Reaktor

A Wizz Air Magyarország de facto nemzeti légitársasága – Reaktor Podcast Váradi Józseffel
A Wizz Air Magyarország de facto nemzeti légitársasága – Reaktor Podcast Váradi Józseffel

wizz-9062-480x384.jpg

Tíz év alatt négyszer ekkorára nő majd a Wizz Air a vezérigazgató szerint. Váradi József úgy látja, ők az európai piac leghatékonyabb szereplői, ennek köszönhető, hogy már a teljes kapacitásuk 70 százalékát repülik. A maszkszállító és a repatriáló járatokra szóló megbízást tendereken nyerték el, ezért nem gondolja, hogy állami támogatásról lenne szó, ráadásul elsősorban jószolgálati szempontok vezették a légitársaságot e tevékenysége során.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A koronavírus-járvány sokkolta a légiközlekedést. Hogyan éli meg ezt a Wizz Air? Ön március elején azt nyilatkozata, hogy átveszik az új gépeket, nem lesz  leépítés, és a Wizz Air tartalékai akár másfél-két évig is kitartanak. Mi a helyzet most?

Az iparág egy eddig nem látott gödörbe zuhant. Ilyen típusú sokkhatás még nem érte a légiközlekedést. Igaz, volt itt már szeptember 11. 2001-ben, mindenféle válsághelyzet, ami jelentős hatással volt az ipaágra, de ilyen nagyságrendű hatás még nem érte. Úgy gondolom, hogy ez mindenkinek fáj, mindenkire súlyos hatással van, beleértve a Wizz Airt is. Áprilisban csak a járataink három százalékát tudtuk üzemeltetni – ma már több mint hetvenet. Ezzel mi vagyunk az elsők Európában, hogy ilyen szinten vissza tudtuk hozni a kapacitásainkat,

de nagyon messze vagyunk az optimálistól, a 100%-tól, illetve a teljesen töltött járatoktól. Ez rövid- és középtávon fájdalmas pénzügyileg is, illetve a piac szemszögéből rengeteg fogyasztó veszik most el, az emberek nem utaznak.

Nem biztos, hogy azért, mert magától a vírustól tartanak – biztos van egy ilyen szegmens is –, de azért is, mert nem kiszámíthatóak a körülmények. Nem tudják az emberek, hogyha megérkeznek valahová, ott szabadon tudnak-e mozogni? Mire jönnének vissza, lehet, hogy a szituáció megváltozik teljesen.

Ugyanakkor minden válsághelyzet kitermeli a strukturális győzteseit és veszteseit is. A Wizz Air nyilván a strukturális győztesek között szeretne lenni.

Úgy gondolom, ez nemcsak ambíció, hanem képesség, üzleti modell kérdése is. Ahogy említette, a Wizz Air az egyik legrezidensebb légitársaság, ami a szabad felhasználású készpénzt illeti.

Mi másfél-két, sőt, akár két és fél évig is üzletben vagyunk, hogyha nem repül egyetlen egy járatunk sem. Ennyire stabil a pénzügyi helyzetünk. Mi vagyunk a legalacsonyabb költségekkel működő légitársaság egész Európában.

Azt a történelemből tudjuk nagyon jól, hogy minden ilyen helyzetben, amikor sokkhatás éri az iparágat, akkor az tud a legjobban kijönni a helyzetből, aki a legalacsonyabb költségekkel működik. Ez egy kompetitív jellegű biznisz, innentől kezdve a legalacsonyabb költségek a nyertes pozíciót tudják biztosítani. A fájdalmat el kell viselnünk és csillapítanunk, amennyire tudjuk rövid- és középtávon, ugyanakkor folyamatosan nézzük a kitörési lehetőségeket. Hogyan fordítható mindez a Wizz Air strukturális előnyére hosszú távon? Ebben a kettős játékban vagyunk jelenleg. Rövid távon fáj, hosszú távon viszont azt gondolom, hogy előnyös lehet ez a helyzet a Wizz Air számára.

A diszkont légitársaságok nagyszerű költséghatékonysága ritkán kritika- és botrány-mentes: késés, menetrend-változás, járattörlés, vagy hogy az az induló reptéren felejtik a csomagokat. Hogyan fordulhatnak ezek elő?

Kicsit korrigálnám ezt a percepciót. A Wizz Air messze kevesebb járatot töröl, mint sok más légitársaság. Biztos kevesebbet, mint a hagyományos légitársságok. A Wizz Air csomagleszállítási mutatója az egyik legjobb az iparágban, lényegesen jobb, mint a hagyományos légitársaságoké. De valamiért ez a média figyelmébe kerül, és azt gondolom, hogy nem biztos, hogy teljesen objektív képet fest a média erről a kérdéskörről.

Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy vannak újgenerációs légitársaságok, amik sokkal sikeresebbek, mint a hagyományosak, de a hagyományosaknak megvannak a saját elérési pontjaik a rendszerben. Mindenféle eszközzel küzdenek az új feltörekvő légitársaságokkal szemben, beleértve a PR, média és egyéb vonulatokat is.

Úgy gondolom, hogy amikor jó dolgokról beszélünk, akkor sokkal többet halljuk a hagyományos légitársaságok nevét, amikor rossz dolgokról, akkor pedig sokkal többet halljuk az újgenerációs légitársaságok nevét. A valóság az, hogy a Wizz Air üzemelteti az európai légitársaságok közül a legfiatalabb flottát. Mi vagyunk a legzöldebb légitársaság, a legkisebb az egy főre vonatkoztatott kibocsátásunk szén-dioxidban, zajban a környezetünkre mindenki mással összevetve, és messze a legjobbak a járatteljesítési, illetve a különböző poggyász- és csomagmutatóink is az iparágban. Persze vannak problémák, vannak ügyek. Leginkább azt érezzük meg, amikor megfeszített flottaterhelés mellett repülnek a gépek folyamatosan, valamilyen technikai malőr következik be, vagy van egy időjárási helyzet vagy sztrájk van a légiirányítás oldaláról Európában, ezek a hatások felfokozzák a fogyasztói problémákat. Ezek nagyon ritkán fordulnak elő összességében, de ilyenkor nyilván nagy médianyilvánosságot kapnak. Szerintem lényegesen jobban teljesít ez a szektor, beleértve a Wizz Airt is, mint a hagyományos légitársaságok.

Említette a klímavédelmi nyomást. Nem aggódnak, hogy az új trend, a környezetvédelmi szempontok miatt visszaszorul a repülőgéppel utazók száma?

Nem gondolom, hogy ez így lesz. A mobilitás nagyon erős emberi érték. Ott van az emberi jogi charta legelején. Nyilván a környezettudatosság is. Szerintem ezt a kettőt egyben kell tudni kezelni. A mobilitás lehetőségét nem lehet elvenni az emberektől, de nyilván úgy kell megoldani, hogy minél barátságosabb legyen a környezet vonatkozásában. Szerintem ez a kihívás, az iparág el is indult ebbe az irányba.

A mai repülőgépek már lényegesen környezetbarátabbak, mint a régi technológiák.

Látszik, hogy van fejlesztés az üzemanyag, hajtóművek vonatkozásban. A repülőgépek könnyebb, kompozit anyagokkal kevésbé terhelik a környezetet. Számos olyan kezdeményezés elindult, ami csökkenteni fogja az iparág károsanyag-kibocsátását. De érdemes megnézni, melyik légitársaság hogyan hat a környezetére jelen pillanatban! Mivel mi repüljük a legfiatalabb flottát, mi használjuk ki legjobban ezeket a repülőgépeket, ezért a mi kibocsátásunk, environmental footprintünk a fele a hagyományos légitársaságokénak. Lényegesen környezetbarátabbak vagyunk. Szerintem az iparágnak azt kell megtalálni, hogy azokat a szereplőket támogassa, akik progresszívek és környezettudatosak, azokkal szemben, akik valójában folyamatos állami támogatásokra szorulnak, illetve képtelenek az innovációra a flottájuk vonatkozásában.

Sajnos ez a vírushelyzet azt hozta terítékre, hogy rengeteg kormány beállt a nemzeti légitársasága mögé támogatással, de ez azt jelenti, hogy konzerválni fogja ezeknek a légitársaságoknak nemcsak a gazdasági teljesítményét, hanem a környezettudatosságának az elmaradottságát is.

Ez nem biztos, hogy egy pozitív folyamat. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban valahogy balanszírozni kell a szereplőket az iparágban. Ez pedig kihívás a politikának, illetve az egész európai intézményi rendszernek. Hogyan tudja ezeket a kezdeményezéseket támogatni, amik igazán progresszívek, innovatívak és hosszú távon a fogyasztók és az emberiség érdekeit szolgálják?

Ha már állami támogatás: állami segítségnek számítanak-e azok a kormányzati megrendelések, amiket a Wizz Air kapott az egészségügyi felszerelések Kínából történő szállítására? Mit gondol, miért nem honvédségi gépekkel oldották meg a szállítást?

Semmiképp sem gondolom, hogy ez állami támogatásnak minősül. Ezek megversenyeztetett tenderek voltak. A Wizz Air, mint a piac egyik szereplője versenyzett ezeken a tendereken. Más légitársaság is versenyzett, nem 100%-ban a Wizz Air kapta meg ezeket a járatokat. Azt hiszem, nagy mértékben mi kaptuk meg, de ezek versenykörülmények között dőltek el. Hogy mért nem a honvédség kapta meg? Azt hiszem, hogy a Wizz Air repülési képességei sokkal erőteljesebbek, mint a honvédségé. 120 gépes flottát üzemeltetünk, nem pedig 3-4 gépet, mint a honvédség. Jobban tudunk alkalmazkodni, hatékonyabbak vagyunk, jobb erőforrásaink vannak, mind a repülőgépek, mind emberi erőforrások tekintetében, hogy egy ilyen válsághelyzetben meg tudjunk újulni, vagy olyat tegyünk, amit korábban nem tettünk. Logikus, hogy egy lényegesen erősebb piaci szereplő sokkal jobban meg tud kapaszkodni egy új helyzetben, főleg, mikor ez a helyzet piaci körülmények között alakult ki. Úgy gondolom, hogy a Wizzair szándéka az volt, hogy segítsük az országot, az embereket. Alapvetőn humanitárius alapon álltunk ezekhez a kérdésekhez, nem profitkérdés volt a mi szemszögünkből. Nyilván nagyon hatékonyan versenyeztünk, mert nem itt akartuk megkeresni az évtized profitját. Segíteni akartunk. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan szituáció, ahol a Wizz Air igazán ki tudja domborítani azt, hogy hova tartozik, hogy mi ennek az országnak vagyunk az infrastruktúrája, ennek az országnak vagyunk a de facto nemzeti légitársasága, és amikor oda kell tennünk magunkat egy nehéz helyzetben más érdekek mentén, akkor azt megtegyük. Meg is tettük.

Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy mintegy 130 légijáratot teljesítettünk Kína és Budapest között, amikor különböző orvosi műszereket, védőruhákat, maszkokat és egyéb ilyen készítményeket hoztunk Magyarország számára, valamint nem kevés repatriáló járatot is csináltunk, amelyekkel Amerikából és a világ különböző részeiről hoztunk haza magyarokat.

Úgy gondolom, hogy ez egy jószolgálati tevékenység volt, ami pedig a formáját illeti, abszolút megversenyeztetett volt, tehát semmiképpen nem látom állami támogatásnak.

Terveznek hosszabb távon is, rendszeresen tengerentúli járatokat? Egyre távolabbi célokat is el lehet már érni Wizz Air gépekkel, például Tenerife, Dubai, ősztől Abu Dhabi. Amerikába is repülhetünk majd a Wizz Air-rel?

Ezekkel a gépekkel, amik a flottában vannak nálunk, amit meg lehet repülni, azt megrepüljük, ez körülbelül hat óra. Ez nem fogja be Amerikát.

Nem táplálunk jelenleg olyan ambíciókat, hogy Amerikába járatokat indítsunk. 2023-24-ben viszont átveszünk olyan típusú repülőgépeket, amelyek hosszabb távokra is üzemképesek, tehát hét-nyolc órát lehet velük repülni.

Azt majd akkor látjuk meg, hogy hova érdemes ezeket a gépeket üzembe állítani. Jelen pillanatban maradunk annál az üzleti modellnél, aminél voltunk. Úgy gondolom, hogy ezek rendkívüli körülmények voltak, rendkívüli lépéseket igényeltek a légitársaság részéről. Mi erre reagáltunk, de ha normalizálódik a helyzet, akkor mi is visszatérünk a normális kerékvágásba.

Ön szerint hosszú távon a globális repülési és utazási szokásokat mennyire változtatja meg a vírus? Az európai helyzetnek vannak-e sajátosságai?

Különböző idősíkok vannak. Van a nagyon rövid táv, van a középtáv (két-három év), illetve van a hosszabb táv. Azt gondolom, hogy hosszú távon semmit nem változtat meg a vírus. Vírus volt mindig, valamilyen formában. Lehet, hogy ez most egy nagyobb robbanás volt, nagyobb pánikot váltott ki, talán hisztérikusan is reagált a világ, hogyha szembeállítjuk az aktuális számokkal, hogy valójában mi miért történt. Mégis azt gondolom, hogy hosszú távon a repülés prosperitását alapvetően a népesség száma, illetve a népesség gazdasági képessége határozza meg, ami nyilván GDP-ben és egyéb számokban mérhető. Addig, amíg a világ populációja növekszik, márpedig a következő 30-40 évben ez az előrejelzés, amíg az életszínvonal nő és az elkölthető jövedelmek nagysága növekszik, a légi közlekedést további növekedésre fogja késztetni.

Azt gondolom, hogy hosszú távon a légi közlekedés növekedni fog, mint iparág.

A nagyon rövid táv, ahol most vagyunk, az fájdalmas mindenkinek. Jelenleg Európában a tavalyi kapacitásoknak csak a 40%-a állt vissza, igaz, a mi esetünkben ez 70%. De összességében az iparág továbbra is szenved. Úgy gondolom, hogy bizonyos szegmensei a repülésnek nehezen fognak visszaépülni a következő két-hároméves időszakban. Ha megnézem az üzleti forgalmat, ez az egyik olyan utazási célközönség, ami nagyon nehezen fog visszakapaszkodni a 2019-es szintekre. De ide sorolnám az idős emberek utazásait is, ők a legkiszolgáltatottabbak, legkevésbé védettek, náluk a legnagyobb a vírus rizikófaktora. Azt gondolom, hogy ameddig ez a vírus nincs viszonylag megnyugtató módon kezelve, addig ez a tömeg leginkább visszafogja majd az utazásait.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy főleg a fiatal generációk, vagy azok, akik külföldön dolgoznak vagy tanulnak, mennek és menni is akarnak. Mint említettem, nekünk a tavalyi kapacitásainknak már a 70%-a repül.

Az nem igaz, hogy az utazási kedv megszűnt vagy drámaian visszaesett. Igaz, nagymértékben visszaesett nyilvánvalóan a helyzettől adódóan, de ez nem biztos, hogy a vírusra vezethető vissza. Inkább arra, hogy bizonytalanság övezi az utazási körülményeket: adminisztratív korlátozások, karantén, adott esetben be vannak tiltva járatok bizonyos országokból. Inkább ezek a faktorok, amik meghatározzák jelen pillanatban az utazási képességét a lakosságnak.  

És talán az is, hogy alacsonyak a jegyárak. Ezzel kapcsolatban milyen jövőképet lát? Nőni fognak az árak a közeljövőben, vagy maradnak ezen a szinten?

Most kell utazni! Mindenki vissza akarja hozni az utazóközönségét, ezért hajlandó zsebbe nyúlni. Szerintem ez most egy kiváló lehetőség arra, hogy az emberek utazzanak, mivel nagyon olcsón lehet utazni.
És nemcsak utazni lehet olcsón, hanem olcsón lehet szállásokat is találni, mert körülbelül ugyanilyen mértékben érintve van a szállodaiparág is. Sőt, talán még jobban, mint a repülés.

