Reaktor

Rengeteg elemzés, cikk veszi központi témájaként a Kínai Népköztársaság, vagy miként a sajtóban sokszor hivatkoznak rá, a kínai óriás 21. századi világpolitikai szerepét. A témát több szempontból is meg lehet közelíteni, jelen esetben a regionális szintű befolyásszerzés kerül a fókuszba. A címben is feltüntetett régióra pedig nem véletlen esett választás, példáján keresztül jól szemléltethető az amerikai - kínai versengés.

A kínai - latin-amerikai kapcsolatok története

A Monroe-elv meghirdetése óta (1823) egyértelműen csökkenni látszik az Egyesült Államok dominanciája a kontinensen, amelynek oka Kína jelenléte Latin-Amerikában (a fogalom alatt Mexikót, Közép-Amerikát, Dél-Amerikát és a Karibi-térséget értjük).

Míg az Egyesült Államok a 19. század óta saját hátsó udvaraként tekinti Latin-Amerikát, addig Kínával csak 1978-ban történt meg a diplomáciai kapcsolatfelvétel, majd a reform és nyitás politikája következtében, az 1980-as évektől beszélhetünk gazdasági kapcsolatfelvételről. Peking ettől az időszaktól kezdve fogalmazta meg az új piacok felkutatásának szükségét, ugyanis gyors ütemben növekvő gazdasága egyre nagyobb nyersanyag- és energiakeresletet eredményez. Ennek következtében már az 1990-es évektől megfigyelhető, hogy Kína legfontosabb kereskedelmi partnereiként azokat a fejlettebb gazdaságokat tekinti, amelyek nyersanyagokban bővelkednek. Egy olyan hagyományos centrum-periféria felosztás jön létre az ezen országokkal kialakított kereskedelemi kapcsolatokban, amelyben Kína magas hozzáadott értékű ipari termékeket exportál (például textil, háztartási és elektronikai cikkek).  Latin-Amerika exportcikkei közül fontos kiemelni a kínai társadalom számára nélkülözhetetlen termékeket, mint a különböző ásványkincseket, az energiahordozókat, illetve az élelmiszeripar is jelentős mértékben támaszkodik a latin-amerikai termékekre, például szójabab importjára. A kínai fél nyersanyagéhsége tehát egy olyan kiindulóalap volt a kétoldalú kapcsolatokban, amely az ezredfordulón számokban még aligha jelentős. Rendelkezésre áll itt olyan adat, miszerint 2001 környékén a  régió lakosságának 3%-a élt olyan országban, ahol Kína volt az elsőszámú kereskedelmi partner, majd ez a szám dinamikusan nőtt, 2022-ben elérte a 60%-t. Ami pedig a kereskedelmi kapcsolatok forgalmát illeti, 2022-re a tizenhétszeresére nőtt 2001-hez képest.

Az ezredfordulót követően már egy tudatosan kiépített startégiával lehetne jellemezni az együttműködést, a szabadkereskedelmi tárgyalássorozatok mellett előtérbe kerül a katonai együttműködés is, mely egy már standardizált, professzionálisan felállított intézményi keretben történik. Ezesetben sem elhanyagolhatók különböző politikai érdekek, amelyek a szorosabb együttműködés hátterében álltak. A latin-amerikai országok ebben az időszakban tett közeledését az ún. rózsaszín hullám, avagy pink tide fordulat alapozza meg, a hatalomra kerülő, antiimperialista és szuverenista kormányok új partnereken keresztül kapcsolódnak be a világgazdaságba, illetve törekszenek a külpolitikai kapcsolataik diverzifikációjára, pont az Egyesült Államokkal kialakított együttműködés különböző szintjeinek romlása miatt. A biztos bevételi források és diverzifikáció mellett megnőtt az igény a külföldi működőtőke befektetésekre. A régió politikai elitje számára világossá vált, hogy bilaterális kapcsolataik sokkal kompetitívebben működhetnek, mint például a Kína és az Európai Unió közötti kapcsolatok, rengeteg projekttel, mind az infrastrukturális, mind az energiával és technológiával kapcsolatos beruházások terén. A kereskedelmi kapcsolatokhoz hasonlóan a kínai működőtőke-beruházások is számszerűsíthetők, ezeknek értéke 2022-re 12 milliárd dollárra nőtt.

 Itt érdemes egy olyan projektet kiemelni, amelyet a 2000-es évek eleje óta nagy médiafigyelem övez. 2008-ban a Kína és Latin-Amerika közötti első fehér könyvben először tettek említést az űrtechnológia-projektről, mely azóta is nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekinthető az Egyesült Államok szemszögéből. Az űrtechnológiai projekt a kapcsolatok elmélyülésével egyetemben, egy komoly pénzügyi segítség lehet a populista rezsimek számára, avagy Kínától olyan forrásokra tehetnek szert, amelyekre a nyugati államoktól nem. Az űrkutatással kapcsolatos projekteket a Kínai Fejlesztési Bank finanszírozza. Ebben szerepet kap az űrkutatási infrastruktúra kiépítése, távérzékelők és kommunikációs műholdak felállítása, a földi állomások hatékonyabb adatmegosztása a Pekinggel folytatott jobb kommunikáció érdekében. Érdekes tény lehet például, hogy Kínának saját területén kívül, Argentínában van a legnagyobb űrlétesítménye. Peking rendszeresen hangsúlyozza, hogy támogatja Latin-Amerika műholdas technológiájának fejlesztését, a pénz- technológiai források mellett ezt szervezeti úton is teszi. Nem véletlen kért fel egykor például Venezuelát is az ILRS-hez (International Lunar Research Station) való csatlakozásra, melyet Venezuela elfogadott, a kutatóállomás így fontos bázisául szolgál a Kína, Oroszország, Pakisztán, Egyesült Arab Emírségek, Azerbajdzsán és Venezuela közötti tudományos eredmények megosztására.

Mindezek mellett a kínai befolyás Latin-Amerikában a nemzetközi kapcsolatok szintjén még úgy is mérhető, hogy 21 LAC ország (latin-amerikai és karibi országok) csatlakozott az Övezet és Út kezdeményezéshez, ezzel szemben a Biden-féle ’Build Back a Better World’ kezdeményezés kevéssé örvendhet népszerűségnek a kontinens országai körében.

 Kína politikai érdekei a térségben, az Egyesült Államok politikai befolyásvesztésére kivetítve

Az említésre került kínai projektek azon túl, hogy nemzetbiztonsági kérdéseket feszegetnek az Egyesült Államokban, mindenképp presztízsépítésként érvényesülnek akár a közmédiában, akár Latin-Amerika politikai elitjének körében. Az építőipari és infrastrukturális beruházások például nagyon jól kommunikálhatók, az űrkutatás-technológia úgyszintén. Az ilyen látványprojektek így ellensúlyozhatják a nyugati sajtó Kínát célzó kritikáit, nemzetközi szinten tovább növelik a kínai technológiába és know-how-ba vetett bizalmat. Presztízsépítés szempontjából még megfigyelhető Kína részéről az emberek-közötti kapcsolatok tudatos fejlesztése, a rengeteg diákcsere-program, ösztöndíjprogram általánosságban növeli a civil társadalom bizalmát, szimpátiáját Kína irányába, míg ez a fajta szimpátia az Egyesült Államok esetében – főként az észak-amerikai hübrisz miatt - veszít erejéből. Ez egy olyan folyamat, ami a 19. századig visszavezethető, megmutatkozott az Amerikai Államok Szervezetén keresztül is. Ez esetben a latin-amerikai államok fő problémája lehet, hogy az USA politikai nyomásgyakorlása csökkenti mozgásterületüket, a szervezeti együttműködés intervencióval jár, miközben Latin-Amerika kerüli a gazdaságban és külpolitikában a politikai elköteleződést. Ezzel szemben Kína a non-intervenciót hirdeti, nem avatkozik be belpolitikába, ugyanakkor többszintű együttműködéseit az egy Kína elvéhez köti. Nem titkolt külpolitikai cél, hogy a LAC országok mindegyike szüntesse meg Tajpejjel diplomáciai kapcsolatait, hiszen jelenleg 7 olyan állam is található a térségben, amely elismeri Tajvant. Politikai befolyásra továbbá az Egyesült Nemzetek Szervezetében tesz szert, például a kínai fejlesztési segélyekből részesülő államok esetében magas az ’együttszavazások’ száma, Kína javára.

Összegzésképp elmondható, hogy a Kína és Egyesült Államok között kialakult versengés nem pusztán ipari területekre, hanem földrajzi-térségekre is vonatkozik, különböző politikai célok érdekében. Az pedig, hogy Kína megvetette lábát Közép- és Dél-Amerika államaiban, előtérbe hozza az érdekszférák koncepcióját a 21. században.

