Pár hete szárnyra kaptak a hírek, hogy az Index szerkesztőségén belül változások történnek, és hogy egy korszak lezárul a magyar publicisztika történetében. Azt látjuk, hogy hol vannak a felszíni sérülések. De ki az, akinek a leginkább fáj, csak nem látszik?
A magukrahagyottak
Klasszikusan baloldali érzelmű baráti körömben évek óta érzem az igényt, hogy a magyar publicisztika kitermeljen egy olyan sajtóanyagot, ami értük, nekik, miattuk jön létre, az ő hangjukon, az ő szavaikkal szól hozzájuk, és ami amellett, hogy felvállalja, hogy olykor ellentétes a véleménye az aktuális vezetéssel, objektív kutatómunkával is időt tölt. Egy szellemileg ideálisan központozott államban a baloldali olvasóknak jár egy orgánum, ami túlmutat a sárdobáláson, és nívós hangnemben szól nívós olvasókhoz. Ebbe beletartozik érdemek elismerése a másik oldalon, hiszen kitől mástól lehetne tanulni? És ez az igény továbbra is ott van a polcon porosan, azok mellett a lekvárok mellett, amiket nem merünk kidobni, de mind tudjuk, hogy sosem esszük meg.
A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt
Ahogy a legendás Bud Spencer- Terence Hill filmben kedves megrendelőnk, úgy az ország baloldali hírfogyasztói sem kapták meg, amit akartak: a függetlenobjektív Index tartalmával kapcsolatban elvárásuk jogosan az volt, hogy legalább független módon kommunikáljon feléjük, és ne facebookposztok alatti kommentháborúk nyertesei és veszteseiként legyenek (túl)reprezentálva a nyilvános tartalmakban. Igényes baloldali sajtótermék nem is volt, a független pedig ezek szerint elfogyott.
Tehát a legnagyobb célközönség, aki “megrendelte” a szellemi terméket, vette és olvasta, de azt látom, hogy nem kapta meg, amit kért.
Jobboldalt sincs másként: a minőségért fizetni kell. Abból nem épül a jobboldali polgár se, ha a Facebookon számára ingyenes 3 bekezdéses, hibás, szerkesztetlen sárdobáló spekulációkat olvassa. Fizet a termékért az idejével, pénzével. Amiért pedig nem fizet valamivel, az bedől, mert a semmiből valami azért még a jobboldalon sem szokott lenni. Ha az Indextől a baloldaliak többet kaptak volna, mint naprakész katasztrófa-túristáskodás élményét, vagy a néha jogos-néha nem kormánykritikai tételmondatokat, amivel aztán este a kocsmában intelligensnek tűnve “szétoltották” a barátaikat, akkor valamivel fizettek volna a fennmaradásért. És többet, mint a Facebook profilképük alá beszúrt “legyen másik!”.
Lesz másik? Legyen!
Egy értelmes jobboldalinak semmi sem válik nagyobb hasznára, mint egy minőségi baloldali írás, tele értékkel és érvekkel. Szélúrfinak Zápor a párja: sárdobáló oldalra sárdobálás lesz a válasz, minőségre pedig minőség.
Ha lenne egy igényes baloldali lap, ami érvekkel, interjúkkal, vitákkal, pezsgéssel működne, és arcátlanul “méltatva” a jobboldal sikereit nem telesírná a billentyűzetet, hanem a maga módján lemásolná, ami helyes, én lennék az első előfizető.
Ezt kérték volna a baloldaliak. És amikor nem kapták meg a megfelelő formában, függetlenobjektív cikkeket kértek. Megkapták?
Több vagyok, mint tagadás
Ezt megkérdezve a baloldali barátaimtól azt a választ kaptam, hogy nem pontosan. Mert például egy liberális polgár sokkal több, mint a kormányellenesség. A liberális énem kikéri magának, hogy egy függetlenobjektív szerkesztőség elégedettnek titulálja vegytiszta kormánykritikával. Vannak saját értékeink, és ezek az értékek nem a kormány intézkedéseinek cáfolatai, hanem önálló mondatok, önálló érzések. És nem fizetünk olyasmiért, ami ezeket nem mondja ki. Nem csak tagadni tudunk. Amíg nem hangzott el egy presztízzsel rendelkező szakérő szájából az érvem egy témában, és nem vitatkozott rajta érdemben két intelligens politikus vagy szakember, addig nem érdekelnek a bulvárfogások, hogy ki jár biciklivel a Parlamentbe, és kinek milyen lakást kapott az unokatestvére. Én nem kaptam meg az Indextől, amit kértem, és liberális érzetű társaimmal együtt cserbenhagytuk egymást annak szerkesztőivel.
Csak akkor küldene embert a Marsra, ha van esélye élve és egészségesen visszatérni. A leendő magyar űrhajósról azt mondja, hogy egy nagyon komoly laboratóriumba küldünk embert, nem valami drága játszótérre. Reaktor Podcast klímaváltozásról, űrversenyről, katonai és polgári csúcstechnológiákról Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszteri biztossal.
Minden országnak, aki az űrtevékenységbe be kíván kapcsolódni, vagy ott fokozni kívánja szerepét, szüksége van arra, hogy ennek valamiféle szervezeti struktúrája legyen. Számos országban van úgynevezett űrügynökség, vagy egyéb államigazgatási szerv, ami ezt irányítja. Magyarországon ezzel szemben jelenleg egy kisebb szervezet van jelen, a Külgazdasági és Külügyminisztériumban önálló főosztályként létezik a terület. Ennek a szakmai felügyeletét látom el, mint miniszteri biztos.
Sokan az űrkutatásra mint luxusra gondolnak, mindeközben sorra találkozunk a hétköznapi életben is olyan eszközökkel, amik az űrkutatás vívmányait használják (informatika, egészségügy). Hol láthatunk ilyen eszközöket?
Igazából gyakorlatilag mindenhol. Az erről folyó vita pedig az űrkutatással együtt született. Minek is kell nekünk ez a drága dolog? Ez egy luxuscikk, amire az emberiség feleslegesen szórja a pénzét.
Ennek a véleménynek kiemelkedő hangja volt 1961-ben Fritz Baade, SPD-s német politikus és filozófus. Ő azt állította, hogy nincs is erkölcsi alapunk arra, hogy erre a luxusra költsünk, mikor ilyen sok problémával kell megküzdenünk itt a Földön is. Ugyanebben az évben az amerikai elnök, Kennedy bejelenti, hogy az Egyesült Államok még abban az évtizedben embert fog juttatni a Holdra. Látjuk, ez két teljesen eltérő álláspont. Kinek lett tehát igaza? Több mint 50 év távlatából visszanézve azt látjuk, hogy bizony Kennedy-nek.
Hiszen a világűrben végzett kutatásával és annak vívmányainak átemelésével a gazdaság bármely területére olyan szintű minőségbeli javulást tapasztalhattunk, ami az életünk minden szegmensére hatással van. Számos olyan betegségre szedünk például gyógyszert, mint a Parkinson-kór, magas vérnyomás, csontritkulás, keringési betegségek stb., melyeknek fejlesztése részben vagy egészben a világűrben folyó kutatások eredményére alapszik. Ugyanígy, főleg a pandémiás helyzetben meg kell említenem, hogy ha nem lenne ilyen fokú globális hírközlés, távközlés vagy telekommunikáció – ezekre egyébként a világgazdaságunk alapszolgáltatásként épül –, akkor a gazdaság világszinten még jobban megroppant volna, hiszen a távoktatás, a távmunka, és egyáltalán a távoli kommunikáció tartotta életben a mindennapjainkat az elmúlt hónapokban. De ide sorolhatjuk a navigációs eszközöket is. Egyszerűen az a fokú személy- és áruforgalom (utóbbi időben inkább csak áru-), amit végzünk, sem közúton, sem a vízen, sem a levegőben nem lenne megvalósítható azok nélkül a nagy pontosságú űreszközök nélkül, amikre a navigációs eszközök támaszkodnak.
Tehát Baade-val ellentétben azt kell mondjuk, hogy ma a Földön élő közel 8 milliárd ember életminősége, életszínvonala emelkedett annak köszönhetően, hogy űreszközöket használunk.
Sok esetben közvetlen megoldást is jelent a terület, gondoljunk csak például Afrika távoli területeire, ahol az oktatást ezekkel a távközlési rendszerekkel valósítjuk meg! Ez például az ott élő emberek életminőségét közvetlenül érinti.
Egy interjúban azt mondta, hogy a Földet és az emberiséget fenyegető veszélyekkel a világűr kihasználása nélkül nem fogunk tudni szembenézni. Pontosan milyen veszélyekre gondolt? Például ez a már említett, mostani járványhelyzet ilyen?
Igen, ez például pontosan ilyen. De azt is tudjuk, hogy a klímaváltozásnak a háttértudománya szintén az űrkutatás. Hiszen a Földet azóta tudjuk a maga komplexitásában, rendszerszinten vizsgálni, hogy kiléptünk a világűrbe, és onnan kezdtük el szemlélni. De ebből a szempontból sarkalatos jelentőségű a körülöttünk lévő bolygók ismerete, mint a Vénuszé vagy a Marsé. Őket vizsgálva sok dolog derül ki a mi bolygónkról is, hogy pontosan hogyan működünk, és milyen jövő vár ránk. De például a tengerfelszín hőmérséklete, az erdőtüzek kiterjedtsége, árvizek jelzése, katasztrófavédelem tekintetében sem tekinthetünk el attól a globális adathalmaztól, amit a világűrben végzett tevékenység szolgáltat. Fontos momentum, hogy bár a hidrogén mint hajtóanyag már az Apolló-programban debütált, mégpedig sikeresen, mégis a kőolajlobbi sikerességének köszönhetően a fosszilis hajtóanyag sok évtizedes lemaradásba kényszerítette. De legalább látjuk, hogy a földfelszíni mobilitásban igenis létjogosult a hidrogén. Ezt is az űrkutatásból tudjuk.
Összefoglalva: nagyon sokat kapunk az űrkutatástól, nem csak az úgynevezett spin-off hatás folytán (azaz, hogy az ott megszerzett tudást átemeljük az életünk más területére), hanem, hogy az űrből származó globális adathalmazból közvetlen következtetéseket vonunk le a Föld működéséről.
Ez nem azt jelenti, hogy a kezünkben van a bölcsek köve, elég problémát okoztunk itt azzal, hogy legyen mit megoldani. De az biztos, hogy űrkutatás nélkül erre esélyünk sincs.
Az utóbbi időben felpezsdült a világűr meghódítása iránti érdeklődés, és újra kiéleződött a vetélkedés is az egyes államok, valamint most már a magáncégek között is. Magyarországnak mi keresnivalója van ebben a versenyben?
Magyarország az elmúlt 70 évben ott volt a nemzetközi űrkutatásban, változó intenzitással. 1946 volt a kezdet, amikor Bay Zoltán és Simonyi Károly kutatótársaival együtt radarral megmérték a Föld és a Hold távolságát, a világon másodszor, Európában, vagyis a kontinensen pedig először. Akkor, azt lehet mondani, hogy az élvonalban voltunk. Az sem véletlen, hogy a világűr határát, ami egyezményesen 100 kilométerre van a földfelszín felett, Kármán-vonalnak nevezik mindenhol a világon. De, mint minden versenyre, erre is igaz, hogy aki egy részét átalussza, az le fog maradni. Főleg a kilencvenes évek óta, az InterCosmos program végétől nálunk is új korszak indult el. Nem fordítottunk kellő figyelmet és energiát erre a területre. Emellett Csehországban, ami például lakossága szempontjából hazánkkal igencsak összemérhető, nagyságrendekkel több pénz jut a szektorba. Ma már látjuk, hogy ez a jó irány. Ez a szektor egyébként nem annyira válságérzékeny, főleg, ha összehasonlítjuk például manapság a nemzetközi turizmussal.
