Reaktor

Itthon vagy külföldön? Mielőtt részletesebb elmélkedésbe kezdenék, fontosnak tartom tisztázni, hogy milyen szemszögből közelítem meg a témát: mindenkinek mást jelent az itthon, és mást a külföld. Nekem az itthont Kárpátalja jelenti, annak ellenére, hogy jelen cikk írásakor Magyarországon tartózkodom, kisebb megszakításokkal immáron három éve.

A külföld számomra egészen sokáig – sőt talán mondhatom azt, hogy a mai napig - nem a Nyugatot jelentette, hanem Magyarországot.

Határon túliként kiváltságnak éreztem, hogy átlépve a határt egy másik országban, Magyarországon kezdhettem meg a felsőoktatási tanulmányaimat. Bár a környezet annyira nem volt idegen, hiszen magyar anyanyelvű emberek vettek körül, ennek ellenére jelentős változásként éltem meg, amikor 17 évesen elhagytam a szülőföldemet, és a jobb lehetőségek reményében itt kezdtem el megalapozni az életemet.

Sok oka van annak, hogy az emberek úgy döntenek, hogy költöznek, akár külföldi munka, akár külföldi tanulás céljából. Ami az én személyes motivációm mögött állt, hogy az általam kiválasztott szakot magyar nyelven tudjam tanulni egy nívós egyetemen, ahol olyan tudásra és tapasztalatra legyen lehetőségem szert tenni, amit a jövőben akár szülőföldem javára is fordíthatok.

Amikor új városba költözünk, különös tekintettel a külföldiekre, gyakran úgy érzi az ember, hogy teljesen új életet kezdett el. Mintha egy más ember lenne, összehasonlítva azzal, aki otthon maradt.

A külföldre költözés nem csak kilépés, egyenesen kiugrás a komfortzónából. Egy új városban találjuk magunkat, ahol esetleg nem beszéljük a nyelvet, felfedezzük a környezetet, pénzügyi tudatosságra teszünk szert, és rengeteg új emberrel találkozunk.

Sokáig dilemma volt számomra, hogy Kárpátalján vagy Magyarországon folytassam tovább az érettségi után:

Hiszen mindkét hely voltaképp a szülőföldem, annyi különbséggel, hogy az egyik hely az, ahol felnőttem, oda köt a családom és az emlékek. A másik helyhez pedig nem sok dolog fűzött ténylegesen a nemzetiségemen és az anyanyelvemen kívül.

Elsőre nem is tűnik olyan nagy dilemmának ez az egész – gondolhatja a kedves olvasó. Végül is mindkét hely lehetne az otthonom, magyarul beszélnek itt is, ott is. Emögött viszont egy roppant erős érzelmi vívódás áll, és ez a dilemma véleményem szerint Magyarország és egy Nyugati vagy távolabbi ország esetében is tökéletesen megállja a helyét.

Miért is megy egy fiatal külföldre?

Mik is ezek a lehetőségek? Olyan anyagi bevételre szert tenni, amire szülőföldjén kevés esély van, nyelvtanulás, tapasztalatszerzés, más kultúrák megismerése.

Ha visszatekintünk a történelembe, láthatjuk, hogy a tudósok, művészek éveket töltöttek külföldön tanulás céljából, majd az ott megszerzett tudást hazájukban kamatoztatták.

Hosszú sorokat lehetne írni a külföldön élés vagy tanulás lehetőségeiről: ilyenkor az ember megtanulja menedzselni az életét, anyagi függetlenségre tesz szert, felelősséget vállal. Egyszóval mondhatni, hogy akarva akaratlanul is elég fiatalon kell felnőnie. Minden fiatal számára fontos, sőt mondhatni inkább, hogy elengedhetetlen a tapasztalatszerzés, tanulás, önfejlesztés. De hiszem, hogy végül az ember a számítását csak szülőföldjén találhatja meg.

Ami a hátrányokat illeti, csak egyet szeretnék kiemelni: a személyiség és az önmeghatározás dilemmáját. Külföldön élve – kifejezetten, ha több országról van szó – az egyén azzal szembesül, hogy nehéz meghatároznia önmagát. Ehhez kapcsolódóan hallottam valakitől egyszer egy számomra brutálisan sokkoló mondatot, mely szerint az illető magát első sorban németnek, utána európainak vallotta és csak utoljára magyarnak, pusztán abból kifolyólag, hogy több évet töltött Németországban. Ez persze egy egyedi eset és szerencsére nem tömegesen áll fenn. Ha valaki kellően erős identitással rendelkezik, a fenti probléma hosszú évek külföldön való tartózkodása ellenére sem jelentkezik.

A lehetőségek mindig adottak, csak meg kell találni azokat. Utána pedig élni kell velük. Sokan abban a reményben hagynak hátra mindent, hogy „külföldön jobb lesz, ott több a lehetőség, biztos több pénzt fogunk keresni.”

Megannyian vannak abban a tévhitben, hogy külföldön még a kerítés is kolbászból van.

Véleményem szerint a megfelelő életkörülmények megteremtése nem csak az adott országtól függ, hanem nagymértékben áll az adott egyénen: a motivációin, az életcéljain, a kitartásán, a képességein. Talán túl pátoszinak tűnik, de ha valaki meg szeretné valósítani az álmait és elérni a céljait, azt a szülőföldjén is meg tudja tenni. Ha pedig valakiben nincs meg a kellő elhivatottság, a külföldre költözés ténye sem fogja előrébb vinni a céljaihoz, megoldani a problémáit, mint a mindig bedobható jolly joker.

Nem vetem meg azokat, akik a jobb élet reményében külföldre mennek, hisz végülis én is így döntöttem, de csak rövidtávon. Ahogy már fentebb is írtam, minden országnak szüksége van a tehetséges, akár külföldi tapasztalatokkal rendelkező fiatalokra. A külföldön élés vagy tanulás pedig mindehhez kiváló alapokat biztosít. De fontos, hogy ezen fiatalok számára mindig a szülőföldre való visszatérés jelentse a végső célt, hogy a külföldön megszerzett tudásukkal ők is hozzájáruljanak hazájuk fejlődéséhez, virágzásához.

„Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.”
- Wass Albert

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

„Én, (…) a Magyar Köztársaság Rendőrségének tagja esküszöm, hogy a Magyar Köztársaság alkotmányához, törvényeihez és más jogszabályaihoz híven, becsületesen teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem.
Esküszöm, hogy hazám alkotmányos és törvényes rendjét, nemzetünk biztonságát, ha kell, életem kockáztatásával is hűségesen megvédem. Mindenkor az állampolgári jogok érvényesítését tartom szem előtt, és a nép érdekeinek megfelelően járok el.
Esküszöm, hogy elöljáróimat, munkatársaimat megvédem, fegyveremet, felszerelésemet megóvom.
A szolgálati ismereteket elsajátítom. A rendet és fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről a legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká, a népek kölcsönös tiszteletére nevelem. Minden erőmmel, törekvésemmel, tudásommal a Magyar Köztársaság fejlődését szolgálom.
Az állam- és szolgálati titkot híven megtartom. Szolgálatban és szolgálaton kívül példamutatóan viselkedem.” – A rendőri eskü szövege

A két tábor egymásnak feszül. A feldühödött tömeg erővel megrohamozza a sorfalat álló rendőrök védvonalát, egy-egy pajzsot elvesznek vagy szétzúznak. A lendületet nyerő tüntetők csoportja egyre beljebb szorítja a védőket, akik kénytelenek visszavonulni a székház épületébe. A rohamot vízágyúk akasztják meg. A túlfűtött és könnygáztól mérgezett hangulatban nem lehetett tudni, hogy a lakosság és az ő védelmükre felesküdött rendőrség párharca hova vezethet. Az összecsapásokban, ami nem kímélt se rendőrt, se tüntetőt, több, mint száz ember sérült meg, sokan maradandóan.

Ezt megelőzően került nyilvánosságra egy Balatonőszödön elhangzott beszéd 2006. szeptember 17-én, a választások után öt hónappal, mely az ország szocialista vezetőibe vetett hitét alapjaiban rengette meg. Ez a vallomás gyújtózsinór volt a feltornyosult gazdasági és társadalmi elégedetlenség dinamitjának, amely az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján robbant.

Hét éves voltam, amikor 2006 őszén az országot bejárta a forradalmi hangulat.

Gyöngyösön, a Mátra lábánál, a fővárostól egy órára biztonságban érezhettük magunkat. Amíg a szüleim a képernyő előtt követték az eseményeket, én a foci vb emlékeit őrizve gombfociztam a tévét tartó asztal alatt. Édesapám gyakran magával vitt a városba, és ahogyan az lenni szokott, igyekeztem minél jobban megismerni és megérteni az engem körülvevő világ zajait. 130 centiméterrel a föld fölött azonban még nem tudtam elérni a felnőttek körét, akik erről a zavaros időszakról folytattak élénk vitát.

61 centivel később a világ kitárta kapuit: mára a médiának köszönhetően úgy tudok informálódni a 2006-os zavargásokról, ahogyan nap, mint nap értesülhetek az Egyesült Államokban vagy a Franciaországban zajló, rendőröket és polgárokat szembeállító eseményekről. Kijelenthetjük: a forradalmak beköltöztek Nyugatra.