A státuszszimbólumok szerepe

Az emberek a történelem kezdete óta rendelkeztek azzal az alapvető tulajdonsággal, hogy vagyoni és politikai helyzetüket bemutatva jelezzék a külvilágnak, milyen nagy befolyással rendelkeznek. A státusz – vagyis politikai erő és anyagi helyzet – a történelem minden szakaszában a társadalmi helyzetet meghatározó tényező volt, így az előkelő státusz (vagy annak látszata) mindenki számára azt jelentette, hogy az illető befolyásos és anyagilag független. A befolyásos és gazdag embereket a társadalom tisztelte és irigységet is kiváltott, ha valaki magas társadalmi pozíciójáról árulkodó tárggyal rendelkezett.

Az emberek függetlenül a történelmi korszaktól szerették, ha a társadalom előkelőnek és rangosnak tartja őket, ezért a státusz kifejezése az egyének megítélésének alapvető eszközévé vált. A státusz (gazdagság, szabadság, befolyás) az idő múlásával nem változott, de a kifejezés módja annál inkább. A kőkorban is mások rólunk alkotott képének formálása volt a cél, akárcsak napjainkban, de a cél elérése érdekében akkor nyilvánvalóan nem a mai státuszszimbólumokat használták. Luxus autók, drága órák, utazások és mobiltelefonok hiányában az ősemberek azzal jelezték befolyásos helyzetüket amivel tudták: a természetben megtalálható kincsekkel.

A jáde eszközöktől a luxusautókig

A kőkori leletek számos alkalommal olyan használati tárgyak, melyeket őseink mindennapi tevékenységeik során vettek igénybe. Meglepő módon, a jádéből készült balták, kések és egyéb eszközök a leggyakrabban felfedezett leletek közé tartoznak. A tény azért meglepő, mert a jáde egy rendkívül ritka anyag, melynek nem csak megtalálása, de kitermelése és feldolgozása is bonyolult. A jádéből készült eszközök előállításának nehézsége a bizonyíték arra, hogy az ősemberek alternatív anyagok helyett mégis jádéből készült tárgyakat használtak, hiszen ezzel tudták kifejezni, hogy megtehetik, hogy értékes késeket, baltákat csorbítsanak, hiszen pozíciójuk a közösségben eléggé magas ehhez.

Jáde – az ősemberek státuszszimbóluma

Forrás: Reddit

Az ókorban egyre szélesebbé vált azoknak a tárgyaknak a köre, melyek a társadalmi pozíció kifejezésére alkalmasak. Földrajzi és kulturális tényezők is befolyásolták, mi számít státuszszimbólumnak. Ennek megfelelően míg az ókori Egyiptomban a lábbelik, addig Hellász területén a ruhadarabok és a smink szolgálta a társadalmi rangjelzést. A saruk és cipők megbízható státuszszimbólumok voltak, hiszen a fáraó és közvetlen környezete engedhette meg magának, hogy a rendkívül drága ruhadarabokat megfizessék. Hasonlóan a smink esetében, az értéket a ritkaság és az ár biztosította.

A középkorban a világ különböző tájai között egyre élénkebb kereskedelmi és politikai kapcsolat alakult ki az új utak építése és a tengeri hajózás elterjedése miatt. A szorosabban összeköttetett világban az áruk, információ és az emberek az ókorban nem tapasztalt módon tudtak áramlani, de a távolról érkezett eszközök és termékek a szállítási költségek miatt az átlagemberek számára megfizethetetlenül drágának számítottak. A szállítás nehézsége és költségessége az egzotikus, különleges árucikkeket nagyszerű státuszszimbólummá tette. Az árucikkek nem csak eszközök vagy fűszerek, de állatok is lehettek. Példaként említhető az oroszlánok, papagájok és zsiráfok nemzetközi diplomáciában betöltött szerepe. Az egyes országok uralkodói gyakran tartottak vagy adtak ajándékba olyan állatokat, melyek az adott régióban nem voltak őshonosak. Ez ad magyarázatot a talányra, mit kerestek a budai várban oroszlánok Hunyadi Mátyás uralkodása idején, vagy hogy miért egy uralkodó állatgyűjteménye képezte az európai államok állatkertjeinek magját.

A svéd királyi család udvari oroszlánja a gripsholmi kastély állatkertjében

Forrás: Kungligaslotten

Az élelmiszerek terén is a ritkaság és az ár volt a mérvadó – státuszszimbólummá csak a nehezen elérhető, értékes alapanyag válhattak. Az újkor kezdetén a cukor ilyen alapanyag volt, mivel Európában nem termeltek a maihoz hasonló módon cukrot. A messze földről érkező édesítőszer minden háztartásban szükséges volt, de a ritkasága miatt korlátozott volt az elterjedése. A vagyonos csoportok (uralkodók és nemesi családok) természetesen folyamatosan ízesíthették az ételeiket cukorral, de sokaknak közülük ez sem volt elég. A nemesi családok vagyonuk és társadalmi státuszuk kifejezésére a cukrot nem, mint étel, hanem mint dekoráció használták. A cukrot megolvasztva az anyag formálható, ezért a hozzáértő cukorszobrászok attraktív dekorelemeket tudtak belőle készíteni. A szobrok - melyek mérete is fontos jelentést hordozott – a nemesség gyakran alkalmazott szignáljai voltak.

A cukorszobrok nem csak embereket vagy állatokat, gyakran épületeket is ábrázoltak

Forrás: NPR

A jáde kitermelése és feldolgozása, lábbelik készítése vagy a cukor Európába szállítása napjainkban már nem olyan költséges, mint a történelem korábbi évszázadaiban. Mivel egy cukorszobor vagy cipő nem utal kivételes anyagi helyzetre, az emberek új státuszszimbólumokat kezdtek használni. A 21. században megszámlálhatatlan módon jelezhetjük anyagi függetlenségünket vagy társadalmi befolyásunkat. Ugyan a szokások országonként nagyban eltérhetnek, vannak olyan tárgyak, melyek globálisan a vagyon és az előkelő rang meglétére utalnak. Ilyenek a drága autók, luxus utazások, túlárazott éttermek látogatása vagy a legújabb mobiltelefonok birtoklása. Az iPhone 6 pár évvel ezelőtt még alkalmas volt a gazdagság jelzésére, de 2024-ben már inkább az ellenkezőjéről tanúskodik. Ez nem meglepő, hiszen az olyan eszközök, mint az iPhone, melyből évente új modell jelenik meg, hamar elavulttá válnak, státuszszimbólumként csak a legmodernebb készülékek használhatók hitelesen. Persze az is igaz, hogy a már rég nem gyártott tárgyak értéke idővel újra nőni kezd, gondoljunk csak az oldtimer autókra vagy az Apple első okostelefonjaira.

Az eszközök változnak, de a cél ugyanaz: mutassuk meg a környezetünknek, milyen kivételes státuszt élvezünk!

A digitális gazdaság térnyerésével egyre több dolgozó választja a platform munkát, ám jogi helyzetük tisztázása továbbra is vitatott kérdés. Sem az államok, sem az Európai Unió, sem a nemzetközi szervezetek nem nyújtottak még egyértelmű iránymutatást arra vonatkozóan, hogy a platform munkások munkavállalóknak vagy egyéni vállalkozóknak minősüljenek. (A platform munkások több, mint 90%-a önfoglalkoztatóként dolgozik.) A kérdés körüli bizonytalanság alapja, hogy a platform munkások olyan helyzetben vannak, amelyben a munkavégzés jellege és a munkaviszony feltételei nem mindig egyértelműek. 

Munkavállaló bemutatása általánosságban

A Munka Törvénykönyve (Mt.) nem ad egyértelmű definíciót a munkavállalóra, de az Mt. 42. § (2) szerint

„a munkaszerződés alapján a munkavállaló köteles a munkáltató irányítása szerinti munkát végezni, a munkáltató köteles a munkavállalót foglalkoztatni és munkabért fizetni.”

A munkaviszony jellemzői közé tartozik a más részére végzett munka, szerződés alapján, ellenérték fejében, alárendeltségben és önállótlanságban. Az alárendeltség és az önállótlanság a legfontosabbak ebben az értelemben. A munkavállaló döntéseit nem önállóan, hanem a munkáltató irányítása alapján hozza meg, és egyértelműen gyengébb fél a jogviszonyban. A munkajog célja, hogy ezt az egyenlőtlenséget csökkentse, a munkavállalók védelmét és jogaikat erősítve.

Vállalkozóbemutatása általánosságban

A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) szerint

„a vállalkozási szerződés alapján a vállalkozó tevékenységgel elérhető eredmény megvalósítására, a megrendelő annak átvételére és a vállalkozói díj megfizetésére köteles.”