Úgy gondolom, hogy ma nyaralni sokkal olcsóbb külföldön, mint korábban bármikor.

Visszatérve a hosszabb távú hatásokra: 2001 után egy teljesen új biztonsági protokoll lépett életbe, ami megnehezítette a repülés körülményeit. Lehet, hogy most hosszabb távon egy új egészségügyi protokoll lesz, akár szűrővizsgálatokkal a reptereken?

Ahogy említettem, vírus mindig volt, mindig lesz. A repülőgépek úgy vannak kialakítva, hogy egy szűrőrendszer hatalmas hatékonysággal szűri ezeket a baktériumokat. Közel 100%-os hatékonysággal, különféle HEPA-filtereken keresztül.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a repülőgépen a levegő cirkulálása felülről lefelé működik. Tudjuk, hogy a vírus alapvetően nem levegőben terjed, hanem különböző fizikális érintkezéseken keresztül. Ami a levegő minőségét, tisztaságát illeti: egy légijáratot úgy kell elképzelni, hogy az vetekszik egy intenzív osztály levegőjének a minőségével.
Nem tudunk egyetlen egy esetről sem -– nemcsak a Wizz Air vonatkozásában, de az egész világon iparági szinten –, hogy valaki repülés közben fertőződött volna meg. Olyanról nyilvánvalóan tudunk, hogy valaki fertőzött volt, amikor repült, de olyanról nem tudunk, hogy valaki megfertőződött volna egy utastársától, vagy egy utaskísérőtől egy légijáraton.
Úgy gondom, hogy a légiközlekedés egészségügyi és minden szempontból nagyon-nagyon biztonságos. Egyébként a legbiztonságosabb közlekedési forma, bármi mással összevetve.
Mi voltunk az első légitársaság, amely saját magától kihozott egy új egészségügyi protokollt. Ez most már európai szinten is megjelent. Egy európai egészségügyi protokoll van életben, mi voltunk az első légitársaság, aki gyakorlatilag aláírta a támogatását.
Ezeket inkább úgy kell elképzelni, hogy próbáljuk az érintkezési pontokat csökkenteni. Például nem teszünk be fedélzeti magazint, mert azokat összefogdoshatják az emberek. Ingyenes törlőkendőket adunk az embereknek, növeltük a repülőgépek tisztítási frekvenciáját. Gyakorlatilag naponta mélytisztítást hajtunk végre a gépeken, hogy ha bármilyen fertőződés kialakulhatott volna, akkor ezt gyökerében elfojtsuk és az ne tudjon továbbterjedni.

De nem gondolom, hogy a közlekedés egészségügyi protokollja drámaian meg fog változni.

Mi történt 2001. szeptember 11. után? Igaz, hogy megváltozott a protokoll, de nem olyan szinten, hogy elviselhetetlen lenne a repülés.
Ugyan át kell esni egy biztonsági protokollon, át kell esni egyfajta egészségügyi protokollon is. Jelen pillanatban mindenkinek maszkot kell viselni a Wizz Air fedélzetén. Ameddig ez racionális és a körülmények úgy diktálják, addig ezt a protokollt fenn is fogjuk tartani.
De nem gondolom, hogy itt nagyon-nagyon drámai fordulatokra kellene gondolni, ami kvázi ellehetetlenítené a repülést.

Mégiscsak azt mondom, hogy a repülés hosszútávon egy prosperáló iparág, az emberek mobilitási igényét elégíti ki.

Akár higiéniai, akár infrastrukturális szempontból a magyar repterekkel, a budapesti és a debreceni reptérrel mennyire elégedett a Wizz Air?

Abszolút elégedett, összességében még azt is mondanám, hogy szerintem Magyarország az egyike azoknak az országoknak, amik a legjobban kezelték a válsághelyzetet. Mi 45 országba repülünk, tehát nagyjából látjuk, hogy mi történik a mi világunkban, ebben a 45 országban.
Különböző országok nagyon különböző módon álltak ehhez a kérdéskörhöz: gyakorlatilag 45 ország, 45 különböző megoldás, vagy 45 különböző rendszer, amit kiadtak a légiközlekedés kapcsán. Úgy látom,

Magyarország nagyon pragmatikus és hatékony volt, az egyik legjobb számsort produkáló országgá vált. És ebbe beleértetődik mindenki: a kormányzat, de ugyanúgy a repülőterek is.

Budapest vagy Debrecen repülőtere is megfelel az európai sztenderdeknek, egészségügyi és higiénikus szempontokból. Semmilyen kritikát nem tudok megfogalmazni, mert szerintem Magyarország tényleg jól teljesített ebben a vonatkozásban.
Vannak olyan országok, akik katasztrofálisan teljesítettek, ami inkább kormányzati döntésekre volt visszavezethető, de ez nem mondható el Magyarországról.

Még egy kérdés erejéig maradjunk a válságkezelésnél! Mit szól ahhoz, hogy a Wizz Air részvényesei felléphetnek az Önnek szánt bónusz ellen?

Azt gondolom, hogy nyilvánvalóan nem kommunikáltuk világosan a Wizz Air-nél a javadalmazási rendszert. Egyébként ez a bónusz-kérdés nem engem érint, ez 40 embert érint, mert a menedzsmentnek egy bizonyos rétege ilyen rendszerben kapja a jövedelmét a vállalattól.
Nagyon sok helyen a bónusz az egyfajta pluszjuttatás, de nálunk nem így van.
Nálunk az alapjövedelem le van csökkentve, és amit mi bónusznak hívunk, az inkább egy változó fizetés, ami alapvetően teljesítményhez van kötve. Valójában ugyanazért a pénzért mi úgy dolgozunk a Wizz Air-nél, hogy effektíve teljesítenünk kell, míg máshol garantált alapfizetésként, vagy különböző garantált juttatások formájában megkapják a menedzserek. Szerintem szociálisan nagyon érzékeny a világ jelen pillanatban, látszik, hogy minden országban a munkaerő megtartása egy kritikus kérdéskör. Innentől kezdve valójában

minden gazdasági szereplő hatalmas nyomás alatt van, hogy ne csak gazdasági vonatkozásban legyen érzékeny a válságra, hanem szociálisan is.  

Szerintem kialakult egyfajta szempontrendszer most a világban, beleértendő a befektetőket is, amikor ezeket a szociális tényezőket sokkal erőteljesebben próbálják érvényesíteni, szemben a klasszikus befektetési, megtérülési vagy gazdasági faktorokkal.
Ebből a helyzetből az következik, hogy egyrészt jobban el kell tudnunk magyarázni, hogy milyen a javadalmazási rendszer a Wizz Air-nél, másrészt pedig nyilván ezeket a tapasztalatokat figyelembe véve át kell dolgoznunk valamilyen szinten a javadalmazási rendszerünket.
Azért megjegyzem, ez a bónusz nem lett kifizetve. Más légitársaságokkal szemben – hogy enyhítsük a pénzügyi nyomást a vállalaton, – gyakorlatilag egy évvel el lett tolva ennek a javadalmazási résznek a kifizetése.

És azoknak a kollégáknak, akiktől meg kellett válniuk, tervezik az újrafelvételüket?

Igen, igen! Mi azt mondtuk annak idején, amikor sajnos rákényszerültünk erre arra lépésre, hogy abban a pillanatban, amikor lehetőségünk lesz arra, hogy újra bővítsük a létszámkeretünket, akkor vissza fogunk térni azokhoz a kollégákhoz, akiket elbocsátottunk.
Folyamatosan növekszünk a flotta tekintetében. Mi nem töröltünk repülőgép-átvételeket. Nyilvánvalóan lesz egy pont, amikor el kell kezdenünk újból növekedni, újra fel kell vennünk pilótákat, légiutas-kísérőket, irodai alkalmazottakat. Az elsődleges preferenciánk, hogy azokat, akik korábban nálunk voltak. Ha ezek az emberek még szeretnének nálunk dolgozni, akkor nyilvánvalóan lehetőséget fogunk erre teremteni. Ezt egyébként megígértük nekikm és így is fogunk tenni.

2018-ban azt mondta, bízik benne, hogy sikerül annyi pénzt keresnie a Wizz Airnél, ami finanszírozza borászata, a „világ legjobb tokajijának” előállítását megcélzó Juliet Victor veszteségeit. Milyen volt a 2019-es keresztfinanszírozási mérleg? Mit vár a válság tükrében 2020-ban?

Biztos, hogy nem most vagyok a legjobb helyzetben ilyen szempontból... De a viccet félretéve: azt gondolom, hogy a bor egy másik történet, mint a Wizz Air, ami egy kőkemény üzlet.
Bár azt mondom, hogy egy olyan üzlet, ahol megpróbálunk jót tenni a világnak, próbálunk egy olyan infrastruktúrát teremteni, hogy mindenki számára a világ elérhető legyen, minél kisebb legyen, fel tudja fedezni a világot és fel tudja saját magát fedezni.
Ezzel szemben a bor ennél lényegesen filantrópikusabb. Itt inkább egy egyéni küldetést érzek emögött, de hasonló célokkal. Úgy gondolom, hogy Magyarországnak van egy adottsága, amit eddig nem sikerült igazán kihangsúlyozni, és én ehhez szeretnék a magam módján hozzátenni.

Van egy fantasztikus lehetőségekkel bíró borvidékünk. Van egy olyan szőlőfajtánk, a furmint, ami abszolút autentikus azon a borvidéken, és ezt meg kellene tudni mutatni a világnak. És a Juliet Victor erre lett kitalálva: hogy megmutassuk a magyar borban rejlő potenciált a világ számára.

Szerintem ennek a legjobb kiindulási pontja Tokaj-Hegyalja, úgyhogy én ezen munkálkodom a bor vonatkozásában.

Az egy dolog, hogy mi büszkék vagyunk a tokaji aszúra, büszkék vagyunk a szamorodnira, de a világ sok részén talán még Magyarországról sem hallottak, nem ismerik. Milyen stratégiával lehet ezen változtatni? Esetleg a Wizz Air gépein a saját borát szolgálják fel, hogy ezzel is ismertebbé tegye?

Nem, nem! A Wizz Air meghozza a saját üzleti döntéseit, amit a Wizz Air jónak gondol. Nem hiszem hogy egyébként ez borban le fogja fedni a Juliet Victor termékpalettáját. A Juliet Victor alapvetően egy nagyon prémium bor, aminek nyilván megvan a költségvonzata is, de mi a bor minőségéből próbálunk kiindulni.
Nem biztos, hogy a Juliet Victor az a bor, amivel a legjobban találkozik a Wizz Air utazóközönségének az igénye. Nem biztos, hogy a repülés az a környezet, ahol ezeket a borokat egyébként fel is akarjuk szolgálni. Tehát a Juliet Victor teljesen más történet ilyen szempontból a Wizz Airrel összevetve.
Itt az a kihívás, hogy hogyan lehet az édes bort megértetni a világgal? Hiába vagyunk mi, magyarok büszkék rá, attól még mi sem isszuk. És ennél a világban még rosszabb a helyzet, mert a világ sem issza az édes borokat, csak nagyon limitált mértékben. A világ borfogyasztásának csak 1%-a édes bor. Van egy olyan kihívás, hogy hogyan lehet az édes bort mindennapivá tenni az emberek életében? Illetve, ha már valaki édes bort iszik, akkor miért nem tokaji édes bort, miért más édes bort iszik?
Szakmailag elmondható, hogy a Tokajban készült, jó minőségű tokaji aszúk, szamorodnik abszolút összevethetők a világ legjobb boraival. Mi a saját borainkat, a Juliet Victort visszük különböző nemzetközi versenyekre, a legjobb díjakat hozzuk el ezekről a versenyekről.
A világ legnagyobb borversenye a Decanter, ahol két édes bor kapott Platinum díjat. Mi voltunk az egyik. Ezen a versenyen Platinum díjat még tokaji bor soha nem kapott, mi voltunk az első.

Úgy gondolom, hogy hatalmas potenciál van bennünk, ami a bor minőségét illeti. De az igazi kihívás nem az, hogy hogyan kell jó bort készíteni. Ezt szerintem tudjuk. Hanem az, hogy hogyan kell a jó bort eladni?

Az édes bornak van egy nagyon nagy kihívása, hogy mire jó az édes bor? Mikor isszuk, mikor iszunk tokaji aszút, mikor iszunk tokaji szamorodnit? A száraz bor, ami az elmúlt 20 évnek a fejleménye Tokaj-Hegyalján, a furmint. Az is egy nagyon érdekes kihívás, mert itt már a világmárkákkal, meg a világ legjobb szőlőfajtáival kell versenyezni. A rizlinggel, a chardonnay-val és ezekkel, ahol nagyon jól megalapozott borvidékek vannak a világban.
Itt Tokajnak meg kell találnia a saját útját, hogy egyáltalán felkerüljünk a világ borpalettájára, mert ma Tokaj alapvetően az édes borról híres, nem pedig a száraz fehérboráról. Úgy gondolom, hogy rengeteg szakmai kihívás van a tokaji borban, hihetetlen jó a borpotenciál mögötte, de nagyon hosszú még az út addig, míg ez kereskedelmileg is és koncepcionálisan is egy „világ borvidékké” válik. Én ebben próbálok valamit hozzátenni a saját forrásaimmal.

Hogy képzeli el a Juliet Victort, illetve a Wizz Air-t 10 év múlva?

Én a Wizz Air-ről azt gondolom, hogy a pályája meghatározott és kiszámítható, tehát ez a légitársaság 10 év múlva kb. négyszer akkora lesz, mint ma.

Azt mondjuk, hogy ötévente meg tudjuk duplázni az üzletet. Ugyanezt az üzleti modellt fogjuk csinálni, nyilván egy kiterjedtebb geográfiai pozícióban és intenzívebben, nagyobb légitársaságként azokon a piacokon, ahol jelenleg is ott vagyunk.
Szerintem a világ ebbe az irányba megy. Nem a drága, hatékonytalan repülést keresi. Az olyan légitársaságok mind bajban vannak jelen pillanatban. A világ azt akarja, az emberek azt akarják, hogy egy viszonylag funkcionális terméket kapjanak, de ez hatékony és biztonságos legyen, jó és normális körülményeket teremtve tudjanak utazni.
De igazán azért utaznak az emberek, hogy ahová mennek, ott megvalósítsák a céljaikat, tehát az utazás önmagában nem cél, és erre az emberek nem fognak fölöslegesen fizetni. Abban biztos vagyok, hogy a legjobb üzleti modellen vagyunk és az az üzleti modell az expandálható.

Ami a bort illeti, én nagyon szeretném, ha tíz év múlva a Juliet Victor egy olyan bor lenne a világban, ami nemcsak Magyarországon válik ismertté, hanem világszerte.

És emeli Magyarország presztízsét, hogy az ország képes ilyen típusú termékek gyártására,  forgalomba hozatalára, amelyek világszínvonalon a legjobbakkal tudnak versenyezni.


Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

Pontatlan ponthatárok?
Pontatlan ponthatárok?

Ez a kérdés engem 2016-ban foglalkoztatott a legjobban, ugyanis nekem ekkor volt aktuális az egyetemi felvételi. A mai napig tisztán emlékszem, hogy barátaimmal mennyire vártuk az SMS-t, hiszen közös szakra jelentkeztünk. Természetesen nekem érkezett utoljára, viszont amint megtudtuk az eredményt, kezdődött is az ünneplés. Ez egy olyan nap volt az életemben, amit soha nem fogok elfelejteni. Sokan azt mondják ez sorsfordító, egyet is értek velük, mert nekem egy gyerekkori álmom vette kezdetét ezzel az értesítővel.