Nem kérdés, hogy napjaink egyik legnagyobb tüntetéshulláma az Atlanti-óceánon túlra tehető. Az USA-t eluraló etnikai konfliktusban a rendőrség elgyengítéséért, költségvetésének drasztikus csökkentéséért országszerte robbantak ki agresszív tüntetések és fosztogatások az igazság nevében. A zavargások katalizátorának számító George Floyd ellen elkövetett rendőri túlkapás megingatta a rendfenntartók iránti bizalmat - bár nem tehetünk úgy, mintha a rendőri erőszak eddig nem lett volna jelen Amerikában akár feketékkel, akár fehérekkel szemben. A rend éber őrei előtt komoly kihívások állnak ezekben a hetekben. Teljesíteniük kell a kiadott parancsot és vissza kell állítaniuk a társadalmi rendet egy olyan démonizált helyzetben, ahol a legkisebb hiba vagy téves döntés is végzetes következményekkel járhat.

Az emberek védelmének szolgálatára felesküdött rendőrök vállát komoly teher és felelősség nyomja, amely manapság egyre nehezebbé válik. Míg 2006-ban Budapesten a bevallottan hibás kormányzati intézkedések miatt kirobbant tüntetések kezelését illetően, addig 2020-ban Minneapolisban, Seattle-ben és New Yorkban a társadalmi igazságosság etnikai alapokon történő rendezését megcélzó lázongások kezelésében hoz döntést a tiszt, a kapitányság, a város és az ország, hogy milyen utat válasszon a konfliktus elrendezésére. Ezeket a döntéseket jelentős lelki terhelés alatt, a helyzetnek megfelelően kell meghozni.

Polarizált világunkban, ahol a társadalom különböző eszmék mentén szerveződik és határozza meg magát,

fontos, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, melyek értünk dolgoznak, és amelyek mellett mindannyian értékválasztástól és politikai hovatartozástól függetlenül ki tudunk állni.

2006 jól példázza, hogyan dolgozhat egy kormány saját állampolgárai ellen. Mindannyiunk közös felelőssége, hogy rendet tegyünk nemcsak a köztereken, hanem a fejekben is, hogy ne történhessen meg még egyszer az, ami 2006 őszén. Egyéni és kormányzati szinten is törekednünk kell arra, hogy a rendőrök és katonák ünnepélyes eskütételük után, az abban foglaltakhoz híven tudják szolgálni és védeni a hazát és annak nemzetét!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban.

Júniusban 30 célt tűztem ki magam elé az idei nyári szünetre. A 30 között volt egy olyan pont, hogy 24 óráig ne internetezzek. Majd láttam a Reaktor kihívását, mely ugyanezt várta el, viszont 48 órán keresztül. Rendben, akkor legyen 48!

Kis „csalással” kezdtem, de nem készültem fel…

A zene- és film- streamelő szolgáltatók lehetővé teszik ugyanis a tartalmak letöltését: volt tehát kellő mennyiségű zeném, ahogy a kedvenc sorozatom egész évada is. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen. Mi értelme van ugyanis 48 óra offline létnek, ha valójában csak a saját elektronikus eszközeimet bújom? Indulhatott tehát egy 48 órás utazás Egerbe, ahol a fókusz a mindennapok helyett az utazásra esett.

Később rájöttem azonban, hogy a zene és sorozat helyett figyelhettem volna lényegesebb dolgokra is: nem töltöttem le ugyanis térképet, ahogy a MAV menetrendjét sem. Kis idővel később tehát a már megszokott kérdezősködésre szorultam:

Elnézést, bocsánat, honnan indul ez, na meg merre található az?

Valami megváltozott

„Bezzeg mi régen gépezés helyett kint játszottunk, barátkoztunk, a szüleinknek segítettünk.”

Mindenki hallotta már ezt a mondatot, ugye? A szokásos 40 pluszos vélemények mellett azonban azt is észrevettem, hogy a saját magam mindennapi szokásai is megváltoztak. Jómagam hét éves korom óta folyamatosan fent vagyok az interneten, 10-12 évesen pedig számos román és magyar nyelvű - főként futballal kapcsolatos - fórumon is aktív voltam, így az internet nem állt távol tőlem. Napjainkra azonban olyannyira meghatározóvá vált az életemben, hogy egy filmet sem tudok megnézni otthon úgy, hogy közben ne nézzek rá párszor a Messenger üzeneteimre, esetleg ne pillantsak a legújabb hírekre. Online portálok olvasásával kezdem a napot, több tucatnyi alkalommal ellenőrzöm az e-mailjeimet munkaidőben, ahogy sok esetben az esti kikapcsolódásom is különböző online weboldalakhoz kötődik.  

Mégsem érzem magam függőnek, nem gondolom úgy, hogy az interneten keresztül kapnék visszaigazolást, egyszerűen csak szeretek képben lenni az aktualitásokkal.

A saját életemben is érzek tehát egy eltolódást az online világ irányába: az okostelefonok megjelenése, az egyre több helyen elérhető Wi-Fi, a könnyen megvásárolható mobilnet azt eredményezte, hogy pillanatok alatt kapcsolatba tudok lépni más országokban élő ismerőseimmel, akármikor nézhetek élő webkamerát New Yorkból vagy Szöulból, ahogy viszonylag gyorsan értesülök egy, a világban történő lényeges eseményről is.

Mindenhol lehetek egyszerre a nagyvilágban (csak épp a valóságban nem?)

Amúgy nem hiányzott

De térjünk vissza Egerbe. Az biztossá vált, hogy sem eltévedni, sem éhen halni nem fogok internet nélkül. Sőt, az első délután egy kellemes sétával indult a Szépasszony-völgybe. A központtól 25 percre található völgy a természeti látványosságain túl a vulkáni eredetű riolittufa kőzetbe vágott pincék jelenléte miatt is híres. A pincék a maguk 10-15 celsius fok körüli hőmérsékletükkel különösen jóleső hűvösséget jelentettek egy nyári napon, a kóstolható borok pedig értelemszerűen vidámabbá tették az estét.

Két pohár zamatos muskotály után elő is vettem a telefonomat, hogy csekkoljam a legújabb üzeneteimet. De aztán eszembe jutott, mire is vállalkoztam.

Több kísértés az este során nem ért, ahogy a következő nap sem volt túlzottan nehéz. Korán reggel Szilvásvárad felé vettem az irányt, hogy Szalajka-völgy természeti látványosságait fedezzem fel. Egy ott dolgozó hölgy szerint a túra kulcsa a következő: kisvasúttal fel, gyalog le, útközben egy finom pisztráng.

Így is tettem. Az erdei kisvasút 15 perc alatt vitt fel a Gloriett-tisztásig: ha valaki kevésbé bátor, akkor ott piknikezhet, az onnan lefelé vezető úton pedig megtekintheti a Fátyol-vízesést, a szabadtéri erdei múzeumot, illetve a halastavakat. A kicsit nagyobb kihívásokat kedvelő ezzel szemben elindulhat az Istállós-kői-barlang felé: a szerpentin jellegű turistaúton körülbelül 20 perc alatt érhető el a barlang, és bár a túra kissé megerőltető, korántsem teljesíthetetlen.

Kicsit szégyelltem is magam, mikor egy nagypapa az unokájával lazán beelőzött az út közepén. Lehet ők kevesebbet interneteznek.

Nagy bumm? Elmaradt!

48 órán keresztül offline maradtam, viszont a „nagy megvilágosodás” nem született meg. Egyszerre voltam megkönnyebbülve, ám ezzel szemben bosszantott az, hogy úgy éreztem, rengeteg dologról lemaradtam.

A két nap alatt darabokra hullott Magyarország legolvasottabb online portálja, bajnok lett a Juventus, Romániában pedig 1000 fölé ugrott a napi megbetegedések száma.

Ezen történéseket persze nem én irányítom, sok esetben közvetlenül nem is érintik az életemet, de mégis szeretek értesülni róluk. Ehhez párosul néhány olyan blog és közösségi média oldal, amit viszont én magam irányítok, így az offline lét azok működését is gátolja.

Mégis, volt tanulsága az internet-mentesen eltöltött 48 órának: arra rájöttem, hogy ahogy az életünkben mindennek, az online böngészésnek is meg kell találni a harmonikus rendszerét. Sokkal jobb ugyanis meghatározott időkben, rendszerezve böngészni, mint négy percenként reflexből görgetni egyet az idővonalon, esetleg újra felkeresni az aznap már 10 alkalommal olvasott portált.

Bárhogyan is legyen: én szeretem az internetet!

Szerzőinknek adtunk egy kihívást: szembesüljenek az okostelefon + internet + azonnali jutalmazásra kifejlesztett platformok jelentette függőségükkel. 48 órán keresztül minden, ami internet, tilos.

Kipróbáltad? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

A fotók a szerző sajátjai

Márciusban egyik napról a másikra kellett a digitális térbe helyezni az oktatást minden szinten: az első osztályosoktól az egyetemistákig minden tanuló számára otthon folytatódott a tavaszi félév. Sokak szerint az online átállás gördülékenyen ment, mások azonban örömmel tértek volna vissza a megszokott kerékvágásba. Talán az egyetemeknek volt a legkönnyebb dolga az érintettek közül, hiszen számos digitális platformot használtak már korábban is. Azonban a nemzetközi trendek fényében meglepő, hogy a hazai intézmények egy része csak a járvány első hullámát követően kezdett el magas minőségű videós tananyagokat gyártani.