A vállalkozó maga szervezi meg a tevékenység feltételeit, szerzi be a szükséges anyagokat, és a megrendelő utasításai nem terjedhetnek ki a tevékenység megszervezésére. A vállalkozási jogviszonyban a felek egyenrangúak, a közöttük fennálló jogviszony kereteit közösen, mint mellérendelt szereplők állapítják meg. A közöttük fennálló jogok és kötelezettségek egyenrangú jogviszonyt feltételeznek.

Összehasonlítás 

A legmarkánsabb különbség a munkavállaló és a vállalkozó között az önállóság mértékében rejlik. A munkavállaló alárendeltségben, irányítás alatt dolgozik, míg a vállalkozó önállóan szervezi meg munkáját és vállalkozását. A munkaviszony keretjellegű jogviszony, ahol a munkavállaló rendelkezésre áll, és a munkáltató foglalkoztatja, míg a vállalkozási jogügylet egy eredménykötelem, amely előre meghatározott eredmény elérésére irányul.

Platform munkás, mint munkavállaló 

A platform munkások helyzete számos szempontból a munkavállalókéhoz hasonló. Alárendeltségi viszonyban vannak, mivel a platformok általános szerződési feltételeit fogadják el, ami megszünteti szerződési szabadságukat. A platformok fizetik ki bérüket, levonva saját profitrészüket. A platform munkások nem választják ki megrendelőiket, és nem szervezik meg saját munkájukat; mindezt a platform végzi helyettük.

Teljesen be vannak tagozódva a platform szervezetébe, amely meghatározza munkarendjüket és munkavégzési körülményeiket. A fogyasztói értékelések alapján a platform befolyásolhatja bérüket és munkakörülményeiket, amely a munkaviszony egyértelmű jele.

Az elhíresült Uber-ügy példája is rávilágít arra, hogy a mennyire kiszolgáltatottak a platform munkások. Az Uber sofőrök esetében a platform megszüntetheti a jogviszonyt, ha a sofőr nem fogad el elég fuvarkérést, vagy ezen fuvarkérések meghatározott százalékát visszamondja. Ez – a munkavállalók esetében ismert – a munkaviszony azonnali hatályú megszüntetésének az esete azzal a különbséggel, hogy itt még csak arra sincsen szükség, hogy a platform munkás lényeges és súlyos kötelezettségszegést kövessen el.

Platform munkás, mint vállalkozó

A rendelkezésre állási kötelezettség hiánya alapot adhat arra, hogy a platform munkások vállalkozóknak minősüljenek. (Hiszen - ahogy fent is leírásra került - a munkavállaló egyik alapvető kötelezettsége, hogy rendelkezésre áll.) Nem kötelező rendelkezésre állniuk, és nincs munkarendjük. Azonban, mivel bérük gyakran a minimálbér alatt marad, kénytelenek minél többet dolgozni, ami korlátozza választási szabadságukat. A platform munkások elméletileg rendelhetnek helyettest maguk helyett, de a munka a saját telefonjukhoz kötött, így ez elméleti lehetőség marad. Munkaeszközeiket saját maguk szerzik be, ami a vállalkozói helyzetre utal, bár ez a különbség elmosódik a változó munkajogi környezetben.

A platform munkások viselik a kockázatot, ha a megrendelő lemondja a fuvart vagy rendelést, ami polgári jogi szerződésre jellemző. A platform munkásoknak nincs meghatározott munkakörük, csak tevékenységük jellege van meghatározva, ami szintén a vállalkozói státuszt erősíti.

Összegzés

A platform munkások jogi státuszának meghatározása bonyolult kérdés, mivel munkájuk jellege sok tekintetben hasonlít a munkavállalókéra, de vannak olyan elemek is, amelyek a vállalkozói státuszra utalnak. A munkavállalók alárendeltségi viszonyban dolgoznak, míg a vállalkozók önállóan szervezik meg munkájukat. A platform munkások esetében ez az önállóság korlátozott, és sok tekintetben alárendeltségi viszonyban vannak, ami a munkavállalói státuszra utal. Azonban a rendelkezésre állási kötelezettség és a munkarend hiánya a vállalkozói státuszt erősíti. Az ügy végleges megítélése jogi és szabályozási kérdés, amely további vizsgálatot és egyértelmű iránymutatást igényel.

 Megfigyelhető, hogy nincsen egyértelmű kialakult joggyakorlat a bíróságok ítéleteiben, mindig ügyről ügyre, az adott helyzet sajátosságait figyelembe véve döntenek ebben a kérdésben. 

Kőolaj a világgazdaságban

A kőolaj a világgazdaság egyik legfontosabb árucikke, melyet számos érv alátámaszt. A nyersanyag olyan energiahordozó, melynek elégetésével fűtőanyagot nyerünk, villamosenergia előállítására, világításra is használhatjuk. A vegyipar ipari anyagok (mint például a műanyag) előállítására alkalmazza, de fertőtlenítőszereket is készítenek belőle. A közlekedés és áruszállítás szempontjából is kulcsfontosságú a kőolaj, mivel üzemanyagként szinte minden közlekedési eszköz működéséhez szükséges.

A kőolaj stratégiai jelentőségét már a 19. században felfedezték, de nagyobb érdeklődést csak a 20. században kapott. Időszámításunk előtt 2000 évvel Kínában már gyógyászati céllal használták, mint alapanyagot, de ezt követően csak 1843-ban kapott új szerepet, amikor a skóciai településeken petróleumlámpák égetéséhez vették igénybe. Bő két évtizeddel később az amerikai Rockefeller család a kőolaj kiskereskedelmi forgalmazására megalapította a Standard Oil nevű részvénytársaságot. Az olaj a 20. századra a világgazdaság megkerülhetetlen árucikke lett, melynek birtoklása a versenyképesség zálogát jelentette. Minden nagyhatalom a világ jelentős kőolajmezői feletti irányítást igyekezett megtartani (adott esetben megszerezni), ami a nemzetközi politikai rendszer instabilitásához is nagyban hozzájárult. A kőolaj a 20. századra kialakuló, integrálódó világgazdaság kulcsfontosságú eleme lett, hiszen az olaj árának alakulása minden más termék és szolgáltatás árára komoly hatást gyakorolt. Ha az olajárak megemelkedtek a termékek (beleértve a lokálisan előállított alapvető árucikkeket) és szolgáltatások ára az olaj árának emelkedésének arányában szintén megdrágult. A kereslet és a kínálat alapdinamikája  tehát az olajárat a  GDP alakulását nagyban meghatározó tényezővé emelte.

Az olajra a gazdaság minden szektorának komoly szüksége van, ennek ellenére hagyományosan az olajkinccsel való gazdálkodást csupán néhány, gigantikus méretű és gazdasági erejű olajvállalat végzi. Az 1950-es évek végéig a ’Hét Nővérnek’ is nevezett oligopólia irányítása alatt állt a világ olajellátása. Az Anglo-Iranian Oil (később British Petrol – BP), Gulf Oil, Royal Dutch Shell, Standard Oil of California (később Chevron), Standard Oil of New Jersey, Standard Oil of New York (később Exxon Mobil) és Texaco teljes mértékben lefedték a piacot és nem engedték, hogy új vállalatok érvényesüljenek az olajszektorban. A hét vállalatra jellemző volt, hogy fejlett, az akkori világrend domináns nagyhatalmai kezében voltak (Egyesült Királyság, Hollandia, USA) és az anyaországok politikai, gazdasági és katonai erejére támaszkodva igyekeztek számukra előnyös alkuk megkötésével gyarmatosított országok olajkészletére kiterjeszteni befolyásukat.

A neokolonializmus ideje alatt a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező államok – Venezuela, Szaudi-Arábia, Kanada, Irán és Irak – a gyarmatosítók uralma alá kerültek, ezzel pedig a kolonializáló birodalmak közvetlen ellenőrzése alá került a világ kőolajtartalékának döntő többsége. Az európai államok és az USA mérhetetlen bevételt realizáltak az elnyomott gyarmati területek kőolajtartalékának értékesítésével figyelmen kívül hagyva a gyarmati függésben élők egzisztenciális érdekeit.

A British Petrol jogelődjének olajszállító járműve Iránban az 1950-es években

Forrás: Reddit

Az OPEC múltja és jelene

A Hét Nővér kizsákmányoló magatartását az 1950-es évek végére megelégelték a kőolajban gazdag országok és a gyarmati rendszerek meggyengülését, valamint a hidegháborús szembenállás kibontakozását kihasználva 1960-ban megalapították az OPEC-et (Organization of Petroleum Exporting Countries). Az OPEC létrehozásának célja a kőolajvagyonban rejlő politikai és gazdasági érdekérvényesítő erő koordinált kihasználása volt. Az alapító tagok Szaudi-Arábia, Irán, Irak, Kuwait és Venezuela voltak, majd később a szervezet bővülésével az OPEC a világ kőolajtartalékának 73%-át felügyelő országok csoportjára terjedt ki. A szervezet az alapítást követő évtizedekben három alapvető cél érdekében működött. A legfontosabb cél a világ kőolajszükségletének OPEC országok általi kielégítése a kezdetektől fogva, ezen kívül cél a termelés limitálása az árak magas szinten tartása érdekében, de cél az olajból eredő politikai és gazdasági erő kihasználása is.