A high-tech szektor még akkor is bővül, amikor válság van, akár négy, öt vagy hat százalékkal. Ezt a 2008-as válságból ismerjük. Amikor pedig a világgazdaság dinamikusan bővülő szakaszában vagyunk, akkor közel 20 százalékkal növekedik az űrszegmens. Ez azt jelenti, hogy aki ebbe a szektorba jól fektet be, az nagyon nagy versenyelőnyre tud szert tenni.
Ma már egyetlen komolyabb ország sem engedheti meg magának, hogy elhanyagolja ezt a területet.
Milyen a magyar magáncégek, illetve kutatók fogadtatása külföldön?
A magyar kutatók ismertsége, elismertsége, kapcsolatrendszere világszinten nagyon jónak mondható. De hozzá kell tennem, hogy nem az a célunk, hogy itthon nagy mennyiségű és minőségű szakembert képezzünk, és ezzel kiszolgáljuk a külföldi igényeket. A cél inkább az, hogy őket itthon tartsuk, sőt, hogy a hazai szegmenst vonzóbbá tegyük külföldi kutatók számára is. Jó példa arra, hogy mennyire komolyan veszik külföldön a magyar kutatókat az űrkutatás területéről, hogy amint az utóbbi években egy kicsit láthatóbb lett a magyar tevékenység (például nagy nemzetközi programokat indítottunk el, megdupláztuk az ESA-ba befizetett összegeket, ami, tudni kell, nem csak úgy ott van, hanem a geo return elve alapján közvetlenül visszafolyik a magyar gazdaságba) az ESA-nak az Industry Day nevű eseményén soha nem látott érdeklődéssel találkoztunk, rengeteg cég és integrátor szeretne Magyarországra jönni.
Egyszóval azt látom, sikerül visszatérnünk a nemzetközi porondra, a külföldiek pedig régi ismerősként üdvözölnek ott minket.
A magyar általános és középiskolákban nincs önálló űrkutatás vagy csillagászat tantárgy. Hogyan lehetne ismertebbé vagy népszerűbbé tenni ezt a területet? Milyen lehetőségek állnak nyitva azok számára, akik felsőoktatási tanulmányaik során az űrkutatással akarnak foglalkozni?
Nyilvánvaló, hogy a pályaorientáció már az általános iskolában megkezdődik, még, ha ezt a gyermek akkor még nem is tudja. Az EMMI-vel közösen dolgozunk azon, hogy a természettudományos tantárgyak között a tárgyakba ágyazva szerepeljen az űrkutatás. Önálló űrkutatás tárgyat oktatni szerintem nem lenne értelme, de a fizika, földrajz, kémia tárgyakba ez belefér. Szervezünk például egy háromfordulós versenyt két levelező, és egy – reményeink szerint – személyes fordulóval, ahol a tanári gárdából mindenki bele tudja adni a tudását. A diákoknak nem szokványos feladatokat kell majd megoldaniuk, hanem, teszem azt, egy holdbázis megtervezését bízzuk rájuk. Ezt kell a saját szintjükön, de a maga komplexitásában átgondolniuk. Minden aspektusával számolni kell, ide értve például a jogi vonatkozásokat is. A fődíj reményeink szerint egy utazás lesz az Európai Űrügynökség Tudományos Központjába. De nem akarom lelőni a poént.
A felsőoktatásban már van célirányosan ilyen képzés. AZ ELTE-n van űrkutató Msc. A BME-n pedig most akkreditálják (újrafésülik, egységesítik) az egyébként évtizedek óta létező űrmérnök képzést.
Terveink szerint ősszel kezdjük el megszervezni az összes felsőoktatási intézmény számára azt a lehetőséget, hogy az űrkutatáshoz kapcsolódó akkreditációval is rendelkezzenek. Keresztképzésben a jogászoknak például elő lenne írva, hogy aki Magyarországot például az Európai Unióban ezen a területen akarja képviselni, annak a Műegyetemen, az ELTE-n, vagy a közgazdasági karokon milyen tárgyakat kell hallgatnia. Tudniillik ez egy nagyon speciális terület. Nem várható el ugyanettől a jogásztól, hogy megfelelően képviselje hazánkat egy olyan nemzetközi vitában, ami arról szól, hogy fellőhet-e egy magáncég 42000 kis műholdat alsó pályára, ha nem tudja, hogy ez fizikailag mivel jár. Nem elvárás persze, hogy matematikussá átképezze magát. De ismernie kell a fizikai korlátokat és rendszereket, hogy azután ezeket jogszabályi szinten tudja értelmezni. Ezt a komplexitást szeretnénk jobban artikulálni a felsőoktatásban, szeretnénk, hogy angol és magyar nyelven is hallgathatóak legyenek a tárgyak, mert szeretnénk nyitni a nemzetközi képzés felé. Ahogy látjuk, a felsőoktatási intézmények egyelőre nagyon nyitottak, nagy az érdeklődés az ő részükről is, de kétségkívül új utakra lépünk, hiszen ilyen komplex keresztképzéses struktúrát nem állított még elő a magyar felsőoktatás.
Farkas Bertalan, az első magyar a világűrben már 40 éve utazott és tavaly robbant az a hír, hogy Magyarország öt év múlva saját űrhajóst akar küldeni a világűrbe. Ez a kiválasztási folyamat hogy fog zajlani?
Ez egy bonyolult kérdés. Nem úgy működik egy űrhajós szerződése, mint a piacon, hogy kérek másfél kiló cseresznyét, kicsit több lett, maradhat. Miért érdekes az emberes űrrepülés?
Az űrállomás nem egy játszótér, amire gazdag gyerekeket be lehet fizetni, akik utána jól érzik magukat szegény adófizetők pénzén.
Egy olyan különleges laboratórium, amiből az egész emberiségnek ez az egy darab van és mindössze néhány száz kutató léphet be az ajtaján. Igazából az űrhajós idő a fontos mérték, mert ő ebben az időben a saját kísérleteit végzi el. Csak olyan kísérletet lehet elvégezni, amit a Föld felszínen elvileg sem lehet. Itt a gravitáció hiánya, a különleges sugárzási és hőmérsékleti viszonyok miatt például a gyógyszerészeti kutatásokban óriási forradalomban vagyunk, mert olyan kémiai reakciók zajlanak le, amik a földfelszínen elvileg sem. Ide kívánunk magyar kutatásokat fölvinni. A tárgyalásokban jelenleg ott tartunk, hogy a közös Orosz-Magyar Tudományos Vegyesbizottság most fésüli össze az orosz programokat és elképzeléseket és a magyar felajánlásokat és elképzeléseket a kutatásra. Amikor ez megvan, akkor tudjuk elkezdeni a toborzást, mert nem a gombhoz kell kabátot varrni, hanem fordítva. Amikor ez a keresés elindul az teljesen nyilvános és transzparens lesz, tehát még senki sem maradt le, mivel még nem kezdtünk el toborozni. Amint a kutatási program körülbelül végleges, akkor indítjuk el a toborzást, mert ez határozza meg, hogy pontosan mennyi időt fog fent tölteni az űrhajós. Hosszú távú repülés lesz, de az, hogy ez két, három vagy négy hónap, az már nem mindegy. A tudományos tartalomhoz kell igazítani a fent tartózkodás idejét. Ehhez illeszkednie kell a fizikai követelményeknek is, hogy pontosan mire képezzük ki az illetőt. De szeretnénk megnyitni minden magyarnak, aki úgy érzi, hogy kipróbálná magát, az életkor felső határa 35 év.
Mit küldene fel ezzel a magyarral? Mi lenne a 2024-es projekt?
Több mint 59 oldalnyi tudományos anyagot állítottak össze a kutatók, három tématerület az ahova úgy gondoltuk, hogy javaslunk kutatást. Ez nem azt jelenti, hogy csak ennyit tudnánk, de valahol meg kell húzni a határt.
Az egyik az űrélettani- és gyógyszerkutatás, illetve táplálékkutatások, mezőgazdasági vonatkozással. A másik az anyagtudomány és anyagtechnológiai kísérletek. A harmadik pedig a Föld környezetének vizsgálata elektromágneses és egyéb szempontok szerint.
Ezekből szívem szerint mindent felküldenék, mert mindegyik nagyon értékes, de összességében jóval nagyobb csomagot állítottunk össze, mint amit ki lehetne ajánlani. Most az orosz fél válogatja az étlapról, hogy mi az, ami az ő eddigi és most futó kutatásaihoz a legtöbb segítséget jelenti. Úgy állítottuk össze a tudományos tartalmat, mint minden eddigi tudományos együttműködésben szokás, hogy az orosz kutatókat is várjuk ezekbe a kutatásokba, hogy valóban közös kutatások legyenek.
Eddig alapvetően békés célú kutatásokról beszéltünk. Ön szerint veszély vagy lehetőség a világűr militarizálása?
Ez nem egy új dolog. Ez egy kettős felhasználású terület, de ez az első perctől az volt. A Szputnyik 1957-ben, amikor repült, akkor nem az volt a fő üzenete, hogy mennyire zseniálisak vagyunk, hogy földkörüli pályára állítottunk egy vasgolyót, hanem az, hogy az oroszok jelezték az amerikaiaknak, hogy ők már itt tartanak, és ez akár egy fegyver is lehetne. Ez egy olyan hatást is kiváltott, ami segítette azt, hogy gyorsuljanak a kutatások, emiatt volt egy áldásos oldala, de nem csak az. A NATO nemrégiben nyilvánította műveleti területté a világűrt, de látjuk a hírekben, ha bárki is járatos ebben a témában, akkor Kína, India, Oroszország, az Egyesült Államok és szinte mindenki időnként folytat olyan kísérleteket, ami nehezen nevezhető békés célúnak.
Erre azt lehet mondani, hogy az ember kutatóként arra törekszik, hogy az egész emberiség, az egyetemes emberiség és az egyetemes bioszféra érdekeit szolgálja a tudásával.
De ahol emberi érdekek megjelennek – és a világűr az ilyen – ott az űrerőforrás-kutatás, az űrgazdaság, a Hold hasznosítása és így tovább, egyre több éles kérdést vet fel. Ahol emberi érdekek vannak ott az érdekérvényesítés teljes eszköztára előkerül, beleértve a katonai vonatkozásokat is. Ami Magyarországnak az egyetlen prioritása, hogy az egyetlen katonai szövetségnek vagyunk a tagja, ez pedig a NATO, tehát mi minden aspektust a NATO rendszerén belül képviselünk és végzünk ebben a vonatkozásban, tehát kizárólag azok az irányok mérvadóak számunkra, amik a szövetségeseink számára is mérvadóak ezen a területen.
Ma még sci-finek tűnik, hogy az emberiség több-bolygós fajjá váljon vagy esetleg holdbázist építsen vagy a Marsot lakhatóvá tegye, ezek mégis nagyon fontos kérdések. Ön szerint reális például az, hogy 2030-ra az ember embert küldjön a Marsra?