Legbelül éreztem, hogy felvesznek majd, azonban mégiscsak július 26-a este nyugodtam meg. Mert minden évben terjednek az álhírek, hogy most drasztikus mértékben emelkedni fognak a ponthatárok, ami olykor elő is szokott fordulni. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez csak kivételes és indokolt esetben történik meg. Az én szakomon (Osztatlan Földrajz-Történelem Tanár) kis mértékű csökkenés figyelhető meg a mostani évben 2016-hoz képest. Ahol viszont nem alacsony a csökkenés mértéke, az a tanárszak. Nyilván ennek több összetevője is van. Mint ahogyan annak is, hogy mennyien jelentkeznek a felsőoktatási intézményekbe.

Idén ez a szám 91000 körül mozog. Összehasonlítás képen az én felvételimkor ez a szám meghaladta a 110 000 is. Azért ez drasztikusan nagy különbség, másfelől viszont ez ugye akár azt is eredményezheti, hogy többen kerülhetnek be. A korona vírus is egyértelműen beleszólt ebbe, hiszen maga az érettségi, habár lezajlott, kicsit káoszos volt az online felkészülés miatt. A szóbelik elmaradásának hiánya, ahol személyes tapasztalataim alapján akár egy jegyet is lehet javítani az érettségin, sokaknak hatalmas érvágást jelentett - ahogy nekem is jelentett volna anno. Ha ez az én évemben fordult volna elő, nem biztos, hogy egyetemista lennék ma.

Mint minden megváltozott helyzetnek, ennek is vannak nyertesei és vesztesei egyaránt. Akik szóban gyengébbek, örültek az egyfordulós megmérettetésnek. Felvetődik mellékesen a kérdés, hogy akinek már az érettségi szóbelije is nehezen ment, annak hogy fog menni a későbbiekben egy egyetemi szóbeli vizsga, vagy akár egy szigorlat.

Legyünk őszinték, a középszintű szóbeli érettségikor még élvezheti az ember a hazai pálya előnyét. Emelt szinten már sokkal objektívabbak, amivel nincs is semmi baj, de jelentősen megnehezíti a diák dolgát.

Miért is pontozunk?

Tanárszakosként mondhatom, hogy kicsit a színfalak mögé látva nem kérdés, hogy szükség van az osztályzásra. Ha csak a diák lelkiismeretére bíznának a tanulást, egyértelműen nem lennénk valami hatékonyak. se mi, se ők. Ezen számonkérések összeadódása pedig egy-egy lépcsőfok az egyetem felé vezető úton, gondolok itt a félévi, az év végi jegyekre, és a legnagyobb megmérettetésre, az érettségire. Amikor az adott élethelyzetben vagyunk, talán nem is látjuk át miért így következnek a dolgok egymás után. Visszatekintve azonban akár a nyelvvizsga bevezetése, akár az emelt érettségi is segíti a szűrést és előre vetíti a kihívásokat.

Hol húzzuk meg a határt?

Jelen helyzetben, a saját szakomat nézve, jóval magasabban kellene ezt megtenni. Túl sok olyan ember van ma az egyetemeken, akik feleslegesen koptatják a padot, az állami féléveket, és a szüleik bankszámláját. Ezzel a magasabb határral könnyen ki lehetne szűrni azokat, akikben valóban megvan a tanulás iránti elköteleződés, vágy. Azzal sincs semmi gond, ha ez valakiből hiányzik, csak akkor ne engedjen a szülői nyomásnak, vagy annak az érzésnek, hogy mindenáron kell egy diploma. Végig lehet szenvedni azt az öt évet akár hét, nyolc alatt is. Tegyük fel a kérdést előtte. Megéri?

Üzlet-e az egyetem?

Erre egyértelműen az a válaszom, hogy igen. A hallgatók száma és a költségvetés mértéke erősen összefügg. Ezért sem mindegy, milyen az adott város és intézmény hírneve, na meg persze az oktatás színvonala. Természetesen az állami helyek kiosztásában szakonként eltérés van. A piaci igényekre kell reagálniuk, ez így is történik. Ezzel semmilyen probléma nincs, hiszen a versenyhelyzet csak még jobb teljesítményre sarkall mindenkit.

Jelenleg tanár hiány van, és még a jelentkezési hajlandóság is igen gyenge. Viszont amint ez erősödik, növekednek majd a ponthatárok is. Vannak persze klasszikusan magas pontos szakok, mint például a nemzetközi kapcsolatok, amelyekre mindig csak a legjobbak juthatnak be.

Hogyan vegyenek fel?

A válasz itt is a végén van, akárcsak egy Agatha Christie krimi esetében. Sok ismeretlenes ez az egyenlet. Amit biztosan tartalmaz, az az elhivatottság, kitűzött, reális célok, szorgalom, jó tanárok, és ami a legfontosabb, egy támogató család, ami nélkül egyikünk sem lenne egyetemista.

Most jött meg az SMS,

Végre kezdhetem a felnőtt életemet.

Jó Erasmusból is megárthat a sok
Jó Erasmusból is megárthat a sok

2016-ban döntöttem úgy, hogy minden gátlásomat levetkőzve nekiveselkedem egy téli Erasmus-félévnek Németországban, akkori germanisztika-hallgató lévén. A sikeres pályázatnak köszönhetően egy rendkívül szemrevaló kis városba, Paderborn-ba nyertem felvételt az Universität Paderborn Germanistisches Institut-jába. Nem én választottam a várost, nem is hallottam róla azelőtt, de ide kerültem, talán ő választott engem. Nem állítanék teljesen igazat, ha azt írnám, hogy kizárólag belső indíttatások vezéreltek az ösztöndíj megpályázására, hiszen szerettem az itthoni életemet: itt voltak a barátaim, a családom, az egyetem, az akkori kapcsolatom, a zenekarom, Magyarországom és Budapestem, amit a rajongásig szeretek azóta is.

Többféle impulzus ért az évek során, már gimitől kezdve, amik azt sulykolták belém, hogy Erasmusra márpedig érdemes elmenni: „sehol máshol nem lesz lehetőséged ennyi és ilyen jellegű tapasztalatot szerezni külföldön”, „nem is igazi egyetemista az, aki nem megy Erasmusra”, „ott fogod igazán megtanulni a nyelvet” és társaik. Na jó, ezúttal tényleg nem vagyok teljesen őszinte, mivel valójában ezek a szélsőséges mondatok nem is hangzottak el ebben a formában, inkább csak az én fejemben csengett így a rengeteg hallott véleményből leszűrt összegzés. Természetesen valamilyen szinten internalizáltam ezeket a véleményeket, csak éppen mindig nagyobb a szám és a bátorságom addig a pontig, amíg a tettek mezejére, pontosabban a célvárosba vezető jármű fedélzetére nem kell lépni. Persze, hogy szerettem volna nemzetközi kapcsolatokat építeni, gyakorolni az idegen nyelveket, belekóstolni más nemzetek kultúrájába, hiszen ezt világéletemben imádtam. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogok fél évig túlélni az itthoni bizalmi kapcsolataim, a barátom, és a szorgos építgetés alatt álló, pofátlanul hirtelen hátrahagyott magyarországi életem nélkül, ami egy magamfajta introvertált számára szinte felfoghatatlan tragédiának minősül.

Németország gyönyörű. Igazak a pletykák, akárhol jártam eddig ebben az országban, kifogástalan tisztaság, csodás tájak, szépen karbantartott történelmi és új épületek, na és persze türelmes, munka- és vendégszerető emberek fogadtak. Utóbbi alól kivételt képzett a két német lakótársnőm - szóval csupán az a két ember, akikkel életemben először kellett együtt laknom külföldön. Egyikükkel pár hétig egyáltalán nem találkoztam, a másiknak pedig az első napomon (az előző, magányos éjszaka könnyeitől duzzadó szemekkel és fájó fejjel) naivan, mosolyogva nyújtottam a jobb kezem, majd bemutatkoztam jól nevelten elárulva neki, hogy mostantól egy hónapig velem fog élni. (Szeptember végén ugyanis másik apartmanba költöztem egy kis adminisztrációs kavarodás miatt – na jó, igazából csak azért, mert már lefoglaltam októbertől kezdődően a szobámat, amikor úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek már a szeptembertől induló C1-es nyelvkurzusra is a szemeszter kezdete előtt, ezért szeptembertől októberig kellett egy másik lakóhely.) A leányzó a fülig érő mosolyomra és az udvarias bemutatkozásomra egy tátott szájú „aha”-val reagált, majd rohant tovább a dolgára.

Az élet azonban nem állt meg, találkoztam a kedves, segítőkész „buddy”-mmal, aki az egyetlen magyar volt rajtam kívül, akiről tudtam a városban. Ezután átmentem a koliból az egyetemre, az első Erasmus-gyűlésünkre. Itt a biztató, szeretetteljes köszöntőbeszéd, amit a nemzetközi iroda két feje tartott nekünk, a megszámlálhatatlan mennyiségű országból érkező ragyogó, mosolygós Erasmus-diáksereg, a napsütés, majd az imádnivaló kurzustársaimmal való megismerkedés valamelyest felvillanyozott. A kurzuscsoportban volt szerencsém együtt tanulni kínai, japán, francia, tunéziai, amerikai, finn és moldovai diákokkal. Az év során a legjobb Erasmus-barátaim körébe csatlakoztak görög, további francia, japán és kínai, román, olasz, lengyel, katalán, portugál, angol-indiai, simán-indiai, pakisztáni, török, és még sorolhatnám, hogy milyen nemzetiségű egyének, akik egytől egyig a szívemhez nőttek.

Nyilvánvalóan egyénfüggő, hogy ki hogyan él meg egy Erasmus-kalandot, persze némi szerencse, de annál több önuralom és sok-sok tervezés is kell hozzá. Aki kimegy külföldre tanulni ösztöndíjjal és hasonló körülményekkel, ahogy én, annak azt tanácsolnám, hogy vegyen részt minden programon, barátkozzon, figyelje a határidőket (mert néha nem egyszerű minden adminisztrációs feladatot észben tartani), tanuljon szorgalmasan, járjon be minden egyes órára, és szóljon is hozzá.

Nagyon jó érzés külföldiként megszólalni az ő nyelvükön, még ha az egyetlen hely is, ahol megkapod, hogy nem tűnt fel, hogy külföldi vagy, az a szombat esti karaoke a kocsmában,

egy már nem szomjas srác szájából. Rengeteg vicces élménnyel is gazdagodtam. Többek között szembesültem vele, hogy a Barbarát szinte sehol máshol a világon nem becézik Barbinak, ezért egy pár, a megszokottnál hosszabbra nyúlt bemutatkozási ceremóniám után már reflexből úgy mutatkoztam be, hogy „Barbie, indeed, like the doll, Barbie-doll”. A legmeredekebb példa az volt, amikor egy ír srác azt hitte, hogy csak álnevet találtam ki, hogy le tudjam rázni, ezért én az ő valódi nevét azóta sem tudom, mivel Ken-nek ismertem meg.

Teljesen igaz az állítás, hogy rengeteget tapasztalhatsz és tanulhatsz magadról egy külföldön töltött félév alatt. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek hibátlanul elhadarni egyórás alvás után egy ismeretlen tettes elleni feljelentést németül, miután egy düsseldorfi szórakozóhelyen ellopták a táskámat minden, azaz minden tartalmával együtt; hogy kétszer is fogok járni emiatt a düsseldorfi magyar konzulátuson, majd a végén előkerül egy kukából a táskám. A legtöbb dolgom meglett, de nyilvánvalóan a legértékesebbeket eltulajdonította a tolvaj: két telefontól, a készpénztől, a kedvenc zöld szemceruzámtól és egy gitárpengetőtől örökre meg kellett válnom. (Mi lehetett az indíttatás?)

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felemelő érzés a világ szinte minden pontjáról szerezni barátokat. Együtt bulizni velük, együtt felfedezni egy mindannyiunk számára új országot, ahol az autósok csak nagyon indokolt esetben dudálnak, és ahol a Deutsche Bahn egyáltalán nem olyan pontos és megbízható, mint ahogy a hír járja, és megesik, hogy a semmi közepén ragadsz éjszakára, és egy bielefeldi gyorsétteremben kell aludnod az első vonatig, mert az aznapi utolsó vonat ismeretlen okokból törölve lett.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni a magyar szó, a magyar levegő, a magyar ételek, a magyar közlekedés, a magyar feliratok, a magyar magyar. Mondhatni alapvető emberi kötelességnek tartom, hogy nyissunk más kultúrák felé, ismerjünk meg más nemzeteket, hiszen paradoxnak tűnik, de így a saját magunkét is sokkal jobban meg tudjuk ismerni, felfedezni a különlegességeit, az unikumait (akár a szó minden értelmében). Én ugyanakkor már felismertem, hogy ha egyszer ennyire nem ment a külföldön élés az emésztő honvágy miatt, ez valószínűleg világéletemben így is marad. Kozmopolitának tartom magam, szeretek utazni, szeretem a külföldieket, de az érzelmi kötelék, ami folyton hazahúz, erősebb annál, mintsem, hogy bármi érv miatt el tudjam vágni.

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

A verbális megsemmisítésről és a házmester tempóról
A verbális megsemmisítésről és a házmester tempóról

Ismerjük azt a vitázás közben alkalmazott taktikát, amikor az emberbe egy teljesen irreleváns, ámde jól kipécézhető tulajdonsága, korábbi tévedése, vagy érvelésének egy lényegtelen részlete miatt fojtják belé a szót, próbálják meg érvénytelenné tenni mondandóját. Csak hogy tudja az ember, hol a helye.

A független-objektív hírgyártásban is előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert: az egyik kedvencem egy július eleji „a rendőrség keres két fehér embert” felvezetésű, Bestof-os Index cikk, mely, természetesen, a számukra mértékadó NewYork Times hírét ismertette. A címadás az eredeti angol fordítása, ami nem mentség, inkább elképesztő: véleményem szerint még amerikai kontextusban is muszáj lenne felháborodni azon, hogy ilyen szemérmetlenül, ilyen nyíltan használnak egy teljesen rasszista fordulatot,

gondoljunk csak a jól ismert etnikum behelyettesítős játékra az ilyen progresszíven uszító nyelvezetű, külföldi írások esetén,

de kelet-európai kontextusban erre még rárakódik egy réteg kultúrimportőri igénytelenség, hiszen magyarként a "fehér emberezés" értelmezhetetlen. Ilyen, amikor az ember fejben, a telefonjában Amerikában él, miközben reggel munkába menet a 3-as metrón izzad.

De mi is történt valójában? 

A hírben említett két ember arra vetemedett, hogy az úttestre felfestett Black Lives Matter feliratot lefesti feketével, tiltakozván a „rendőri brutalitás és rasszizmus hazug narratívája ellen.” Ez a NYT cikk szerint vandalizmusnak, rongálásnak minősül. Kissé vicces megállapítás ez egy olyan laptól, amelyik folyamatosan mentegeti a BLM mozgalom és az ahhoz csapódók fosztogatásait és rombolását.  

Egy másik eklatáns példa a verbális megsemmisítésre egy 444.hu-s cikk, amely még az elfogult és finoman gyűlölködő, BLM-párti liberális cikkcunamiból is kiemelkedett.

A lap tudósítása arról az amerikai ügyvéd házaspárról szólt, akik kénytelenek voltak legálisan tartott lőfegyvereiket elővenni, és azokkal távol tartani otthonuktól az arra menetelő soros tüntetőcsoportot.  Valószínűleg nem csak a tulajdonukat, hanem az életüket is féltették.

Hozzátenném, hogy a protestáló „békés” tömeg eleve egy magántulajdonban lévő úton masírozott, fittyet hányva arra, hogy tilosban járnak.

A bedöntött kapu. Forrás: kmov.com

A 444.hu olvasatában ezzel szemben ez történt: „A műreneszánsz palotája előtt a tüntetőket félautomata fegyverrel fenyegető fehér háziúr és pisztolyos felesége az amerikai helyzet friss szimbólumai.”

"Fehér háziúr", világos, nem? Egy elvetemült, privilegizált élősködő!  