Az OPEC tagállamai 2019-ben

Forrás: Drishtiias

Az OPEC céljai a teljes csoport gazdasági és politikai lehetőségeit befolyásolják, ennek ellenére a termelési limit betartása az egyes államok szintjén nem alapvető érdek, hiszen a termelés növelésével a limitet figyelmen kívül hagyó ország bevételei exponenciálisan növekedhetnek. Ha azonban minden OPEC tagállam átlépi a limitet túlkínálat jelentkezik ami csökkenti az árakat, ezért a termelési kvóták hivatottak szabályozni az egyes tagállamok kitermelése mennyiségét és időbeosztását. Az ún. ársávok pedig a kereslet és kitermelés együttese által meghatározott árszinteket határozza meg. Annak érdekében, hogy a kívánt árszintet az OPEC meg tudja valósítani Szaudi-Arábia (mint az OPEC legnagyobb olajkitermelő állama) vállalta, hogy ellátja a szabályozói feladatokat (a termelés csökkentésével vagy növelésével).

Az olaj politikai erejét az OPEC 1973-ban, a jom kippuri háború nyomán használta először nagy mértékben, hiszen a szervezet felfüggesztette az olajexportot azokba az államokba, melyek a konfliktusban Szíria és Egyiptom helyett Izraelt támogatták. Az Egyesült Államok, Japán és nyugat-európai szövetségeseik is érintettek voltak, így a nyugati világban fellépő olajhiány közel négyszeresére emelte az árakat. A megdrágult üzemanyag nyomán a Szovjetunió érdekszférájában eladósodás és túlköltekezés, a nyugati államokban pedig a gazdaság hatékonyságának növelése és alternatív olajkitermelési módszerek kidolgozása volt jellemző. A kanadai, norvég, brit és amerikai fennhatóság alatt álló, de korábban túl drágán kitermelhető olajkészletek hasznosítása jövedelmezővé vált, így az OPEC monopóliumi helyzete változásnak indult. Az új olajtermelő és exportáló országok aláásták az OPEC gazdasági és politikai erejét és ellenállóbbá tették a nyugati államok gazdaságait az olajár ingadozásával szemben.

Az OPEC a 21. században a kitermelés növelésével igyekszik az olajárakat alacsonyabb szintre nyomni, ezzel veszteségessé téve a drágábban termelő konkurens olajhatalmakat (Norvégia, Egyesült Királyság, USA, Kanada), de a monopolhelyzet megszűnése miatt ez a kezdeményezés csupán részben sikeres. Az OPEC a szénhidrogénektől egyre inkább függetlenedő világban a fogyasztói igények átalakulása mellett tehát rivális olajexportőr államokkal is szembe kell, hogy nézzen. Megoldást a gazdasági struktúra diverzifikálása és hosszú távon jövedelmező befektetések jelenthetnek, de az OPEC inkább fényűző építkezésekről és az olaj erejével való visszaélésről híres.

Csád 3 év átmeneti kormány után megtartotta első demokratikus választását az átmeneti időszak után. A választásokat az eddigi junta vezető a korábbi elnök fia, Déby nyerte, kihívója pedig saját minisztere Masra volt. A csádi választásoknak magyar vonatkozásban is van jelentősége, hiszen egy demokratikusan választott kormánnyal sokkal könnyebb az együttműködés és a misszió megítélése is jobb fénybe kerül.

Szalay-Bobrovniczky Kristóf 2023 októberében ismertette a csádi katonai misszió terveit, ami kb. 200 fős magyar kontingenst jelente a száheli országban. A misszió fő motivációja a miniszter szerint a migráció, melyet elsősorban nem a határainkon kell kezelni, hanem a migrációt kiváltó okokat kell megszüntetni a helyszínen, ezt szemléletmódot a magyar Nemzeti Biztonsági Stratégia is képviseli. Tehát az afrikai misszió ebből a szemszögből nézve nem volt váratlan, sőt előzményként lehet tekinteni a puccs által elmosott Takuba-misszióhoz való csatlakozásra is.

Csádi-külügyminiszter látogatása Magyarországon. Kép forrása: MTI

Fontos kiemelni, hogy a Száhel-övi migráció egyik fő kiváltó oka a Maliban és a Liptako-Gourma határvidéken kialakult dzsihádista felkelés, maga a felkelés és néhány egyéb tényező miatt (puccs, Wagner-csoport), a 2024-es évben Európában regisztrált menekültek közül eddig magasan kiemelkedik a Maliból érkezők száma, 6000 fővel. A második legtöbben Szenegálból érkeztek, de Mauritániát is megtalálhatjuk a tízes listán.

Természetesen nem ez az egyetlen konfliktus a Száhel-övben, amely fokozza a migrációt, elég csak a Csáddal szomszédos Szudánra gondolni, ahonnan a több ezren menekültek Csádba. Ilyen környezetben helyezkedik el Csád, mely stabilnak tekinthető a térségben, azonban maga sem mentes a dzsihádistáktól.

A Csád-tó medencéje, Csád, Kamerun, Niger és Nigéria közös határvidékén a Boko Haram megjelenésével megjelent az erőszak. A Boko Haram dzsihádista szervezet felelt 2014-ben 2014-ben több, mint 200 lány elrablásáért Nigériában, Chibok városában. 2015-ben az Iszlám Államnak esküdtek fel, és nevüket Islamic State in the West African Province-ra (IWAP) cserélték.

2016 óta Csád és szomszédjai az erőszakos szélsőségességet katonai és nem katonai eszközökkel is kezelték, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy több ezren hagyták ott a dzsihádista szervezetet és annak egyik ágát a JAS-t. Abubakar Shekau JAS vezető halála után kb. 70.000 fő hagyta ott a szervezetet.

Csádban 2021-ben történt váratlan fordulat, amely egy időre instabilitás felé tolta az országot. Idriss Déby Itno csádi elnök 30 éves hatalma után váratlanul meghalt, kormányellenes lázadók elleni küzdelemben ölték meg. Idriss Déby halálát követően fia, Mahamat Idriss Deby Itno tábornok a hadsereg segítségével azonnal magához ragadta a hatalmat.

Mahamat Déby, Csád elnöke. Kép forrása: Africa Intelligence

A tábornok hatalomátvételt követően azt ígérte, hogy 18 hónapos átmenet után demokratikus választásokat fog tartani. Ezt ahogy már láthattuk több országban is, nem tartották be. A mai napig ő az ország elnöke. A 18 hónapos átmenetből, közel 3 hónap lett, azonban végül 2024 májusára Déby kiírta a választásokat. Az út azonban a választásokig nem volt probléma mentes.

Csádban, pont egy időben a csádi külügyminiszter magyarországi látogatásával, február 28-án az országban „puccskísérlet” tört ki, melyet az ellenzék vezetett. Ezt azonban gyorsan leverte a csádi elnök, megölték a párt vezetőjét Yaya Dillót, aki egyébként a legnagyobb kihívója volt az elnöknek. További érdekesség a csádi választásokban, hogy Déby elnök megígérte korábban, hogy nem fog indulni az elnöki pozícióért, ezt azonban megszegte és ő lett az elsőszámú jelölt a május 6-ai választásokon.

Csád legnagyobb problémája a dzsihádisták mellett a politikai erőszak, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy az ACLED számításai szerint, 2022 és 2024 márciusa között 270 politikai erőszakot követtek el az országban. 2022-ben az átmeneti időszak további hosszabbítása elleni tüntetés elfojtásakor több, mint 70 tüntetőt öltek meg. Mint láthatjuk nem egyedi példa, hogy a kormányellenes tüntetések erőszakos elfojtása történik meg.

Ezek után nem meglepő, hogy Débynek nem volt igazán ellenfele a májusi választásokon.  A győzelem után Déby már népfelhatalmazással irányíthat és az átmeneti kormánynak is vége. Déby 61%-kal nyert a választásokon, így bőven túlment az 50%-os határon.

A győzelmet követően azonban tragikus baleset is történt, az elnök győzelmét ünnepelni kívánó hadsereg egyes csoportjai ünnepi „díszlövéseket” adtak le, melyek embereket találtak el, kb 9 fő halálával végződött ez az ünneplés és több, mint 60 ember kórházba került emiatt.

A csádi választások tehát nem hoztak új eredményeket, de az átmeneti időszaknak vége, és így talán a politikai életben is stabilabb irány várható, amely kedvezhet a gazdasági fejlődésnek és a társadalmi békének is.

