Nem csak az alkotóknak, de a művészet fogyasztóinak is néha ihletre van szüksége. Ahogy néha ránk tör a vágy egy jó hamburger vagy egy hideg limonádé iránt, úgy - velem legalábbis - gyakran megesik, hogy ülök a trolin és eszembe jut, hogy "olyan rég voltam már múzeumban... megnéznék egy szép gyűjteményt". Biztos vagyok benne, hogy a suta párhuzam ellenére sokan azonosultak velem: ez a cikk nekik szól. Lássunk pár csodálatos tárlatot, amit online tekinthetünk meg - bárhol, bármikor.
A Szépművészeti Múzeum "Dürer - Feketén-Fehéren" című kiállítása talán az egyik legszebb gyűjtemény, melyet virtuálisan is megtekinthetünk. Az 1471-ben született művész munkáit a múzeum munkatársai egy elegáns, letisztult platformra rendezték. A fizikai kiállítások esetében megszokott rövid szövegek a képek mellett itt is megtalálhatók, a szokásos folyosós vezetés helyett pedig jól konstruált szimbólumrendszer terel minket végig a képek között. Több kategóriában is böngészhetünk, kezdve a Mária élete-tárlattól a vasmaratás technikáján át egészen a portrémunkákig. Különlegességekkel is találkozhatunk, hiszen nem sok kiállításnak van saját blokkja "A Rinocérosz" címmel.
Ha nincs egy egész óránk egy kiállítás megtekintésére, a Magyar Nemzeti Múzeum "Fény Az Éjszakában" című virtuális oldala nekünk készült. A tárlat a műfény nélküli fényképezés korai alkotásain keresztül mutatja be az éjszakai Budapestet. A korszak a hordozható fényképezőgépek elterjedésének hajnala volt, így addig soha nem látott módon tudták az első fotóművészek dokumentálni az éjjeli fővárost. A múzeum Történeti Fényképtára igazán lenyűgöző gyűjteményt állított össze, ami díjmentesen várja látogatóit - akár a buszon ülve is.
Akinek virtuális kilométer hiánya lenne, és vágyik a múzeumokban lévő sétálgatós feelingre, annak jó hírem van: a Szépművészeti Múzeum "Magyarországi művészet 1600 és 1800 között" című tárlata a fizikai termek közötti folyosókat is láttatja, a padlón elhelyezett checkpointok segítségével pedig olyan érzésünk lesz, mintha tényleg ott sétálnánk. A korszak magyar művészeinek alkotásait szemlélve bepillantást nyerhetünk a korabeli arisztokrácia mindennapjaiba - igényeibe, kívánságaiba - , de azt is megérezhetjük, milyen hangulat és érzések hatották át az alkotókat abban a korszakban.
A Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum Digitális Múzeum programja keretében valósult meg a Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig című kiállítás virtuális kiállítótere. Az összefogás társadalmi szerepű is: a galériák egyetértenek abban, hogy a művészet közkincs, és legnagyobb művészeink munkái mindenki számára elérhetőek kell hogy legyenek. Mégpedig a múzeumokat idéző elegáns, szép, kecses formavilággal.
Ez a gyűjtemény is hasonló, mint az előbbi: pár gombnyomással a tényleges folyosókat láthatjuk. A bal egérgombbal forgathatóak a szobák, a vezetősoron léptetve szobát válthatunk, a fehér transzparens buborékok segítségével pedig ráközelíthetünk a konkrét képekre.
Ha valakinek a szíve inkább az irodalom, mint a festészet felé húz, több online kiállítás is foglalkozik magyar írók és költők munkáival - fényképeken és fennmaradt dokumentumokon keresztül. A tárlat látványvilága egy pesti bérház lépcsőházát idézi, és körülbelül ugyanazokkal az egérgombokkal lehet navigálni virtuális önmagunkat a képek és jegyzetek, idézetek között. A statikus objektumok mellett, kihasználva a számítógép adta lehetőségeket, elrejtettek pár filmrészletet is, ezekre is érdemes rákattintani a teljes élményért.
