktor az energiahatékonyság is, hiszen a zöld energiaforrások használata nagyban elősegíti pl. az ózonréteg helyreállását. Élelmiszervásárlás tekintetében fontos szempont, hogy helyi termelőtől szerezzük be, amit csak lehet, hogy így az importáru behozatalának a károsanyag-kibocsátását és a költségeinket is minimalizáljuk. Ezzel a módszerrel nem mellesleg támogatjuk a lokális piacot, és a globalizáció negatív hatásait is ellensúlyozzuk.

A fenntartható fejlődés és a toxikus fogyasztói társadalom közötti küzdelemben az egyén szerepe nem hagyható figyelmen kívül, hiszen minden egyes döntés hozzájárul a Föld jövőjének alakításához. Bár a nagyvállalatok és kormányok felelőssége vitathatatlan, az egyén mindennapi választásai, így tehát a tudatos fogyasztás, a termékek újrahasznosítása vagy a helyi, fenntartható források támogatása meghatározó erővel bírnak a változás előmozdításában. Minden vásárlás egy szavazat arra, hogy milyen világot szeretnénk építeni: az egyéni felelősségvállalás az első lépés a fenntarthatóbb jövő felé.

(Borítókép forrása: shutterstock.com)

A természetvédelem jogi szabályozás alá vont területei gyakran kis hatékonyságú és ésszerűtlen jogalkotást eredményeznek. Vajon másképp lenne ez, ha a természet és az élővilág védelme esetében egy személy – adott esetben jogi személy – védelméről volna szó?

Az emberiségnek lehetnek kötelezettségei a bioszférával szemben? Érdemes fontolóra venni, még ha tisztán az önérdek is vezérel minket. A bolygó megújul nélkülünk is, ha részesei akarunk lenni a jövőjének, ráadásul a megszokott életszínvonalunkkal komolyan kell vennünk a jelen környezetünk megóvását.

Mik azok a paraméterek, amelyek között mi, mint emberiség, képesek vagyunk a túlélésre, mert ez a kulcs ahhoz, hogy az adott problémát ne ideológiai szempontból vizsgáljuk. Vannak fiziológiai szükségleteink, mint például levegő, víz, étel, fedél a fejünk fölé, valamint kissé tágabban értelmezve higiénia, az emberi közelség, alvás, sőt még személyes tér is.

A kék bolygó a naprendszerünk csillaga körül a lakható zónában, mintegy 150 millió kilométerre magától a csillagtól, az úgynevezett Goldilocks zónában kering. A NASA szerint ez az a terület a csillag körül, ahol a környező bolygók felszínén létezhet folyékony víz. A szigorúan számított lakható zóna, ami 148,5 milliótól mindössze 156 millió kilométerig terjed, még a Marsot sem sorolja a talán lakható bolygók közé. Megjegyzendő, hogy a legtágabb becslések szerint a Vénusz, a Mars, Jupiter és a Szaturnusz is a lakható zónán belül van, amely körülbelül 1.500,5 millió kilométert ölelne fel. Mindenesetre ez a zóna biztosítja a kényelmes környezetet -98,15˚C és 115˚C között a lakható zónában és vele együtt a Földön.

A bolygó saját klímája természetesen mindig is változott. Semmi sem áll változatlanul a világunkban, a világ bioszférája folyamatosan fejlődik. Az elmúlt évszázadok során mi, mint emberiség, egy változó tényezővé váltunk a bolygónk életében. Az emberiség szerepe jelentősen megnőtt a Föld életében amióta beléptünk az Antropocénbe, az ember uralmának idejébe. Ez jelentős felelősséggel jár. A jogainkat azáltal alakítottuk ki, hogy lenyűgöző technológiai teljesítményeket értünk el viszont nem árt tudatában lenni, hogy a felelősségeink is ugyanezen vállakat nyomják.

(Fotó: ZCH | pexels.com)

Jelentős számú ember olyan életet él, amely során alig éri természeti hatás. Szén-dioxidot kibocsátó energiát termelünk, szántóföldeket művelünk élelmiszer termesztésére, valamint állateledelhez és olyan terményekhez, mint például a pálmaolaj, szója és gumi. Legelők millió négyzetkilométerei szükségesek (akár erdőirtás útján) az állattenyésztéshez a húsipar, tejtermékek és a gyapjú előállításához, valamint szintén az erdők kárára elégítjük ki a temérdek faigényt.

(Fotó: Pixabay)

Az emberiség jelentős területet foglal el lakhatásra, ami nem meglepő, hiszen az otthon és a személyes tér alapvető szükséglet a túlélésünkhöz. Ezért olyan területeket fejlesztünk, amelyeket beborítanak a lakóházak, ipari létesítmények és a közlekedési utak. Nem számít egy 21. századi embernek, hogy Göteborgban vagy Hongkongban van-e, svéd lazacot vagy siu mai-t (tipikus hongkongi gombóc) akkor ehet, amikor csak kedve és pénzügyi kerete megfelelő. Az ember halászterülete magában foglalja az egész vízi világot. Úgy tűnhet, hogy a Homo Sapiens faj a természet szabályai felett áll. Ebbe belenyugodni fatális félreszámítás.

Annak érdekében, hogy szemléltetni lehessen az emberiség hatását bolygónk légkörének hőmérsékletére, rendelkezésre áll az ENSZ legújabb jelentésének eredménye, miszerint az év legmelegebb napjának hőmérséklete várhatóan 1,5˚C - 2˚C-kal fog növekedni. Az 1990 előtti évtized 1,1˚C-kal volt melegebb, mint az egész 20. század második fele (ami nem kevés ipari fejlesztést láthatott). Ezek kis értékeknek tűnhetnek az előző millió évekhez képest, de hogy valós fényben értelmezzük ezeket a számokat, legutóbb, amikor a globális felszíni hőmérsékletváltozás meghaladta a 2,5˚C-ot több mint 3 millió évvel ezelőtt volt – a harmadidőszakban, a Pliocén idején (ez az időszak zárta le a dinoszauruszok uralmát). Az ember által vezérelt éghajlatváltozás hatása egy jelentős probléma, ami mindenkit, de főként minket érint.

(Fotó:Jérémy Stenuit, Unsplash)

Hogyan segíthetünk ezen?

Az emberiség egyik legfontosabb vívmánya, hogy komplex szabályokat hozunk, amikkel egyszerű dolgokat vagyunk képesek megmozgatni. Együtt gondolkodunk azon, mi a legjobb a többség számára, és ennek megfelelően törvényeket hozunk. Az ötlet adott, szóval hogyan alkalmazhatnánk ezt a jelenlegi problémára?

Ecuador 2008-ban történelmi lépést tett a Természet Jogainak implementálásával alkotmányába. A 71. cikkely értelmében minden személynek és közösségnek joga van követelni a közhatóságoktól a természet jogainak érvényesítését. Ez azt jelenti, hogy a polgárok, az jogalkalmazók, és az állam felelősek az ökoszisztéma összes elemének tekintetében. Ecuadori bíróságok precedensértékű döntéseket hoztak már. A Wheeler y Huddle c. Gobierno Provincial de Loja ügyben két lakos pert indított a dél-ecuadori Vilcabamba-folyó szennyezéséért felelős helyi önkrományzat ellen. A természet jogaira hivatkoztak, amelyek az eljrása során az önkormányzat tulajdonjogaival feszültek össze. A bíróság fontos precedens-döntést hozott, miszerint a természet jogai elsőbbséget élveznek akár más alkotmányos jogokkal szemben, ha az érdekek egymásnak ellentmondanak. A Wheeler-ügy után rögtön következett egy másik eset, ahol a felperes ismét a természet jogaira hivatkozott, ezúttal illegális aranybányászat miatt, amely szennyezte a közeli folyókat. A megfelelő jogok ismét igazolást nyertek, és a katonaság lerombolta a tárnákat.

(Fotók:Jeff Stapleton | Danny Lema)

Nem éppen új gondolat, hogy a hatalmi ágak szétválasztása vezet a jog leghatékonyabb gyakorlásához. Amikor súlyos érdekek feszülnek egymásnak nem árt pártatlan talajon ütköztetni és megfelelő jogalappal ellátni a feleket. Azok a tulajdonságok, amelyek biztosítják nekünk a boldogulást ezen a bolygón, rendelkezésre állnak. Nem árthat nemzetközi jogintézmény által óvni ezeket a tulajdonságokat saját lábnyomunktól. Mérföldkő volt a 2016-os ENSZ Éghajlatváltozási Konferencián ratifikált többoldalú, jogilag kötelező erejű Párizsi Egyezmény, amelyet 196 ország írt alá (átmenetileg 195, mivel az Egyesült Államok Trump elnök alatt visszalépett majd Biden elnök alatt visszalépett), amely olyan környezetvédelmi célokat tűzött ki, amelyeket a természet jogi személyisége elősegíthetne.