Elon Musk mond valamit, az ember meg gondol valamit, aki hallgatja. Válasszuk szét! A Hold teljesen reális dolog, de a Hold háromnapi járóföldre van, tehát relatíve közel van, 380 ezer km. Nagyon fontos az ottani emberi tevékenység és az tényleg karnyújtásnyira van, hogy oda visszatérjünk. Ha belegondolunk abba, hogy az Apolló-program már 50 éve volt és akkor az emberiség meg tudta ugrani ezt a küszöböt, most meg kínlódunk, hogy újra elérjük ezt, akkor ez azért egy szomorú képet fest arról, hogy az emberi tudást mire használjuk ahelyett, amire kéne. Vagy az emberi, a gazdasági teljesítményeket, a pénzeket, a nemzetgazdaságokat mire használják, ahelyett hogy fontos feladatokat hajtanának végre. Most már elindult ez a dolog és ez végig fog gördülni igazából a Hold kolonizációja, a világűr közeli körzetének a kolonizációja zajlik jelenleg, és itt is csak azt tudom mondani, hogy a magyar érdekeket meg kell próbálnunk érvényesíteni és ezt tesszük is. Az Egyesült Államok már bejelentette, hogy igazából úgy gondolnák, hogy amit találnak, az az övék. Eddig az volt az elfogadott irány, hogy a Világűrnek az egyetemes emberiség céljait kell szolgálnia. Máris itt van egy érdekellentét, akárcsak a gyarmatosítások korában, amikor annak volt igaza, akinek volt egy háromárbócosa, amelyik elért a következő kontinensig és nem annak, aki erről szépeket gondolt. A Mars egy másik világ, ott olyan fokú technológiai problémáink vannak jelenleg még, beleértve azt, hogy az emberi életet védeni kell meg bármiféle szénlánc alapú életet a sugárzástól, és ez egyelőre egyáltalán nem megoldott kérdés. Én nem gondolom reálisnak és főleg nem gondolom értelmes dolognak, hogy odaküldjünk úgy embert, hogy nem tudjuk legalább az elvi lehetőségét és esélyét megadni, hogy élve, egészségesen vissza tud térni, tehát a biztos halálba küldeni embereket, ezt feleslegesnek és erkölcsileg is megkérdőjelezhetőnek gondolom. A Marsot jelenleg is automata mérőműszerekkel, laborokkal éppen elég tanulmányozni. Mindig tud az ember, ha jelen van, pluszt hozzátenni az automatákhoz. Az első Holdra szállás sem sikerült volna, hogyha teljesen az automatákra hagyatkoznak az asztronauták, és nem kapcsolják ki, mert látták, hogy le tudják tenni az eszközt. Ehhez emberi döntés kellett.
Az ember jelenléte mindig tesz hozzá értékben egy kísérlethez, de nem bármi áron. Nem érdemes arról beszélni, hogy terraformáljuk a Marsot, mert technológiailag nem tartunk itt, először a Földet kéne terraformálni. Azzal kéne foglalkoznunk, hogy azt a bolygót, amelyik arra teremtetett, hogy otthont adjon nekünk, ezt kellene megőriznünk olyan állapotban, hogy lakható maradjon az egész bioszféra számára.
Ez jóval kisebb feladat és milyen monumentális még így is, mint egy érdemi mágneses mezővel, légkörrel nem rendelkező, a Földnél kisebb, gravitációjában is csekélyebb bolygót megpróbálni valamiféle élet hordozására alkalmassá tenni. Sokkal egyszerűbb volna a földi atmoszférából a felesleges üvegház gázokat megkötni és kivonni és még azzal sem jutottunk előrébb. Azt gondolom, hogy az űrkutatásnak a vívmányait a Föld érdekében kell használnunk elsődlegesen. A Marsot tanulmányozni kell mérésekkel, robotokkal, eszközökkel, ugyanígy a Vénuszt is. De hogy embert oda küldjünk, azt én személyesen nem tartom egy értelmes célnak.
Vannak olyan marketing-, illetve kommunikációs stratégiák, amik a magyar emberekhez közelebb hozzák ezt a területet? Nagyon izgalmas dolgokról beszélgettünk és végig azon gondolkoztam, hogy vajon ezekről hány magyar ember szerez tudomást.
Igyekszünk. Mindent egyszerre kellene megcsinálni, újraszervezni a területet, az iparfejlesztés, az űrstratégia reményeim szerint most már hamarosan elkészül, az oktatást, a nemzetközi kapcsolatrendszert és a kommunikációt és a marketinget is. Ez is a feladataink között van és azt gondolom, hogy az elkövetkező fél év-egy évben a különféle online megjelenésekkel és egyéb felületekkel érezhetően meg fog nőni, főleg a fiatalok felé a kommunikációnk. Egyébként én nem tartozom azok közé, akik folyton arról panaszkodnak, hogy bezzeg az ő idejükben. Szerintem a magyar fiatalság rendkívül nyitottan és rugalmasan áll hozzá ehhez a kérdéshez. Azt látom, hogy bármerre tartok előadást középiskolásoknak, egyetemistáknak, pillanatok alatt megértik azt, hogy az ő életükben ez miért rendkívül jelentős. Nem nekik kell elmagyarázni, hogy miért fontos az űrtevékenység.
Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség Lévai Emese, Fúzió Hallgatói Közösség
A pályaválasztás nem egyszerű. Gimnazistaként a kezünkbe adnak egy vastag tájékoztató füzetet, melyben szakok százait kínálják fel számunkra. Miben vagyok jó, milyen tantárgyakat szeretek? Hogy képzelem el a jövőbeli munkahelyem? Milyen városban, milyen egyetemen szeretnék továbbtanulni? Ezek és még megannyi kérdés merülhet fel fiatalok ezreiben a jelentkezések leadása előtt. De mi van azokkal, akik már meghozták a nagy pályaválasztási döntést, azonban valami mégsem passzol igazán?
Nagyon sok ismerősöm váltott szakot, jelentkezett át, vagy hagyta abba az egyetemet végzés előtt. Míg néhány évtizeddel ezelőtt viszonylag ritkának, ma már elég gyakorinak számít az intézmények közötti mozgás, az elkezdett szakok félbehagyása. Az államilag támogatott féléveknél nem érzi annyira az ember az oktatás súlyát, sokszor hajlamosak vagyunk készpénznek venni azt. Saját tapasztalatból írom ezt, hiszen én magam is a szakváltók közé tartozom.
Gimnáziumi éveim során mindig a biológia volt a kedvenc tárgyam, érdekesnek tartottam és jól is teljesítettem az órákon. Pályaválasztáskor nem is volt kérdés, hogy ebben az irányban szeretném folytatni. De miért nem volt kérdés? Utólag sokat gondolkoztam ezen, hiszen szakok százaira mehettem volna, de a „kedvenc tárgy” túlságos piedesztálra emelése csak három vagy négy szakot engedett be a jövőképembe. A mai napig emlékszem kedvenc tanárnőm mondatára:
„... Látlak téged egy jó, nyelveket beszélő gyógytornászként...”
Ez akkoriban nagyon tetszett nekem, komolyan hangzott, és mindenki más is nagyon lelkes lett az ötlet iránt. Így történt, hogy más opciók figyelembevétele nélkül jelöltem meg 4 gyógytornász szakot az ország különböző pontjain.
A Semmelweis Egyetemen kezdtem el a képzést, ahol a társaság és az oktatott anyag is szimpatikus volt. Mivel az első évben szinte csak alapozó tárgyaink voltak, ezért a szakma mibenléte akkor még rejtély maradt számomra. A gyakorlati órák és kórházi gyakorlatok során azonban egyre kedvetlenebb lettem. Mindenki lelkes volt körülöttem, érdeklődött, fejlődni szeretett volna és örömmel járt a gyakorlatokra, míg én szenvedésnek éltem meg minden alkalmat.
Nagyon akartam a gyógytornász státuszt, de a feladatkört és a jövőképet nem éreztem magaménak.
Másfél évnél fordult meg a fejemben, hogy lehet ez mégsem nekem való, de próbáltam elhessegetni a gondolatot. Úgy gondoltam, hogy én elhatározódottam a szakom mellett, már döntöttem és egyszerűen nem opció az, hogy mást csináljak. A következő időszakban bár a társasági életem szárnyalt, én mégis nagyon boldogtalan voltam. Folyamatos stressz és idegesség lett a mindennapjaim része, azonban igyekeztem ezt eltitkolni, szinte magamat is átvertem ebben az időszakban. Nehéz volt elfogadni, hogy ezt a fantasztikus szakmát nem szívesen csinálom, és nem nekem való.
A fordulópont két és félévnél jött el, amikor egy sokadik sikertelen vizsga után annyira besokalltam, hogy kitört belőlem az elmúlt időszak teljes feszültsége és kétsége. Elmondtam őszintén a szüleimnek, hogy mennyire boldogtalan vagyok a szakommal kapcsolatban és, hogy nem tudom elképzelni magam gyógytornászként, nem ezzel szeretnék foglalkozni. Nem álltatok senkit, nem voltak egyszerűek ezek a beszélgetések. A családom teljesen bepánikolt, hogy mi lesz most velem, és ettől én is nagyon megijedtem. Végül némi tanakodás után megengedték, hogy otthagyjam a képzést és új szakot kezdjek, amiért a mai napig hálás vagyok.
Ott álltam két és félévnyi elhasznált államilag támogatott félévvel, és semmilyen konkrét céllal. A felvételi jelentkezésig részmunkaidős állásokat vállaltam és próbáltam kitalálni, hogy miből is kell újra érettségiznem, milyen lehetőségeim is vannak. Végül a szociológia szak mellett döntöttem, mert az egy olyan szak ami „semmire, és mindenre is jó”. Ezt egy szintén szociológia szakos barátom mondta nekem, de tökéletesen jellemzi a szakot.:)
A Pázmányon eltöltött első hetekben már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Felvettem az alapszak mellé egy Kommunikáció és médiatudomány minort, így kvázi „másfél” diplomát szerezhettem a három éves képzéssel. Az egyetem során voltam Erasmus szakmai gyakorlaton, és neves budapesti kommunikációs ügynökségeknél is szereztem tapasztalatot. Végre olyan szakot tanulhattam, amit igazán a magaménak éreztem.
Most, friss diplomásként úgy érzem jól döntöttem amikor megléptem a szakváltást.
Ha visszamehetnék az időben, csak annyi tanácsot adnék magamnak, hogy merjek lépni, merjek változtatni. Bár gimnáziumban elhamarkodtam a döntést, ma már ennek köszönhetően jobban odafigyelek a lehetőségeimre. A szakváltást magát nem bánom, azonban az elherdált állami féléveknek szó szerint ára van. Mesterképzési szakot például már csak önköltséges formában vehetek majd igénybe. Ahogy már korábban is írtam, addig talán nem érezzük az oktatás költségeinek igazi súlyát amíg nem kerülünk egy ilyen helyzetbe. Az önköltséges egyetemista ismerőseim szinte sosem hagynak ki órákat, hiszen ahogy ők mondják „kifizettük, akkor már tanuljunk is valamit”.
Nagyon szerencsésnek tartom a hazai fiatalságot, hiszen a többség ingyen tanulhat teljes egyetemi pályafutása során. Ez a lehetőség teret ad a változtatásra is: valóban könnyű egyetemek és szakok között átjárni. Úgy gondolom ezt nem kihasználni kell, hanem egy pozitív lehetőségként felfogni. Nem tud mindenki helyes döntést hozni elsőre, sokszor fordul elő, hogy módosítani szeretnénk céljainkon. Személyes tapasztalatomból kiindulva ez egy nehéz folyamat, de ha a lehetőség és az elhatározás megvan, akkor érdemes lehet meglépni, hiszen mindenkinek jár egy második esély.
Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.
Az oktatás nagyon fontos egy társadalom számára. Feltétele a fejlődésnek, és a civilizált életnek. Ellenzéki hangok gyakran kritizálják a jelenlegi magyar oktatási rendszert, részben talán azért, mert politikai hasznot remélnek belőle. A gond ezzel többek között az, hogy a kritikák mellett ésszerű megoldást nem tudnak ajánlani, mindössze a kormányt hibáztatják.