Ha jobban megvizsgáljuk az elmúlt két évtizedet, azzal szembesülhetünk, hogy a távoktatás forradalma korántsem új keletű a felsőoktatásban, már évekkel ezelőtt megjelentek a széles körben elérhető, nyílt, tömeges online kurzusok, azaz MOOC-k (Massive Open Online Courses).

Elsőként a németországi Tübingeni Egyetem kezdett órákról készült videófelvételek online megosztásába 1999-ben, majd 2002-ben a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) elindította az OpenCourseWare nevű platformot, ahol ingyenes oktatási anyagokat publikáltak. Néhány évvel később kiterjesztették a projekt kereteit és más intézményeket is bevontak a programba. Egy következő mérföldkő a Manitobai Egyetem 2008-as Connectivism and Connective Knowledge című kurzusa volt, amin 2200 hallgató vett részt a világ különböző pontjairól. Ezt követően töretlenül nőtt az online kurzusok népszerűsége, olyan neves amerikai egyetemek, mint a Stanford és a Harvard, mindenki számára elérhetővé tettek néhány virtuális órát 2011-ben.

Az évtized elején a Coursera, az edX és az Udacity platformok megjelenésével új távlatok nyíltak a tanulni vágyók előtt, hiszen a legjobb nemzetközi egyetemek kurzusaira lehetett beiratkozni otthonról, és a témakörök egyre szélesedő palettájából lehetett választani. Az ingyenes képzések elvégzéséről tanúsítványt is lehet igényelni, viszont ezért a legtöbb esetben fizetni kell. Sokan vizionálták a hagyományos oktatási forma végét, ami a folyamatosan terjedő hálózat mellett nem tűnt alaptalannak, azonban egyelőre úgy tűnik, hogy jelenleg a hallgatók és a munkáltatók is többre értékelik a formális oktatásban folyó képzéseket.

A nemzetközi platformok elterjedésével párhuzamosan itthon is felismerték a tömeges online kurzusokban rejlő lehetőségeket.

Vannak olyan egyetemek, amelyek saját felületet működtetnek (pl. MeMOOC), léteznek több intézményt integráló megoldások (pl. Kárpát-Medencei Oktatási Centrum), de vannak olyan kezdeményezések is, ahol intézménytől függetlenül számos kurzust találunk, ráadásul nem csak gyakorló tanárok tölthetik fel a tananyagokat, hanem a piacon dolgozó szakemberek is (pl. WebUni).

A Class Central adatai szerint a tavalyi évben világszerte már 110 millióan vettek részt valamilyen MOOC formájú képzésben (Kínát nem számítva), akik a világ több mint 900 egyetemének 13 ezer kurzusa közül választhattak. Témakör szerint az üzleti és technológiai kurzusokból van a legnagyobb kínálat, de népszerűek a társadalom- és természettudományos tárgyak is. (A legnagyobb oktatási platformokról itt olvashatsz részletesen.)

Mivel a műfaj láthatóan nagy népszerűségnek örvend, nem kell külön figyelmet szentelni az előnyök ismertetésére, hiszen bárki, bárhonnan, bármikor becsatlakozhat az őt érdeklő kurzusra és a saját tempójában végezheti el azt.

Lényeges kérdés azonban, hogy milyen szerepet fognak a jövőben betölteni ezek a megoldások? Az elmúlt évek alapján nem tűnik valószínűnek, hogy átvennék a hagyományos oktatás helyét, azonban alternatívát nyújthatnak számos élethelyzetben.

Vegyünk például egy felsőoktatásban tanuló diákot Magyarországon, aki a tanulmányai mellett szeretné hasznosan tölteni a szabadidejét, ezért igyekszik kiegészíteni a tudását eltérő tudományághoz kapcsolódó ismeretekkel: számára tökéletes választás bármelyik nagyobb online platform. Szintén hasznos lehet olyan pályaváltásban lévő munkavállalóknak, akik szeretnék elsajátítani egy új terület alapjait a jövőbeli munkájukhoz, de azok is megtalálhatják a számításukat, akik kevesebb kötöttséggel járó online diplomát szeretnének szerezni munka mellett. Utóbbira egyre több példát találunk, a Courserán például már üzleti, számítástechnikai, adatelemzői és közegészségügyi BSc illetve MSc diplomát is tudunk szerezni.

Vajon meddig lesz értékesebb egy hagyományos felsőoktatásban megszerzett diploma, mint egy online képzésben szerzett bizonyítvány?

Ahogy egyre gyorsuló ütemben fejlődnek a tudományterületek, úgy nyerhet nagyobb teret a tömeges távoktatás ezen formája, hiszen elkerülhetetlen lesz a folyamatos továbbképzés a tudás elavulása okán. Ráadásul az automatizációs hullám következtében megszűnő munkahelyek is tovább növelhetik az online kurzusok és diplomák értékét azok számára, akik új területen próbálnak elhelyezkedni.

Bár nem ismerjük pontosan mit hoz a jövő, a munkaerő-piaci trendek alapján könnyen előfordulhat, hogy nemsoká kiemelt helyen fogjuk feltüntetni a frissen elvégzett online kurzusainkat az önéletrajzunkban, így - ha még nem tettük meg - nem veszíthetünk vele sokat, ha regisztrálunk az egyik platformra és megbarátkozunk a tanulás ezen formájával is.

Cikksorozatunk a távoktatásról, egyetemisták szemszögéből.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Miniszterelnökség államtitkára szerint a kormánynak semmi köze az Index körüli történésekhez. Fontos számára a jogállam, de azt gondolja, hogy politikai bunkósbotként használják a térségben. Arra számít, hogy egy habarék ellenzékkel kell majd megküzdenie a kormánypártoknak 2022-ben. Úgy látja, csak két olyan ellenzéki városvezetés van, Budapesté és Hódmezővásárhelyé, amit saját települése helyett csak az országos politizálást szolgáló kommunikáció érdekel. Orbán Balázs volt a Reaktor Podcast vendége.

Menesztették az Index főszerkesztőjét, felállt vele a szerkesztőség és a munkatársak jelentős része. A fél ország azt találgatja, hogy a kormánynak volt-e köze az Index megszűnéséhez?

Természetesen nem volt semmilyen köze, aki mást állít, az egyszerűen nem mond igazat. A kormánynak amúgy is korlátozottan van dolga a médiapiaci változásokkal, bár itt is van nemzetstratégiai érdek. Mindegy, hogy a kormánnyal szemben kritikus, vagy inkább támogató médiafelületekről beszélünk, fontos, hogy ezek hazai kézben legyenek.
E tekintetben az elmúlt években sikerült jó irányban változtatásokat eszközölni, de egy-két ilyen stratégiai céltételezésen túlmenően a kormánynak nincsen dolga a médiapiaci fejleményekkel.
Az Index esetében azt látom, hogy ez egy balliberális belharc. Azért azt állítani, hogy az Index egyik ügyvédje és alapítója, illetve az eddigi főszerkesztője és szerkesztősége közötti konfliktushoz bármi köze lenne a jobboldalnak, az szerintem képtelenség. Én fel voltam készülve arra, hogy ez a narratíva majd épül ellenünk, biztos, hogy a nemzetközi térben ez elő fog kerülni. Sok sikert kívánunk mindenkinek, aki ezzel próbálkozik!

Most vagyunk túl a többéves uniós pénzügyi keret letárgyalásán. Egyesek azt állítják, hogy kikerült a jogállamisági feltételrendszer az uniós forrásokkal kapcsolatban, mások szerint benne maradt az új MFF-ben. Mi a véleménye erről?

Abból érdemes kiindulni, hogy mi az a cél, amit meghatároztunk, vagy mi az a veszély, aminek az elhárítására törekedtünk. A jogállamiság kérdése fontos dolog, a jogállamiság fontos alapérték, az EU egyik legfontosabb alapértéke. Én jogászként kifejezetten sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, és tudom, hogy intellektuálisan milyen nehéz feladat összehasonlítani a különböző országokat a jogállamiság állása szempontjából. Mást jelent a jogállamiság egy angolszász kontextusban és egy germán kontextusban.
Komoly intellektuális feladatra vállalkozik az, aki a jogállamiság kérdésében objektíve szeretne valamit állítani. De az elmúlt években a jogállamisági vizsgálatokban ez az összefüggésrendszer sajnos fel sem merült, mert a jogállamiságot mint egy politikai furkósbotot kezdték el egyes nyugat-európai országok használni, elsősorban a kelet-közép-európai országokkal szemben. Egészen egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy ők másképpen gondolkodnak Európa jelenéről, jövőjéről, és másképpen gondolkodnak a sikerhez vezető útról, mint az a nyugat-európai országok között megszokott.
Mindezt úgy próbálták átfordítani, mintha itt jogállamisági problémák lennének, de kérdezem én: mi köze van a jogállamisághoz annak, hogy mi van a magyar tankönyvekben? Vagy hogy mi rögzítettük az alkotmány szintjén, hogy a házasság egy férfi és egy nő közötti intézményesített együttélési forma:

nincs olyan jogi kézikönyv, dokumentum, ami ezt a két állítást összefüggésbe hozza a jogállamiság fogalmával.

