Reaktor

Az első kérdésem az lenne, hogy mikor találkoztál először az internettel? És hogyan vált ez a kutatási témáddá?

Mikor találkoztam először az internettel? Ez nagyon jó kérdés. Biztos, hogy a ’90-es években volt. Teljesen világosan emlékszem a betárcsázós internet hangjára, arra a jellegzetes tütütütü zajra, amit a fiatalabb generációk már nem is ismernek. Akkoriban a telefonvonalon futott az internet, tehát ha interneteztél, az azt jelentette, hogy a család többi tagja nem tudott telefonálni, sem mást csinálni. Így ez nagy privilégium volt.

Arra, hogy pontosan milyen oldalakat látogattam, most próbáltam többször visszaemlékezni, de nem igazán ugrik be. Amire viszont tisztán emlékszem: nagyjából ’99 tájékán lehetett, amikor megcsináltam az első e-mail accountomat, az akkori Prímposta nevű szolgáltatónál. A címem tofalvi@webmail.hu
volt, ami utána még jó néhány évig élt.

Ha rögtön elkezdjük teoretizálni, hogy mit jelentett az első találkozás az internettel a ’90-es években, akkor azt mondanám: leginkább egy új kommunikációs forma volt. Egy olyan mozgás indult el, amelyben egyre inkább elszakadtunk a materiális levelek küldözgetésétől, és biteket kezdtünk el továbbítani. Az e-mail akkoriban még nem hivatalos kommunikációs csatorna volt, sőt, inkább barátokkal, ismerősökkel lehetett rajta kapcsolatot tartani.

Persze már léteztek azonnali üzenetküldő szolgáltatások is, például az MSN Messenger, de az igazán pár évvel később jött be. A ’90-es évek végén az e-mail volt az elsődleges digitális kommunikációs forma. Emellett talán még az SMS volt jelentős, bár abban viszonylag kevés karakterben lehetett csak írásban kommunikálni.

És ennyire elkápráztatott az internet, hogy már az első pillanattól tudtad: szerelem, és ezzel szeretnél foglalkozni? Vagy hogyan jött az, hogy ez lett a mindennapjaid jelentős része?

Ilyenkor sokan szeretik azt mondani – részben a saját előrelátásuk dicséretére, részben az emlékhűség építése miatt –, hogy ők már akkor tudták. Pedig nagyon kevés ember állt bele abba, hogy azt mondja: egy olyan technológiában látta a jövőt, ami azóta teljesen eltűnt.

Nekem is van ugye ez a digitális és online médiatörténeti archívum, amit a munkatársaimmal közösen csinálok. Ott olyan embereket interjúvolunk meg, akik a korai magyar internet fontos szereplői voltak. És ott is nagyon kevesen vallják be nyíltan, hogy például a 2000-es évek elején inkább a CD-ROM-ban látták a jövőt, mint az internetben. A legtöbben mindig retrospektíven határozzák meg valaminek a fontosságát: most már tudjuk, hogy fontos volt, tehát biztos akkor is úgy éreztem. Pedig szerintem ezt nem mindenki érezte így.

Én biztosan nem voltam akkoriban elvarázsolva. Nem láttuk, hogy mi lesz ebből tíz-húsz év múlva. Inkább azt láttuk, ami akkor éppen volt. És mi volt akkor? Egy felület, amibe be tudtál lépni, és olyasmi dolgokat tudtál nézni, mint egy Outlookban. Az egyetlen különbség az volt, hogy fent volt az interneten. Számunkra ez nem volt hatalmas csoda.

Ráadásul minden elvárás igazodott az akkori körülményekhez. Emlékszem, mekkora lépésnek számított, amikor már 10 megás csatolmányt lehetett küldeni e-mailben. Aztán 20 megát. Ezek a tárhely- és kapacitásbővülések voltak akkor a fő motívumok: „Úristen, hogy növekszik az internet!”

Számomra igazán 2005–2006 táján lett izgalmas az internet. Akkor kezdtem el az újságírói pályámat: kommunikációs újságíróként dolgoztam a doktori mellett, és a Kreatívnál írtam cikkeket. Az egyik első megbízásom a Web 2.0 céges térnyeréséről szólt: arról, hogyan reagálnak a vállalatok erre az új, interaktív, a felhasználók által alakított internetre. Ez kezdett igazán érdekes lenni.

Ezután jött mellé a zene szempontja is. Akkoriban volt a Myspace, az első olyan közösségi felület, ahol zenét lehetett hallgatni, megosztani, ismerkedni, beszélgetni róla. Ezzel kezdtem el foglalkozni kutatóként, és egyre jobban beleástam magam.

Ahogy teltek az évek, új izgalmak jöttek: például a platformizáció kérdése. De számomra mindig nagyon érdekes visszatekinteni is: az utóbbi tíz-húsz évben mi változott, és mi maradt meg gyakorlatilag ugyanúgy, csak kicsit más köntösben.

Szerintem tök jól kitárgyaltuk, milyen volt a régi internet. Te úgy fogalmaztál, hogy „azóta elromlott az internet”. Ez nagyon érdekes kép, mert ez alapján valaha volt egy egészséges internet. Ezek szerint van egyfajta „betegség”, ami által elromlott, és még az is kérdés, hogy egyáltalán megjavítható-e. Mit gondolsz erről?

Egy apró korrekcióval élnék. Lehet, hogy arra az előadásomra utalsz, ahol arról beszéltem, hogyan lehet értelmezni ezeket a narratívákat, hogy „elromlott az internet”. Fontos hozzátenni, hogy én nem gondolom, hogy ténylegesen elromlott volna. Inkább úgy látom, hogy ez egy rendkívül érdekes diskurzus, ami mostanában nagyon erősen előkerült: sok irányból jön az a vélemény, hogy az internet elromlott.

Amire közvetlenül építettem a gondolatmenetet, az Cory Doctorow kanadai médiaguru és sci-fi író híres írása volt. Ebben a „shittification of the internet” kifejezést használta, amit magyarul elég találóan „elszaródásnak” fordítottak. A TikTok kapcsán írta meg ezt a véleménycikket. Röviden a logika: amikor egy új platform megjelenik, az elsődleges célja az, hogy a felhasználóknak kedvezzen. Olyan funkciókat, lehetőségeket kínál, amelyek miatt minél többen jönnek, és aktívan ott maradnak.

Aztán jön az a fázis, amikor a sok felhasználót valamilyen módon monetizálni kell. Be kell vonni a vállalati szférát, főként a hirdetőket. És minél inkább a vállalatok kerülnek a fókuszba, annál kevésbé a felhasználók. Mostanra tényleg ott tartunk, hogy felmész az internetre, és kapkodnod kell a fejed a süvítő hirdetések között, hogy egyáltalán eljuss olyan tartalomhoz, amit nem egy algoritmus tolt eléd azért, hogy utána hirdetést tudjon értékesíteni. Innen nézve jogosnak tűnhet az a vélemény, hogy az internet elromlott.

Én viszont inkább egy másik értelmezést ajánlok. Azt, hogy nézzük meg, kik vannak fent ma az interneten, és kik voltak fent 20–30 évvel ezelőtt. Akkoriban nem az „elszaródás” volt a fő narratíva, hanem az elképesztő utópikus optimizmus: az internet majd mély, transzformatív hatással lesz az emberek életére és a tudásfelhalmozásra. Ma ehelyett inkább pániknarratívák dominálnak: mit fog tenni az AI, hogyan támogatja a hamis információk terjedését.

Amikor valaki azt mondja, hogy a fake news korszaka az internettel köszöntött be, abban van egy implicit állítás is: hogy korábban a fake news vagy nem létezett, vagy nem volt fontos. De ez egyszerűen nem igaz. A fake news mindig is fontos jelenség volt.

Én inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor az internet elkezdődött, a felhasználói bázisa rendkívül szűk réteg volt. Magyarországon ’95 környékén, amikor elindult az Internetto, az első naponta frissülő magyar online újság, kb. 70 ezer embernek volt hozzáférése. Ez volt a teljes célközönség. És kik voltak ők? Többnyire városi, azon belül nagyvárosi, magasan iskolázott, magas anyagi státuszú, jellemzően fiatal emberek, akik ráadásul nyitottak voltak a technológiai újdonságokra.

Az internet nagyon drága volt: kellett számítógép, előfizetés, modem. Ez egy költséges „luxus” volt. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy a világ szinte minden pontján van internet, kivéve a legszegényebb, legdepriváltabb rétegeket. Filléres okostelefonokkal is fel lehet csatlakozni. Ez azt jelenti, hogy az internet tartalmainak tükrözniük kell ezt a hatalmas különbséget.