A jogi személyiség biztosítja a természet védelmét a bírósági fórumokon, így a folyamatos és gyors fejlődés felelős ütemben haladna és nem egy szabályozatlan vadnyugatként alakulna. A kitűzött cél szabotálása is jogsérelemként jelenhetne meg a közéleti diskurzusban, akár bírói útra vihetővé válna. A természet jogai globális szinten történő érvényesítése persze nemzetközi jogi kihívás. Ez vitathatóan inkább politika, mint a jog területe. Az olykor ütköző gazdasági érdekek miatt a jogszabályok nehézkesen fordíthatók jogi gyakorlattá. A politika szabályozására való összpontosítás lehet a hatékonyabb út ebben az esetben.

A természet mindig is az volt és bizonyos mértékig továbbra is az életünk szentimentális része lesz, ami a jogi kultúrában nem is teljesen ismeretlen gondolat. Az indiai jog több alkalommal is elismert isteni entitásokat, mint jogi személyeket kifejezetten a joggyakorlatban. Jogi fogalomként képesek tulajdonjogokat gyakorolni és jogi lépéseket tenni, azonban alanyi jogokkal nem rendelkezhetnek. A természetet hasonló módon jogi személyiséggel kezelni segítene összeegyeztetni az ütköző gazdasági (és politikai) érdekeket az emberiségével. A Párizsi Egyezmény célja elérhetetlen a jelenlegi nemzetközi jogi keretrendszeren belül, ahogyan azt az Egyesült Államok visszalépése is mutatja. Egyetlen bíróság sem képes felülbírálni az államokat, de a nemzeti bíróságok kötelezhetik akár az állami végrehajtószerveket az emberek közös érdekeinek betartására. A természetvédelem kérdésében a jogi személyiségnek kellene lennie az eszköznek az életminőségünk megóvására. Lényegében az állam elsődleges jogi személyének kiterjesztése lehetne az állam területének természeti kincseinek védelme. Ez regionális szintű eszközt biztosítana a Párizsi Egyezmény globális célkitűzéseinek.

(fotó:Reena Yadav, Unsplash) 

Összefoglalva, a bolygónk szerencsés egyensúlya alkotta meg a körülményeket az ember felemelkedéséhez. Elértük azt a fejlettségi szintet, ami arra utal minket, hogy odafigyeljünk a robbanékony tempónk hatásaira. Az nemzetközi jog diszpozitív, azaz nem szorosan kötelező természete nem biztosít teret, hogy hatékony szabályokat hozzon létre annak érdekében, hogy megakadályozzuk az esetenként kriminális mértékű szennyezést, ami az egyensúlyunkat veszélyezteti. Az emberi lábnyom az emberi környezetet sújtja. Fenyegeti a szükségleteink kielégítését, végső soron a fennmaradásunkat is, nem meglepő, hogy sürgetően proaktív intézkedéseket kell tennünk a Párizsi Egyezmény nagyon világos célja felé. Ecuador példát mutatott egy lehetséges útra. Ahhoz, hogy ennyire átfogó nemzetközi célt tudjunk megvalósítani nagyon sok apró lokális megfontolt lépés szükségeltetik. Az államnak és gazdaságnak közösen kell dolgoznia a fenntartható és szándékos fejlődésért. Nem kellene elkülönítenünk magunkat a természettől és a biodiverzitástól, akármennyire is úgy tűnik, hogy minimálisan érint minket, mi nagyon is hatunk rá és a kapcsolatunk keretein belül elszenvedünk a következményeket is, ha nem figyelünk arra, hogyan használjuk és merítjük ki erőforrásainkat.

Borítókép forrása: Markus Spiske | pexels.com

A Covid-19 világjárvány gyökeresen átalakította a munkavégzés kultúráját, míg a járvány előtt a távoli (remote) munkavégzés csupán egy szűk réteg privilégiuma volt. A pandémia alatt a globális munkaerő kb. fele-háromnegyede dolgozott otthonról. A rugalmas munkavégzés előnyei gyorsan megmutatkoztak, főként a munkavállalók szempontjából: jobb munka-magánélet egyensúly, kevesebb idő és költség a munkába járásra, sőt, több esetben a hatékonyság növekedését is mérték. De vajon miért kezdtek bele a nagyvállalatok a munkavállalók visszahívására az irodákba?

Otthonról hatékonyabb? Akkor mégis miért vissza az irodába?

E döntések mögött számos tényező áll. Egy WTW-felmérés szerint a vállalatok 76%-a úgy véli, hogy a személyes jelenlét erősíti a csapatkohéziót, 71%-uk szerint javítja a vállalati kultúrát, míg 63%-uk úgy gondolja, hogy a kollektív produktivitást is fokozza. A vezetők körében egyre elterjedtebb az a meggyőződés, hogy a személyes interakciók elősegítik az együttműködést és az innovációt, különösen a kreatív és stratégiai pozíciók esetében. Nem véletlen, hogy a nagyvállalatok mint például az Amazon, Apple vagy Google szigorúbb visszatérési irányelveket vezettek be, míg más cégek hibrid modellekben gondolkodnak. Ezenkívül egyes cégek attól tartanak, hogy a teljes távoli munkavégzés hosszú távon negatívan hathat a dolgozók lojalitására és a vállalat iránti elkötelezettségükre.

Nézzük meg munkavállalói oldalról is a programot: A home office növelte a munkahelyi elégedettséget és a munkaerő-megtartási arányt is. Egy felmérés szerint a dolgozók 53%-a hajlandó lenne munkahelyet váltani, ha teljes munkaidős irodai jelenlétet írnának elő számukra, sőt egyesek akár fizetéscsökkentést is elfogadnának a rugalmasság érdekében. Egy másik kutatás szerint a hibrid és távoli munkavállalók közel fele (átlagosan 8%-os) fizetéscsökkentést is vállalna a rugalmas munkavégzés fenntartásáért. A Gartner felmérése alapján pedig három vezetőből egy elhagyná a munkahelyét, ha kötelezően vissza kellene térnie az irodába. Ugyanakkor a cégek számára a home office kihívásokat is jelentett: a vállalati kultúra fenntartása, a csapatkohézió erősítése és az innováció elősegítése nehezebbé vált a fizikai tér hiányában.

Ahogy látjuk, a kötelező irodai jelenlét bevezetése nem mindenhol népszerű, így néhány cég ösztönző plusz szolgáltatásokat vezetett be az alkalmazottak irodai jelenlétének érdekében. Ilyen például az ingyenes reggeli vagy ebéd, a modern, pihenőszobákkal felszerelt irodaházak és a rugalmas munkaidőbeosztás. Legritkább esetben anyagi ösztönzés is jár a bejárással, például prémiumok segítségével, de ez nagyon ritka.

A világ legmenőbb irodái

Mint ahogy olvastuk, a modern iroda sokat segíthet a bejárás ösztönzésében, ezért bemutatunk két olyan irodát, amilyennel tényleg lehet ösztönözni az alkalmazottakat a bejárásra:

LEGO – Billund
A LEGO-nál dolgozni sok felnőtt gyermekkori álma, főleg ha azt is hozzátesszük, hogy milyen menő irodájuk van a székhelyükön, Billundban. A cég a 2022-es LEGO Campus nyitásakor így nyilatkozott: „A LEGO Csoport „Képzelet, Szórakozás, Kreativitás, Gondoskodás, Tanulás és Minőség” értékeit tükrözve a Campus egy játékos, befogadó és együttműködésre ösztönző környezetként lett kialakítva, amely lehetővé teszi az alkalmazottak számára, hogy a világ minden táján élő gyermekek számára a legjobb játékélményeket fejlesszék.” Ebből is kitűnik az együttműködés fejlesztése, mint kulcsszó az iroda kapcsán. A LEGO székház nemcsak az alkalmazottakat várja az irodába, hanem a családtagoknak, gyerekeknek és a házikedvenceknek is vannak foglalkozások, sőt még a nyugdíjas munkavállalókat is visszavárják, különböző foglalkozásokkal kedveskedve nekik. A LEGO gondoskodása nemcsak családközpontúságában rejlik, hanem rengeteg kiegészítő szolgáltatás is kínál: LEGO építőszobákat gyerekeknek, jóga- és meditációs termeket, high-tech sportcsarnokot LED-es kijelzőkkel, tematikus rendezvénytermeket, minigolfpályát a tetőn üvegházzal, valamint egy saját szállodát a külföldi dolgozóknak. Ennyi szórakozási lehetőség mellett tényleg öröm lehet a LEGO billundi irodájában dolgozni.