Teljesen egyértelmű, hogy ez egy politikai furkósbotként használt nyomásgyakorlási eszköz volt eddig, és innentől kezdve keveredtünk bele a következő időszak költségvetéséről szóló tárgyalásokba, amikor az a veszély jelent meg a horizonton, hogy a következő időszakban a hazánk számára járó uniós források elosztásával és felhasználásával összefüggésben ezt a politikai eszközt kívánták velünk szemben használni. Mi pedig védekezésképtelen állapotban vagy fordítunk a politikánkon olyan irányba, ahogyan azt meghatározzák (nem a szuverenitást, bevándorlásellenességet, családok védelmét helyezzük a középpontba, hanem mást), vagy nem kapjuk meg a számunkra járó forrásokat. Ezt a veszélyt azonosítottuk, és egyértelműen sikerült megakadályozni, ez egyértelmű siker.
Magyarország több forrást fog kapni, mint az eredeti tervek szerint, másrészt olyan feltételek mellett tudjuk ezeket a pénzeket felhasználni, amelyek jók az országnak és a magyar emberek nagy százaléka által támogatott közpolitikai irányoknak is megfelelnek.

Mi a személyes véleménye a jogállamiság helyzetéről Magyarországon? A legtöbben azzal érvelnek, hogy mi a problémája Magyarországnak azzal, ha bent marad a jogállamisági feltétel, ha itthon nincsen probléma a jogállamisággal?

Összességében semmi problémánk nincs ezzel, azt gondoljuk, hogy minden uniós országnak jogállamként kell működnie, és a jogállamiság érvényesülését valamilyen módon biztosítani kell. De nagyon nem mindegy, hogy mit értünk a jogállamiság fogalmán.
Ha ebbe a fogalomba közpolitikai kérdéseket is beleértünk, a gender-ideológiától kezdve akár gazdaságpolitikai intézkedésekig, az komoly red line, komoly no-go zóna a magyar kormány számára.
Ezek semmi másról nem szólnak, mint a kelet-közép-európai országok visszalökdöséséről egyfajta félperifériára, amivel mi nem értünk egyet és elfogadhatatlannak tartjuk. Ezért nem az a lényeg, hogy szerepel-e, vagy nem szerepel, hanem hogy amilyen módon szerepel, az alkalmas-e arra, hogy ezt a számunkra is fontos értéket a megfelelő polcon elhelyezzük, és iránytűként használjuk.
Vagy arra szolgál, és olyan mechanizmusok támogatják, amelyek nem objektívek, hanem politikai preferenciák alapján felhasználhatók tetszőlegesen bizonyos uniós tagállamok ellen? A magyar miniszterelnöktől sem lehet olyan nyilatkozatot találni, amiben azt állította volna, hogy a jogállamiság nem fontos érték. Ha így lenne, akkor nem lennénk ennek a klubnak a tagjai.

Borzolta a közvéleményt Kaleta Gábor ügye, a volt perui nagykövet számítógépén több mint 19.000 gyermekpornográf felvételt találtak. A kormányzat bejelentette, hogy szigorítást tervez a gyermekvédelem terén. Milyen típusú szigorítások várhatók?

Egy komplex csomagon gondolkodunk, nem csak ez az elfogadhatatlan és tolerálhatatlan ügy az, ami kiváltotta az ezzel összefüggő gondolkodást, hanem az elmúlt években is gyűjtöttük azokat a lépéseket, amik gyermekeink biztonságát erősíthetik.
Néhány részterületen már úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, és a tavaszi ülésszakon is meghozta a Parlament a megfelelő jogszabályokat, ilyen például az iskolaőrség bevezetése, amely nem csak a tanárok, hanem az iskolába járó gyermekek védelmét is szolgálja. Ilyen lépésekben gondolkodunk, és én kifejezetten örülnék annak, hogyha a pedofil bűnelkövetőkkel kapcsolatos szabály is szigorúbb lenne, és az ellenőrzésük, vagy akár a nyilvánosság előtti mozgásuk követhetősége is része lenne ennek a csomagnak. De ezek a jogalkotási feladatok az őszi ülésszakban várnak ránk.

Az Indexhez hasonlóan Kaleta Gábor ügyét is megpróbálták ráhúzni a jobboldalra, olyan érveléssel, hogy Kaleta Gábor a Fidesz-kormány alatt is nagyköveti tisztséget tudott betölteni. Lát-e bármilyen összefüggést a kormányzat, illetve Kaleta Gábor ügye között?

Ezt egy rendkívül ízléstelen dolognak tartanám és nem is mennék bele ezzel kapcsolatban politikai sárdobálásba. Azt gondolom, hogy politikai megközelítésnek nincs helye. Minden normális ember egyetért azzal, hogy amit Kaleta Gábor tett, és a hozzá hasonló bűnelkövetők tesznek, az nem csak elfogadhatatlan, hanem, ha lehet ilyet mondani, akkor a bűncselekmények közül is a legrosszabbak közé tartozik és a legszigorúbb büntetést igényli.
Én azt látom, hogy a nagyköveti gárda és a Külügyminisztérium is teljesen egyértelműen állást foglalt. A kollégáik is teljesen egyértelművé tették, függetlenül attól, hogy a törvények szerint milyen büntetést kap, egy ilyen embernek nincs helye a magyar közszolgálatban. Azt gondolom, hogy amíg ez a kormány van, addig ehhez fogjuk tartani magunkat.

Kíváncsi lennék, hogy az új fővárosi önkormányzatnak milyen eredményeket tud tulajdonítani az elmúlt tíz hónapban?

Most megfogott. Én azt látom, hogy ők igazából politikai kommunikációban erősek, a városmenedzsmenti feladatokban és az apróbb munkákban, építkezésekben kevésbé. Hogy ez kinek a felelőssége… ez azért van, mert olyan karakterek vezetik a várost, akik amúgy is ettől a városépítő aprómunkáktól és a projektmenedzsment szemlélettől távol állnak, vagy egyébként foglyul ejti őket az a politikai közösség, ami őket ebbe a székbe segítette… Szerintem ez egy alegység-kérdés.

A budapestiek és a magyar választópolgárok számpontjából a sajnálatos lényeg a végeredmény, hogy nem történt semmi az elmúlt időszakban.

Míg az elmúlt tíz év városvezetésével, kormányzat és város közötti együttműködésében jól látszik egy ív, egy stratégia, ami mentén haladtak az elképzelések, gombamód hónapról hónapra készületek el a fejlesztések és jöttek elő az újabb és újabb tervek, épült-szépült a város, addig én ilyet nem látok az elmúlt tíz hónapban. A városvezetés sikerét, mint egyszerű budapesti, aki egész életében Budapesten élt, nem tudom máshogy mérni. Küzdjenek ők, ha eredményt szeretnének mondani, de én sajnos nem tudok ilyet. Bár ne így lenne!

Márpedig annak ellenére, amit elmondott, eredményt értek el a 2019-es helyhatósági választásokon. Minek tulajdonítja azt, hogy Tarlós Istvánt nem választották újra a budapestiek?

Szerintem nem Tarlós István vezetői képességéről mondtak ítéletet, hanem az önkormányzati választásnak volt egy olyan politikai kontextusa, ami tulajdonképpen egy 10-20%-nyi szavazót, akik potenciálisan a kormányoldal sikeresnek mondott városvezetőire szavazott volna, azokat eltántorított és átvitt a másik oldalra. Ez történt Budapest és pár nagyváros esetében is. Szerintem egyre többen vannak, akik látják, hogy ez talán nem volt egy szerencsés döntés, mert nem arról van szó, hogy van egy alternatív leadership, egy alternatív stratégia vagy egy szakmai vezetői gárda, hanem nincs semmi, csak a napi politikai számítás és kommunikáció.
Nyilván a demokrácia alapja az, hogy a választópolgárok döntéseit mindig tiszteletben kell tartani. A mi feladatunk az az – kormányzati logikából, nem pártpolitikai logikából beszélek –, hogy egyrészt a megválasztott településvezetőkkel együttműködjünk.
Minden település fejlesztése és fejlődése érdekünk, ráadásul ezek a fejlesztések a kormány nélkül nem képzelhetőek el. Nincs olyan helyzet, amikor egy önkormányzat a kormány nélkül tud adott települést fejleszteni. Ez nem csak Magyarországon nincs így, hanem máshol sem. Éppen ezért tarthatatlan és érthetetlen az az álláspont, hogy valaki politikai szabadságharcosként képzeli el a saját városvezetői funkcióját.
Nekünk az a feladatunk, hogy mindenkivel együttműködjünk. Ha visszakapcsolok pártpolitikai logikára, ott

az a fontos, hogy megértsük, hogy ezek az emberek miért távolodtak el és ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy ez legközelebb is megtörténjen. Minden egyes nap meg kell szolgálni a demokráciában a bizalmat.

 Ezügyben nincsenek ad acta helyzetek, hanem ezt a bizalmat mindig, minden pillanatban tudni kell hozni és tudni kell megfelelni.