Akkoriban egy geek elit közönség platformja volt, ma pedig a mindennapi életünk szinte minden aspektusát ott éljük. Ez pedig nyilvánvalóan gazdasági és üzleti struktúraváltással is jár egy neoliberális kapitalista rendszerben. Minél inkább beépül az életünkbe, annál inkább próbálnak a platformcégek profitálni belőle. Gyakorlatilag életünk minden pillanatában adatot gyűjtenek rólunk, amelyre hirdetéseket építenek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet beszélni a platformcégek sokszor etikailag vagy politikailag is megkérdőjelezhető tevékenységeiről. Elég a Cambridge Analytica-botrányra vagy a Facebook/Meta ügyeire gondolni. Ezekkel foglalkoznunk kell.

De ami felett gyakran elsiklunk, az az internet társadalmi-kulturális beágyazottsága. Az, hogy valójában az emberi tömegek és viselkedések döntik el, hogyan néz ki az internet. Nem pusztán a technológia „mókolgatása” határozza meg, ahogy a determinista narratívák állítják, hogy a technológia irányítja a társadalom reakcióit.

Ez a teljes beszélgetés rövidített összefoglalója

A csendes-óceáni térség lakói jól tudják, hogy a tájfunok az élet szerves részei. Mégis, időről időre felbukkan egy-egy olyan vihar, amely erejével és pusztításával kiemelkedik a megszokottak közül. Az idei, Ragasa névre keresztelt szupertájfun pont ilyen volt: Ázsián végigsöpörve százezreket kényszerített a menekülésre, infrastruktúrákat bénított meg, és sajnos emberáldozatokat is követelt.

Mi is az a szupertájfun?

A szupertájfun a trópusi ciklonok legerősebb kategóriáját képviseli a Csendes-óceán nyugati térségében. A meghatározás szerint akkor beszélhetünk szupertájfunról, ha a folyamatos szélsebesség meghaladja a 240 km/órát. Ez a kategória nagyjából megfelel az Atlanti-óceán térségében alkalmazott 4-es vagy 5-ös erősségű hurrikánnak. A szuperájfunok akár órák alatt képesek teljes településeket elpusztítani az óriási széllökések miatt keletkező hullámokkal, és az óriási esőzések következményeivel.

Műhold felvétel a Ragasaról. Kép forrása: CIRA

Fülöp-szigetek

A Ragasa a Fülöp-szigetek térségében erősödött szupertájfunná, és rövid időn belül a 2025-ös év legerősebb viharává vált. A szél sebessége elérte a 265 km/órát, miközben hatalmas hullámokkal és özönvízszerű esőzéssel csapott le a szigetországra. Már itt is több halálos áldozatot követelt: halászok vesztek a tengerbe, földcsuszamlások sodortak el falvakat, és a mezőgazdaság is súlyos károkat szenvedett.

Kép forrása: South China Morning Post

Tajvan

A legsúlyosabb hatás Tajvan keleti részét, Hualien megyét érintette. Itt egy korábban földcsuszamlás által eltorlaszolt hegyvidéki patak vizéből keletkezett természetes tó szakadt át. A mintegy 91 millió tonna víz hirtelen zúdult le a hegyoldalakról, letarolva a településeket. A víz ereje szinte cunamit idézett: házakat, autókat, hidakat ragadott magával. Legalább tizennégy ember életét vesztette, sokakat pedig eltűntként tartanak nyilván. Különösen az idősebb lakosság szenvedett, akik mozgásképtelenségük vagy az információhiány miatt nem tudtak időben menekülni

Kép fprrása: South China Morning Post

A helyiek közül sokan úgy érezték, nem kaptak megfelelő figyelmeztetést a kormánytól, pedig a katasztrófa megelőzhető lett volna. Bár a hatóságok korábban jelezték a veszélyt, a kiürítés nem volt kötelező, így sokan maradtak otthonaikban.

Hongkong és Makaó: modern metropoliszok a természet fogságában

A Ragasa Hongkongot és Makaót sem kímélte. A hatalmas szél kidöntötte a fákat, leszakította az állványzatokat, és óriási hullámokat korbácsolt. A közösségi médiát bejárták azok a felvételek, amelyeken egy luxushotel üvegajtajait zúzták be a hullámok, majd a lobbyt percek alatt elárasztotta a víz. Több mint száz ember megsérült a városban, ahol ugyanakkor a jól kiépített vízelvezető rendszer megakadályozta a még nagyobb katasztrófát.

Makaó, a világ legsűrűbben lakott városa, szintén súlyosan megsínylette a vihart: az utcákon derékig érő víz hömpölygött, a lakosokat mentőcsónakokkal evakuálták.

Kína

Kína déli partvidékén, különösen Guangdong tartományban, több mint 1,8 millió embert telepítettek ki a hatóságok, mielőtt a Ragasa partot ért. Zhuhai városában a vihar ereje olyan nagy volt, hogy az utcák kiürültek, a rendőrség hangosbemondóval figyelmeztette az embereket, miközben az épületek ablakai recsegve próbáltak ellenállni a szélnek. Az állam logisztikai gépezete gyorsan reagált: homokzsákok védték az üzletek bejáratait, menekülőközpontokat nyitottak, és elővigyázatosságból fákat vágtak ki, hogy csökkentsék a katasztrófa kockázatát

Vietnam

Ahogy a Ragasa nyugat felé haladt, ereje fokozatosan csökkent, de még mindig komoly esőzéseket és áradásokat okozott. Vietnam kormánya azonnal készültségbe helyezte a mentőalakulatokat, és kiemelt figyelmet fordított a gátak, hidak és kórházak védelmére. A halászokat a kikötőkbe rendelték, a repülőjáratokat pedig törölték vagy átszervezték. A vihar ugyan legyengült, de az általa hozott csapadék továbbra is fenyegetést jelentett a mezőgazdaságra és a hegyvidéki településekre

Vietnami előkészületek. Kép forrása: VOV Media

A Ragasa pusztítása túlmutat a természeti katasztrófán. A szakértők évek óta figyelmeztetnek arra, hogy a klímaváltozás miatt a tájfunok erősebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. A melegebb tengervíz több energiát ad a viharoknak, a nedvesebb légkör pedig hevesebb esőzéseket hoz. Hongkong például évente átlagosan hat tájfunt tapasztal, 2025-ben azonban a Ragasa már a kilencedik volt. Ez a tendencia nemcsak a lakosság biztonságát, hanem a városok infrastruktúráját és gazdaságát is új kihívások elé állítja

Az építési szabványok, amelyeket korábbi éghajlati adatokra alapoztak, már nem biztos, hogy elegendőek a jövő viharainak kivédésére, ezt a Ragasa is bizonyította, melynél akár még erősebb viharokra is számíthatunk.

A 2010-es években számos európai energetikai cég fogalmazott meg stratégiai irányelveket melyek a megújuló energiaforrások felé történő eltolódást és a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivezetését célozták. A magyar energetikai szektorban is érződött ez a trend, de kijelenthető, hogy globális szinten a dán Ørsted példája az egyik legszélsőségesebb, hiszen a cég nem csupán üzleti profilját, de nevét is lecserélte. Ebben a cikkben az Ørsted történetén keresztül mutatom be az elmúlt bő fél évszázad energiaszektort érintő legfőbb trendjeit.

A fosszilis energia kora

A Dansk Naturgas A/S-t 1972-ben alapították azzal a céllal, hogy olajat és gázt termeljen ki az Északi-tengeren. Rövidesen a cég nevét DONG-ra változtatta, mely a Danish Oil and Natural Gas rövidítése volt, utalva a fosszilis energia domináns szerepére a cég tevékenységében. A DONG stratégiai szempontból kiemelt fontosságú volt a dán állam számára, hiszen a dán energiabiztonság és energiaellátás jelentős részben a cégtől függött. Az 1990-es és 2000-es években a szén-, olaj- és gázportfólió jellemezte a DONG-ot, így ez az időszak tekinthető a fosszilis dominancia tetőpontjának. 2006-ban a cég számos más dán energetikai cég felvásárlása mellett döntött, a cégcsoport neve DONG Energy lett.

A fosszilis energia kora a 2000-es évektől kezdődően egyre inkább szemmel láthatóan a végéhez közeledett, melyet jól jelzett a számos európai uniós környezetvédelmi törvény és a társadalmi nyomás is, mely a DONG Energy tevékenysége ellen is irányult. Az EU-s kibocsátási célok, a Kiotói Jegyzőkönyv és az IPCC jelentések egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a DONG Energy elkezdje mérlegelni üzleti profilját az energetikai szektor aktuális trendjei, valamint a politikai és társadalmi nyomás fényében. Toovábbá, a fosszilis tüzelőanyagokra alapozott működés egyre növekvő pénzügyi kockázatokkal is járt, hiszen ebben az időszakban kerültek bevezetésre Európa több országában olyan intézkedések, melyek a megújuló energia térnyerését segítették. Ilyen intézkedés volt például a karbonadó, mely elbizonytalanította a fosszilis beruházások megtérülését.