A "cancel culture" nem meglepő módon az ismert konzervatív gondolkodókat is utolérte. Jordan B. Peterson kanadai pszichológust, Ayaan Hirsi Alit, az iszlám jól ismert kritikusát, Peter Boghossiant, a Portland Állami Egyetem leköszönt oktatóját, vagy Kathleen Stockot, a Sussexi Egyetem volt professzorát is említhetném, aki azt merte állítani, hogy a nemi identitásunkat nem az önmagunkról alkotott képünk határozza meg. A nézeteik miatt elhallgattatott, munkahelyükről elüldözött professzorok listáját még hosszan lehetne folytatni. De mi van azokkal a hallgatókkal, akik a "woke" agymosás helyett, politikai korrektség nélkül szeretnék magukba szívni a tudást? A Hungarian Conservative-on megjelent cikkből kiderül, hogy hallgatókra és oktatókra nehezedő nyomás enyhítésére, valamint az egyetemek eredeti eszméinek megőrzésére új egyetemet hoztak létre az Egyesült Államokban.
Az egyetem elkötelezett amellett, hogy megtanítsa a hallgatóknak a kritikai gondolkodás és a szabad önkifejezés értékét, valamint, hogy tiszteletteljes, bizonyítékokon alapuló vitakultúrára nevelje őket.
Az Austini Egyetemet (UATX) hivatalosan 2021-ben alapították Texasban. Az akkreditáció még folyamatban van, de az egyetem első alapképzéséről már elérhető néhány információ a honlapjukon, és az UATX azt állítja, hogy a következő években mesterképzések indítása is várható. Az UATX alapképzésének első két évében elsősorban a „szellemi alapok” lefektetésére szeretnének összpontosítani, bemelegítésként pedig az egyetem már nyár elején elindította első személyes programját Dallasban.
A nyári egyetem a „Tiltott kurzusok” címet kapta, amit korunk legégetőbb kérdéseinek szentelték.
A rövid, kéthetes nyári egyetemi programban olyan témák kerültek terítékre, amikről a mai nyugati, politikailag korrekt, társadalmakban tilos beszélni. A tabukat megdönteni kívánó szemináriumokat olyan értelmiségiek tartották, mint Niall Ferguson, a Stanford Egyetem történészprofesszora, aki a 20. századi szabad és nem szabad társadalmakról tartott előadásokat, Ayaan Hirsi Ali, aki a szólásszabadságról, a vallásról és a nők jogairól beszélt, Thomas Chatterton Williams, a The Atlantic magazin munkatársa, aki a faji kérdésekkel foglalkozott, valamint Kathleen Stock, aki a feminizmus különböző iskoláiról tartott előadást. Míg a kurzus első hetét az egyén és a társadalom kapcsolatának szentelték, addig a második héten az én és az identitás kérdései voltak a középpontban.
A nyugati társadalmak által "tabunak" bélyegzett témák boncolása pont olyan esszenciális, mint a hasonló gondolkodású embereket egy fedél alá hozó intézmények létrehozása. Őszintén remélem, hogy több hasonló "oázis" jön majd létre, ahol nem kell félni attól mit, avagy mit nem mond az ember.
2019 után újra beszédet mondhatott Orbán Viktor Tusnádfürdőn, ahol hagyományosan a külpolitikai vízióiról tart előadást, most se tett másképp. Nagy vihart kavart a „Nem vagyunk kevert fajúak.” mondatával a hazai közvéleményben: a Mazsihisz mellett az ellenzék is aggodalmát fejezte ki a kijelentés kapcsán. Arra utalt a miniszterelnök, hogy Közép-Európával ellentétben Nyugat-Európa már sokadik generációs bevándorló kisebbségekkel él együtt a multikulturalizmus nevében, ez szorosabban vett régiónkra nem igaz ebben a formában. Azt viszont elismerte, hogy a történelmi régió népei egymással keveredtek az évszázadok során. Azonban ez a beszéd nem csak ezért, az egyesek szerint kvázi-fajvédő megnyilvánulásért érdekes.
Ez a tónus, - amit Orbán megütött - nem kicsit meglepő a magát keresztény-konzervatívként beállító kormányfő részéről. Ez a fajta önmeghatározás jellemzően a jobbközép politikai erőkre jellemző. Természetesen nagyon sok értelmezése lehet a kormány ún. „jobbratolódásának”, az ellenzékiek újfasizmussal és neonácizmussal vádolják a Fideszt, míg a jobboldaliak szerint éppen a globális baloldal került ennyire balszélre, hogy felháborodnak ezen a kijelentésen.