Nagy örömmel jelentjük be, hogy elkészült az E-ACT projektünkhöz kapcsolódó digitális kiadványunk. 

Sok szeretettel ajálnjuk minden olyan civil szervezet számára, amelyek szeretnék hatékonyabban megszólítani a fiatalokat, bevonni a tevékenységükbe, aktív, összetartó közösséget szervezni. 

Használjátok sok szeretettel :) 

 A kiadvány ide kattintva tölthető le.

Örömmel osztjuk meg veletek, hogy a szomszédos országok fiatal vezetőivel közösen szervezett E-ACT projektünk elképesztő eredményekkel zárult! 🙌 A projekt célja az volt, hogy megosszuk egymással a legjobb gyakorlatokat, és közösen tanuljunk arról, hogyan lehet hatékonyan bevonni a fiatalokat – különösen a hátrányos helyzetűeket – a demokratikus döntéshozatalba.

💻 Digitális eszközök és aktív állampolgárság – ezek voltak a középpontban, és a résztvevők két irányba indultak: a digitális kifejezésmód fejlesztése és a hátrányos helyzetű fiatalok bevonása az aktív állampolgárságba. Több ország képviselői gyűltek össze, hogy megosszák tapasztalataikat és új módszereket tanuljanak egymástól.

📚 A projekt során egy legjobb gyakorlatokat összefoglaló könyvet is összeállítottunk, amely digitális eszközöket és hagyományos közösségszervezési módszereket egyaránt tartalmaz. Ez az útmutató nemcsak a résztvevők, hanem minden ifjúsági munkás számára hasznos lehet, aki szeretne hatékonyabban elérni fiatalokat, különösen azokat, akik szociális, gazdasági vagy kulturális akadályokkal küzdenek. A kiadvány letölthető itt: https://reaktor.hu/2024/05/31/igy_szolitsd_meg_a_fiatalokat_-digitalis_kiadvany_civil_szervezeteknek

🌍 Nemzetközi kapcsolatok és együttműködés – a projekt egyik legnagyobb előnye, hogy új határokon átnyúló kapcsolatokat építettünk ki, és mélyítettük meglévő kapcsolatainkat. A résztvevők nemcsak új készségekkel tértek haza, hanem egy erős, támogató nemzetközi hálózat részévé is váltak.

🎯 A projekt közvetett célcsoportja azok a fiatalok, akiket eddig nehezen tudtunk bevonni a döntéshozatalba, de az E-ACT segítségével most már könnyebben elérhetjük őket. Különös figyelmet fordítottunk a hátrányos helyzetű fiatalokra, és reméljük, hogy a projekt eredményei segítenek majd nekik abban, hogy aktívabb szerepet vállaljanak közösségük életében.

Köszönjük mindenkinek, aki részt vett, támogatta és hozzájárult a sikerhez! 🚀 Ne feledjétek, ez még csak a kezdet – a megszerzett tudást tovább visszük és folytatjuk a közös munkát! 💪

Köztudott, hogy a geopolitikai feszültségek egyre fokozódnak a Bolygón. Egy kis Kelet-Afrikai ország, Dzsibuti azonban stratégiai elhelyezkedéséből kifolyólag úgy döntött, hogy ebből saját magának előnyt kovácsol. A különböző nagyhatalmak annyira elszántan szeretnének az országban katonai bázisokat létesíteni, hogy szó szerint várólistát kellett állítani. Jelenleg Franciaországnak, Szaúd-Arábiának, Japánnak, az USA-nak van saját bázisa, az amerikai bázison olasz, német és spanyol katonák is tartózkodnak. De ami még meglepőbb, hogy Kína is létesített egy katonai bázist Dzsibutiban, alig néhány kilométerre az amerikai bázistól. Az afrikai ország kormánya pedig jelenleg tárgyalásokat folytat Indiával és Oroszországgal, amelyek szintén szívesen építenének egy-egy katonai bázist.

Dzsibuti

Dzsibuti egy nagyon kicsi országnak számít Afrikában: körülbelül négy magyar vármegyével egyezik meg a területe, azonban az ország területének 90%-a lakhatatlan sivatag, így a lakható területek nagysága megegyezik Nógrád vármegyéjével. A körülbelül 1 milliós lakosság 77%-a mindössze néhány városi területen él.

Dzsibuti, a kis ország Afrika szarvánál Kép forrása: Knowledge for policy

Mitől olyan fontos ország mégis Dzsibuti?

Tehát Dzsibuti egy nagyon szegény, parányi kis ország Afrika szarvába ékelődve, mely országban nincsenek sem mezőgazdasági lehetőségek, és emellett rendkívül szegény természeti erőforrásokban is. Az országról az elmúlt évekig szinte semmit nem is hallhatott a közvélemény.

Azonban az ország egy szempontból tekintve életbevágóan fontos, ez pedig a geopolitikai elhelyezkedése: dzsibuti egy nagyon kaotikus régióban a szomszédaival szemben kiváló pozíciót kínál a külföldi hadseregek számára, hogy a térségben érvényesítsék érdekeiket.

Az Európa és Ázsia között lebonyolított kereskedelem majdnem minden esetben a Szuezi-csatornán keresztül kerül lebonyolításra, így a Dzsibuti mellett található, 25 kilométer széles Báb el-Mandeb szoroson is át kell haladnia a hajóknak. Egyes becslések szerint évente mintegy 30 000 hajó halad át a szoroson, és naponta közel 5 millió hordó olajat szállítanak át ezen a ponton. Mindezt akkor, amikor a szomáliai kalózok jelentős veszélyt jelentenek a nemzetközi kereskedelemre. Így Dzsibuti tökéletes helyszínt kínál a külföldi hadseregek számára, hogy a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl között áthaladó hatalmas kereskedelem védelme érdekében felügyeljék és védelmet nyújtsanak a térségben járőröző hajóknak.

Báb el-Mandeb szoros, a globális fojtópont Kép forrása: BBC

Az ország stratégiai jelentőségét azonban nem most fedezték fel. Dzsibuti 1883-ban lett francia gyarmat, közvetlenül az Afrika felosztása előtt, amikor az európai hatalmak a kontinens minél nagyobb részét a saját országuk előnyére kívánták gyarmatosítani. Dzsibuti létfontosságú területet kínált Franciaország számára a Vörös-tenger térségében a britek által uralt Egyiptom és Szudán, valamint az olasz Eritrea és Szomália, illetve a függetlenségét megőrző Etiópia közé szorítva.

Francia jelenlét

Egy olyan térségben, amelyet nagyrészt a Brit Birodalom uralt, Dzsibuti kritikus fontosságú volt a franciáknak ahhoz, hogy Nagy-Britannia ne rendelkezzen monopolhelyzettel a Vörös-tengeri kereskedelem felett, mert az akkor újonnan épített Szuezi-csatorna is brit fennhatóság alatt állt, amelynek köszönhetően 10 nappal csökkent az Európa és Ázsia közötti utazási időt. Míg a csatornát és a tenger nagy részét a britek ellenőrizték, addig a franciák Dzsibutiból felügyelték a Báb el-Mandeb-szorost. Franciaország az 1960-as és 1970-es évek dekolonizációs hulláma ellenére mindent megtett Dzsibuti megtartása érdekében.

Charles de Gaulle francia elnök úgy tekintett Dzsibutira, mint a franciák afrikai katonai támaszponthálózatának részére, amely az ország pozícióját mint harmadik nagyhatalom szilárdíthatja meg a térségben az USA és a Szovjetunió mellett. Ezért Franciaország katonai bázisokat telepített az egész afrikai földrészen, amelyekben összesen mintegy 80 000 katona teljesített szolgálatot annak érdekében, hogy 24 órán belül bármilyen válsághelyzet esetén be tudjanak avatkozni. Ez meg is történt, ugyanis a hidegháború alatt több afrikai háborúban is harcoltak francia katonák, mint például az Algériai háború (1954-1962), a Kongói háború (1960-1965) és a Csádi polgárháború (1965-1979).

A Francia Idegenlégió bevetése a Csádi polgárháborúban, 1971 Kép forrása: Wikipédia

9/11

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követő terrorizmus elleni háború színtere a Dzsibutihoz közeli régiókban (Közel-Keleten és Észak-Afrika) volt. Miután George W. Bush elnök minden szövegségesét felszólította, hogy csatlakozzanak a terrorizmus elleni globális háborúhoz, Dzsibuti önként hívta meg az Egyesült Államokat, hogy építsen egy katonai bázist a területén. Az amerikai bázis az egyik legfontosabb stratégiai bázissá vált, amelyet az amerikai hadsereg valaha külföldön épített.