Annak ellenére, hogy most is említette, hogy a kormányzat az együttműködésre törekszik az önkormányzatokkal, folyamatosan éri az ellenzéki vezetésű önkormányzatok részéről az a vád a kormányzatot, hogy kivéreztetés folyik, elzárják a forrásokat Mit gondol erről? Van valamennyi igazság ebben az elmondásban?

Ezt egy picit árnyaltabban fogalmaznám meg, mert az látszik, hogy az önkormányzatok és a vezetőik döntő többsége teszi a dolgát. Mindegy, hogy ő kormánypárti vagy ellenzéki. És vannak olyan ellenzéki önkormányzati vezetők, akik valamilyen országos politikai megmérettetésre készülnek, és ezért ezt a pozíciójukat arra használják, hogy a saját maguk imázsát és kampányát elkezdjék építeni.
A hódmezővásárhelyi és a budapesti városvezetés tipikusan ilyen, de a többi ellenzéki városvezetésnél azt látom, hogy persze ott is vannak konfliktusok és egyetnemértések, de ott mindenki a város ügyeivel van elfoglalva. Ez a két személy és ez a két városvezetés kivétel.
A számok teljesen egyértelműek. Egyszer összeszedtem egy publicisztikában és adatoltan megmutattam, hogy hogyan alakul a pénzügyi helyzete a fővárosnak és az önkormányzatoknak. Csak ha egy számot szabad, ez egy elég könnyen megítélhető szám, mert az önkormányzatoknak nyújtott állami támogatások összege egy külön költségvetési sorként szerepel a jövő évi költségvetésben. Azon az egy soron össze van hordva minden. Mi egyébként a költségvetés tervezésekor sokszor szoktuk mondani, hogy mindent összehordunk, nagy sorok alá rendezünk. Ez nem könnyíti meg a tervezést, de ez most pont segíti ennek a vitának a megoldását, mert itt

minden önkormányzatokkal kapcsolatos forrás egy sor alá van rendezve és abban a fejezetben 16%-kal több forrás van, mint ami a tavaly elfogadott, idei évre vonatkozó költségvetésben volt.
Innentől kezdve a tények szintjén ez a vita ezzel eldőlt.

Ha megnézzük Budapest helyzetét, akkor nagyon sok mutatót tudunk mondani, ami fontos. Az egyik az, hogy ha megnézzük, hogy milyen volt az adósságkonszolidációból Budapest aránya a többi településhez képest, ott is kivételezett helyzetben volt a főváros.
Én ezzel egyetértek, szerintem ez helyes döntés volt. Illetve a fejlesztések, tehát az összes fejlesztési forrás, ami Magyarországon rendelkezésre áll, azokból a Budapestre áramló fejlesztési források összege alapján a lakosságarányhoz képest kifejezetten felülreprezentált a főváros.
Az iparűzési adóbevétel itt növekedett az elmúlt 10 évben a leginkább, és általánosságban is azt lehet mondani az önkormányzati szektornál, hogy noha feladatot vállal át az állam, olyanokat, amelyek kifejezetten magas kiadási főösszeggel jártak az önkormányzatok számára, ennek ellenére az a forrásmennyiség, amelyből az önkormányzatok gazdálkodnak – elsősorban az iparűzési adó bevételek, ami a gazdasági növekedéshez kapcsolódik, meg az egyéb bevételek révén –, az jóval több, mint 2010-ben.

Az önkormányzatok saját bevételei úgy, hogy a feladataik nagy része elment, több mint kétszeresére, nagyjából 500 milliárd környékéről 1000 milliárd környékére emelkedtek.

Ezek jelentős számok. Természetesen mivel az önkormányzatok vannak a legközelebb a választópolgárokhoz, bizonyos szempontból minden, az önkormányzatoknak juttatott forrás jó helyre megy. Ha nem valami elfogadhatatlan dolgot csinálnak vele, vagy politikai klientúraépítésre, tanácsadói szerződésekre költik, akkor nagy valószínűséggel az állampolgárokat szolgáló szolgáltatásokat fognak belőlük finanszírozni. Minden ilyen forrás jó helyre megy. Ilyen szempontból a magyar önkormányzati rendszer sokkal jobb állapotban van, mint 2010-ben volt.

Utólag visszagondolva, mi a véleménye a Lánchíd körül kialakult mizériáról? Lehet ennek nagyobb politikai szimbolikája?

A Lánchíd nemzeti szimbólum, foglalkozni kell vele. A Lánchíd felújításnak felelőssége jelen pillanatban jogilag a fővárosnál van, ennek ellenére a magyar kormány azért, mert egy nemzeti szimbólumról van szó, központi költségvetési támogatást is biztosít hozzá. Amíg a Tarlós István-féle városvezetés volt, addig az ezzel összefüggő közbeszerzési eljárások, előkészítések elindultak, a műszaki tervezés megkezdődött, sőt még a kivitelezőkkel való tárgyalások is komolyan zajlottak, hogy pontosan mennyiért, mikor induljon meg a felújítás.

Karácsony Gergely főpolgármester úr megválasztása visszalőtt minket a kőkorszakba, nem történt semmi, minden hirtelen leállt, elkezdődött az egymásra mutogatás, a politikai kéregetés, újabb források bevonása, amiből nyilvánvalóan nem a Lánchíd felújítását akarták finanszírozni, hanem más politikai projekteket.

Ha megnézzük a főváros számláit, a rendelkezésre álló szabad forrásokat, akkor több mint 200 milliárd forintot látunk. A konzervatív becslések szerint a Lánchíd felújítása, az Alagút felújításával és a Clark Ádám tér rendbetételével együtt is olyan 45 milliárd forint körüli összeg lett volna. Tehát a szükséges források körülbelül ötszöröse áll jelenleg is rendelkezésére a fővárosnak. Van olyan nap, amikor inkább dühöt érzek, hogy mért nem történik semmi – én is mindennap többször használom a Lánchidat –, jobb napokon meg csak nevet rajta az ember, és drukkol Budapest városvezetésének, hogy végre 10 hónap Facebook kommentelés után képesek legyenek egy közbeszerzést kiírni. Reméljük, hogy ez meg fog történni, még a ciklus vége előtt.

Közeleg a 2022-es országgyűlési választás. A Momentumot és a Demokratikus Koalíciót a legtöbb közvélemény-kutató nagyon közel méri egymáshoz. Elmondható, hogy ez a két párt fog a Fidesszel birokra kelni 2022-ben?

Úgy látom, hogy egy baloldali konglomerátum fog a Fidesszel szemben állni 2022-ben. Egyébként ez a magyar politikai fejlődés logikája szempontjából egy nem újszerű helyzet. Például a dualizmus korában is hosszú időszakot határozott meg az a belpolitikai képlet, hogy van egy erős és egységes kormánypárt egy komoly miniszterelnökkel és velük szemben – akkor úgy hívták őket, hogy a habarék ellenzék –, egy olyan csapat, ahova minden szerencselovag, lobbista meg különböző politikai komisszár összeáll. Akkoriban, a dualizmus korában is az egyetlen mondanivalójuk az volt, hogy ne az, ami most van, hanem legyen valami más. De hogy pontosan mi ez a más, ettől mit várhatunk, mennyire lenne jó a magyaroknak? Erről akkor sem mondtak semmit és azt látom, hogy most sem terveznek ezzel összefüggésben semmilyen állítást tenni.

Egy nagy habarék baloldali ellenzékkel számolunk, ami sajnálatos módon ki lesz szolgáltatva a külföldről jövő nyomásnak.

Azt, hogy önálló, szuverén tényezőként tudjon a nemzet érdekében politikát csinálni, mindegy, hogyan alakul a választás, kizártnak tartom. Biztos, hogy egy kívülről irányított történet lesz. Nagy szakpolitikai megoldásokat vagy stratégiai víziót sem várok tőlük.

Ők a gyűlölet, irigység, rosszkedv felkorbácsolásában fognak bízni, hogy abban el tudnak érni egy olyan szintet, ami átszakítja a kormányoldal támogatottságát.

Azért mi sem most jöttünk a falvédőről. Tíz éve óriási külső és belső ellenszélben, bármilyen ellenzéki rész támogatása nélkül végezzük azt a nemzetépítő munkát, amit eddig csináltunk, így készülünk a továbbiakban is. A választópolgárok eldöntik, hogy ezt a munkát jól csináltuk-e, kapunk-e felhatalmazást a következő időszakra, vagy nem.

Úgy tudom, hogy közvetlenül a Mathias Corvinus Collegiumból érkezett az interjúra. Kifejtené pár gondolatban, hogy mi készül most az MCC-ben?

Szerintem ez egy nagyon fontos projekt. Tehetséggondozásra ilyen erőforrások és figyelem a rendszerváltoztatás óta soha nem hárult. Ha nem lennének túlzottan patetikus és nagy szavak ezek, akkor azt mondanám, hogy a modern kori Magyarországon a 19. századtól számolva sem kapott ilyen löketet a tehetséggondozás ügye.
Ezért hálásak vagyunk a magyar országgyűlésnek és kormánynak, és a Mathias Corvinus Collegiumot 25 éve létrehozó, alapító családnak, akik nélkül ez az intézmény nem tartana itt, ahol tart és nem állna ilyen lehetőségek kapujában, mint most.