A 444.hu ezek után azt is kiemelte, hogy az ügyvéd felesége mezítlábasan szaladt ki a háza elé. Értjük, ugye? Még cipőt sem vett! Nyilván annyira sürgős volt neki, hogy a tömegbe lőhessen. Az meg sem fordult az újságíró fejében, hogy a nő annyira megijedt, hogy lerohanhatják a házukat, hogy úgy ahogy volt, kirohant. De még ezt a rosszindulatot is lehet fokozni. A cikk hangsúlyozta, hogy a házaspár lakhelye egy „álreneszánsz palazzo.” Nyilván gaz burzsujok, nem a pénzükért keményen megdolgozó jogászok!

Az ilyen írások szerzői a nekik nem tetsző szereplők verbális megsemmisítésének és a házmester tempónak a gyúelegyével operálnak. Azon kívül, hogy alapvetően manipulálják a tényeket, azt üzenik, mentegethetők a zavargások és a mások tulajdonának megrongálása, fenyegetése.

Annak idején a Vörös Brigádok is azzal érveltek, amikor bankokat raboltak ki terrorista tevékenységük finanszírozására, hogy az nem más, mint „a nép általi kisajátítás.”

Másrészt pedig a zsebekben turkálás és „gazdagok ellen” való hergelés érződik - kisnyilas vagy kádárkori házmestereket idézve. Ne csak magas adókkal, de a megvetésünkkel is fizessenek a jómódért! 

További kérdéseket vet fel, hogy vajon mi akadályozza meg ezeket a magyar lapokat abban, hogy objektíven nyilatkozzanak a házaspár ügyében? Se a BLM, se a fegyvertartás nem aktuálpolitikai téma itthon. Miért kell ez a szolgai és elfogult narratíva-import?

A sajtó feladata nem a kisemberek meghurcolása, hanem a nagyok ellenőrzése lenne.

Mert hazai kontextusban ugyan sokszor ez a poliszi, de a Nyugati újságok, ahonnan ezeket a híreket átveszik, lényegében a hatalmasok zsebében vannak.

Azt gondolom, nagyon veszélyes vizekre eveznek azok a tollforgatók, akik felkarolják és verbálisan támogatják ezeket a „szorgos népünk győzni fog” típusú ideológiákat,

mert eljöhet az a nap, amikor már ők sem lesznek elég jók és bűntelenek a csőcselék szemében, és hasznos idiotizmusuk elnyeri méltó jutalmát. 

Bár jóllehet, mire ez megtörténne, az említett típusú zsurnaliszták már kikopnak a médiamunkások sorából, mert mi, mai fiatalok, ellentétben a 40-es újságírók azonos korú fogyasztóival, akiknek ezeket a híreket hozzák Magyarországra, tudunk angolul, el tudjuk olvasni az eredeti forrást és helyén tudjuk kezelni.

Bodoky: A 444, a 24.hu és a HVG is fűtötte az Index-konfliktust – Reaktor Podcast
Bodoky: A 444, a 24.hu és a HVG is fűtötte az Index-konfliktust – Reaktor Podcast

bodoky.jpg

Bodoky Tamás, az Átlátszó alapítója és Rényi Pál Dániel, a 444.hu munkatársa a Reaktor Podcast vendégeként az Index sorsáról vitatkoztak (ahogy egy korábbi adásban Gerényi Gábor és Szily László). Bodoky szerint nem balliberális belharcról van ugyan szó, de a konkurencia saját érdekeinek megfelelően tudósított az Index szerkesztőségében történtekről, Rényi ugyanakkor ezt nem így látja. Az Indexre nehezedő politikai nyomást hasonlóan látják, viszont Bodoky szerint az esetleg most oda igazoló újságírókra is elviselhetetlen baráti nyomás nehezedik, ahogy azt az egy nap alatt visszatáncoló Tevan Imre példája is mutatja. Bodoky azt mondja, el kell ismerni Bodolai László több éves teljesítményét, és óriási hiba volt harc nélkül feladni a várat, ami után esélytelen felhúzni egy hasonló méretűt. Abban egyetértenek, hogy az Index megmarad, de kérdéses, hogy mekkora közönséggel megy tovább.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

 

Gerényi Gábor, az elhíresült Gerényi-terv atyja szerint az index.hu domain nemzeti kincs. Ti mit gondoltok erről? Mit jelentett nektek az Index korábban és mit jelent most?

Bodoky Tamás: Ezzel egyet tudok érteni. Az Index volt az első tömeges elérésű hírsite a magyar interneten, ami meghatározta azt, hogy milyen lesz a magyar online média. Előtte volt az Internetto, ami egy kísérleti webújság volt, de pl. politikát szőr mentén vagy egyáltalán nem tálalt az olvasónak. Ehhez képest az Index volt az első nyugati típusú hírsite. A piacvezető pozícióját meg tudta őrizni 20 éven keresztül egészen mostanáig.

Rényi Pál Dániel: Ezzel nehéz vitatkozni, nyilván megkerülhetetlen az Index az elmúlt 20-30 év médiatörténetében Magyarországon, főleg a 2000-es évektől kezdődően. Most, amikor olyan sok szó esik az Indexről, elsősorban a márkát siratjuk. Nyilván emberek tucatjai veszítik el a munkájukat, illetve felálltak, de valójában az Indexnek a márkája, ami annyira erős volt az elmúlt 20 évben, hogy azt is siratjuk, annak is leáldozik ezzel az üggyel. Az Index volt az egyetlen olyan brand, ami eljutott oda, hogy a címlapja önmagában egy nagy húzóerő. Mindig is voltak, vannak konkurensei az Indexnek, nagy online újságok, mint az Origo vagy a 24.hu, de olyan címlapi elérés, amit az Index tudott napról napra hozni, felmész a címlapra és onnan tájékozódsz, lényegében kinyitod az újságot, ebben az Index kiemelkedő volt. Ha megnézed mondjuk a legnagyobb konkurencia, a 24 elérését, akkor látod, hogy csomó hírkeresőről, social médiából jönnek az olvasók, de egy erős címlapi húzóereje csak az Indexnek volt, ez a brand, ami most megcsappant, és igazából ez nagyon komoly vesztesége a magyar nyilvánosságnak.

Tamás, ha már említetted rögtön az elején az Internettót; a 444 indulása kimondva-kimondatlanul arról szólt, hogy Uj Péter főszerkesztő jó pár indexes újságíró és menedzser leigazolásával bedönti az Indexet, megismételve az Internettó-Index műveletet. Ez akkor nem sikerült. Uj Péter álma most válik valóra?

R.D.: Ezt Bodoky fogja elkezdeni, az biztos.  

B.T.: Remélem, most sem válik valóra. Remélem, hogy az Index megkapaszkodik ezután és meghatározó hírportál marad, mert ez nem oké, hogy tönkreteszünk egy brandet azért, mert sértettek vagyunk és azt gondoljuk, hogy nekünk járna az, ami ott van.

Biztos, hogy benne van az Index sztoriban, hogy a konkurensek, nem csak a 444, hanem a HVG vagy a 24.hu is fűtötte ezt a konfliktust egy kicsit, mert üzletileg ők jól járnak, ha az Index bedől vagy hátrébb sorolódik.

Úgy néz ki a rangsor, hogy Index, Origo, 24, HVG, 444. Ebből az Origo kormánypárti, tehát nem ebben a kategóriában versenyzik, de a 3., 4., 5. portál viszont egyértelműen versenytársa az Indexnek, és nyernek azzal, ha az Index bedől, vagy jelentéktelenné válik, vagy hátrébb sorolódik ebben a rangsorban. Ez olyannyira érezhető még az Átlátszón is, ami a 48. ebben a sorban, hogy, ahogy az Index elkezdett megrendülni, átpártolnak az olvasók, illetve több előfizető érkezik, ez a nagyoknál még hirdetőket is jelenthet, illetve a hirdetési piacból való nagyobb részesedést.

Azt gondolom, hogy egyértelműen érdekeltek az Indexnek a bedőlésében és nagyon visszafogottan kellett volna vagy kellene foglalkozniuk ezzel a témával.

R.D.: Most akkor Uj Péter 2013-as távozásától kezdjük? Én arról nem akarok sokat beszélni, egyrészt nem voltam ott, másrészt azt biztosan nem gondolom, hogy bárki be akarta dönteni az Indexet ’13-ban vagy ez egyáltalán reális forgatókönyv lett volna. Nyilván volt ott egy belső konfliktus, ami nem független attól, ami most lezajlott az Indexben, hiszen már akkor is a befolyásolás volt a legnagyobb probléma az Indexnél. Beszélhetünk arról, hogy a konkurenciának mik az érdekei, vagy hogyan etikus vagy szakszerű viselkedni ilyenkor a konkurens lapoknak. Azt a látszatot ne keltsük, hogy az ellenzéki sajtónak bármi ráhatása lett volna arra, ami az Indexnél történt. Ami ott történt az egy politikai manővernek a végeredménye volt. Az, hogy a konkurencia tudja-e tompítani vagy felerősíteni ennek a hatásait, erről lehet vitatkozni. Én elég sokat foglalkoztam ezzel az üggyel, 2016 óta viszonylag rendszeresen írok róla, a barátaim dolgoznak ott. Több barátom veszítette el az állását.

Vitatkozhatunk azon, hogyan etikus eljárni a konkurens sajtónak, de ismerem a kollégáimat, ismerem a konkurens lapok újságíróit is és azért azt is lássuk, hogy ez érdekli az olvasókat.

Nem arról van szó, hogy ülnek az újságírók és azon dolgoznak, hogy a barátaik munkahelye megszűnjön. Arról van szó, hogy az olvasók ezt az érdeklődést fenntartják és egy olyan újságnál, mint a miénk, nem olyan, mint a Tamásé, ami egy nonprofit oknyomozó portál, a hirdetési bevételek nagy része összefügg az olvasottsággal. Ez egy más modell. Beszélhetünk erről, de ne tegyünk úgy, minthogyha az egész ügyet a konkurens sajtó idézte volna elő.

Ha már a konkurenciánál tartunk, kaphattak indexes újságírók konkrét ajánlatot az Átlátszótól vagy a 444-től, hogy átmenjenek hozzájuk?

B.T.: Nálunk az policy, hogy olyannak nem teszünk ajánlatot, akinek van állása. Soha nem keresek meg olyat, aki benn ül egy jó helyen egy jó állásban. De miután felmondott, elképzelhető, hogy bármelyik laptól kapjon ajánlatot. De kicsit lépjünk vissza, mert valóban úgy érzem, hogy a konzervatív sajtó erre hegyezi ki, hogy balliberális belharc meg a konkurensek. Ezzel 100%-ban nem értek egyet, a konkurenseknek maximum a viselkedése lehet ilyen vagy olyan. Danival értek egyet, de a fő probléma az nem egy balliberális belharc volt, hanem ahogy én látom, egy harapófogóba szorult az Index, a jobboldali konzervatív sales cég, illetve kiadó, és az inkább baloldalra, liberális oldalra húzó szerkesztőség.

Gyakorlatilag a kurátor, Bodolai László szorult egy olyan harapófogóba, ahol teljesen ellentétes igényeket kellett volna kiszolgálnia.

Ezt egyfajta hintapolitikával elég sokáig ügyesen megoldotta, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon. Ez a konfliktus vált most kezelhetetlenné és zárult a szerkesztőségnek a felmondásával, de ez semmiképpen sem egy balliberális belharc. Itt arról van szó, hogy már a 2000-es években jobboldali tulajdonba került az Index. Az infrastruktúrát, a salest, a bevételeket kezelő cég kormányközeli tulajdonba került és ennek megfelelő elvárásokkal lépett fel az Index kiadója felé, ami azért létezik, mert volt a Spéder és Simicska kegvesztetté válása, amikor ők úgy gondolták, hogy nem adjuk oda a Fidesznek, hanem létrehozunk egy alapítványt, amiben szintén Bodolai László volt instrumentális, hogy a függetlenségnek ezt a feltételét megteremtse, hogy létrehozzák ezt az alapítványt, így nem került az Index.hu Zrt. és domain ehhez a társasághoz, hanem kvázi független kezelésben, tulajdonban maradt. Az teljesen fals narratíva, hogy ez egy balliberális belharc.

R.D.: Nem tudom, nyilván most felmondtak ezek az újságírók, tehát a jelentős részük állást fog keresni. Ez felmerül majd sok konkurens lapnál, de nem vagyok a menedzsment tagja és nem én hozom ezeket a döntéseket. Ezt nem tudom megválaszolni, de ebben a helyzetben már nem látnám etikátlan lépésnek, hiszen emberek önszántukból döntöttek úgy, hogy otthagyják ezt a céget és nagyon sok emberről van szó, akik munkát fognak keresni. Meglátjuk, hogy az indexesek mit fognak kihozni ebből, csinálnak-e valami újat. Ahhoz nem kell jóstehetségnek lenni, hogy megmondjuk, hogy mindegyiküknek nem lesz állása.

Ekkora céget nem lehet újjáépíteni a semmiből, sok 100 milliós, sőt milliárdos árbevételű cég volt. Sokaknak a piacon kell majd elhelyezkedniük, ami már eddig sem volt túl könnyű, most pedig végképp nem.

B.T.: Valamiért az az érzésem, azt kommunikálják, mintha lenne terv egy másik Index létrehozására és azt gondolom, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy mi kell egy ilyen céghez. Tehát a szerkesztőség egy dolog, de kell kiadói háttér, sales stb. Az össze hirdetési bevételek egyre nagyobb részét elszívja a Facebook és a Google, tehát ennek a gazdasági vonatkozásaival mintha kevésbé lennének tisztában.

Ez már a Gerényi-tervben is megjelenik, hogy ez egy olyan piac, ahol ezek a nagy multinacionális cégek viszik el a bevételeket, csoda, hogy még tudnak magyar hirdetésszervező cégek magyar hírportálokra bevételt termelni.

Tamás, le is írtad, hogy várat építeni sokkal nehezebb, mint sértődötten kivonulni belőle. Dániel, szerinted a szerkesztőség lépése bátor tett volt vagy inkább egy öngyilkos kommandó akciójához hasonlítható?

R.D.: Mindenképp bátor volt, már csak azért is, amiről az előbb beszéltünk, hogy jelentős részüknek nem lesz állása, ez megjósolható ezen a piacon. Ha lesz új Index, nem fogja tudni felszívni ezt a sok embert, csak töredéküket, ez is megjósolható. Sőt valaki szerint most, hogy a Színművészeti Főiskolán is voltak felmondások az alapítványi sorba kerülés után, lehet egy olyan üzenet kifelé, hogy lehet máshogy is kommunikálni ezzel a rendszerrel. Inkább csak egy feltételezés, de semmiképpen sem gondolnám öngyilkosságnak, mert én a fatális forgatókönyvet látom. Ez nem volt elkerülhető. Lehetett volna húzni még. Akár egy évig, fél évig is működhetett volna, egyre több kompromisszummal, egyre inkább sorvadva, egyre nehezebben és ők azt választották, hogy inkább nem. Meghúzzák a vörös vonalat, eddig és ne tovább.

Szerintem nem élhette túl a korábban ismert Index ezt a történetet.