Úgy gondolom, az oktatás elsősorban nem pénz, vagy az oktatási rendszer struktúrájának kérdése. Már csak azért sem, mert a konzervatív kormány biztosít elég forrást az oktatás számára. Az oktatást a tanárok végzik, nem a legmodernebb eszközök, interaktív táblák. A legfőbb probléma azonban az, hogy sok tanár nem tud szót érteni a diákokkal. Ha megnézünk egy átlagos tanári kart, sok-sok olyan pedagógust találhatunk, akik hiába tekintenek hivatásként a munkájukra, gondot okoz nekik a fiatalokkal való kommunikáció. Egy oktató ugyanis nem egy szócső, nem csak a tananyagot kell leadnia. Egy olyan tanár, aki hivatásként tekint a szakmájára, az valóban sokat foglalkozik a tanítványaival. Sajnos ez sok esetben nem működik jól.
Azok a diákok, akik kevesebb oktatói támogatást kapnak, gyakrabban élik meg munkahelynek, vagy börtönnek az iskolát. A tanárok jogosan várják el a tiszteletet, hiszen fontos és értékes munkát végeznek, egy tizenéves éves diák azonban sok esetben nem az elvártak szerint viselkedik. Nem egyszerű haladni a korral ez tény, de törekedni kell arra, hogy az oktatók megismerjék a fiatalok életvitelét, szokásait, mivel a digitalizáció miatt a világ, és vele együtt a Z generáció is teljesen más mint az előttük járó korosztályok.
Egy olyan tanárnál, aki képes rugalmas lenni, és látszik rajta, hogy „nem ragadt valahol a hetvenes évek közepén”, a diákok az esetek jelentős részében fegyelmezés nélkül sem fogják zavarni a tanóra rendjét, mivel leköti őket a tanár előadása, személyisége. A tanórák kellemesen és hasznosan telhetnek, az oktató és a tanulók egyaránt elégedettek lesznek. Vannak olyan tanárok, akik szigorral próbálnak tiszteletet kivívni, de valamiért sok esetben nekik van a leginkább nyomasztó, ugyanakkor mégis rendetlen órájuk. A diákok hajlamosak viccet csinálni egy egész tantárgyból, ha az oktató nem megfelelő.
Véleményem szerint az oktatási rendszerre a legnagyobb csapást a Rákosi-féle kommunizmus mérte Magyarországon.
Megszüntették az egyébként világszínvonalú magyarországi keresztény iskolákat, és lett fából vaskarika: poroszos, merev oktatás. Kineveltek egy szocialista tanári réteget, ami a mai napig érezhető hatást gyakorol az iskolai életre. Most itt egy új, szocialista eszméktől mentes pedagógus generáció ami lassan, de változtat. Az oktatás helyzetének változása éppen ezért nem években, hanem generációkban mérhető.
Az új generáció képes szót érteni azokkal, akik hallgatják az óráit, és képes lesz a jelenkornak megfelelő információ átadásában. Nem okoz majd gondot az, hogy bekapcsoljon egy projektort, készítsen egy Kahoot! kvízt. Tudni fogja, hogyan tartsa fent a figyelmet, és a diákok tisztelni fogják a intelligens hozzáállásáért, éppen ezért kevésbé kell majd szigorral fegyelmeznie az órán. Ennek megvalósulására sajnos kisebb esély van a kevésbé kulturált környékeken található intézményekre.
Ahol az intézmény igényli, ott nagyon is fontos az iskolaőr személye, amelyet a legjobb tanárok sem képesek pótolni. Ha biztosítja az iskolaőr a rendet, akkor már csak az oktatón múlik, hogy képes-e kiemelni a szerényebb társadalmi rétegben élőket a rossz helyzetből. Rossz helyzet, nem hátrányos. Hátrányos akkor lenne, ha a szegénysége miatt hivatalosan is hátrányba kerülne, pedig ez véleményem szerint egyáltalán nem igaz.
Az oktatás másik fontos eleme az oktatott tárgy, a tantárgyak. Az utóbbi tíz évben megfigyelhető egyfajta pozitív változás, megjelentek új tárgyak. Amit jelenleg én hiányolok, többek között a filmtan. A filmművészet egy teljes iparággá nőtte ki magát száz év alatt, az átlag magyar ember még sem képes szakszerű kritikát megfogalmazni ebben a témában egy alkotásról. Ez alapján nem is meglepő, hogy milyen magas nézettséggel fut a vidéki falvakban élőket negatív sztereotípiával illető „Mi kis falunk” c. sorozat. Ez csupán egy példa a sok, véleményem szerint igénytelen televíziós műsor közül.
A fiataloknál gyorsan terjed az Netflix és az HBO Go streaming szolgáltatás. A Netflix ugyan vét hibát, és sajnálatos módon megadta magát a liberális világnak, de azért így is nagyon sok igényes, politikamentes tartalom van rajta. A fiatalok lehet, hogy szívesebben írnának filmkritikát filmtanon, mint a média órán irodalmi hangvételű újságcikkeket. Pár éve még a hagyományos újságírás felépítését tanultam a gimnáziumban. Akkor sem értettem, minek, hiszen az online újságírás sem olyan logika alapján működik már.
A másik, szerintem elavult tárgy az énekóra. A legtöbb diák nem veszi komolyan, és az nem is elvárható, hogy egy tizennégy éves fiatal Mozartot hallgasson. Az énekórán sokkal több kortárs alkotást, akár elektronikus zenét is fontos lenne oktatni. Meg kellene tanítani azt, hogy hogyan működik egy zeneszerkesztő szoftver. Ez a jelenkor hasznos zenei tudása. Itt fontos megjegyezni, hogy az általános iskolai népdalok fontosak a gyermekek számára, így azokra mindig is szükség lesz, az is a kultúra része, ami később valóban hozzáad az identitásukhoz.
Az irodalomórák kötelező olvasmányainak kérdése egy kényes vita, sokaknak érzelmi kérdés is. Azon, hogy jelenleg mennyire jó ötlet például a ’Légy jó mindhalálig’ c. könyvet kötelezővé tenni, már sokszor elgondolkoztam. Annyi olyan könyv van, amivel erősíthetnénk a nemzeti identitást úgy, hogy azt a diákok is élvezzék. Nem is beszélve arról, hogy külföldi irodalomból is lehet rövid, izgalmas, ugyanakkor mélyen megérintő olvasmányokat választani.
Úgy vélem fontos lenne interaktívvá tenni az irodalmat.
Írjanak saját verset, vagy akár slam-poetryt. A Slam az utóbbi évtizedben terjedt el, és a legismertebb slammerek világára inkább jellemző a liberális világkép. Nem lehet hallani olyan hazaszerető alkotást, mint a ’Nem tudhatom…’ c. vers. Radnóti képes volt megmutatni a szépet, még egy szörnyű időszakban is. Fontos lenne, hogy a diákok megélhessék kreativitásukat, hogy minél többen merjenek aztán fellépni egy slam-poetry eseményen, és minél sokrétűbb, igényesebb mondanivalót közvetítsenek. A jelenlegi hazai slam-poetry kínálatból nagyon hiányzik egy-két ilyen alkotás.
Ahogyan említettem, ezek nyilvánvalóan nem években, hanem generációkban mérhető célok és változások. Nagyon sok pozitív előrelépés történt az utóbbi évtizedben, éppen ezért fontos, hogy ezek a folytatódjanak az oktatók és diákok érdekében egyaránt. Talán így válhatna élvezhetőbbé, izgalmasabbá, kreatívabbá és hasznosabbá az oktatás. Megerősödhet általa a nemzeti identitás a kultúrában is, és olyan kompetenciákat sajátíthatnak el a tanulók, amiket később tudni fognak alkalmazni is a hétköznapi életben, és a munkaerőpiacon is.
Emelkedett a 30 millió forintnál olcsóbb használt lakások aránya a fővárosban, az évekig tartó lakásdrágulás pedig megtorpanni látszik – derül ki az ingatlan.com legfrissebb elemzéséből, amely több mint 100 ezer eladó lakóingatlan kínálata alapján vizsgálta a lakáspiaci trendeket.
Budapesten idén augusztus közepén a 30 millió forintnál alacsonyabb áron hirdetett lakások aránya 24 százalékos volt – szemben a tavaly augusztusi 20 százalékkal. A 20 millió alatti budapesti lakóingatlanok aránya jelenleg közel 4 százalék, szemben az egy évvel korábbi 2,9 százalékkal.
Az árak csökkenésének egyik oka lehet a rövidtávú lakáskiadás céljából ingatlant vásárlók számának csökkenése – hiszen így nem érvényesül az árfelhajtó hatásuk, illetve a korábban Airbnb-re használt lakások esetleges megjelenése az eladó lakások kínálati piacán szintén csökkentheti az árakat.
“Az öt éven át tartó nagyvárosi lakásárrobbanást követően irányváltás történt a használt lakások piacán. Ezt mutatja, hogy a múlt év elejéhez képest 5 százalékkal nőtt a 30 millió forintnál olcsóbb ingatlanok aránya a kínálatban. A folyamat részben azzal magyarázható, hogy a vásárlóerő megálljt parancsolt a drágulásnak. Idén a koronavírus-járvány miatti óvatosság is az olcsóbb lakások piacát erősíti. Elsősorban azért, mert az elmúlt 1-2 évben a vevők egy komolyabb összegű lakáshitel segítségével ellensúlyozták a drágulást, ma viszont már jóval megfontoltabban állnak ehhez” - mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.
Fotó: ingatlan.com
A megyeszékhelyeken más a helyzet
Bár az ingatlan.com elemzése szerint a megyeszékhelyeken a 20 millió forint alatti használt lakások és házak aránya összességében nőtt egy év alatt 38,9 százalékról 40,6 százalékra. “Ez azonban összesített adat, a különböző városokban viszont eltérőek a számok, ami arra utal, hogy bizonyos városokban még tavaly is kitartott a lakásdrágulás lendülete” - fogalmazott a szakértő.
Debrecenben például jelenleg 15 százalékos a részesedésük, míg egy évvel ez az érték csak 11,8 százalék volt. A legjelentősebb bővülés Kecskeméten volt ahol 22,6 százalékra emelkedett a szóban forgó lakások részesedése a korábbi 15 százalékról. De a tendencia nem igaz az Ausztriához közel fekvő megyeszékhelyre. Győrben például most 11 százalékot hasítanak ki a kínálatból ezek a lakások, ami minimális visszaesést jelent a tavalyi 12 százalékhoz viszonyítva. Szombathely esetében viszont jelentősen, 30 százalékról 24 százalékra csökkent a 20 millió forint alatti használt lakások és házak aránya.
Kellemes nyárvégi este volt. A résnyire nyitott ablakon már hideg éllel hozta be a szellő az utolsó trolibuszok hangját a lakásba. Árpád dolgozószobájában ült, s mint rendesen, dolgozott. Szokásáshoz híven egy új forgatókönyvön törte a fejét, de sem a több pohár whiskey, sem a nagypolgári lakás nyújtotta kényelem nem volt segítségére. Évek óta ír, s egyre rosszabbul megy. Lassan tíz éve már hogy utolsó sikeres előadásán túl van. Ezért várta barátját, Ferencet, aki ha nem is a rendezők legjobbja volt, ám rendezéseit még viszonylag nagy figyelem, de legalábbis hírverés övezte. Ő is túl volt már zenitjén, sok évet lehúzott a szakmában, de tapasztalt kezével még remek színpadképet varázsolt, s tudta ki melyik szerepre a legalkalmasabb. Árpád sokadik cigarettáját szívta, mikor végre megszólalt a csengő . Sietve ajtót nyitott.
Szervusz Árpád!
Kedves Ferenc!
