Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Youtube-on

Koronavírusról, az egészségügy digitalizációjáról, a fiatalok egészségügyi képzéséről és könnyűzenéről beszélgettünk Dr. Szócska Miklóssal, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának alapító igazgatójával, az Egészségügyi Közszolgálati Kar dékánjával.

Dékán úr, hetek, hónapok óta folyamatosan készülnek statisztikák, elemzések, a koronavírus fertőzöttekről, a gyógyultakról, az elhunytakról, és így tovább. Mennyi ezekből a modellekből, elemzésekből az egészségügy és mennyi a matematika? Ön szerint mennyire lehet pontos előrejelzéseket adni?

Azt muszáj előrebocsátanom, hogy én sem klinikus, sem virológus nem vagyok. Mi az adattudományi oldalról kerültünk bele a koronavírus járványnak a modellezésébe. Azt nagyon fontos tudni, hogy ezek a matematikai modellek, ha bizonyos feltételek előállnak, akkor egész jól meg tudják jósolni egy járvány lefutását, a fertőzöttek, az elhunytak számát. Ehhez ezeknek a modelleknek szüksége van inputadatokra.
Mi úgy kerültünk bele ebbe a modellezésbe, hogy próbáltuk ezeket a valós életből vett adatokat a modellezőknek átadni, de ők maguk is nézik a fertőzöttek számát, a terjedés dinamikáját. Értelemszerűen azt is nézik, hogy egy adott kórokozónak milyen fertőzőképessége van, a társadalmi kapcsolatsűrűség milyen és ebből meg tudják jósolni, hogy egy adott közösségben, adott országban milyen lesz a vírus terjedése.

Hogyha megnézzük a nemzetközi hálózatkutatók modelljeit, akkor elég jól meg tudják jósolni, hogy hogyan zajlik le mondjuk egy influenzajárvány. Ez a koronavírus olyan valami, amivel nem találkoztunk korábban, csak ehhez hasonlóval. Nagyon nehéz dolguk van a modellezőknek, mert nem feltétlenül értik a fertőzés mechanizmusát, és még nem tudják jól modellezni.

A matematikus vagy a fizikus, ha van elég input adata, akkor jól meg tudja adni a modellt. De amíg nincs elég esetszám, csak azt tudja mondani, hogy igen, ha ennyivel növeljük a társadalmi távolságtartás mértékét, akkor ennyi lesz. Ha szabadon engedjük, akkor annyi lesz.
Ebből adódik az a kavarodás, hogy mennyi lélegeztetőgép kell, mennyi ágy kell, és értelemszerűen, amikor egy döntéshozó a járványt menedzseli, akkor neki a legrosszabb esélyre kell készülnie. Ezek az elhíresült számok, hogy 8000 lélegeztetőgép, ez a legrosszabb esetre való készülés. Ha szabadon engedjük a járványt vagy beszabadul olyan közösségekbe, akkor maximum ennyire lehet szükség.

Hogy állunk ezekkel az input adatokkal? Van elég? Ezt hogyan mérhetjük?

Az a modell, amit leginkább használnak Magyarországon, az 5000 fertőzött esettől indul be, és még nincs ennyi az adatbázisban, így ennek egy része hipotetikus. Egy másik része, amit pont az adatbázisból nyertünk ki, hogy meg lehetett becsülni, hogy mennyivel csökkent a kapcsolatsűrűség a társadalomban a távolságtartó, kijárási korlátozási intézkedések mentén.

Mi történhet, hogy ha ezeken a korlátozásokon lazítanak? Azt látjuk, hogy Nyugat-Európában a gazdaság újraindítása érdekében lazítanak a korlátozásokon és május elejétől Magyarországon is lazításokra készülhetünk. Ön szerint ez hogyan befolyásolja majd a vírus terjedését?

A korlátozó intézkedéseknek egy értelme van, hogy nálunk ne történjen meg az, ami Olaszországban, hogy eldugult ez egészségügy. Ott tényleg olyan döntéseket kellett minden órában hozni az orvosoknak, hogy ki marad a lélegeztetőgépen és kit raknak rá a lélegeztetőgépre. Döntöttek élet és halál között olyan szakmai elvek alapján, hogy kinek van nagyobb esélye a túlélésre. Ez azért volt, mert telítődött az ottani ellátórendszer a betegekkel. Tehát azért vannak ezek a távolságtartó intézkedések, hogy ne terhelődjön túl az ellátórendszer.
Ha megnézzük Ausztriában vagy megnézzük Magyarországon, hogy a koronavírus járványra félretett ágyak közül mennyit használunk, akkor azt mondjuk, hogy túl vagyunk biztosítva.

Jelenleg a magyar egészségügy messze a teljesítőképessége alatt dolgozik, sokkal több beteggel is meg tudna birkózni. Ebből a szempontból racionális intézkedés, hogy engedünk a távolságtartó intézkedésekből, mert többet bír az egészségügy, és túl nagy áldozatokat hozunk a gazdaság lefagyasztásával.

Ezt az egyensúlyt kell menedzselni, hogy milyen áldozatok árán érem el azt, hogy kezelhető mértékű lesz az egészségügy terhelhetősége. A politikai döntéshozó ezt az egyensúlyi állapotot próbálja megtalálni.

Akkor mondhatjuk azt, hogy az egészségügy a legrosszabb forgatókönyvre is fel van készülve Magyarországon?

Jelenleg arra készül. Olyan kapacitások vannak félretéve,
hogy ennek is ellen tudjon állni a rendszer.

Említette a befogadóképesség növelését, az ágyak felszabadítását. Számos szűrővizsgálat és műtét, amely nem halaszthatatlan és életbevágóan fontos került elhalasztásra. Ezek a betegek mire számíthatnak, mikor fogják tudni pótolni a műtéteket? Nem lesz-e nagy feltorlódás ezekből?

Ez a másik kritikus kérdés. Épp egy olyan videó-konferenciából jövök, ahol a biztosítói, ellátórendszeri, a patikai, az alapellátói adatokat összeszedtük és

elkezdjük modellezni, hogy melyek azok a kórképeket, amelyeket lehetőség szerint minél előbb el kellene kezdeni kezelni az ellátórendszerben, mert a halasztásukkal egy sokkal súlyosabb állapot áll elő vagy olyan kárt szenved a beteg, amivel később nem tudunk megbirkózni.

Ez nem feltétlenül azért történik, mert most azt mondjuk, hogy ne jöjjenek kórházba, hanem mert az emberek is félnek, mert azt hallják, hogy sokan a kórházakban fertőződnek meg. Így az enyhe panaszával inkább nem megy el az ellátórendszerbe, ami aztán egy súlyosabb állapotot eredményez.
Elkezdjük annak a modellezését is, hogy mely betegségterületeken kellene utánamenni a betegeknek. Nem mi fogjuk ezt megvalósítani, mi az elemzéseket végezzük és átadjuk az ellátórendszerben a döntéshozóknak ezeket az adatokat.

2016-ban a magyar kormány jelöltjeként indult az ENSZ egészségügyi szervezetének vezető tisztségéért. Akkor a jelölti programjában nagyon sokat foglalkozott a világjárványokkal, pandémiákkal. Mit gondol, most, hogy elérkeztünk ide és az új koronavírus tartja rettegésben a világot, a WHO megfelelően működik, lehet-e rá számítani?

A kampány idején elemeztük a WHO költségvetését. A vészhelyzeti alap, ha jól emlékszem, 20%-os feltöltöttségen állt. Az a járványügyi védekező alap, amit a WHO minden évben félretesz, hogyha pl. egy ebola-járvány vagy a COVID-hoz hasonló járvány felbukkan, akkor tudjanak mozgósítani és a védekezés költségeit finanszírozni. Amikor ez a kampány zajlott, akkor ez 20%-ig volt feltöltve.
A másik kérdés, hogy azok a járványügyi védekezési csapatok honnan kapták a fizetésüket, akik akkor a WHO állományában voltak. Ha jól emlékszem, a 80%-a ezeknek a védekező csapatoknak a gyermekbénulás járványra adott donációkból volt finanszírozva. És a gyermekbénulás járványt az egész földről lényegében eradikáltuk vagy akkoriban nagyon közel álltunk hozzá, ezért azt lehet mondani, hogy ez elapad. Ha nincs gyermekbénulás járvány fenyegetés, akkor arra nem érkezik donáció. És a járványügyi védekező csapatok 80%-a abból a pénzből volt finanszírozva. Itt egy olyan nemzetközi kockázattal éltünk, amitől amikor én ezzel találkoztam nagyon rosszul aludtam.
És itt nem lehet azt mondani, hogy a WHO felelős, mivel tagországokból áll, és azok befizetéséből áll össze a költségvetése, a tagországok politikája határozza meg a működésüket. Ha rajtuk politikai nyomás van, hogy ne zárjanak le egy országot járványveszély miatt, akkor végső soron egy politikai döntés fog születni.

Az, hogy politikai egyensúlykeresés van a WHO működésében és az, hogy a donációk nem feltétlenül képezik le azokat a kockázatokat, amikkel az emberiség szembenéz, nagyon komoly probléma.

Ennek a bizonytalanságnak is az oka, hogy Amerika megszüntette a WHO pénzügyi támogatását vagy nagyobb megszorítással néz szembe. Ez ennek is köszönhető?

Szerintem ez amerikai belpolitikai kérdés. Az amerikai járványmenedzsment szempontjait tolták rá a WHO-ra és egy Kína-Amerika közötti nemzetközi vitát materializáltak ebben a finanszírozási kérdésben.

Azt gondolom, hogy a járványüggyel foglalkozó szakemberek a farkast kiáltó pásztorfiúnak a szerepében voltak. Amikor jött a SARS, akkor azt gondolták, hogy ez valami nagyon komoly. Aztán az nem robbant ki, nem lett világjárvány, akkor mindenki megnyugodott. Aztán jött a madárinfluenza, a sertésinfluenza, a MERS és akkor mindig mondták, hogy itt van, itt van, itt van. De sosem lobbant be úgy, mint most a koronavírus járvány és mindenki megnyugodott, hogy nem komoly, nem kell őket komolyan venni, nincs is itt a farkas. Most itt a farkas.

Tehát mögé kell nézni ennek az amerikai vitának, mögé kell nézni annak, hogy egy tagsági alapú politikai szervezet mit tud kezdeni egy ilyen járvánnyal, amikor gyorsan kell cselekedni nemzetközi összefogással. A WHO egy nagyon értékes szervezet, de a jelenlegi mechanizmusai nem a legjobbak arra, hogy egy ilyen világjárványt kezelni tudjon.
Emellett nagyon ki van téve a donoroknak, Bill Gates alapítványa a legnagyobb egyéni donor.  Azon nem múlhat egy világjárvány kezelése, hogy stratégikusan meg tudja ítélni, hogy mibe kell beruházni.

Kína szerepe eléggé felértékelődött, főleg a védőeszközök szállítása miatt. Ön mit gondol, ezeknek a védőeszközöknek a minőségére mekkora hangsúlyt fektetnek? Lehet-e ezt ebben a helyzetben ellenőrizni? Megbízhatóak-e a lélegeztetőgépek, a maszkok és egyéb védőfelszerelések?

Azt tudom mondani, hogy a kínai robotporszívóm otthon jól működik. Nagyon vegyes ezeknek a minősége, de ezek stratégikus erőforrások. Azt már 2011-ben a Széll Kálmán terv adatbányászatánál is láttuk, hogy annyira központosodott a gyógyszeralapanyagok termelése, hogy ha 1-2 indiai vagy kínai gyár megfertőződik vagy valamilyen gyártási probléma van, akkor az világméretű gyógyszerellátási zavarokat eredményez. Ugyanígy mindenki a sebészi maszkokat Kínából szerzi be.
Nem lehetünk ennyire kitéve egy iparnak. Amikor egy ilyen gyógyszer és egészségügyi árutermelésben érintett régiót lezártak, akkor ellátási zavarok képződtek a világ másik felén. Úgy gondolom nem a minőség itt a fontos, hanem a határköltségek közgazdasági törvényszerűsége. Nincs ilyen iparunk. Ezt az ipart fel kell futtatni nálunk is, nem lehetünk ennyire kitéve egy központi termelőegység jó szándékának.
És azt ne felejtsük el, hogy amíg nálunk áll az ipar, ott már működik. Ők most nagyon komoly pénzügyi előnybe kerülnek ezáltal, hogy ők már tudnak szállítani, de mi még nem tudunk termelni.

