Reaktor

Mindig is jellemző volt rám a "recycling", még, amikor nem is tudtam, mi az.

Tudniillik már ovisként sem bírtam semmit kidobni, csak akkor még nem tudtam azzal érvelni anyukámnak, hogy mindezt a Földért teszem - ehelyett maradt a jól bevált "az még kell!!!". Összegyűjtöttem pár mindennapi apróságot, amivel tehetünk a környezetért.

1. Turkálók, ruhaöröklés

Már egy ideje szinte csak turkálókból szerzem be a ruháimat, kiegészítőimet, tudniillik amellett, hogy így növelem az újszerű ruhák élettartamát, olyan darabokat tudok kifogni, amiket sehol máshol nem láttam még. Az örökölt cuccokra sem kell egyből fújni, rengeteg rokonoktól, barátoktól kapott ruhát hordok a mai napig.

2. Bolhapiac, lomi

Eleinte én is tartottam a bolhapiacoktól, már csak az elnevezésük miatt is (viszketni fog, ha odamegyek?), de ugyanaz a helyzet, mint a turkálóknál, csak éppen bármilyen tárgyat megvásárolhatunk, nem csak ruházati cikkeket. A bolhapiaccal rokonértelmű "lomi" fogalomról pedig a napokban értesültem először. Csak, hogy párat említsek: Budai Zsibvásár, Ecseri Bolhapiac, de a Dürer Kert is gyakran rendez hasonlókat.

3. Nejlonzacskó-zárlat - textil előnyben

Szerencsére nem újkeletű a nejlonzacskók elleni "propaganda", így a tudatos vásárlók automatikusan táskával, vászonszatyorral vagy egyéb, saját tasakokkal indulnak vásárolni. A vászontáskák egyik plusz előnye, hogy hatalmas lehetőségeket rejtenek magukban, ami a dekorációt illeti.

4. Vízszűrő/lágyító/tisztító, ha nem ízlik a csapvíz

Sajnos nem mindenhol a legjobb ízű a csapvíz, habár a palackozott ásványvíz vásárlása köztudottan nem környezetbarát. Emiatt már egyre több hirdetést láthatunk vízszűrő, víztisztító berendezésekről. Az olcsóbb kancsós szűrőtől kezdve a hiperszuper víztisztítókig mindenki találhat magának segítséget a csapvíz fogyaszthatóvá tételéhez. Az így kapott finom vizet bárhová magaddal viheted egy kulacsban.

5. Mosható vatta és pelus

Van pár olyan környezetszennyező apróság, aminek az ártó hatása talán fel sem merül bennünk a mindennapi használat ellenére. Ilyen például a vatta, a szalvéta, a papírzsebkendő, gyermekes családoknál a pelenka. Mindegyikből van már

többször használatos pamut- vagy például bambuszverzió, ami ráadásul sokkal puhább is.

6. Csomagolásmentes boltok

Már nagyon divatossá váltak a csomagolásmentes boltok, ahol a

saját edényünkbe, zsákunkba kérhetjük az élelmiszert, sütési-főzési alapanyagokat.

Több helyen is megtalálhatóak ezek a boltok országszerte. Ezen kívül

igyekezzünk a magyar termelőket, gyártókat előnyben részesíteni a külföldiekkel szemben.

7. Vedd a fáradságot, hogy szelektíven gyűjtsd a szemetet

Már bármelyik városrészen találhatsz szelektív hulladékgyűjtőket, szerencsére a legtöbb közterületen, oktatási intézményben, és bevásárlóközpontban is van lehetőség az anyagnak megfelelő helyre dobni a szemetet. Érdemes utánaolvasni, hogy pontosan mire kell odafigyelni a szelektív hulladékgyűjtésnél.

Fa Nándor szerint a jólét és a kényelem miatt sokkal nehezebb egy mai fiatalnak motiváltnak maradni, mint neki volt annak idején. Földkerülő vitorlázónk a Reaktornak mesélt arról, milyen volt ráébredni arra, hogy egy velejéig hazug világ volt a szocialista, kommunista világ, amiben felnőtt. Fa úgy gondolja, hogy a Kékszalag módos emberek vetélkedése külföldről hozott katamaránokon, és nem ott derül ki az igazi teljesítmény, hanem a nagy világversenyeken, ahol több magyar is bizonyított már.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

2018 decemberében a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja lett. Érzi-e a halhatatlanságot vagy a továbbélést?

Sajnos azóta veszítettünk el két tagot; Wichmann Tomit és elnökünket, Kárpáti Györgyöt. Picit disszonáns ilyen módon, hogy a halhatatlanok is halnak, de azt hiszem, hogy a halhatatlanság nem arról szól, hogy nem halunk meg, hanem, hogy ezeknek az embereknek igyekszünk megtartani az emlékét, mi is egymásét és reméljük, hogy azok a nálunk fiatalabbak, akiknek van egy csöpp eszük, és picit odafigyelnek a múltra, a történelemre.

Én magam abszolút történelemkedvelő vagyok, és sokat merítek a múltból, az előttünk járók életéből, ambícióiból, hitvallásaiból.

Kedvenc olvasmányaim a 19. század vége, 20. század eleje és abból sok tanulnivaló van. Nyilván egy ilyen halhatatlan tagság az picit az embert kötelezi, meghatja, olyan körbe kerül, ami megtiszteli, de rajtam nyilván nem változtat, legfeljebb majd egy-két dolog jobban megmarad az utókornak.

Ha már szóba hozta az utókort: látja-e az utánpótlását az óceáni szólóvitorlázásban?

Nem látom. Én magam 20 éve dolgozom azon, hogy a vitorlázásnak, a hajótervezésnek, hajóépítésnek azt a válfaját népszerűsítsem itthon, amit én tudok és csináltam. De nem könnyű átadni a fiatalságnak, ugyanis ahogy az internet világában, az űrkutatásban, és mindenféle high tech világban óriási tempóban változik a tudás, így az én területem is óriási tempóban változik. Akik bekapcsolódnak most azzal a vággyal, hogy ők is ezt csinálják, ebbe a világba tartozzanak, ezeknek a srácoknak rá kellene szánni az életüket. Én mindig olyan srácokkal találkozom, akik civil elfoglaltság mellett úgy gondolják, hogy jól megmutatják önmaguknak és másoknak, hogy mire képesek és nem esett le a tantusz nekik, hogy ez egy életvitel. Olyan irányba kell tanulni, egyik, másik, harmadik iskolát elvégezni, tudást megszerezni, olyan körökbe kell elmenni, hogy mindez meglegyen, és aki ezt nem vállalja, csalódás fogja érni, mert nem fog eljutni oda, ahova szeretne.

Első épített egyszemélyes vitorlásával előkelő versenyeredményeket ért el, aztán volt, hogy megbízhatóbb árbócot készített, mint az erre specializálódott szakemberek, és kikötőrendszereket gyártó vállalkozásában minden saját fejlesztésű. Ezekhez rengeteg ismeret szükséges. Hogyan tanul meg új dolgokat?

Nyitott szemmel és füllel járok a világban, itthon és külföldön egyaránt. Nincs ilyen irányú végzettségem, hajóépítő a szakmám, de ez magában nem jelent semmit. Amikor én még a hajóépítést tanultam, akkor azt tanították nekem, hogyan kell deszkából csónakot építeni. Ahhoz képest ma a kompozitok, karbonok abszolút high tech világa olyan messze jár, hogy köszönő viszonyban sincsenek egymással, az ember folyamatosan tanul. Amikor én időm nagy részét Franciaországban töltöttem, akkor beült az ember ott egy kávézóba és átbeszélt rajta egy skipper, egy tervező, egy hajóépítő, és ott találtam magam, hogy a legmodernebb tőkesúlyról folyik a diskurzus. Ha akartam, ha nem, tudtam, hogy mit tervez Philippe Brion, Gion Verdi és a legjobb tervezők a világon. Itthonról ezt nem lehet megteremteni, itt nincs meg az a miliő, tudásközpont, viszont, ha ott van az ember, akkor könnyen, gyorsan tanul.  

1987-ben ért véget első Föld körüli útja, ezután visszaköltözött a konténerébe a székesfehérvári Könnyűfémmű agárdi vízi sporttelepére. Mennyiben volt más magyarnak lenni a ’85-ös induláskor és mennyivel lett más a ’87-es hazaérkezéskor?  

Abban nem volt különbség, hogy magyarnak lenni milyen. Abban, hogy mit értek ezalatt, „magyarnak lenni”, abban óriási különbség volt. És még csak nem is akkor volt nagy különbség. Hatalmas tapasztalatot szereztünk szerte a világban, tárgyi tudásban, emberi kapcsolatokban, abban, hogy ki hogyan reagál mindenre, illetve abban, hogy Önöknek talán ismeretlenül, egy hazug társadalomban éltünk.

A szocialista, kommunista világ, amiben gyerek voltam és felnőttem, az egy velejéig, ízig-vérig hazug világ volt.

Abból kicsöppenve elmenni a nagyvilágba, tapasztalni, rájönni, hogy rendben, hogy hazudnak, de hogy minden, amit mondanak, hazugság, az durva. Ezzel a tudással, tapasztalattal visszajönni ugyanabba a közegbe… Azt éreztük, hogy már bomlik, nem ugyanaz a hatalom, mint ’85-ben. ’87-ben már mutatkoztak az omlás jelei, de még mindig egy hazug világba érkeztünk haza. Ezzel együtt kellett élnünk. Hogy pontosan tudtuk, hogy amit itt fújnak, az nem igaz. A világ az ellenkezőjét mutatja. Persze a nagyvilág is hazudik, mert nem arról van szó, hogy mindenki más becsületes, csak mi hazudozunk. Ki kell szűrni ebből az irdatlan káoszból mindazt, ami hasznos, értelmes, emberi és aszerint élni.

Bennünk óriási filozófiai változás történt, hogy éljük az életünket. Nem akartunk elmenni, ez igaz volt mind a kettőnkre (Gál Józseffel együtt - a szerk.), hogy nem akartuk elhagyni Magyarországot. Attól, hogy olyan, amilyen, még nem akartunk disszidálni.

De hogy lehet élni ebben a közegben, azt meg kellett tanulni, ki kellett alakítani egy életfilozófiát, hogy akkor ebben hogy élünk. ’87-ben én már éreztem, hogy bomlik a rendszer, de mások nem tettek volna egy fillért sem rá, hogy meg fog dőlni rövidesen és rendszerváltás lesz. De lehetett érezni, hogy valami van és erre a rendszerváltásra, új típusú életre, a magunk életére készültünk fel, ez a kétéves út ebben nagyon sokat segített.     

Lehetne egy kis faluban is ugyanekkora bölcsességre jutni, mint a Földet körbehajózva?

Elvileg persze. Én nem akarom kizárni azt, hogy elmegy valaki egy barlangba remetének és ott ugyanolyan okossá válik, de azért az ember, ha a világban jön-megy és irdatlan mennyiségű információval, élménnyel, emberekkel találkozik, beszél, sok minden direkt és indirekt módon hat rá, azt a fajta bölcsességet sem az iskola, sem a magamba szállás nem pótolja.

A világlátást nem véletlenül találták ki. Régen is elküldték a fiatalokat, itt az idő, menj el, tanulj szakmát máshol, tanuld meg, hogyan csinálják, tapasztalj és gyere haza!

Azt gondolom, hogy amit az úton megtanultunk, és én még 30 évig ugyanezt járva szakmailag emberileg, azt nem lehet egy kis faluban, egy helyben megtanulni, ahhoz el kell mozdulni.

De valami mégis mindig visszahozta. ’82-ben a disszidált testvéreihez ment ki egy hónapra körülnézni Németországba, és azt mondta, hogy a magasabb életszínvonal ellenére hazajön, aztán később a ’85-ös út során is biztos sok szép színes, gazdag országot látott, mégis többre vágyott és Magyarországon találta meg ezt a többet...  