Orbán Viktor és a Fidesz többször is átpozicionálta magát a rendszerváltás óta. A kezdetek kezdetén még az SZDSZ-szel együtt alkotta a liberális pólust a magyar pártrendszerben. A szabaddemokraták sokkal heterogénebbek voltak, ott a balliberális pártfrakció emelkedett ki győztesen a pártfazonírozás közben, többek közt ennek is volt köszönhető, hogy koalícióra tudtak lépni a Horn Gyula vezette MSZP-vel. Fontos megjegyezni, hogy a Fidesz inkább jobboldali liberális volt, onnan indította meg a jobboldalt meghódító útját. Az MDF összeomlásával űr támadt a jobboldal piacán, ezt a rést használta ki Orbán, illetve a ’94-es választás eredményéből azt a következtetést vonták le, hogy a magyar választók nem tartanak rájuk nagy igényt, mint liberális pártra. Lépniük kellett.
(kép forrása: origo.hu)
Az 1998-as választási győzelmet követően a polgári Magyarországot akarták megvalósítani, de végezetül ezt a víziót a jóléti rendszerváltás programja dugába döntötte, melynek végrehajtására a Medgyessy Péter vezette MSZP kapott felhatalmazást. A Fidesz a balliberális kormányok ádáz ellenzékeként várt sorára, hogy 2010-ben végül hatalomra juthasson. A második Gyurcsány-kormány 2006 és 2009 közötti zűrös, válságokkal terhelt időszaka delegitimálta a rendszerváltás során kialakult politikai rendszert, a magyar baloldal elvesztette szavazótáborát és társadalmi beágyazottságát, az addigi struktúrák lejáratódtak a választók számára.
Azonban nem csak a Fidesz volt az, amelyik változtató igénnyel lépett fel a 2010-es választásra. A Jobbik ugyancsak élesen bírálta a programjában az azt megelőző 20 évet. A szocialistákon felül a Fideszt is ugyanabba az „országrontó sleppbe” sorolták Vonáék. A liberális demokrácia nem tudott megfelelni a magyar valóságnak, megbukott a gyakorlatban. A kormánypárt egyetértett radikális ellenzékével: kell valami más. Ez az illiberális demokrácia és állam lett. A Jobbik sokszor vádolta azzal a Fideszt, hogy az ő választási programját valósítja meg igazából, ellopják a radikális jobboldal javaslatait.
Ez annak is betudható volt, hogy több szempontból is, a két párt sok dologban egyetértett. Azonban a Jobbik fontosabb ígéreteit nem valósították meg, túl radikálisak voltak. Olyan jelentős mennyiségű törvény nem is született, ami kimondottan jobbikos lett volna, azok is kis jelentőségűek voltak. Azonban például a déli határkerítés az egy akkor még jobbikos politikus, történetesen Toroczkai László ötlete volt.
(kép forrása: 444.hu)
A Jobbik néppártosodása több okból is fakadt: a Fidesz némiképp radikálisabb lett az évek alatt, ez már túl messzire pozícionálta volna a Jobbikot, ha tovább akart volna licitálni a Fideszre, illetve Vona Gábor úgy gondolta, hogy a Jobbiknak mindig is ez volt a hosszútávú célja. Így tehát a centrális erőtér átalakult, a Fidesznek nem volt nála jobboldalibb ellenzéke, egészen 2022-ig. A Mi Hazánk bekerült a Parlamentbe, hat képviselővel képviseli a magyarországi radikális jobboldal szavazóit, ők a kormánypártok konstruktív ellenzékeként fognak viselkedni. Tehát amiben egyetértenek és úgy gondolják, hogy az a haza érdeke (vagyis amit ők úgy gondolnak), azt meg fogják szavazni. Már ebből a tényállásból kikövetkeztethető egyfajta értékközösség, két jobboldali pártnak értelemszerűen lesz olyan témája, amelyben egyet tudnak érteni.
A többi ellenzéki párttal szemben a Mi Hazánk tudja magát félig-meddig sikeresnek beállítani, ők a bejutással elérték a céljukat. Voltak olyan közvélemény kutatások, amelyek a legerősebb ellenzéki pártnak mérte őket, a választás óta növekvő pályán vannak. A Fidesz várható népszerűségvesztéséből ők is profitálhatnak, azonban nem lehet tudni, hogy az ellenzéknél nagyobb mértékben vagy sem.