Az volt a kérdés, hogyan fejeződik be és végső soron így szépen fejeződött be. Azzal érdemes foglalkozni, hogyan következett be ez az egész eseménysor. Politikai nyomás keletkezett. Érdemes visszamenni akár 2013-ig. Akkor kötötte azt az opciós szerződést az Indexre Spéder Zoltán és Simicska Lajos, amikor Orbán Viktor és Simicska Lajos még vállt vállnak vetve küzdöttek az ország sikereiért. Tehát Orbán Viktor nyilvánvalóan tudott róla, hogy a Fidesz lehetőséget nyert magának, hogy megszerezzék ezt a céget. Ezzel ’13-ban még nem akartak élni, nem volt időszerű, egy kampány közepén voltunk. ’14 után az Orbán-Simicska konfliktus elmérgesedett, ez vezetett oda, hogy Simicska, akinek a nevén volt ez az opciós szerződés az ő Pro-Ráta Zrt-jének a nevén, kimenekítette a szerkesztőséget egy független alapítványba. Spéder pedig megtartotta a salest és az üzleti kapacitásokat. Ez a konstrukció dőlt össze úgy, hogy végül Simicska és Spéder kapituláltak és az egész csomag átkerült a kormány oldalára. És lett egy alapítvány, illetve egy kormányzati befolyás alatt lévő háttér cégcsoport. Ebből alakult ki a mai helyzet. Hogy az Indexet a Fidesz megszerezze, ez a ’10-es évek eleje, Tamás is utalt rá, hogy már Spéder, Nobilis már 2006-ban megjelentek.

B.T.: Nobilis volt elől.

R.D.: Csak akkor még Fidesz nem volt. ’10 után kezdett ez elmérgedni, mert látszott, hogy a Fidesznek egyre nagyobb a hatalma. Spédert, aki a bankján keresztül üzletelt a kormánnyal, próbálták megtörni. ’13-ban jutott el oda, hogy Simicska kiszedett egy opciós szerződést Spéderből. Érdemes látni, hogy ez nagyon hosszú operáció volt, amit elkezdtek a ’10-es évek elején és most jutott el a végkifejletéig. Csak egy zárójeles megjegyzés, amiről nem beszélünk sokat, pedig érdemes lenne, hogy amikor ez az egész háttércégcsoport átkerült a Fidesz közelébe ’18-ban, akkor jött az Oltyán József volt KDNP-s fickó, aki megszerezte a cégcsoport jelentős részét. Neki honnan volt erre 3 milliárd forintja? Vaszily Miklósnak, aki idén márciusban vette, honnan voltak milliárdjai? Ezt a mai napig nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy milyen hátterük van, honnan jönnek és ez épp elég bizonyíték, vagy legalábbis erős jelzés arra vonatkozóan, hogy ez egy politikai akció volt.

B.T.: Ezzel mind egyetértek. Egy ponton van vitám Danival, hogy úgy érzem, hogy az egy kegyelmi állapot volt, hogy Simicska összeveszett Orbánnal és elkezdett ellenzéki médiát csinálni. Emlékezzünk, hogy a HírTv, Magyar Nemzet kritikus volt ebben az időszakban! Ekkor került az Index is ebbe az alapítványi tulajdonba. Ez egy olyan kegyelmi pillanat volt, amit sikerült Bodolainak megragadni és így kimenekíteni az Indexet a harapófogóból, amiben valóban már évek óta benne volt. Ő azt vállalta akkor, hogy megvédi a politikai befolyástól a szerkesztőséget a kormányközeli háttércég ellenében is. Úgy gondolom, hogy ő ennek a vállalásának eleget tett.

A szerkesztőség most sem tudott egyetlen konkrét példát sem hozni arra, hogy mit vettek ki, vagy mit nem lehetett megírni, vagy mi volt a konkrét beavatkozás.

Talán annyi hangzott el, hogy azt mondta nekik egyszer Bodolai, hogy a Városházáról is írjatok, hogy kicsit kiegyensúlyozottabb legyen a cover. Dolgoztam az Indexnél 10 évig, az nem igaz, hogy akkor nem voltak kérések és ilyen jellegű beavatkozások, több biztos nem lett Bodolaitól. Inkább kevesebb. Ő betartotta azt a vállalását, hogy megvédi a szerkesztőséget a kormányközeli háttértulajdonostól. Ha ezért el kellett menni Várhegyi Attilával az Adriára, akkor elment, vagy ha el kellett menni vadászni, akkor elment vadászni.

R.D.: Elment? Tudjuk, hogy elment?

B.T.: Nem tudjuk, de azt gondolom, hogy mindenféle ilyen dologban részt vett azért, hogy egy olyan kapcsolatot, hátteret tudjon adni az Indexnek és a szerkesztőségnek, hogy azok nyugodtan tudjanak dolgozni.

Ezután kimondottan felháborodtam azon, hogy megteszik ezt az embert bűnbaknak valamiért, amit nem csinált, hanem amitől védte a szerkesztőséget.

És elérkezünk a Gerényi-tervhez. Beszéltem Gáborral és azt mondja, hogy nem erről volt szó, de tegyük fel, hogy egy politikai befolyásolási kísérlet volt a háttércég részéről. Úgy néz ki és úgy is hangzik. Oké, az volt. A szerkesztőség felháborodott, Bodolai azonnal lefújta ezt a dolgot, elküldte a tanácsadókat, mondta, hogy hagyjuk, mert a szerkesztőségnek nem tetszik. Ezután nem állnak le, megtámadják, felmondanak és csúnyákat mondanak róla. Ezen kicsit kiakadtam.

Maga Dull Szabolcs mondta, hogy nem tapasztalt az Index cikkeinek tartalmára vonatkozó politikai nyomást, viszont a nyomásgyakorlásnak egy formája lehet az is, hogy a szerkesztőség szervezetére érkezik a nyomás, az említett Gerényi-tervvel.

R.D.: Ez történt. Nem vitatkozom Tamással, hogy sorozatos politikai nyomásgyakorlás eredménye.

A szerkesztésre nem nehezedett konkrét politikai nyomás nyilván, de az egész arról szólt, hogy a céget a tulajdonosi szerkezetében kell megragadni.

Voltak az Index történetében olyan sztorik, hogy telefonok, meg mit keres ez az ember a címlapon, meg fú ez a cím ez durva lett. Ilyet én is hallottam egy csomót. Itt az volt a cél, hogy ezt a céget meg kell szerezni. És nem az, hogy nem akarunk birizgálni címekkel meg alkudozni. Meg akarjuk szerezni. Sokkal kevésbé szofisztikált a rendszer, mint volt pár éve. Van elég hatalmuk, van elég pénzük, hogy megvegyenek, amit akarnak. Itt is ez volt a cél. Van egy fura konstrukció, de tudunk nyomást gyakorolni.

Maga a kiadó sokszorosan el volt adósodva a háttércég Indamedia felé. Nekem mondták indamédiások még a felmondás előtt 1-2 héttel, hogy az augusztusi fizetések nem fognak összejönni. Annyival tartozik a kiadó az Indamédiának, hogy nem lesz pénz.

Akkor vagy muszáj kiszervezni pár dolgot, vagy átszervezni a céget, mert nem kapnak fizetést az újságírók. Erre mit mondasz főszerkesztőkéntM Nem a címeket akarják átírni, hanem azt mondják, hogy nem tudjuk kifizetni. A nyomásgyakorlásnak elég sokféle eszköze van. Itt nyilvánvaló, hogy egy pénzügyi függésbe bújtatott manőver történt. Lehet onnan is nézni, hogy túlreagálta a szerkesztőség, lehet onnan nézni, hogy lehetett volna még húzni ezt egy darabig, de a végeredményt tekintve szerintem ezt nem úszhatta meg a szerkesztőség.

Az említett Vaszily a kritikus hangok szerint maga a megtestesült politikai befolyás. Az Index egyik legjobb időszakában viszont Uj Péter volt a főszerkesztő és Vaszily Miklósnak hívták a vezérigazgatót. Ezt mivel magyarázzátok?

B.T.: Én reagálnék arra, amit Dani mondott. Ez az egyik olvasata, igen, hogy pénzügyileg megfojtotta vagy fojtogatta. De ott van az Index Zrt., annak már volt crowdfounding kampánya, már beszedett nem tudom mennyi pénzt.

Ha a szerkesztőség ugyanazzal a lendülettel, hogy veszélyben van az Index, elkezd amellett kampányolni, hogy eladósodtunk és megesz minket a gonosz jobboldali háttércég, ha nem adtok pénzt, akkor valószínűleg az olvasók összedobták volna a tartozást vagy az augusztusi fizetést. Nem értem, hogy miért nem ez történt.

Akkor maradjunk ennél és majd folytatjuk az előbb feltett kérdésemmel. Reálisnak tartanátok közösségi finanszírozásból a másik Index megvalósulását?

R.D.: El lehet indítani egy újságot így.

És fenntartható is tud lenni?

R.D.: Hát, ezt nehéz megmondani. Látjuk, hogy 250 ezer ember követi őket, és az sok. Egy kezdő boomot, néhány tízmillió forintot biztos össze lehet gyűjteni egy erős kampánnyal, de egy ilyen szerkesztőséget fenntartani és működtetni, 80 embert, az képtelenség. Hússzal, ha elindulnak, az már nagy szám.

B.T.: Az Átlátszónál tíz munkatárs van most, sok külsős.

R.D.: A 444 is mire eljutott húszig, az is évekbe tellett. Nagyon nehéz ez.

B.T.: Azt gondolom, hogy ezt úgy lehet megoldani, hogy egyszerre befektetők és crowdfunding. Csak crowdfundingból biztos, hogy nem.

Én valamiért úgy érzem a távozó indexes kommunikációból, hogy befektető is van, vagy legalábbis ígéret, mert nagyon magabiztosan, egységesen azt kommunikálják, hogy lesz másik.

Ha belép valaki egy komolyabb kezdőtőkével, ezt láttuk már Szlovákiában a Denník N-nél, ahol az ESET nevű vírusirtó IT-cég adta meg a kezdőlökést és nagyon sikeres újságot csináltak, van egy nagyon jó paywall, business modell és tartalom is. Ilyen konstrukcióban meg lehet csinálni. Sima crowdfundingból, hogy dobjátok össze, azt kevésbé tudom elképzelni. Az egy Átlátszó-méretű szerkesztőséget tud eltartani, egy Index-méretű szerkesztőséget már nem.

Ki állhatna szerinted mögéjük?

B.T.: Nem tudom, de régóta mondogatom, hogy kormánypénzből csinál mindenki újságot, mert vagy kormánypárti beruházó vagy az állami hirdetésekre alapozza. Amíg a magántőke nem vállal ebben valami szerepet, addig ez lesz. Logikusnak gondolnám, hogy bejöjjön egy független szereplő ebbe az arénába.

R.D.: Az van ezen a ponton, hogy a Nemzeti Együttműködésben kialakult egy olyan íratlan szabály, hogy kifejezetten nem ajánlott a médiába befektetni. Spéder Zoltán elég jó példa erre. Ő volt az, aki benne volt az Indexben meg a Cempben, meg a Fidesz mögötti cégbirodalomban,  volt az egyik legnagyobb magyar médiamágnás az országban és egyben bankár is volt, volt egy bankja gyakorlatilag. És választania kellett. Eljött a pillanat, amikor a hatalom azt mondta, nem lehet, a médiából ki kell szállni és az opciós szerződés is lényegében végülis ezt készítette elő, hogy Spédert kitolják a médiából.

Érdemes megnézni az ország 20 leggazdagabb emberét, hogy milyen üzletben van pénzük! A médiában egyetlen befektetőt tudsz mondani az országban: Varga Zoltán, a Central Média csoport tulajdonosa.

Ő is elsősorban külföldön terjeszkedik, de van egy politikai üzenet az éterben, ez úgy szól, hogyha szeretnéd megőrizni a befektetéseidet az országban, akkor a médiába ne tegyél pénzt, különös tekintettel a politikai médiára. Nem véletlenül Csányi Sándornak soha nem volt médiacége. Pontosan tudta, hogy ez egy hadüzenet a politikának.

Ezek a játékosok olyan nagy tétben játszanak, hogy nem fogják kockáztatni a többi üzletüket azért, hogy belelépjenek egy jövedelmezőség tekintetében sem túlzottan könnyű pályára.

A médiából azért nem olyan könnyű pénzt csinálni, politikailag viszonyt iszonyatosan érzékeny.
Jól hangzik az, hogy miért nem tesznek a baloldali milliárdosok pénzt a médiába, de nézzük meg a baloldali milliárdosokat, akik már tíz évvel ezelőtt is milliárdosok voltak: Leisztinger Tamás, Puch László…

B.T.: Ott van Gattyán, de ő már elment.

R.D.: Ő az, aki a médiából indult, csak egy speciális médiaszegmensből indult, és nem ott ragadt meg. De egy nevet nem tudok mondani, aki reális lenne, hogy pénzt tegyen egy ilyen sztoriba. Nyilvánosan. Ha valaki nagyon akarja, akkor rejtve tud maradni egy ilyen történetben és tud segíteni, de erre is kevés példát láttunk.

B.T.: És volt a Vaszily-s kérdés, nem felejtettem el. Akkor, amikor ő még Index vezérigazgató volt, akkor még nem volt ilyen múltja, amit azóta összerakott magának. Ő egy fiatal feltörekvő menedzser volt és teljesen tiszta volt a track record-ja.  Az Index után jöttek a furcsa kanyarok a Miklósnál, először az Origo és az ottani nyomásgyakorlásban való tevékeny részvétel, utána a MTVA, majd a TV2, az Echo TV… ezt én nem is értem, de abszolút egyetértek, hogy az ő visszarakása az Index környékére gyakorlatilag egy hadüzenet, mert tényleg az az olvasata, hogy jön a felszámolóbiztos.

R.D.: Mészáros Lőrinc üzlettársáról beszélünk, ez pro forma így van most már. Az ő pénzével üzletel a Vaszily, ráadásul nem tudjuk, hogy miből volt neki tőkéje megvenni az Indamedia felét, ami egy hárommilliárdos árbevételű cég.
Meg azért a média és a politikai klíma is más volt, amikor ő az Index élén volt. Azóta annyira megváltozott az ország. Nem értem, hogy ő miért csinálja azt, amit csinál, de ha valaki nagy médiacégeket akar vezetni Magyarországon, akkor ezt tudja csinálni. Vagy erre mész vagy csinálsz mást, mert nincsenek nagy médiacégek.
Nem voltam az előbb pontos, mert a Vargát emeltem csak ki, de ott van Szauer Péter is és tegnap megjelent az Origo-n egy olyan cikk róla, hogy egy elég komoly támadásnak tették őt is ki Varga mellett, akit már hónapok óta masszíroz a kormánymédia. Tehát látszik, hogy azt a néhány maradék bástyát is elkezdték ostromolni.
Ezek üzenetek: sok pénzed van és azt látod, hogy médiatulajdonosként körbefotózzák a házadat és a partikról adnak mindenféle jelentést, hogy te hogyan éled a magánéletedet? Akkor többször is meggondolod, hogy biztos, hogy ebbe akarok én pénzt tenni? Ez egy tök egyértelmű üzenet a piacra.

B.T.: Ezért mondom, hogy az Indexet tartani kellett volna, mert nem lesz más olyan, aki ebbe beleáll. Vagy nem tudjuk, hogy lesz-e.

Ez volt az erős érvem, hogy most önként lemondott a szerkesztőség erről az Indexről, úgy, hogy ezáltal ilyen körülmények közé kerül, miközben piacvezető volt és a Bodolai még a helyén volt. A vörös vonal az lett volna, hogy ha a Bodolait elmozdítják, de nekimenni a Bodolainak, ezt nagyon elhamarkodottnak tartom.

Azt mondjátok, hogy mindenképpen van tulajdonosi befolyás a médiában. Akkor ez hogy van az Átlátszónál és a 444-nél? Említettétek, hogy ti sem tudtok tisztán közösségi finanszírozásból működni, vannak külső donorok. Akkor ez a függetlenség hogy működhet?