Ez így van. Azt gondolom, hogy az identitásunk, a gyökereink, az, ami emberré – nem emberszabásúvá – tesz bennünket, az annál több, mint ami jóléttel megváltható. Az, hogy lesz egy nagyobb autóm és egy kényelmesebb házam, és egyébként mindenki másnak a szemétdombján leszek majd kisinas, ez nem kárpótlás a jólétért. Én megértem azokat az embereket, akik hozzá tudnak tenni a világ nagy kupacához és elmennek professzornak Amerikába. Tökéletesen értem és érdekes módon ezek az emberek előbb-utóbb haza is jönnek. De az, aki kimegy azért, mert ott kényelmesebben éldegél, és aztán két év múlva elkezdi törni a magyart, majd hazajön nekünk elmagyarázni, hogy hogyan kell halat fogni, ettől kimegy a biztosíték, ezt nem szeretem.

Magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, magyar volt az anyám, az apám, ebbe a társadalomba szocializálódtam és ez marad meg. Bejártam a fél világot, annak is a jobbik felét, de sehol nem találtam olyat, ami mindazért kárpótolt volna, amit elvesztenék, önmagamat veszíteném el, hogyha én végleg elmennék.

Eszemben sincs. Sok helyen vagyok otthon a világban, de nekem ez az otthonom, mindenféle értelemben.

Azt mondta egyszer, hogy szórakozásból nem vitorlázik. Mit gondol azokról, akiknek ez kikapcsolódás? Hogyan viszonyulnak ők a versenyszerű sporthoz?

Tökéletesen megértem őket. Akár versenyzők is élvezhetik azt, amit csinálnak, én is élveztem 40 évig. De az utolsó években annyit vitorláztam, 150 ezer km vagy 3 földkerülő útnyit, hogy belefáradtam.
Másrészt, lassan hetvenéves fejjel nem ugyanaz a motiváltsága az embernek, mint harmincévesen. Nem úgy fáradok bele, hogy eltelik fél év és alig várom, hogy mehessek, hanem másképp fárad bele az ember. Ebben semmi negatív vagy rossz nincs, de tény, hogy a magam szórakoztatására nem megyek el vitorlázni. Mások szórakoztatására még hajlandó vagyok.

Milyen a magyar vitorlázás európai, nemzetközi megítélése? Mekkora presztízse van a Kékszalagnak, a legnagyobb európai tókerülő versenynek?

Szerintem alapvető nemzetközi értelemben véve semmi, de nagy a magyar vitorlázás presztízse.
Azok a fiatalok, akik olimpiai hajóosztályban, illetve igazán rangos nemzetközi hajóosztályokban komoly eredményeket érnek el, kvalifikációt szereztek a következő olimpiára – Berecz Zsombor, Érdi Mária, a Vadnai gyerekek –, ők elképesztő tudású srácok és nagyon komoly rangot vívtak ki maguknak a nemzetközi világban. Azt tudni kell, hogy az autózás világában egy gokart világbajnok még nem váltotta meg a világot. Ezek a srácok nagy tudásúak a maguk világában, kérdés az, hogy merre mennek majd tovább.

A rangot a vitorlázók, és nem a Kékszalag adja meg Magyarországon.

Az, hogy összeméri magát néhány módos ember néhány behozott katamaránnal… ez nem szakmai rang. Szakmai rangot valóságos eredmény nyújt. Kiürült hajóosztályokban világbajnoknak lenni nem rang. Olyan, magunk teremtette kategóriákban nagynak lenni, amit a világon senki nem jegyez, csak magunk, az nem rang. Az a rang, ami létezik és erős a nagyvilágban. Ahol a világ legjobbjai gyűlnek össze, és ott kell megmutatni mit tudunk.
Berecz Zsombi ezt csinálta. Úgy lett világbajnok, hogy a világ legjobb finnesei voltak ott. Ne legyenek kétségeink, aki 85 kg fölött a világ legjobb vitorlázói közé tartozik, az mind a finn dingin jelenik meg. Nagy sajnálatunkra úgy tűnik, hogy a finn dingit is menesztik előbb-utóbb az olimpiáról, mert ott már lassan nem a sport, hanem a színház a fontos. De még a Zsombi életében remélhetőleg lesz alkalom, hogy megmutassa.
Tehát ez nagy érték egyrészről, másrészt meg tudnunk kell, hogy egy adott szakmában mi az érték.

Ön nehéz körülmények közül indult el. Mit gondol, a mai fiatalok számára, akik lényegesen jobb körülmények között élnek, ugyanaz jelenti az értéket a sportban? Rajonganak még ugyanazért a teljesítményért, amiért maga? Én fiatal vagyok és a saját nevemben azt tudom mondani, hogy igen, de általában mit lát?

Azt látom, hogy az egyre jobb életkörülmények között élő fiatalság, akiknek a szülei már megteremtik a biztonságot, az otthont, a lehetőséget, azok sokkal kevésbé motiváltak. Eleve ott az a tény, hogy létezik az internet a világban. A youtube-ról olyan filmek tölthetők le, hogy gyakorlatilag ott vagyok a tenger mélyétől az űrig mindenhol. És ez kioltja azt a fajta kíváncsiságot, ami a motiváltság egyik alapja.
A mai fiatalság érdeklődő és nyitott részének nehéz dolga van, talán nehezebb, mint nekünk, akik el voltunk zárva.

Az a fajta virtuális hozzáférés az információkhoz, amit az internet nyújt, az el tudja homályosítani, el tudja nyomni a valóságos érdeklődést. Ha valaki megismer egy csomó mindent interneten keresztül, az nem biztos, hogy kiszáll a kényelmes székből és elmegy megmászni a jéghideg Himaláját.

Ahhoz az kell, hogy valaki a saját élményeit akarja megélni, önmagát akarja megváltani, a saját motivációját felépíteni és annak megfelelni. Ezt ebben a virtuális világban, ahol ömlik ránk jó és rossz, ami már önmagában is kihívás, hogy ki tudjuk szűrni mi jó és mi rossz. Ebben a világban nehéz motiváltnak maradni.
Őszinte részvétem a fiataloknak, azt kell mondjam, hogy nekem könnyebb volt. Egyrészt, mert nekünk még nagyobb volt a világ, kevésbé láttuk, nagyobb volt az ismeretlen halmaz. A mai gyerekeknek, ha akarnak valamit, ráböknek egy gombra és ott van. Ez óriási fegyver a motiváció ellen. Ha valaki tényleg önmaga akar élményeket megélni, az álljon neki, csinálja meg, az lesz majd az élete.
De az, hogy kielégülök mindennel egy-két gombnyomással a meleg fotelben ülve, az egy álca, egy becsapós világ. Nagyon sok embert ez kielégít, de azok, akik most motiváltnak születnek, nem lesz könnyű dolguk ezt megtartani.

A történeteiből megismerhetjük a hatalmas küzdésvágyát, ami szerintem mindenkinek hatalmas motivációt tud jelenteni. Nekem a legtöbbet mégis az adta, hogy ott voltak például a Vendée Globe-on ellenfélnek a nyolcszoros költségvetésből dolgozó csapatok, és ön mégis mindig elégedett volt azzal, ami a rendelkezésére állt.
Sohasem volt elégedetlen és sohasem mondta azt, hogy nekik könnyű, hiszen csak beleül az adott versenyző egy elkészített hajóba?

Én nem mondtam ezt, de az ellenfeleim mondták, hogy nekik ez igazából egyfajta lelki handicap, hogy gyorsabban vitorlázik nálam és mégsem elégedett vele, mert azt a különbséget nem tudja megteremteni eredményben, mint amekkora különbséget ő lát, hogy a feltételrendszerben megvan neki.
Én mindig önmagamért csináltam a dolgaimat és soha nem az motivált, hogy kit tudok majd megverni. Sokkal inkább a teljesítmény függvényében élek. Az utolsó Vendée Globe-on nekem fontosabb volt, hogy 100 napon belül jó teljesítményt tudjak produkálni, mint az, hogy hányan vernek meg. Aki többre képes, az többet tud.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a profik világában ez jelen van. Egy olyan gazdaság, mint a francia, ahol egészen elképesztően erős a média, a hajóipar, a versenyipar, a szponzorációs biznisz rész. Ott leakasztani 5-15 millió eurót, az nem egy nagy dolog. Ugyanakkor az az egy darab vitorlázó, aki majd kimegy, és helyt kell álljon, annak ez ugyanúgy egy kőkemény kihívás.
Mi jó barátságban vagyunk ezekkel a srácokkal és ők fogalmazzák meg, hogy bizony nagyon sajnálják, hogy nem valóságos versenyt vívunk egymással. Mert akkor igazán kiderülne, hogy melyikünk a jobb. Ők egy sokkal gyorsabb eszközzel mennek és így nem valós a kép. Ez engem sosem zavart, én mindig arra voltam büszke, amit én tudtam teljesíteni.

Úgy tudom Ön végtelenül nem pénzfüggő. Milyen a pénzhez való viszonya, mit tanítana róla a következő generációknak?

Nagyon egyszerű a képlet, a pénz egy értékmérő. Komplett átveri magát az, aki összekeveri az értékkel.

Sok ember számára a pénz válik értékké. Gyűjteni, nézni a számhalmazokat, a nullákat a sor végén és gazdagítani a bankokat. Ez nem érték. Addig ér a pénz valamit, amíg jó dolgokra szánom.

Én gyűjthettem volna már sok pénzt életemben, de soha nem gyűjtöm. Inkább elköltöm értelmes dolgokra, ahol hasznosul számomra, a családom, a barátaim vagy a szakma számára. A pénz számomra magában nem érték.

A tehetséges embereket vizsgálva kimutatták, hogy leginkább az készteti az embert koncentrációra, hogy ha örömét leli az adott tevékenységben. Hasonlóról tud beszámolni Ön is?

Abszolút. Ezt kiegészítem azzal, hogy maga a küzdelem és fizikai fájdalom is tud ilyen módon pozitív lenni. A hosszú küzdelmet, az alvatlanságot, a fázást, amikor melegem van, bármit a feladat részének tekintem és összességében az egésznek olyan sokat köszönhetek, hogy ez az ár, amit én fizettem az éleményeimért, a tapasztalásaimért, a gondolatokért az elenyésző.
Akármennyit küzdöttem életemben az mindig busásan megtérült.

„Rossz tanuló vagy, ezért ne tanuljál!” – mondta önnek az édesapja. Idén sok egyetemi képzésen lementek a ponthatárok, közepesnek mondható eredményekkel felvételt lehetett nyerni egyetemekre. Jó volt ez a mondat, esetleg túl szigorú?

Teljesen igaza volt apámnak. Nem volt nagy követelmény annak idején. Ahhoz, hogy egy szakmát kitanuljak, ahhoz közepes szinten kellett befejezni az általános iskolát. Csakhogy én nem voltam ennyire lelkes, sokkal jobban érdekelt minden más. Kíváncsi voltam és az, hogy engem rossz tanárok valamilyen nómenklatorikus porosz tudományra ráirányítsanak, ez nem ment. Tehát rossz tanuló voltam és apám joggal nem engedett továbbtanulni.
Aztán mégis tanultam, és amit megengedett azt szívvel-lélekkel csináltam, mert az számomra már érték volt. Leültem egy asztal mellé és ott pár anyagból, egy-két szerszámmal minőségi cipőt készíteni értékteremtés. És megszerettem a cipészetet, ahová végül elengedett. Kitűnően végeztem a cipész szakmát, és nagyon szerettem, de persze ez nekem nem lehetett életcél, nem az a típus vagyok.
De nagyon hasznos epizód volt az életemben, amiből nagyon sok minden tovább kísért. A manuális lépesség, a látásmód, a tudás iránti vágy az továbbélt bennem és egyre többet tanultam.
Nekem a gimnáziumi érettségim a dokumentált tudásom, de azt gondolom, hogy a tudásomból néhány diplomát ki tudnék tölteni. De ezzel nem dicsekszem, mert nincs semmi értelme a világon.