Mindenesetre a Mi Hazánk képviselője, Dúró Dóra Instagram bejegyzésben reagált a tusványosi beszédre, szerinte ez egy szavazó elszívási kísérlet volt a kormányfő részéről. A pártok alaptermészete, hogy maximalizálni akarják a szavazóbázisukat, ezért foglalkoznak az összes létező szakpolitikával, illetve ezért próbálják megszólítani a társadalom különböző rétegeit. Ha egy rivális politikai erő politikailag veszélyessé válik, akkor a kormánypárt megpróbálja a hatalom megőrzése érdekében gyengíteni azt. De van-e ilyen tudatos lépés a Fidesz részéről a Mi Hazánk felé? Vannak-e olyan ötletek, amiket átvett volna Orbán Viktor Toroczkaiéktól? Ehhez a beszédben elhangzottak mellet más, a kormánypárt által képviselt értékeket vessük össze a Mi Hazánk 2022-es választási programjával, a Virradat programmal!
(kép forrása: Szeged.hu)
Orbán Viktor kettéosztotta Európát: Nyugat-Európa lett a poszt-Nyugat, Közép-Európa pedig a Nyugat. Ezt a gondolatmenetet Samuel P. Huntington: „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című művéből származó gondolatokkal alapozta meg. Az amerikai politológussal összecsengve Orbán kritizálta a nyugati értékek megrögzött exportját a világ többi részére. A többi civilizáció (amit a miniszterelnök tételesen fel is sorol), nem kér a nyugati értékekből és számukra idegen és megalázó viselkedési mintázatokból. Helyette csak a nyugati technológiát veszik át, növelve ezzel a versenyképességüket.
Orbán úgy gondolja, hogy a nyugati politikusok látják rosszul a világ alakulását, rossz úton járnak. Európa ugyan vezetheti a világot tőke és fegyverzet tekintetében, de ha nincs elég fosszilis energiaforrása, akkor nem tudja a saját sorsát kellőképpen alakítani. Azt vizionálja, hogy majd Közép-Európa nemzetei lesznek azok, akik egyszer majd átveszik a stafétabotot a hanyatló Nyugattól. Orbán szerint a progresszív liberalizmus és a vele kokettáló internacionalista baloldal aláássa a nyugati értékeket, elárulják a család intézményét, a keresztény gyökereket, helyette multikulturalizmust és népek konglomerátumát akarják elhozni. A Nyugattal ellentétben Közép-Európa képes megvédenie magát a „lakosságcserétől”, megvívja a második Nándorfehérvárját és Bécs újabb ostromából is győztesen fog kikerülni, addig a franciák képtelenek a „második poitiers-i csatában” megállítani a bevándorlókat.
Huntington idézi Carrol Quigley elméletét a civilizációk hanyatlásáról és ezen folyamatnak a stációiról:
„…amikor a civilizáció nem képes arra, hogy önmagát megvédje, mivel már nem is akar védekezni. Ily módon tárva-nyitva áll a >>barbár betolakodók<< előtt”, akik gyakran egy másik, jóval fiatalabb civilizációból érkeznek.
(kép forrása: wilsoncenter.org)
Ez a gondolat összecseng Orbánéval, azonban a népességcsere hallatlanul elsiklik a közvélemény szeme előtt. A radikális jobboldali pártok nagy kritikusai a nyugati bevándorláspolitikának. Nem osztják azt a nézetet, hogy a romló demográfiai mutatókból származó munkaerőhiányt észak-afrikai, illetve közel-keleti bevándorlókkal és vendégmunkásokkal kell pótolni. Azonban eddig csak a konspiratív radikálisok jutottak el odáig, hogy ezt a folyamatot előre megfontolt „népességcserének” nevezzék, a többségi társadalom tényleges támogatására pályázó jobboldal nem. Mind a két jobboldali párt elutasítja a végleges, összeurópai politikai uniót, más néven az Európai Egyesült Államokat.
A Virradat Programban így fogalmaz a Mi Hazánk:
Már nem is titkolt ideológiája az Európai Egyesült Államok megteremtése a Coudenhove-Kalergi által megálmodott, kevert népesség létrehozásával. A cél az európai nemzetállamok, és ezzel az ellenállás teljes felszámolása. Az arctalan, gyökértelen, több kontinens népeinek összegyúrásával kialakuló, barna bőrű népesség pedig kiváló rabszolgája lehetne az Európai Uniót ténylegesen irányító globalista köröknek.