Mi lenne az a nagy feladat, amelyben segítségemet kérted barátom? - kezdte sietve a frissen jött vendég.
A fejemben motoszkál egy ötlet már hetek óta, és mondhatni megfertőzött.
A forradalom?
A forradalom.
Formába kellene önteni. Divatos ez manapság.
A történet?
Vázolom: aktus egy, a nyugati fény sejtelmesen világítja meg a fekete ökölbe szorított kezet. Az ujjak lassan szétnyílnak, és kiderül, csak egy szegény külkerületi szénbányásznak görcsöl a hasa.
Ez nagy falat nem? Mi lenne a sztori lelke?
Semmi extra. Nyugaton már elbábozták nekünk csak adaptálni kell. Van egy gonosz, meg van a jó, aki odacsap. Csak jó nagyot szóljon.
Mint a szalagcímek?
Pontosan.
Szóval, van a rossz, aki jó iskolába járt, középosztálybeli, a fények miatt világos anyagú bábú kell ehhez. A jó, mint ellenpólus, koromszínű, de a színpadkép nagyrészét be kell töltenie, sok mozgás, jó fények. A konfliktusuk pedig a múltban rejtőzik - hiszen a rossz, elnyomta a jót. Innetől már egyszerű - a többit te is kitalálod, serpenyővel csapkodás, rikácsolás.
De nálunk nincs ennek alapja, hát nem történt itt ilyen!
Próbálkozásnak jó lenne, de igazad van, nem túlságosan átélhető….
Hát akkor mi legyen a műfaj?
Természetesen dráma. De ezúttal film.
Film?
Film. Első jelenet, egyre világosodó kép. Zavargások a városban. szürkület. Egy középkorú, gazdag, fehér, ciszheteró férfi térdel…
Nem, nem.
Hadd fejezem be. Térdel egy kartonlapon, oldalán pisztoly. De a tömeg nem figyel rá, el vannak foglalva a ruhaüzletek fosztogatásával. Nem is szeretné ha rá figyelnének, jól érzi magát ő így. A tömeg amúgy is a nagyon széles - és ezáltal gyalogosan átkelni veszélyes - út túloldalán van. Egy hotdog árus belobbanó gázpalackjának felcsapó lángja megvilágítja az arcát, nyugodt. Az túloldali házak mögött lassan nyugszik a nap, és a tömeg is lassan rádöbben, hogy nem márkás cipőt szeretne, hanem társadalmi egyenlőséget.
Abszurdum
Persze hogy az. A férfi felébred álmából, és eszébe jut, hogy ha ma is korán érkezik, és ha van elég túlórája, akkor támogathatja a kedvenc független újságát pénzzel.
És a nézők honnan tudnak a gondolatairól?
Minden rendes középkorú, gazdag, fehér, ciszheteró férfi erről álmodik. Te azért nem, mert vén vagy, én meg azért, mert meleg.
Tiszta sor.
A férfi elmegy dolgozni, és ahogy kilép a körgangos kapuján, és a legközelebbi bérelhető elektromos roller felé sétál, elszalad mellette a történelem.
A férfit ki játsza?
A teljes magyar ellenzék.
Hm. A történelmet?
A valóság. Hirtelen szinte valósággá válik az álma. Rendőri erőszak éri a kisebbséget, elkezdenek kevesebbet keresni a nők (ugyanazért a munkáért), válaszul pedig a tömeg véletlenül nem az elitet indul lincselni, hanem azok ellen fordul, akik szerint nem feltétlenül szükséges 14 éves fiúkat nővé operálni.
Ekkora csavar... rögtön az elején?
Igazad lehet… ezt nem fogjuk tudni természetben ábrázolni. El kell emelkednünk a földtől. Fantasy vagy science fiction?
Előbbi.
Jó, tehát a rendes, középkorú, gazdag, fehér - illetve legyen akkor szürke -, ciszheteró törpe hirtelen azt látja, hogy társai teljesen jogosan irtják a…
Manókat?
Manókat! Mert ők Zöldek. Jó lesz ez. Szóval mint kíváncsi törp, elmegy megnézni, mi folyik a városközpont felé.
Közben a tündék elveszik a 13. havi nyugdíjat, így törpünknek eszébe jut, ki a valódi ellenség.
Így van. Viszont támadt egy ötletem. Legyen ál-dokumentumfilm, a természetben élő kis csökevényes törpöcskékről és manócskákról, megszerzem Lillát narrátornak!
Sáros?
Di. Érted te ezt.
Szóval egy bájos női hang zümmög a füledbe, és nézed, ahogy nálad alacsonyabbrendű létformák irtják egymást. Biztos siker.
Értem. Viszont lenne nekem is egy ötletem. Legyen mégis sci-fi. Hirtelen megjelennek a tudatrablók az égből, és gyarmatosítják hősünk gondolatait. Oldalt kell válasszon, szó sem lehet a tündék elleni lázadásról, a manóknak pusztulniuk kell, a tündék meg adtak 5 milliót művészeti támogatás címen.
Egy összegben?
Egyben.
Figyelj, ez nekem nem fogy menni, kicsit elkalandoztunk – filmet már nagyon rég rendeztem
Hát akkor mi legyen?
Színpadi dráma! Nehéz melléfogni vele, sok ilyet írtál már.
A legutóbbi nem aratott nagy tetszést.
A szemkilövetésekről nem te tehetsz. Erős volt a karaktered.
Meg vad. Főleg az elképzelései.
Ne hibáztasd magad. Jóvá akartad tenni, a főszereplőcsere után már profizmussal is rendelkezett a karakter.
Ő sem volt túl erős. Meg nem is maradt sokáig.
Neked barátom valami olyan kell, ahol kiteljesedhetsz. Nem kéne már erre az ósdi formátumra fanyalodnod hogy színház. Különben is hányan tüntentek érte? Huszan? Maradjunk a filmnél - jobb lesz az. Nem csak karakterekben gondolokozhatsz, hanem komplett osztáylokban. Szebb lehet a képi világ, ez ma nagy érték.
Mint a füstgránát a rendőrökre mi?
Érted te ezt barátom!
De, ha már színpad. Klasszikusan, legyen dráma. Olyan, amilyenről a liberális irodalomtanárok másnap posztolnak a facebookon.
Akkor monodráma. Úgy is szeretik a szenvedést.
Volt az a színész ... nagyon szerette a rivaldafényt, én őt ajánlanám.
Megint?
Megint. De most csavarral. Jó az alapsztori. Hatalom, gazdagság, tőrdöfés. Feszült hangulat, gázáremelés, ami nem lesz aztán mégis; ilyenek. Kifutott, az igaz, de képzeld azt el, azt a képet, nagyon erős: sejtelmes fények, s egy monológja közben hátrál, hátralép, de ebben a pillanatban a balszélről, mint főnixmadár, felviláglik valaki. A felesége. Nem mint ember, annál magasabb. Ő az ellenzék vezére.
Ez így túl sok. Lehet nem bírják el még egyszer…
Akkor vígjáték. Az is jól mutat.
És mi lesz az ősi ellentéttel?
Gazdag, szegény? Az most tele lenne párhuzamokkal a valóságra.
Politikai nézetek, te náci.
Komcsi.
Köszönöm. Szóval megint ott tart a világ, hogy el lehetne takarítani a szemetet, de helyette csak egymásba rúgunk?
Én kaptam pénzt, szóval szívesen rúgok.
Én is. De attól még kritizálhatom, aki adta. Főleg ha eltávolítják egy kedves barátomat az állásából.
Te is távolítottál el embereket, az is fekete autó volt, csak nem 4 komisszár ült benne, hanem a csajod.
Akkor az ment, most ez megy. A lényeg, hogy ami megy ott, az megy itt is, csak egy évvel később kell bemutatni.
Igényeljünk rá akkor pénzt. Rajzolok egy kört krétával, beleállok, és hamut szórok a fejemre.
Jogos. De a színpadkép. Képzeld el - egy egyetem előtere, fiatalok, akik előtt az élet áll. Tesznek valamiért. Életükben először.
De hát ez disszonancia! Más érdekében tesznek, nem is veszik észre hogy mi történik igazából. Lehet az ő érdekeikért, végre tényleg valami jobbító szándék. Verseny, ösztöndíj a jól teljesítőknek, rugalmasabb beszerzések…
Maradjunk inkább a drámánál.
Igen?
Hidd el, ez elég.
Kinek?
A nézőtér bal oldala mindig nevet.
És a jobb?
Az is bal. Már csak ők jönnek be. A jobbak be sem jönnek.
Felvételt hirdet a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Kárpátaljai Középiskolai Mentorprogramja.
A képzés célja a 9–11. osztályos, tehetséges és a jövőjükért tenni akaró kárpátaljai fiatalok mentorálása egy iskolai tanévet lefedő program keretében.
A jelentkezés feltétele: kárpátaljai magyar nyelvű középiskolai intézményben folytatott tanulmányok, főiskolai vagy egyetemi továbbtanulási szándék.
A programról:
A program által egy, a fiataloktól fiataloknak szóló információhálózat kiépítésével segítünk a kárpátaljai diákoknak tehetségük kibontakoztatásában. A mentorok a Mathias Corvinus Collegium egyetemista diákjai, illetve a Kárpátaljai Közéleti Vezetőképző alumni közösségének tagjai. Minden diákkal személyre szabottan foglalkozik egy-egy mentor. Ezen felül a programban részt vevő fiatalok elérik az MCC Középiskolás Program e-learning rendszerét, ahova heti rendszerességgel kerülnek fel videóelőadások, valamint középiskolások számára hasznos szakirodalmak.
A program az alábbi elemekből épül fel:
lehetőségek feltérképezése (ösztöndíjak, aktuális pályázati lehetőségek, tanulmányi versenyek stb.)
pályaorientáció (ukrajnai és magyarországi felsőoktatási rendszer ismertetése, felsőoktatási intézmények, képzési programok, egyéb továbbtanulási kérdések)
e-learning rendszer (érdeklődésük alapján nyolc különböző területre nyerhetnek betekintést a középiskolások a felsőoktatási jelentkezés előtt)
A képzés ingyenes és online kapcsolattartásra épül. Ezen felül három személyes találkozót szervezünk, amelyeken a résztvevők megismerkedhetnek a mentorokkal, készségfejlesztő tréningeken vehetnek részt, valamint további pályaorientációs tanácsokat kaphatnak. Ezeken az eseményeken a részvétel kötelező; a programtagok utazási, szállás- és étkezési költségeit megtérítjük.
2021. január 23 – 24. Budapest (az utazás biztosított)
2021. április 16 – 18. Beregszász
Jelentkezés
Jelentkezni egy online kérdőív kitöltésével és az alábbi dokumentumok csatolmányként való beküldésével lehet, amelynek határideje:
2020. szeptember 15. (kedd, 23:59)
(A kérdőív az mcc.hu honlapon, a „Kárpátaljai Középiskolai Mentorprogram”-ra keresve érhető el.)
A jelentkezéshez szükséges:
bemutatkozó levél (amelyben a pályázó kitér érdeklődési körére, eddigi eredményeire, és arra, hogy miért szeretne a programban részt venni; maximum 1 oldal)
tanulmányi versenyeredményeket tanúsító oklevelek, amennyiben vannak (utolsó két tanév; a versenyeredmények hiánya nem zárja ki a programban való részvételt)
2019/2020. évi bizonyítvány másolata
Az előzetes felvételi követelményeknek megfelelt és kiválasztott legjobb pályázók előre egyeztetett videós interjún vesznek részt, melynek során közelebbről megismerjük a jelentkezők motivációit, személyiségét. A benyújtott dokumentumok és a beszélgetés alapján választjuk ki a program 12 résztvevőjét.