A Camp Lemmonier néven ismert tábor ad otthont az amerikai hadsereg Afrika-parancsnokságának vagy Africomnak, amely közvetlenül a dzsibuti-i nemzetközi repülőtér mellett található. Dzsibuti kiváló helyszín volt egy ilyen létesítmény számára, ugyanis az egyik legstabilabb ország az egyébként instabil régióban.

Közelmúltbeli konfliktusok

A kis ország szomszédságában két bukott állam is található, amelyekben folyamatos belső konfliktusok vannak: Szomália és Jemen. A hosszú ideje tartó szomáliai polgárháború széttöredezett területeket és egy nagyon aktív terrorszervezet hozott létre, az Al-Shababot. A terrorszervezet felelős többek között a Nairobi terrortámadásért, amelyben 67 ember vesztette életét, a kenyai egyetemi lövöldözésekért, melyben 148 ember halt meg, és a Mogadishu-ban végrehajtott robbantássorozatért, ami több mint 500 ember halálát okozta.

A Vörös-tenger túloldalán, Jemenben, Irán és Szaúd-Arábia 2014 óta egyfajta proxy-háborút vív egymással egy polgárháború formájában, melyben már egyes ENSZ becslések szerint majdnem 400 000 ember halt meg. Az Izrael-Hamasz háború kitörése óta a hútik próbálják lezárni a szorost, melyre válaszul az Egyesült Államok és Nagy-Britannia húti hadihajók ellen és jemeni területeken hajtott végre megelőző és ellencsapásokat.

Polgárháború Jemenben Kép forrása: BBC

Az Eritreával határos etiópiai Tigray régióban zajló kétéves konfliktus 2022 novemberében véget ért, amely óriási humanitárius katasztrófát okozott a régióban, mintegy 100 000 halálos áldozatot és 1 millió menekültet követelve. E konfliktusok ellenére a világkereskedelem 20%-a továbbra is a Bab-el Mandel-szoroson keresztül halad át, mivel a Szuezi-csatornán át közlekedő összes konténerszállító hajó kénytelen behajózni ebbe az ingatag térségbe is.

Ez egy olyan potenciális fojtópontot hozott létre Dzsibuti térségében, amely veszélyeztetheti az európai kőolajimportot és olyan árucikkek szállítását, amelyekre a mindennapi életünkben támaszkodunk. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a térségben elterjedt jelenség a nemzetközi kalózkodás. A szomáliai kalózok elsődleges megélhetési forrása, hogy a térségben lévő kikötőket és konténerhajókat fosztogatnak, majd a feketepiacon értékesítik az árukat. Ezért mindenképpen szükség van a nemzetközi fellépésre, melyben egyetértés bontakozott ki az ENSZ Biztonsági Tanácsában is. Mivel Dzsibuti két kulcsfontosságú régió között helyezkedik el: az afrikai kontinens és a Közel-Kelet; ez a hely a legalkalmasabb a katonai infrastruktúra telepítésére.

Megtámadott kereskedelmi hajó a Vörös-tenger térségében Kép forrása: Energy Intelligence

Politika

Dzsibuti egyelőre immunis a radikális iszlám megjelenésével szemben, így a különböző országoknak nem kell olyan kockázatokkal szembenézniük katonai bázisaik fenntartása során, mint Szaúd-Arábia, Afganisztán vagy Pakisztán.

Az amerikai partnerség Dzsibutinak is katonai védelmet nyújt, az amerikaiak pedig évente 200 millió dollárt fizetnek az országnak, ami a GDP körülbelül 10 százalékának felel meg. A bázis kulcsfontosságú szerepet játszott a térségben, többek között Irak, Szíria és Észak-Afrika egyes területeinek bombázása során. De nem csak az USA tevékenykedik a térségben. Az országban 11 külföldi bázis található. Olyan nyugati szövetségesek, mint Németország, Spanyolország, Olaszország és Japán az USA-val osztozik a bázison. Az USA és Franciaország légiereje közösen használ egy kifutópályát, de az USA, Franciaország és Kína önálló bázisokkal rendelkezik. Mindegyik ország más és más geopolitikai célokból kifolyólag hozott létre katonai létesítményeket az országban.

A Camp Lemmonier egy 37 hektáros létesítmény volt a 2002-es megnyitásakor, de azóta több mint 200 hektárra bővült. Egyre több ország követte az amerikai példát és megjelent Dzsibutiban. Az Európai Unió kalózkodás elleni műveletét képviselő országok, nevezetesen Spanyolország és Olaszország pontosan ebből a célból van jelen Dzsibutiban. A bázisok lehetőséget biztosítanak az érkező hajók és repülőgépek számára az üzemanyag-utántöltésre és utánpótlásra.

Camp Lemmonier, amerikai katonai bázis Dzsibutiban Kép forrása: defenceWEB

A korábbi gyarmattartó Franciaország még mindig önálló jelenléttel rendelkezik Dzsibutiban. A dzsibutiakkal való hosszú távú kapcsolatukat kívánják fenntartani, garantálva biztonságukat a rendkívül ingatag régióban. A két ország kormánya megállapodást írt alá, hogy egy háború esetén a franciák biztosítják Dzsibuti légtereinek védelmét, továbbá támogatják a NATO közel-keleti misszióit és a közeli afrikai országokban zajló békefenntartó missziókat. Ennek eredményeképpen Franciaország 36 000 külföldön állomásozó katonájából 7 000 tartózkodik az országban.

De miért van jelen Szaúd-Arábia Dzsibutiban, tekintve, hogy szó szerint a tenger túloldalán található az ország. Szaúd-Arábia elméletileg innen is fegyverekkel, bombákkal és személyzettel segítette a jemeni polgárháborúban a szövetségeseit. A a bázis továbbá egyfajta erődemonstrációként is szolgál az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein közös katonai és haditengerészeti gyakorlataira, melyet a két Öböl-menti állam a Vörös-tengeren végzett.

Még Japán is?

A régió olyannyira fontos a nemzetközi közösségnek, hogy 2011-ben még Japán is egy katonai támaszpont építése mellett döntött Dzsibutinak. Ez egy eléggé jelentős fejlemény tekintve, hogy Japánnak a Dzsibutiban lévő kis 12 hektáros földterület az első tengerentúli támaszpontja a második világháború lezárása óta. Japán alkotmánya elvileg tiltja, hogy az ország reguláris hadsereggel rendelkezzen, ehelyett önvédelmi erőket tartanak fenn, ami jogilag csak a saját határaira korlátozódhat.

A bázis építésének hivatalos oka a kalózkodás elleni intézkedések végrehajtása volt, de a bázis átadására a korábbi miniszterelnök, Shinzo Abe 2015-ös háborús törvényjavaslatát követően került sor, amely bizonyos feltételek fennállásának esetére engedélyezi a kollektív önvédelmi erők alkalmazását Japán területén kívül. A törvényjavaslat lehetővé teszi tengerentúli harcokban való részvételt, így lehetővé téve a japán katonák számára egy határozottabb szerep betöltését a világpolitikában.

Míg Japán a saját bázisára hivatalosan „csak” a békefenntartó missziók ellátási, illetve információs központjának tekinti, hogy segítse szövetségeseiket, felmerül a gyanú, hogy a bázis az ázsiai csendes-óceáni térségben növekvő feszültségekre reagálva épült, válaszul Kína növekvő fenyegetésére.

Külföldi katonai bázisok Dzsibutiban Kép forrása: Africa-China Reporting Project

De mit nyer Dzsibuti az egésszel? Megbánhatja-e az ország, hogy lassan minden külföldi ország katonai bázisokkal zsúfolja tele a parányi országot?

Meglepő módon úgy tűnik, hogy egyelőre a dolgok úgy alakulnak, ahogyan abban Dzsibuti reménykedett. Egyfajta konstruktív diplomáciát alkalmaz az ország, vagyis szoros kapcsolatokat tart fenn a legkülönbözőbb érdekű államokkal annak érdekében, hogy egyetlen állammal se kerüljön függő viszonyba.

A jószomszédi viszony is fontos, nem csak a katonai bázisok

Az Etiópia és Eritrea között 1998-ban kitört háború alatt Dzsibuti megháromszorozta az Etiópiával folytatott kereskedelme mennyiségét, ami az ország háborús és további túlélésének mentőöveként szolgált, mert Etiópia csak így tudott hozzáférést szerezni a tengeri kapcsolatokhoz. Azóta is Etiópia Dzsibuti legfontosabb kereskedelmi partnere, és továbbra is nagymértékben függ Dzsibuti vasútvonalától és kikötőitől. A dzsibuti kormány politikája, hogy erősítse ezeket a kapcsolatokat annak érdekében, hogy az országba külföldi befektetéseket vonzzon.

Ennek eredményeképpen jött létre a doralehi Horizon olajterminál. Miután egy dubaji székhelyű hajózási vállalat 2006-ban 30 évre szóló szerződést kötött egy új, modernizált konténerkikötő építésére, a terminálokat úgy építették, hogy nagyobb mennyiségű rakományt, konténereket, állatállományt és még olajat is tudjanak ott kezelni.