A DONG Energy egyik erőműve Dániában

Fordulat és átalakulás

2008-ban a DONG Energy meghirdette a 85/15 stratégiát, mely célként tűzte ki, hogy megfordítsa a cég akkori portfóliójának arányait: 85% fosszilis és 15% megújuló energia helyett 2040-re fordított arányt vizionáltak. Ennek megfelelően megépítették első offshore szélparkjaikat, a Horns Rev, illetve a Nysted parkokat, melyek a technológiai kísérletezést és a tapasztalatszerzést is lehetővé tették. A DONG Energy  a biomassza bevonása és a szénfüggőség fokozatos csökkentése mellett is elköteleződött.

A stratégia megvalósításának kezdeti sikerein felbuzdulva  a 2010-es években a cég masszív offshore szélenergia-beruházásokat valósított meg párhuzamosan a fosszilis egységek leépítésével és az onshore szélerőművek értékesítésével. Kevesebb, mint 10 évvel a stratégiai célok megfogalmazása után és több, mint 20 évvel a kitűzött céldátum előtt 2017-ben a DONG Energy a teljes olaj- és gázüzletág eladása mellett döntött, melyeket az INEOS vásárolt fel. Ez a fosszilis szektorból történő radikális kivonulást jelentette. Ugyanebben az évben a cég megváltoztatta nevét: DONG Energy-ről Ørsted-re, Hans Christian Ørsted fizikus után, aki a cég új profiljának jelképes, új identitást adott. A névváltoztatás stratégiai üzeneteként a vállalat megfogalmazta, hogy jövője kizárólag a megújuló energiára épül.

A cég átfogó marketing kampány keretében változtatta meg nevét

Megújuló energia óriás

Az Ørsted energiatermelésének nagyjából 90%-a már megújuló energia volt 2019-ben. A gyors átalakulást olyan offshore projektek alapozták meg, mint például a Hornsea One, a Hornsea Two (UK), vagy éppen az Anholt (DK). Az Ørsted  a 2010-es évek második felében komoly hangsúlyt fektetett új innovációs irányok feltérképezésére a zöld hidrogén, a Power-to-X technológiák és az energiatárolási megoldások területén. A technológiai fejlődés mellett elköteleződtek a földrajzi expanzió mellett is, nemzetközi szinten gyors terjeszkedésbe kezdtek az észak-amerikai és ázsiai kiemelet piacokon.

A cég 2024-ben bezárta utolsó szénerőműveit Esbjerg-ben és Studstrup-ban és 2025-re rövid távú célként fogalmazta meg a 99%-ban megújuló alapú energiatermelést. 2040-re, hosszú távú célként a nettó-zéró kibocsátást tűzték ki. Ugyan az átalakulás évei alapvetően sikeresnek tekinthetőek az Ørsted esetében, a cég számos kihívással néz szembe napjainkban. A költségek robbanásszerűen növekednek, az ellátási láncban gyakoriak a fennakadások és az amerikai energetikai szektorban egyre fokozódik a verseny. Ezeket az akadályokat valamelyest mérsékli a támogató környezet és az erős politikai, befektetői bizalom. Összességében kijelenthetp, hogy az Ørsted példája bizonyíték arra, hogy egy fosszilis óriás stratégiai bátorsággal és innovációval globális megújuló energia óriássá válhat.

Az Ørsted offshore szélerőmű parkja a Balti-tengeren

Az ENSZ történetében kevés olyan pillanat van, amikor valóban globális összefogás születik egy közös cél érdekében. Az ENSZ frissen életbe lépő High Seas Treaty, vagyis a nyílt tengerek védelméről szóló szerződése éppen ilyen mérföldkőnek számít. A két évtizeden át tartó, kudarcokkal és vitákkal kísért tárgyalásokat követően végül sikerült elérni, hogy immár több mint hatvan ország ratifikálja a megállapodást és ezzel a nemzetközi jog részévé váljon.

A szerződés célja, hogy megfékezze a világ óceánjainak kizsákmányolását: az ipari túlhalászatot, a műanyag- és vegyianyag-szennyezést csökkentse, valamint a klímaváltozás miatt egyre gyorsabban pusztuló tengeri élővilágot megmentse. A világ óceánjainak kétharmada tartozik a nemzeti fennhatóságon kívüli területek közé (high seas), amelyeket eddig leginkább csak laza szabályozás védett. Pont emiatt ez a szürke zóna vált az illegális halászat, a szabályozatlan bányászat és a környezetszennyezés melegágyává, így a probléma egyre ngyobbá vált.

A tenegerek jogi felosztása, a High Seas Treaty értelemszerűen a "High Seas", azaz a nyílt tenger jogi szabályozásával foglalkozik. Kép forrása:Marine Insight

A High Seas Treaty legfontosabb célkitűzése, hogy 2030-ig a nemzetközi vizek 30 százalékát védetté nyilvánítsák. Ez hatalmas előrelépés lenne, hiszen jelenleg alig az óceánok 1 százaléka élvez valódi védelmet. A szerződés lehetővé teszi, hogy a tengereken védett területeket jelöljenek ki, ahol szigorúan korlátozzák a halászatot, a bányászatot vagy akár a hajózási útvonalakat is, ha azok veszélyeztetik a törékeny ökoszisztémákat.

A dokumentum másik újítása a tengeri erőforrások igazságos megosztása. Az óceánok mélyén élő mikrobák, korallok vagy szivacsok genetikai állománya felbecsülhetetlen értéket képviselhet a jövő gyógyszereinek, kozmetikumainak és biotechnológiai megoldásainak fejlesztésében. A fejlődő országok régóta kifogásolták, hogy az ilyen kincsekhez csak a gazdagabb államok és vállalatok férnek hozzá. A High Seas Treaty viszont előírja, hogy az új tudományos és gazdasági eredményekből minden részes államnak jusson.

Politikai és diplomáciai csatározások

A szerződés elfogadását hosszan húzódó diplomáciai küzdelmek előzték meg. Miközben Franciaország és több európai állam élharcosként állt a tárgyalások mögé, a világ legnagyobb hatalmai, köztük az Egyesült Államok és Kína egyelőre nem ratifikálták a megállapodást. Washington még a Biden-adminisztráció alatt fontos szerepet játszott a szerződés megírásában és tárgyalásában, azonban a Trump-adminisztráció egyáltalán nem  törődik a környezetvédelemmel, sőt szorhalmazza a mélytengeri bányászat engedélyezését, amelyet sok ország a tengerjogi egyezmények megsértésének tart. Peking szintén óvatos, elsősorban a hatalmas halászflottája miatt, amelyet az új szabályozás jelentősen korlátozna.

Granada ratifikálja az egyezményt. Kép forrása: UN

Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy rekordgyorsasággal összegyűljön a szükséges ratifikációk száma. Míg más ENSZ-egyezmények életbe lépése akár öt-hét évig is eltart, a High Seas Treaty mindössze két év alatt érte el a küszöböt. Ez egyértelmű jele annak, hogy az óceánok sorsa kérdésében a világ országainak jelentős része hajlandó félretenni rövid távú érdekeit

Mélytengeri bányászat: a következő konfliktusforrás

Az egyezmény ratifikálása azonban nem oldott meg minden ellentétet. Az egyik legnagyobb vita a mélytengeri bányászat körül bontakozik ki. Az óceán fenekén található nikkel, mangán és kobalt kulcsfontosságú nyersanyagok az akkumulátor- és zöldenergia-ipar számára. Több cég, már kész tervekkel áll elő, hogy a Csendes-óceán mélyén kitermelést indítson.

A tudósok ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a bányászat visszafordíthatatlan károkat okozhat: felkavarja az üledéket, zajszennyezést idéz elő, és tönkreteszi az alig ismert élőhelyeket. Mivel a tengerfenéknek eddig csak elenyésző töredékét térképezték fel, sok szakember szerint korlátozásokra lenne szükség, amíg a kockázatokat nem értjük meg alaposabban. Jelenleg csupán 37 ország támogatja hivatalosan a kitermelés felfüggesztését, a többiek gazdasági érdekből nem akarnak lemondani a potenciális profitokról.

A műanyagszennyezés és a klímaváltozás árnyékában

Bár a High Seas Treaty történelmi jelentőségű, az óceánokat sújtó problémák ennél jóval összetettebbek. A becslések szerint 171 billió darab műanyaghulladék úszik a vizekben, és ha nem változik semmi, ez a szám 2040-re megháromszorozódhat. A mikroműanyagok már az emberi szervezetben is kimutathatók, és veszélyeztetik a tengeri tápláléklánc minden szintjét.

Emellett a klímaváltozás is drámai hatással van a tengerekre: a világ óceánjai elnyelik az emberi tevékenységből származó többlethő 90 százalékát. Ennek következményei a tömeges korallfehéredések, a gyakoribb ciklonok és az egyre pusztítóbb hőhullámok. Az IUCN legutóbbi jelentése szerint a tengeri fajok közel tíz százaléka közvetlenül a kihalás veszélyével néz szembe.