Belső terek Billundban. Kép forrása: ArchDaily

Sportpálya is található az épületben

A tetőn még minigolfozhatunk is

Amazon - Seattle
Szintén Campusról van szó, tehát nagy területen elhelyezkedő innovációs központ, akárcsak a LEGO irodája Billundban. Az Amazon irodája az üveggömb alakjáról ismert, de az csupán a külső, amely bár megfoghatja a szemet, de nem tartja ott a munkavállalót. Nézzük, mit kínál az impozáns külsőn kívül: A főépület hat étteremmel, kávézókkal, videojáték-laborral és művészeti stúdióval van felszerelve, míg a Day 1 épület nyitott közösségi tereket és pingpongasztalokat kínál. Az Amazon híres kutyabarát kultúrájáról: naponta körülbelül 6 000 kutya tartózkodik az irodákban, és egy 17 emelet magasan lévő, dolgozóknak fenntartott kutyapark is a rendelkezésükre áll (na de mi lesz a cicákkal?). A Meeting Centerben meghívott vendégek tartanak előadásokat, míg a Spheres épület üvegházként funkcionál, több mint 40 000 növénnyel.

Térkép a Campushoz

Az üvegház belülről

A Covidot követően az irodába való visszatérés nem lesz teljes mértékben kikényszeríthető, bár gazdasági válság esetén a munkáltatóknál lesz az előny, talán ezért is láthatjuk errefelé fordulni a nagy cégeket is. Mint láthattuk, az ilyen irodák rengeteg pénzbe kerülnek, tehát pénzügyileg is jobb azt látni, ha ezek ki vannak használva. Fontos azonban a munkáltatóknak is belátni, hogy a kényszerítés nem biztos, hogy a megfelelő formája ennek az elérésére. Olyan ösztönző kreatív kampányok kellenek, amelyekkel a munkavállalók önmaguktól szívesen járnának be, ösztönözve a munkavállalói kedvet is.

Az olyan irodákkal, mint a billundi LEGO, sokat segítenek, de valószínűleg a kompromisszumos hibrid megoldás lesz a legvállalhatóbb mindkét fél számára, amelyben a héten bizonyos napokat az irodában, a többit pedig otthonról dolgozva töltenek a munkavállalók.

A magyar jobboldal körében visszatérő ügy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme. Ennek fő eredője bizonyosan a magyarság és a régió etnikumainak ilyen módon terhelt történelme és helyenként sajnos viszontagságos jelene is.

Az elmúlt évszázadok tragédiái kétségkívül azzal a tanulsággal járnak, hogy az erőszakos kitelepítés és asszimiláció, valamint a kirekesztő utálkozás helyett nemcsak morálisan helyesebb, de politikailag is kifizetődőbb az etnikai kisebbségek tisztelete és támogatása. A magyarság viszonylatában a kérdés különös jelentőséggel bír, hiszen határon túlra szorult nemzettársaink számára mindennapi realitás a kisebbségi létből adódó kihívásokkal való megküzdés. Mivel pedig a magyar polgári oldal törekszik a határon túlra szorult magyarok érdekeinek és jogainak képviseletére, elvárható volt, hogy a Kormány először a saját háza táján tegye rendbe a nemzeti kisebbségek jogi helyzetét. Ennek érdekében a szabályozás szintjén a 2010-es évek elején törvényi szinten jelentős lépések történtek. Ebben az írásban a Magyarországon élő nemzetiségek számára biztosított egyéni és közösségi jogokról ejtek szót, különös figyelemmel az országos ügyekre kiterjedő politikai jogokra vonatkozó szabályok korlátaira.

Milyen jogai vannak a nálunk élő nemzetiségeknek?

Magyarország alkotmányos célként tekint a nemzeti kisebbségek védelmére, és két irányból igyekszik ezt előmozdítani. Egyfelől Magyarország felelősséget vállal a határon túl élő magyarokért, másfelől államalkotó tényezőként tekint az ország területén élő nemzetiségekre.

A nemzeti kisebbségek jogainak védelme mostanra nemzetközi jog által is elismert emberi jogi kérdéssé vált. Magyarország a nemzetközi egyezmények mellett az Alaptörvény XXIX. cikkében alkotmányos szinten rögzíti, hogy a nemzetiségekre államalkotó tényezőként és a politikai közösség részeként tekint. A nemzetiségiek jogait részletesen pedig a 2011. évi CLXXIX. törvény szabályozza (sarkalatos törvény).  A törvény értelmében

„nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”

Ez azt jelenti, hogy a jogalkotó különbséget tett a honos és az újonnan bevándorolt népcsoportok között, a lentebb listázott jogok csak az előbbieket illetik meg. Emellett minőségi követelmény a saját nyelv, kultúra és hagyományok megléte, ami kellőképpen megkülönbözteti az adott csoportot a többségi társadalomtól, így például a székelyek civil kezdeményezés ellenére sem nyertek ilyen státuszt Magyarországon.

Fontos azonban kiemelni, hogy a nemzetiséghez való tartozás az önkéntességen alapul, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az minősül nemzetiséginek, aki a népszámlálás során annak vallja magát. Akarata ellenére senki sem tekinthető egy nemzetiség tagjának. Fordítva ugyanakkor egy nemzetiség sem köteles elfogadni tagjaként olyat, aki ténylegesen nem tartozik a soraiba.

(forrás: https://www.portfolio.hu/ingatlan/20150610/elkeszult-magyarorszag-nemzetisegi-terkepe-215337)

A nemzetiséghez tartozók egyfelől egyéni jogokkal rendelkeznek. A teljesség igénye nélkül ilyen a nemzetiséghez való tartozás kinyilvánítása, az anyanyelv szabad használatával kapcsolatos jogok, mint az anyanyelvi oktatás és művelődés, valamint a családi és utónév anyanyelven való anyakönyveztetése és használata. Ide tartozik az oktatási esélyegyenlőség, a kulturális szolgáltatások élvezete, valamint más állam állampolgárságának szabad felvétele.

Közösségi nemzetiségi jogoknak minősül a nemzetiségiek önazonosságának megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése, illetve történelmi hagyományaik, nyelvük megőrzése és fejlesztése, tárgyi és szellemi kultúrájuk ápolása és gyarapítása. Továbbá a nemzetiségi közösségek jogosultak az oktatási rendszer minden szintjén intézményeket létrehozni és működtetni. Ezen felül a nemzetiségek jogosultak ünnepeiket megtartani, építészeti, kulturális, vallási és egyéb emlékeiket ápolni és átörökíteni.

A legfontosabb politikai, közösségi jogok azonban a nemzetiségi önkormányzat létesítéséhez való jog, illetve az az Országgyűlés munkájában való részvétel (kedvezményes) lehetősége. Nemzetiségek helyi, területi és országos szintű önkormányzatokat hozhatnak létre, amelyben aktív és passzív választójoggal azok a személyek vehetnek részt, akik a nemzetiségi névjegyzékbe kérik felvételüket. Egy személy neve csak egy nemzetiségi névjegyzékben szerepelhet. Egy településen akkor hozható létre ilyen önkormányzat, ha a legutóbbi népszámláláson legalább 30 fő az adott nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. A választás kislistás rendszerben történik, valamennyi szinten. Amennyiben egy településen a választójegyzékben szereplő polgárok egy adott nemzetiség választói névjegyzékében szerepel, egy települési önkormányzat akár nemzetiségi önkormányzattá is alakulhat.

Az országos nemzetiségi önkormányzattal is rendelkező nemzetiségek az országgyűlés munkájában is részt vehetnek, kimondottan ebben a minőségben. Az országos nemzetiségi önkormányzatok nemzeti lista állítására jogosultak, amihez a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább 1%-ának ajánlása, de legfeljebb 1500 ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán induló jelöltek úgynevezett kedvezményes mandátumot szerezhetnek. A „kedvezmény” azt jelenti, hogy a az összes, listákra leadott szavazatok számát elosztják 93-mal (az összes listán kiosztható mandátum számával), majd ezt a számot ismét elosztják 4-gyel. Így a nemzetiségi jelöltek ennyivel kevesebb szavazat elérésével „elvesznek” bizonyos számú helyet a 93 listás mandátumból. Ha egy nemzetiségi lista nem éri el a kedvezményes mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszámot, az adott nemzetiség szószólót küldhet a parlamentbe, aki így az országgyűlési képviselőknek járó jogokkal nem fog rendelkezni, de érdekképviseletet elláthat.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy Európában számos másik ország alkotmányos rendszere is igyekszik megoldást találni a nemzetiségek parlamenti képviseletének problémájára, így például Spanyolország, Lengyelország, Szlovénia, Románia és Horvátország  is. A szabályozások egymástól eltérőek, azonban valamennyi rendszer valamilyen kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget biztosít a törvényhozásban. A nemzetiségiek politikai jogainak előmozdításában tehát közel sem csak Magyarország törekszik lépéseket tenni, ha a diskurzus szintjén nálunk fokozott hangsúlyt is kap az ügy. Sőt, Magyarországon a rendszerváltáskor még nem rendelkeztek a nemzetiségieknek szóló ilyen kedvezményekről, amit az Alkotmánybíróság hamarosan mulasztásként azonosított. Átfogó megoldásra csak 2010 után került sor, amikor az Országgyűlés új választójogi törvényt fogadott el. 