A külföldi katonai bázisok elhelyezése évente több mint 200 millió dollárt hoz az országnak. De ez az összeg hamarosan növekedni fog, mivel az USA nemrégiben új, 20 évre szóló bérleti szerződést ír alá. Az országban egyre több kínai befektető áramlik, és egyes információk szerint hamarosan orosz és indiai támaszpont is érkezik a térségbe. A becslések szerint Franciaországból és Kínából további 30 millió dollár érkezik évente.

Kína színre lép

Kína 2017-es dzsibuti érkezése nemcsak katonai kapcsolatot, hanem szoros politikai és gazdasági együttműködést is jelent Dzsibutival. Kívülről nézve úgy tűnhet, hogy Dzsibuti egy új gyarmati kapcsolat csapdájába esik Kína Egy Övezet Egy Út kezdeményezésén keresztül. A kínaiak számára Dzsibuti könnyű lehetőség arra, hogy növeljék gazdasági és politikai jelenlétüket a régióban, és demonstrálják, hogy csak a kínaiak hajlandóak az ország infrastruktúrájába való befektetésére.

Az Addisz-Abeba (Etiópia fővárosa)-Dzsibuti vasútvonal felújítása kulcsfontosságú ebből a szempontból. A kínaiak által épített vasútvonalon keresztül rengeteg emberek ingázik és az árukereskedelem is ezen a vonalon bonyolódik le a két ország között. Kína számára az építkezés többet jelent egy jó PR lépésnél. Dzsibuti ugyanis kapu Etiópia gazdasági központjához, és ami még fontosabb, javítja a dél-szudáni olajexporthoz és kereskedelemhez való hozzáférést. A nagy és drága infrastrukturális projektek építése négy fő ágazatban: közút, vasút, energia és kommunikáció zajlik jelenleg Kína által.

Dzsibuti-Addisz-Abeba vasútvonal Kép forrása: Africa Center for Strategic Studies

Kína infrastrukturális beruházásai javítják a kőolajhoz való hozzáférést, ami a teljes nyersolajimport mintegy 62 százalékát teszi ki. Ekkora beruházás mellett nem meglepő, hogy Kína 700 fős haderőt vet be érdekei védelmére a régióban. Kína aktívan elhallgattatott minden potenciális ellenzéket Dzsibutiban azzal, hogy az ország összes nagyobb infrastrukturális projektjének 40%-át finanszírozza. Ez azt jelenti, hogy a bázisukért évente fizetett 30 millió dolláron felül a kínai bankok és építőipari cégek további 14,4 milliárd dollár összértékűben finanszíroznak az országban.

Kína aktívan részt vett az ország krónikus vízhiányának orvoslásában egy Etiópiából érkező vízvezeték megépítésével, és hozzájárult Afrika legnagyobb szabadkereskedelmi övezetének megépítéséhez is, amely 15 000 munkahelyet teremtett a helyi lakosság számára. Jelenleg geotermikus tervek építésén dolgoznak, hogy megoldják az ország áramhiányát, miközben két új repülőteret is kialakítanak.

Még nem tudni, hogy ez a Kínától való függés vissza fog-e ütni Dzsibutiban a Kínának és a kínai építőipari vállalatoknak történő visszafizetéseknél. Kína domináns gazdasági befolyása Dzsibutiban valószínűleg hátrányos következményekkel jár a többi katonai hatalom számára, és mivel a világ multipolárissá válik, Dzsibuti a világrendet alakító országok játékterévé vált. Ez komoly lehetőséget jelenthet a kis ország számára, hogy kijátssza a riválisokat egymás ellen, és profitáljon a helyzetből. De Dzsibutin múlik, hogyan alakul a jövője.

Az elmúlt években a digitalizáció minden területre jelentős hatást gyakorolt, és a munkajog sem maradt érintetlenül. A digitális forradalom alapjaiban változtatta meg a klasszikus munkajogviszonyokat, új lehetőségeket és kihívásokat hozva magával. E változások egyik legfontosabb példája a platform alapú munkavégzés térnyerése. 

A Covid-19 járvány idején a platform munka – különösen az étel- és élelmiszerkiszállítás területén – robbanásszerű növekedésbe kezdett. Ez a trend azóta is töretlen: 2022-ben az Európai Unióban már 28 millióan dolgoztak digitális platformokon keresztül, és ez a szám a becslések szerint 2025-re elérheti a 43 milliót. A növekedés ellenére az egységes szabályozás továbbra is hiányzik, mind hazai, mind EU-s, mind nemzetközi szinten. A platform munkások jogi helyzete bizonytalan: a szabályozás hiánya miatt a platformok, mint munkáltatók visszaélnek a helyzetükkel és - az esetek többségében - borzasztó munkakörülmények között foglalkoztatják a platform munkásokat.

Mi a platform alapú munka?

A platform alapú munkavégzés jelenség annyira új, hogy még nem alakult ki egy általános, mindenki által elfogadott definíció, de alapvetően

Az ilyen típusú munka lehetőséget biztosít mindazok számára, akik a hagyományos munkaerőpiacon nehezebben boldogulnak, például nyelvi korlátok vagy megváltozott munkaképesség miatt. 

A Kúria egy ítéletben ekként írt a platform munkáról: 

,,A platform munkavégzés lényege az, hogy a vállalkozások információs és kommunikációs technológiát használnak a munkavégzők nagyobb csoportjának a megszervezésére annak érdekében, hogy kiszervezzék a munka elvégzését. Az internet segítségével biztosítják azt, hogy a gazdasági szereplők számára folyamatosan rendelkezésre álljon a munkavégzők nagy, meghatározatlan számú személyből álló, állandóan változó csoportja. A platform elsődlegesen a felek egymásra találásában segít, de része van a díjazás meghatározásában és kifizetésében, illetve az elvégzett munka értékelésében is. A platform munka nem egy homogén egységes jelenség, illetve fogalom.”

A platform munka sokféle formát ölthet, de a leggyakoribb típusai közé tartozik a (étel)szállítás és a taxivezetés. Ennek a munkavégzési formának számos előnye van, például a rugalmasság: a munkások maguk határozzák meg, mikor dolgoznak. Azonban a platform munka jelentős kockázatokkal is jár, mivel a munkavállalók gyenge alkupozícióval rendelkeznek és kevés kontrolljuk van saját munkájuk felett.

A platform munka szereplői

A platform munkások

A platform munkások munkája jelentősen különbözik a hagyományos munkavállalóktól. A platform összekapcsolja őket a fogyasztókkal, akik a szolgáltatásokat igénybe veszik. Bár vannak platform munkások, akik munkaviszonyban dolgoznak és élvezik a munkajogi védelmet, a túlnyomó többség önfoglalkoztatóként tevékenykedik. Ez utóbbiak helyzete a munkavállalókéhoz hasonló, de mindenféle védelem nélkül.  

A platform munkások több, mint 90%-a dolgozik önfoglalkokzatóként. Ez azt jelenti, hogy. a platform munkások túlnyomó része mindenféle munkajogi védelem nélkül dolgozik, a munkavállalókhoz nagyon hasonló helyzetben. Azaz egyértelműen gyengébbek és kiszolgáltatottabbak a platformhoz, mint munkáltatóhoz képest. 

A platform munkások rugalmas munkavégzését előnyként szokták említeni, hiszen saját idejüket maguk oszthatják be. Azonban a díjazás mértékét a platform határozza meg, a platformnak rendkívül széles körű utasítási joga van, erőteljes eszközökkel figyeli meg a munkásokat a munkavégzés teljes ideje alatt. Feltűnő, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vannak a platform munkások.

A platformok

A platformok új típusú foglalkoztatókként jelennek meg. Nemcsak összekapcsolják a fogyasztókat és a platform munkásokat, de számos olyan tevékenységet is végeznek, amelyek erősítik a platform munka színlelt jogviszony jellegét (azt, hogy hiába dolgoznak önfoglalkoztatóként, a munka jellege egy beosztott munkavállalóéhoz hasonlítható). A platformok kiosztják a feladatokat, szervezik a munkaerőt, meghatározzák és értékelik a teljesítményt, valamint fizetik a munkások bérét. Az Európai Unió Bírósága egy ítéletében megállapította, hogy az Uber döntő befolyást gyakorol a szolgáltatás feltételeire, ami alátámasztja a platformok munkáltatói szerepét.

A fogyasztók szerepe

A fogyasztók, bár csak megrendelőként jelennek meg, jelentős hatással vannak a platform munkásokra. Az értékeléseik befolyásolják a munkások platformon betöltött helyét, és akár az algoritmusok működését is módosíthatják. Az értékelések közvetlen hatással vannak a platform munkások jövőbeli munkalehetőségeire.