Engedje meg, hogy kicsit a koronavírustól távolabbi vizekre, az Ön szakterületére, a digitalizációra evezzünk. Az egészségügy jövőjét is a digitalizáció jelentheti, sok szakember szerint ez főleg a „big data” kifejezés köré fog összpontosulni. Mielőtt az ebben rejlő lehetőségekről kérdeznénk, össze tudná foglalni, hogy mi is az a big data?

Amikor kinyitottam a lányom biostatisztika könyvét, ott le volt írva, hogy az adatgyűjtés célzottan, előre meghatározott módszertannal kell, hogy történjen. Amikor azt mondjuk, hogy big data vagy adatbányászat, akkor azt mondjuk, hogy vegyünk bármilyen adatforrást és abból jöjjünk rá valamilyen törvényszerűségekre és abban lássuk meg a láthatatlan összefüggéseket. Nagyon elnagyoltan így tudnám jellemezni.

Például nem feltétlenül az egészségügyi jelentésekből kell nekem megjósolnom, hogy hány tüdőrák beteg lesz. Lehet, hogy erre jó a dohánykereskedelmi adat is.

Ha meg tudom becsülni a dohányzási szokásokat valamilyen kereskedelmi adatból, lehet, hogy azzal jó közelítéssel tudok valamilyen egészségügyi előrejelzést végezni.

Rövidtávon vagy akár középtávon az egészségügy mely területein lehet ezt majd úgy használni, hogy a betegek egyértelműen profitáljanak belőle?

Ha ugrunk még egyet, adatbányászat, nagy mennyiségű adatok
elemzése, ezzel mind lehet életet menteni és közpénzt megtakarítani.
Ugyanezekből az adatokból, ha egy kicsivel tovább megyünk már mesterséges
intelligenciát lehet fejleszteni. Ugyanezek a szakemberek, akik
adatbányászattal, összefüggések kutatásával foglalkoznak, az ő tudásuk alkalmas
arra is, hogy egy emlőszűrő röntgenképre kifejlesszenek egy mesterséges intelligencia
alkalmazást, ami ugyanolyan érzékenységgel ismeri fel a tumort az
emlőszövetben, mint egy radiológus.

Akkor ez a szakorvosok tehermentesítése például?

Például, vagy egy döntéstámogatásnak a nyújtása.

Még nem vagyunk ott ezekkel a technológiákkal, hogy helyettesítse az orvost, de ott már vagyunk, hogy ráirányítsa a figyelmét egy magasabb kockázatú szövettani metszetre.

Mondjuk egy vastagbél szövetmintában megtalálja az elváltozást, a tumort és felhívja a szövettanász figyelmét arra, hogy ezt a képet nézd meg jobban.

Magyarország mennyire lehet élharcos ezeknek az adatoknak a felhasználásban, illetve a hálózattudományban? Ön sokáig dolgozott együtt Barabási Albert Lászlóval, aki világszerte az egyik legismertebb magyar tudósnak számít. Ez az új tudományág, a hálózatkutatás is az ő nevéhez is fűződik. Milyen módon segíthet még a hálózattudomány az egészségügy fejlesztésében? Ennek milyen jövője lehet Magyarországon?

2011 óta dolgozunk együtt Lacival és a csapatával. Először arra próbáltam rábeszélni, hogy ne csak a molekuláris hálózatokat nézze az egészségügyben, hiszen fraktálszerűen egy magasabb rendszerben is érvényesülnek ugyanazok a törvényszerűségek. Mondjuk abban, hogy egy gyógyszert vagy egy eljárást hogyan tudunk minél előbb elterjeszteni. Ennek is vannak hálózatos törvényszerűségei. Láttam, hogy furcsán néz, amikor a fraktál szót kiejtettem és a második találkozón mondta azt, hogy oké, és elkezdtünk a csapatával dolgozni. Tehát 2011 óta dolgozunk hálózatelemzéseken az egészségügyben.
Három dolog kell ahhoz, hogy az adatokat használni tudjuk. Az egyik, hogy férjünk hozzá az adatokhoz, legyen adat, a másik az, hogy legyenek adattudósaink, a harmadik pedig, hogy legyenek az ágazatot ismerő szereplők. Én nem tudom megmondani, hogy egy szövettanásznak mi a fontos, mit akar ő látni. Ha ő ezt megmondja, akkor az adattudós lefejleszti azokat az algoritmusokat, hogy ha van elég szövettani metszet, amivel az algoritmust tanítani tudja. Ez a három dolog egyszerre kell.
Mi viszonylag jól állunk adattudósban, az észtek ezért írtak alá velünk egy nemzetközi együttműködést. Az 1,3 millió ember között nincs annyi adattudós, amennyi itt van. Nekik is van integrált adatrendszerük. Magyarországon is az EESZT-vel létrejött egy országos egységes egészségügyi adatcserélő platform.

Ez egy unikális tulajdonsága a magyar rendszernek, nálunk van adattudós, elkezdtek egységesedni az adatstruktúrák, a használatban viszont még nem vagyunk ott. De nagyon könnyen ott lehetünk. Van egy versenyelőnyünk, amit ki kéne használni.

Magyarország technológiai előnyt élvez a versenytársaival szemben?

Igen.

És kikkel versenyzünk? Országokkal vagy gigavállalatokkal?

Az idővel és gigavállalatokkal. Az én digitális fenotípusom azáltal, hogy egy okos órát hordok, efelé a szolgáltatói ökoszisztéma felé nyitott. Az Android vagy IOS rendszereket használja, rengeteg egészségügyi adat és fogyasztási szokása gyűlik. Az életmódja ismert és előre jelezhető. Ha ez az egészségügyi adatokkal még jobban összekötődik, akkor egy csomó összefüggést jobban fog érteni az az adatkezelő, mint a saját közszolgálati egészségügyi rendszerünk. Tehát az én egészségem egy marketing termékké válik egy adatcégnek a kezében.

Mi azt mondjuk, hogy egy nemzeti digitális egészségügyi szolgáltatásnak fel kell épülnie ugyanúgy a szolidaritás, a kockázatközösség alapján, mint általában az egészségügy.

Van remény, hogy ez egy nemzetközi hálózat legyen?

Igen, mi azon dolgozunk. Mindenképpen egységes szakmai elvek alapján, szolidaritási, kockázatközösségi elvek alapján épüljön ki ez a rendszer.
Ez egy civilizációs vívmány. Az, hogy mi szolidaritási alapon megosztjuk a kockázatainkat és nem egy ember nyomorodik meg az egészségügyi ellátás kifizetésének a költségeiben, mint Amerikában, ez egy európai civilizációs vívmány.

Nem szabad, hogy az adatrabszolgaságon keresztül ki legyünk szolgáltatva egy adatcégnek.

Angelina Jolie megkapta ezeket a marketing leveleket, hogy nézd meg, milyen genetikai kockázattal élsz. Neki emlőtumor kockázatot mutatott a genomikai elemzése és azonnal végrehajtatott egy emlőműtétet. Egyáltalán nem biztos, hogy ki is alakul benne az a betegség, aminek a kockázatát hordozza. Ráadásul azt nem nézte meg senki, hogy a kamaszkori anamnézisében egy kamaszkori öncsonkítás is szerepelt. Volt egy furcsa személyi dinamikája arra, hogy átessen akár szükségtelen műtéteken. Aztán etikátlannak is minősítették ezt a genetikai kockázatelemző szolgáltatást, de ez az egyik nagy adatcégnek a terméke volt. Nem jó, ha ilyen történik velünk, ez egy hivatalos egészségügyi szolgáltatás kell, hogy legyen.

Kitért arra, hogy ez egy unikális vívmánya az Uniónak vagy egy lehetőség erre. Akkor ez a világon máshol, mondjuk Kínában, ahol az adathatalma az államnak hatalmas, ott sincs még ez előtérbe helyezve a big data alapú egészségügy?

Az európai vívmány alatt azt értettem, hogy szolidaritás alapú az egészségügyünk. Van esélyünk, hogy nem egy privatizált adatmonopólium fog minket adatrabszolgaságban tartani, hogyha gyógyulni akarunk. Kínában nincs általános egészségbiztosítás. Ami nagyon érdekes volt a kínai járványkezelésben, hogy ott a karanténkövetésbe, kontaktkutatásba nem egyszerűen az állam szállt be, hanem az Alibaba, Tencent, nagy internetes kereskedelmi portálok. A teljes digitális ipar szerepet vállalt ebben a totalitárius adatkezelésben, ami a járványkezelést segítette.

Az már teljesen egyértelmű, hogy a digitalizációs fejlesztések teljesen át fogják alakítani az orvostudományt. A diagnosztikát kapásból.

Ugyanúgy, ahogy a kémcsőtől eljutottunk a laborautomatáig, a képalkotó diagnosztikában el fogunk jutni a mesterséges intelligencia mindennapi használatához és a kórszövettani elemzéseknél is el fogunk jutni a mesterséges intelligenciához.

Évekről, évtizedekről beszélünk?

Ha a mesterséges intelligencia döntéstámogatásra való használatáról beszélünk, akkor hetekről, hónapokról. A mi csapatunkban is, az ELTE-s fizikusokkal együtt dolgozva, van olyan emlőszűrő algoritmus, amit tudnánk használni betegbiztonsági elemzésre. Át tudnánk küldeni az összes mammográfiás szűrőképet és a falsnegatív képeket meg tudnánk találni.

Hetek, hónapok választanak el minket, hogy egy döntéstámogató, betegbiztonsági felhasználása beindulhasson néhány ilyen algoritmusnak.

De helyesebb évekről beszélni, hogy általános rendszerekről beszéljünk.

Egy újonnan egyetemre felvételt nyert orvostanhallgatónak, mire szakorvos lesz 10-15 évnyi képzésébe telik. Az egészségügyi képzés fel van készülve a digitalizációs változásokra?

Még nincs. Ha megnézzük, hogy mi történt most az egészségügyben. Volt egy egységes e-recept rendszerünk és amikor elindult a távolságtartás, felszabadították azt a lehetőséget, hogy táv receptfelírás legyen. Nem feltétlenül kellett személyesen bemennünk a receptért. Most, hogy nem lehet elmenni a panaszunkkal kapásból a háziorvoshoz, ha gyanúsak vagyunk, azonnal beindult az informális csatornákon a távkonzultáció. Már a biztosító is azon gondolkodik, hogy hogyan tudja a távkonzultációt finanszírozni és finanszírozási kóddal ellátni.
Néhány hónap alatt radikálisan átalakult az orvos-beteg, a szakdolgozó-beteg kapcsolat. Az orvos-orvos kapcsolat is átalakult, hiszen különböző távkapcsolati eszközöket használnak konzultációra az orvosok. Egyik pillanatról a másikra bekövetkezett az, aminek a technológiai feltételei már évek óta adottak. Ezeket a dolgokat most nagyon intenzíven át fogja venni az orvosképzés szerintem.
Ez már közhellyé vált, de a 90-es években még újdonság volt, hogy a káosznak a japán írásjelét mutatták be menedzsment előadásokban. Az egyik a végletes veszélyek a másik a végtelen lehetőségeknek az írásjele, ebből a kettőből áll össze a káosz írásjele. Amikor ilyen válság van, ami felolvasztja a korábbi állapotokat, akkor abban megvan a lehetőség, hogy valami jobbat rakjunk össze utána.

Utolsó kérdésként, talán egy kicsit mindentől elrugaszkodva hadd kérdezzem meg, hogy talán sokan tudják, de talán még többen nem tudják Önről, hogy a 80-as években Magyarország egyik leghíresebb punk zenekarának, az ETA-nak írt rendszerkritikus, szókimondó szövegeket. Ha ma is írhatna, akkor miről írna szövegeket?

Az egyik az egészen biztos, hogy az alázat hiánya lenne. A másik pedig a trágársága miatt emlegetett szöveg, ami az Űrdiszkó című számnak volt a szövege. Az tulajdonképpen arról szólt, hogy akkor az a kicsit bulizós, narkózós, alkoholos diszkóvilág szabadott, csak ne politizáljon és ne gondolkodjon függetlenségről, megszállókról, egyenlőségről az ember. Egy csomó olyan dologról, ami zavarta az akkori hatalmat. Az arról szólt, hogy hogyan lehet elkábítani egy csomó embert.
Ami engem nagyon izgat most a könnyűzenében, hogy ez egy karaoke ország.

Ugyanazokat a zenéket nyomják új, kamasz előadókkal, amiket már 40 éve is untunk.