A High Seas Treaty tehát nem lehet a végső megoldás, hiszen vannak olyan pontjai amelyek további szabályozásra szorulnak, de a szerződés jogi szintre való emelkedése megmutatta, hogy a nemzetközi közösség képes közös lépéseket tenni egy olyan ügy érdekében, amely minden országra kihat, függetlenül attól, hogy mekkora a tengeri területe vagy mennyire gazdag. Az igazi kérdés most az, hogyan sikerül majd a gyakorlatban érvényt szerezni a szabályoknak. A végrehajtás kulcsa a transzparencia, az új technológiák, mint pl. a műholdas megfigyelés és a politikai akarat.

Az első kérdésem az lenne, hogy hogyan találkozott először a filmmel: mi az első élménye a filmmel, és mi volt az a pont, amikor a film már nem csak élmény lett, hanem egyfajta hivatás?

Már gyerekkoromban is mindenhol filmek vettek körül: volt tévé, satöbbi. Tehát elég sok mozgóképet láttam. Az, hogy filmkészítő lettem, talán ahhoz köthető, hogy sokat olvastam. Amikor olvastam egy-egy történetet, az mindig megelevenedett előttem, és próbáltam másképp elképzelni. Már gyerekkoromtól fogva filmeket akartam készíteni. Most általában egy fiatal, aki filmkészítéssel akar foglalkozni, megragad minden alkalmat, hogy elmenjen egy forgatásra, kézbe vegyen egy fényképezőgépet, vagy még többet olvasson. Gimnáziumban például már célzottan olyan történeteket, amelyekből akár lehet valamilyen alkotás. Ez nyilván összefonódik a színházzal is – a színpad és a vászon között mégiscsak van némi kapcsolat.

Az ember jön-megy, próbálkozik. Így tettem én is, és így teszik a maiak is. Mindenki, aki pályakezdő, próbál a szakma körül dolgozni, jelen lenni bárhol, ahol lehetősége adódik. Ami elé kerül az életben, azzal általában élnek a filmkészítők – nemcsak pályakezdőként, hanem később is.

Az ember azt gondolná, hogy ha van egy filmművész, egy rendező, akkor az leginkább vagy csak dokumentumfilmeket, vagy csak közönségfilmeket, nagyjátékfilmeket rendez. Az ön munkásságában viszont nagyjátékfilmek és dokumentumfilmek is voltak. Itt van egyfajta éles váltás, tudatos változás ebben, vagy egyszerűen különböző történeteket különböző formában tudott elmesélni?

Igen, az nagyon fontos, hogy az ember mit szeretne, meg mit tud. Egy másik dolog viszont az, hogy mire kap lehetőséget. Én igazából azért készítettem dokumentumfilmeket, mert erre kaptam lehetőséget. Pályáztam fikciós történetekkel is, éveken keresztül, de azokra sosem kaptam lehetőséget. A dokumentumfilmekre viszont igen. Jól is sikerültek, és így mindig újabb és újabb megbízást kaptam. Ettől függetlenül dolgoztam reklámfilmekben, rendezőasszisztensként, casting directorként. Tehát volt tapasztalatom a fikcióval is, meg azzal is, hogyan kell megalkotni egy jelenetet, egy díszletet. Több tucat rendezőt láttam dolgozni. Most sem pályakezdőként vagyok jelen, hanem végig ebben a fikciós világban éltem – hiszen a reklámfilm is fikció. Nagyon szerettem a reklámfilmeket: mint munkát, mint elkészítési folyamatot.

Azt gondolnám, hogy a dokumentumfilm alapvetően a valóságot dolgozza fel, míg egy fiktív alkotás egy másik világot teremt. Ez a világ lehet, hogy merít a valóságból, de nem áll vele szoros kapcsolatban. Talán a kettő metszetén helyezkednek el a történelmi ihletettségű, történelmi események alapján készült nagyjátékfilmek. Éppen ezért érdekel, hogy itt mik a szabályok. Melyek azok a kritikák, amelyeket jogosnak kell elfogadnia egy olyan rendezőnek, aki történelmi ihletettségű nagyjátékfilmet rendez? Olyan kritikák, amelyek egy dokumentumfilmnél teljesen relevánsak lennének, de egy nagyjátékfilmnél – amely fikciós elemeket is visz a történetbe – már nem elvártak. Milyen szabályok alapján kell megfogalmazni a kritikát?

Alapvetően szerintem nincsenek szabályok. Különböző megközelítések lehetnek: ki hogyan áll neki egy munkának, milyen koncepcióval közelít meg egy-egy témát vagy korszakot.
Szóval már abból, ahogy kezdte a kérdést – hogy a történelmi dokumentumfilmek a valóságot mesélik el –, érdemes megállni egy pillanatra. Mi az, hogy valóság? Nemcsak egy történelmi dokumentumfilm, de maga egy történész sem tudja egy komolyabb dolgozatban vagy többkötetes könyvben leírni „a valóságot”. Bizonyos tények, adatok, források alapján állít össze valamit, de nem fér hozzá mindenhez. Nem volt ott, nem látta – és még ha látta volna sem, akkor sem érzékelhette minden szegletét. Tehát az, hogy mi az igazság a múlttal vagy egy-egy történelmi eseménnyel kapcsolatban, nem fekete-fehér, és nincsenek rá egzakt válaszok.

A blokáddal kapcsolatban például – mivel közelmúltbeli eseményről van szó – az esemény résztvevői közül sokan még élnek. Sokan vannak, akik emlékeznek rá. Én magam is gyerekként éltem meg a taxisblokád napjait. Emlékszem mindenre abból, amit a sajtón és a tévén keresztül ki tudtunk hámozni.

Esetleg amikor kritikát hallott, nem tudom, mennyit fogyaszt ezekből, volt-e olyan pont, amit jogosnak vélt?

Nem igazán találkoztam komolyan vehető kritikával. Nem találkoztam olyannal, aki ezt filmművészeti oldalról közelítette volna meg. Sajnos van egy olyan jelenség, hogy az emberek mindenhol politikát látnak, ott is, ahol nem kellene. Ez az egyik fele. A másik, hogy a filmnek van egy mellékszereplője, Göncz Árpád. Ő bizonyos politikai köröknek a hőse, és nem feltétlenül az ő szájuk íze szerint mutattuk be az egykori köztársasági elnököt, nem úgy, ahogy a posztkommunista sajtó láttatni próbálta őt évtizedeken keresztül. De ettől függetlenül teljesen reálisan mutattuk be, valós adatok alapján. A filmben elhangzó mondatai is az ő saját mondatai. Sőt, sok esetben finomítani kellett rajtuk, mert eredetileg sokkal keményebbek voltak, mint amit végül a filmben hallani lehetett. Mi tiszteletben tartottuk azt is, hogy Göncz Árpádot kultusz övezi, és sokan a mai napig szeretik.

Mielőtt megjelent a film, Göncz Árpád karakterének ábrázolása tudatos döntés volt, hogy egy eddig kevésbé ismert képet mutassanak meg, vagy inkább a megjelenés után derült ki, hogy másképp emlékszik rá egyes közönség, miközben önök tárgyilagosságra törekedtek?

Az összes szereplő, aki névvel megjelenik a filmben, kutatás tárgyát képezte: vizsgáltuk a habitusát, viselkedését, cselekedeteit. Nemcsak a hanglejtését, hanem azt is, hogyan öltözködött, hogyan viselkedett. Ez alapján választottuk ki a karaktereket. Ez közös munka volt: a forgatókönyvíró, a casting director, a maszkmester, a színész, az operatőr és természetesen én is hozzátettem a magam részét. Így rajzolódott ki a filmben látható karakter. Ez tehát nem egy tudatos döntés volt, hanem a kutatás eredménye.

Sokan mondják, hogy mi „gonosz törpének” ábrázoltuk Göncz Árpádot. Ez vicces. Hiszen Gáspár Tibor alakította, aki 190 centis, méltóságteljes színész. Ha ő megjelenik valahol, mindenki odafigyel. Őt törpének nevezni szerintem nevetséges. Nem volt bennünk szándék sem Antall Józseffel kapcsolatban – hogy szobrot emeljünk neki –, sem másokkal kapcsolatban. A célunk az volt, hogy bemutassuk azokat a karaktereket, akik akkoriban politizáltak.

Fontos hozzátenni: ezek az emberek nem voltak politikusok. A politika világában teljesen kezdők voltak. Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki felkészülés nélkül kerül oda. Ma a politikusok tudatosan választanak nyakkendőt, frizurát, tisztában vannak a kommunikáció és a sajtó működésével. Akkoriban viszont kisvárosi ügyvéd, magyartanár, történelemtanár, muzeológus – ilyen emberekből állt össze az új kormány a rendszerváltás után. 1986–87-ben senki sem gondolta, hogy pár év múlva új országgyűlés alakul, és új politikusokra lesz szükség. Ezek az emberek a teljes amatőr világból jöttek.