A programmal járó kötelezettségek:
a három személyes találkozón való részvétel
online kapcsolattartás a mentorral
A hiányzás nem megengedett, azonban természetesen mindig előfordulhatnak vis maior esetek. Amennyiben ilyen áll elő, és ezt jelzed nekünk, találunk megoldást a problémára (pl. plusz feladat vállalása). Ha nem jelezted hiányzásod, sajnos nem tudjuk igazolni számodra a program elvégzését.
A Magyar Állami Operaház főigazgatója szerint az Eiffel Műhelyházzal egy Ferrarit kapott az intézmény, olyat, amit a világon senki másnak nincsen. Ókovács Szilveszter azt szeretné, ha a kortárs produkciókkal sok fiatalt érne el az új játszóhelyük. Az Operaház épülete 2021 decemberére készülhet el, pedig eredetileg csak 9 hónapra zárták volna be – évekkel ezelőtt. Ókovács a Reaktornak beszélt arról is, mi volt az egyetlen, az Erkel Színházzal kapcsolatos kikötése a miniszterelnök felé, hogy elvállalja a főigazgatói feladatot.
Magyarország egyik legnagyobb ipari műemlékének épületében vagyunk. Korábban a MÁV északi járműjavítójaként működött, ma Eiffel Műhelyház és Kodály Zoltán park néven impozáns látványosság. Milyen tartalommal töltik meg ezt a helyszínt?
22 profilt számoltunk össze egyszer, lehet, hogy nem tudom mindet felidézni, de a lényegeseket biztosan. Ha már a Kodály parkot szóba hozta, néhány héttel ezelőtt avattuk fel egy nagy, 2500 fős ültetett, biztonságos, szabadtéri rendezvénnyel. Magyar operaénekessel, akik régóta nem voltak már deszkán a színház bezárások miatt, illetve egy világsztár is eljött, Jonas Kaufmann. Így avattuk fel a Kodály parkot, ami a mi telkünknek, a majdnem 7 hektáros teleknek az 1 hektáros, jól elkülöníthető, épületekkel körülhatárolt része. Ez nyári koncerthelyszín lesz, így máris egy profilt tudtunk azonosítani. Azonkívül itt található a MÁV szakzsargonban Eiffel -csarnoknak hívott 5 hajós, bazilika-szerű elrendezésű nagy főépület, amelyben van kamaraszínház, amely egy operaházi méretű zenekari árokkal és színpaddal bír, és van egy lemezstúdióként is szolgálható próbaterme, amiben már Domingo is csinált lemezt az elmúlt hetekben. Van egy szintén operaházi színpad méretű házi színpad, ahol folyamatosan tudunk próbálni és mögötte raktárak, a gyártóműhelyek összes egysége. Nálunk több mint száz ember van a gyártáson is. Az épület háta mögött van egy további állomásépületünk, amit majd szeretnénk képzési célra felhasználni. Színházi szakmák szakképzési gyakorlati oktatási helye lenne. 18 éves koráig tanulhat itt valaki villanyszerelőnek vagy fodrásznak, és még sok más ilyen szakmát tudnék felsorolni. Délelőttönként a nemzetközi operastúdiónkat tennénk ide. Fiatal operaénekesek posztgraduális képzése tud itt megvalósulni. Délután pedig az operatanári végzettséggel rendelkező művészei érdekes opera-zeneiskolát működtethetnének. Ez számukra is mellékkereset és tudjuk az opera ethoszt, meg tudást tovasugározni. Szerintem az rangot jelent, hogyha az Opera fuvolistájától tanul valaki fuvolázni, vagy az Opera egyik kórusénekese tanítja énekre.
Ha már az oktatásnál tartunk, támogatná-e a mindennapos éneklést, zenélést az iskolákban?
Támogatjuk is. Másfél évvel ezelőtt készítettünk egy olyan, több mint 200 példából álló példatárat, Opera holnapra címmel, amelyiknek pont az volt a lényege, hogy minden tanítási napra találjunk egy operákban vagy balett zenékben használatos motívumot, áriadarabkát, dalrészletet, melyet szolmizálva, ABC-s névvel, a könnyűzenéből is ismert lókottás akkordokkal is ellátva bármelyik, elsősorban általános iskolai felsőévfolyamos és gimnáziumi énekórán be lehetne vetni. Vagy akár minden reggel egy bármilyen órának az elején 5 perc alatt meg lehet tanítani. Ezt majd egy televíziós sorozattal is támogatjuk, és a gyermekkaron meg tudom majd mutatni mind a 200 részben, hogy tanítható meg nagyon egyszerűen és azt, hogy „Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek” Mozart-idézetet hogyan lehet néhány akkorddal lekísérni gitáron vagy zongorán úgy, hogy arra az egész osztály egy kis zenei élményt tud alapozni. Ez lenne a cél, ez ügyben konferenciát is szerveztünk, és szervezünk is még. Ez az ügy kicsit gazdátlan, ezért az Opera felveszi a vállára, mától egy kicsit többet dolgozunk alapon.
Itthon az operát gyakran a sznobok és a gazdagok műfajaként tartják számon. Az Operába általában kétszer annyiba kerül egy jegy, mint más színházakba. Mit gondol, ennek mekkora szerepe van abban, hogy a fiatalok körében kevéssé népszerű ez a műfaj? Mit tudnak tenni ez ellen? Például a zenei nevelés előmozdíthatná-e a műfaj népszerűségét?
Komplex problémával állunk szemben. A jegyárképzés. Nem kell Aida vagy Sába királynőjének, a legnagyobb szabású operának lenni, amit az év egy bizonyos pontján játszunk, de még A kékszakállú herceg várában, amiben nincs énekkar, és csak két igazi énekes szereplője, de nagy zenekara van, ott is 100 fő van a színpadon, ez alatt nem megúszható. Emiatt nagy asszisztencia van, a 100-200-300 fő miatt nekünk vannak a legnagyobb színpadjaink. Mivel nekünk az operához és a baletthez nagy színpad kell, az építészek arányosan szintén nagyobb nézőteret is építenek, így nagy színházak keletkeznek és nemcsak a sok fellépő, hanem a hatalmas terek miatt is sokkal komolyabb költsége van, mint egy stúdióban 80 embernek játszani mondjuk egy négy fős darabot. A jegy nem kerülhet annyiba, mint ott, ahol a ráfordítás ennek a töredéke. De az is igaz, hogy ha ezt egy az egyben érzékeltetjük a jegyárakban, akkor nem lesz, aki meg tudja venni. Ezért van állami támogatása az ilyen típusú intézményeknek.
Az állam ilyenkor beszáll és a jegybe befizet. Viszont ha még többet fizetne be, és a jegyár leesne néhány száz vagy néhány ezer forintra, akkor úgy érezném, hogy leértékeljük ezt az erőfeszítést, ami emögött van.
COVID-időszak előtt vagy után vagyunk – ki tudja –, most gyakran csinálunk regisztrációs előadásokat, ingyen vannak, csak egy kis figyelem kell hozzá. Vagy ez a parkfoglaló Kaufmann koncert is 5000 Ft-ért volt hirdetve. Ennek az értéke a hatszorosa, hétszerese is lehetett volna. De az emberek vagy nem jönnek el, mert soknak találják, vagy ha nagyon kevés, megveszi a jegyet és mégsem jön el.
Leértékeli a produkciót, ha nem a megfelelő árcímke van hozzátéve. Erről tudna mesélni a kereskedelem. Ha egy high-end terméket kihoz, azon miért mutat rosszul egy leárazás. Azt gondolja valaki, hogy selejtes a cucc. Ezzel nehéz mit csinálni.
Nálunk sok a külföldi turista, persze nem most, de rendes esetben a látogatók egyharmada, néha a fele is külföldi. Az egy jelentős probléma, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással azt is vállalta az ember, hogy nem különbözteti meg az Unió állampolgárait. Nem mondhatjuk egy tehetős osztrák állampolgárnak, hogy fizessél többet, mert a magyarnak akkor nem kell olyan sokat fizetnie. Kidolgozunk olyan jegyvásárlási módokat, például hatos kártya van évek óta, ami azt teszi lehetővé, hogy ha valaki eljön hatszor az Erkel színházba, akkor utána nagy kedvezménnyel vesz az Operaházba is jegyet. Ezt bárki megcsinálhatja, de külföldiekre nem jellemző az itt töltött több hét, amivel ezt meg tudná oldani. Elvileg joga van rá, de nem fogja megcsinálni. Ilyen szelíd módokkal lehet pozitívan diszkriminálni a magyarokat és így tudnak bejutni. A korosztályos probléma megint más.
Az opera műfajhoz nagyobb odafigyelés kell, mint bármilyen musicalhez. Bár az opera is elég sematikus tud lenni, de kétségtelen, hogy a nagy műgonddal és nagy művészek által előállított és az idő rostáján is átment zenéket figyelmesebben kéne hallgatni ahhoz, hogy minden szépsége kiderüljön. Ehhez kell egyfajta érettség.
Valaki fiatalon is kitárja ezt a kaput magának és megérti, de az emberek többsége egzisztenciálisan és életkorából fakadóan is a középkorára tud leülni, elmélyülni egy ilyen műben, esetleg a gyerekei már nem picik. Erre a két műfajra – a balett is mindig ideértendő – rányomja a bélyegét, hogy nem a legfiatalabb korosztályok járnak. De az Eiffellel ez megváltozhat.
Ön szerint a klasszikus hagyományok megőrzése vagy a folyamatos megújulás a fontos az opera műfajában? A Diótörőt például minden karácsonykor sokan megnézik, ugyanarra számítanak vagy várnának valami újdonságot is?
Ez is egy eldönthetetlen probléma, nincs igazi megoldása. Az ember egyszerre áhítja a nyugalmat, megállapodottságot, ha van egy otthonunk, ahova hazamehetünk. Nem szeretnénk, ha naponta változna. Sokat tudnának erről mesélni a hotelben életüket töltő sztárok; milyen rossz, mikor állandóan változás van. Jó a nyugalom, a legpunkabb srácban is van olyan dolog, amit nyugalomban szeret csinálni. De van igényünk a változásra is. Ezeket együtt kell kezelni. A film világa ambicionálja és el is sápasztja az opera világát. A mai trükk technikákkal és eszetlen ráfordításokkal, amiket már egy tévésorozat is megkap, egy opera színpadon versenyezni gyakorlatilag lehetetlen. Élőben eljátszani ugyanazt, se pénzügyileg, se technikailag, se fizikailag nem lehetséges.
Nagyon nehéz meghatározni, hogy mi fogja meg az embereket. Az opera mit csináljon? Régi dolgokat játsszon, amit nem lehet filmeken sem látni, az énekesek lefúrt lábbal állnak és szépen énekelnek vagy valami teljesen trendit csináljunk, ami meg szétmozogja azt, amit nem lehet.
Egy magasságot, nehéz frázist, vagy öt ember együtt éneklését (kvintettet) nem lehet megcsinálni úgy, hogy fizikai színházat játszunk közben, össze-vissza rohangálunk és kiáltozunk, nem jön ki a hang. Nem hallják egymást, nem együtt szólal meg, technikailag nem lehet lebonyolítani. Ha az ember fejjel lefele van állítva, akkor nem tudja azt a hangot megtámasztani úgy, hogy az megszólaljon. Számos kötöttségünk van, ezeket kell egyensúlyban tartani. Kell játszani oldschool opera előadásokat is. Az Ön által említett Diótörőt és a Bohéméletet az operai oldalról megtartottuk ugyanabban a régi stílusban 1937 és ’50 óta. Tehát a fiatalabb Diótörő is 70 éves idén. Ráncfelvarrások, apróságok mindig vannak. A diótörővel például már 3D a díszlet, nem festve van a falra egy kép, hanem ott van rajta egy kép, de a hangulata megmaradt. Képzelje el, hogy van a Bohémélet, Giacomo Puccini kevésszámú darabja közül az egyik legnépszerűbb! Ezt a darabot Oláh Gusztávék valaha színre vitték 1937-ben és azóta a pesti közönség, sőt a magyar közönség mindig ugyanúgy látta. Hogy jót tesz-e az egy remekművek, ha mindig ugyanúgy látják?