(forrás: https://mnl.gov.hu/angol/mnl/ol/virtualis_kiallitas/kik_vagyunk_magyarorszagi_nemzetisegek)

A fentebb ismertetett kedvezményes mandátum rendszere nagyvonalú segítségnek hangzik, de érdemes mélyebben is megvizsgálni, hogy milyen problémák merülnek fel a szabályozás kapcsán. Először is jelentős probléma, hogy a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok nem jogosultak arra, hogy a pártlistákra szavazzanak, így a nemzeti kisebbségi identitás felvállaló személyek pártpolitikai véleménynyilvánítása az egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazatra korlátozódik. Ezen felül a magyarországi nemzetiségek valós számadatait is érdemes összevetni a kedvezményes mandátum által megkívánt de facto 0,27%-os „küszöbbel”. A gyakorlatban a 2022-es választási adatokból az olvasható ki, hogy a nemzetiségek mandátumszerzéséhez nagyjából 15 ezer szavazatra volt szükség, körülbelül ennyi az összes listákra leadott szavazatok 0,27%-a. Ha ezt összevetjük a friss népszámlálási adatokkal, jól látható, hogy a 13-ból a hét legkisebb számú nemzetiség (bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin, szerb, szlovén) elvi szinten is elesik a mandátumszerzés lehetőségétől, az összlétszámuk ugyanis kevesebb, mint 15 ezer fő. A horvát, a román, a szlovák és az ukrán nemzetiségek száma 18-26 ezer között mozog, így figyelembe véve a jelöltállítás feltételeit, szinte teljesíthetetlen szervezettségre lenne szükség a részükről, hogy kellő számú személy kezdeményezze a nemzetiségi névjegyzékbe való felvételét (szinte mindenkinek a támogatására szükség lenne). Így valójában reálisan csak a romák és a németek vannak elegen ahhoz, hogy mandátumot tudjanak szerezni. Előbbi nemzetiség országos szervezetlensége nem teszi ezt lehetővé, így valójában kizárólag a németek rendelkeznek saját országgyűlési képviselővel.

A harmadik koncepcionális probléma abból adódik, hogy a nemzetiségi listán mandátumot szerzett képviselő számára semmi sem tiltja azt, hogy valamelyik frakcióhoz csatlakozzon. A parlementi munka logikájának ismeretében persze ezt nem szükségszerűen kell hibaként értelmezni, azonban a pozíciót kiteszi a pártpolitikai befolyás veszélyének. Ez a gyakorlatban lényegében érvényesül is, hiszen az egyetlen nemzetiségi képviselő, Ritter Imre egyértelműen fideszes pártpolitikai háttérrel rendelkezik, nyilatkozata szerint pedig a nemzetiségeket nem érintő kérdésekben a mindenkori kormányhoz lojálisan szavaz, ami értékítélet nélkül is kérdéseket vet fel.

A kifejtett okok miatt a jelenlegi választójogi rendszert sokan illetik kritikával, hiszen a nemzetiségek számára az országgyűlés szintjén igen korlátozott lehetőségeket biztosít (tizenháromból egy nemzetiség rendelkezik képviselővel), ráadásul a nemzetiségi választópolgárok tekintetében ennek komoly ára van (a pártlistás szavazattól való elesés). Mindennek ellenére a számos fontos egyéni és közösségi jog jelentőségét nem szabad lebecsülni, valamint feltétlenül üdvözlendő a politikai jogok létesítésére való törekvés is (ami önkormányzati szinten egyébként jóval nagyvonalúbb), azonban a választási rendszer jelen formája nem nevezhető tökéletesnek: a jövőben újraformálásra lehet érdemes.

 (Borítókép: parlament zászlókkal / készítette: Thomas Thier-Hassler / shutterstock.com ID: 2132995117)

Különböző platformokon rendszeresen megjelennek tanulmányok, véleménycikkek és rangsorok, melyek a világ városait vizsgálják az alapján, mennyire jó ott élni. A legmegbízhatóbb és legismertebb rangsorok évről évre ugyanazokat a városokat értékelik a legmagasabban, csekély változásoktól eltekintve. A listák élén minden alkalommal Zürich, Vancouver és Bécs áll, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan lehetetlen minden létező várost megvizsgálni, vagy az élhetőség összes tényezőjét figyelembe venni. A Global Livability Index több egymást követő évben is a kanadai Vancouvert választotta a világ legélhetőbb városának. Mégis mi Vancouver titka és lehet-e utánozni azt? Mivel volt szerencsém egy félévig a University of British Columbia-n tanulni, megtapasztalhattam mit nyújt Vancouver a lakosainak és mi emeli ki igazán a városok sorából.

Vancouver Kanada nyugati partján, az amerikai határ és Washington állam közelében helyezkedik el. A város British Columbia tartomány legnagyobb települése és története a 19.századig nyúlik vissza. Ha arra gondolunk, milyen lehet a világ legélhetőbb városa, általában egy gyönyörű természeti környezetben elhelyezkedő városra gondolunk, ami Vancouver esetében valóban igaz. A Csendes-óceán partján egy öbölben (English Bay) elhelyezkedő város számos szigetből áll, folyókkal és hegyekkel körbe véve. British Columbia lélegzetelállító, több ezer méteres hófödte hegycsúcsai a mindennapi látkép részei, hiszen a városközpont Észak-Amerikára jellemző párhuzamos sugárútjainak végén mindig feltűnik néhány – a városból akár 20 perc alatt elérhető – havas hegycsúcs. A természet közelsége a hegyek és az óceán mellett az élővilágban is megnyilvánul. A fókák, vidrák, tengeri madarak és mókusok a mindennapi élet szereplői, bármikor találkozhatunk velük munkába vagy hazafelé vezető utunkon.

A vancouveri belváros – Downtown madártávlatból

Forrás: Cloudinery

A környezet valóban mesés, de más városok is vannak, melyek páratlan panorámájú és éghajlatú vidéken jöttek létre. Vancouver élhetőségéhez nagyban hozzájárulnak földrajzi adottságai, de mégsem ez az a tényező, ami a legélhetőbb várossá teszi. Az élhetőség az emberek mentalitásán és az egészséges, prosperáló és nyugodt élet feltételeinek meglétén múlik, mely megközelítésből könnyen megérthető Vancouver pozíciója. A vancouveri emberek életfelfogása – ellentétben a világ számos más pontján élőkével – elsősorban nem a pénzszerzés, a státusz és az egyéni sikerek köré szerveződik, hanem az elfogadás, a fenntarthatóság és az egészség az, ami az emberek többségének alapvető értékrendjét meghatározza. Ez nem azt jelenti, hogy a Vancouver lakosságát nem foglalkoztatja a pénz vagy a személyes boldogulás, épp ellenkezőleg: a vagyon és a karrierépítés egymás tisztelete és a hosszú távú gondolkodás mentén érhető el. Hosszú távra tervezni és elfogadni a közeli és távoli ismerősök cselekedeteit szép és hasznos dolog, de mit jelent ez a gyakorlatban?

Vancouver Észak-Amerika legnagyobb homoszexuális közösségével rendelkező városa. Becslések szerint a magukat nem heteroszexuálisnak vallók aránya 30-35%-ra tehető, mely a város lakosságának egyharmadát jelenti. A városban a legfrissebb népszámlálási adatok szerint több, mint 150 különböző etnikumú ember él és a város lakosságának közel fele nem Kanadában született. Az elfogadás tehát az egység hiányában mindenkit figyelmességre és mások szeretetére ösztönöz, ami a valóságban rendkívül jól működik. A vancouveriek nyitottak, baráti társaságaik szimpátia, nem pedig etnikai, vallási hovatartozás vagy szexuális orientáció alapján szerveződnek.

Az egészség és a jövőre való felkészülés is alapvető érték, melyet a lakosság döntő többsége fontosnak tart. A Downtown partmenti sétányain, Kitsilano hosszú utcán és a University of British Columbia campusán tömegével találkozhatunk futó, bicikliző vagy a szabadban más sportot űző helyiekkel, akik az esős vancouveri tél ellenére is konzisztensen tesznek egészségükért. Ugyan az Egyesült Államokhoz hasonlóan Kanadában is rengeteg gyorsétteremlánccal találkozhatunk, az A&W, McDonald’s vagy Wendy’s éttermei Vancouverben jóval ritkábbak, mint akár a szomszédos Seattle-ben vagy Calgary-ban. Gyorséttermi ételek helyett a helyiek a legkülönfélébb éttermek közül válogatnak, melyek borsos áron, de jellemzően egészséges, minőségi fogásokat kínálnak. A város jelentős ázsiai lakossága miatt a leggyakrabban japán, koreai és kínai éttermek dominálják az utcaképet, de számtalan nemzet konyhája – köztük a magyar kürtős kalácsos – előfordul. A pozitív életfelfogás, a gyönyörű természeti környezet és a fenntartható szokások hamar ráragadnak minden városba érkezőre. Az ember pár nap alatt megtanulja, hogy a buszsofőrnek akkor is illik megköszönni a fuvart, ha ő úgysem hallja azt, vagy hogy nem érdemes este 10 után bárok után keresgélni – hiszen azok nagy valószínűséggel már zárva vannak.