Azt, hogy karaoke helyett nem lehet valami provokatív, korszerű szöveget hallanom minden nap a rádióban, ezt egyszerűen nem tudom elfogadni. Könnyűzenei rádiót már csak akkor hallgatok, ha átautózok a határon. Akkor valami klasszikus rockot vagy valami alternatív csatornát behangolok és azt hallgatom.

Most nincs is kedvenc könnyűzenei előadója? Akkor ez egy betölthető űr, ezek szerint egy másik karrier lehet.

Ez egy érdekes anekdota. Mi viszonylag korán home office-ba rendeltük a kollégákat és minden hétvégén küldök nekik zenéket. Ebben van akár régi punk zene is, most épp egy Sex Pistols-t kaptak az elmúlt hétvégén, meg egy régi tengerészdalnak a klasszikus feldolgozását. Annak a szövege sem tűr nyomdafestéket. Egyébként az előtte való hétvégén pont a The Beautiful South-tól küldtem nekik egy jó válogatást. Ezt a karantén zenei válogatást majd össze is gyűjtjük és lesz egy lejátszólista a YouTube-on, ami a EMK-nak a karantén zenéje lesz.

Akkor ezt mindenképpen felkeressük majd.

Szívesen elküldjük, lehet a melléklete ennek a podcast-nak,
hogy milyen zenéket küldtem ki eddig a kollégáknak.

Most már nem ír dalszövegeket? Akár csak otthon, nem publikussá téve őket?

Be kell vallanom, hogy a Rákosi rock'n'roll-nak a szövege elveszett és azt próbálom összerakni. Az úgy volt, hogy megmondtam az énekesnek, hogy a fiatal művészek klubjába beengedtek játszani minket ’82 nyarán. Azután tiltották be az ETA-t. Ott volt a Szovjet Nagykövetség mellett és valami KISZ klub volt.
Mondtam az énekesnek, hogy itt inkább ne énekelj ki semmit, mert ez itt egy labor, azért csinálták, hogy megfigyeljék, ki miről énekel. Ezt itt most inkább kend el. De annyira berúgott, hogy mindent kiénekelt jól érthetően. Amikor valami olyan volt benne, hogy Péter Gábor meg Farkas Mihály együtt táncolnak és smárolnak benne, ezek a szövegek ott kiverték a biztosítékot. És amíg a családommal éppen utaztunk, akkor tiltották be. Hozzánk is kijöttek, de éppen nem voltam otthon, akkor volt ez a betiltási mechanizmus, a buli után. Szóval ezt a Rákosi rock'n'roll-t próbálom összerakni, hogy hogy is volt.

Kíváncsian várjuk, ha sikerül.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség

A zenék, amiket a kollégáknak küldött dékán úr:

https://www.youtube.com/watch?v=pVVzidSdRXE&feature=youtu.be
https://www.youtube.com/watch?v=4DLKoOs3IpU&list=RD4DLKoOs3IpU&index=1 https://www.youtube.com/watch?v=MsOQq09g4vQ
https://www.youtube.com/watch?v=Dh_i7nZT_Qs
https://www.youtube.com/watch?v=vdAgwlM1hJw
https://www.youtube.com/watch?v=9SOryJvTAGs

A koronavírus nem ismer határokat. Ezt a közhelyet muszáj már az elején elsütnünk bármiféle, a járványról gondolkodó írásban, ugyanis ez a mostani pandémia, azaz világjárvány kiváltó oka, és ez határozza meg azt is, mi a hatékony módja a védekezésnek.

Hogyan juthat el a távoli Kína egy távoli tartományából ilyen rövid idő alatt egy veszélyes vírus Európába? Nos, nagyon könnyen.  Valaki, aki vírushordozó, vagy egyszerűen a ruháján tapadt meg a kórokozó, felszállt egy gépre, és kevesebb, mint egy nap leforgása alatt Berlinben vagy Rómában termett. Majd találkozott valakivel, aki elutazott Budapestre, és ahogy mondani szokás, ennyi volt. 

Ez az, amiről úgy szoktunk beszélni, hogy „összement” a világ.  A globálissá vált kereskedelem és a globális turizmus szó szerint hozta közel egymáshoz a kontinenseket és az országokat, a globális hírcsatornák és az Internet pedig kinyitotta a világot az átlagemberek előtt is, anélkül, hogy kimozdultak volna a lakóhelyükről. 

Mindez persze pozitív dolog, csak hát a globális világ jelen esetben jól kiszúrt velünk.  Mielőtt még felocsúdtunk volna, már a nyakunkon volt a járvány.  Az európai kormányok, köztük a magyar is, hamar súlyos döntéseket kellett, hogy hozzanak, melyeket, ha negatív töltettel írjuk le a dolgokat, bezárkózásnak, ha semlegesen vagy pozitívan, akkor önvédelemnek nevezhetünk. Határok lezárása, részleges beutazási tilalmak, szigorú határellenőrzések: régóta nem tapasztalt fejlemények, melyeket az én generációm egyáltalán nem ért meg eddig.  Mi már az EU-ban nőttünk fel, olyan útlevéllel, amellyel gyakorlatilag bárhová utazhatunk a világban, a legtöbb helyre akár vízum nélkül is. Ebből a szempontból persze furcsa és ijesztő az, ami most folyik, de akinek egy csepp esze van, megérti, hogy más járható út nincs jelenleg. Hiába maradunk otthon, hiába kerüljük a fizikai kontaktust még szeretteinkkel is, ha, bármilyen csúnyán hangzik is ez, újabb és újabb fertőző vagy fertőzött embereket importálunk. 

A mostani korlátozások nyilván ideiglenesek, és sok a hátulütőjük is, s amikor majd lecseng a járvány, remélhetőleg pár hónapon belül, visszaállhat a régi rend. De vajon csakugyan a régi rend áll majd vissza?

Vélhetően nem.  A mostani világjárvány tanulságait minden felelős kormány le fogja szűrni, és szerintem az egyes országok lakossága is másként áll majd hozzá ezentúl a “globalitáshoz.” 

A legfontosabb tanulság talán az, hogy hiába az egységes Európa, hiába Schengen, és hiába minden európai intézmény, egy ilyen súlyos válsághelyzet esetén az egyes országok leginkább csak magukra számíthatnak. Zárjuk le az EU határait? Hajrá!  Na de ki fogja azokat lezárni?  Nyilván az egyes országok határőrizeti szervei. Nincs elég maszk?  Majd küldenek a szomszédból!  Ja, nem, mert nekik is kell!  Csoportos megbetegedések vannak? Bizony, bezárja a német Mercedes és a japán Suzuki a gyárat, és az ehhez hasonló esetekből eredő gazdasági visszaesést csak a magyar kormány próbálja majd meg ellensúlyozni, ehhez hiába várjuk a németek vagy a japánok segítségét. Sok a beteg a kórházakban? Nincs aki ellássa őket? Hoppá, hiszen a nyugati országok elszipkázták orvosainkat, nővéreinket, az ittmaradottak túlterheltek és alulfizetettek. A továbbiakban ezt nem elég majd csak átgondolni, főként az egészségügyben, hanem tenni kell, hogy a helyzet változzon. 

Egy másik tanulság, hogy a globalitás helyett vagy mellett felértékelődik a szomszédság.  Hála az utóbbi időkben kialakult jó viszonynak legtöbb szomszédunkkal, a közép- és kelet-európai államokkal jól együtt tudott működni Magyarország a Covid-19 megfékezésében.  

Harmadik tanulság, remélhetőleg, az, hogy van nekünk egy saját országunk, egy saját kisebb és tágabb közösségünk, és ezért vagyunk mindannyian felelősek.  Talán sokan rádöbbennek most, hogy nekünk itt és most van dolgunk, magunkkal és egymással. Nagyszerű jel, hogy több mint 900 egészségügyi végzettséggel rendelkező vagy az egészségügyben dolgozó önkéntes ajánlotta fel munkáját a vészhelyzetben, honfitársaik javát előtérbe helyezve a saját biztonságuknál.  

Világpolgárok helyett talán több lesz a hazafi, vagy legalábbis a hazában gondolkodó. Nem utazhatok egy ideig Timbuktuba?  Sebaj, elmehetek meglátogatni a vidéki rokonokat, vagy felkereshetek soha nem látott helyeket Magyarországon.  A külföldre irányuló turizmus szünetelésének más szempontból is nagy jelentősége van, ez pedig a környezetvédelem aspektusa. Micsoda mennyiségű kerozin ég el, amikor átruccanunk Thaiföldre karácsonyozni, vagy Panamába zeneifesztiválozni! Talán morbidan hangzik, de a koronavírus talán többet tesz egymagában a környezetvédelemért, mint tíz Greta Thunberg. 

Tehát egy időre tanúi lehetünk majd egyfajta deglobalizációnak. Részben valószínűleg visszatérünk a regionalitáshoz és a lokalitáshoz az országok, kormányok szintjén.  Az egyes emberek szintjén pedig ehhez az első, brutális lökést az otthoni önkéntes karantén adja meg.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Youtube-on

A Reaktor első podcast adásában Szijjártó Péter, külgazdasági és külügyminiszterrel beszélgettünk a koronavírus diplomáciai és gazdasági hatásairól, valamint a fiatalok külügyi képzéséről, karrierlehetőségeiről.

Március közepe óta folyamatosan érkeznek védőeszközök, védőfelszerelések Magyarországra Kínából. Hogy néz ki ma a fürkészek és portyázók egy napja? Keresnek még újabb beszerzési forrásokat vagy már megfelelő mennyiségű védőeszközre sikerült leszerződni?

A mostani helyzet minden szempontból abnormális, hiszen az egészségügyi védekezéshez szükséges speciális eszközök iránt a kereslet, mondjuk úgy békeidőben, az összehasonlíthatatlan töredéke a jelenlegi keresletnek. Tehát amiből normális helyzetben van egy egységnyi kereslet, most az 1000 vagy 2000, nagyjából ezek az arányok. Mindez azt jelenti, hogy a meglévő gyártókapacitások maximumon működnek Kínában, viszont a kereskedők egy-egy előállított terméket adott esetben négy, öt, hat helyre is ígérnek, vagy rosszabb esetben el is adnak.

Jól látható, hogy azért a világgazdaság békeidőben megírt idealisztikus szabályai most bizonyos esetekben háttérbe szorulnak.

Tehát a szerződés megkötése, sőt a szerződéses ár kifizetése sem jelent 100%-os garanciát minden esetben arra, hogy az adott termék a megrendelt számban, minőségben, formában és időben megérkezik a megrendelőhöz.
Én alapvetően eddig mindezek ellenére jó tapasztalatokról tudok beszámolni.

Már több, mint 80 millió maszkot tudtunk importálni, nagyjából 35 millió védőruházati felszerelést, lassan 800 lélegeztetőgépet és másfél millió tesztet.

Ezek a számok azért mégiscsak azt mutatják, hogy ha az ember kellő mennyiségű munkaórát, kapacitást és idegrendszert beletesz, akkor azért lehet itt sikerrel járni.
A Kína és Magyarország közötti légi hídon már legalább 70 repülőgép szállított árut Magyarországra.  Ezeket a WizzAir gépeitől kezdve a legnagyobb szállítógépekig terjedő spektrumban érdemes elképzelni. Ezek az eszközök nélkülözhetetlenek az egészségügyi védekezés szempontjából.
Természetesen mivel hosszú távú védekezésre vagyunk berendezkedve, ezért a következő hetekben, azt gondolom hónapokban is a repülőgépek folyamatosan közlekedni fognak ezen a légihídon.

Ha több százezer vagy több millió koronavírus tesztünk van, akkor miért van az, hogy naponta körülbelül 2-3000 tesztet végeznek el?

Ez már egy olyan egészségügyi szakkérdés, ami még a legtágabb
értelmezésben sem fér bele a portfoliómba. A mi munkánk, a mi felelősségünk
odáig terjed, hogy ezeket az árukat úgymond felhajtsuk, ezekre leszerződjünk,
megszervezzük a szállításukat és behozzuk őket ide Magyarországra. Miután az
adott repülőgép landol a Liszt Ferenc Repülőtér betonján, kipakolnak és
elvámolják a termékeket, bekerülnek egy központi raktárba és onnantól kezdve az
már egy egészségügyi szakmai, mondhatnám operatív kérdés, hogy hová kerülnek.
Ez már a legtávolabbról sem esik a külügyi portfólió hatálya alá.