Nagyon sok felvételt néztünk például arról a bizonyos moszkvai útról, amikor a magyar küldöttség tárgyalni ment a Szovjetunióval a rendszerváltás utáni kapcsolatok jövőjéről. Megnéztük a fényképeket is. Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy ez egy kormánydelegáció volt. Az öltözékük, a megjelenésük egyáltalán nem hasonlított a mai politikai csoportokéra.

Ez a teljes beszélgetés rövidített leirata.

Noha Kína-ellenes elnök, Donald Trump második elnöki ciklusában feltűnően Kína-barát politikát folytat Tajvan kapcsán.

Júliusban 20%-os vámot vetett ki a szigetre, és Peking kérésére megtiltotta Tajvan elnökének, Lai Ching-te-nek, hogy New Yorkban szálljon át egy dél-amerikai külföldi útjához, valamint azt is felvetette, hogy engedélyezné a korábban betiltott tajvani mikrochipek Kínába való exportálását, ha cserébe az eladások bevételének 15%-a az Egyesült Államokat illetné.

Háttér

Az Egyesült Államok hivatalosan 1979-ben ismerte el a Kínai Népköztársaságot, és azóta a Tajvannal kapcsolatos politikáját a Taiwan Relations Act (TRA) határozza meg. A törvény szándékosan kétértelmű megfogalmazást alkalmaz, amely – nem garantált – amerikai katonai elköteleződést sejtet Tajvan védelmére. Ezt az álláspontot nevezik „stratégiai kétértelműségnek”. A TRA szerint az Egyesült Államok

„fenntartja a képességet arra, hogy ellenálljon minden erőszakos vagy más kényszerítő cselekménynek, amely veszélyeztetné Tajvan biztonságát, társadalmi vagy gazdasági rendszerét.”

Kép forrása: ait.org

A mindenkori amerikai elnökök azonban eltérően értelmezték, mit is jelent a stratégiai kétértelműség. Joe Biden például több alkalommal kijelentette, hogy az Egyesült Államok katonailag megvédené Tajvant egy kínai invázió esetén, sőt, Amerika ezen irányú kötelezettségét a NATO 5. cikkéhez hasonlította.

Donald Trump Tajvannal kapcsolatos politikája óriásit változott első és második ciklusa között. 2016 decemberében, választási győzelme után, közvetlen telefonbeszélgetést folytatott Caj Jing-ven akkori tajvani elnökkel, Kínával szemben keményvonalas politikusokat nevezett ki befolyásos pozíciókra, és aláírta a Taiwan Travel Act-et, amely lehetővé tette amerikai tisztviselők számára, hogy ellátogathassanak Tajvanra. Trump egészségügyi minisztere, Alex Azar el is látogatott a szigetre – ami a legmagasabb rangú amerikai diplomáciai látogatás volt az elmúlt évtizedekben. Első ciklusában Trump növelte Tajvanba irányuló fegyvereladások volumenét mintegy 8 milliárd dollárra, és 66 modernizált F–16-os vadászgéppel.

Második ciklusában azonban Trump hozzáállása Tajvanhoz érezhetően megváltozott. A 2024-es elnökválasztási kampány során Tajvant okolta azért, hogy „ellopta Amerika chipiparát”, és felvetette, hogy a szigetnek magának kellene állnia saját védelmének költségeit. Idén év elején már azt mondta, hogy 100%-os vámot vetne ki a tajvani chipexportokra, végül azonban júliusban egy egységes, 20%-os vámot vezetett be Tajvan ellen.

Kép forrása: White House

Nem meglepő módon mindez növekvő aggodalmat váltott ki az Egyesült Államok tajvani védelmi elkötelezettségével kapcsolatban. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a tajvani válaszadók 40%-ának volt inkább negatív vagy nagyon negatív véleménye az Egyesült Államokról – szemben a 2024 júliusában mért 24%-kal. Ugyanebben a felmérésben mindössze 37% gondolta valószínűnek vagy nagyon valószínűnek, hogy az Egyesült Államok beavatkozna egy kínai konfliktus esetén, míg egy évvel korábban ez az arány 44% volt.

Miért fordult el Trump Tajvantól?

Az úgynevezett „felszabadulási nap (vámok bejelentése)” utáni rövid amerikai–kínai kereskedelmi háború ugyanis megmutatta, hogy Kínának jóval erősebb tárgyalópartnere lesz az Egyesült Államoknak, mint azt sok elemző korábban feltételezte volna, és egy Amerikának kedvező kereskedelmi egyezség elérése jóval nehezebb lesz, mint ahogyan azt Trump eredetileg gondolta. A tajvani politikai elit körében egyre nagyobb az aggodalom, hogy az amerikai elnök kész lenne feláldozni a szigetet egy előnyösebb amerikai-kínai alku érdekében, különösen, mivel Trump többször hangoztatta: találkozni akar Hszi Csin-pinggel, és kötni akar vele egy átfogó kereskedelmi megállapodást.

A második tényező Trump ragaszkodása az USA külkereskedelmi mérleg deficitének csökkentéséhez és a kiegyensúlyozott kereskedelemhez. Gazdaságpolitikájának központi eleme, hogy kereskedelmi vámokat vet ki azon országokra, amelyekkel az Egyesült Államok kereskedelmi mérlege hiányt mutat – vagyis amelyek többet exportálnak Amerikába, mint amennyit Amerikából vásárolnak. Tavaly az USA Tajvannal szembeni külkereskedelmi deficitje 74 milliárd dollár volt, így Tajvan az Egyesült Államok hetedik legnagyobb kereskedelmi partnere. Tajvan ráadásul olyan kulcsfontosságú termékeket exportál az USA-ba, mint elektronikai eszközök, adatfeldolgozó berendezések és számítógépes alkatrészek. Idén az első félévben a tajvani export pedig ismét új csúcsot döntött az USA irányába. Trump mindezt sérelmezi, Tajvant azzal vádolja, hogy el akarja lopni és tönkre akarja tenni az amerikai chipipart.

Hozzátette: „100%-ban elvették az amerikai chipüzletet.”

Tajvan valóban a világ mikrochipjeinek mintegy 92%-át állítja elő, így kulcsfontosságú szereplő a globális gazdaság ellátási láncában elektronikus termékek terén. A 20%-os vám, amelyet Trump idén bevezetett, alacsonyabb a még idén tavasszal belengetett 32%-nál, de magasabb lett a szomszédos Japánra és Dél-Koreára kivetett 15%-os rátánál.

Lai Csing-te tajvani elnök azzal próbálja az aggódó tajvaniakat nyugtatni, hogy ez a vámtarifa csak ideiglenesen lesz hatályban, és hogy Tajvan már tárgyal az USA-val egy kedvezőbb megállapodás megkötéséről, de az elektronikai eszközöket gyártó cégek mégis újabb jelét láthatják annak, hogy Trump kiszámíthatatlan. Eközben az Egyesült Államok visszavonta a TSMC engedélyét, amely lehetővé tette, hogy az amerikai chipgyártó berendezéseket Kínába exportálják licenc nélkül – ezzel lényegében akadályozva a tajvani–kínai kereskedelmet, és arra ösztönözve a TSMC-t, hogy inkább az USA-ban gyártson termékeket.

Kép forrása: The Engineer

A harmadik ok pedig közvetlenül Tajvan katonai biztonságát érinti. Régóta köztudott, hogy Trumpot meglehetősen frusztrálja, ha országok nem költenek eleget a saját védelmükre. Az elnök Tajvant többször is „potyautasnak” nevezte, és felszólította őket, hogy fizessenek a saját védelmükért.

„Nézd, mi sem vagyunk mások, mint egy biztosítótársaság. Tajvan nem ad nekünk semmit.”- Trump

Noha ez nem teljesen fedi le a valóságot, hiszen a TRA törvény értelmében Tajvan hadseregét szinte teljes mértékben amerikai fegyvergyárak látják el. Ugyanakkor Trump részben jogosan emelt szót amiatt, hogy Tajvan az elmúlt években nem költött annyit védelemre, mint amennyit egy közvetlen kínai katonai invázióval fenyegetett szigettől el lehetne várni – a katonai kiadások 1,5–2,5% között mozogtak a GDP arányában. A Trump-adminisztráció idén márciusban azt kérte Tajvantól, hogy emelje katonai költségvetését a GDP 10%-ára. Ez irreálisnak tűnik, viszont a tajvani kormány vállalta, hogy a következő években 3% fölé növeli a védelmi kiadásokat.

Végül a negyedik tényező Trump izolacionista külpolitikája. Többször is kijelentette, hogy szeretné távol tartani az Egyesült Államokat a jövőbeli külföldi konfliktusoktól. Trump ráadásul látszólag nem is aggódik különösebben Tajvan miatt: augusztusban azt állította, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök azt közölte vele, hogy Kína nem fogja megszállni Tajvant, amíg ő hivatalban van.