A város élhetőségéhez hozzájárul a lendületesség és az energia is, melyet a város és Kanada legrangosabb egyetemének diákjai képviselnek. A University of British Columbia jellemzően a világ egyetemeinek rangsorában a top 20-ban szerepel, ami a kutatásoknak, publikációknak és tudományos eredményeknek köszönhető. A UBC campusa egy hatalmas, a Downtown-tól 45 perces buszútra elhelyezkedő terület, mely lényegében egy város a városban. A campus egy félszigeten terül el az óceánnal és hegyekkel körbevéve. Az egyetem több, mint hetvenezer diákja a város többi lakójához hasonlóan a tudatosság, egészség és tisztelet priorizálása mentén éli az életét és a magyar diákokkal ellentétben nem belvárosi bárokban, hanem egy közeli hegyen túrázva ünnepli a hét lezárultát.

Main Mall – a UBC campus főutcája

Forrás: UBC

Vancouver élhetősége tehát nem csupán adottságaiból, annál inkább lakói gondolkodásmódjától függ. Ez remek bizonyíték arra, hogy megfelelő értékek követésével bármely város képes lehet elhódítani Vancouvertől a legélhetőbb város címet.

A mai nap témája a közjegyzőség lesz. Ebben lesz segítségünkre vendégünk, Dr. Tóth Ádám, a Magyar Közjegyzői Kamara elnöke. A beszélgetés során szó lesz a közjegyzőség szerepéről, a jogászi életútról mint hivatásról, a digitalizáció hatásairól, és természetesen a saját pályafutásáról is. 

1998 óta dolgozol közjegyzőként, és 2007 óta pedig a Kamarát is te vezeted. Változott-e valamit ez a szakma az elmúlt három évtized során, amióta te benne vagy?

Hát, egy kicsit régebben vagyok benne, mert 1993-ban kezdtem el dolgozni egy közjegyzői irodában mint közjegyző-helyettes. Ez azt jelenti, hogy a szakvizsgámat követően egy évvel lettem közjegyző-helyettes. Ez egy alkalmazotti közjegyzői állás. Ahogy a német mondja, egy Berufsanwärter, tehát egy kinevezésre váró személy a közjegyző-helyettes. 1998-ban kerültem Ferencvárosba, megkaptam a harmadik székhelyet, és azóta ott működöm mint közjegyző.

Nagyon sokat változott a közjegyzőség. Itt azért egy óriási átmenet volt, mert 1949 és ’91 vége között a közjegyzőséget állami alkalmazottak végezték, bíróságokra beosztva, „közjegyző” néven. Az a szabadfoglalkozású rendszer, ami az egész világon megvan, a szovjet típusú rezsimekben ismeretlen volt – így Magyarországon is. A rendszerváltás biztosította azt, hogy a közjegyzőség a régi polgári közjegyzőség hagyományaira támaszkodva visszakapta eredeti szervezeti formáját és működési körét. Az állami közjegyzőknek viszonylag kevés hatáskörük volt. A hagyatéki eljárások ugyan ide tartoztak, de összességében nem volt rájuk nagy szükség.
Mi volt ennek az oka? A közjegyző feladata az, hogy a kereskedelmi forgalom biztonságát az okirataival szavatolja. A közjegyző okiratai közokiratok – ez egy erősebb bizonyító erejű okirat, amelynél a megkérdőjelező félnek kell bizonyítania, hogy az okiratban foglaltak valótlanok. Ez a bizonyítási teherátvitel nagyon megerősíti az okiratot, és ennek következtében, ha valaki kötelezettséget vállal egy ilyen okiratban, akkor az akár per nélkül is bírósági végrehajtás alá vonható követelést jelent.

A szocializmusban, ahol egy monopol tőkés kezében volt a teljes gazdaság, nem volt szükség ilyen biztosítékokra. Az állami vállalatok közötti forgalomban a kifizetések, késedelmek vagy éppen a nemfizetés „játéknak” számított, amit nem kellett külön biztosítani, nem volt szükség végrehajtásra. Kivéve, ha nyugati külkereskedelemről volt szó – de az ilyen ügyekhez nem hazai közjegyzőket vettek igénybe.
’90 után, a megerősödő piacgazdaság körülményei között, egyre fontosabbá vált a közjegyzői tevékenység, és egyre gyakrabban éltek a közjegyzői okirat lehetőségével. Ez az egyik oldala a megerősödésnek. A másik a hagyatéki eljárásokhoz kapcsolódik, ahol a közjegyzőnek kvázi elsőfokú bírói szerepe van, és a hagyatékátadó végzésekkel szembeni jogorvoslat a törvényszékre kerül – tehát másodfokú bíróságra. Így a közjegyző a bírósági szervezetrendszer részévé válik.
Ez az ötlet bátorított minket: láttuk, hogy a népi demokrácia időszakában rengeteg nem peres eljárás terhelte a bíróságokat, ami akadályozta a hatékony ítélkezést. Picit távolabbról nézve: a bíró egy nagyon magasan képzett jogász, akinek a képzésébe és a bírói funkciók fenntartásába a polgárok – az államon keresztül – rengeteg pénzt és energiát tesznek. A bíró egy szakvizsgázott jogász, aki először bírósági titkár lesz, majd kinevezik bírónak. A bírónak van egyfajta monopóliuma: ha jogvita van, egyedül ő hozhat szabad, független döntést a demokratikus államokban.

Ezért kiemelkedően fontos a munkája, és ha az energiáit elvonjuk olyan feladatokra, amelyek nem ítélkezéssel kapcsolatosak – és a nem peres eljárások tipikusan ilyenek –, akkor kevesebb ideje marad az ítélkezésre és a megfontolt döntésekre.
Ebben az irányban indultunk el mi is. Először lett egy nem peres eljárásunk, ami az ingózálog-ügyletekhez kapcsolódott. Később felismertük, hogy célszerű lenne egy külön törvényt hozni a közjegyzői nem peres eljárásokról. Ez nem egyedi dolog – a német jog is ismeri ezt a megoldást.
Ebben a törvényben felsorolásra kerülnek azok az eljárások, amelyekben a közjegyző végzést vagy határozatot hozhat. Ezek nyilván mindig fellebbezhető végzések lesznek. Jelenleg 21 ilyen eljárás van – talán a legfontosabbakat felsorolnám:
Ilyen a fizetési meghagyásos eljárás, amely a kis összegű követelések (small claims) érvényesítését szolgálja, és évente közel félmillió beadvány érkezik. – Ilyen a szakértő kirendelése. – Ilyen az előzetes bizonyítás – ez nem azonos a szakértő kirendelésével. – Ilyen a házassági vagyonjogi szerződések nyilvántartására irányuló eljárás. – Az élettársi nyilvántartásba való bejegyzésre vagy törlésre irányuló eljárás. – Valamint a bejegyzett élettársi kapcsolatok felbontásával kapcsolatos eljárás – ami az azonos nemű párok házasságának jogi megfelelője. Ez utóbbi elenyésző számú, tehát ilyen alig van. A fizetési meghagyások viszont a leggyakoribbak.
Korábban ezek az eljárások a bíróságokhoz tartoztak, és jelentős erőforrást kötöttek le – bírói kapacitást, időt, költséget. Ma már nálunk, a közjegyzőknél zajlanak, és a visszajelzések alapján az ügyfelek kifejezetten örülnek ennek: az eljárások gyorsabbak, hatékonyabbak lettek. A fizetési meghagyás például nemcsak jogi szempontból fontos, hanem gazdasági hatása is jelentős. Ha egy követelést gyorsan és hatékonyan lehet érvényesíteni, akkor nem éri meg tartozni. Ha pedig nem éri meg tartozni, nem alakulnak ki a vállalatokat és magánszemélyeket is sújtó körbetartozások, ami segíti a gazdaság likviditásának fenntartását. Ez egyértelmű nemzetgazdasági érdek.

Említetted, hogy te 1993-ban lettél közjegyzőjelölt. Mi motivált arra, hogy a jogászi életpályán belül épp ezt az irányt válaszd?

Eredetileg római jogász szerettem volna lenni, és a diplomaszerzésem után – ez 1990-ben volt – úgy is tűnt, hogy az ELTE-n maradok tanársegédként. Már korábban is ismertem Zlinszky Jánost, akit éppen akkor neveztek ki alkotmánybírónak. Ő hívott meg maga mellé alkotmánybírói titkárnak – ez óriási lehetőség volt, és rendkívül izgalmas időszak: a rendszerváltás hajnalán jött létre az Alkotmánybíróság, 1990. január 1-jén kezdte meg a működését, én pedig március 1-jén léptem be.