Engedje meg, hogy visszakanyarodjak a külügyi portfólióhoz. Miniszter úr, hogy látja? Kína inkább üzleti vagy diplomáciai kérdésként kezeli azt, hogy kinek ad és kinek nem védőfelszereléseket?

Az, hogy ki vásárol, ki tud vásárolni vagy ki vásárolhat Kínában, az egy üzleti kérdés. Mindenki vásárolhat, ha megfelelő kapcsolati hálóval és pénzzel rendelkezik hozzá. Az hogy Kína kinek segít ezen felül, az a saját teljesen legitim döntésük.

Mi is segítünk több országnak is, segítettünk a nyugat-balkáni országoknak, segítettünk Horvátországnak, Szlovéniának, Olaszországnak, segítjük a határon túli magyarokat.

Tehát az, hogy a saját meglévő készletéből ki kinek segít, az mindenkinek a saját szuverén döntése.

Sok helyről lehet azt a kifejezést hallani, hogy járványdiplomácia. A megnövekedett kereslettel kapcsolatosan Kínának a szerepe és befolyása növekszik a nemzetközi térben. Ezzel kapcsolatban sok helyről lehet azt a félelmet hallani az Európai Bizottságból is, hogy a válság miatt meggyengül európai cégek elértéktelenednek és ezáltal védtelenné válnak egy esetleges kínai felvásárlási hullámmal szemben. Ez valós veszély?

Nézze, ez teljesen független a járványtól. Ez ugyanígy volt a járvány előtt is. Amikor minket folyamatosan azzal próbáltak szembesíteni Európában, hogy mi tartjuk fenn a legszorosabb gazdasági együttműködést Kínával, akkor nagyon egyszerű volt felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarországon van 16 jelentős kínai beruházás, amelyből 12 úgy lett kínai, hogy kínai vállalatok a világpiacon német, francia, amerikai, kanadai, svájci vállalatokat vásároltak meg. Tehát az a folyamat, hogy nagy keleti vállalatok erős nyugati cégeket vesznek, az már a járvány előtt megkezdődött.

Érdemes megnézni a számokat, 2007-ben a világon végrehajtott beruházások 81%-át fedezték nyugati tőkéből és 18-19%-át keleti tőkéből. 2018-ban pedig a világszerte végrehajtott beruházások 56%-át keleti tőkéből finanszírozták. Tehát a keleti gazdasági térnyerés az evidens és a nyugati, nyugat-európai és az egyesült államokbeli vállaltok folyamatosan váltak kínai felvásárlások célpontjaivá.

Azt látjuk, hogy ebben a válsághelyzetben az Európai Unió államai nemzetállami szinten saját döntéseket hoznak, saját maguk próbálnak küzdeni a válság ellen. Mit gondol miniszter úr, tudna-e többet tenni Brüsszel, illetve az Európai Unió a válság kezelésére?

Amikor ilyen válságos helyzet van, akkor a nemzetállamok szerepe egyértelműen felértékelődik.
Ha végignézzük, akkor a föderalista, európai berendezkedésre hajtó, nyugat-európai országok is nemzeti alapon hoztak meg döntéseket. Nemzeti érdekek alapján, nemzeti specifikumok alapján és az alapján a helyzet alapján, ami az adott országban létrejött.

Mivel minden országban a helyzet más és más volt, teljesen eltérő, ezért a brüsszeli koordinációs kísérletek jelentősége gyakorlatilag minimálisra esett vissza.

Egy nagyon kézenfekvő példát hadd mondjak; egész márciusban azzal foglalkoztunk, - azzal is -, hogy több ezer magyar embert hozzunk haza külföldről, akik külföldön rekedtek a légiközlekedési korlátozások miatt. Ez európai szinten több százezer embert jelentett. Ezek után március 31-én kaptunk egy levelet az Európai Bizottságtól, hogy akkor onnantól kezdve hajlandók fizetni a költségek egy részét. Tehát egy hónappal azután, hogy elkezdtük.

Brüsszel lassan ébredt, a brüsszeli intézmények kifejezetten hatékonytalannak bizonyultak ebben a helyzetben, és a nemzeti válaszok jelentőségei meg a kétoldalú államközi együttműködések jelentősége egyértelműen felértékelődött.

Mi lehet az oka annak a kitüntetett nemzetközi figyelemnek, ami a koronavírus-törvényt - vagy nevezhetjük felhatalmazási törvénynek is - kísérte? Más országokban is születtek hasonló döntések. Van-e annak hatása a diplomáciai kapcsolatokra?

Ez megint nem új, hiszen 2010 óta Magyarország, illetve a magyar kormány folyamatos nemzetközi támadások alatt áll és ennek van egy teljesen egyértelmű oka. Mindaz, amit csinálunk 2010 óta az a nemzetközi liberális mainstreammel teljes mértékben szembe megy. És ezt nehezen viselik. Ha megfigyelik, akkor 2010 óta akármit csináltunk, az mindig bírálat tárgya volt. És az teljesen mindegy, hogy egy, két, három hónap vagy év múlva derült ki, hogy a bírálatok hazugságokon alapultak. Soha ennek elismerése nem történt meg. Nem is kell erre vágynunk szerintem, nekünk egy dolgunk van, hogy a magyar emberek elégedettek legyenek azzal, amit csinálunk. Márpedig 2010 óta a jelenleg kormányzó párt, illetve pártok minden választást megnyertek Magyarországon, függetlenül attól, hogy az éppen parlamenti, önkormányzati vagy európai parlamenti választás volt. Nekünk ez számít, a magyar emberek legyen elégedettek.

A liberális mainstream mindig is kritizálni fog minket, mindig is hazudozni fog. Azzal nem lehet mit kezdeni, hogy az ember ott ül a Parlamentben, közben olvassa a Die Welt-ben, hogy egy német szocialista politikus leírja, hogy Magyarországon nem ülésezik a parlament.

Ez volt például egy keddi élményem. Akkor most mit csináljunk, tényleg? Ha az ember túl sok energiát fordít arra, hogy ezeken bosszankodik, akkor nem tudja rendesen elvégezni a munkáját. Szerintem erre a hisztire nekünk már nem kell odafigyelnünk, hanem tennünk kell a saját dolgunkat.

Ez mennyire nehezíti meg a diplomáciai munkáját? Akkor ez a német szocialista képviselő ezt is gondolja?

Az én munkámat ez semennyire nem nehezíti meg, mert az a helyzet, hogy ezek az emberek, akik ilyeneket állítanak rólunk, szemtől-szemben nagyon gyávák. Ezt többször fel is szoktam róni a kollegáimnak, amikor például ott ülünk az EU külügyminisztériumi értekezletén 27-en, vagy virtuálisan vagy személyesen, akkor mindig fel szoktam vetni, hogy itt vagyok, mondjátok, kinek van problémája és mi a problémája. Plusz mindenki ismeri a telefonszámomat, minden ügyben fel szoktuk hívni egymást, ezügyben miért nem hívtatok föl. És ilyenkor persze senki nem mer vagy nagyon kevesen. A luxemburgi külügyminiszter kolléga bármit mondok azonnal megtámad, de ő legalább szemtől-szemben is. Ezt még valamennyire becsülni is lehet, de ő ebből sportot csinál. De a többi ilyenkor nem mond semmit.
Kétoldalú találkozókon is látom rajtuk, hogy szenvednek vele, hogy nem is igazán mondanák, de otthon elvárás és a sajtónak meg akarnak felelni, ami persze megint a liberális mainstream része. Szóval nehéz lehet nekik. Több olyan élményem is volt már, szintén a külügyminiszteri tanácsüléseken, hogy egy kemény vitában vettem éppen részt és a kollégák sms-t küldtek az ülés közben, hogy jól mondod Péter, kemény vagy, jól mondtad, így kell, meg ezek a hüvelykujjak fölfelé.
A végén pedig megkérdezem, hogy köszönöm szépen, de ott ültél te is és hogy nem akartál te is…? A válasz: tudod Péter, nálunk nem lehet….a sajtó, az NGO-k, a koalíció…. Szóval nagyon rossz lehet nekik, hogy nem mondhatják azt, amit gondolnak és nem szállhatnak bele ezekbe a vitákba. Tehát az én dolgomat semennyire nem nehezíti meg, sőt sok esetben inspirál.
De még egyszer mondom azzal kell foglalkoznunk, hogy a magyar emberek mit gondolnak és a magyar emberek akaratának kell érvényt szereznünk.

Mennyire mondhatjuk válságállónak a magyar gazdaságot? Milyen intézkedések születtek, milyenek várhatóak még?

2010 óta támadások alatt állunk, de 2014 óta minden évben megdöntöttük a beruházási rekordot, minden évben megdöntöttük az export rekordot.

A helyzet az, hogy a komoly üzletemberek, akik sok millió vagy milliárdos beruházásokról hoznak döntéseket, azok nem az újsághírek alapján, nem egy-két elfogult riporter meg NGO-k véleménye alapján hoznak beruházási döntéseket. Megnézik a számokat, megnézik az adórendszert, megnézik a politikai rendszer stabilitását, ha van már tapasztalatuk azt értékelik, aztán az alapján döntenek.
Ha megnézzük, hogy a német sajtó mit ír rólunk, és mellétesszük, hogy van 6000 német vállalat Magyarországon, köztük az Audi, a BMW, a Mercedes, a Continental, a Knorr-Bremse, és így tovább, és ők 300 000 magyar embernek adnak munkát, akkor világosan látszik, hogy komoly emberek nem újsághírek alapján hoznak döntéseket. Most viszont egy új verseny kezdődik, mert új helyzet van, semmi sem lesz olyan, mint volt korábban a világjárvány miatt.
Ezért most egy új versenybe kell beneveznünk és ebben a versenyben nagyon fontos az, hogy ki mennyi bizalmat tud összegyűjteni. És ezért fontos, hogy a Magyarországon lévő beruházó, már működő vállalatok számára olyan közeget teremtsünk, amely a vállalati működés szempontjából pozitív.

Ezért csökkentjük tovább a szociális adót, ahogy korábban megígértük, ezért vezetünk be új beruházási támogatási rendszert, olyan új hiteleket, amelyek kifejezetten az exportra termelő vállalatok számára nyújtanak segítséget. Ezért segítjük a kis és közepes vállalkozások likviditását, hogy azok továbbra is be tudjanak szállítani.
Ez a gazdaságvédelmi akcióterv, amit összeraktunk képes arra, hogy a magyar gazdaságot a világjárvány utáni időszakban is növekedési pályán tartsa.

És mi lesz a korábban elhatározott külföldi beruházások sorsa? Például a BMW gyárnak?

Semmi késés nincsen, minden ugyanúgy zajlik, mint ahogyan
megállapodtunk. Folyamatosan jönnek a koreai nagy beruházókhoz is azok a
munkavállalók, mérnökök, akik szükségesek ahhoz, hogy a nagy, elektromos
autóiparhoz kapcsolódó beruházásokat előkészítsék. A BMW beruházása is halad
előre, úgyhogy ebből a szempontból egyelőre nem panaszkodhatunk.

Engedje meg, hogy most egy kicsit beszélgessünk ma fiatalokról. A Külügyminisztériumban az utóbbi időben több tehetséges fiatal is lehetőséget kapott a bizonyításra. Mik azok az erősségek, hiányosságok, amiket ezekben a fiatalokban észrevesz Ön vagy akár a minisztérium?

2014 szeptemberében megkaptam azt a lehetőséget, hogy vezessem ezt a minisztériumot. Akkor világosan láttam azt, hogy ha én az új koncepciót - ami egyrészt gazdaságérvényesítésre alapuló külpolitika, másrészt pedig gyorsan reagálni képes gépezet - sikerre akarom vinni, akkor sok új emberre, sok új fiatalra van szükségem. Mindig törekedtem arra, hogy jó kombináció legyen; a tapasztalat, az intézményi memória és a fiatalok vegyítése, nekem eddig ez vált be. Nem véletlen, hogy az államtitkárok között mindig vannak olyanok, akik már hosszútávú tapasztalatokkal rendelkeznek. Most itt visszautalhatok Mikola Istvánra vagy a mostani csapatból Sztáray Péterre, tehát a fiatalok és a tapasztaltak mixét raktam össze. Azt tudom mondani, hogy azok a fiatalok, akik itt beleálltak ebbe, azok fantasztikusan jól teljesítenek.

Látszik rajtuk, hogy inspirálja őket az, hogy nem egy önfeladó, belesimuló külpolitikát folytatunk, hanem egy sok esetben harcos és a nemzeti érdek szempontjából alternatívát nem ismerő külpolitikát. Úgy látom, hogy ez a fiatalokat feldobja. Én nagyon sokat köszönhetek nekik és szeretnék rájuk támaszkodni a jövőben is.