Az opera előadás lényege, hogy a mű maga az a partitúra, a zene. Az ehhez kapcsolódó egyebek, hogy ki énekli, ki vezényli, ki tervezi a ruháit, a díszleteit, ez egy változó körülmény.
Most tulajdonképpen formalinba tettünk valamit, ami szép, helyes, de egy idő után azt fogjuk mondani, hogy a darab értelmezése ez? Van a darabnak egy értelmezése és nincs másik? A Diótörőt alaposan felvarrtuk és nehezítettünk a táncain, a színpadkép keveset változott, de a Bohéméletnél mellétettünk egy új variánst, amit egy olasz rendező tett színpadra és meg lehet nézni a mai kortárs Párizsban egy Párizs térképen eljátszva.
Mert a remekművek újracsomagolásért, új előadásért kiáltanak.
Ahogyan Önök sem ülnek itt cilinderben, nálam sincsen sétabot, mi változunk és a művekhez való hozzáállásban ennek meg kell jelenni. A partitúrát nem szabad átírnunk, de ahogy a verset is el kell mondani; ha ma Latinovits mondaná el, akármekkora színész volt, nem biztos, hogy azt szeretnénk.
Említette eddigi két fő játszóhelyüket, az Erkelt és az Operaházat. Hogy áll az Operaház rekonstrukciója? Az Ybl-palota 2017 óta be van zárva, eredetileg másfél évre tervezték a felújítását. Most jövőre ígérik az átadást. El fog készülni?
Sőt, kevesebbre ígértük, 9 vagy 10 hónapra. Volt egy szép Bartók-évforduló, A kékszakállú herceg vára 100 éves bemutatóját lett volna jó az Operában megcsinálni. De ember tervez, Isten végez. Mi egy részleges korszerűsítést terveztünk el, a színpadtechnika teljes cseréjét és ami ez idő alatt belefér. A színpad 400 tonnás acél gépszerkezetének kellett kikerülnie onnan és aztán visszamenni az újnak. Ezalatt, amit lehet a falakban, kábeleket, vezetékeket ki kellett cserélni, ennek mentünk neki. Mi az Operaház épületét használjuk, de a tulajdonosa a magyar állam. És az állam dönthetett úgy, hogyha már a ház megáll, akkor egy nagyobb szabású felújítást vezényel le, innentől fogva ez az Opera, mint intézmény kezéből ki is került. Új tető került rá, új nézőtér, nagy mérvű felújítás indult el.
Egyik szemünk sír, a másik nevet belül. Nyilván az rémes, hogy egy évad kiesése helyett, amit még lehet menedzselni külföldi utakkal, 4 vagy 5 évig is áll a színház. Ez nehezen kezelhető helyzet még az Eiffel belépésével is. A COVID-ról nem is beszélnék, az a szőnyegbombázás utáni atombomba. De a másik szemem nevet, mert ha az ember nem a saját itt töltött éveire gondol, hanem távolabb lát – ami illendő ebből a székből –, tudnia kell, hogy a mostani teljeskörű felújítás mondjuk 20 évvel később egy leállást megspórol vagy kitol még 10 évvel.
Ez egy nyereség is, büszkék leszünk a házra, ha megújul, elkészül. Ott vagyunk az összes tárgyaláson, harcolunk a saját értékeinkért a szakmai meglátások mentén. Van rá reális esély, hogy 2021 decemberében kinyisson a ház, pár utómunka még később elvégezhető. A jelenlegi szerződések így szólnak, úgyhogy remélem, hogy ez a dátum már meg is valósul.
Muszáj volt bezárni? Úgy tudom, hogy a Bécsi Operát úgy újították fel, hogy közben játszottak tovább.
A jövőben ezt is kéne csinálni. Ha az Operaház ki tud nyitni majd ’21 decemberében, akkor azt kell tenni, hogy minden áldott évben kell rá egy összeget biztosítani. Ahogy a Müpánál a PPP-konstrukció lehetővé teszi, csak nagyon sokba kerül nekünk, adófizetőknek. A Müpánál egy több mint 10 milliárdos összeg megy a PPP-konstrukcióra, melyből egy része a törlesztése az államnak a magánkonzorcium felé, komoly része állagmegóvás. Ezért ott nincs kiégett körte meg lecsorbult márványlap, mindent cserélnek.
Az Operaházzal az elmúlt 36 évben senki nem foglalkozott ilyen értelemben. Még egyszer ezt a hibát nem szabad elkövetni.
Valóban Bécs ’55-ben, 10 évvel a színház súlyos sérülései után tudott kinyílni, amikor a szovjetek kimentek és azóta nem állt meg az a ház. Inkább hosszú nyarakon lépésenként elkészítve lassan haladnak, nekünk is ezt kell tenni, de mi ezt első alkalommal csak 9 hónapra mertük vállalni és az meg is lett addig, csak közben jött ez a kicsit más elképzelés arról, hogy teljes felújítás is lehetne, van rá forrás és kormányzati akarat. Ám legyen. Nehéz kiszenvedni, de ha meglesz, akkor talán át tudunk térni a nyugatos, és sokkal kevesebbe kerülő, ütemezett eljárásra.
Ennek tükrében, ezzel a tapasztalattal mit javasolna az Erkel Színházzal kapcsolatban? Két évvel ezelőtt ugyanis azt mondta, hogy 2020 végén leállhatna az Erkel Színház, majd 2 év múlva újra kinyithatna, hiszen felújításra szorul. Ha lesz újra Opera, akkor nem lesz Erkel?
Nem lehet az ember felelősen más vélemény birtokában, mert az Erkel Színház a magyar hozzáférésnek a záloga. Ez az egyetlen feltételem volt a miniszterelnök úr felé, amikor a kinevezésem kapcsán leültünk beszélgetni. Nem vagyok abban a helyzetben és nem is ismerem magam olyannak, aki feltételeket szab, ez inkább egy lelkiismereti kérdés volt, hogy az Operába visszajöjjek. Ez az én eredeti végzettségem és dolgoztam is itt a Gyurcsány-éráig 4 évet. Egy dolgot kértem, hogy az Erkel Színházat nyithassuk ki minél hamarabb. Annak az volt a feltétele, hogy nem lehetett lebontani a színpadnyílástól hátrafelé a kiszolgálóterületek objektumát, ami egy 6-7 emeletes nagy monstrum, mert az éveken át tart. Úgyhogy ott egy nagyon gyors, 1,2 milliárd plusz áfa összegű felújítás volt. Ez eltörpül ma mindenféle érték mellett. Az ország legnagyobb színháza ezt a felújítást kapta, ami egy tisztasági festés volt, nyilván balesetveszély-elhárítással együtt. Ez megvalósult és azóta is működik, de tudjuk, hogy nem végtelen időkre működik. 6-7 év volt ennek a kvázi szavatossága, ez mostanában lejár.
Hatalmas terhelést kapott az Erkel Színház; az első 4 évben már több mint 1 millióan látogatták meg.
Olyan tehernek volt kitéve, ami meggyorsítja az elhasználódását, és az alap problémát nem oldottuk még meg, hogy a színpada ne kézzel húzott zsinóros urakat igényeljen, lehessen használni az épületet színházi értelemben is. Ehhez az kell, hogy ha az Opera visszaáll, mondjuk 2022-ben akár, de az Erkel leálljon, és 2 év alatt azt az épületrészt, ami egyébként nagyon érdekes, nem rombolja le még annak a minimális költésnek az eredményeit sem, mert a nézőteret meghagynánk úgy, ahogy van, az tökéletes. De a színpadtechnikai rész és a színpadnyílástól hátrafelé vivő backstage-et tulajdonképpen újra kell építeni. Az lenne a jó, ha mondjuk ez 2024-re megvalósulna. Nekem 2023-ban lejár a ciklusom, de még azt valahogy szeretném megérni.
Az Erkel Színházban kezdtem és nekem az nagyon fontos, hogy az teljes értékűen álljon vissza. A magyar nézők, ha egy gyönyörű Operaházat újranyitunk, gyakorlatilag ki fognak szorulni belőle.
Nyilván vigyázunk, hogy ne szoruljanak ki, de gondolják el, hogy Hassay Zsófia polgármestersége idején, egy-másfél évvel ezelőtt, a 6. kerület polgármestere azt mondta, hogy 16 négy- és ötcsillagos hotel épül abban a kerületben. És azon kívül hány van már... Olyan irgalmatlan turista kapacitás épül ki a főváros szívében, hogy az Opera nézőtere esténként csak ezekkel a turistákkal meg tud telni. Az Operával szemben is szálloda lesz. Ezért kell ügyesen bánnunk a főpróbákkal, matinékkal és az Erkel Színházat meghagyni a magyar vidék és a budapesti kisebb pénzű és agglomerációs közönség számára.
Erkel Színház nélkül nincs igazságos operajátszás Magyarországon. Ez a színház kell. Fel is kell újítani, aztán használni kell. Az Eiffelnek más a funkciója, itt a Bánffy-terem a fiatalokra, kortárs zenére, 20. század zenéjére, a barokk zenére és a különleges, kísérleti előadásokra fogékony közönségre, az egyetemistákra fókuszál.
Itt érzek lehetőséget arra, hogy fordítsunk a trenden, hogy létrehozzunk egy olyan korosztályos kötődést az opera és a balett műfajához – kortárs tánc például csak itt lesz az Eiffelben –, ami aztán búvópatak szerűen elveszni látszik, amikor családot alapít ez a generáció, de amikor vissza lehet kapaszkodni nagyobb eséllyel a középkor peremére érve, és megérve a színházlátogatói életmódra.
A színházi világ talán legaktuálisabb kérdéséről lennék kíváncsi a véleményére. Több egyetem is alapítványi fenntartásúvá válik, mit gondol, miért éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen váltotta ki a legtöbb ellenállást a Corvinus-modell bevezetése? Mi a véleménye a modellváltásról, arról, hogy lemondott az egyetem vezetése, tüntetnek a diákok?
Minden egyetem fontos. A Zeneakadémián, ahova én jártam, vagy a Táncművészeti Egyetemen, Közgázon ne lehetne az adott tantárgyakon keresztül világlátást sugallni? Az egyetemnek az egyik értelme ez. A Zeneakadémián például utólag azt látom, hogy fontosak voltak a tárgyak, de sokkal fontosabb, vagy legalább olyan fontos volt egyes professzorok viselkedését megfigyelni. Ő miket olvasott, mikből idézett, mennyire volt fontos számára ez, az, amaz, milyen koncertekre járt, milyen darabokat adott, hogy fűzött hozzá kommentárt, kitekintést.
Az egyetemek jó esetben nem szakbarbárokat képeznek, hanem szellemiséget is átadnak.