(Borítókép forrása)

 Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint a láthatatlan, fizetetlen gondoskodási munka túlnyomó részét – több mint háromnegyedét – világszerte nők végzik. Más megközelítésben tehát a nők átlagosan háromszor annyi reproduktív feladatot látnak el, mint a férfiak, és ez az arány egyes országokban akár hétszeres is lehet.

Ez a munka nemcsak pénzbeli elismerés nélkül marad, hanem a gazdasági statisztikákból is hiányzik, miközben a társadalom alapvető működését biztosítja. A láthatatlan munka minden olyan tevékenységet magában foglal, amelyért nincs közvetlen pénzbeli ellentételezés, mégis nélkülözhetetlen a társadalom fenntartásához. Ide tartozik a főzés, a takarítás, a gyermeknevelés, az idősek gondozása, a betegápolás, az érzelmi támogatás, valamint a család mindennapi működésének megszervezése – vagyis az úgynevezett „mentális munka” is.


A koronavírus-járvány alatt különösen élesen mutatkozott meg ez a probléma: a nők egyszerre próbálták megőrizni munkahelyüket vagy vállalkozásukat, és ellátni az otthoni oktatás, gondozás és háztartási feladatok terheit. A kettős, sőt hármas teher azonban jóval régebbi probléma, amely mélyen beágyazódik a társadalom szerkezetébe.

Az egyik legfontosabb oka a láthatatlan munka elhanyagolásának, hogy nem része a GDP számításának, pedig az ILO becslései szerint, ha a háztartási és gondoskodási munkát beleszámolnánk, az sok országban a GDP 10–40%-át is kitehetné. A statisztikai láthatatlanság persze komoly következményekkel jár. Mivel ez a munka nincs nyilvántartva, a gondozást végzők gyakran kénytelenek úgy végezni ezt a reproduktív munkát, hogy közben hiányzik a formális elismerésük, ami hátrányt jelenthet a munkaerőpiacon is. Ez azt is jelenti, hogy a gondoskodási munka, amely nélkül a fizetett munka világa viszont nem is tudna működni, gazdasági szempontból másodlagosnak számít.

Miért marad fenn mégis ez a rendszer?

A láthatatlan munka fennmaradását jelentős részben a társadalmi normák és kulturális elvárások tartják fenn továbbra is. Sok közösségben még mindig természetes, hogy a nők fő feladata a család gondozása és a háztartás vezetése. Ez a felfogás nemcsak a mindennapi életben, hanem a politikai diskurzusban és a munkaerőpiaci struktúrákban is gyakran megjelenik, mind itthon, mint pedig külföldön.

A láthatatlan munka elismeréséhez és igazságosabb elosztásához többféle intézkedés vezethet. Gazdasági oldalról számos országban bevezettek már olyan szabályokat, amelyek a gyermekgondozással töltött éveket beszámítják a nyugdíjba, vagy fizetett gondozói szabadságot biztosítanak a nők, férfiak számára. Egyes államok adókedvezményt nyújtanak a gondozási feladatok megosztásáért, mások pénzbeli juttatással ismerik el az otthoni gondozást.

Munkahelyi szinten a rugalmas munkavégzés, a részmunkaidős lehetőségek, valamint a családbarát munkahelyi intézkedések segíthetik a terhek igazságosabb elosztását. Kulturális szinten pedig elengedhetetlen, hogy a gondoskodást ne kizárólag „női munkaként” kezeljük, hanem közös társadalmi felelősségként értelmezzük át. Effelé az elmúlt évtizedek társadalmi diskurzusai többnyire pozitív elmozdulást és bíztató jeleket mutatnak. De fontos a férfiak nagyobb bevonódása a háztartási és gondozási feladatokba; kutatások igazolják, hogy ahol a férfiak aktívan részt vesznek ezekben a munkákban, ott kiegyenlítettebb a munkamegosztás és javul a családtagok életminősége is.

A láthatatlan munka tehát nem pusztán gazdasági kategória, hanem mélyen beágyazott társadalmi jelenség, amely összekapcsolódik a nemi szerepekkel, a hatalmi struktúrákkal és a kulturális elvárásokkal is. Az ENSZ és az ILO adatai egyértelműen mutatják: amíg ezek a feladatok túlnyomórészt a nőkre hárulnak, és láthatatlanok maradnak a gazdasági mutatókban, addig a nemek közötti egyenlőtlenség elleni küzdelem nem érhet teljesen célba.

Múlt hétfőn tartották Norvégiában a 2025-ös parlamenti választásokat. A végső eredmény szerint a jelenleg is kormányzó, balközép Munkáspárt végzett az élen: a szavazatok 28%-át megszerezve, biztosították maguknak egy második, újabb négyéves ciklust. A választás azonban rendkívül szoros volt a baloldali és a jobboldali politikai tömbök között. A Munkáspárt által vezetett baloldali blokk 87 mandátumot szerzett a 169 fős parlamentben – mindössze kettővel többet a szükséges 85-nél, ami a többséghez kell.

Eközben a jobboldali blokk, amelyet a jobboldali Haladás Párt és a Konzervatív Párt alkot, 82 helyet nyert el, ráadásul a Haladás Párt megduplázta a 2021-es eredményét. Ebben a cikkben áttekintjük a 2025-ös norvég választás eredményeit, a közelmúlt politikai hátterét, valamint azokat a kihívásokat, amelyekkel az ország következő kormánya szembe fog nézni.

Kép forrása: Bloomberg

Háttér

A legutóbbi 2021-es választást szintén a Munkáspárt nyerte a szavazatok 26,3%-ával, őket követte a Konzervatív Párt 20,5%-kal. Harmadik helyen a mezőgazdasági érdekeket képviselő, EU-szkeptikus Centrumpárt végzett 13,6%-kal. Negyedik lett a Haladás Párt 11,7%-kal, ötödik helyre a baloldali EU-szkeptikus Szocialista Baloldal került 7,6%-kal.

A választás után Jonas Støre vezetésével a Munkáspárt kisebbségi koalíciós kormányt alakított a Centrumpárttal. A kormány népszerűségét hamar belső viták, lemondások és összeférhetetlenségi botrányok tépázták meg, ami hozzájárult ahhoz, hogy a Munkáspárt támogatottsága 27%-ról 2024 januárjára 16% környékére zuhanjon, miközben a Haladás Párt látványosan erősödni kezdett.

Kép forrása: Wikipédia

További törésvonalak jelentek meg a Munkáspárt–Centrumpárt koalícióban 2024 végén az energiaügyek kapcsán. Norvégia a világ egyik legnagyobb kőolaj- és földgázexportőre, emellett az egyik legtöbb vízenergiát előállító ország: a villamosenergia-termelés mintegy 90%-a vízenergiából származik, és Európa tározókapacitásának közel felét Norvégia adja. Az utóbbi években az energiaexport jelentősen nőtt, ami egyre nagyobb aggodalmat váltott ki a norvég ellenzék köreiben: az EU-ba irányuló áramexport felfelé hajtja az energiaárakat.

Az események alakulása 2024–2025-ben

2024 januárjában a Centrumpárt – amely régóta ellenzi Norvégia EU-csatlakozását– kilépett a kormányból. Støre ugyanis azt szorgalmazta, hogy Norvégia fogadja el az EU energiára vonatkozó irányelvét, ezzel erősítve az ország európai integrációját. A Centrumpárt azonban ezt elutasította, így megszűnt a koalíció, és kisebbségi kormány alakult, ami végül a Munkáspártnak kedvezett. Amikor Støre 2025 februárjában Jens Stoltenberget – korábbi miniszterelnököt és NATO-főtitkárt – nevezte ki pénzügyminiszternek, a párt támogatottsága hirtelen 10 százalékponttal megugrott 30%-ra, ami hat éve nem látott csúcs.

Jens Stoltenberg volt norvég miniszterelnök, volt NATO főtitkár visszatért a norvég politikába, ezúttal pénzügyminiszterként. Kép forrása: Baltic News Network

Eközben a Haladás Párt stabilan 20% körül mozgott, és 2024 végére megelőzte a Konzervatívokat. Erősödésük hátterében részben a két nagy, hagyományos párttal szembeni elégedetlenség, részben pedig Norvégia megnövekedett olaj- és gázbevételei álltak. Ez különösen kedvezett a Haladás Pártnak, amely régóta az olaj- és gázkitermelés élharcosa. A téma pedig komoly vitákat keltett a baloldalon. A probléma nem tűnik el egyhamar: Norvégia földgázexportja továbbra is rekordokat dönt, és előrejelzések szerint legalább 2027-ig ezen a szinten marad.