Akkor mondhatjuk, hogy bejött ez a gondolat, hogy a fiatalokat be kell vonni a minisztériumi munkába.

Nagyon pozitív tapasztalataim vannak fiatalokkal. Jól beszélnek nyelveket mindannyian, lelkesek.

Az első egy ilyen letaglózó élményem volt ebben a minisztériumban, amikor pénteken három óra körül mondtam, hogy hívjanak fel valakit itt a munkatársak közül, mert valamit akartam tőle kérdezni, és mondták, hogy ő már nincs itt. Kérdeztem, hogy az hogy lehet? Három óra van pénteken. Azt mondták, hogy kettő órakor lejár a munkaidő a közigazgatásban. Ekkor azzal kellett szembesülnöm, hogy az Egyesült Államok keleti partvidékén, ahol Washington is található, ott ugye  hat órával járnak mögöttünk. Tehát, amikor Washingtonban pénteken reggel nyolc óra van, akkor a magyar külügy megszűnik dolgozni hétfőig. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha valami történik, akkor majd hétfőn reagálunk rá. Na most ez nyilván nem megy. Szépen át kellett szervezni a dolgot, mindegy egyes területi főosztályon mindig lennie kell valakinek. Ütemezett, csúsztatott munkavégzés van és azért ezt a fiatalabbak jobban viselik és jobban tudnak ehhez alkalmazkodni.

A berögzött, nyolckor jövünk, de már alig várjuk, hogy négykor elmenjünk típusú népi játék ezzel a típusú külpolitikával, amit mi csinálunk nem egyeztethető össze.

Azok, akik kívülről jöttek, fiatalok, business orientált gondolkodásúak, velük azért ezt könnyebb volt megcsinálni.

Akkor tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy szeptemberben elindul a Magyar Diplomáciai Akadémia?

Igen, ez már egy régi tervem volt, mert azt már az elején láttam, több, mint öt éve, hogy azért kell lennie egy egységes képzési rendszernek. Ahol mindenki megtanulja azt, hogy mit is jelent magyar külpolitikát csinálni.

Én külügyek szakirányon végeztem a közgázon, hasznos tapasztalat volt, jó tudást lehetett ott fölszedni. De az nagyon fontos, hogy ha valaki a külpolitika csinálásában és végrehajtásában vesz részt, akkor pontosan legyen tisztában az irányvonallal.
Minden külpolitikának nyilván van egy ideológiai, racionális alapja és célrendszere. Szerintem jogos elvárás a részemről, részünkről, hogy aki itt dolgozik, az pontosan abba az irányba húzza a szekeret, mint amibe mi gondoljuk húzni. Ezért ennek a képzési rendszernek a létrehozása régóta a céljaim között volt, kicsit később sikerült létrehozni, mint én szerettem volna, de hát ezer oka volt a dolognak. Mindig volt más, amit csinálni kellett.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség

A koronavírus járvány napról napra egyre jobban befonja Magyarországot is, teleszőve tanácstalansággal, zavarodottsággal és félelemmel az életünket. Olaszországban például már naponta 600-800 ember veszíti életét a kórtól, amely ugyanakkor komoly gazdasági problémákat is okoz az országoknak. A tét nagy: lesznek olyan kormányok is, amelyeket a járvány rossz kezelése miatt elsöpör az elégedetlenség, de olyanok is, amelyeknek a pozícióját megszilárdítja a válságkezelés.

Mivel kell számolnunk a gazdaságban? Jelen állás szerint a turizmus és a vendéglátás letérdelt, a személyszállítással foglalkozók (vagyis a taxisok) forgalma töredékére csökkent, a kereskedelemben dolgozók pedig nem bírják utántölteni a polcokat a pánikszerű bevásárlás közepette.

Mi a helyzet a "Just in time" cégekkel? Mi az a "Just in time" egyáltalán?

A Just in time (JIT) gyártásszervezési és készletgazdálkodási stratégia. A lényege, hogy a cég nem költ hatalmas raktárakra, ahol akár hetekig, hónapokig tartja elkészült áruit – vagy éppen a gyártáshoz szükséges nyersanyagait – hanem mindig csak a szükséges mennyiséget rendeli alapanyagból, és egyből továbbadja a felhasználónak: az üzleteknek, vagy magánszemélyeknek. Ennek a rendszernek a rendező elve a kanban nevű rendszer. Ez egy lánc: a boltban megjelenik az igény, például nincs elég fehér-piros kockás asztalterítő, a cég ezt látja, beszerez annyi alapanyagot, amennyire szükség van az adott termék előállításához, legyártja, és közvetlenül a boltok polcaira szállítja, raktározás nélkül. Ez a rendszer ismétlődő tömegtermelésre alakult ki, ahol kicsi a termékek varianciája.

Mi a veszélye ennek az igencsak elterjedőben lévő gyártási stratégiának?

Például egy ilyen járvány, amiben ma is élünk. Ha kijárási tilalom van, vagy az adott, JIT eljárást alkalmazó gyár bezárása fenyeget, akkor gyakorlatilag le is húzhatják a rolót. Egy cégnek ugyanis a mozgásterét a pénz és áru tartalékai adják. Ha nincs gyártás, és nincs a raktárban árutartalék, a vállalt csődbe megy, mivel nem tud árut szállítani a piacra, nincs profit. Ha van pénztartalék, akkor rövid ideig fenntartható ez az állapot, de ha ez is elfogy, akkor már csak a gyártástechnikai eszközeik eladásával tudják fedezni a kiadásaikat, vagy a munkavállalók elküldésével.

A glokalizáció - globális megoldások lokálisra szabva

Megküzdeni a járvánnyal valószínűleg nem lesz elég egy globális megoldási javaslat. A globalizációt a határok lezárása és az erőforrások átcsoportosítása erősen visszaveti: deglobalizációs folyamatok indulnak meg, és sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a lokális gazdaságok és a kistermelők. Ha nem tud eljutni Magyarországra a francia krumpli, akkor Józsi bácsi 100 hektárjáról kell a CBA polcaira tenni. A nagyvállalatoknak sokkal inkább alkalmazkodniuk kell az egyes országos sajátosságaihoz: az uniform termékek nem biztos, hogy mindenütt ugyanolyan vonzóak lesznek. Ezt nevezzük glokalizációnak, mely a globalizáció és a lokalizáció szavakból képzett szó.

A baj tehát jelenleg nagy, és ez a cikk is csak egy kis szeletét emelte ki annak, hogy mivel kell megküzdenünk a következő hetekben, hónapokban, években.

Ritkán hirdetnek Magyarországon különleges jogrendet. Országos hatályúra a rendszerváltás óta nem volt még példa, de regionálisan (egyes megyékre és településekre) már nem egyszer hirdettek különleges jogrendet. Ilyenre került sor a 2010-es vörösiszap katasztrófa, vagy a 2013-as árvíz idején is. A különleges jogrendről maga az Alaptörvény is rendelkezik, de pontosan mi is a veszélyhelyzet, amit a kormány hirdetett? Tekintsük gyorsan át az alapfogalmakat.

A különleges jogrend furcsa jogi helyzet: maga az alkotmányozó határoz tudniillik arról, hogy bizonyos esetekben figyelmen kívül fogja hagyni az általános jogrendben megszokott szabályokat. Egyfajta végszükségben alkalmazott, eltérített szükségességi és arányossági normarendszer^[1], amelyre az állam hatékonyságának és az emberi élet, így végsősoron a nemzetállam fennmaradásának biztosítása érdekében van szükség. A különleges jogrend gyűjtőfogalom, melybe több jogintézmény is tartozik, ezek közül egy, és mondhatni a legenyhébb a veszélyhelyzet. Veszélyhelyzetet a kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás, vagy ipari szerencsétlenség esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében hirdethet ki. Fontos továbbá, hogy veszélyhelyzet esetén különleges intézkedéseket egyszerre maximum 15 napra lehet elrendelni, ezután az Országgyűlés dönt azok további 15 napig történő elrendelhetőségéről.

A kormány normális jogrendben is alkothat rendeletet, ám a különleges jogrend idején alkotott kormányrendeletek maguk is különlegesnek minősülnek: eltérhetnek a törvények rendelkezéseitől. Ez bármilyen törvényre, akár az Alaptörvényben rögzített alapjogokra is igaz. De nem lehet minden alaptörvényi rendelkezést figyelmen kívül hagyni. Az alapjogok közül egyes jogosítványok különleges jogrend idején felfüggeszthetők, vagy erősebben korlátozhatók: ezért van az, hogy bár az Alaptörvény garantálja a szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogot, a kormány mégis korlátozhatja ezeket, ahogyan tette például a felsőoktatási intézményekbe történő belépés megtiltásakor. Bizonyos alapjogok azonban annyira szorosan tapadnak az emberhez, hogy még különleges jogrend idején sem korlátozhatók. Ilyen jogok például az emberi méltósághoz és az élethez való jog, de nem lehet feloldani például a kínzás tilalmát sem. Nem függeszthető fel az Alaptörvény alkalmazása, és az Alkotmánybíróságot sem lehet korlátozni. Veszélyhelyzet esetén azonban számos intézkedési lehetőség is van a Kormány kezében, többek között:

• - a közúti, vasúti, vízi és légi járművek forgalmának korlátozása
• - a lakosság utcán vagy más nyilvános helyen való tartózkodásának korlátozása,
• - a gyűlések, rendezvények megtiltása, 
• - az adott helyről való kitelepítés,
• - a gyárak, üzemek feletti irányítás ideiglenes átvétele
• - és bizony, adott esetben, élet- és vagyonmentés érdekében a mentésre alkalmas bármely jármű, műszaki eszköz igénybevétele is.^[2]

Fontos hangsúlyozni, hogy

bármennyire is radikálisnak tűnhetnek ezek az intézkedések, sosem lehet ezek alkalmazásakor megkerülni az élethez és az emberi méltósághoz való jogot.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem képzelhető el olyan szintű kijárási tilalom, amely esetén még az élelmiszerhez vagy a gyógyszerekhez való hozzájutás sem lenne valamilyen módon megoldható. Ennek a félreértése lehet az egyik oka annak a pánikvásárlási rohamnak, ami a járvány kitörése elején jellemezte a lakosságot. További ok lehetett az is, hogy az emberek félreértelmezték az országhatárok lezárásának módját. Valóban hozott a kormány olyan rendelkezést, amely szerint az országhatáron nem léphet át nem magyar állampolgár (bár családegyesítés esetén mégis akad kivétel), de az csak a természetes személyekre vonatkozik. Az áruforgalmat ez a rendelkezés nem érinti, sőt, a kamionoknak külön ajánlott útvonalak állnak rendelkezésre a gyors célba jutás érdekében.

És akkor a pánikvásárlásról.

Ez a jelenség sok bosszúságot, adott esetben még kárt is tud okozni. Olvasni lehet olyan esetekről is, hogy emberek 2-3 naponta bevásárolnak ötvenezer forint értékben.^[3] Azonban gyakori, hogy a hirtelen készlethiányt nem is bárminemű élelmiszer tényleges elfogyása okozza, hanem a rohamszerű pánikvásárlás, amelyre nincsenek felkészülve sem az eladók, sem a beszállítók. Az eladók jobbára a folyamatosan figyelt átlagfogyasztás alapján adják le az utánpótlásra vonatkozó rendelést ütemesen, így az ő rendszerük is hirtelen összeomlik, ha mindenki egyszerre szeretne ipari mennyiségű liszthez és cukorhoz jutni. A pánikvásárlás tehát egyenesen okozója a hiánynak. Olyan ez, mint amikor a tőzsdén egy pletyka miatt a részvényesek elkezdenek menekülni egy bizonyos befektetésből, így az valóban leértékelődik, amely miatt még többen hagyják ott, és így tovább. 