A diplomaosztóm előző hónapban volt, akkoriban még kilenc féléves volt a jogi képzés. Ez tehát nemcsak az első munkahelyem volt, hanem egy olyan történelmi időszak, amely során nap mint nap szembesültünk új jogi kérdésekkel, dilemmákkal. Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt, és egy olyan szervnél, ahol tényleg a jogfejlődés élvonalában lehetett jelen lenni.

Ott dolgoztak akkoriban olyan nevek, mint Lábady Tamás, Sólyom László, Solt Pál – később a Legfelsőbb Bíróság elnöke –, vagy Herczegh Géza, aki később a hágai bíróságon lett bíró. De maga Zlinszky János is meghatározó szellemi és emberi példa volt számomra. Sokszor még az is, amit egy-egy beszélgetés közben elejtettek, gondolatébresztő volt. Teljesen más szemléletet adott, mint amit az egyetemen tanultunk.
A szakvizsgát 1992-ben tettem le – akkor még két év gyakorlat után lehetett vizsgázni. Ekkor éreztem először igazán, hogy olyan munkát szeretnék végezni, ahol a jogi tudásommal közvetlenül tudok segíteni a jogkereső embereken. Az Alkotmánybíróság csodálatos hely, de alapvetően tudományos szerv – normákat vizsgál, alkotmányossági kérdésekkel foglalkozik, nem találkozol az ügyféllel. Voltak próbálkozások a kontradiktórius eljárás bevezetésére – például a halálbüntetés eltörléséről szóló döntés kihirdetésekor –, de ezek inkább szimbolikusak voltak, nem váltak gyakorlattá.
Ezért is vágytam egy olyan jogászi szerepre, ahol a jog a mindennapi életben, közvetlenül is hat – ez vezetett végül a közjegyzőséghez.
A közjegyzőség több szempontból is vonzó volt számomra. Egyrészt azért, mert itt nem a jogviták eldöntése, hanem azok megelőzése áll a középpontban – ez a közjegyző egyik legfontosabb feladata. Ez egyfajta megelőző jogszolgáltatás, amely számomra sokkal közelebb állt a személyes hivatástudatomhoz.
Másrészt van benne egy kis párhuzam a bírói hivatással is: itt is szükség van mérlegelésre, felelősségteljes döntéshozatalra, és persze sokféle emberrel lehet találkozni. Én mindig is szerettem emberekkel beszélgetni, megismerni az élethelyzetüket, segíteni nekik eligazodni a jog útvesztőiben – és ez a pálya ezt lehetővé tette.

Az Alkotmánybíróság után így kerültem egy közjegyzői irodába. Az akkori kamarai elnök, Bóka Judit irodájában kezdtem el dolgozni, kezdetben mint közjegyző-helyettes. Itt tényleg a nulláról tanultam meg a szakma gyakorlati szabályait – ami nagyon hasznos és meghatározó tapasztalat volt.

Mit gondolsz a közjegyzőséggel kapcsolatos sztereotípiákról? Gyakori vélekedés például, hogy közjegyzőként hatalmas vagyonokat lehet felhalmozni. Van ebben igazság?

Ez egy gyakori félreértés. A közjegyzői bevételek ellenőrizhetők, teljesen transzparensek. Nem mondom, hogy a közjegyzők nem tartoznak a középosztályhoz, de a "hatalmas vagyon" egyáltalán nem jellemző. Aki pontosan ismeri a szakma számait, tudja, hogy egy sikeres ügyvéd bevételei többszörösei is lehetnek egy közjegyzőének – de természetesen nem szívesen turkálok mások zsebében.

Tény, hogy egy közjegyzői iroda fenntartása viszonylag egyszerű, kis létszámú személyzettel is működtethető. A jogszabályi feladataink – mint például a hagyatéki ügyek vagy a fizetési meghagyások – mindig jelen vannak, így a munkafolyamat kiszámítható. Viszont az ebből származó jövedelem sokszor még az önkormányzati szférában dolgozók fizetését sem éri el. Ehhez képest viszont a közjegyző teljes vagyoni felelősséggel tartozik, így nem biztos, hogy ez a pálya mindenki számára vonzó lenne.

2021-ben az Európai Unió közjegyzőségeinek tanácsának elnöke lettél. Mit látsz, mik a legnagyobb különbségek az egyes európai országok közjegyzőségi rendszerei között?

A világon alapvetően két nagy jogi kultúrkör van, amelyek meghatározzák a közjegyzői rendszer szerepét is: az angol jogkör – régebbi nevén angolszász jog – és a kontinentális jogrend. Emellett Európában van még egy kisebb, különálló rendszer, a skandináv jogkör, amelybe Svédország, Norvégia, Dánia, Finnország és Izland tartozik.

Az angolszász rendszerben – például Angliában vagy az USA-ban – nem létezik a kontinentális értelemben vett közokirat. Ott a közokirat nem rendelkezik minősített bizonyító erővel. Léteznek úgynevezett notary public-ok, de ők nem közjegyzők a mi fogalmaink szerint. Sokszor nem is jogi végzettségűek, inkább a közbizalom alapján működnek, és alapvetően aláírásokat hitelesítenek.

Ezzel szemben a kontinentális jogrendben – amely Európa nagy részét lefedi – a közjegyző jogi végzettségű, független, állami feladatot ellátó személy, akinek a kiállított közokirata kiemelt bizonyító erővel bír. A közjegyzők itt valóban a jogbiztonság egyik pillérét jelentik.

Persze a kontinentális rendszeren belül is vannak árnyalatnyi különbségek, de az alapelv mindenhol ugyanaz: a közjegyző a jogviták megelőzésében segíti az ügyfeleket, hitelesíti és biztosítja a felek közötti megállapodások jogszerűségét és végrehajthatóságát.
Először is fontos nem elfelejtenünk, hogy ez a szakma több mint 1300 éves múltra tekint vissza. A közjegyzőség a Római Birodalom bukása után alakult ki, egy olyan korszakban, amikor az emberek többsége nem tudott írni-olvasni. Mégis szükség volt arra, hogy a megállapodásaikat olyan dokumentumokba foglalják, amelyek komoly bizonyító erővel bírnak. Ez volt a közjegyzőség megszületésének alapja.

Nyugat-Európában – például Itáliában, Franciaországban, az Ibériai-félszigeten, Németországban, Ausztriában, vagy éppen a Benelux államokban – már évszázadok óta működik az a fajta közjegyzőség, amelynek alapjai Toszkánából indultak a 7. században, és a bírósági jegyzők köréből váltak ki.

Ezekben az országokban számos jogügylet érvényességének feltétele a közjegyzői okirat. Például Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban nem lehet közjegyző jelenléte és közokirat nélkül ingatlant vásárolni. Ez az ügyvéd hatásköre alá sem tartozhat. Ez egy történelmi folyamat következménye: a közokirati forma kötelező alkalmazása ezekben a jogrendszerekben szervesen beépült a magánjog gyakorlásába.

Ezek szerint nálunk másképp alakult ez a fejlődés. Mi ennek az oka?

Igen, Magyarországon egészen más irányt vett a közhitelesség intézménye. A klasszikus magyar rendszerben nem a közjegyzők, hanem az úgynevezett hiteles helyek voltak a közhitelesség letéteményesei. Ezek a loca credibilia, vagyis hiteles helyek konventek és káptalanok mellett működtek, ahol volt megfelelő írástudás. Ezek az intézmények tanúsító szerepet láttak el, tehát például földbirtok-átadások esetén jelen voltak, körbejárták a földet, bemutatták az új tulajdonost a szomszédoknak, és erről tanúsítványt állítottak ki. Ez a tanúsítvány volt az ügylet bizonyítéka – nem pedig egy jogi szerződés, ahogyan azt ma elképzeljük.

A közjegyzőség ugyan már a XIV. századtól jelen volt hazánkban, főként Itáliából érkezett hatásra, de a török hódoltság és más történelmi tényezők miatt ez nem gyökerezett meg mélyen. A XVII. századtól egyre több jogügyletet kötöttek, és ezek elkészítését fokozatosan az ügyvédek vették át. Ez a tendencia a XIX. században is folytatódott, amikor a közjegyzőség már inkább a nemperes eljárások intézésére, illetve a bíróságok tehermentesítésére kezdett fókuszálni.
Ezzel szemben Nyugat-Európában a közjegyzőség megmaradt a klasszikus, alaki érvényességet biztosító funkciójánál – például társasági ügyek, ingatlanügyletek, öröklési jog terén.

Akkor ez a különbség ma is élő gyakorlati eltéréseket eredményez?