Mi volt a különbség az iskola és az élet között? Rossz tanulónak mutatta be magát, ugyanakkor rengeteg mindent elsajátított már.

Az iskola felkészítés az életre. Nem maga az élet, hanem csupán felkészítés. Ezt mondják közhelyesen, de a legtöbb diák elmegy mellette. „Persze, jólvan muter, jólvan fater, jólvan tanárok.” Pedig az a szörnyű igazság, hogy az iskola felkészít valamire, és az egész felkészítés annyit ér, amennyit át tudok vinni belőle a későbbi életembe, az alkotó tevékenységembe. Arról szól végülis az egész, hogy mit tudok alkotni, adni a világnak.

A teremtő szándékot hogyan éli meg napjainkban?

A mai napig is ez a fontos számomra. Hajóépítő vagyok, és később lettem tervező, de az is autodidakta módon. Nem alacsony szinten, teszem hozzá gyorsan. Azért lettem kikötőtervező és kikötőépítő, mert úgy gondoltam, hogy ott tudok a legtöbbet hozzátenni ahhoz, ami a hajósoknak fontos. Biztonságos, kényelmes kikötőket építeni, azokkal szemben, amik akkor léteztek. Nagyon örülök, hogy ezt a pályát választottam, mert a hajózás egy divatosabb, népszerűbb tevékenység, de a kikötőépítés a háttérben maradt. Ez olyan, mint hogy csinálunk tízmillió autót, de nincsen egy rendes parkolónk. Egy rendes parkolót megépíteni, megtervezni legalább olyan fontos, mert különben káosz van a világban. Ebbe a szegmensbe mentem be, ezt a szegmenst tanultam ki az elmúlt húsz évben. Már jócskán háromezer felett van a hajóhelyek száma, amiket építettünk, tervezni pedig sokkal többet terveztünk.

Térjünk vissza a gyermekek nevelésére, hiszen ez alapozza meg a jövőt. Gyakran említi, hogy a leghumánusabb, legszeretetteljesebb törekvéseink sokszor a visszájukra fordulnak. Mit mondana a túlszeretett gyerekekről?

Azt gondolom, hogy mindig becsapják azokat a gyerekeket, akiket majomszeretettel szeretnek. Tehát mindent elnéznek neki, mindenért megdicsérik, azt mondják, hogy minden rendben van, te vagy a legszebb, a legjobb, a legügyesebb. Miközben egy tökfej, aki kettőt lép és elesik a saját lábában.

Egy gyereket, ha valaki felelősséggel, tényleg szeretettel, a gyerek iránti szeretettel nevel, akkor kritikus.

Nem a saját vágyait, megkeseredettségét vetíti rá, hogy ami neki nem sikerült, majd a gyereke megcsinálja. Mindenki valamilyen tehetséghalmazzal születik a világra, vagy felismeri, vagy nem. Amit csinálni akar, abban segítsék. Azonban nem az a segítség, hogy dicsérgetünk, hanem az, ha jó irányba tereljük abban, amit csinálni akar. Ez a szülő felelőssége. A gyerek nem mindig örül annak, amit a szülő mond, de az van hasznára. Az a szülő neveli helyesen a gyerekét, aki még a konfliktust is felvállalja vele, de abba az irányba tereli, ami a gyereknek hasznos.

Jelenleg a férfi-női szerepek átértelmezése is zajlik. Vannak olyan feladatai ön szerint egy férfink és egy nőnek, amiket, ha nem lát el, akkor nem érzi jól magát? Vagy nyugodtan cserélgethetjük ezeket egymás között?

Úgy gondolom, hogy alapvetően nők és férfiak születnek a világba. A teremtő így találta ki. Amikor ez felborul majd, akkor ugyanúgy kipusztul az emberiség, mint már annyi más élőlény. Az, hogy hány gendert számolnak össze, ez maga az elmebetegség. Ilyet zárt osztályon lehet csinálni.

Férfiak és nők vannak, minden más vakvágány.

Hogyan írna le egy, a társadalom számára hasznos embert? Írja a könyvében, hogy lehet valaki több diplomás, több nyelvet beszélő, előfordulhat, hogy mégsem tud a társadalomnak elég hasznos tagja lenni, mert nem rendelkezik azzal az életfilozófiával és azokkal az alapértékekkel, amik ehhez szükségesek lennének.

Ez az alapelv nálam annyiban merül ki, hogy akarjak valamit alkotni, és amit alkotok, az szolgáljon másokat. Ne csak l’art pour l’art legyen valami a világban, mert én akartam valamit csinálni, hanem olyat csináljak, amire szükség van. Aminek más, mások a hasznát látják. Nagyon nehéz dolga van például azoknak a kutatóknak, akik bemennek egy laboratóriumba és leélnek harminc évet néhány kémcső mellett, és kémiai, biológiai, ill. kvantumkutatásokat végeznek, hiszen nincsen közvetlen látszata annak, amit csinálnak, bár nagyon fontos. A hétköznapi életben mégsem kvantumfizikusok vannak túlnyomó részben, hanem olyanok, akik valamit meg akarnak élni. A legnagyobb vakvágánynak azt látom, amikor valakinek az élete kimerül a pénzszerzésben. Ennél elpazaroltabb életet nem tudok elképzelni. Tehetséget, időt, energiát arra fordítsak, hogy pénzt szerezzek? Ez beteg. Akármit csinálok, az a fontos, amit alkottam. Persze meg kell élnem valamiből.  

Azok az emberek hasznosak önmaguk és a társadalom számára, akik alkotnak.

Mi adhat egy keretrendszert ahhoz, hogy egészségesen tudjunk ebben a társadalomban működni?

Ha valaki pontosan elakarja magát helyezni a világban, akkor vissza kell kanyarodnia az ókori filozófusokig! Vissza kell mennie négyezer évet, és tanulmányozni, hogy az emberiség merre fejlődött, hogyan és miért. Mit tettek a régi filozófusok, fizikusok, mit tettek a középkoriak, mit tesznek a maiak. Az eleink akár a közelmúltban, akár a távoli múltban mit tettek azért, hogy ez a nemzet még mindig itt legyen, Európa szívében. Mit tett Árpád óta sok-sok honfitársunk, akik a tudásukat, tehetségüket adták azért, hogy még mindig itt legyünk. A közvetlen múltunk nagyon fontos (angolul nagyon szép szó: „heritage”, magyarul nem létezik) és az, hogy a közvetlenül előttünk járók milyen értékeket képviseltek. Meg kell nézni, hogy hogyan adták a tudásukat, esetenként az életüket azért, hogy megmaradjon a haza, megmaradjon a kultúra. Hogy azok, akik ide születnek, ne gyökér nélkül szülessenek és nőjenek fel. Ha nem ismeri az ember a gyökereit, ha nem ismeri a múltját, a jelenét, akkor borzalmasan nehéz neki hasznos lénynek éreznie magát. Onnantól, hogy ilyen módon értékvesztetté válik valaki, bejön a képbe a pénz. A pénz, a nagy autó, a nagy ház, a medence, stb... Ez mind smafu, ez mind csak látszat.

Az egyetlen érték a haszonteremtés, és az csak addig létezhet, amíg tudom a helyem a világban, tudom a helyemet a saját társadalmamban.

Akinek nincs helye a családban, akinek nincs helye a közvetlen környezetében, annak nincs helye a világban. Emberek, ébredjünk fel! Le lehet bontani az egészet, de akkor totálisan felborul a világ, megszűnik a rend. Visszamehetünk az egysejtűekig.

Nagyon erős szervezőerőt jelent például a kereszténység, mit gondol róla?

Római katolikus keresztény vagyok. Bemegyek a templomba ma is, imádkozom ma is, akkor, amikor nekem jólesik. Óriási a felelőssége, óriási a hatása az egyháznak. Válasszuk le a filozófiáról, mert az egyház és a filozófia, a vallás és a filozófia, a hit és a filozófia két dolog. A hit és az egyház is két dolog. Az egyháznak irgalmatlanul nagy felelőssége és kötelezettsége van abban, hogy a társadalomnak olyan szabálykeretet biztosítson, amiben kulturális értelemben emberként élhetünk. Amiben nem a másikat akarom megenni, mert lusta voltam a zerge után szaladni, hanem amiben tudom, hogy ember vagyok, és hogyan kell viszonyulnom egy másik emberhez. A tízparancsolat utolsó hat parancsa, ami kimondja, hogy mit ne tégy. Az egyháznak ezekben a kérdésekben, a kultúrában, az együttélésben, ahogyan nőnek a metropoliszok, egyre nagyobb jelentősége lesz. Tízmilliós masszák alakulnak ki a nagyvárosokban. Kultúrgyökerek, gyökerek, alapszabályok nélkül élnek, adott esetben egymás rovására. Hiszen úgy vezetem le az indulatomat, mint most Párizsban: beverem a kirakatokat, felgyújtom az autókat, agyonverem a többieket, főleg azt, aki nem tetszik. Ez nem megy. Ebben a káoszban, amire az ember képes, rendet teremteni nem tud más. Sem a filozófusok, sem az iskola, sem a politika. Csak és kizárólag az egyház tud rendet teremteni. Azon elvitatkozgathatunk, hogy évszázadokig mit csinált az egyház, és hogy az helyes vagy nem helyes.

Nem a középkori egyházi figurákat kell tanulmányoznunk, hanem a gyökereket. Például, hogy mit mondott Jézus.

Hogy akkor mi volt a helyes és a nem helyes. Ilyen módon, az alapigazságokhoz visszakanyarodni nem lehet vallás nélkül. Lehet cáfolni minden filozófiai állítást, lehet cáfolni az anyag és az energiamegmaradás törvényét, mindent lehet cáfolni. Azonban az egyház, illetve az istenhit egy misztériumra épül. Az életre, az elmúlásra, és ennek a beláthatatlanságára apellál, és mint ilyen, támadhatatlan. Mert nem tudjuk, hogy honnét jöttünk, nem tudjuk, hogy hová tartunk. Ez az erő, ha rossz irányba fordítják, akkor káros. Ez történt a középkorban, amikor az inkvizíció alatt gyilkolásztak. Még akár száz éve is megáldották a fegyvert. Itt abszolút vakvágányra szaladt a papság. Róma és a papság. Viszont megint csak azt mondom, hogy ennek nincsen köze a valláshoz. A vallás az egymás mellett élést, a tisztességben, becsületben együttélésnek a szabályait fekteti le. Abban segít, hogy a helyünkön legyünk, hogy emberek maradjunk. Egyébként klasszul agyon tudja verni egymást két kenguru is. Ehhez nem kell embernek lenni. Viszont kenguruk nem mennek be a templomba imádkozni. Borzalmasan fontosnak látom az egyház szerepét, ha azt jól csinálja. A papok szerepét, ha jót beszélnek. Sajnos ez nem mindig történik meg a mai világban. Azt gondolom, hogy legelőször az egyháznak kellene egy kis önkritikát gyakorolnia. Ezután el kell kezdenie azon gondolkodni, hogy hogyan tovább. Azt látom, hogy válságban van az egyház. A keresztény egyház is válságban van. Azok az emberek tudják megmenteni, akik filozófiai úton jutnak el a vallásig, és pontosan értik, hogy mi a szerepe a vallásnak a társadalom életében és azt megőrzik. Annak van nagyobb hatása, ha nem azért őrzöm meg a vallást, mert elhittem a papnak, hanem azért, mert filozófiailag megvagyok győződve a fontosságáról. Ez tehát a viszonyom az egyházhoz, az egyház fontosságához. Nagyon-nagyon fontosnak találnám, hogy a jövő fiataljai ilyen irányba is nevelve legyenek.

Beszéljünk egy másik válságról, ami bár vitatott, hogy mennyire az emberi tevékenységnek a következménye, de tapasztalt kríziseket az óceánokon? Több mint harminc éves időintervallumban utazott rajta.