B.T.: Nálunk ez úgy működik, hogy 70% olvasói kisadományok és SZJA 1%-ot is gyűjtünk, mert nonprofitok vagyunk. Évente kb. 100 millió forint az Átlátszó büdzséje, évek óta beállt erre a szintre,  de több, se kevesebb.
A maradék 30% nagy nemzetközi donorok, az sem titok, hogy a legnagyobb és legrégebbi donorunk a Nyílt Társadalom Alapítványok, ami Magyarországon szintén támadás alatt áll, és megkapjuk az összes kormánysajtóban, hogy Soros-fiúk vagyunk. Én erre büszke vagyok, hogy ez az alapítvány támogat minket, ez egy nagyon komoly szervezet.
Nem úgy kell elképzelni, hogy ülünk a Sorosnál az előszobában és osztja a zacskóban a pénzt, mint Magyarországon mondjuk ez esetleg előfordulna, hanem van egy profi alapítvány, több országban jelen van, ahol profi programok futnak és oda pályázol a saját ötleteddel.
Nem arról van szó, hogy megrendelnek valamit, hogy akkor ez legyen vagy az legyen az Átlátszón, hanem én kitalálom, hogy mit szeretnék csinálni, leírom angolul, rendelek hozzá egy büdzsét és pályázok. Ő pedig eldönti, hogy ad rá pénzt vagy nem ad rá pénzt. Egyébként ezek kis pénzek, a kormánymédiához képest feltétlenül, itt maximum pár tízmillió forintról van szó évente. Ezt arra adja, hogy megvalósítsam, amivel pályáztam. Tehát technikailag sem tud befolyásolni, hiszen én találom ki, hogy mivel pályázok, nem ő mondja meg, hogy mire ad. Ilyenből van több donor.
Meg vannak cross-border újságíró pályázatok, vannak európai források, amit szoktunk kapni, pl. az Európai Oknyomozó Alap, amit az Európai Parlament hozta létre. Ezek szintén olyanok, hogy mi kitalálunk valamit, pályázunk, és eldöntik, hogy ezt tudják-e támogatni.

R.D.: Mi mások vagyunk, mint az Átlátszó, mert mi egy for profit újság vagyunk. A bevételek döntő többsége hirdetésekből érkezik, de a támogatói hozzájárulás egyre nagyobb arányban jelenik meg a bevételekben. A különböző támogatói programok és kiadványok forgalma is jelentős.
Nálunk is az van, hogy

a többségi tulajdonosok ott ülnek a szerkesztőségben velünk. Az garantálja a függetlenségünket, hogy azok az emberek a tulajdonosok, akik ott ülnek velünk az irodában.

Van egy kisebbségi tulajdonos is, egy amerikai befektetési alap, ami médiaprojekteket támogat, és itt lehet „sorosozni”, mert abban ő az egyik donor, az MDIF (Media Development Investment Fund).

B.T.: Ez egy demokráciaélénkítő alap, ami ilyen típusú országokban, ilyen típusú médiákba fektet be.
Én nagyon sérelmezem, de még sosem találkoztam Soros Györggyel, ahhoz képest, hogy tíz éve finanszíroz, egyszer sem akart látni. Jó lett volna és érdekelt volna a dolog, de ez olyan szinten van tőle távol, hogy ez csak a magyar kormánykommunikációban jelenik meg így, hogy a Soros küldi az utasításokat, de én olyat még nem láttam.

R.D.: Tudom, hogy a függetlenség nagy topic a jobboldali nyilvánosságban, hogy mitől lesz valami független. Azt érdemes látni, hogy ami az Indexnél történt és amit most elindítanak a 24.hu-nál meg a HVG-nél is. Vannak próbálkozások, mindig a tulajdonos befolyásolhatósága, zsarolása, nyomásgyakorlása az, ami a legfontosabb eszköz a politika kezében.

B.T.: A legelső és legfontosabb függetlenség a kormánytól való függetlenség. A mindenkori kormánytól és hatalomtól legyen a sajtó független.

Az első főszerkesztőm mondta, hogy a jó újság, a jó újságíró mindig ellenzékben van, én ezzel maximálisan egyetértek. Ha megnézitek, hogy miket írtam 2002 és 2010 között, akkor azt hiszem nem vagyok azzal vádolható, hogy csak az egyik oldalt kritizálom. A sajtónak az a feladata, hogy a hatalmon lévőket, az erőseket ellenőrizze.

Ez a watch dog funkció, hogy őrkutyaként, fékként és ellensúlyként működjön egy demokráciában és ehhez nem a külföldi donortól vagy a bármilyen hirdetőtől kell elsősorban függetlennek lenni, hanem a főhatalomtól.

Térjünk még vissza az Indexhez! Mit gondoltok, mennyire tudatosak a médiafogyasztók? Beszéltünk arról, hogy lehet-e másik. Hány százalékban olvasnának egy másik Indexet az olvasók, hány százalékban maradnának a mostaninál? Vagy akár megosztható-e a figyelmük és ha a jövőben lesz egy másik, akkor mind a kettőt követnék-e szerintetek?

B.T.: Én azt gondolom, hogy az Indexben az volt a klassz, amit ki is mért most a Medián, hogy nem egy polarizált lap volt, tehát ugyanannyi kormánypárti olvasója volt, mint ellenzéki. Sajnos van egy nagyon rossz tendencia, amit a kormány fűt, hogy vagy velünk vagy, vagy ellenünk. Vannak a rendes jobboldali konzervatív és a gonosz baloldali liberális újságok és ez átment olyan szintre, hogy már a HVG, 24, 444 oldalakon túlnyomó részben ellenzéki olvasók vannak. Ez oda vezet, hogy

kettészakad a társadalom és lesz a balliberális olvasóknak egy külön világa, illetve a kormánypárti olvasóknak egy külön világa, és ez a két párhuzamos valóság sehol nem fog érintkezni.

Az Indexnek az volt az egyik értéke, hogy ez a két dolog összeért és mind a két tábor olvasta. Nem az a kérdés, hogy hányan fogják az új Indexet olvasni, hanem az, hogy kiket tud megszólítani.
Attól tartok, hogy ilyen előzmények után pont ugyanazokat tudja majd megszólítani, akiket már a HVG, a 24, a 444, stb. Tehát nem tudja betölteni azt a középen álló, objektív hírforrás szerepét, amit eddig az Index betöltött. 

R.D.: Azt látjuk, hogy már van átrendeződés, megindultak az olvasók más irányba, a konkurenciához is. Egy nagyon erős brandről van szó, tehát biztos vagyok benne, hogy egy szint alá nem fog beesni. Inkább az a megdöbbentő, hogy ilyen értékű brand hogyan omlik össze.
Felmondási idejüket töltik az újságírók, alapvetően dobálnak be MTI-ket, meg nyilván bent maradt néhány cikk, azokat ki fogják futtatni. Többeket azonnal felmentettek a munkavégzés alól, de azért vannak, akik még egy hónapig üzemeltetik a lapot, de nincsenek friss anyagok.

Nehéz megmondani, hogy most azért megy el egy olvasó, mert „Úristen, az Index elveszett”, vagy azért, mert effektíve nincs ott igazi tartalom.

Ebben az esetben a vezetésnek elemi érdeke lenne, hogy nagyon gyorsan összerántsa az újságot.

B.T.: De úgy nehéz, hogy egy óriási peer pressure van minden újságírón, hogy ne menjen oda dolgozni. Szegény Tevan Imrén láttuk, aki egyik nap elvállalta és bement, aztán megkapta a kioktatást meg a leszúrásokat és másnap azt mondta, hogy bocs, mégsem.

R.D.: Az, hogy miért állt elő ez a helyzet, az egy más kérdés, de alapvetően azt látjuk, hogy ez hétről hétre egyre rosszabb lesz brand szempontból. Egy szint alá nem fog beesni, meg fogja tartani a több százezres napi látogatottságát, de az a nagy kérdés, hogy annak a több százezer embernek, akinek szüksége van az objektív hírtájékoztatásra, ők hová fognak elmigrálni, mert az Indexen már nem kapják meg a híradagjukat.
Az, hogy az Index mit fog kezdeni ezzel a helyzettel, az már a Bodolaiék ügye.

Bodolai egyébként a véleményedet többször is kikérte, Tamás. Készült esetleg egy Bodoky-terv is?

B.T.: Nem, mindenki ezt kérdezi, de semmilyen terv nem készült és semmilyen felkérést nem kaptam. Én jóban vagyok Lacival 20 éve és felhívott többször is. Annyit mondtam, hogy egyezzen meg valahogy meg legyen egy új charta. Volt egy nagy balhé az Indexben 2001-ben, amikor összeakaszkodott a szerkesztőség és a kiadó, és az úgy lett föloldva, hogy írásos megállapodás született, hogy a kiadó hogy nyúlhat bele a szerkesztőségbe.
Például a főszerkesztőre az a szabály volt leírva, hogy a kiadó jelöli, de a szerkesztőségnek vétójoga van, tehát nem lehet olyan emberből főszerkesztő, akiben akár a kiadó, akár a szerkesztőség nem bízik meg.
Én maximum annyit tudtam mondani, hogy valami ilyen dealt gyúrjon ki. Ha neki nem felel meg Dull Szabolcs, az az ő dolga, de akkor jelöljenek egy olyat, aki neki is megfelel, egyezzenek meg valakiben!

Szerintetek ki lehet az új főszerkesztő?

R.D: Ebben nem értek teljesen egyet Tamással Bodolai szerepét illetően, de nem is látok bele annyira. De nem is gondolom, hogy annyira nagy jelentősége lenne. Amikor 2017-ben kialakult ez az alapítványi struktúra a Simicska-Spéder-Bodolai háromszögben, akkor emlékszem, hogy felhívott egy akkori indexes újságíró és mondta, hogy hú de jó, hogy a Bodolai ezt kitalálta és meg vagyunk mentve.
Az is igaz, hogy sokáig nem volt erről szó, sokáig tényleg úgy tűnt, hogy valamennyire ez működik. De ’18 után lehetett sejteni, hogy ezt nem lehet a végtelenségig fenntartani, mert a politikai nyomás össze fogja roppantani, de tény, hogy az Index a körülményekhez képest elég jól tudott működni és a piacvezető pozícióját is megtartotta. Az, hogy mi történt és Bodolai hogyan próbálta meg kimozogni ezt a helyzetet, nem tudom. Azt látom, hogy most már nagyon gyakran ellentmondásba kerül saját magával, elmondta, hogy megörökölte ezt a helyzetet, miközben azt is mondta, hogy ennek a kialakításában részt vett. Jó példát mondott Tamás, nem tudom, hogy volt-e vitorlázni Várhegyi Attilával, de ha ismerjük ezt az országot, akkor nyilván nem úszhatta meg, hogy találkozzon ezekkel az emberekkel. Azt gondolom, egyszerűen túlnőtt rajta ez a sztori, nála nagyobb embereket is láttunk megroppanni ebben a rendszerben.
Azért az elég egyértelmű volt számomra, hogy a végén már nem egyedül hozott döntéseket, nem volt mozgástere. Itt azért nagyon nagy érzelmek is vannak sok oldalról. Összességében őt is megroppantják, egyszerűen a rendszer olyan.

B.T.: Azért az egy tisztább helyzet lett volna, ha akkor áll fel a szerkesztőség, amikor a Bodolait megroppantják és nem a szerkesztőség próbálja meg megroppantani.

R.D.: De nem csak róla van szó, Tamás. Hanem egy csomó emberről, akik a saját szakmai egzisztenciájukat is féltik és nem bíztak benne. Túlnőtt rajta ez a sztori. Le is írták, hogy elhangzott azon az utolsó értekezleten, hogy nem hisszük el egy szavadat sem, amire ő visszaszól, hogy én meg neked nem hiszem el ezt. Így nem lehet működni, hogy nem hiszed el azt, amit mondanak neked.

B.T.: Nehéz lesz főszerkesztőt találni, maradjunk annyiban. Egy ilyen hangulatban bárki oda beáll, áruló lesz és sztrájktörő. Nyilvánvaló, hogy nehéz lesz fajsúlyos főszerkesztőt találni.

R.D.: Ugye bevitték ezt a két arcot, Szombathy-t meg a Sztankóczy-t, lehet, hogy egyikük fel fogja ezt vállalni formailag.

B.T.: Ők még annyit sem kommunikálnak, mint a Bodolai. Olyat kellett volna bevinni, akinek van valami gondolata erről a témáról, ki tud állni a nyilvánosság elé. Egyik sem tűnik nagyon erős jelöltnek.

R.D.: Előbb-utóbb biztos lesz valami kifutása ennek, összeomlani nem fog ez a márka, de hétről hétre rosszabb állapotban lesz. Az, hogy valaki elkezdi összeszedni és megpróbál belőle valami újságot csinálni… nehéz ezt így. Nagyon nagy kár ért minket, maradjunk annyiban.

Újra meg újra emlegetjük a politikai befolyást. Ha a legkisebb jele is van, hogy a politika befolyásolja a médiát, akkor rögtön hatalmas a felháborodás. Mit gondoltok, mi van olyankor, amikor a média befolyásolja a politikát? Előfordul Brüsszelben például, hogy nyugat-európai politikusok csak azt merik mondani, amit a liberális mainstream sajtó elvár tőlük.

B.T.: Én ezt egy hamis fideszes narratívának tartom, ez a valóságban nem így működik. Szerintem a média és a politika egyfajta szimbiózisban van. Amit Magyarországon látunk az az, hogy a politikai leuralta a médiát és szolgát csinált belőle. És az a jó média, aki szolgálja az én politikai céljaimat. Ez a Fidesz médiapolitikája. Ezzel szemben Nyugat-Európában ez egyenrangú feleknek az interakciója, a média odafigyel arra, hogy a politika ne csináljon nagy hülyeségeket, és nyilván kritizálja a politikát. A politika pedig használja a médiát a saját üzeneteinek a terjesztésére, de nem úgy, hogy megveszem és kapcarongyot csinálok belőle, hanem ennél sokkal civilizáltabb módszerekkel.

R.D.: A szimbiózis jó szó. Amikor függetlenségről vitatkozunk is állandóan előkerül ez. Nyilván interakció és kölcsönhatás van a politika és a média között. Én sem gondolom azt, hogy a politika nem próbálja befolyásolni a médiát és ez fordítva is igaz. Ezek az emberek beszélnek egymással, mindenki megpróbálja a saját érdekeit képviselni, az is igaz, hogy a legnagyobb független újságok is valamilyen módon politikailag be vannak ágyazva. Már csak azért is, mert információt kell szerezniük. Nyilván vannak befolyásolási kísérletek is, de az alá- és fölérendeltségnek is elég sok szintje van.
Egy New York Times hiába igaz, hogy közelebb áll a Demokrata Párthoz és hiába igaz, hogy lehet tudni, hogy a publicistáik hová húznak, de olyan erőt képvisel, amit a politikának is figyelembe kell vennie. Ez nem egy egyértelműen hierarchizált viszony.
Ez egy kis piac, ahol nagyon erős politikai befolyás érvényesül és ezért történik meg az, ami az Origónál megtörténik, az ország második vagy harmadik legolvasottabb lapjánál, hogy megnyitod és konkrétan az első tíz hír úgy kezdődik, hogy Orbán Viktor mit mondott vagy mit csinált.

B.T.: Ez az egypártrendszert idéző, egészen elképesztő gyalázat szerintem, ami az Origónál zajlik.

R.D.: Erre a politika azt mondja, mert neki nyilván ez az érdeke, hogy nincs olyan, hogy függetlenség.

Ez maga a politika, hogy azt mondod, hogy mindenki politikai szempont szerint játszik. Bármit mondasz, az politika, bármit mondasz, azt valaki motiválja, a világ fekete és fehér. Ez a politika üzenete.

De hát a világ nem fekete-fehér, csak ez a politikai érdek, hogy a világot feketének és fehérnek lássuk.

B.T.: Illetve, hogy a sajtót betolja, hogy amelyiket nem ő fizeti és nem ő működteti, azt betolja a politikai ellenzék térfelére. Amikor mi az Átlátszót indítottuk, akkor tök fontosnak gondoltam, hogy ez egy politikai oldalaktól független újság legyen. A felügyelőbizottságba még Gulyás Gergelyt is felkértük annak idején, csak nem fogadta el. Ehhez képest, amikor elkezdtük kritizálni a kormányt, akkor betolt minket, hogy ellenzéki, Soros-bérenc, tehát politikai ellenfélként címkézi azt a sajtót, amelyik megpróbál szakszerűen és függetlenül eljárni.