Teljes mértékben. Míg Magyarországon az elsődleges cél, hogy a polgárok gyorsan és hatékonyan érvényesíthessék a követeléseiket – például a fizetési meghagyások vagy hagyatéki eljárások útján –, addig Nyugat-Európában a hangsúly a biztonságos, hitelesített szerződéskötésen van. Nálunk például nem kötelező közjegyző jelenléte egy adásvételnél vagy társasági ügyletnél, míg mondjuk Ausztriában ezekhez a közjegyzői forma nélkülözhetetlen.
Ez a történeti örökség mélyen meghatározza a jogintézmények mai működését is – és azt is, hogyan tekintenek a közjegyző szerepére az egyes országokban.
A magyar jogtudatban elsősorban az ügyvéd jut eszébe a feleknek, ha jogi segítségre van szükségük, és ez egy lényeges különbség. Hozzáteszem, hogy senki sem szeretné elvenni a másik kenyerét. Az ügyvéd rugalmassága és a hatósági jelleggel való kevésbé kötöttsége sokszor alkalmasabbá teszi őt arra, hogy egy-egy ilyen okiratot elkészítsen.

Nap mint nap jelennek meg hírek arról, hogy a digitalizáció milyen módon alakítja és milyen mértékben változtatja meg a hétköznapjainkat. Hogyan hat a közjegyzői hivatásra a digitalizáció ilyen szintű elterjedése?

Kezdeném ott, hogy amikor én 1993-ban bekerültem a karra, akkor óriási szenzáció volt, hogy van számítógép. Az engem tanító generációk mind indigós, elektromos vagy teljesen mechanikus írógépen kezdték a pályájukat, ami a hibák, javítások nehézsége miatt sokkal komolyabb feladatot jelentett. A 90-es évek közepe, második felétől megjelenik az internet, ami új kihívásokat jelent, de azt is, hogy össze tudjuk kapcsolni a gépeinket. A közjegyzői kamara első rendszere 1992-ben jött létre, közvetlenül az indulás után. A közjegyzőnél készült végrendeletek vagy közjegyzőnél letétbe helyezett végrendeletek nyilvántartásba kerültek, és ez a nyilvántartás a mai napig megvan. Most már ügyvédek is elhelyezhetik a végrendeletüket, illetve a náluk vagy általuk készített végrendeletet ebbe a nyilvántartásba. Nem fizikailag van jelen, de jelzi, hogy létezik egy ilyen végrendelet, és mivel a közjegyzők járnak el hagyatéki ügyekben, ezért a végrendeletek feltalálhatósága szempontjából ez az intézmény rendkívül fontos. A közjegyzői működésben én most a jövőre nézve kihívásokat látok, de ezek pozitív kihívások. Az idén január közepén indult el a digitális állampolgárság program, amely egy régóta várt elképzelést valósít meg: azt, hogy minden magyar állampolgárnak ingyen legyen elektronikus aláírása.

Mi, közjegyzők már 2004 óta rendelkezünk elektronikus aláírással. Ez olyan, mint egy bankkártya kis chippel, amit külön kellett vásárolnunk egy cégtől, és azon keresztül tudtunk aláírni. Ma már egy applikációval, mobiltelefonunkon is lehetőség van aláírni, de ezért még mindig fizetni kell. Az emberek többsége nem akar fizetni érte. Voltak próbálkozások a személyi igazolványhoz kötődő elektronikus aláírással, de az igénybevevők egyharmada sem kérte. Szerintem ezt az eszközt nem szabad megkérdezni, hogy kell-e vagy sem. Mindenkinek biztosítani kell, mert amikor rászorul, boldog lesz, hogy rendelkezik vele. Ez biztos, hogy átalakuláshoz vezet. Mi nagyon szeretnénk minél előbb megvalósítani az úgynevezett papírmentes irodát. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy minden típusú okirat papírmentesen születhessen. Például egy végrendeletnél fontosnak tartom a saját kezű aláírás biológiai jelét, de egy banki szerződésnél vagy meghatalmazásnál nyugodtan lehetne elektronikusan aláírni. Az okiratok elektronikus létrejötte elősegíthetné a hiteles iratok továbbítását nagyobb távolságokra, és segítene abban is, hogy ne kelljen irattárakat fenntartanunk. Jelenleg öt levéltárat tartunk fenn, ami óriási éves költséggel jár. Bár már megvalósult a közjegyzői levéltározás selejtezése, az ökológiai lábnyomot sem szabad figyelmen kívül hagyni.

A másik kihívás, hogy jelenleg minden irat esetében meg kell jelenni személyesen a közjegyzőnél, tehát a távokiratok nem lehetségesek. Ha a távazonosítás a Dub programon keresztül lehetővé válik, az azt jelenti, hogy biztosan meg tudunk győződni arról, hogy az a fél van ott, akinek mondja magát. Így a felek az okirat ismertetését és felolvasását nagyobb távolságból is meghallgathatják, és létrejöhet az okirat úgy, hogy az egyik fél Sopronban, a másik Kisvárdán, a közjegyző pedig Budapesten van. A felek virtuálisan írják alá ugyanazt az okiratot, és mindkét fél kap egy-egy példányt. Ez biztosan komolyabb kihívás lesz, de ahogy a Dub rendszer kiépül, ezzel párhuzamosan ezek a lehetőségek is megnyílnak előttünk.

A mesterséges intelligencia egyre komolyabb kérdés, és sokszor riogatják vele az embereket. A mesterséges intelligencia gépi tanulás eredménye, és a gépi tanulás esetében a gép legfeljebb gyorsabbá válhat, de nem kreatív. Parti Tamás kutatásai azt bizonyították, hogy a gép nem fogja tudni kiváltani az embert. Ha a félelmünk az, hogy a gépek el fogják venni a mechanikus munkákat, akkor azt már látjuk, hogy például a csomagfeladás a repülőtéren egyes országokban önkiszolgáló módon működik: lemérjük a csomagot, leolvassa a beszállókártyát, kiadja a csomagszelvényt, mi ragasztjuk fel, és elindul a csomag. Ezzel kiváltották az emberi munkaerőt. Ugyanez történik az önkiszolgáló pénztáraknál is a bevásárlóközpontokban. De ahol kreatív munka van, ott a mesterséges intelligencia egyelőre megtorpan. Bár hatványozottan fejlődik, még mindig nem lehet tudni, hogy mikor fogja elérni az emberi szintet.

A változó eszközök arra intenek minket, hogy meghatározzuk azok alkalmazásának határait is.

Valaki említette, hogy mennyire értelmetlen, hogy miért nem lehet egy videófelvételen végrendeletet rögzíteni. A példa szerint, ha valaki éjszaka balesetet szenved, és nem tud reggelig várni, akkor mobiltelefonján rögzíti a végrendeletét. Ez jól hangzik, de mivel a deepfake videók széles körben elérhetők, könnyen lehetne hamisítani a valódi végakaratot. A kontinentális jogrend nem engedi meg a videóval rögzített végrendeletek használatát, míg az Egyesült Államokban néhány tagállamban van rá lehetőség. A kontinentális jogrend azonban úgy gondolja, hogy a végakaratnak teljesen egyértelműnek és megkérdőjelezhetetlennek kell lennie.

Az utolsó kérdésem egyfajta útravaló lenne: mivel motiválnád a kezdő joghallgatókat vagy jogászokat arra, hogy közjegyzőséget válasszák szakmájuknak?

Hát, nem vagyok objektív, mert nagyon szeretem, amit csinálok.
De azt hiszem, hogy aki nem túl introvertált, akinek örömet okoz, ha valaki bejön hozzá, és ő tud rajta segíteni, az örülni fog annak, ami a közjegyzői munka, a pult másik oldaláról is – tehát nem mint ügyfél.

És egyet ne felejtsünk el: ez a munka, akárcsak minden jogi munka, folyamatos képzést és tanulást igényel. Folyamatosan új eszközökkel, új programokkal ismerkedünk meg, és új jogszabályokkal kell lépést tartanunk. A jogszabályok állandó változása napi szintű kihívás a közjegyzőség számára is. Lehetőségünk van arra, hogy soha ne maradjunk le semmiről. A közjegyzői munka bizonyos fokig védett a versenytől, ezért egyfajta kötelességtudatot és erkölcsiséget igényel mindenkitől. A közjegyző szabadsága sokkal kisebb, mint egy ügyvédé, de közben mentesülhetünk attól, hogy jogvitákban vegyünk részt, és segíthetünk azoknak, akik rászorulnak, például abban, hogy hogyan készítsenek végrendeletet, hogyan ajándékozhatnak a gyereküknek, vagy egyszerűen hogyan indítsanak végrehajtást, ha a barátjuk nem adta vissza a pénzt, és már el sem érik őt.