A feladat nem kisebb, mint hogy a legtehetségesebb magyarok ügyét fel kell karolni szerte a Kárpát-medencében tízéves kortól egészen a nyugdíjba vonulásig.

Nekik egy olyan gyorsítópályát, lehetőséget, képzést kell biztosítani, amely révén el tudjuk érni, hogy lesz a 21. század közepén és második felében is a világra nyitott, nemzetközi tapasztalattal rendelkező, de elkötelezetten magyar, tehát nemzeti politikai, gazdasági és kulturális elit. Ez a misszió, aminek az első, talán legnehezebb lépéseit megtettük, felállt az új struktúra, létrejött az új finanszírozási konstrukció, az új szervezet és most jön az aprómunka, mind a szervezeti, mind az infrastrukturális építkezés terén.

Az interjút készítette:

Simon Tamás, Fúzió Hallgatói Közösség

Manapság rengeteget használjuk okostelefonjainkat, és olyannyira magától értetődőnek tekintjük ezt, hogy sokszor fel se merül bennünk, hogy a függőivé váltunk. És ha mégis? Hol húzódik a határ egészséges és függő között? El tudunk-e egyáltalán szakadni okostelefonunktól?

Nem tartom magam telefonfüggőnek, de biztos ami biztos, teszteltem magam: péntek reggel 7 órától vasárnap reggel 7-ig letettem az éjjeliszekrényemre az okostelefonom, és csak abban az esetben vettem a kezembe, ha valaki hagyományos telefonon hívott. Ez mindösszesen egyszer történt meg a 48 óra alatt.

A kísérlet élvégzésére egy olyan hétvégét választottam, amit a nyaralóban töltök, ami egy nehezítés, hiszen otthon könnyebb lenne alternatív elfoglaltságot keresni.

Tapasztalatok

Saját magam is meglepődve tapasztaltam, hogy

ki lehet bírni okostelefon nélkül a 48 órát.

Kiderült, hogy ha valaki sürgős ügyben keres, az úgyis fel fog hívni telefonon, mihelyt észleli, hogy nem kap választ Messengeren.

Senki nem sértődött meg azon, hogy nem válaszoltam neki azonnal.

A napi teendők elvégzése gördülékenyebben ment, mert nem kellett egy-egy Messenger üzenet miatt félbeszakítanom amit éppen csinálok.

A könyvet, amit már egy hete olvasok (eddig csak 20-30 oldalt olvastam el esténként) most sikerült 1 este alatt befejezni.

Vasárnap 7 órakor, a 48 óra letelte után megnéztem, hogy kik írtak nekem Messengeren vagy kik jelöltek meg egy posztban: az eredmény 17 Messenger üzenet és 1 Facebook posztban megjelölés. 1 óra alatt sikerült mindenkinek válaszolnom, illetve reagálnom.

Elgondolkodtató, hogy ha mindenkinek azonnal válaszoltam volna, csak 5 percre megszakítva amit éppen csinálok, az is mindössze 1 órába telt volna a 2 nap alatt?

Az okostelefon-használat teljesen normális és alapvető dolog. Jelentősen megkönnyíti a mindennapjainkat, de fontos hogy ne alakuljon ki függőség. Nagyon nem mindegy, hogy mennyi időnk megy el vele. Mindenképpen érdemes legalább egyszer tesztelni, hogy mennyi időt bírunk ki nélküle, ugyanis ezáltal is jobban megismerjük önmagunkat.

Szerzőinknek adtunk egy kihívást: szembesüljenek az okostelefon + internet + azonnali jutalmazásra kifejlesztett platformok jelentette függőségükkel. 48 órán keresztül minden, ami internet, tilos.

Kipróbáltad? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

Itthon vagy otthon? Mi a különbség a kettő között? Mert bizony van különbség, nem is kicsi! Ezt azonban csak az az ember értheti valóban, akire valaha is igaz volt, vagy jelenleg is igaz rá, hogy a szülőföldjétől, a szülővárosától, szülőfalujától, szülőházától távol él.

Hivatalos statisztikák szerint az elmúlt 15 évben csaknem 50 ezer ember települt át Ukrajnából Magyarországra. Ha ezeket az adatokat megnézzük, hamar kiderül, hogy ebből az 50 ezer emberből valójában mindössze 15 ezer azoknak a száma, akik véglegesen költöztek ki Magyarországra, a többi 35 ezer időszakosan él itt is, ott is. Ki munka, ki pedig tanulás céljából tartózkodik az anyaországban.

Nem is dobálóznék viszont tovább a számokkal. Ami a statisztikák helyett hitelessé teheti a gondolataimat, az az „át élés”. Nem az átélés, amikor a zongoraművész csukott szemmel, a fejét rázva játszik kifogástalanul egy Chopin darabot, hanem az „át élés”, amit én éltem és élek át sokszor. Félreértés ne essék, semmi rossz dolgot nem kell átélnem, nem vagyok a kárpátaljai magyarság mártírja, viszont nagy tétben fogadnék rá, hogy sok kárpátaljai honfitársam fog ferde szemmel nézni rám ezután a cikk után. Vállalom! Mégpedig azért vállalom, mert minden tettem és szavam mellett szilárdan kiállok.

Bennem és sok más – tanulás, esetleg munka céljából – kivándorolt, vagy időszakosan elvándorolt társamban kialakult egy olyan érzés az évek során, miszerint mi, akik eljöttünk, az otthonmaradottak szemében nem vagyunk teljes értékű kárpátaljaiak többé.

Tapasztalások nyomán alakult ez ki. „Csak azért mentél el, mert ott könnyebb”, hallottam már jó párszor ezt a mondatot. Két élményemet szeretném megosztani ezzel kapcsolatban.

Első élmény: egyetemista/főiskolás ismerőseimmel voltam egy ungvári étteremben. A társaság többsége otthon, Kárpátalján élt és tanult, ketten-hárman lehettünk, akik az anyaországban élők és tanulók/dolgozók táborát erősítettük. A beszélgetés során szóba került az ukrajnai helyzet, a nehéz megélhetés, az alacsony bérek, amiket persze mi, budapesti diákok is erős kritikákkal illettünk. Jött is rögtön az egyik otthon élő sráctól az erős megjegyzés: „Igen, ti pont ezért mentetek el innen, mert itt sokkal nehezebb”.
Persze, mindenkinek szíve joga erről azt gondolni, amit akar, és tényleg vannak olyanok, akik „csak” ezért mennek el otthonról, de akik pont nem emiatt, vagy pont emiatt, de jelentősebb okként a kívülről való változtatni akarás jegyében jöttek el, azok számára szívbe markoló tud lenni egy-egy ilyen megjegyzés.

Második élmény: nem közvetlenül nekem mondták, de fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol elhangzott ez a mondat: „Aki akar, az itthon is tud boldogulni, az itthon is meg tudja valósítani önmagát, ahhoz nem kell Magyarországra menni.” Szomorú lettem, viszont nem gondolom, hogy egy kárpátaljai, de Magyarországon start-up céget működtető programozó, aki a nehéz időkben szájmaszkokat küld Kárpátaljára, ne tenne legalább annyit a közösségért, mint egy magát otthon megvalósító ember.

Minden tiszteletem a Kárpátalján maradt, az ott élő, tanuló, dolgozó, vállalkozó magyaroké. Hősök vagytok, a mindennapok hősei!

De! Mert ide kell, hogy tegyem ezt a szócskát. A határ túl oldalán sincs ám kolbászból a kerítés. Nehéz. Nehéz erről beszélni és írni, úgy, hogy közben senkit nem akarok megbántani. Mi, akik eljöttünk, mi is meghoztuk a magunk áldozatait. Mert igenis áldozat az, hogy ott kellett hagyjuk a szülőföldünket, mert nem láttunk otthon teret az álmaink megvalósításához. Igenis áldozat az, hogy ott kellett hagyjuk szüleinket, testvéreinket, nagyszüleinket, otthon lévő barátainkat. Áldozat az is, hogy nincs kapacitásunk arra, hogy hétvégenként hazamenjünk egy tányér „vasárnapi” levesért.

Persze, tudom, nem mindenki úgy jön el, hogy vissza akar térni. De kérdem én, Ő kevésbé lenne magyar? Kevésbé nyíregyházi az, aki nyíregyháziként Budapesten dolgozik? Kevésbé beregszászi az, aki beregszásziként Ungváron tanul? Egyáltalán kinek a tisztje ezt eldönteni?

Na, és mi van azokkal, akik csak időszakosan vándorolnak el Kárpátaljáról? Mi van azzal a fiatallal, aki a jövőbeli kárpátaljai vállalkozása beindításához, tőketeremtés céljából megy el külföldre évekre? Neki meg van bocsájtva az a néhány év, ami alatt nem a szülőföldet gyarapította?

Felesleges, mégis, kimondatlanul is jelen lévő vita, feszültség van az otthon maradottak és az elvándoroltak között. Lehet tagadni, lehet ferdíteni, de mindenki tudja, érzi, ez van. Viszont nem kellene, hogy legyen.