De megint a Zeneakadémián tudom ezt jól bemutatni, ez az én közegem, nem a SZFE, azt nem ismerem ennyire. A Zeneakadémián hiba lett volna, ha az ének- és opera-szakon csak operaénekesek tanítanak, mert Operaház egy van. Egy színházból eljön néhány abba a korba beleérett művész, akinek pedagógiai hajlama van, és tanít. Akkor van egyfajta metszete az életnek, amit el lehet lesni tőlük. A Zeneakadémián mindig voltak zongorista, dalénekes, oratóriumi énekes, volt olyan, aki egész életében csak tanár volt, az teljesen más világlátás, mint aki a színpadról jön le tanárkodni. Ebben a magam sokszínűségét zenei értelemben vagy ezt továbbfejlesztve, meg tudom találni, hogy mért volt jó, hogy sokfélék voltak a tanárok. Attól tartok, egyébként a pro és kontra érvekben is szerepel, el is van ismerve, hogy az SZFE esetében volt egy jól körülhatárolható színházi világ, ami a tanárok döntő többségét delegálta. Ezzel azt mondjuk, hogy egyes színházak stúdiójává szűkül le egy egyetemi képzés egy olyan egyetemen, ami gyakorlatilag egyedül van. Kaposváron van egy jóval fiatalabb kar, ami szintén csinál hasonlókat, de mindenki tudja, hogy a centruma Pesten van.
Egy monopol helyzetű intézménynél – ilyen az Operaház is – nem lehet csak egy irányt megengedni, akkor az nem nemzeti intézmény.
Ezt a mi példánkon úgy tudom érzékeltetni, hogy nemcsak olyan művet játszunk, ami az én kedvencem. Van számos olyan darab, szerző, akit úgy tűzök ki, hogy én nem is szeretem, de tudom, hogy mások szeretik. És szándékosan hívok én is olyan rendezőket, akik annak a méltányosságnak a jegyében kerülnek ide, hogy nemcsak az én világlátásom létezik az adófizető állampolgárok körében, akik ennek az egész intézménynek a létét összeadják, mint adóforintokat. Zsótér Sándor pont úgy rendezett itt, mint ahogy Vidnyánszkynál is rendezett. Ezt én nagyon elegánsnak tartom. Szász János szintén a Nemzetiben rendez. Itt is volt egy Alföldi-rendezésünk. Én kértem fel rá Alföldi Róbertet, szerintem jól tettem és a rendezés rendben is volt. Azt látom, hogy jó, ha az ember méltányosan működik, ami nem azt jelenti, hogy értékrend, hangsúlyok nélkül. Az elmúlt évad volt a keresztény évad. A hangsúlyokat így is el tudom helyezni és így is tudom szolgálni az engem kinevező kurzusnak a kultúrpolitikáját. De hogyha ezt hegemón módon tenném meg, akkor lenézném azokat az állampolgárokat, akik másra szavaznak, nem is szavaznak vagy nem is szavaznak másra, de másképp látják a világot, más fontos nekik.
Igyekszem emellett azt is mutatni, hogy ez mindenki Operaháza. Azt szoktuk mondani, hogy a Magyar Állami Operaház továbbra is feladatának tekinti, hogy mindenki számára játsszon, de nem ugyanazon az estén. Ugyanis azt nem lehet megcsinálni.
Nem lehet tíz különböző embert boldoggá tenni, mert valakinek majd mindig valami más kell, ezért kell sokfélét játszani, csak jó minőséggel.
Nemzetközi szinten lehet az operaházi élet meghatározó szereplője Magyarország?
Ha őszinte választ vár, akkor minőségi értelemben a világszínvonalat nem tudjuk előállítani, de nem azért, mert nem lennénk rá képesek, hiszen a magyar vízilabda, kézilabda is képes volt rá. Mi képesek lennénk, de akkor úgy kell finanszírozni minket is, ahogy a Veszprém kézicsapatát, amelyik időnként többet költ, mint a német riválisok. Ennek van egy anyagi és egy infrastrukturális bázisa, ami most épül ki. Ez egy nagyszerű lehetőség nekünk.
Egy Ferrari épül ki alánk az Eiffel Műhelyházzal, ilyen a világon senkinek nincsen.
Vannak szétszórt nagy épületei nagy operaházaknak. Mi a világ 4. legnagyobb Operaháza vagyunk. Ezt szerintem kevesen tudják Magyarországon. A moszkvai Bolsoj, a szentpétervári Mariinszkij és a párizsi Opera nagyobb nálunk. Ez abból fakad, hogy az összes többinek egy színháza van. Nekünk két nagy színházunk van, az Operaház és az Erkel Színház. És most jön mellé ez a harmadik központ, na így érjük el a párizsi méretet. De a párizsi működési költség hatodán állunk. Azzal nem lehet versenyre kelni. Nem tudnak eljönni azok a drága híres és minőségi karmesterek, rendezők vagy énekesek, akik a mieinket is felhúznák és én sem tudom megtáplálni a hazaiakat annyi fizetéssel, hogy a mellékállásokat feladják és a teljes figyelmet ide tudják szentelni. De a világtól megkülönböztetném az európai élvonalat – nem Bécsről beszélek, az világszínvonal – , hanem Berlin, Zürich vagy Hamburg az európai élvonal, azt el tudjuk érni már akkor is, ha csak harmadannyi pénzből gazdálkodunk. De most a hatodából, tehát ezen emelni kell. Meg kell duplázni, viszont akkor a Magyar Állami Operaház az európai élvonal része lehet, az előbb felsorolt városokkal ekvivalens módon tudna operát szolgáltatni. Az épületeink már tudják ezt, szép Operaházunk lesz és itt az Eiffel, az Erkelen még kell kicsit barkácsolni, de az épületeink tudni fogják ezt és az emberanyag is tudja.
Adni kell hozzá időt, pénzügyi kereteket és néhány éven belül az európai élvonal is előáll. Sajnos ez nem megy másként, de örüljünk neki, hogy megy.
Kiemelt kép: Emmer László
Az interjút készítette: Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
A magyarországi korlátozó intézkedések enyhítése óta a médiában is valamelyest csökkentek a koronavírusról szóló hírek. Egy-két hír, általános jellegű tájékoztató azért megjelent, de a napokban ismét lángra kaptak az ezzel kapcsolatos médiamegjelenések, sokak szerint ez a második hullámnak betudható.
Július 12-én Magyarország határozott arról, hogy a koronavírus-fertőzések tekintetében kockázatosnak minősülő országok milyen besorolásba kerüljenek.
Az egyik szomszédos országot, Ukrajnát, a vörös kategóriába helyezte, ami azt jelenti, hogy a Magyarországra való visszatérés feltétele a negatív koronavírus teszt, ennek hiányában két hét karantén letöltése. Ukrajnából Magyarországra távozva pedig egy helyett két koronavírus tesztre van szükség.
Az ukrán kormányzat augusztus 1-jétől változtatott a külföldi országok vörös, illetve zöld besorolásán, ami miatt többek mellett Magyarországot a zöldből a vörös zónába sorolta át, majd pár hete jött a hír - augusztus 10. -, hogy Magyarország ismét zöld Ukrajna besorolási rendszerében. Ez némivel megkönnyítette a határátlépés folyamatát. Magyar állampolgárként csupán egészségbiztosítással kell rendelkezni, amely fedezi a COVID-19 fertőzés esetén szükségessé váló kezelések költségét.
Nem sok gondolkodási időt vett igénybe, hogy úgy határozzak, hogy hosszú idő után végre hazalátogassak Kárpátaljára.
A magyarországi intézkedéseket a karantén legdurvább időszakában testközelből, a főváros központjából figyelhettem, így kíváncsi voltam, hogy a még hivatalosan mindig karantén alatt álló Ukrajna hogyan reagál a helyzetre. Természetesen, a híradásokból, és személyes kapcsolatok révén naprakész információim voltak az ukrajnai helyzettel kapcsolatban, de azért ez mégsem olyan, mintha az ember személyesen tapasztalná meg.
Visszatérve a folyamat kezdetére: a határon való átkelés meglepően gyorsan és gördülékenyen zajlott, és a még megszokott, több órás várakozást is elkerültük. Átlépve a határt megdöbbentő kép fogadott: több kilométeres autóbusz sorok, veszekedő emberek, akik hajnali fél egykor arra várnak, hogy mikor engedik át végre őket. Mint megtudtam, a fenti személyek már napok óta ott várakoznak, Magyarországot pedig csak tranzit országként használják, és útirányuk leginkább Németország, Csehország, Hollandia stb.
A boltokban, benzinkutakon az eladókon kívül senki sem visel maszkot. Korlátozásként érvényesül viszont (Magyarországhoz hasonlóan), hogy vásárláskor egy-két embert engednek csak be, a többieknek kint kell várakozniuk.
A karantén legkeményebb időszakának Ukrajnában az a periódus mondható, amikor kijárási korlátozást vezettek be az országba, illetve amikor csak egyetlen határátkelő, Csap-Záhonyon, keresztül volt lehetőség a továbbutazásra.
Ez az időszak nem csak a buszsofőröket érintette rosszul, hisz kevesebb utas, korlátozott lehetőségek álltak elő stb., hanem a határmenti városok és falvak gazdasága is erősen megérezte azt. Miután a többi határátkelő felnyitása megtörtént, a kárpátaljai emberek ismét mozgolódni kezdtek, leginkább a külföldi munkalehetőség okán. A vörös kategóriájú besorolások folytán pedig újbóli visszaesés történt a határátkelés vonatkozásában – meséli az egyik helyi buszsofőr.
Annak ellenére, hogy a hivatalos adatok szerint a fertőzöttek száma napról napra növekszik az országban, a vírus elleni intézkedések betartása iránt továbbra sem mutat túl nagy lelkesedést a lakosság. Mondhatni, hogy Nagyszőlős utcáin, vagy boltjaiban – az egykori Ugocsa vármegye területén - sétálva az az érzés tölt el, mintha az elmúlt pár hónapban nem történt volna semmi jelentős változás. Az utcákon egyáltalán nem, üzletekben pedig elvétve viselnek csak maszkot az emberek. Egy átlagos, vasárnapi piaci napon talán még több emberrel találkozhatunk, mint a koronavírus előtti időszakban.
Egy-egy bolt ajtaján visszaköszön a „Maszk viselése kötelező” felirat, ám lényegesen kevés azon emberek száma, akik a kiírás szerint járnak el. Korlátozásként érvényesül még, hogy a helyi járatokat vagy teljesen megszüntették, vagy pedig korlátozottan helyezik csak forgalomba, így jelentősen megnehezítve azon emberek életét, akik egyedül tömegközlekedéssel tudnak bejutni a városba.
Ahogy már említettem, a Magyarországra való visszautazás feltétele – tekintettel arra, hogy Ukrajna vörös kategóriában van – két negatív koronavírus teszt, vagy ezek hiányában a kötelező két hét karantén. A visszaút során nem tapasztaltam, hogy a határon való várakozás ideje jelentősen növekedett volna (bár ez igen gyakran tud változni). A szokásosnak mondható 3-4 óra várakozás után sikerült átkelni a határon.
Az ellenőrzés valamelyest szigorodott a korábbiakhoz képest, különös tekintettel, ami a koronavírus teszteket illeti. Ugyanis, ahogy azt hallani lehet, egyre többen próbálkoznak hamisított negatív koronavírus teszttel átlépni a határt, melynek következménye, hogy az utasokat azonnal visszafordítják, megtagadva tőlük a Magyarországra történő belépést.
Határátkelők százainak nehezítette meg az életét a Magyarországra jutás feltételeinek ily módon történő változása: sokan vannak, akik a tesztek anyagi vonzata miatt vállalják inkább a két hét karantént, hogy annak letelte után tudjanak munkába állni, tanulmányaikat folytatni.
Az elmúlt néhány hónap közbeszédét meghatározó vírust számos tévhit, összeesküvés-elmélet és ellenérv is kísérte. Gyakorlatilag már nem lehet a koronavírus kapcsán úgy tájékozódni, hogy közben ne találkozzunk felháborodott, esetleg az egészet kinevető hozzászólásokkal is. Íme négy ok, hogy miért is járnak el rosszul ezek a kommentelők…