Ebben a kérdésben is az igazság valahol nagyon félúton, nagyon távol van. Nagyon sok olyan jel van, ami azt mutatja, hogy a gyarapodó, iparosodó emberiség egyre jobban szennyezi a környezetét. Az ellenben, amit a politikusok zászlóra tűznek, nem feltétlenül igaz. Adott esetben a társadalommal fizettetik meg az ő jólétüknek az árát. A glóbusz felmelegedését nem az autóknak adresszálom, mert egy kitörő vulkán az összes autón túltesz egyetlen másodperc alatt. Persze, tegyük meg, amit mi emberek megtehetünk, de nehogy már magunkra vállaljuk az egész univerzum működésének a költségét! Az időjárás módosul, változik. Hozzátenném gyorsan, hogy

a glóbusz, az univerzum mindig változott, és fog is. Egy öntelt, nagyképű állítás, hogy ezt mi befolyásoljuk.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Olvasom a Reaktoron egy egyetemi hallgató tollából, hogy végső soron jobb volt a digitális oktatás, mint a hagyományos. Ez inspirált arra, hogy elsősorban társadalomtudományi kurzusok előadásait tartó fiatal egyetemi oktatóként, a katedra – vagy jelen esetben a webkamera- másik oldaláról is megvizsgáljam a jelenséget és közzétegyem ezzel kapcsolatos gondolataimat, s arra keressem a választ: Tényleg jobb volt?

Rögtön az elején szögezzük le: ha valaki februárban azt mondja, hogy még ebben a félévben megtörténik a digitális oktatásra történő átállás, hogy online tananyagokat fogok feltölteni és webkamerán keresztül vizsgáztatok, hát, megmondom őszintén, biztos hitetlenkedve fogadtam volna az illető eszmefuttatását. Azonban mint oly gyakran a történelem folyamán, a kényszer volt az innováció legfőbb mozgatórugója jelen esetben is.  Nézzük meg a digitális oktatás néhány területét!

Tananyag átadása: egyetemünkön már korábban létrejött a digitális távoktatást szolgáló informatikai háttér (moodle), így a feltételek adottak voltak. Azonban rengeteg kollégámmal együtt én sem vettem igénybe ezen rendszer használatát korábban, annak dacára, hogy a koronavírus okozta helyzetet megelőzően is adtam lehetőséget beadandó dolgozatok elkészítésére és megküldésére, a tananyaghoz kapcsolódó aktuális cikkeket is osztottam meg hallgatóimmal, ők is küldtek nekem kiselőadásokat stb. A digitális oktatásra történő átállás tényleg mindössze néhány órás felkészülést követelt meg tőlünk, az előadásvázlatok, minta ZH-k digitálisan már eddig is elérhetők voltak, sok jegyzet is, így azok feltöltése viszonylag zökkenőmentesen ment.

Számonkérés: a digitális számonkérés egyik módja volt, hogy beadandó dolgozatok készítésével lehetőséget biztosítottam megajánlott jegyek megszerzésére. Nos, a hallgatók zöme élt is ezzel a lehetőséggel, a dolgozatok feltöltése az online rendszerben sokkal rendszerezettebben tudott megtörténni, mint a korábbi, emailezős verzióban. Azt azonban nem érdemes elhallgatni, hogy jelentős többletmunkát eredményezett az esetenként több száz esszé, beadandó dolgozat értékelése, a pontszámok nyilvántartása stb.  Ám azon túl, hogy ezáltal a vizsgázók száma jelentősen csökkent, más, nem várt eredményeket is hozott az új rendszer: olyanok is rászánták magukat az otthoni kutatómunkára, akik egyébként ezt nem tették volna meg. Ez pedig azt eredményezte, hogy több esetben is, a megírt dolgozat színvonala alapján azt tudtam javasolni a hallgatómnak, hogy további kutatással és munkával a megírt munka TDK-dolgozattá fejleszthető. Vagyis a tudományos utánpótlás szempontjából is kedvező fejleményekről tudok beszámolni. Ám van hátulütő is: miután személyes prezentációkra nem tudtunk sort keríteni, így nem, vagy a digitális formában történő előadások során is korlátozottan tudtam értékelni a hallgatók előadói készségét.

A webkamerán keresztüli vizsga ugyanakkor személy szerint nekem nem hozott túl sok pozitív tapasztalatot. Egyrészt érezhető volt a hallgatók megszokottnál sokkal erősebb vizsgadrukkja, amikor az ember nem csak azon idegeskedik, hogy mit kérdez a vizsgáztató és tudni fogja-e rá a helyes választ, hanem azon is, hogy ne legyen semmi gikszer a kommunikációs térben, ne pont akkor menjen el az internet, legyen valami technikai probléma stb. Másrészt pedig nyilván a vizsgáztató eszköztára szerényebb, a vizsgázóé talán bővebb volt arra nézve, ha valamilyen nem megengedett „segítséget” venne igénybe a hallgató.

Tananyagfejlesztés: Noha rendelkezésre állt sok-sok anyag, a karanténidőszak arra is jó volt, hogy új típusú tananyagfejlesztésbe kezdjek: korábban sem idő, sem befogadó közönség nem volt a videós elemzések műfajára, úgy tűnik, a koronavírus okozta helyzet ezen is változtatott. Egy-egy aktuális téma videós formátumban történő körbejárása arra is lehetőséget adott, hogy az egyébként a tanórai keretekbe már időhiány miatt bele nem férő aktualitásokat, extra témaköröket is megküldjem, átadjam a hallgatóknak, belátásukra bízva, mit kezdenek vele.

Noha magam a társadalomtudomány művelőjeként és oktatójaként talán a szerencsésebbek közé tartozom, de kétségtelenül vannak olyan tudományterületek, olyan tantárgyak, ahol egész egyszerűen a gyakorlatok többsége a tapasztalatok alapján nem folytatható személyes jelenlét nélkül. Nyilván a gazdaság- és társadalomtudományok területén nagyobb részben kiváltható lehet a tudás ilyen formában történő átadása, de pl. a természettudományt, orvostudományt hallgatók esetében sokkal nehezebb, bizonyos esetekben pedig lehetetlennek tűnik az.

Összességében tehát szerintem a címben feltett kérdésre, hogy tudniillik jobb-e a digitális oktatás, a helyes válasz sem a nem, sem az igen, hanem az, hogy más. Más volt ez a félév több szempontból a korábbiaknál, voltak előnyei és hátrányai is. Sok újdonságot megtanultunk oktatóként, amiket a jövőben is alkalmazni fogunk, de a hallgatókkal történő személyes találkozások teljes kizárása biztosan nem viszi előrébb a tudás átadásának és a közös munkának, alkotásnak a folyamatát.

Főszereplőt az írók sokféle szempont szerint kreálnak, de vitán felül az

egyik legkritikusabb momentum, hogy tulajdonságait, hibáit, erősségeit , problémáit megfeleltessék a korszellemnek.

A korszellem pedig nem csak évezredről évezredre, gyakran évről évre is meglepően képlékenyen alakul. Íme néhány szereplő, akiket régóta ismerünk, de kevésbé, mint a hozzátartozó főszereplőt. Azonban, ha kicsit később születik meg az alakjuk, egész szériák épülhettek volna köréjük.

5. Hermione Granger

A Harry Potter sorozat szemüveges fiú főhőse annak az egyszerű irányelv mentén lett megalkotva, hogy az akkori tizenévesek minél szélesebb spektrumon tudjanak vel azonosulni: legyen elég lehetőség benne, de ne induljon túl magasról. Legyenek kalandjai, de ne legyenek kirívóan jó képességei. Legyenk barátai, de sose legyen túl népszerű, stb. A sokak által még a könyvek megjelenésekor idegesítőnek bélyegzett Hermione megtestesít rengeteg jelenkori, erősen reprezentált témakört:

származása felveti a rasszok és a társadalmi megbélyegzés problémáját, neme reflektál a mee too kampányra, vagy az üvegplafon jelenségre, kimagasló intellektusa pedig erős kontraszt a fejlett államokban mostanában feltűnő jelenségre, hogy világszerte a női analfabetizmus messze meghaladja a férfiak értékeit.

Ha a Harry Potter könyveket 2020-ban nyomtatnák (ha nyomtatnák, ugye), még a cím is lecserélődne Harmione Granger-re. Jelenleg ugyanis egy best sellernek már nem arra kell fókuszálnia, hogy főhősével sok olvasó azonosuljon, hanem hogy minél több társadalmi kérdésben állást foglaljon.

4. Karak és a Simabőrű

A kis Vuk történetéről még az ifjú Wolf Kati szőke kis copfjai is előbb ugranak be nekem, mint Karak, az idős vén róka. Pedig kulcsszereplőről van szó. A történet szerint Vuk családját az emberek gyalázatosan lemészárolják, a kis túlélőt pedig a ravasz, erős, de szebb napokat is látott hős nagybácsi veszi szárnyai alá. Fekete István még nem abban a korban élt, amikor az érzelmi kötődést a gyámoltalan kis babarókához felülírta volna az az idegtépő kontraszt, ami az egyre gyengébb harcos, Karak és az egyre hatalmasabb Simabőrű között húzódik. A 2020-as történetben hangsúlyosodnának azok a képek, ahol a rettegett Ember csak a térdéig látszik, így mi is rókának érezzük magunkat, és

a kisebb és gyengébb gyámolításának fontossága helyett inkább két erőteljes férfi jellemrajza feszülne egymásnak.

Jobban kidolgozott Simabőrű karakterrel átjönne, hogy neki is igaza van, ebből az erkölcsi dilemmából pedig egy teljesen új sztori születne.

3. Gonosz Királynő, Hófehérke

A Grimm fivérek meséje talán a legnépszerűbb feldolgozási alapanyag, haladva előre az időben egyre több figyelmet szentelnek az erős, karakteres nőalaknak: a Királynőnek. Csak mostanra vált nyilvánvalóvá az a pszichológiai tézis, amire a cirka 100 éves mese egyszerűen csak ráérzett:

a nőt élete végéig egy dolog mozgatja: valamiben egyetlen, kivételes akar lenni.

Míg 100 éve az Uralkodónő alakja egyértelműen rossznak let lefestve a bájos, védtelen, és tudatlan kislánnyal szemben, a 2020-as verzióban némi háttérsztorival legitimmé erősödne az az elemi akarat, hogy az Uralkodónő egyszerűen csak a legszebb akar lenni, és ebben a karrierista törtetésben egy olyan fruska veszélyezteti a pozícióját, akinek sem a jelleme, sem az élettapasztalata, sem az ereje meg sem közelíti az övét. Persze, régi értékrend szerint Hófehérke a státuszát az apjától örökölte, de ez a mai verzióban csak még ellenszenvesebbé tenné. Egy karakteres, erős független nő vs. egy tizenéves kislány, aki beleszületik a jóba - biztosan el van döntve ez a meccs?

2. Csele

A Pál utcai Fiúk kimondottan precíz, kissé feminin alakjának a 2020-as Kertész Imre biztosan több oldalt szentelt volna, ha nem egy egész kötetet. Anélkül, hogy rögvest a fiú lappangó homoszexualitásáról és az egyetlen szoros barátjához fűződő plátói viszonyáról elmélkednénk, ma biztosan érdeklődéssel figyelnénk egy maszkulin, csapatorientált, erős csordaszellemű közegben a kissé magának való, finomlelkű, érzékeny karakter előrejutását. Vagy bukását.

1. Mercutio

A Rómeó és Júlia évszázadok alatt csupaszodott le két viszálykodó család kamaszgyermekének tiltott szerelmi sztorijává, a hős legjobb barátját, a divatdiktátor, energikus, csapongó, szabad és szókimondó Mercutio-t ma már csak az irodalom érettségik kötelező karakterjellemzései tartják életben. A srác (mert ő egy srác, csak így egyszerűen) a

szavaival vetkőztet le és szégyenít meg olyan társadalmi problémaköröket, amiket még a 21.század is csak óvatosan érint.