A 2025-ös választás eredményei

A választáson a Munkáspárt végzett az élen 53 mandátummal, szorosan mögötte a Haladás Párt 48-cal. Harmadik lett a Konzervatív Párt 24 hellyel – ami jelentős visszaesés a 2021-es eredményükhöz képest. A Centrumpárt, a Szocialista Baloldal és a Vörösök egyaránt 9-9 mandátumot szereztek. A Zöldek és a Kereszténydemokrata Párt 7-7 helyet nyertek el, míg a Liberálisok 3-at.

Az eredmények egyértelmű város–vidék megosztottságot is mutattak. Más európai országokkal ellentétben Norvégiában a városi területeken inkább a jobboldali pártok kapnak több szavazatot, míg a vidéki térségekben a baloldali erők az erősebbek. Ez szorosan összefügg a jövedelmi különbségekkel is: a gazdagabb városi körzetek inkább jobbra, a szegényebb vidéki térségek inkább balra szavaztak. A választás egyik központi kérdése pedig éppen a vagyonadó lett.

A 2025-ös választás eredménye. Kép forrása: Wikipedia

A vagyonadó és a választás tanulságai

A korábbi Munkáspárt–Centrumpárt koalíció megemelte Norvégia régóta fennálló vagyonadóját, amely évente mintegy 10 milliárd norvég koronával (kb. 340 milliárd forinttal) növelte az állami bevételeket. Ugyanakkor arról is érkeztek hírek, hogy emiatt rekordszámú befektető és szupergazdag hagyta el Norvégiát.

A kampányban a Haladás Párt a vagyonadó teljes eltörlését ígérte, azzal érvelve, hogy Norvégiának vonzó országnak kell lennie a vagyonteremtés szempontjából. A Konzervatívok az adó mérséklését ígérték, míg a Munkáspárt pénzügyminisztere, Stoltenberg a választások után egy átfogó, pártok közötti adóreform-felülvizsgálatot helyezett kilátásba, ami a vagyonadót is érintené.

A választás két fő tanulsága

A választás legfőbb következménye, hogy a Munkáspárt kormányzása még nehezebbé vált. A pártnak immár négy kisebb párt támogatására is szüksége lesz a parlamenti többség biztosításához. Norvégia többpárti politikai rendszere két fő blokkra oszlik: a bal- és a jobboldali pártok táborára. Mivel a „baloldali blokk” összesen 87 mandátumot szerzett (a többséghez 85 szükséges), a Munkáspártnak a Centrumpárt, a Szocialista Baloldal, a Vörösök és a Zöldek együttes támogatására van szüksége.

Norvégiában ugyanakkor gyakoriak a kisebbségi koalíciós kormányok. Így a Munkáspárt dönthet úgy is, hogy csak egy-két másik baloldali párttal működik együtt, vagy akár egyedül kormányoz. Jonas Støre marad miniszterelnök, de nehéz feladata lesz a baloldali blokk pártjai közötti ellentétek kezelése – különösen az adózás, a jóléti rendszer és a klímapolitika kérdésében.

Jonas Gahr Store, Norvégia régi-új miniszterelnöke

A második tanulság, hogy a Konzervatív Pártot a Haladás Párt letaszította a norvég jobboldal vezető szerepéről. A Haladás Párt „A te pénzed, a te szabadságod” szlogennel kampányolt, adócsökkentést, Norvégia 1,8 billió dolláros állami vagyonalapjának infrastrukturális beruházásokra fordítását ígérte, valamint a „kockázatos országokból” érkező bevándorlás teljes leállítását. Emellett keresztény menekültek előnyben részesítését és harmadik országokban – például Ruandában – menekültügyi központok felállítását. A párt történetének legjobb eredményét érte el, ami illeszkedik az egész Európában tapasztalható jobboldali előretöréshez.

Kilátások

Norvégia új kormányának több kihívással is szembe kell néznie: a baloldali blokk csak nagyon szűk többséggel rendelkezik, miközben erősebb és határozottabb ellenzéket kapott a Haladás Párt előretörésével. Kiemelt figyelem irányul majd az állami vagyonalap kezelésére és befektetéseire is, amely idén nyáron a közfelháborodás nyomán kivonult izraeli fegyvergyártó cégekből.

Aki követi a holland politikát, az valószínűleg tisztában van vele, hogy az ottani belpolitikai helyzet gyorsan szokott változni. Régi és új pártok szoktak hirtelen előretörni a közvélemény-kutatásokban, hogy azután ugyanilyen gyorsan össze is omoljanak. Alig három hónappal a következő holland előrehozott választások előtt a közvélemény-kutatásokban ismét egyre több a bizonytalanság: Geert Wilders PVV-je szavazókat veszít egy új, felemelkedő populista jobboldali párttal szemben, miközben a korábban gyengélkedő Kereszténydemokrata Párt folyamatosan erősödik, és akár meg is nyerheti a választásokat.

Ebben a cikkben a választási küzdelem jelenlegi állásáról lesz szó, és arra keressük a magyarázatot, hogy miért nem a PVV, hanem a kereszténydemokraták fogják a döntő szerepet játszani a következő holland kormány megalakításában.

Bevezetés

Október 29.-én előrehozott választásokat tartanak Hollandiában. Érdemes tehát azzal kezdeni, hogy miért is lesz erre szükség. A legutóbbi, 2023 novemberében tartott választáson Geert Wilders szélsőjobboldali Szabadságpártja (PVV) aratott győzelmet, amely az utolsó pillanatban bekövetkezett népszerűségnövekedésének köszönhetően először lett Hollandia legnagyobb pártja.

Kép forrása: Wikipédia

A hónapokon át tartó kormányalakítási tárgyalásokat követően végül 2024 júliusában alakult meg a négypárti kormánykoalíció, melyet a korábban alig ismert köztisztviselő, Dick Schoof vezetett. A legnagyobb párt Wilders PVV-je volt, amelyhez csatlakozott a jobbközép Szabadság és Demokrácia Néppárt (VVD), amely négy egymást követő választási győzelem után Mark Rutte távozásával a harmadik helyre esett vissza. Szintén a koalíció része lett az Új Társadalmi Szerződés (NSC), egy vadonatúj jobbközép párt, amely rövid ideig vezette a közvélemény-kutatásokat, de végül a negyedik helyen végzett, valamint a Gazdák–Polgárok Mozgalma (BBB), egy konzervatív-agrár párt, amely a hatodik helyen végzett a választásokon.

Ez a koalíció — Hollandia történetének legjobboldalibb kormánya — már a kezdetektől megosztott volt rengeteg kérdésben (adó, költségvetés, külpolitika), és végül 2025 júniusának elején össze is omlott, kevesebb mint egy év kormányzás után, miután Wilders kivonta a PVV-t a kormányból, mert a többi párt nem volt hajlandó tovább vinni szigorú bevándorlási javaslatait.

Dick Schoof jelenlegi holland miniszterelnök elődjével, Mark Ruttéval. Kép forrása: Hungarian Conservative

A jelenlegi közvélemény-kutatások állása

A legfrissebb felmérések szerint jelenleg négyes verseny zajlik az élen. A PVV továbbra is első helyen áll, 27 mandátummal a 150 fős parlamentben. Ez jelentős visszaesés a 2023-as 37 mandátumhoz képest, és jóval elmarad a 2024 eleji közel 50-es csúcstól.

Második helyen holtversenyben áll 24-24 mandátummal a baloldali ZöldBal–Munkáspárt Szövetség és a jobbközép Kereszténydemokrata Tömörülés (CDA). A ZöldBal–Munkáspártnak ez egy mandátummal kevesebb lenne a legutóbbi választási eredményükhöz képest, és még nagyobb visszaesés a korábbi közvélemény-kutatási adatokhoz képest. A CDA számára viszont a 24 mandátum óriási előrelépés lenne a 2023-as 5 helyhez képest, és figyelemreméltó visszatérés a pártnak, amely 2010-ig évtizedeken át meghatározó ereje volt a holland politikának. A felmérésekben a CDA mögött a VVD áll 20 mandátummal, ami 4-el kevesebb a 2023-as eredményhez képest, és a harmadik helyről a negyedikre való visszaesést jelenti.

Közvélemény-kutatások jelenlegi állása. Kép forrása: Wikipédia

Mi áll a közvélemény-kutatási adatok mögött?

Mi áll ezeknek a drámai változásoknak a hátterében? A PVV támogatottsága kormány megalakulása óta folyamatosan csökken, mivel a választók nincsenek megelégedve a PVV vezette kormány teljesítményével. Schoof miniszterelnök népszerűtlensége folyamatosan nőtt rövid hivatali ideje alatt. A közvélemény-kutatások szerint a belső viszály komoly problémát jelentett. 2025 áprilisára a nyilvánosság szinte minden területen pesszimistább lett a kormány sikerének esélyeit illetően — legyen szó több lakás építéséről, a bevándorlás csökkentéséről vagy a hagyományos értékek védelméről.