De akkor mit tegyünk? Hiszen most nem csak pletykálnak a veszélyhelyzetről, hanem valóban kihirdette azt a kormány. Először is, nyugodjunk meg. Az ilyen különleges helyzetekben pontosan az éri a legtöbbet, ha nem veszítjük el a fejünket. Ne „pánikvásároljunk”, mert ezzel magunk okozzuk a bajt embertársainknak. Semmi nem arra van tervezve, hogy rendeltetésszerűen tudjon működni egy nem várt roham esetén is. Egy esetben azonban mégis üdvös többet vásárolnunk annál, mint amire nekünk, vagy családunknak szüksége van. Ez pedig az a helyzet, amikor olyannak is vásárolunk, aki rászorul. Ilyenek például saját nagyszüleink, idős korú szüleink, vagy a szomszéd idős néni, akinek felajánlottuk segítségünket. Próbáljuk meg a különleges jogrend alatt is fenntartani a napi rutinunkat, természetesen alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez. Tartsuk be a higiéniai ajánlásokat: rendszeren mossunk kezet, kerüljük az arc, a szemek környékének érintését. Ha lehetőségünk van rá, végezzük otthonról a munkánkat, és természetesen mindenben tartsuk be a kormány rendelkezéseit, működjünk együtt a hatóságokkal. Ha mindenki megteszi a saját részét, hamarabb túllehetünk ezen a járványon is. 

^[1] https://ijoten.hu/uploads/kulonleges-jogrend.pdf, utolsó letöltés: 2020. 03. 17.

^[2] 2011. évi CXXVIII. törvény 47.-51. §§

^[3] https://hvg.hu/kkv/20200317_Elszabadult_a_vasarlasi_panik_Magyarorszagon , utolsó letöltés: 2020. 03. 17.

Avagy: 6 „leg…”
a koronavírus által hazaküldött egyetemistáktól

               Szerda délután a vaslaborban
tanultuk egy alkatrésztervező szoftver működését. Én és a fiúk az első perctől
fogva megmosolyogtuk a halva született ötletet, miszerint mi most 120 percen át
érdemi munkát fogunk folytatni: a monitorok takarásában mindannyian a
telefonunkon követtük, mi történik. Hogy ki hol folytatja a tanulmányait, ha
folytatja idén egyáltalán.

               A legmeglepőbb a reakcióidő volt. Mind a kormány, mind a diákok részéről. Volt köztünk, aki messze lakott, vagy éppen a határon túlról származó kollégista volt, ők már a délutáni órák alatt online megvették a jegyeket, nehogy akadályozva legyen az utazás. Órák múlva mi, Műszakisok már bizonyosak lehettünk, hogy vasárnapig mindannyian hazamegyünk. Az ELTÉ-n még az éjjeli órákig ment a félhatékony tanulás a csütörtöki zárthelyi- és labor alkalmakra. De reggelre nyilvánvaló lett, hogy pakolás van. Az értetlenségből azonnal ügyetlen szennyeshajigálás, és pánikszerű hűtőleolvasztás lett, amikor a vasárnapi határidőt előrehozták péntek estére. Kipróbálhattuk a réges-rég poros kollégiumi hangosbemondót. Fontos, precedens értékű szabályokat hoztunk, miszerint: minden kollégista legyen szíves a hűtőjében hónapok óta oszló ételmaradékokat evakuálni, a több, mint féléves szennyes ruháit mosásban részesíteni, a mosogatást, mint tevékenységet pedig mosogatószerrel és szivaccsal kiegészíteni. Járványügyileg tehát felkészülten éltük túl a rendelkezésünkre álló kevesebb, mint másfél napot, hogy több hónapra előre összepakoljunk és hazamenjünk.

               A legkellemesebb a hazautazás előtti utolsó este volt: a kimondatlan világvége hangulat varázslatos hangulattal töltötte meg a kampuszok melletti utcákat. Mivel nem tudtuk, két hétre, vagy két hónapra, esetleg fél évre búcsúzunk, a legtöbben életünk egyik legkedvesebb bulijában vagy társas összejöveteleiben vettünk részt. Külön varázst adott az esténknek, hogy a kollégiumok nagy részébe külsősöknek bejárási tilalom volt, így az év addigi legkellemesebb meleg estéjén vehettük birtokba azokat az utcákat, amikről addig mindig csak az utolsó pillanatos leadások maratonfutásai jutottak eszünkbe. Többségünket kárpótolt ez az este a bosszantó nap miatt.

               A legfrusztrálóbb nem is a gyors rendelkezés volt a lakhatásunkról, sokkal inkább az, hogy a két nappal azelőttig oly fontos tanulmányainkról alig két mondat, ha esett. Hétfőn még a gólyaként letett eskünkre hivatkoztak, hogy legjobb tudásunk szerint szolgáljuk a hazánkat, szerdán pedig hazaküldtek minket anélkül, hogy fogalmunk lenne arról, mit is takar a távoktatás. Eleve a távoktatás a krumpli után a legképlékenyebb fogalom a magyar nyelvben. Nincs semmiféle kimutatás arról, erre van-e infrastruktúra, arról ellenben van, hogy az egyetemisták és főiskolások évről évre nagyobb hányadban finanszírozzák a tanulmányaik költségeit saját maguk, és ennek az összegnek az előteremtését nyári munkával oldják meg. Arra azonban nincs lehetőség, ha a kiesett időszakot nyári tanulmányokkal pótoljuk. Erre még várjuk a megoldást.

               A legmegnyugtatóbb érzés a hazaérkezés volt. Pesten a pánikhangulat, a kézmosókényszer, az egymást taposó bőröndrally. Elutazóban már mintha a vonatozás elvágott volna minden rossz érzést: hazaérve egy szigeten találtuk magunkat, és sorban jöttek az instafotók anyu töltöttkáposztájáról, az apuval lőtt szelfik az autószerelésről, és a menőbbnél menőbb Tik-Tok videók a kistesókkal alkotott koreográfiákból. És amíg belénk nem hasít, hogy tanulnivalónk, mint a tenger, addig tovább készülnek a bágyadt napsütésben a festmények, peregnek a romantikus percek a reggel 10 órás kávék mellett, tovább javulnak a rég lötyögő kilincsek, és festődnek a kerítések.

               A legbánatosabb érzés az a felismerés, hogy huszonévesen itthon leszünk sok-sok hétig, korlátozott lehetőségekkel a barátokat illetően, és nem találkozunk a társaságunkkal. Ehelyett a szerető család mellett itt van a környezet, a szomszédok gyanús tekintete a bőröndünkre, az eddig mindig szívélyes közértes néni fals mosolya... mintha mind egy vírus gócpontjából jöttünk volna, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenkit megfertőzzünk. Holott ellenkezőleg: engedelmesen, hihetetlen gyorsan reagálva vállaltuk a kötelességünket. Másfél nap leforgása alatt az összes kollégium kiürült Budapesten. Remélhetőleg kellő tájékoztatással ez a bizalmatlanság megszűnik. A szociális elszigeteltségből pedig meg kell tanulnunk kihozni a legjobbat.

               A legelső érzés, ami megfogant beennem, hogy mennyire büszke vagyok a társaimra. Lenyűgöző, hogy szerda reggel még azon veszekedtünk, kinek a dolga lett volna a szemetet levinni, este már zokszó nélkül mindenki pakolt és készült a hazaútra. Akinek nem volt pénze, összedobtuk a vonatjegyét, aki nem tudott vagy nem volt hova hazamennie, a hallgató társaitól kapott szállást. Akinek nem volt számítógépe, kölcsönkapta a többiek laptopját, aki beteg volt, eltört a lába, azt mások szülei gyakran sok kilométeres kitérővel vitték haza. Akinek ebben a két napban dolgoznia kellett, mentünk, és összepakoltunk neki. Utólag - azt remélem - a legélesebb emlékem az lesz ebből az esetből, hogy egy olyan generáció tagja vagyok, akik ilyen önzetlenül kiállnak egymásért. És megnyugtató, hogy ha egyszer visszamehetünk az egyetemre, és diplomát szerzünk, közülük kerülnek ki a kollégáim, és ha valaha ilyen, vagy ehhez hasonló eset történik, ugyanígy ott leszünk egymásnak. Mert ami egy nemzet egységét alkotja, az nem a pénzügyi biztonság, vagy a magas életszínvonal, hanem az ilyen apró dolgokban való kiállás a másik emberért, hogy számíthatunk egymásra. Meg anya töltöttkáposztája.

Az elmúlt napok eseményei nyomán most már nekünk magyaroknak is  hétköznapjaink részévé vált a koronavírus. Sorok állnak a háziorvosi rendelőknél, gyógyszertáraknál, sokan szájmaszkban, kesztyűben.  A nagyobb boltokban nem mindig van hús, vagy éppen wc papír, sokan púposan megpakolt bevásárlókocsikkal igyekeznek kifelé, hogy még egyet forduljanak. Rendezvényeket már nem lehet szervezni, és sok bolt csak három óráig lehet nyitva.

Az egyetemek után már az iskolák sincsenek nyitva, és a vállalatok, háttérintézmények nagy része már átállt, vagy éppen folyamatban van az átállása az otthoni munkavégzésre – már ahol ez lehetséges.  Ezek az események a járványügyi intézkedések következményei, pánikra azonban nincs ok, hiszen pont ezekkel az intézkedésekkel lehet megfékezni a vírusterjedést. Ez egy olyan háború, amiben mindannyian katonák vagyunk. Csak összefogva, az intézkedéseket kollektívan betartva lehet kordában tartani a vírus terjedését.

Sokan, sok aspektusból megvizsgálták ezt a témát, rengeteg cikk és videó született a koronavírussal kapcsolatban, hogy a mindennapi híradóról, és operatív törzs által hozott intézkedésekről már ne is beszéljünk. Testközelből azonban a saját környezetünkben érezhetjük a hatását, és így válik kézzelfoghatóvá ez az egész. Két lépést hátra lépve, a jelenséget picit más kontextusában vizsgálva sok dolgot megfigyelhetünk, és megannyi kérdést feltehetünk a járvány apropóján.

Globális szemlélet, globális gazdaság, globális vírusterjedés. Elkerülhetetlen következménye a modern gazdaságnak. A világ ipara sok esetben szegmentált, többnyire Európában tervezünk, Kínában, Ázsiában gyártatunk, és azután a föld valamely szegletébe elszállítjuk a kész terméket. Kifizetődő ez, főként osztalékban, részvényindexekben mérhető a gazdagodásunk, gyarapodásunk. De épp most ennek a globális rendszernek az árát is mi fizetjük meg. Emberéletekkel, gazdasági visszaeséssel. Az éremnek azonban két oldala van.

Elgondolkodtató, és talán kissé kisarkított a gondolat, de tény, hogy azt az óriási volumenű környezetszennyezést, amit nemzetközi egyezmények, szigorú kvóták nem tudtak megállítani, most áttételesen a vírusterjedés elleni intézkedések fékezik. A károsanyag kibocsájtás sok helyen töredékére esett vissza. New Yorkban biciklisávnak zárják le az úttest egy részét, hiszen kisebb kockázat egyedül munkába biciklizni, mint metrózni. Kínában sok helyen több év után kitisztult az égbolt, és tiszta a levegő.

Érdekes dolog ez. Vajon szükséges ez a mértéktelen
növekedés? A reklámok által gerjesztett kereslet kielégítése pörgeti a
gazdaságot, vagy tényleg szükségünk van arra a megannyi új elektronikus és
egyéb eszközre? Az évenként cserélt telefon, a három-öt évente cserélt autó
tényleg elengedhetetlen része egzisztenciánknak? Muszáj mindenhova autóval mennünk?
De feltűnnek olyan dolgok is, hogy a vacsorára fogyasztott kenyérhez miért
spanyol paprikát eszünk, Ausztriában készített sonkával, egy Svédországban
készült széken ülve valamilyen kimondhatatlan fantázianevű asztalon? Hiszen rengeteg
mindent meg tudunk itthon, vagy a környező országokkal együttműködve termelni.
Talán szükséges lenne egy kis racionalizálás.

És a politika. Sok előnyünk származik Uniós tagságunkból, azonban most, amikor ég a ház, nincs még közös álláspont, a döntések lassan születnek, nincs határozottság. A problémát a nemzetállamok oldják meg. Ezeknek a gondolatától is sokan irtóznak országhatáron kívül és belül, de amikor intézkedni kell, emberéleteket óvni, hát hirtelen mégiscsak tudja az ember, hogy hova tartozik. Érdekes dolog ez.

A kialakult helyzet miatt számos egyéb, közelebbi
környezetünket érintő kérdést tehetünk fel magunknak. A témaköröket három fő
részre is lehet osztani, személyes, nemzeti és társadalmi valamint gazdasági
témakörökre, de természetesen ezek sok ponton kapcsolódnak, összefüggnek.

Ha a járványügyi intézkedések személyes hatásait vizsgáljuk, egy kicsit olyan érzése lehet az embernek, mintha egy nagyon, nagyon feszes gitárhúron játszottunk volna az elmúlt időben, minden nap, ami nem elpattant, hanem fellazították.