Natúr természetességgel áll az élet minden területéhez, kezdve a szerelemtől egészen a kardvívásig. Divatot diktál, nem szégyelli, hogy gazdag, és azt sem, hogy a buliból buliba járás gyakran veszélybe sodorja. Amikor már mindent megtett, amitől egy középkori (vagy későbbi) karakter igazán attraktív lesz, vérkomolyan kiáll az ősi elvekért, a hedonizmusát a halála pillanatában felülírja a barátja iránt érzett szeretete. Erre tíz sikerlistás aranypónit adok a tízből. A 2020-as filmipar pedig, ha képes volt leforgatni ekkora mennyiségű Alkonyat filmet, egy Mercutio saga-ra is vevő lenne.

It would be tempting to say as a conservative, good riddance, now that Index seems to have ceased to exist as we knew it.  But I myself will not celebrate it, in fact, I am sorry about the recent commotion around the number one news site in Hungary, and I think this could all have been avoided had all the parties involved been a little more thoughtful and more willing to compromise.

I know little about the background story, certainly too little to be able to come up with a reliable explanation as to who did what and why.

At this point it's more interesting for me what Index was like, from the perspective of a young conservative woman like myself.

Index was unquestionably an institution in Hungary.  

As a Hungarian media guru recently said, to emphasize with a sarsactic example of how essential Index was, that if people wanted to check whether their internet connection worked or not, they entered Index’s URL into the browser of whatever device they were using – this was true for me as well.  If there is Index, there is Internet, right?

Index was also a reference point in terms of news coverage: most people, including me, would navigate to Index first whenever there was breaking news.

Still, I had a lot of issues with Index.  First of all, it had an all-pervasive “cool, urban, middle-class, college educated male” outlook on things, with most of its journalist being male and its style being unmistakably characterized by the “city boys” jargon that's unique to Budapest.  

I remember a family member reading me a story from Index a few years ago, where the journalist, male, of course, decided to check out for himself whether the belief, that Hungarian women were exceptionally beautiful, was indeed true.

He went on a tour in Budapest, walking through the bridges of the Danube, and took notes on women that he came across, categorizing them as “beautiful,” “quite OK” and “screwable,” or something along those lines.  I'm not easily offended by misogyny, I'm not particularly the “women should rule the world” type, but even I found the tone of the article condescending and chauvinistic.  That attitude has never left the editorial board over the years, it was always there, right until the end.

This story also reveals the other problem I had with index, namely the geographical scope of most Index stories: Budapest! 

Let’s face it: Index was essentially a new site for Budapest.  

The overwhelming majority of domestic events, issues, and controversies they covered were Budapest-focused and often Budapest-limited, with index journos hardly ever turning up at “remote” countryside events or rarely reporting from “rural areas,” unless it was a unique opportunity to bash the government or Fidesz.

And the few times they did, they seemed to be shocked by Hungarian towns and villages, by the people who lived there, how they looked, how they spoke, and usually described them with an ever-present, although subtle irony and sarcasm.  

It felt to me that the tone of these reports often implied that

the natives, those hillbillies, were a freak show to be gawked at for the entertainment of the readers from the progressive capitol,

dehumanizing decent people for the target audience to feel superior.

I've been writing about Index in the past tense, as if it's gone for good:  this may very well be the case, but I actually hope that what was the best in it, the reason I still read it as a conservative, will survive, that its name will live on, with talented new staff who will dare to pick up the work there, despite the public shaming on social media that their courage will be met with.

Miért nincs hely több fesztiválnak a Balatonnál? Érdemes-e bármit matekozni a 2020-as rendezvényekkel? Miért lelkesebbek a MOL Nagyon Balatonnal együtt dolgozó kisebb vállalkozások, mint a nagyok? Reaktor Podcast Kiss Ádámmal, a MOL Nagyon Balaton programjának vezetőjével.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Az északi part közelében lakom – amikor estefelé leugrom egyet úszni bringával, közben látom az aranyszínű vízből kiemelkedő Tihanyi-félszigetet, a hangulatos kis éttermeket, a Hamvas Béla által szépen és tűpontosan leírt szőlőültetvényeket, eszembe sem jut az Adriához hasonlítani a Balatont. Ehhez azonban helyismeret, sok tónál töltött idő kell. Aki messziről érkezik, és pl. szálláshely hiányában az autójában éjszakázik, beletrafál egy drága, de nem túl finom hamburgerbe, nem egészen azt éli meg, amit én. Hogyan tudtok segíteni az utazóknak, hogy mivel érdemes eltölteni az időt a környéken?

Hadd kezdjem egy rövid személyes kitérővel. Szerintem akkor leszünk nagyon boldog ország, hogyha ezt az Adria-Balaton összehasonlítgatást sikerül valahogy kinőni, hogy ne mindig ez jusson az embereknek az eszébe. Én azt hittem egy ideig, hogy eltűnőben van, de mostanában olvasgatva a híreket, újra látom az összehasonlításokat. Sajnálom, hogy még mindig itt tartunk, holott azt gondolom, hogy se a Balatonnak, se az Adriának nincs már miért szégyenkeznie. Mindkét helyen – ahogy a világ összes turisztikai desztinációjában is – vannak túlárazott szálláshelyek, vacak hamburgerek és átverős turisztikai attrakciók.

Nekünk a MOL Nagyon Balatonnal az a célunk, hogy egy olyan ernyőt hozzunk létre, egy olyan merítést mutassunk be, elsősorban a hazai közönségnek, amely a rendezvényekről szól, de ezen felül az egész balatoni régiónak azt a minőségi, színvonalas és érdekes kínálatát bemutatja, ami miatt senkinek sem kell szégyenkeznie és ami bárkinek ajánlható akár nyáron, akár nyáron kívül.

Mi alapvetően a rendezvényszervezés irányából jöttünk, ezért a MOL Nagyon Balaton kínálata az a számos partnerrendezvény, az a nagyon sok fesztivál, amik sajnos idén elmaradtak, tehát elsősorban a fesztiválokról, kisebb-nagyobb rendezvényekről szólunk. De ahogy azt a Balaton magazin is kifejezi, illetve az idei évben már egy külön önálló vastag kiadványként megjelenő 100 jó hely a Balatonnál kiadványunk is, vannak még különféle kisebb-nagyobb projektek, amikhez csatlakozunk, vagy akár csak egy Facebook-poszt erejéig bemutatjuk őket. Ebben benne vannak a minőségi éttermek, vendéglátó- és szálláshelyek, kulturális és természeti látnivalók. Az egy alapvetés, hogy ezek a programok nem önállóan léteznek. Ha elmész a Balatonra, lehet, hogy egy fesztivál miatt mész, vagy étterembe, amit nagyon sokan ajánlottak, enni egy jót, vagy maga a hely vonz. De hogyha a fesztiválért, ha az étteremért, ha a helyért magáért megyek, akkor is kelleni fog szállás, kellenek programok, szabadidős tevékenységek. Ezek így alkotnak egy kerek egészet.

A MOL Nagyon Balaton a tó környékének legfontosabb rendezvényeinek ernyője immár nyolc éve. Hányan dolgoztok ezen? Mi a legfontosabb, amit a MOL Nagyon Balaton ad a régiónak?

Az őszinte válasz, hogy fogalmam sincs, hányan dolgozunk. Az ennél részletesebb, hogy van egy pár fős stáb, amely az egésznek a magja, ehhez kapcsolódik sok alvállalkozó és partner, akikkel különféle ügyekben együttműködünk. Például a Balaton magazint hoznám fel megint. Sok ismert újságíró, szakmájában elismert fotós vagy szerző a partnerünk abban, hogy ez a kiadvány létrejöhessen, de ugyanúgy a rendezvényeknél is megvannak azok a szervező tagok, külsősök, alvállalkozók, akikkel megcsináljuk. Alapvetően sok ember dolgozik ezen.

A fő célkitűzés az, amit a szlogen is megfogalmaz, hogy egy tó, tengernyi program: azt a programgazdagságot és színvonalas rendezvények sokaságát mutassuk meg, amelyből nem csak nyáron, hanem az év bármely szakában össze lehet állítani egy hétvégét, hosszabb utazást vagy akár csak egy napot is.

Ahogy említetted, idén elmaradtak a nagy Balaton-parti fesztiválok: nem volt Sound, nincs Strand fesztivál vagy B.my.Lake, a Művészetek Völgye fesztivál sem a megszokott formában fog lezajlani. Milyen hatással van mindez az érintett szervezőkre, vendéglátósokra és a helyiekre?

Röviden válaszolva, rossz hatással. Nem is a gazdasági hatásait emelném ki, ami elsőre szembetűnik, hanem nyilván olyan emberként, aki ebben dolgozik, akinek a fesztiválozás úgymond a lételeme, nem is mint szórakozás, hanem mint munka, annak nagyon nehéz azzal a tudattal, hogy amire az egész évedet felteszed, az a munka, amiért 360 napon át dolgozol, hogy 5 napban minden nagyon jó legyen, pont az az 5 nap nem valósul meg.

Ezt nehéz volt lelkileg is átélni. Most még nem látszik a vége, de ennek olyan szétgyűrűző gazdasági hatásai vannak, amik többé-kevésbé mindenkit érintenek, aki ezzel foglalkozik.

Nem csak szervező cégeket, hanem azt a számos műszaki, technikai céget, akik ezeknek a megvalósításában dolgoznak. Nekik is nagyon nehéz, mert ezzel az 500 fő feletti létszámstoppal nem nagyon van olyan rendezvény, ami más, nem fesztivál és ők tudnának rajta dolgozni. És nyilván érinti azokat a vendéglátósokat is, akik bár nem csak a fesztiválokon működnek, de jelentős bevételt generálnának nekik. És a szállásadókat is, akik valószínűleg vigasztalódhatnak azzal, hogy nagyon erős balatoni szezon lett a fesztiválok nélkül is, de biztos, hogy az azzal járó szálláshelyfoglalás kiesését mindenki megérzi.

Ha visszatérünk egy optimista forgatókönyvhöz: hány fesztivált bír még el a Balaton szerinted?

Szerintem többet nem. Ha a tavalyi évet nézzük, és csak a nyarat – a júniust nem is, hanem júliust és augusztust –, akkor minden hétvégére jut legalább kettő vagy még ennél is több nagy rendezvény. Vannak július végén csomópontok, amikor a Művészetek Völgye, a Veszprémfeszt, a Veszprémi utcazene fesztivál és kisebb helyi rendezvények egymásba érnek.

Azt gondolom, hogy valahol itt a vége, tehát több nagy rendezvény az már csak úgy fér el, ha nem nyáron vannak, hanem májusban, ősszel vagy még korábbi, illetve későbbi időpontban.

Erre látunk is már számos példát, például a füredi gasztrorendezvény, ami idén lenne harmadszor, november első hetében, amikor az ember nem gondolná, hogy szabadtéri rendezvényre fog menni, de a jelekből úgy látszik, mégiscsak működik.

2014-ben a MOL Nagyon Balaton programjain kevesebb mint félmillióan vettek részt. 2019-ben több mint 1,3 millió látogatót számoltatok. Mi lesz 2020-szal? Milyen programok maradtak még el, miket tudtok megtartani?