Szerintetek  lesz-e még jövőre Index, és ha lesz, akkor az milyen lesz?

B.T.: Biztos vagyok benne, hogy valami lesz. A tulajdonosok nyilatkozatait érdemes fölidézni, ennek a kormányzati befolyás alatt álló háttércégnek a cégvezetője, Ziegler Gábor mondta, hogy csökkenni fog a súlya a portfólión belül. Ennek a kiadónak van egy csomó másik kiadványa is, amelyek nem közéleti, hanem autó, lifestyle meg nőmagazin kiadványok. És ezen a portfólión belül csökkenni fog az Index súlya, szinte érződött ezen a nyilatkozaton, hogy nem kell vele ennyit baszkódni. Azt gondolom, hogy ha nem történik csoda, és nem érkezik egy olyan főszerkesztő, aki ezzel tud valamit kezdeni, akkor szépen be fog esni a HVG, 24, 444 mögé.

R. D.: Szerintem is ez lesz. Kisebb stáb fogja csinálni, mint eddig. Én arra számítok, hogy ez az egész balhé idővel el fog csendesedni és nem hiszem, hogy addig nagyszámú újságírót fel tudnak venni. Egy ponton elkezdik majd feltölteni valószínűleg emberekkel.
Nehéz megmondani, hogy mi lesz a politikai vagy üzleti szándék, de a következő egy-két hónapban nagy felfutásra nem számítok.


Az interjút készítette:

Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

Nemzettudat: a jövőnk kulcsa
Nemzettudat: a jövőnk kulcsa

 

Konzervatív fiatalként kifejezetten foglalkoztat a nemzetünk jövőjének a kérdése. A fiataloké a jövő – gyakran halljuk. Számunkra ezért is folyamatosan aktuális a téma. Emellett a jelenlegi nemzetközi (különösképp az európai) politikai folyamatok egy újabb apropót adnak arra, hogy komolyabban foglalkozzunk a tárgykörrel. Hogy a nemzetünk a helyes úton haladjon, és legyen jövője, azt egy jól megválasztott, szilárd alapokra helyezett stratégiával lehet biztosítani. Ennek origója pedig – véleményem szerint – a nemzettudat.        

A nemzet jövőjéért meg kellett, és meg kell küzdeni ma is!

A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy viharai gyakran tépázták a magyarságot, olykor magát a létét is reálisan veszélyeztetve. Egyúttal viszont azt is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy egy küzdő, létezni akaró nemzet a miénk. Annyi viszontagság után – „megfogyva bár, de törve nem” – él és kitart.

A múlt mellett azonban a jelen sem mentes a nehézségektől. A mai modern – az erkölcsi relativizmust és értéksemlegességet dicsőítő – világunkban a veszély a nemzetre nem annyira a tagjai fizikai megsemmisítésén keresztül leselkedik, sokkal inkább a nemzeti identitás és a nemzeti kötődés gyengülése által. Az európai politikai térben egy ideje zajlik az ideológiai-politikai csata, mely során az egyik oldal az európai identitást a nemzeti identitás ellenében kívánja meghatározni. Ezek a törekvések – a globalizációs trend nyomásával kiegészülve – alkalmasak lehetnek arra (sőt, kifejezetten azt célozzák), hogy gyengítsék a nemzeti öntudatot.

Az európai identitást a nemzeti identitással szemben meghatározó oldal a nemzetet a fejlődést akadályozó, avítt kategóriának tartja, ezért a nemzeti identitás, illetve a nemzettudat gyengítésén fáradozik. Ezzel a kísérlettel szemben – akár komoly harcokat is vállalva, – határozottan fel kell lépni, ugyanis, azt gondolom, az egészséges, erős nemzettudat nemcsak egyszerűen fontos, hanem egyenesen a jövőnk kulcsa.

A nemzettudat három meghatározó pilléren nyugszik:

a (tágabb értelemben vett) nemzeti kultúrához való hozzáálláson, a nemzethez társított (alapvetően pozitív) érzelmeken, valamint a nemzeti hovatartozás hangsúlyos vállalásán.

Ha az első pillért nézzük, akkor jellemzőjeként a magyarsághoz való egyfajta tudatos hozzáállást láthatjuk: a kultúra ismerete, a szokások gyakorlása, a hagyományok ápolása.

A második pillér esetében a magyarsághoz kapcsolódó emocionális viszonyról beszélhetünk: erős, pozitív érzelmek társítása a nemzethez, az összetartozás tudatának jelenléte, és szolidaritás a nemzet többi tagja iránt.

A harmadik pillérre pedig valamiképp az előző kettő jellemzőinek metszéspontjaként tekinthetünk. A nemzeti hovatartozás hangsúlyos vállalása egyfelől érzelmi indíttatást feltételez, másfelől pedig a vállalás (mint valamiféle cselekvés), jellegéből adódóan tudatosságot tartalmaz.

A nemzettudat tehát felöleli mind a tudatos hozzáállásunkat, mind pedig az érzelmi viszonyulásunkat a magyarsághoz.

Az egészséges nemzettudat fontos jellemvonása még – véleményem szerint –, hogy a politikai törésvonalak fölött áll,

és ezért képes létrehozni egyetértési pontokat a politikai paletta különböző szegmenseit magáénak valló szereplők között. Ezen tulajdonsága miatt gondolom azt, hogy nem tévedünk, ha azt állítjuk: a nemzettudat a jövő kulcsa.

Legtöbbek olvasatában a politika érdekek harca, vagy jobb esetben ideológiák csatája, melyek ütköztetésének eredményeképp létrejön egy kompromisszum, és ez lesz az, ami egyfajta eredőként megvalósul. Ugyanakkor azt állítom, hogy van a politikában, ami e fölött áll. Amikor nemzetpolitikát, nemzetpolitikai stratégiát határozunk meg, úgy gondolom, annak irányai nem lehetnek egyszerűen ideológiai csaták, pláne politikai érdekek harcának eredményei. Szilárdabb, objektív alapra kell támaszkodnunk. Itt térünk vissza a nemzettudathoz, illetve a fent említett egyetértési pontokhoz. Mivel ezek az egyetértési pontok nem politikai vagy ideológiai harcok kompromisszumainak eredményei, hanem közvetlenül a nemzettudatból eredeztethetők, így nincsenek kiszolgáltatva a mindennapi politika csatározásainak, de még az ideológiáknak sincsenek alávetve. Ezen pontok segítségével megrajzolt irányok így valóban egy célt szolgálnak: a nemzet javát.

Konzervatívként azt vallom, hogy az, mi a helyes, objektív értékrendből fakad. Egy nép nemzettudat nélküli irányítása esetén viszont a fő irányok meghatározása visszasilányul politikai harcok kompromisszumának eredményévé.

Ezek után már láthatjuk, miért jelent komoly veszélyt a szándék, mely a nemzeti identitás gyengítésére irányul. Azt gondolom, hogy ezt a fenyegetést mindenképp el kell hárítani, hogy a magyarság a helyes úton tudjon járni, és legyen jövője. Erre az egyetlen megoldás, ha kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy népünk továbbra is erős nemzettudattal rendelkezzen.

Itthon is jó, de a legjobb otthon
Itthon is jó, de a legjobb otthon

Itthon vagy külföldön? Mielőtt részletesebb elmélkedésbe kezdenék, fontosnak tartom tisztázni, hogy milyen szemszögből közelítem meg a témát: mindenkinek mást jelent az itthon, és mást a külföld. Nekem az itthont Kárpátalja jelenti, annak ellenére, hogy jelen cikk írásakor Magyarországon tartózkodom, kisebb megszakításokkal immáron három éve.

A külföld számomra egészen sokáig – sőt talán mondhatom azt, hogy a mai napig - nem a Nyugatot jelentette, hanem Magyarországot.

Határon túliként kiváltságnak éreztem, hogy átlépve a határt egy másik országban, Magyarországon kezdhettem meg a felsőoktatási tanulmányaimat. Bár a környezet annyira nem volt idegen, hiszen magyar anyanyelvű emberek vettek körül, ennek ellenére jelentős változásként éltem meg, amikor 17 évesen elhagytam a szülőföldemet, és a jobb lehetőségek reményében itt kezdtem el megalapozni az életemet.

Sok oka van annak, hogy az emberek úgy döntenek, hogy költöznek, akár külföldi munka, akár külföldi tanulás céljából. Ami az én személyes motivációm mögött állt, hogy az általam kiválasztott szakot magyar nyelven tudjam tanulni egy nívós egyetemen, ahol olyan tudásra és tapasztalatra legyen lehetőségem szert tenni, amit a jövőben akár szülőföldem javára is fordíthatok.

Amikor új városba költözünk, különös tekintettel a külföldiekre, gyakran úgy érzi az ember, hogy teljesen új életet kezdett el. Mintha egy más ember lenne, összehasonlítva azzal, aki otthon maradt.

A külföldre költözés nem csak kilépés, egyenesen kiugrás a komfortzónából. Egy új városban találjuk magunkat, ahol esetleg nem beszéljük a nyelvet, felfedezzük a környezetet, pénzügyi tudatosságra teszünk szert, és rengeteg új emberrel találkozunk.

Sokáig dilemma volt számomra, hogy Kárpátalján vagy Magyarországon folytassam tovább az érettségi után:

Hiszen mindkét hely voltaképp a szülőföldem, annyi különbséggel, hogy az egyik hely az, ahol felnőttem, oda köt a családom és az emlékek. A másik helyhez pedig nem sok dolog fűzött ténylegesen a nemzetiségemen és az anyanyelvemen kívül.

Elsőre nem is tűnik olyan nagy dilemmának ez az egész – gondolhatja a kedves olvasó. Végül is mindkét hely lehetne az otthonom, magyarul beszélnek itt is, ott is. Emögött viszont egy roppant erős érzelmi vívódás áll, és ez a dilemma véleményem szerint Magyarország és egy Nyugati vagy távolabbi ország esetében is tökéletesen megállja a helyét.

Miért is megy egy fiatal külföldre?

Mik is ezek a lehetőségek? Olyan anyagi bevételre szert tenni, amire szülőföldjén kevés esély van, nyelvtanulás, tapasztalatszerzés, más kultúrák megismerése.

Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy a tudósok, művészek éveket töltöttek külföldön tanulás céljából, majd az ott megszerzett tudást hazájukban kamatoztatták.

Hosszú sorokat lehetne írni a külföldön élés vagy tanulás lehetőségeiről: ilyenkor az ember megtanulja menedzselni az életét, anyagi függetlenségre tesz szert, felelősséget vállal. Egyszóval mondhatni, hogy akarva akaratlanul is elég fiatalon kell felnőnie. Minden fiatal számára fontos, sőt mondhatni inkább, hogy elengedhetetlen a tapasztalatszerzés, tanulás, önfejlesztés. De hiszem, hogy végül az ember a számítását csak szülőföldjén találhatja meg.

Ami a hátrányokat illeti, csak egyet szeretnék kiemelni: a személyiség és az önmeghatározás dilemmáját. Külföldön élve – kifejezetten, ha több országról van szó – az egyén azzal szembesül, hogy nehéz meghatároznia önmagát. Ehhez kapcsolódóan hallottam valakitől egyszer egy számomra brutálisan sokkoló mondatot, mely szerint az illető magát első sorban németnek, utána európainak vallotta és csak utoljára magyarnak, pusztán abból kifolyólag, hogy több évet töltött Németországban. Ez persze egy egyedi eset és szerencsére nem tömegesen áll fenn. Ha valaki kellően erős identitással rendelkezik, a fenti probléma hosszú évek külföldön való tartózkodása ellenére sem jelentkezik.

A lehetőségek mindig adottak, csak meg kell találni azokat. Utána pedig élni kell velük. Sokan abban a reményben hagynak hátra mindent, hogy „külföldön jobb lesz, ott több a lehetőség, biztos több pénzt fogunk keresni.”

Megannyian vannak abban a tévhitben, hogy külföldön még a kerítés is kolbászból van.

Véleményem szerint a megfelelő életkörülmények megteremtése nem csak az adott országtól függ, hanem nagymértékben áll az adott egyénen: a motivációin, az életcéljain, a kitartásán, a képességein. Talán túl pátoszinak tűnik, de ha valaki meg szeretné valósítani az álmait és elérni a céljait, azt a szülőföldjén is meg tudja tenni. Ha pedig valakiben nincs meg a kellő elhivatottság, a külföldre költözés ténye sem fogja előrébb vinni a céljaihoz, megoldani a problémáit, mint a mindig bedobható jolly joker.

Nem vetem meg azokat, akik a jobb élet reményében külföldre mennek, hisz végülis én is így döntöttem, de csak rövidtávon. Ahogy már fentebb is írtam, minden országnak szüksége van a tehetséges, akár külföldi tapasztalatokkal rendelkező fiatalokra. A külföldön élés vagy tanulás pedig mindehhez kiváló alapokat biztosít. De fontos, hogy ezen fiatalok számára mindig a szülőföldre való visszatérés jelentse a végső célt, hogy a külföldön megszerzett tudásukkal ők is hozzájáruljanak hazájuk fejlődéséhez, virágzásához.

„Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.”
- Wass Albert

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

Szolgálunk és vétünk
Szolgálunk és vétünk

Én, (…) a Magyar Köztársaság Rendőrségének tagja esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányához, törvényeihez és más jogszabályaihoz híven, becsületesen teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem.
Esküszöm, hogy hazám alkotmányos és törvényes rendjét, nemzetünk biztonságát, ha kell, életem kockáztatásával is hűségesen megvédem. Mindenkor az állampolgári jogok érvényesítését tartom szem előtt, és a nép érdekeinek megfelelően járok el.
Esküszöm, hogy elöljáróimat, munkatársaimat megvédem, fegyveremet, felszerelésemet megóvom.
A szolgálati ismereteket elsajátítom. A rendet és fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká, a népek kölcsönös tiszteletére nevelem. Minden erőmmel, törekvésemmel, tudásommal a Magyar Köztársaság fejlődését szolgálom.
Az állam- és szolgálati titkot híven megtartom. Szolgálatban és szolgálaton kívül példamutatóan viselkedem.” – A rendőri eskü szövege

A két tábor egymásnak feszül. A feldühödött tömeg erővel megrohamozza a sorfalat álló rendőrök védvonalát, egy-egy pajzsot elvesznek vagy szétzúznak. A lendületet nyerő tüntetők csoportja egyre beljebb szorítja a védőket, akik kénytelenek visszavonulni a székház épületébe. A rohamot vízágyúk akasztják meg. A túlfűtött és könnygáztól mérgezett hangulatban nem lehetett tudni, hogy a lakosság és az ő védelmükre felesküdött rendőrség párharca hova vezethet. Az összecsapásokban, ami nem kímélt se rendőrt, se tüntetőt, több, mint száz ember sérült meg, sokan maradandóan.

Ezt megelőzően került nyilvánosságra egy Balatonőszödön elhangzott beszéd 2006. szeptember 17-én, a választások után öt hónappal, mely az ország szocialista vezetőibe vetett hitét alapjaiban rengette meg. Ez a vallomás gyújtózsinór volt a feltornyosult gazdasági és társadalmi elégedetlenség dinamitjának, amely az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján robbant.

Hét éves voltam, amikor 2006 őszén az országot bejárta a forradalmi hangulat.

Gyöngyösön, a Mátra lábánál, a fővárostól egy órára biztonságban érezhettük magunkat. Amíg a szüleim a képernyő előtt követték az eseményeket, én a foci vb emlékeit őrizve gombfociztam a tévét tartó asztal alatt. Édesapám gyakran magával vitt a városba, és ahogyan az lenni szokott, igyekeztem minél jobban megismerni és megérteni az engem körülvevő világ zajait. 130 centiméterrel a föld fölött azonban még nem tudtam elérni a felnőttek körét, akik erről a zavaros időszakról folytattak élénk vitát.