Az intézkedések mellékhatása az otthoni munkavégzés, és az, hogy most a figyelmünk a családunk megóvására terelődik. Felhívjuk anyát, apát, mamát, papát. Meglehet, az egyszerű hétköznapok során nem mindig vagyunk ilyen kitüntetett figyelemmel feléjük. A gyermekeinket is megóvni szeretnénk, kialakul egy családi kupaktanács, hogy akkor ki milyen feladatot végez, ki használja az autót, ki viszi a gyereket, és hogyan lesz a bevásárlás.  Kialakul egy olyan légkör, amiben végre van időnk észrevenni, mi az, ami igazán fontos. Melyek az igazi értékek, mi az, ami minden embernek igazából fontos. A bevásárlási hullám motorja is ez (még ha fölösleges is): mindenki a legrosszabbra készül, és igyekszik a rábízottakról gondot viselni.

Digitális tanítás, otthonról történő munkavégzés - sok család a normális hétköznapok során nem tölt egymással ennyi időt. Akarva akaratlanul is lehetőségünk nyílik arra, hogy a hozzánk legközelebb álló szeretteink mindennapi megpróbáltatásaiba, gondjaiba belelássunk, és családként közösen oldjuk meg a problémákat.

A társadalom viselkedése is érdekes. Vészmadarak, károgók persze voltak, vannak, és lesznek. A kattintásvadász cikkek, a riogatás minden hasonló esemény velejárója, de az ellenpólus sokkal erősebb. Most kézzelfogható az összetartás. Facebook oldalakon, szomszédi, ismerősi körökben szervezkednek az emberek, ki kinek segít, ki vigyáz a gyerekekre, hogy a másik ügyeket tudjon intézni, idős szomszédainknak hogy oldjuk meg a bevásárlást, vagy éppen a receptek kiváltását. Magától értetődő dolog ez, de vegyük észre, hogy mint annyiszor a történelem során, most is képesek vagyunk az összefogásra. Mi magyarok egymás mellett állva erős szövetségben közösen küzdjük le az akadályokat, ha erre szükség van. Évek alatt különböző hírekből, cikkekből szakadt ránk az, hogy mint társadalom, mint nemzet nem működünk, mindenki mindenkinek farkasa. Itt a példa: ha a szükség úgy hozza, igenis összefogunk, és közös problémáinkat megoldjuk. Párttól, ellenzéktől függetlenül, mi magyarok. Nem így kéne minden nap?

A gazdasági nehézségek lesznek azok, melyekkel a vírus leküzdése után szembe kell nézzünk és meg küzdenünk. A visszaesés, a recesszió valószínű, a mértéke lesz kérdéses. Számtalan tényezőt kell újraértékelnünk és újragondolnunk.

Mi az, amiben erősek vagyunk? Mezőgazdaság, ivóvízkészlet, energetika? Mik a geopolitikai előnyeink? Melyek azok a területek, amiben Európa élvonalába tartozunk? Fordítottunk ezekre a területekre elég erőforrást? Megfelelően kiaknáztuk ezeket a lehetőségeket? Vajon hiba az, hogy az eurózónán kívül vagyunk, vagy éppen most lesz óriási lépéselőny?

Kik azok a nemzetek, akik tényleg szövetségeseink? Akikkel
nemcsak egy tárgyalóasztal mellett, hideg üléstermekben tartjuk a kapcsolatot,
hanem akikre valójában számíthatunk? Fordítottunk rájuk elég figyelmet?

Megannyi megválaszolandó kérdés, és számtalan probléma
megoldása vár ránk.

A nagy zuhanások, visszaesések után azonban mindig az újjáépítés következik. Ez nem csak terhet, de lehetőséget is jelent mindannyiunk számára. A nagy világválság nélkül nem lett volna New Deal, és talán közhely, de igaz: a nehéz idők szülik az erős embereket. Közös érdekünk az, hogy egy nemzetként kitartsunk, vált vállnak vetve, összefogva, és az adódó alkalmat kihasználva nemzetünknek a lehető legjobb feltételeket, lehetőségeket, és a legjobb forgatókönyvet biztosítsuk. Hiszen a nemzetet, a közösséget egyenként mi, magyarok alkotjuk. Ahogy a most kialakult csoportokat, az egymással szolidáris embereket, összefogó kisközösségeket nézzük, ez alapján, ahogy Miniszterelnök Úr is mondta: jók az esélyeink.

Tavaly csaknem minden üzleti konferencia megkerülhetetlen kérdése volt, hogy vajon mikor és milyen formában jelentkezik a következő recesszió. Számtalan jövendölést lehetett hallani, de nem várt fronton jelent meg krízis: egy új vírus, ami térdre kényszeríti a globális ellátási láncokkal behálózott világgazdaságot. Először a turizmust és a rendezvényszervezést nullázta le a járvány[1], de más iparágak is komoly visszaesésre számítanak. A termelés kiesése jelentős fennakadást okozhat a kínálati oldalon. Senki nem tudja pontosan, mennyi időre van szükség a járványhelyzet lecsengéséhez: a bizonytalanság és a bevételek kiesése miatt a kereslet is csökken a tartós fogyasztási cikkek iránt, aminek hosszútávú következményei is lehetnek. Ezzel pedig csak a mátrix egy apró darabját érintettük.

A legtalálóbb szó, amivel ezt az időszakot jellemezni tudnánk: az újratervezés. Néhány hónappal ezelőtt, a növekedés időszakában még arra a kérdésre kerestük a választ egyéni és szervezeti szinteken is, hogy miként tudunk hatékonyabbak lenni, többet felhalmozni, magasabb szinten teljesíteni, jobb körülményeket teremteni, több élményt szerezni. Ígéretes projektek, nagyszerű tervek, értékes programok, amikért sokat dolgoztunk és betöltötték a mindennapjainkat. Néha úgy tűnhetett, hogy a növekedésnek sosem lesz vége. Azonban eljött a pillanat, amikor egyértelművé vált, hogy most valami egészen más korszak következik, egy szokatlan berendezkedés, amihez alkalmazkodni kell gondolkodásban is.

Mi változott meg az egyén számára?

Egyrészt hatalmasra nőtt a tehetetlensége. Eddig kézben tartottuk az életünk minden területét, aktív befolyásunk volt a vállalkozásunk teljesítményére, most pedig az otthonainkba zárva keressük a kiutat ebből a válságból. Bár valóban kevés ráhatásunk van a járvány következményeinek alakulására, a tehetetlenség megtanít alázatosnak lenni és elfogadni, hogy léteznek rajtunk kívül álló erők, amiket nem tudunk kontrollálni.

Másrészt megkérdőjeleződnek a prioritásaink. Békeidőben az önmegvalósítás egyre magasabb lépcsőfokaira kapaszkodunk fel, ambiciózus célokat tűzünk ki magunk elé, és vég nélkül keressük az új kihívásokat. Amikor viszont eljön a válság, mindenki a legalapvetőbb szükségleteire fókuszál, szeretné biztonságban tudni a szeretteit, és gondoskodni a megfelelő ellátásról. Ez a kihívással teli időszak egyúttal alkalmat teremt arra is, hogy megálljunk a rohanásból, félretegyük a többdimenziós feladatlistánkat, és átértékeljük mit tartunk fontosnak az életben. Lehetőségünk van lelassítani, és a határidőnaplónk helyett a kapcsolatainkra figyelni, időt szakítani olyan tevékenységekre, amikre eddig a zsúfolt napirendünk miatt nem találtunk alkalmat.

Egy járványban az egyén közösséghez való viszonya is fókuszba kerül. Korábban talán a saját céljaink elérése motivált minket. Most azt is megtanuljuk, hogy csak együtt, közös erőfeszítéssel tudjuk legyőzni a vírust. Lehetőséget kapunk arra, hogy érzékennyé, türelmessé és empatikussá váljunk a körülöttünk élők irányában, és felismerjük az összefogásban és az egymás megsegítésében rejlő hatalmas erőt. Lesznek olyanok, akiket nem fog érzékenyen érinteni a válság, de nekik is van felelősségük: felkarolni azokat, akik a túlélésért küzdenek. Egy nemzet ebből a helyzetből csak együtt, egymást támogatva és egymásra vigyázva találhat kiutat.

A válság, amiben már most nyakig benne vagyunk, lehetőség is egyben. A megváltozott körülmények alázatra, szolidaritásra, átértékelésre tanítanak. Végigtekinthetünk az életünk pillérein, és ráeszmélhetünk, mennyi mindenért lehetünk hálásak. Sok dologról kell lemondanunk az előttünk álló időszakban, de ez arra késztethet minket, hogy értékeljük és megbecsüljük mindazt, amiben eddig részesültünk. Milyen nagyszerű lesz majd újra átélni a találkozások örömét, érezni a mindennapok pezsgését, hosszútávú terveket készíteni és szorongástól mentesen, békében élni!  

Ha véget ér ez az időszak, új emberként térhetünk vissza a normális kerékvágásba és közösen, egymást támogatva építhetünk egy reményteljes jövőt.

[1] https://g7.hu/vallalat/20200313/sirnak-az-ugyvezetok-egymasnak-teljesen-lenullazott-egy-magyar-iparagat-a-jarvany/

2020 áprilisa: délután szinte üres a Deák Ferenc tér, gondolák helyett delfineket és hattyúkat látunk a velencei csatornákban - illetve látnánk, ha nem lenne tilos Olaszországba utazni. 2021-ben játszák a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokságot. Reggelente van ülőhely a 4-6 villamoson, alapvető tisztálkodási cikkek és tartós élelmiszerek viszont nincsenek a boltokban. Mindezek pár hónappal korábban még elképzelhetetlenek voltak. Jelenleg azonban ez az európai valóság - és a világ többi pontján sem rózsás a helyzet.

A XXI. századra már-már axiómává vált, hogy modern világunk csak ama globális valójában létezhet: az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások zöme, valamint a turizmus csak határokon átívelve működhet igazán, és teljes valójában. Ennek az elméletnek az antitéziseként jelentkeznek a koronavírus járvány deglobalizáló hatásai.

Anthony Giddens, brit szociológus megfogalmazása szerint „a globalizáció a világot átfogó társadalmi kapcsolatok intenzitásának növekedése, amely révén távoli helyek úgy kapcsolódnak össze egymással, hogy az egyik helyen bekövetkező eseményeket sok kilométernyi távolságban lejátszódó folyamatok befolyásolják, és viszont.” A történelmi előzmények között említhető a Hanza-szövetség kialakulása és a gyarmatbirodalmak létrejötte. A globalizáció a XX. század végén a vasfüggöny leomlásával, az egyre mélyülő európai integrációval, a kommunikáció és a távközlési eszközök fejlődésével vált teljessé. A folyamat máig tart, és behálózta az egész világot. 

2020 januárjában azonban valami megváltozott, amikor két ember életét vesztette a koronavírus okozta tüdőgyulladásban Vuhanban. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kezdetben ellenezte az utazási tilalom bevezetését, arra hivatkozva, hogy nincs jel, ami a betegség könnyű terjedésére utalna. Mint rövidesen kiderült: óriásit tévedtek.

A tavaly decemberben Kínában felbukkant, és onnan az egész bolygóra villámgyorsan kiterjedt járvány ékes bizonyíték a globalizáció létére. Ugyanakkor a védekezés ellene deglobalizáló hatású - véli Kate Andrews, a Spectator gazdasági szakírója. A koronavírus már most hatalmas gazdasági károkat okozott világszerte, ez viszont csak a jéghegy csúcsa. A kialakult probléma megoldásában az országoknak össze kell fogniuk, azonban az intézkedések fajtájáról és azok meghozataláról a nemzetállamok döntenek, ahogy az ezzel kapcsolatos jogalkotás és a felelősség is a nemzeti kormányokat terheli.

Az első iparág, ami eszünkbe jut, ha arra gondolunk, hol okozhat szignifikáns károkat egy ilyen járvány kitörése, a turizmus. A belföldi utazások számának jelentős csökkenése hátterében alapvetően két - egy objektív és egy szubjektív - ok áll. Az előbbi: a kormányok utasítása, hogy mindenki maradjon otthon, és az éttermek, kávézók, színházak és szórakozóhelyek működésének a korlátozásai. A szubjektív ok a vélt vagy valós félelem a vírustól, ami arra sarkallja az embereket, hogy ne hagyják el lakásaikat. A pánikhangulatban pedig az utolsó dolog, amire gondolnak, hogy elutazzanak valahová nyaralni. A külföldi utazások gyakorlatilag lehetetlenné is válnak: mind több ország vezet be beutazási tilalmat, és drasztikusan csökkent a repülőjáratok száma. A járványügyi intézkedések hatványozottan sújtják azokat az országokat - így többek között Olaszországot és Franciaországot - amelyek gazdaságának egyik fő pillére a turizmus volt.