Menj főiskolára, találj munkát, vegyél házat, házasodj meg. Évtizedek óta a lakástulajdonlást az élet alapvető részének tekintik Kínában. Erre a régóta fennálló igazságra alapozva az elemzők optimista eredményeket jósolnak a kínai lakáspiac számára. Mindez azonban véget érhet, ha a kínai fiatalabb generáció nem vásárol többé lakóingatlant.

2010 és 2020 között a 25 és 34 év közötti kínai felnőttek körében a saját lakással rendelkezők aránya több mint 70 százalékról 50 százalékra csökkent, a nagyvárosokban a fiatal felnőttek közel 30 százaléka bérli otthonát, míg a 45 és 54 év közöttiek körében ez az arány mindössze 11 százalék.

Az olyan városokban, mint Sanghaj és Peking, az ár-bér arány - a lakhatás költsége az éves bérhez viszonyítva - elképesztő magasságokat ért el. És ez nem csak ezekben a megavárosokban van így. Sencsen például szintén a világ egyik legmegfizethetetlenebb ingatlanpiacával büszkélkedhet, ahol az átlagos lakás az éves átlagjövedelem 43-szorosába kerül. Az olyan hasonló metropoliszokban, mint London vagy New York, ez az arány 15-20 körül mozog.

A kínai ingatlanbuborék a 2000-es évek elején kezdett kialakulni a gyors urbanizáció és a spekulatív befektetések hatására. A kormány úgy döntött, hogy az ingatlanvásárlásokat ösztönzi a gazdasági növekedés érdekében, ami olyan kulturális gondolkodásmódhoz vezetett, amely szerint az ingatlanbefektetés biztos út a gazdagsághoz. A fejlesztők igyekeztek kielégíteni a keresletet, és egész „szellemvárosokat” hoztak létre, tele üresen álló, de megvásárolt egységekkel - a spekulatív túlkapások szimbólumaival.

Ez a spekulációs őrület rendkívüli nyomást gyakorolt a fiatalabb vásárlókra. Egy 2023-as felmérés szerint az első alkalommal vásárlók többsége a családi vagyonra támaszkodik az előleg kifizetéséhez, a lakásvásárlók több mint 70 százaléka a szüleitől kap pénzügyi támogatást. A szülők támogatása nélkül azonban sokkal többen zárkóznak el a lakáspiacról.

Még az árak emelkedésével párhuzamosan is nőnek a lakásvásárlás kockázatai. Az olyan nagy fejlesztők, mint az Evergrande 2021-es összeomlása országos címlapokra került, és elrettentő példaként szolgált a kínai túlfűtött ingatlanszektor számára. Az Evergrande egykor az ország gyors urbanizációjának és gazdasági növekedésének szimbóluma volt, de az Evergrande elképesztő, 300 milliárd dolláros adóssága feltárta az ingatlanpiac rendszerszintű sebezhetőségét. Az építési projektek befejezetlenül maradtak, a lakásvásárlók nem létező ingatlanokra felvett jelzáloghitelekkel maradtak hoppon, a befektetők bizalma pedig zuhant.

Az Evergrande nemteljesítési válsága nem egyedi eset volt. Más fejlesztők, köztük a Sunac és a Country Garden is küzdöttek a növekvő adósságok visszafizetésével a szigorodó kormányzati szabályozások és a kereslet lassulása közepette. Az ingatlanfejlesztők pénzügyi egészségével kapcsolatos aggodalmak megbénították a vásárlók bizalmát a lakáspiacon.

A kínai lakáspiac sorsfordító pillanat előtt áll. Ha a gazdasági növekedés lassulása mellett az árak továbbra is féktelenül emelkednek, a bérek és a lakhatási költségek közötti szakadék tovább fog nőni, ami a társadalmi stabilitást és a fogyasztói bizalmat egyaránt veszélyezteti.

Egyelőre azonban Kína fiatalabb generációja továbbra is a hagyományok és a valóság között vergődik. Az otthonról való álom még mindig erős kulturális befolyással bír, de sokak számára ez a törekvés kezd átadni a helyét a pragmatizmusnak. Ha a rendszerszintű változások - mint például az árak jelentős korrekciója vagy a lakáspolitika javítása - nem valósulnak meg, a kínai fiatalok teljesen átformálhatják az országnak a lakástulajdonhoz való viszonyát.

A Cinque Terre, az olasz Ligúriában fekszik, az 5 faluja, a világ egyik leglátványosabb része. Az öt falu – Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore – egyedülálló szépségükkel, és a csodálatos színes házaikkal és meredek sziklákkal vonzzák a látogatókat.

Az öt falu:

Ha utunkat északról kezdjük, az első városunk Monterosso al Mare lesz, mely a legnagyobb és legnyugatibb falu a Cinque Terre-ben. Ez az egyetlen falu, amely jelentős homokos stranddal rendelkezik, így a tengerparti pihenésre is kiváló, azonban nyáron számolni kell a turisták tömegével is. Az óvárosban érdemes megtekinteni a régi tornyot, mely meghatározó a falu látképében.

Monterosso

Vernazza talán a legszebb a Cinque Terre falvai közül. Szűk, kanyargós utcái és a kis kikötője a tengerbe torkollik, és csodálatos kilátást nyújt. A Doria család kastélyának romjai és a Santa Margherita d'Antiochia templom hozzájárulnak Vernazza történelmi és kulturális gazdagságához. A faluban rengeteg szölőültetvény is található, tehát kiváló célpont a borok kedvelőinek is.

Vernazza

Corniglia a Cinque Terre egyetlen faluja, amely nem közvetlenül a tengerparton fekszik, hanem egy magas sziklán helyezkedik el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész vidékre. A faluba vezető 377 lépcső, a Lardarina megéri a fáradtságot. Corniglia kis mérete és csendesebb jellege miatt kevésbé zsúfolt, így ideális azok számára, akik el akarják kerülni a turista áradatot.

Corniglia

Manarola az egyik legikonikusabb és leghíresebb Cinque Terre falu, színes házai, amelyek a meredek sziklákon sorakoznak meghatározóak. A falu központi része a kis kikötő, ahol halászhajók ringatóznak a vízen. A Via dell'Amore innen indul, melyet a legromantikusabb útnak neveznek, amely összeköti a legdélibb faluval, Riomaggioréval Manarolát.

Manarola

Riomaggiore az öt falu közül a legdélibb, és szintén egy meredek völgyben helyezkedik el. A színes házak itt is a sziklákat ölelik körül, és a főutca, a Via Colombo, tele van éttermekkel és boltokkal, márha pénztárcánk engedi, hiszen ez a vidék nem olcsó a beáramló nemzetközi turizmus miatt.

 Riomaggiore

Az újranyitott és kihagyhatatlan Via dell’Amore ösvény:

Ha Manarolában vagy Riomaggioréban járunk az ösvény kihagyhatatlan. A két falut köti össze és a szerelem ösvényének is hívják, hiszen itt találkoztak a két falu szerelmesei. Az ösvény mintegy 1 kilométer hosszú, és lenyűgöző kilátást nyújt a Ligur-tengerre és a környező sziklákra. A nevének is megfelelően az út mentén szív alakú lakatok és szerelmes üzenetek díszítik a korlátokat, amelyek a párok örök hűségét szimbolizálják.

Az ösvény népszerűsége azonban nemcsak a panorámás kilátás miatt nőtt, hanem a könnyű sétának köszönhetően is, hiszen viszonylag kis szintemelkedéssel és könnyű úttal köti össze a két falut. Ez spórolást is jelenhet az ideutazóknak, hiszen így nem kell megvenni a vonatjegyet, ha a két falu között akarunk közlekedni, ami jelentősen csökkenti költségeinket. Ráadásul az alternatív útvonal, melyet kénytelenek voltak használni a gyalog közlekedők 2012-től nehéz terepen mozog, nagy szintkülönbségekkel és túrabakancsot is igényel.

A gyalogosok azért voltak rákényszerítve a nehezebb út használatára, hiszen a Via dell’Amore 2012-ben bezárt egy földcsuszamlás miatt, ahol négy turista megsérült. A baleset 2012. október 25-én történt az hatására a földcsuszamlás súlyosan megrongálta az ösvényt, és a helyi hatóságok kénytelenek voltak lezárni azt. Azóta több ízben próbálták helyreállítani, de a helyreállítási munkálatok hosszú időt vettek igénybe, és az ösvény sokáig zárva maradt.

Végül 2024 júliusára elkészültek a munkával és az ösvényt megnyitották augusztus 9-én a nagyközönség előtt is. A tervezettek szerint a turista dömping elkerülése érdekében a látogatása regisztrációhoz és belépő vásárláshoz lesz kötve, mely várhatóan 5 euro lesz.

Ha Ligúriában jérunk a Cinque Terre kihagyhatatlan ékszere Olaszországnak, mindenképpen érdemes idelátogatni, és ha már ott vagyunk akkor járjuk végig a felújított Via dell’Amore-t, csalódni biztosan nem fogunk.