Nálam sokszor már közhely számba megy az a mondat, mi szerint mindenkinek tiszteletben kell tartania a másik ember döntését. Akár közhely, akár nem, ez így van!

A határon innen, az anyaországból is lehet, sőt kell segíteni Kárpátalját, hiszen szülőföldünk, bölcsőnk az az elszakított terület.

Amivel a fentebb említett, lappangó feszültséget fel lehetne oldani – véleményem szerint – az az összefogás, mert egy nemzet vagyunk.

Magyar és magyar közt nem szabad különbséget tenni. Közösen egy olyan pályára lehetne állítani Kárpátalja és a kárpátaljai magyarság fejlődését és előmenetelét, melyhez egyaránt hozzá tud járulni az is, aki otthon maradt és az is, aki elvándorolt.

Nem is gondolnánk, mennyire nagy szerepe van mindkét tábornak a haladás és a határon túli hang hallattatásában. Fogjunk hát össze! Ne legyen ellensége a magyar a magyarnak. Különösen ott ne, ahol kevesen vagyunk és valljuk be, még szívesen se látnak minket.

Távol álljon tőlem, hogy megmondóember szerepében akarjak tetszelegni. Soraim pusztán eszmefuttatások, amiket már rég papírra akarok vetni. Elfogadom, ha valaki nem ért velem egyet, elfogadom, ha valaki teljesen másképp látja ezt, vagy egyáltalán nem is lát, vagy érez a leírtakhoz hasonlót. Fontosnak tartom azonban, hogy ez az oldal is megszólaljon ebben a témában.

Amit végszóként ismét ki szeretnék emelni, az az összefogás: egymással, az anyaországgal, más elcsatolt területek magyarjaival, mert enélkül nincs előrelépés.

„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”
- Wass Albert       

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

Az Index magát független médiumként határozza meg, és azt hiteti el az emberekkel, hogy a létezése alapvető a magyar médiapiacon ("Nincs másik"). Azt sugallja, ügyesen, mert sokan vallják ezt, hogy ha nincs Index, akkor a magyar demokrácia sérül. Én úgy gondolom, hogy az Index nem független, és a létezése sem a demokrácia indikátora.

Ha végig nézünk a cikkeken, nem kell ahhoz Nobel-díjas kutatónak lenni, hogy észrevegyük, az Index nem szereti a magyar kormányt. A cikkeik jelentős részében a kormányt támadják, szinte katonai fegyelemmel, mint ha mindenkinek meg lenne mondva, mit kell írnia.

Ha ez egy független hírforrás lett volna, akkor biztosan lehetett volna olyan bejegyzéseket is találni, amelyek a kormány egyes intézkedéseit méltatják.

Ráadásul, ha itt független újságírók dolgoztak, akkor miért mondtak fel csak azért, mert nem az általuk preferált főszerkesztő maradt? A munkahelyeken nem az alkalmazottak választják meg a főnököt.

Egy kisebb tömeg dolgozott az Indexnél: ennyi ember nem csoda, hogy azonnal tudott mindenre reagálni. A mennyiség azonban nem egyenlő a minőséggel, sőt! Ahogyan a sorozatgyártott popszámokat sem a zseniális zenei megoldásokért hallgatjuk, az Indexet sem a komoly elemzésekért, esetleg érdekes véleménycikkekért olvasták sokan, mivel nem ez volt a jellemző tartalom az oldalon.

Az Index fő erőssége az azonnali reakció volt szinte mindenre, ezért érezték az olvasók azt, hogy nem maradnak le semmiről.

A tágabb jobboldalon ez hiányzik: az Origo/888/Vadhajtások egyes területeken területen nagyon is jól teljesít, ugyanakkor én ezeknél nem érzem azt, hogy mindenre azonnal reagálnak.

A másik, amiről már korábban írtam, a hírtípusok: az Indexen olvashattam például a Fjallraven Classic túráról. Akármennyire sztereotípia azt, hogy Kanken táskát csak a nagyvárosi liberális fiatalok hordanak, kivételek mindig vannak, én is ilyen táskát hordok a hétköznapokban, pedig én jobboldali és konzervatív vagyok. Én az ilyen cikkek miatt tévedtem az Indexre, mert érdekelt, hogy milyen egy Fjallraven túra. Az Origo-n sporthír túladagolást, a 888-on politika túladagolást kapok, a Vadhajtásokat pedig a legtöbben azért olvassák, mert szabadon, ha erősen is leírják néha azt, amit sokan gondolunk.

Édesanyámmal beszélgettem a napokban az Indexről, hogy ő miért olvasta, a válasz röviden ugyanez volt: érdekes életmódcikkek, amiknek nincs köze a politikához. Ez volt az Index erőssége, ezt az űrt kellene amúgy is betöltenie a jobboldali médiának, hiszen

egy jó bükki kirándulás, vagy egy filmkritika nem politikai kérdés, nem ideológiai kérdés, hanem szükséglet.

Az édesanyám példája azt is jól mutatja, hogy az Index olvasóinak nagy része nem politika miatt, nem az eszmeisége miatt szeretett Indexet olvasni, hanem azok az írások miatt, amik érdekes dolgokat mutattak be.

Az biztos, hogy lesz idővel olyan médium, ami betölti ezt az űrt, és az is biztos, hogy nem lesz független, hiszen

minden szerkesztőségnek van egy közös szellemisége.

A kérdés csak az, hogy a konzervatív vagy a liberális oldal fogja előbb kiaknázni az Index esetleges visszaszorulása által kapott nagy lehetőséget arra, hogy frissüljön a magyar médiapiac. Túlzottan uralja az online hírközlés világát, így új, magyar híroldalaknak nem sok esélye van.

Esély nyílhat új, Indextől eltérő szellemiségű, közéleti témákban erős médiaprojekteknek, fiatal újságíróknak, akiket akár a konzervatív álláspontjuk miatt nem vettek volna fel dolgozni az Indexhez. Én szeretném, hogy kialakuljon egy olyan kozervatív médium, ahol sok érdekes, politikamentes tartalmat is elérhetek.

Az Ideológiák Tárháza egy egyre nagyobb követőtáborral rendelkező, oktató jellegű videókat készítő Youtube csatorna. Jellemzője a szórakoztató, figyelemfelkeltő stílus, témáját tekintve a magyar videósok között egyedi projekt. Én minden feltöltésüket nézem, mert nincs olyan általuk készített tartalom, aminél úgy éreztem volna, hogy csak az időmet pazarlom, vagy pótcselekvésként tekintem meg. Azonban felmerült bennem pár kérdés, olyanok, amik egyrészt személyesen is érdekeltek, másrészt kapcsolódnak valamilyen szinten a közélethez. Emailben vettem fel velük a kapcsolatot, az interjút Robinnal, a csatorna főalakjával készítettem el.

Mit lehet tudni rólatok, miért és milyen céllal kezdtetek videókat készíteni? Az első kérdésre a választ a csatorna egy másik készítője, Ritter fogalmazta meg:

Az csatorna 2016-ban startolt a Youtube-on, miután Robinnak egy elfogult, ideológiákról szóló pártkiadvány került a kezébe. A benne lévő elfogultság és szubjektivitás viszont annyira felbőszítette, hogy készített egy videót, amiben igyekezett objektíven és szakszerűen beszélni a témáról. A hirtelen felindulás ezzel alább is hagyott, viszont a szabadidejének hiánya miatt több, mint két évig inaktívvá vált. Ám, mivel még ennyi idő után is érkeztek támogató, bátorító kommentek a videó alá, Robin visszatért a hobbijához, és 2018 nyarán több új, ideológiákat bemutató videót is feltöltött, melyek váratlan sikerét látva újragondolta az IT koncepcióját. A cél maradt a régi, vagyis a politikai témák objektív bemutatása az egyre inkább trash-tengerré váló Youtube-on, de szükség volt a minőségi előrelépésre és megújulásra is, ezért másokat is bevett a projektbe; a feladatok megosztásával pedig sikerült emelnünk a színvonalat. Időközben a csatorna témáját is kibővítettük, az ideológiák mellé csapva filozófiai, vallási, történelmi, társadalmi, szimbolikai és konteós témákat is.

Kiemelt szerepet kapott a stílus, mivel általa könnyebben befogadható az a viszonylag nagy mennyiségű adathalmaz, amit egy-egy videóba sűrítünk.

A szupergyors információáramlás és tolongó vizuális ingerek világában, a sokak szemében unalmasnak és száraznak tartott ideológiatörténetet csak a szórakozással ötvözve lehet emészthetővé tenni. Persze van egy kisebbség, akiknek pont emiatt nem tetszik a csatorna, de számukra ott vannak a könyvek, nem igaz?

Melyiket tartjátok a legjobban sikerült anyagnak? Miért pont azt?

Jelenleg a Politikai Gyorstalpalóra vagyunk a legbüszkébbek, mivel a visszajelzések szerint egy ilyen alaptémát is sikerült szórakoztatóan és közérthetően bemutatnunk. Persze negyedórában aligha lehet kitárgyalni a politika mibenlétét, ennek ellenére többen azt írták, hogy a videónk olyan kifejezések jelentését tisztázta, amikkel az ember szinte minden nap találkozik, mégis sokakban homályos és előítéletes kép él ezekről.