Az elmúlt évek világszerte gazdasági növekedést hoztak magukkal, ami egyre élénkülő turizmussal párosult. Ez egyik pillanatról a másikra szinte nullára esett vissza, ami az állami (adó)bevételek jelentős csökkenésén kívül azt is jelenti, hogy számos - az említett iparágban tevékenykedő vagy arra építő - vállalkozás fog csődbe menni, és sokezer ember állása szűnik majd meg, akik ennek következtében kevesebbet fognak fogyasztani. Hatékony kormányzati intézkedések nélkül a gazdaság recesszióba fordulhat.

A deglobalizáció a turizmuson túl az ipari termelésre is óriási csapást mér, különösen az olyan országok esetében, mint Olaszország, ahol nem csak a nemzetközi személy-, de az áruszállítást leállították. Kína egyes területein hasonló korlátozások vannak hatályban, ami az egész világ gazdaságát befolyásolja, hiszen az ország a nyugati államok összeszerelő műhelyeként funkcionált hosszú évtizedeken keresztül, most pedig nem tudja elszállítani termékeit más nemzetekhez. A problémát tovább mélyíti, hogy az utóbbi években már Kína is kiszervezte az ipari jellegű munkák egy részét a környező kisebb keleti országokba, a jelenlegi megszorító intézkedés mellett pedig így nem csak eladni, de felvásárolni is kizárólag korlátozott mértékben képes, ami az egész nemzetközi kereskedelemre bénító hatással lesz.

Az ipari termelés kapcsán ráadásul felmerül egy másik probléma is: a gyárakban túl sok ember dolgozik relatíve kis helyen, ezért, egészségügyi okokból, sorra függesztik fel a tevékenységüket - hazánkban többek között a győri Audi, a miskolci Bosch és a szentgotthárdi Opel.

A turizmus és a termelés visszaesése miatt világszerte komoly következményekkel kell számolnunk. A koronavírus rámutatott, milyen egészségügyi és gazdasági veszélyeket hordoz magában a globalizmus. Jól láthatjuk, mennyire sérülékeny a nemzetközi kereskedelem: már a kínai karanténok is komoly beszállítói fennakadásokat okoztak a világ minden táján, köszönhetően annak, hogy a fejlett országok jelentős része az (összeszerelő) iparuk túlnyomó hányadát kiszervezte keletre, elsősorban a járvány kitörési gócpontjának számító 1,4 milliárdos lakosságú országba. 

A Nagyvállalatok Logisztikai Vezetőinek Klubjában Ligetfalvi Gábor, gazdasági szakértő a globalizmus olyan gazdasági rendszernek nevezte, amely lehetővé tette az életszínvonal emelkedését, azonban rövidesen véget ér. A globalizmusból a legtöbbet egyértelműen a kínai gazdaság profitált, azt azonban, hogy kik lesznek a deglobalizáció nyertesei, egyelőre nem tudhatjuk. Szakértő elemzők szerint szóba jöhet Mexikó, India, de akár Európa, vagy az Egyesült Államok is.

A gazdasági növekedés nem tartható fenn örökké, a személyek, az áruk és a szolgáltatások áramlása pedig egyszer el kell, hogy érje a tetőpontját. Ez az idő talán most jött el. Minden szakértő egyetért abban, hogy a vírus hatására vissza fog szorulni a globális szabadkereskedelem. Ez akár egy jelenleg még nem ismert méretű világválságot is generálhat, melynek megoldása az egész társadalom közös ügye. Az egészségügyi krízis megszüntetését követően a gazdaság visszaállítása a növekvő pályára, és a fenntartható fejlődés megvalósítása lesz a politikai elit legfontosabb feladata. Mohamed A. El-Erian, az Allianz vezető gazdasági tanácsadója hívta fel a figyelmet arra, hogy a deglobalizáció rossz szándékú, nem állami aktorokat a társadalmi és gazdasági életet destabilizáló fellépésre bátoríthat - írja a Világgazdaság -, így a demokratikus legitimációval rendelkező kormányoknak az ilyen jellegű “támadásokra” is fel kell készülniük.

A deglobalizációnak vannak és lehetnek pozitív hatásai is: a repülőjáratok számának jelentős korlátozásával máris többet tettünk a környezetünkért, mint amiről svéd klímaaktivista tinédzserek valaha is álmodtak. Töredékére csökkenthetjük az óceánok szennyezettségét, ha a többezer kilométerről importált mangó és kivi helyett az Európában is nagy számban termő almát és szőlőt fogyasztjuk.

Szűcs Gábor

Források

• https://hu.wikipedia.org/wiki/Globalizáció
• https://index.hu/kulfold/2020/01/17/ket_embert_megolt_a_rejtelyes_koronavirus_kinaban/
• https://szombat.org/hirek-lapszemle/koronavirus-es-deglobalizacio
• https://www.spectator.co.uk/article/will-coronavirus-push-globalisation-into-reverse
• https://mandiner.hu/cikk/20200306_koronavirus_hatasai_a_vilaggazdasagra
• https://www.vg.hu/velemeny/elemzes/alkalmazkodas-a-gyorsan-valtozo-vilaghoz-2-2077716/
• https://mandiner.hu/cikk/20200316_orban
• Észak-Magyarország, 2020. március 19-i lapszám

A koronavírus nagyon hirtelen vált a világ legnagyobb problémájává. Az élet szinte megbénult, és a vírus gyors terjedése miatt a gazdasági következmények máris súlyosak, de még beláthatatlanok. Mit tudunk tenni mi, fiatalok ebben a kiszámíthatatlan helyzetben? Hogyan alakul majd az életünk a következő hónapokban? Biztos válaszokkal nem szolgálhatok, azonban fontos, hogy a megoldások keresésére, és a védekezésre fókuszáljunk a pánik helyett. Még talán nehezen állunk át az új valóságra, de talán a jövőben újra értékelni fogunk olyan dolgokat, amiket eddig természetesnek vettünk a hétköznapokban.

Hiteles források

Ma már talán senkinek nem ismeretlen, hogy mi az a koronavírus, és miért fordult a feje tetejére a világ csupán néhány hét leforgása alatt. Nagyon fontos azonban, hogy hiteles forrásokból szerezzük ismereteinket. Nem szabad felülni a híreszteléseknek, rémhíreknek, átveréseknek, csak tiszta forrásból tájékozódjunk, több forrrást is felkeresve. Sokszor nagyobb kárt okozhatunk egy álhír továbbadásával, mint a szabályok figyelmen kívül hagyásával.

Kik vannak veszélyben?

Bár a vírus főleg az idős, beteg embereket veszélyezteti,

közös felelőssége a társadalomnak meggátolni a terjedést.

A fiatalság főleg hordozóként jelent kockázatot, ezért volt indokolt az iskolák és egyetemek épületeinek bezárása, és az iskolalátogatási tilalom bevezetése. A távoktatás rendszere kihívás elé helyezi az oktatásban résztvevőket, de lehetőséget nyújt a tanároknak és diákjaiknak, hogy a félév az előírt menetrend szerint folytatódhasson tovább. 

Sokaknak nem könnyű megoldani az élet mindennapos kihívásait a korlátozások idején, azonban okkal kérik egyre többen, hogy aki tud, maradjon otthon. A halaszthatatlan dolgok persze kivételt jelentenek, azonban most azzal tudjuk a legtöbbet tenni, ha nem fertőzünk, illetve nem fertőződünk meg. 

Egy világ találkozott egy új fogalommal: home office

Akiknek lehetőségük van rá, otthonról dolgoznak, azonban néhány területen lehetetlen "home office"-t alkalmazni. Sokan elveszítették már, mások pedig elveszíthetik a következő időszakban a munkájukat, hiszen a korlátozások bevezetésével több cég is bevétel nélkül maradt. A gazdaság nagyon nehéz helyzetbe került, és nincs biztos információnk meddig tart ez az állapot. Az emberek eszeveszett módon igyekeznek betárazni tartós élelmiszerekből és egyéb árucikkekből, pedig nincs hiány semmilyen élelmiszerből. 

Nekünk fiataloknak sem könnyű hosszászoknunk az új életformához, hiszen a legtöbbünk elveszítette munkahelyét, gyakornoki pozícióját, így az albérletek fizetése és az étkezések megoldása is problémába ütközhet. Úgy gondolom az a legfontosabb, hogy próbáljuk megtalálni azt a kevés pozitív tényezőt, ami segíthet átvészelni ezeket a bizonytalan heteket, hónapokat. A családdal töltött idő, a tanulmányokban való előrehaladás, egy-egy új hobbi- vagy streaming szolgáltató felfedezése :) átlendíthet minket a szomorúbb napokon.

A végére várva

Vannak pillanatok - például az egy főre jutó olimpiai érmek listáját nézve, vagy a Nobel-díjasok sorát olvasva - amikor jó érzés magyarnak lenni, és legalább ilyen jó érzés volt magyarnak lenni, amikor arról olvastam a médiában, hogy az ország mindent megtett annak érdekében, hogy mihamarabb kimenekítse Kínából és a többi fertőzött országból azokat, akik erre igényt tartottak. Operatív törzset hoztak létre, olyan elismert szakemberekből, akik látszatintézkedések helyett minden tudásukkal a vész megfékezésén dolgoznak éjt nappallá téve. Összeszedett intézkedésekkel, gyors reakcióval, az emberek egészségének védelmét, megőrzését tűzték zászlajukra. Naponta tájékoztatják az embereket, és válaszolnak releváns és olykor teljesen fölösleges újságírói kérdésekre. A gazdasági intézkedések bővítésével több tízezer magyar háztartás kaphat segítséget, hiszen belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha a hónapokig dolgozni képtelen családfenntartók magukra maradnak. Újabb és újabb intézkedések bejelentése van napirenden, így csak abban bízhatunk, hogy jó kezekben vagyunk és, hogy minél hamarabb vége lesz ennek a rémálomnak.

Határokon innen

Számomra az egyik legfurcsább jelenség a határok lezárásnak folyamata. Európai uniós tagországként hozzászoktunk ahhoz, hogy korlátlanul utazhatunk szinte bárhová a kontinensen belül, akár csak egy személyi igazolvány felmutatásával. Manapság olyan kedvező feltételekkel lehet utazni, hogy egyetemistaként is megtehetjük, hogy néha ellátogassunk egy-egy külföldi országba. A vírus terjedésével azonban – érthető módon- az országok igyekeznek meggátolni a fertőzött emberek bejutását a határokon, így egyre több területre vezettek be határzárat vagy karantént. Repterek és vasútállomások zártak be, és a személyi forgalom sok helyen le is állt. A rég várt nyaralásokat és kirándulásokat felfüggesztették, és a turizmus, mint üzletág hatalmas veszteségeket szenved el.

Sajnos nem láthatjuk előre, mi vár még ránk a következő hónapokban, azonban nekünk fiataloknak kötelességünk betartani a szabályokat, és megadni minden segítséget a járvány kordában tartásához. Tudom, hogy most többségünk elkeseredett és reménytelennek látja a helyzetet, de bízzunk abban, hogy közös erővel látható hatást érhetünk el. Magyarországnak úgy tűnik, egyenlőre sikerül lépést tartani a vírussal, de olasz, spanyok és amerikai polgártársaink kritikus napokat és hatalmas krízist élnek meg. Csak reménykedni tudunk abban, hogy mi nem tapasztaljuk meg az ő mindennapjaikat.

No border?

Fiatalként megélni annak idején a schengeni övezethez való csatlakozást furcsa élmény volt. Az egyik ismerősöm, amikor először lépett át Szlovákiába mindenféle ellenőrzés nélkül, alig bírta a határnál egyik lábát a másik után tenni és néhány lépés után még könnycsepp is megjelent a szemeinél… néztem, de nem értettem a meghatódottság igazi okát. Most, évekkel később is tisztán emlékszem erre a pillanatra, és azon gondolkodom, hogy vajon majd én is elérzékenyülve fogok-e átlépni egy országhatárt első alkalommal, miután már túl leszünk ezen a globális szörnyűségen.