Az biztos, hogy idén nem lesznek ilyen impozáns számok, mert lényegében minden nagyobb rendezvény elmaradt vagy későbbre tolódott. Azt gondolom, az idei évben nem lesz ennek a matematikának ilyen szempontból értelme.
A legnagyobb nyári rendezvények közül – ha csak a fesztiválokat nézzük – a Művészetek Völgye az egyetlen, amelyik ugyan nem az eredeti formában, de ahhoz hasonlóan meg fog valósulni. A többi mindenféle pótrendezvény nélkül elmaradt vagy csak gesztus jellegű programok lesznek helyettük.
Például a STRAND Fesztivál helyett a SzabadSTRAND nevű minirendezvény lesz, ami augusztus 19-én kezdődik és 500 fős korláttal, zenei és kézműves programmal kerül megrendezésre. Nyilván a kettőt össze sem lehet hasonlítani.
Hasonlóképpen a VeszprémFest nélkül zajlik épp a Rozé, Rizling és Jazz Napok, a Veszprémi Utcazene Fesztivál helyett is lesz valamilyen szolidabb pótlás. A Paloznaki Jazzpiknik helyett is terveztek egy sokkal kisebb rendezvényt, de például az Ultrabalaton valószínűleg eredeti formájában lesz megtartva, de az is áttolódott májusról októberre.
Ezen kívül vannak még olyan partnereink, mint a siófoki Plázs vagy a Kultkikötő, akik szintén az igazán nagy durranások nélkül, de meg tudták tartani a saját szezonjukat.

A külföldi látogatók száma és aránya az előző nyarakhoz képest mennyivel csökkent?

Mi ezt csak a rendezvények szintjén tudjuk mérni, de ilyen szempontból 100 százalékos a csökkenés, mert alapvetően is nagyon kevés ezek közül a rendezvények közül, ami érdemi külföldi vendégsereget vonz.
Elsősorban a Balaton Sound, kisebb mértékben a B My Lake, nyilván elenyésző számban jönnek a STRAND Fesztiválra is vagy akár olyan típusú koncertekre, mint  Veszprém Fest, ahol vannak nagyobb nevek, akikért mondjuk Pozsonyból vagy Bécsből érdemes elutazni.

Ezek a rendezvények teljes mértékben elmaradtak és ez azt jelenti, hogy az ezekre érkező nemzetközi közönség is.

Ez egyébként látható, de ez inkább csak az én reprezentatívnak nem nevezhető észrevételem.
Szerintem sok külföldi jött a Balatonhoz idén nyáron valószínűleg azért, mert máshová nem tudtak.
Például a németek Magyarországra utazhattak, de most az van, mint a szocializmusban, hogy a tengerparti és egyéb távoli helyszínek el vannak tőlük zárva, így megint a Balatonhoz jöttek.

A 2013-as induláskor, ha jól tudom leginkább augusztus 20-a környékére koncentráltatok, mára az egész évre. Hogyan készültök a mostani helyzetben az őszi, téli programokra? Mennyire korona kompatibilis az egész éves Balaton koncepció?

Amit mi szervezünk alapvetően még mindig a nyár és annak a tavasz és ősz elé való meghosszabbítása. Tehát a saját rendezésű programjaink, például a Kompkoncertek vagy a Balaton Piknik nincsenek olyan nagyon messze a nyári időszaktól. Szeptemberben lesznek, hogyha meg tudjuk őket tartani. A Nagyon Balaton rendezvénysorozat partnerei között is, akik őszre terveznek programokat, ők többnyire olyanok, akik eddig is erre az időszakra terveztek. Az Ultrabalatonnak is volt már tavaly őszi programja, a Füred Gastro szintén ősszel volt, tehát ebben a tavalyi évhez képest nincs olyan nagy változás.
Ami van, az inkább kommunikációs szinten van, mert a saját felületeinken – elsősorban a Balaton Magazinban, de a 100 jó hely a Balatonnál kiadványnak is van egy ilyen kimondatlan célja – olyan programokat is népszerűsítünk, amelyeknek nem veszünk részt a szervezésében, nem kimondott partnereink.

Szeretnénk őket megmutatni, szeretnénk, hogyha több emberhez eljutna a tudás, hogy ezek a rendezvények léteznek és érdemes ezeket felkeresni és ezt tudjuk nyújtani az őszi-téli időszakra leginkább. Ezt azért gondolom koronavírus kompatibilisnek, mert itt elsősorban olyan rendezvényekről van szó, amik kicsik.

A gasztronómiai rendezvényeken is van zenei és más típusú program, nem csak evés vagy ivás, de ezek alapvetően kisebb volumenű rendezvények. Hacsak nem jön valamilyen súlyosabb szigorítás, akkor ezek lesznek ősszel és télen, mi pedig mindenkinek ajánljuk, hogy menjenek.

Veszprém lesz 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa a Bakony-Balaton régióval együtt. Mennyire folytok bele az előkészületekbe? Mit vártok az eseménysorozattól?

Amit a Veszprém 2023-mal kapcsolatban fontos tudni és a szervezők is többször igyekeztek tisztázni, hogy

itt nem azt kell várni, hogy 2023-ban Veszprémben és környékén egy egy éven át tartó fesztivál lesz gólyalábasokkal és mindenfajta csinnadrattával, hanem erre egy kulturális ötéves tervként kell tekinteni.

Ebbe nem csak 2023, hanem az ezt megelőző évek is beletartoznak és ennek az a célja, hogy ezek alatt az évek alatt minél több olyan program valósuljon meg, ami nem csak konkrét rendezvény, hanem olyan installációk szülessenek, olyan oktatási programok legyenek, amik arról szólnak, hogy ebben a régióban minél több emberhez eljusson a kultúra, minél több olyan ember legyen, aki ezeket a dolgokat érti és megérti.

És amikor 2024. január 1. lesz, akkor ne térjen vissza az egész oda, ahol előtte volt, hanem tényleg több gyerek zenéljen Veszprémben, több olyan hely legyen, ahol télen-nyáron vannak kulturális programok, akár kocsmákról vagy galériákról beszélünk.

Ennek elsősorban ez a célja és nyilván ez Veszprémről és Balatonról szól, de itt Veszprémen lesz a fő fókusz, és ami jelen pillanatban zajlik, szintén elsősorban Veszprémről szól. A többi majd a jövő zenéje, hogy milyen programok és események fognak ehhez kapcsolódni. Itt azért még sok év el fog telni, mire ennek a tetejére eljutunk, itt most még nem tartunk.
Nekünk, mint MOL Nagyon Balaton és más szervezeteknek is van egy együttműködési megállapodásunk az EKF-fel és remélhetőleg ez idővel testet is fog ölteni. Egyelőre leginkább abban merül ki, hogy kommunikálunk egymással.

Kanyarodjunk vissza a rendezvényeitekhez! Ezek egyszerre szólnak a népzenét és a technót kedvelőkhöz. Nem túl heterogén ez a célközönség? Tudom, hogy nektek fontos a sokszínűség megmutatása, de arra gondolok, hogy egy rendezvénynek nem kell-e kompromisszumokat kötni aközött, hogy egyedi legyen és aközött, hogy illeszkedjen az általatok megálmodott összképhez?

Szerencsére elég heterogén az összkép, nem lenne jó, ha csak az egyik vagy csak a másik lenne. Időközben számunkra is világossá vált, hogy ennek a projektnek kevés előképe van: nincs előttünk példa rá, hogy hogyan lehet egy tető alá hozni sokféle rendezvényt. Igazából nem volt honnan tanulni. Nagyon szép gondolat, hogy arra próbáljuk kapacitálni a techno rajongókat, hogy menjenek el a népzenei fesztiválra és viszont, de alapvetően ez nem így működik. Jól láthatóan van egy fogyasztói réteg, akiknek széles az érdeklődési köre.
Nekik belefér, hogy erre is, arra is elmenjenek. Akár attól vezérelve, hogy bár nem az ő világuk, fontos nekik, hogy azt az oldalt is lássák. Különféle célközönségekről beszélhetünk.
Nekünk az a célunk, hogy minél szélesebb közönség felé mutassunk egy minél szélesebb képet arról, hogy mennyiféle rendezvény van. Az utazók, a szponzorok, az állami szférában dolgozó partnerek lássák azt, hogy itt egy egész nagy színes szektor van, nem pedig egy-egy rendezvény. Hiszen ez az egész összefügg, együtt működik, együtt garantálja azt a fejlődést és figyelmet a Balatonnak, amit szeretnének egyébként elérni az egyes szektorok szereplői.
Ha azt mondanánk, hogy például csak Balaton Sound legyen, az nem lenne olyan érdekes, mint az általunk tálalt sokszínűség.

Milyen szempontok alapján kerülhet be a kínálatba egy rendezvény? Nyolc év távlatából mit mondanál, mi az, ami működik a Balatonnál, és mi az, ami nem?

Mi nem egy zsűri vagyunk, aki rendezvényeket pontoz, és valakinek azt mondja, hogy jöhet, valakinek pedig azt, hogy nem. Ezek inkább személyes beszélgetéseken, megkereséseken alapulnak. Minket keresnek meg. Az, hogy megtalálnak minket, már előre jelzi, hogy az adott rendezvényszervező próbál ebben a tudatosságban gondolkodni, keresi a partnereket. Nem is kell bennük csalódnunk.
Nagyon színvonalas és jó kezdeményezésekkel találkozunk. Persze azért ez nem jelent egy tömeges mozgalmat. Évről évre jönnek jelentkezők, és van, aki marad partner, van, aki nem. 4-5 éve kialakult egy törzsgárda, azóta velük dolgozunk együtt.

Gondolom a nagy, jól látszó, ismerős nevekkel könnyű az együttműködésetek. Mi a helyzet a kis- és középvállalkozásokkal?

Ez nem a nagyoknak kritika, de aki kisebb, aki feltörekvő, és jobban rászorul arra, hogy egy nagy név mellé álljon, ő sokkal lelkesebb.

Nagy partnereknél egy rutinszerű kapcsolat van, a megfelelő szinten, a megfelelő emberek összekötve, akik tudják már azt, hogy hová kell tenni a logót és mit kell írni a szerződésbe.
A kicsiknél pedig van egy lelkesedés: „nagyon jó, nagyon örülünk, kitesszük, küldjetek még magazint, meg zászlót, meg amit csak tudtok, mindennek örülünk”. Nagyon jó látni ezt a fajta lelkesedést.
A vendéglátóhelyekre is igaz ez, bár egy fokkal talán bonyolultabb náluk a helyzet. Akik újak, lelkesek, és nagyon szeretnének valami jót csinálni, ők nagyon örülnek. Vannak persze a klasszikus vendéglátós öregurak által régóta működtetett helyek, amiket nagyon szeretnek az emberek, de a vendéglátás olykor mogorva.
Velük nem mindig könnyű azért.

Kikerülhetetlen kérdés: mit gondolsz a balatoni árszínvonalról? Tényleg egy kategóriába esik az Adriával? Miért éri meg ugyanazt a pénzt kifizetni?

Őszintén szólva, nem vagyok annyira képben ezzel, hogy közgazdasági alapon ki tudjam elemezni.

Azt gondolom a Balatonról, és a mi küldetésünk is ez: nem az változott, hogy eltűntek a lehúzós és vacak helyek, hanem lett egy csomó nagyon jó.

Ha valaki keres, az talál. Ha a szálláshelyeknél, a vendéglátóhelyeknél jó előre utánanéz, akkor biztos, hogy fog találni olyan helyet, ahol nem kell sem az árban, sem a színvonalban csalódnia. Megeshet, hogy drágának érzi, de nem fog helyette gagyiságot, vacakot kapni. Ettől függetlenül bele lehet futni rossz helyekbe.
Mint minden konjunktúrában, itt is kitermelődnek azok az emberek, akiknek nem a színvonalas vendéglátás vagy szolgáltatás a céljuk, hanem minél gyorsabban, minél több pénz begyűjtése.

Hogyan látszik ma külföldről a Balaton a turisták számára, mit szeretnétek nekik megmutatni belőle? Bár ezt most kevésbé aktuális.