A cikksorozat következő részében áttérünk a platform munkával kapcsolatos legvitatottabb és legégetőbb kérdésre: vajon munkavállalónak vagy önfoglalkoztatónak számítanak? Mi lenne a helyes jogi megközelítés?

Az egészségügy megreformálásának a kísérlete az egyik legjelentősebb szimbóluma volt a 2006 után regnáló kormányzatnak. Ez a reformer hangulat azonban azzal a lendülettel bukott el 2008-ban a népszavazásnak köszönhetően, amellyel annak idején elindult.

A 2008-as népszavazáson 3 kérdést tettek fel. Ebből kettő az egészségüggyel volt kapcsolatos, azaz legyen-e vizitdíj, illetve legyen-e kórházi napidíj, valamint további kérdés volt, hogy legyen-e ingyenes a felsőoktatás. A népszavazáson a szavazásra jogosult lakosság 50,5%-a vett részt, ami meglepte még a népszavazás mellett agitáló Fideszt is. A kérdésre adott válaszok között a vizitdíj, illetve a kórházi napidíj ellen szavazók aránya 80% felett volt. A népszavazás valamint piacosítást elutasító népakarat nyomására a kormány eltörölte mind a vizitdíjat mind pedig a kórházi napidíjat, valamint a több biztosítós modell bevezetésére vonatkozó törvényt is.  A kormányfő koalíciós egyeztetés nélkül lemondatta Horváth Ágnest, aminek hatására az SZDSZ kilépett a koalícióból és az MSZP kisebbségi kormányzásba szorult.

Noha könnyen lehet ezt a látványosan elvesztett népszavazást a Gyurcsány kormány elleni dac reakcióként kezelni, ám az egészségügy bármiféle piacosítása elleni ellenérzések korántsem precedens nélküliek. A 2005-ös kettős állampolgárságról elhíresült népszavazáson a Munkáspártnak köszönhetően helyet kapott egy olyan kérdés is, amely azt firtatta, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények maradjanak-e állami vagy önkormányzati tulajdonban. Noha tudjuk, hogy a népszavazás érvénytelen lett ennek ellenére igen erős jelzés értékű volt, hogy az igenek száma majdnem kétszerese volt a nemek számának.

2006-ban az SZDSZ-es képviselők nehéz körülmények között vették át az egészségügyi tálcát: a konvergenciaprogram következtében 2006 és 2009 között az egészségügyi alap kiadásait 0,9%-kal csökkenteni kellett. A nagy társadalmi viták közepette 6 reform törvényt fogadott el az országgyűlés, amelyből 2008-ig bezárólag 5 maradt érvényben. A feladat nehézsége ellenére a Horváth Ágnes SZDSZ-es miniszter által vezetett egészségügyi tálca ezt a kiadáscsökkentő vállalását csaknem két esztendő alatt teljesítette. Az egészségügy kiadásait a 2006-os GDP 5% körüli szintjéről az ezt követő két évben a nagyjából a GDP 4,3%-ára vágták vissza. Ezen kiadáscsökkentések ⅔-át a gyógyszerkiadások csökkentésével sikerült megspórolnia, a további egyharmadát pedig különféle kórházak háziorvosi ellátások csökkentésével sikerült abszolválnia. Erre a leghatékonyabb eszköznek a 2004-ben bevezetett TVK bizonyult.

A TVK bevezetésekor valóban hasznosnak bizonyult, ugyanis előtte az állam minden műtétet megfinanszírozott emiatt a kórházaknak érdekükben állt minél több és minél drágább műtétet végrehajtani. A 2006-os TVK szűkítés, noha csökkentette a kiadásokat ám ezt gyakorlatilag egyetlen huszárvágással tette nem véve tekintetbe a különféle priorizált szükségleteknek a figyelembevételét. Ezen megszorító intézkedés eredményeképpen bizonyos ágazatokban megnövekedett várólisták és a szolgáltatások hiánya lépett fel.

De mi is volt a koalíciós pártok a kiadáscsökkentésen túlmutató egészségügyre vonatkozó koncepciója? Az MSZP és az SZDSZ kezdettől fogva nem egyformán látták az egészségügy előtt álló problémákat és az arra adható megoldásokat. Az SZDSZ diagnózisa szerint a magyar emberek a Kádár-rendszer berögződései alapján természetes alapszolgáltatásként tekintenek az egészségügyre és sokszor feleslegesen is veszik igénybe azt, ami által fölöslegesen terhelik az ellátórendszert. Úgy látták, hogy a mostani modellben az állam szűkülő források miatt egyfolytában defenzív stratégiába kényszerül. Az SZDSZ-el szemben az MSZP szakpolitikusai nem feltétlen a piacban látták az egészségügy problémáinak megoldását. Meglátásuk szerint a kormánynak a “21 lépés programját” kellett volna tovább vinnie, amely 2005-ben lett elfogadva. Ez a csomag ugyan tartalmazott hasonló elképzeléseket az SZDSZ koncepciójával, de mégis alapvetően különböző koncepcióval közelítette meg a kérdést. A “21 lépés” megpróbálta kiszűrni a potyautasokat a társadalombiztosítási rendszerből, megjelent az egyéni járulék nyilvántartás, mindeközben lehetővé tette a jogosultsággal nem rendelkező állampolgárok sürgősségi ellátását. Ezenfelül a törvénycsomag tartalmazott számtalan költségcsökkentő, hatékonyságnövelő átszervezést, mint például a háziorvosi kasszaközösségeket. Jól látható, hogy a törvénycsomag inkább törekedett részproblémák befoltozására mint strukturális problémák újragondolására. Azonban a közvélekedéssel szemben a szocialisták noha támogatták a magántőke megjelenését a szolgáltató-szektorban, ennek ellenére nem támogatták a magánbiztosítók beemelését a közfinanszírozói szervezetek közé. Erre a szándékra illusztratív példa az egészségbiztosítási hatóság felügyeletéről szóló 2006. évi CXVI törvény, amely elsősorban a magánbiztosítók minőségellenőrzését célozta meg az EBF-en (Egészségbiztosítási Felügyelet) keresztül és végezte ezt a feladatot nagy irammal, annak ellenére, hogy a több biztosítós rendszer végül nem lépett érvénybe. Az EBF egyszerre végez véletlenszerű rajtaütéseket, ahol azt ellenőrzik, hogy a jogszabályi előírások be vannak-e tartva. Ezenfelül minőségi mutatórendszereket dolgoznak ki, amelyet a szervezet weboldalán tesznek közzé.

Volt-e ezeken túlmutató strukturális terve az MSZP-nek 2006-ban a választások után? Valószínűleg az egyetlen elképzelésük az volt, hogy az SZDSZ-es tervek haladását próbálták minél inkább késleltetni, amely játszmák miáltal a háttérben játszódtak, a külső szemlélők számára azt az érzetet keltette, hogy az MSZP elvesztette szociáldemokrata szellemét. A kérdést tovább bonyolítja, hogy Gyurcsány Ferenc kezdettől fogva kettős kommunikációt folytatott feltehetőleg a koalíció stabilitásának megőrzése érdekében. MSZP-s berkeken belül a több biztosítós modell ellen agitált ezzel szemben SZDSZ-es berkekben hitet tett a piaci modell mellett.

A vizitdíj és a napidíj, noha a népszavazáson elbukott mégis majd egy éves hatálya alatt egészen elgondolkodtató eredményeket hozott. 2007-re a szakrendelésekben és a fekvőbeteg-ellátó intézmények aktív ágyain 2007-ben 2006-hoz képest több mint 15%-os forgalom visszaesést regisztráltak. A háziorvosi ellátásban 18%-os csökkenés történt. De az intézkedés legérdekesebb aspektusa talán nem is ezekben a csökkenő számokban merült ki, hiszen alapvetően fekvőbeteg-ellátó intézmények kapacitás csökkenésében szintén közrejátszhatott a teljesítmény volumenkorlát befagyasztása is, hanem abban, hogy a vizitdíj és a kórházi napidíj kivezetése után, noha történt a szolgáltatásokat igénybevételét illető emelkedés, de a számok semelyik kategóriában jól láthatóan nem érték el a 2006-os szintet, ami a lakosságon belüli attitűdváltásról árulkodnak.

Összefoglalásképpen kijelenthető, hogy a népszavazás, valamint a katasztrofális makrogazdasági helyzet hatására a kormány a legkisebb ellenállás irányába mozdult el, azaz: felső-középosztály számára magán biztosítás a többieknek pedig tb alapon minimum ellátás. Ez a folyamat hosszú és fájdalmas útra terelte a magyar egészségügyet, amelynek végén abba az állapotba fog jutni a közegészségügy, mint ahol Lengyelország volt a 2000-es évek végén.