61 centivel később a világ kitárta kapuit: mára a médiának köszönhetően úgy tudok informálódni a 2006-os zavargásokról, ahogyan nap, mint nap értesülhetek az Egyesült Államokban vagy a Franciaországban zajló, rendőröket és polgárokat szembeállító eseményekről. Kijelenthetjük: a forradalmak beköltöztek Nyugatra.

A New York-i rendőrség kiküldött tagjai lefújják önvédelmi spray-vel a George Floyd gyilkosság kapcsán, a Barclay Centerben összegyűlt tüntetőket.
Május 29-e, Brooklyn, New York
Fotó: Kevin Mazur/Getty Images

Nem kérdés, hogy napjaink egyik legnagyobb tüntetéshulláma az Atlanti-óceánon túlra tehető. Az USA-t eluraló etnikai konfliktusban a rendőrség elgyengítéséért, költségvetésének drasztikus csökkentéséért országszerte robbantak ki agresszív tüntetések és fosztogatások az igazság nevében. A zavargások katalizátorának számító George Floyd ellen elkövetett rendőri túlkapás megingatta a rendfenntartók iránti bizalmat - bár nem tehetünk úgy, mintha a rendőri erőszak eddig nem lett volna jelen Amerikában akár feketékkel, akár fehérekkel szemben. A rend éber őrei előtt komoly kihívások állnak ezekben a hetekben. Teljesíteniük kell a kiadott parancsot és vissza kell állítaniuk a társadalmi rendet egy olyan démonizált helyzetben, ahol a legkisebb hiba vagy téves döntés is végzetes következményekkel járhat.

Az emberek védelmének szolgálatára felesküdött rendőrök vállát komoly teher és felelősség nyomja, amely manapság egyre nehezebbé válik. Míg 2006-ban Budapesten a bevallottan hibás kormányzati intézkedések miatt kirobbant tüntetések kezelését illetően, addig 2020-ban Minneapolisban, Seattle-ben és New Yorkban a társadalmi igazságosság etnikai alapokon történő rendezését megcélzó lázongások kezelésében hoz döntést a tiszt, a kapitányság, a város és az ország, hogy milyen utat válasszon a konfliktus elrendezésére. Ezeket a döntéseket jelentős lelki terhelés alatt, a helyzetnek megfelelően kell meghozni.

Polarizált világunkban, ahol a társadalom különböző eszmék mentén szerveződik és határozza meg magát,

fontos, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, melyek értünk dolgoznak, és amelyek mellett mindannyian értékválasztástól és politikai hovatartozástól függetlenül ki tudunk állni.

2006 jól példázza, hogyan dolgozhat egy kormány saját állampolgárai ellen. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy rendet tegyünk nemcsak a köztereken, hanem a fejekben is, hogy ne történhessen meg még egyszer az, ami 2006 őszén. Egyéni és kormányzati szinten is törekednünk kell arra, hogy a rendőrök és katonák ünnepélyes eskütételük után, az abban foglaltakhoz híven tudják szolgálni és védeni a hazát és annak nemzetét!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban.

Offline voltam 48 óráig – és most kissé össze vagyok zavarodva
Offline voltam 48 óráig – és most kissé össze vagyok zavarodva

Júniusban 30 célt tűztem ki magam elé az idei nyári szünetre. A 30 között volt egy olyan pont, hogy 24 óráig ne internetezzek. Majd láttam a Reaktor kihívását, mely ugyanezt várta el, viszont 48 órán keresztül. Rendben, akkor legyen 48!

Kis „csalással” kezdtem, de nem készültem fel…

A zene- és film- streamelő szolgáltatók lehetővé teszik ugyanis a tartalmak letöltését: volt tehát kellő mennyiségű zeném, ahogy a kedvenc sorozatom egész évada is. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen. Mi értelme van ugyanis 48 óra offline létnek, ha valójában csak a saját elektronikus eszközeimet bújom? Indulhatott tehát egy 48 órás utazás Egerbe, ahol a fókusz a mindennapok helyett az utazásra esett.

Később rájöttem azonban, hogy a zene és sorozat helyett figyelhettem volna lényegesebb dolgokra is: nem töltöttem le ugyanis térképet, ahogy a MAV menetrendjét sem. Kis idővel később tehát a már megszokott kérdezősködésre szorultam:

Elnézést, bocsánat, honnan indul ez, na meg merre található az?

Valami megváltozott

„Bezzeg mi régen gépezés helyett kint játszottunk, barátkoztunk, a szüleinknek segítettünk.”

Mindenki hallotta már ezt a mondatot, ugye? A szokásos 40 pluszos vélemények mellett azonban azt is észrevettem, hogy a saját magam mindennapi szokásai is megváltoztak. Jómagam hét éves korom óta folyamatosan fent vagyok az interneten, 10-12 évesen pedig számos román és magyar nyelvű - főként futballal kapcsolatos - fórumon is aktív voltam, így az internet nem állt távol tőlem. Napjainkra azonban olyannyira meghatározóvá vált az életemben, hogy egy filmet sem tudok megnézni otthon úgy, hogy közben ne nézzek rá párszor a Messenger üzeneteimre, esetleg ne pillantsak a legújabb hírekre. Online portálok olvasásával kezdem a napot, több tucatnyi alkalommal ellenőrzöm az e-mailjeimet munkaidőben, ahogy sok esetben az esti kikapcsolódásom is különböző online weboldalakhoz kötődik.  

Mégsem érzem magam függőnek, nem gondolom úgy, hogy az interneten keresztül kapnék visszaigazolást, egyszerűen csak szeretek képben lenni az aktualitásokkal.

A saját életemben is érzek tehát egy eltolódást az online világ irányába: az okostelefonok megjelenése, az egyre több helyen elérhető Wi-Fi, a könnyen megvásárolható mobilnet azt eredményezte, hogy pillanatok alatt kapcsolatba tudok lépni más országokban élő ismerőseimmel, akármikor nézhetek élő webkamerát New Yorkból vagy Szöulból, ahogy viszonylag gyorsan értesülök egy, a világban történő lényeges eseményről is.

Mindenhol lehetek egyszerre a nagyvilágban (csak épp a valóságban nem?)

Amúgy nem hiányzott

De térjünk vissza Egerbe. Az biztossá vált, hogy sem eltévedni, sem éhen halni nem fogok internet nélkül. Sőt, az első délután egy kellemes sétával indult a Szépasszony-völgybe. A központtól 25 percre található völgy a természeti látványosságain túl a vulkáni eredetű riolittufa kőzetbe vágott pincék jelenléte miatt is híres. A pincék a maguk 10-15 celsius fok körüli hőmérsékletükkel különösen jóleső hűvösséget jelentettek egy nyári napon, a kóstolható borok pedig értelemszerűen vidámabbá tették az estét.

A Szépasszony-völgyben mindenki találhat az ízlésének és pénztárcájának megfelelő borokat

Két pohár zamatos muskotály után elő is vettem a telefonomat, hogy csekkoljam a legújabb üzeneteimet. De aztán eszembe jutott, mire is vállalkoztam.

Több kísértés az este során nem ért, ahogy a következő nap sem volt túlzottan nehéz. Korán reggel Szilvásvárad felé vettem az irányt, hogy Szalajka-völgy természeti látványosságait fedezzem fel. Egy ott dolgozó hölgy szerint a túra kulcsa a következő: kisvasúttal fel, gyalog le, útközben egy finom pisztráng.

A Gloriett-tisztás

Így is tettem. Az erdei kisvasút 15 perc alatt vitt fel a Gloriett-tisztásig: ha valaki kevésbé bátor, akkor ott piknikezhet, az onnan lefelé vezető úton pedig megtekintheti a Fátyol-vízesést, a szabadtéri erdei múzeumot, illetve a halastavakat. A kicsit nagyobb kihívásokat kedvelő ezzel szemben elindulhat az Istállós-kői-barlang felé: a szerpentin jellegű turistaúton körülbelül 20 perc alatt érhető el a barlang, és bár a túra kissé megerőltető, korántsem teljesíthetetlen.

A 609 méter magasságban lévő barlangban huszonhét fiatal ember feltört, megpörkölődött csontjait is megtalálták

Kicsit szégyelltem is magam, mikor egy nagypapa az unokájával lazán beelőzött az út közepén. Lehet ők kevesebbet interneteznek.

Nagy bumm? Elmaradt!

48 órán keresztül offline maradtam, viszont a „nagy megvilágosodás” nem született meg. Egyszerre voltam megkönnyebbülve, ám ezzel szemben bosszantott az, hogy úgy éreztem, rengeteg dologról lemaradtam.

A két nap alatt darabokra hullott Magyarország legolvasottabb online portálja, bajnok lett a Juventus, Romániában pedig 1000 fölé ugrott a napi megbetegedések száma.

Ezen történéseket persze nem én irányítom, sok esetben közvetlenül nem is érintik az életemet, de mégis szeretek értesülni róluk. Ehhez párosul néhány olyan blog és közösségi média oldal, amit viszont én magam irányítok, így az offline lét azok működését is gátolja.

Mégis, volt tanulsága az internet-mentesen eltöltött 48 órának: arra rájöttem, hogy ahogy az életünkben mindennek, az online böngészésnek is meg kell találni a harmonikus rendszerét. Sokkal jobb ugyanis meghatározott időkben, rendszerezve böngészni, mint négy percenként reflexből görgetni egyet az idővonalon, esetleg újra felkeresni az aznap már 10 alkalommal olvasott portált.

Bárhogyan is legyen: én szeretem az internetet!

Szerzőinknek adtunk egy kihívást: szembesüljenek az okostelefon + internet + azonnali jutalmazásra kifejlesztett platformok jelentette függőségükkel. 48 órán keresztül minden, ami internet, tilos.

Kipróbáltad? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

A fotók a szerző sajátjai

A távoktatás forradalma nem most kezdődött
A távoktatás forradalma nem most kezdődött

Márciusban egyik napról a másikra kellett a digitális térbe helyezni az oktatást minden szinten: az első osztályosoktól az egyetemistákig minden tanuló számára otthon folytatódott a tavaszi félév. Sokak szerint az online átállás gördülékenyen ment, mások azonban örömmel tértek volna vissza a megszokott kerékvágásba. Talán az egyetemeknek volt a legkönnyebb dolga az érintettek közül, hiszen számos digitális platformot használtak már korábban is. Azonban a nemzetközi trendek fényében meglepő, hogy a hazai intézmények egy része csak a járvány első hullámát követően kezdett el magas minőségű videós tananyagokat gyártani.

Ha jobban megvizsgáljuk az elmúlt két évtizedet, azzal szembesülhetünk, hogy a távoktatás forradalma korántsem új keletű a felsőoktatásban, már évekkel ezelőtt megjelentek a széles körben elérhető, nyílt, tömeges online kurzusok, azaz MOOC-k (Massive Open Online Courses).

Elsőként a németországi Tübingeni Egyetem kezdett órákról készült videófelvételek online megosztásába 1999-ben, majd 2002-ben a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) elindította az OpenCourseWare nevű platformot, ahol ingyenes oktatási anyagokat publikáltak. Néhány évvel később kiterjesztették a projekt kereteit és más intézményeket is bevontak a programba. Egy következő mérföldkő a Manitobai Egyetem 2008-as Connectivism and Connective Knowledge című kurzusa volt, amin 2200 hallgató vett részt a világ különböző pontjairól. Ezt követően töretlenül nőtt az online kurzusok népszerűsége, olyan neves amerikai egyetemek, mint a Stanford és a Harvard, mindenki számára elérhetővé tettek néhány virtuális órát 2011-ben.

Az évtized elején a Coursera, az edX és az Udacity platformok megjelenésével új távlatok nyíltak a tanulni vágyók előtt, hiszen a legjobb nemzetközi egyetemek kurzusaira lehetett beiratkozni otthonról, és a témakörök egyre szélesedő palettájából lehetett választani. Az ingyenes képzések elvégzéséről tanúsítványt is lehet igényelni, viszont ezért a legtöbb esetben fizetni kell. Sokan vizionálták a hagyományos oktatási forma végét, ami a folyamatosan terjedő hálózat mellett nem tűnt alaptalannak, azonban egyelőre úgy tűnik, hogy jelenleg a hallgatók és a munkáltatók is többre értékelik a formális oktatásban folyó képzéseket.

A nemzetközi platformok elterjedésével párhuzamosan itthon is felismerték a tömeges online kurzusokban rejlő lehetőségeket.

Vannak olyan egyetemek, amelyek saját felületet működtetnek (pl. MeMOOC), léteznek több intézményt integráló megoldások (pl. Kárpát-Medencei Oktatási Centrum), de vannak olyan kezdeményezések is, ahol intézménytől függetlenül számos kurzust találunk, ráadásul nem csak gyakorló tanárok tölthetik fel a tananyagokat, hanem a piacon dolgozó szakemberek is (pl. WebUni).

A Class Central adatai szerint a tavalyi évben világszerte már 110 millióan vettek részt valamilyen MOOC formájú képzésben (Kínát nem számítva), akik a világ több mint 900 egyetemének 13 ezer kurzusa közül választhattak. Témakör szerint az üzleti és technológiai kurzusokból van a legnagyobb kínálat, de népszerűek a társadalom- és természettudományos tárgyak is. (A legnagyobb oktatási platformokról itt olvashatsz részletesen.)

Forrás: Class Central (2019)

Mivel a műfaj láthatóan nagy népszerűségnek örvend, nem kell külön figyelmet szentelni az előnyök ismertetésére, hiszen bárki, bárhonnan, bármikor becsatlakozhat az őt érdeklő kurzusra és a saját tempójában végezheti el azt.

Lényeges kérdés azonban, hogy milyen szerepet fognak a jövőben betölteni ezek a megoldások? Az elmúlt évek alapján nem tűnik valószínűnek, hogy átvennék a hagyományos oktatás helyét, azonban alternatívát nyújthatnak számos élethelyzetben.

Vegyünk például egy felsőoktatásban tanuló diákot Magyarországon, aki a tanulmányai mellett szeretné hasznosan tölteni a szabadidejét, ezért igyekszik kiegészíteni a tudását eltérő tudományághoz kapcsolódó ismeretekkel: számára tökéletes választás bármelyik nagyobb online platform. Szintén hasznos lehet olyan pályaváltásban lévő munkavállalóknak, akik szeretnék elsajátítani egy új terület alapjait a jövőbeli munkájukhoz, de azok is megtalálhatják a számításukat, akik kevesebb kötöttséggel járó online diplomát szeretnének szerezni munka mellett. Utóbbira egyre több példát találunk, a Courserán például már üzleti, számítástechnikai, adatelemzői és közegészségügyi BSc illetve MSc diplomát is tudunk szerezni.

Vajon meddig lesz értékesebb egy hagyományos felsőoktatásban megszerzett diploma, mint egy online képzésben szerzett bizonyítvány?

Ahogy egyre gyorsuló ütemben fejlődnek a tudományterületek, úgy nyerhet nagyobb teret a tömeges távoktatás ezen formája, hiszen elkerülhetetlen lesz a folyamatos továbbképzés a tudás elavulása okán. Ráadásul az automatizációs hullám következtében megszűnő munkahelyek is tovább növelhetik az online kurzusok és diplomák értékét azok számára, akik új területen próbálnak elhelyezkedni.

Bár nem ismerjük pontosan mit hoz a jövő, a munkaerő-piaci trendek alapján könnyen előfordulhat, hogy nemsoká kiemelt helyen fogjuk feltüntetni a frissen elvégzett online kurzusainkat az önéletrajzunkban, így - ha még nem tettük meg - nem veszíthetünk vele sokat, ha regisztrálunk az egyik platformra és megbarátkozunk a tanulás ezen formájával is.

Cikksorozatunk a távoktatásról, egyetemisták szemszögéből.

süti beállítások módosítása