A MOL Nagyon Balatonnal még nem annyira törekedtünk külföldi piacokra. Ez egy elég nehéz kihívás. Nagyon fontos szempont, ennek ellenére kevesen vannak vele tisztában a hazai turisztikai szektorban: külföldről nem látszik a Pista bácsi vendégháza, vagy akármelyik borászat, étterem. Külföldről egy egész régió látszik, egész régiónyi sajátosságokkal.
Ha neked megtetszik a Triglav Nemzeti Park a Bledi-tóval, vagy megtetszik a horvát tengerpart, úgy, mint horvát tengerpart, akkor majd belemerülsz és megtalálod a szolgáltatásokat. Addig azonban nem fogsz eljutni a szolgáltatásokig, amíg nem kapsz egy ilyen képet. Magánvállalkozások nem tudnak külföldi országokban komplett régiókat népszerűsíteni.
Őszintén szólva nem tudom, hogy jelen pillanatban a balatoni régióról a szomszédos országokban milyen kép él. Azon felül persze, ami maradt a szocialista országokból. Sok külföldi fordult meg itt, akik vitték a jó hírünket, de ez sosem lesz egyenértékű egy valódi imidzs-felépítő kampánnyal.

Születhet a MOL Nagyon Balatonhoz hasonló kezdeményezés az ország kevésbé felkapott régióiban is?

Mindenkit bátorítok, hogy hasonló kezdeményezéseken törje a fejét.

Ha nem is egy MOL Nagyon Balaton, de regionális turisztikai egyesületek, ahol 3-4-5 önkormányzat a helyi szolgáltatókkal együtt összefog, hogy együtt reklámozzák a saját házuk táját, az támogatandó. Mint minden kezdeményezés, ami az adott régió minden szereplőjének segít a hatékonyabb érvényesülésben.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Az életünket megváltoztató vírus hatása természetesen az oktatást sem kerülte meg. Abban egyetérthetünk, hogy soha korábban nem volt ilyenre példa, ezért mind a hallgatók, mind az oktatók részéről gyors alkalmazkodást igényelt. Ez azonban nem ment zökkenő mentesen.

Fontos tisztázni, hogy nem általánosítok az egyetemek terén, viszont saját tapasztalataim erősen hatással voltak a továbbiakra.

Amennyiben a számokat vesszük alapul, egyértelmű sikernek könyvelhetjük el, hogy szerintem sokan korábban ekkora tanulmányi átlagokat nem értek el, mint ebben a félévben.

Az viszont, hogy a már-már becsületkasszás vizsgáztatás mennyi tudást hagyott maga után már más tészta.

Itt az álszentségnek semmi helye, hiszen amelyik vizsgát szét lehetett csalni, azzal meg is tették. Persze akadt olyan oktató, aki abban látta a megoldást, hogy irreálisan kevés időt adott a feladatok megoldására. Ilyenkor jött az, hogy a barátok, családtagok plusz laptoppal és telefonhívással megtámogatták az éppen vizsgázót.

A kiépített rendszer finoman szólva sem működött ezen a téren zökkenőmentesen.

Egyedül a szóbeli vizsgák tudták valóban megkövetelni és leszűrni a valós tudást.

Ez viszont óriási érvágás volt még azoknak is, akik bár tudják az anyagot, de egy-egy nehezebb kérdésnél hajlamosak leblokkolni. Ezeknek a hallgatóknak most még jobban kellet koncentrálniuk arra, hogy a vizsgára tanultakat elő is tudják adni. Írásbeli vizsgák esetében: az ismeretek elsajátítása pedig gyakran kimerült a diák és a Ctrl F használatában.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy végre elérhetővé váltak az oktatók által szinte Szent Grálként őrzött diasorok is, amelyből akár tanulni is lehetett nyugodtan, és nem kellet gyorsíró versenyt tartani az első padban, vagy éppen fényképezni, esetleg rég elfeledett barátokra ráírni egy "Hogy vagy?" után a lejegyzeteletlen anyagokkal kapcsolatban. Azok a heti tesztek, melyek kitöltésével - enyhe nehézségi fokuk okán - még jobb jegyre is szert lehetett tenni, csak tovább fokozták a távoktatás iránti szeretetet. A videón kapott előadásanyagok hang- és képminőségét még bőven lehetne fejleszteni, viszont ezek pótolhatatlan előnye a visszahallgathatóság, ami nekem különösen tetszett.

A tanárság szerepe is kettőssé vált.

Volt, ahol ténylegesen látszott, hogy nincs rájuk szükség, és akár robotok is végezhették volna helyettük a feladatokat, de a legtöbb esetben a szerepük jelentősen felértékelődött. Az egészségügyi dolgozók után nekem ők a második hősök, akik igyekeztek minél gyorsabban alkalmazkodni a helyzethez, legyen az bármelyik szintje az oktatásnak.

Az előnyöknek, hátrányoknak se szeri, se száma. Nekünk, hús-vér emberek igényük van a közösségre, hallgatótársakra, barátokra, barátnőkre, még ha cserében korábban is kell kelni egy gyakorlat vagy előadás miatt. Az egyetemista és a közösségi lét nem valósítható meg online, még ha annak az oktatást része sikeres is, ez csak egy szelet a nagy egészből.

Amint lehetséges lesz, minden szórakozóhely kinyitja majd kapuit, és az élet is visszaköltözik lassan az egyetemvárosokba,

amit már most nagyon sokan várnak, hiszen a karantén gazdasági hatásait mai napig érezzük, és sokáig még érezni is fogjuk.

A szeptembertől kezdődő félév anyagiak szempontjából is más lesz sok hallgató számára.

Az ösztöndíjak esetében is - a megváltozott vizsgafeltételek miatt - láthatunk egy újraelosztást, személyes tapasztalatom alapján.

Önmagában ezzel semmi baj sincs, hiszen a vérfrissítés híve vagyok, ám más kérdés, hogy szeretem az egyenlő feltételeket, melyeket a távoktatás túlzottan is megteremtett. Ötösre vizsgázni saját kútfőből igazán nehéz, viszont egy hármasnak, négyesnek megfelelő jegyet csalással a maximumra tornázni nem volt olyan nagy kihívás. Az éltanulóknak tehát semmi esetre sem kedvezetek az új játékszabályok.

Jelen helyzetben, az oktató, vagy a több felvett kredit száma dönt majd, ami szintén érdekessé teszi a versenyt.

A szociális ösztöndíjban részesülők viszont ugyanúgy kapták az ösztöndíjat, melyet most nem volt nehéz félrerakniuk sem. Ezen jövedelemforrások nagyon fontosok az egyetemisták életében, ezért is lényeges ezek igazságos elosztása.

A koronavírus első hulláma után szinte mindenki várja már az újrakezdést. Tegyünk meg mindent, mi egyetemisták - és mindenki, aki ezt olvassa -, hogy minél hamarabb tudjuk (tartósan!) folytatni márciusban félbeszakadt hétköznapjainkat a már egyre halványulni látszó vírus-tudatossággal - kis emlékeztető, milyen volt az élet alig egy hónapja. 

Fehéroroszországban erőszakkal hallgattatja el az aktuális hatalom az utcára vonult ellenzéket, hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarországon történt 2006 őszén. Mennyire hasonlít a mostani esemény a 14 évvel ezelőtti Budapesthez, neked? Ebben a tesztben ellenőrizheted!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket kapcsolódó cikksorozatunkban.

Források: MTI, AP, Getty, Index, Sputnik, ismeretlen

Az elmúlt napok hírei másról sem szólnak, mint a világot megváltó utolsó szabadság-szimbólum, az Index megszűnéséről.

Már a fenti is egy hibás állítás, hiszen csak mások töltik be jelenleg a vezetőség szerepét, nem ez az első a történelemben. Az emberi ítélkezés pedig gyönyörűen megjelenik benne, hiszen jószerével be sem tudott mutatkozni még az új csapat, de nyilván ők már nem függetlenek, és a teljesítményük is rosszabb, csak azért, mert újak. Az emberi természet tipikus reakciója ez egy ilyen helyzetben.

Azok a túlzások, amiket az ellenzéki média használ, egyszerűen nem komolyan vehetőek. Úgy állítanak be egy tulajdonos-és munkahelyváltást, mintha az emberektől elvennék az oxigént, az átalakulással az ottani elöljárókat dolgozókat pedig kényszerítenék a tömeges munkahelyváltásra. Senki nem kérte tőlük, hogy álljanak fel a székből, amiben dolgoznak, és hagyják ott az eddigi jövedelemforrásukat.

Természetesen nagyon sajnálom azokat a kollégákat, akik most állás nélkül maradtak, viszont ez az ő döntésük volt.

A mártírság és a nagyhalál eljátszása csak a baloldali politika jól felhasznált eszköze lett, nem volt jelen valódi részvét.

Az ellenzék közös tüntetést szervez az Indexért?

Semmi köze ennek a laphoz. Pusztán jól meg lehet most lovagolni ezt a hullámot, ahol egyébként mindkét fél az üzletben törvényesen járt el, tehát semmilyen probléma ezzel kapcsolatban nincs. Itt az egyetlen cél csupán a negatív gondolatok felerősítése.

Az ilyenkor menetrendszerű budapesti demonstrációk természetesen most sem maradhatnak el. A szomorú tény viszont az, hogy az embereknek jelentős százaléka olvasni is ritkán szokott (igen ez tudományos tény, hogy egyre kevesebbet olvasunk), nem hogy valós ismeretei lennének a témában. Viszont ha ilyen esemény van, akkor ott a helyük maszkban - vagy anélkül. Értelmetlenül kell csoportosulniuk, és ezzel minden ember, különösen az idősek életét veszélyeztetniük kell ebben a helyzetben. Ez óriási felelőtlenség a részükről. Ha tényleg annyira veszélyben lenne a szabadság is a sajtóban (és máshol is),

akkor 2006 októberében a tüntetőket miért lőtték szemen, füstölték ki vagy verték brutálisan össze, míg a mostani tüntetés békésen lezajlott? Sőt, utóbbira még engedélyt is kaptak.

Ezért sem érdemes mostanság (az utóbbi 10 évben) a kormány vérrel uralkodásával riogatni magunkat. Persze, 2010 előtt akadtak ilyen felhanggal kormányzó miniszterelnökök is, de mára talán már sokan el is felejtették őket. A fent leírt magatartást, azaz az ismeretek és gondolkozás nélküli, társadalmilag felelőtlen viselkedést veszélyesebbnek tartom, mint a diktatúra fantom-problémáját.

Eddig is kevés hírt olvastam az Indexen, mert szinte minden esetben a nemzetközi sajtó gyorsabban szolgáltat friss információt.

Ezért sem értem a felháborodást, a tömegpánikot pedig még inkább nem. Az pedig számomra végképp nevetséges, hogy még a nemzetközi sajtóban is szó essen erről, vagy, hogy az ellenzéki Európai Parlamenti képviselők is ezzel foglalkozzanak olyan valós problémák mellett, mint például a vírus okozta nehézségek leküzdése.

Mindennek a függetlenségét támadni a legkönnyebb, de minden újságírónak van egy politikai beállítottsága, amely jobban vagy kevésbé jobban leplezve, de kihallatszik az írásán. A (direkt általam meg nem nevezett) legnagyobb és leggátlástalanabb oldalt véve alapul: ők tán a szabadságharcosok? Pusztán mert zaklatják és, tenyérbemászó stílusban üldözik a politikusokat? Mert mindent igyekeznek elvtelenül kisarkítani, a tényeket elferdíteni? Mert még az objektíve más tudományterületek vívmányait is fiktív politikai töltettel látják el, és a mentén kritizálják (lásd a mostani sikeres vírus elleni védekezést vagy a munkahelyteremtés esete)? Mindenki ismeri az embertípust, akinek bármit is csinálunk, az soha nem lesz elég jó.

Van persze olyan hely, ahol nem független a média, az ország neve neve Észak- Korea. Ne hasonlítsuk már össze a két országot. Ott a magyar ellenzék vádjai talán még meg is állnák a helyüket, itthon azért közel sem ennyire rossz a helyzet. Már csak azért sem, mert nálunk nincs korlátozva, hogy mire kattintunk vagy mire nem. Amennyiben valaki úgy érzi, hogy ez másképpen van, egy pohár ital mellett szívesen beszélgetek vele erről (a kapcsolatot az oldalon keresztül fel tudjátok velem venni velem).