A legfrissebb adatok szerint a 2023-as PVV-szavazók mintegy 11%-a most a JA21-re szavazna — ez egy bevándorlásellenes, euroszkeptikus, klímaszkeptikus párt, amelynek vezetője, Joost Eerdmans népszerűbb, mint Geert Wilders. A PVV-t elhagyó szavazók úgy vélik, hogy a JA21 reálisabb irányvonalat képvisel, ezért nagyobb eséllyel tudna kormányra kerülni.

Geert Wilders, Frans Timmermans, kép forrása: de Volkskrant

Ahogyan már említettük, a közvélemény-kutatások legnagyobb nyertese a CDA. Sikerük jelentős részben Henry Bontenbalnak, a párt elnökének köszönhető, aki messze az ország legnépszerűbb politikusa, és akit sokan a miniszterelnöki posztra is alkalmasnak tartanak. Bontenbalt világos, őszinte és nyugodt személyiségnű politikus, és talán előnyt jelent számára, hogy viszonylag új arc a politikában, mérsékelt stílussal. Még kérdéses, pontosan hány választót tud majd megszólítani.

A CDA folyamatos erősödése főként az NSC és a VVD kárára történik: a potenciális CDA-szavazók 26%-a 2023-ban az NSC-re szavazott, 19%-uk pedig a VVD-re. Az NSC zuhanását nem segítette, hogy alapítójuk, Pieter Omtzigt — aki gyakorlatilag a párt teljes arculatát adta — az év elején bejelentette, hogy visszavonul az országos politikától egészségügyi gondok miatt.

A VVD esetében — pontosabban Dilan Yeşilgöz vezetésével — az elmúlt hónapokban kifejezetten nehézségek mutatkoztak, a párt visszaesett a felmérésekben. A közvélemény-kutatások szerint a VVD főleg a mérsékeltebb CDA felé veszít szavazókat, mivel sokan elégedetlenek Yeşilgöz jobboldali-populista irányvonalával.

Hogyan nézhet ki a következő kormány?

Milyen lehet a következő holland kormány összetétele? Egyelőre úgy tűnik, hogy a PVV nem tér vissza a hatalomba, mivel a nagyobb pártok kizárták az együttműködést Wildersszel. A jelenlegi közvélemény-kutatási adatok alapján ez azt jelenti, hogy a legéletképesebb koalíció egy centrista összefogás lenne, amelyben helyet kapna a ZöldBal–Munkáspárt Szövetség, a CDA, a VVD és valószínűleg a D66 is.

Ezeknek a pártoknak a támogatói általában pozitívan vagy semlegesen viszonyulnak ahhoz, hogy együtt kormányozzanak. Ugyanakkor a VVD és a ZöldBal–Munkáspárt hívei kevésbé szívesen látnák a másik pártot a kormányban, ami akadályt jelenthet.

Egy másik lehetőség — egy jobbközép koalíció a ZöldBal–Munkáspárt és a PVV nélkül — viszont nehezen tudna többséget kialakítani.

Ne feledjük azonban, hogy még három hónap van hátra, és ez idő alatt sok minden megváltozhat. Végső soron sok múlik azon, hogy a CDA képes-e fenntartani a jelenlegi lendületét, vagy már túl korán elérte a csúcsát. Ha az előbbi történik, a párt biztosan kulcsszerepet fog játszani a következő kormány megalakításában.

Az egyszer biztos, hogy az elmúlt években folyamatosan jelen van a sajtóban és a társadalmi párbeszédben is a magyar ingatlanpiac, nem telik el úgy egy hét, hogy ne kerülne gorcső alá a lakhatás témája, az otthonstart program pedig egyenesen felrobbantotta a piacot. A magyar piacról már tudunk mindent, de mi a helyzet a többi országgal, hogy alakulnak az ingatlanpiacok a világtérképen?

Hol a legnehezebb a lakhatás?

A globális lakáspiac jelenleg nagyon ellentmondásos képet mutat: míg egyes régiókban folyamatosan emelkednek az árak és szinte lehetetlen lakáshoz jutni, máshol árcsökkenések vagy lassulások tapasztalhatók. A legnehezebb helyzetben Hollandia, Ausztrália és Németország áll:

Ausztrália nagyvárosai – Sydney, Melbourne vagy Adelaide – a világ legdrágábbjai közé tartoznak, ahol az árak 9–15-szörösei az éves átlagjövedelemnek. Németországban több mint 800 ezer lakás hiányzik, a magas építési költségek és kamatok miatt pedig a kormány építési céljai messze nem teljesülnek. Hasonlóan kritikus a helyzet az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és Új-Zélandon, ahol a középosztály számára is egyre kevésbé elérhető az otthonteremtés.

(Jeff Goertzen)

Hol a legmagasabbak az ingatlanárak?

Hongkong szintén extrém: a lakások ára sokszor a helyi medián éves jövedelem 17-szerese. De a drága városok között szerepel Sydney, Vancouver, Auckland, London, Los Angeles és San Francisco is.

Hol könnyebb ingatlant vásárolni?

Ezzel szemben vannak olyan régiók, ahol még mindig kedvezőbb áron lehet ingatlant vásárolni. Kolumbia városai – például Bogotá, Medellín vagy Cartagena – továbbra is vonzóak a külföldiek és expatok körében. A Balkánon, Montenegróban, Szerbiában vagy Bosznia-Hercegovinában ugyan emelkednek az árak, de a szint még mindig elmarad Nyugat-Európától. Ukrajna szintén olcsóbb piac, ahol a megélhetési költségek és az ingatlanárak is alacsonyak maradtak.

Hol nőttek és hol csökkentek leginkább az árak?

Lengyelország különösen látványos, hiszen az EU-ban az egyik leggyorsabb áremelkedést produkálta, 17–18 százalékos éves drágulással. Ugyanakkor vannak országok, ahol az árak inkább stagnálnak vagy csökkennek: ilyen Kína, Hongkong, Finnország, Új-Zéland. Olaszország pedig különösen érdekes, hiszen 2010 óta reálértéken egyedül itt csökkentek az árak az EU-ban.

Mi az európai tendencia?

Az Európai Unió ingatlanpiaca az elmúlt években látványos áremelkedésen ment keresztül, és a legfrissebb adatok szerint ez a tendencia továbbra is folytatódik.

Negyedéves összehasonlításban az árak 1,4, a bérleti díjak pedig 0,9 százalékos bővülést mutattak. Az eurózónán belül a drágulás valamivel mérsékeltebb, de így is 5,4 százalékos éves áremelkedést regisztráltak.

Ha a hosszabb távú folyamatokat nézzük, a 2010 és 2025 közötti időszakban az uniós lakásárak átlagosan közel 58 százalékkal emelkedtek, míg a bérleti díjak „csupán” 28 százalékkal nőttek. Ez jól mutatja, hogy az ingatlanárak gyorsabb ütemben szaladtak el, mint a bérleti költségek. Egyes országokban azonban ennél is sokkal látványosabb volt a drágulás: Észtországban például 238 százalékkal emelkedtek az árak 15 év alatt.

Az Ingatlanárak és bérleti díjak alakulása az Európai Unióban 2010 és 2025 között. Az ingatlanár lilával, a bérleti díj kékkel jelölve. 

A legfrissebb negyedéves adatok alapján Portugália, Bulgária és Horvátország jár az élen az éves áremelkedést tekintve: ezekben az országokban 13–16 százalékkal drágultak az ingatlanok. Ezzel szemben Finnországban enyhe árcsökkenés figyelhető meg, az ingatlanok átlagosan közel 2 százalékkal olcsóbbak, mint egy évvel korábban. Hasonlóan kisebb visszaesést tapasztaltak Luxemburgban és Szlovéniában is.

Az Európai Központi Bank elemzése szerint az eurozóna lakáspiaca már kilábalt a korábbi megtorpanásból, és a következő években további áremelkedés várható. Ez ugyan kedvez a befektetőknek, de az elérhetőségi problémákat tovább mélyíti, hiszen a fiatalok és az első lakásvásárlók egyre nehezebben jutnak saját ingatlanhoz.

Országonként eltérő trendek rajzolódnak ki. Németországban például 2022 óta jelentős, mintegy 12 százalékos áresés volt megfigyelhető, ám 2024 második felében fordulat történt, és a piac ismét emelkedni kezdett. Elemzők szerint 2025–2026-ban már újabb 3 százalékos növekedés is elképzelhető. Írországban ezzel szemben folyamatos a drágulás: 2025-ben az átlagos ház ár 8,1 százalékkal emelkedett, a fővárosban, Dublinban már 450 ezer euró körül alakulnak az átlagárak, miközben a kínálat továbbra is szűkös.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy nem csak Magyarországon, hanem a világ számos pontján emelkednek az ingatlanárak és főleg a nagyvárosok küzdenek a lakhatási válság problémájával. Míg ez a helyzet a befektetőknek igen kecsegtető, addig az átlagemberek számára elégedetlenséggel és frusztrációval szolgál.