A párbeszéd alapja a másik álláspontjának megértése, ezért ma már a csatorna kvázi bemutatkozó videójaként tekintünk erre az anyagra.

A politikailag korrektség szélsőség, ugyanakkor a nyugati világban komoly mértéket ölt. Szerintetek hosszútávon milyen problémákat fog okozni, illetve leküzdhető-e?

A PC eredetileg jó céllal indult, de mint mindennek, végül ennek is kialakult a szélsőséges formája, ma pedig már leginkább politikai bunkósbotként használják.

Az utóbbi időben az emberek érzékenysége fontosabbá vált, mint az igazság kimondása – tehát amennyiben sértőnek találják egy másik ember véleménynyilvánítását, arra politikai boszorkányüldözéssel reagálnak.

Ez hosszútávon a vitakultúrát öli meg, mivel egyre nagyobb nyomásgyakorlással igyekszik meggátolni, hogy az emberek a megadott ideológiai kereteken kívüli gondolatokat fogalmazzanak meg. Ezek a keretek pedig a politikai polarizáció miatt szűkösebbé válnak, így egyre többen találják magukat azokon kívül. A világnézeti szakadékok elmélyülése és ezáltal a másik oldal démonizálása fokozatosan ellehetetleníti a diskurzust, mivel, ha ezen logika mentén gondolkozunk, akkor nem vitatkozunk, mert ezzel teret adnánk az ellenfélnek, és azzal már valamelyest az ő szekerét tolnánk. Ez széles társadalmi frusztrációt, bezártságérzetet és az emberek közötti teljes elidegenülést okozza. Mi ugyanakkor bízunk abban, hogy kimaradunk ezekből a harcokból – de nem kerüljük a témákat – hiszen az elfogulatlan tájékoztatás mindenkinek az érdeke.

Van olyan filmalkotás, esetleg könyv, amit tudtok ajánlani a fiataloknak, hogy tájékozottabbak legyenek ideológiák terén?

Nem gondoljuk, hogy hiteles lenne éppen nekünk egy adott könyvet ajánlani, hiszen mindig is a több forrásból való, nyitott tájékozódás hívei voltunk. Éppen ezért nem egy adott művet, hanem egy elvet ajánlunk: ha bármilyen filozófiáról vagy ideológiáról akartok ismereteket szerezni, akkor elsősorban mindig az adott filozófia vagy ideológia vezéralakjainak műveit tanulmányozzátok, és csak másodsorban a kritikákat. Az eddigi munkánk során azt látjuk, hogy leginkább ez a hozzáállás segíti elő az objektív értést, és egyben fel is készít arra, hogy hiteles és önálló kritikát alakítsunk ki az adott eszmerendszerrel szemben.

Mennyire okoz nehézséget a függetlenség megtartása? Kerestek már meg titeket politikai, esetleg vallási vagy filozófiai körök?

Azt is mondhatnánk, elébe mentünk a dolognak, ugyanis általában mi keressük meg azoknak az ideológiáknak a képviselőit, amelyekről videót szeretnénk készíteni.

Az objektivitásra való tudatos törekvés miatt nem okoz nehézséget a függetlenség, konkrét érdekkörök pedig még nem környékeztek meg minket.

Ha ez megtörténne, jobb, ha előre tudják, hogy nagyon szeretjük a pénzt, a megfelelő kompenzációért cserébe pedig szinte bármire hajlandóak vagyunk. No, de a viccet félretéve: nem akarjuk, hogy bárki befolyásolja a munkánkat. A videóinkon nincsenek hirdetések, nem vállalunk szponzorációkat, helyette közösségi finanszírozásból fejlesztjük a csatornát. Tervben van az ideológiákról szóló könyvköteteink kiadása, illetve különböző, egyéni témákban már e-könyvek is előkészületben vannak. A támogatóknak ezúton is köszönjük a fejlődéshez való hozzájárulást.

A konteók jelenthetnek veszélyt a társadalomra, vagy maguktól elhalnak valóságtól teljesen elrugaszkodott elméletek?

Nem általánosságban a konteók jelentik a veszélyt, hanem az egészen elborult és abszurd összeesküvés-elméletek. Mi csak a szélsőséges és káros elméletekről készítettünk kevésbé komoly, ám annál cinikusabb hangvételű videókat. Ettől függetlenül elismerjük, hogy az ember ösztönösen gyanakvó lény, és soha nem fogunk amellett érvelni, hogy mindent feltétlenül el kell hinni az éppen regnáló hatalmaknak. Az arany középút elvét jó, ha észben tartjuk ezen a téren is.

A legutóbbi összeesküvés-elmélet szerint a koronavírus egy a háttérhatalom által kitalált dolog, amivel rákényszerítenek minket a „gondolatainkat befolyásoló orvosi maszkok” viselésére. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a közösségi médiában mégis rohamosan terjed, és szomorú látni, hogy emberek tízezrei hiszik el, ezzel kitéve saját magukat és embertársaikat a vírusfertőzés veszélyének.

A konteók általában így működnek: nem közvetlenül okoznak kárt, hanem közvetetten sugallnak olyasmit, amiből később problémák adódnak.

Mindig az új elméletek a népszerűek, a régiek pedig háttérbe szorulnak. Viszont, amikor éppen nincs új, felkapott elmélet a láthatáron, akkor az adott konteóvezérek előveszik a poros polcról a régi, jó öreg teóriákat. Szóval, nem halnak el, csak egy idő után még ők is megunják ezeket, ezért újradolgozzák, majd ismét népszerűvé teszik őket. Néhány konteós csoport legutóbbi akciózása után már úgy gondoljuk, hogy tennünk kellene valamit az internetes álhírek terjedésével szemben, de ez még a jövő zenéje.

Emlékeimben az én 2006-om 2004-ben kezdődött. A családommal Karcagról Budapestre menet, az autóban rádiót hallgatva csapta meg a fülemet a hír, mi szerint Medgyessy Péter, akkori miniszterelnök lemondott, és helyét Gyurcsány Ferenc vette át. Sokan belső puccsot emlegettek. Bár akkoriban még nem politizáltam sokat, már gyerekként is érdekesnek és kifogásolhatónak találtam, hogy valaki a sajátjain átlépve ragadja magához a hatalmat.  

Már egészen kisiskolás korom óta követem az ország közéleti eseményeit. Többek között tudtam már akkoriban is, ki az a Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Sólyom László.

Ha az akkori Gyurcsány Ferencre gondolok, az őszödi beszéd előttről emlékeimben még a kampányvideója jelenik meg, melyben hol egy autóban, hol országjárásait bemutatva hangzatos célokat és programokat fogalmaz meg.

Majd eljött 2006 ősze, mikor is kiszivárgott az őszödi beszéd és zavargások törtek ki az országban.

Ez családban, általános iskolában egyaránt téma volt. A közvetítéseket a televízió képernyője előtt ülve követtem éjszakába nyúlóan a szüleimmel.

Amit kisiskolásként ezekből felfogtam, hogy van egy miniszterelnökünk, aki az őszödi beszéde és az abból kiragadott, fenti idézet alapján felfedi, hogy folyamatos hazugságaival teljesen tévútra terelt egy egész országot. Nem kicsit, nagyon!

Az ország pedig reagált, melyre hamar érkezett is a válasz: lovasrohamok, rendőri túlkapások, gumilövedékek, könnygáz - dolgok, melyeknek sosem lett volna szabad megtörténniük.

A mai napig az egyik legnehezebben felfogható dolog számomra, hogy Gyurcsány Ferenc a zavargások és az erre reagáló, hibás lépéseinek sorozata után sem mondott le az ország vezetéséről. Egészen hosszan, a világválság Magyarországra való begyűrűződéséig kitartott.

Az ország fellélegezhetett, de korai volt az öröm: az ország Ferije, mert ugye így ismeri őt a jelen, politikából szemezgető fiatalsága, újra elkezdte építeni karakterét. Humorával, komikus, stand-upos képességeivel sikeresen elérte fiatal Instagram és Facebook követőit. Brandet épít, főz, ruhákat, ajándéktárgyakat osztogat.

Akik fejében 2006-ról csak homályosak az emlékek, könnyen figyelmen kívül hagyják a modern, barátságos, humoros politikus imázsa mögött megbúvó kőkemény tényeket.

Milyen gyorsan felejtünk?

Őszintén bevallom, ma már én is átnézem Feri foci tippjeit, nevetek Instagram posztjain, megmosolygom az ismerőseim vele lefolytatott Messenger beszélgetéseit, de a végén mégis emlékeztetem magam arra, hogy ki volt ő, és ki még mindig.

Érdekes, hogy a politika velem és a hozzám hasonlókkal ellentétben milyen gyorsan felejt: az a baloldal, amit hosszú időre maga Gyurcsány Ferenc lehetetlenített el és robbantott szét, most újra összefog vele.

Tegyük azt, amire akár közeli, akár távoli történelmünk ismerete képessé tesz bennünket: emlékezzünk és tanuljunk! Bőven elég volt egy 2006!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban.

Írnál róla? szerkesztoseg@reakt.hu

Borító: Budapest, 2006. szeptember 19. A tüntetők ostromolják a Magyar Televízió bejáratát. (MTI-fotó: Kovács Tamás)