Úgy érzem ez az egész egy cirkusz, ami nem azért tartogat veszélyeket, mert nem tudunk rá konzervatívként érdemben válaszolni, hanem mert olyan energiákat visz el, amikre hazai szempontból tényleg sürgető ügyekre kellenének. Most próbáltam ki, a mai napon: az Index nagyon is létezik, közli a híreket, sőt, még Orbán Viktor kapcsán is cikkeztek a megszokott kötelező negatív hangnemben. Az ellenvéleményeket természetesen megértem, de egyetérteni nem tudok velük.

Mivel a társadalom egyre szélesebb rétegeit érik el az online hírfolyamok, így az Index, jól felmérve az igényeket, nem csak közélet, hanem kultúra, gazdaság és sport terén is publikál. Ezeket még is hogyan befolyásolja majd az új főszerkesztő? Mást hoz ki győztesnek a tegnap esti meccsről? Hazudik a számokkal bizonyítható gazdaságról?

Megnyilvánul továbbá bulvár műfajban is, bár ez számomra már a komédia kategória. Az a kevés Indexes tartalom, ami eddig eljutott hozzám, kimerült a 14 éves világmegváltó csodagyerekben (akivel egyébként rengeteget forgatott már sok egyéb médium), valamint Majka és Curtis szakításában. Jön az új vezetés, és ha ebből kevesebbet hagynak meg, nem fogok könnyeket hullajtani. Hozzá kell tenni, hogy a kattintásszámot ezek a botránytartalmak jócskán feltornázzák. Aki ezekre kíváncsi, továbbra sem marad tartalom nélkül, megkapja majd ugyanezt a Blikkben. Az a réteg, akit pedig a tudományok érdekelnek, ezek után is talál magas színvonalú cikkeket.

A baloldali liberálisok többsége próbálja felelősségre vonni egy olyan ügyben a kormányt, amelyhez annak semmi köze, ennek az ellenkezőjét eddig nem sikerült bebizonyítani. Ezzel önmaguk lejáratását érik csak el, a szokásos filozófiájukat láthatjuk pusztítani és rombolni.

Azok közé tartozom, akik szerint érték az, hogy világunk színes. A Jóisten nem véletlenül formált minket olyan lényekké, akik tudnak gyönyörködni világunk sokféleségében. Abban, hogy különbözik a gyermekkor és a felnőttkor, hogy léteznek férfiak és nők, magyarok és franciák. Ugyanilyen értékesnek látom azt is, hogy léteznek politikusok, és léteznek filozófusok. No persze a legszerencsésebb kombináció az volna, ha ez a két terület minél gyakrabban találkozna, de mai világunk annyi részterületre szakadt, hogy valóban lehetetlenség igazi polihisztornak lenni. Ez azonban nem baj, hiszen végességünk kooperációra sarkall bennünket, ami emberi lényegünk egyik sarokkövét képzi.

Lányi András filozófus, Orbán Viktor politikus. Megítélésem szerint mind a ketten hivatásuk magas szintű művelőihez tartoznak. Egy filozófusnak dolga, sőt, kötelessége elmondani a véleményét a köz ügyeiről. Ez persze legtöbbször kritikaként jelenik meg, hiszen az ember minden cselekedete kritizálható, mindent lehetne jobban csinálni. Létezik jogos és kevésbé jogos kritika. Lányi András esszéjében^[1]– megítélésem szerint – mindkettőre találhatunk példát.

A hazai viszonyokat elnézve eltűnődhet az ember azon, hogy milyen valódi alapja lehet a zöldpolitikának. No már azon túl, hogy a hagyományos jobb- és a baloldal néhány ember számára annyira visszataszító perspektívák, hogy valami újjal szerettek volna helyet kérni maguknak a politika színpadán: a „pad színe” pedig a zöld lett.

Véleményem szerint egy valamire való politikusnak kötelessége tisztában lennie azzal, hogy a fenntarthatóság és a természetvédelem előmozdítása morális alapkövetelmény. Ezért egy jó politikus úgy „zöld”, hogy ez lényének alapvető része. Törekednie kell rá, de politikai döntéseinek egyedüli középpontjában nem állhat ez az idea, amely hajlamos az elfajulásra (lásd: environmentalism). Az önálló zöldpolitika kudarcára Lányi is rámutat, amikor kimondja:

„A koronavírus szinte egyik pillanatról a másikra elérte, amit a zöldek évtizedek óta követelnek (...)”.

Talán nem önálló zöldpolitikára és zöldpolitikusokra van szükség, hanem arra, hogy minél több politikus belássa a maga oldalán, hogy a fenntarthatóság igenis fontos. 

Ki kell mondanom, hogy markánsan nem értek egyet azzal az állítással, hogy Orbán Viktor „tehetségtelen államférfi” lenne. Lehet vitatkozni egyes lépéseivel persze, de pontosan olyan államot igyekezett építeni, amelyet Lányi András is látni szeretne a válsághelyzet elmúltával: amely képes a saját lábán állni. Ez nem bezárkózást jelent, hanem egészéges, viszonylagos önállóságot, amit még megengednek a globalizáció kötelékei.

Az elmúlt tíz év politikájának középpontjában a magyar emberek végzetesen elgyengült identitásának a megerősítése állt. A munkaalapú társadalom nem csak a fenntarthatóság és a prosperitás alapja, hanem egyúttal az emberi lélek edzése is. Az IMF hazaküldése, az államadósság csökkentése az elmúlt évtizedben a GDP-arányosan 14 százalékponttal - mind egyetlen politikai cél irányába megtett lépések voltak. Magyarország kiszolgáltatott helyzetének javítását szolgálták. De számtalan egyéb intézkedést lehetne felsorolni a közműcégek visszavásárlásától kezdve a Magyar Állampapír Pluszig, amely arról szólt, hogy a nemzet vagyona és pénzügyi biztonsága együtt növekedjen a nemzeti öntudattal.

„A magunk erejéből” – ez volt a magyarok jelszava is az elmúlt évtizedben. 

Nem pontosan ez az, amit egy államférfi tesz? Hogy irányt mutat? Hogy ki meri mondani, hogy a nemzetnek, amelyet vezet, helye van a térképen? Történtek-e eközben emberi gyarlóságból eredő hibák? Természetesen. Hiba nélküli rendszert nemigen találni ott, ahol megjelenik az ember. A nemzetépítő munkában mindig is lesznek hibák, kisebbek, nagyobbak. A nap végén nekünk kell választani: a hibákra összpontosítunk, vagy az eredmények teljességét vizsgáljuk? Amíg pedig ez utóbbiak többsége magáért beszél, talán célszerű – saját lelki egészségünk megóvása érdekében is – tartózkodni attól, hogy csupán a hibái alapján ítéljünk meg egy kormányt. Hogy ez megalkuvás, vagy inkább egy emberléptékű, racionális magatartás? Nos, szerencsére van szabadságunk ezt eldönteni. 

Ehhez kapcsolódik nemzeti identitásunk Lányi által is feszegetett kérdése: kelet vagy nyugat? Keleti eredetű, nyugati hagyományokkal rendelkező nép vagyunk. Ez a kettősség mindig is a magyar történelem sajátja volt. Keletről kaptunk már 150 éves elnyomást, de orvosi védőfelszereléseket is. Nyugatról kaptunk már demokráciamodellt, de mély hallgatást is 1956-ban. Mi látszik ebből?

Hogy önmagában egyik égtáj sem különb a másiknál.

A keleti nyitás politikájában lehet kritizálni azt, hogy olyan vezetőkkel ülünk egy asztalhoz, akik nem éppen az emberi jogok első számú harcosai, de ugyanilyen ijesztő találkozni azokkal, akik levezetik a szabadságjogokból, hogy miért vált idejétmúlt konstrukcióvá a család. Ha pedig egyetlen ember életét is megmentette a felszerelés, amit keletről vásároltunk, talán vitatkozhatunk azzal, hogy Magyarországnak „keleti kapcsolataiból nem sok haszna származott”.

Ez azonban elvezet egy olyan pontra, ahol egyet kell értenünk Lányi gondolataival. Ez pedig az a megállapítás, hogy a nyugat által a végletekig feszített kapitalizmus helyett alacsonyabb fokozatba kell kapcsolnunk. Nem eshet meg újra, hogy uniós tagállamok ne rendelkezzenek elegendő gyártókapacitással legalább az alapvető közszükségleti cikkek tekintetében.

Persze ez ellentétes a globalizmus féktelen logikájával, hiszen deficites lehet a hatékonyság terén. De valóban munkahelyeket teremt, és szükség esetén emberi életeket menthet meg, társadalmi biztonságot nyújthat. Megkérdőjeleződhet az Európai Unió ereje is, ha a járványhelyzet kellős közepén a magyar és a lengyel jogállamiság helyzetével foglalkozik, de érdemi segítséget nem tud nyújtani.

Félreértés ne essék: az Európai Unióra szükség van. De ez a helyzet talán rávilágított arra, mennyire kiszolgáltatott a kontinensünk egy válsághelyzetben. Intő jel lehet az Európai Egyesült Államok hívei számára az unió ijesztő bénultsága. Bár ez nem a számonkérés ideje, az bizonyos, hogy az unió funkcióját és alapjait is újra kell gondolni. Lehet, hogy mégsem illiberális bárdolatlanság az erős nemzetállamok szövetségére alapuló unióban való hit, egy uniformizált birodalmi törekvés ellenében. Egy, az identitásában megerősödött, funkciójával megbékélt Európai Unió pedig jóval nagyobb hasznot jelenthet a nemzetállamok számára a jövőre nézve. 

Egy azonban bizonyos: valóban más világ jön.

Talán egy csillapodott, nyugodtabb politikai tér várható a válsághelyzet lecsengése után. Szerintem ezt sokan tudnánk támogatni. És igaza van Lányinak, mikor azt írja, ezt bárki el tudja kezdeni azzal, hogy nem üt vissza. A magam részéről ezt a hozzáállást helyesnek tartom. Még akkor is, ha sokszor nehéz lenyelni egy-egy csípősebb megjegyzést. Idővel meglátjuk, valóban nyugodtabb légkört teremt-e a vírus tombolása utáni korszak, vagy esetleg a „felelős” keresése csak kiélezi a világpolitikai ellentéteket.

Tévedés ne essék, fel kell majd térképezni, mi vezetett a vírus elterjedéséhez, de pontosan ellentétesen kell cselekedni, mint a védekezés időszakában: háttérbe kell szorítani a nemzeti érdekeket. Az emberiség érdekéről lesz szó, hogy lehetőség szerint elkerüljünk egy újabb hasonló katasztrófát, már amennyire ez lehetséges. Ehhez pedig összefogás, nem pedig bűnbakkeresés szükséges, az pedig végképp nem, hogy egész nemzeteket tegyünk felelőssé, ha megtaláltuk a kiváltó okot.  

Az az egészséges, ha minden politikai erő szembenéz a saját hiányosságaival, és megpróbál fejlődni. Ha mindenki így tenne, minőségibb lenne a magyar közéleti diskurzus. A magam részéről remélem, hogy a koronavírus nyomán javítani tudunk a közéleti viták mértéktelenül lezüllött színvonalán. Ez a helyzet emlékeztet arra, hogy mindannyian emberek vagyunk, akiknek most nem egymással, hanem egy közös ellenséggel szemben kell fellépniük. Legyen a járvány okozta elcsendesedés a cezúra. 

„Használd ki a nem keresett és mégis megtalált drága időt!” 

- Böjte Csaba

^[1] https://www.valaszonline.hu/2020/04/03/koronavirus-magyarorszag-lanyi-andras-essze/, utolsó letöltés: 2020. 04. 19.