Orbán és a Mi Hazánk között a demográfiai trendekkel kapcsolatos félelmek kapcsán megállapítható egyfajta hasonlóság, azonban fokozati különbségeket is fel lehet fedezni. Most vizsgáljuk meg, hogy Orbán Viktor mit fogalmazott meg a közép-európai sorsközösség kapcsán, milyen külpolitikai alternatívát fest fel a jövővel kapcsolatban!
A poszt-Nyugat s új-Nyugat felosztással egyúttal látensen kijelenti, hogy Közép-Európára egy sorsközösségként tekint, akikkel keveredtünk, akikkel harcoltunk a törökök ellen, akik inkább elszenvedői voltak a történelemnek. Európa ezen része szerinte az új európai kultúra letéteményese lehet. Ennek a közösségnek viszont majd egyszer meg kell majd védenie magát az eleső félben lévő Nyugattal szemben, illetve, ha majd a keresztények menekülni fognak onnan, akkor készséggel be kell majd fogadni őket.
(kép forrása: Felvidék.ma)
Orbánnal egyetemben a Mi Hazánk egy hasonló koncepcióban gondolkozik; egy „21. századi Intermariumban”. Mindkét esetben a lengyel-magyar kapcsolatokra alapozzák ezt az együttműködést. Azonban a jobboldali radikálisok konkrétabbak ezen a téren. Ebbe a Balti-tengertől az Adriai-tengerig terjedő (ezért Intermarium) szövetségi rendszerbe beletartoznak a V4-ek, a balti államok, Horvátország, Ausztria és Szlovénia is, a szerbek és a románok potenciális tagok lennének, csak feltételekkel. Kifogásolják a két nemzet „keletiségét”, a magyargyűlöletet és a nagyhatalmi érdekeknek történő „gyakori alárendelődést”. Toroczkai pártja úgy tartja, hogy ez a szövetség kellően erős lenne ahhoz, hogy komoly nemzetközi tényezővé váljon, hogy megvédje magát a brüsszeli imperializmustól, a migrációval egybekötött lakosságcserétől.
A migrációval szembeni ellenérzés a következő közös tulajdonság, nagyjából az indokok is megegyeznek: féltik az őshonos kultúrát, a hazai kereszténységet, olykor a munkahelyeket is. Röviden: az országra jellemző szociokulturális karaktert. Ezt megakadályozandó a déli határon meg kell állítani a migránsokat. A határkerítésről (ami Toroczkai ötlete volt 2014-ben) konszenzus van a Fidesz és a Mi Hazánk között nagyjából. A Mi Hazánk követelte először egy kifejezetten határvédelmi feladatokra specializálódott fegyveres erő felállítását. Ezt a Fidesz teljesíteni is fogja, csak míg az előbbiek határőrséget akartak, addig a kormánypártok határvadászatot fog létrehozni.
A Mi Hazánk megnyilvánulásaiból kikövetkeztethető, hogy ők az orosz-ukrán háború mögött amerikai érdekeket látnak. Már-már orosz-amerikai háborúként aposztrofálják a február óta tartó konfliktust. Orbán beszédében kizárta egy esetleges ukrán-orosz béketárgyalás sikerének az eshetőségét, szerinte az amerikaiakkal kell megállapodni Moszkvának, akkor lehet egyedül csak béke. Kiemelte, hogy a háborús szankcióknak az amerikai olajvállalatok a nyertesei, többszörös profitot realizálhattak ezek a cégek. A különbség azonban itt is inkább a hangnem jelenti, a Mi Hazánk összeesküvést szimatol az egész mögött, a Fidesz pedig szuperhatalmi számítást.
(kép forrása: Demokrata.hu)
A radikális jobboldal a Jobbik óta szükségesnek tartja az ún. „keleti nyitást”, de a Fidesz tudta ezt megvalósítani 12 év kormányzás alatt. Orbán Viktor szorgalmazza a külföldi tőke beáramlását a magyar gazdaságba, legyen az keleti vagy nyugati. Az ország csak profitálhat belőle, illetve ebből adódóan nem lesz függő egy pólustól sem a magyar gazdaság. A Mi Hazánk a programjában bevezette az északi civilizáció fogalmát, ami „az Ír-szigetektől Kamcsatkáig és Japánig terjed”. Leválasztják a globális Északtól az alárendelt Délt. Szükségesnek tartják, hogy
…a nyugati kapcsolataink megtartása mellett elősegítsük és szorgalmazzuk a keleti nyitás további folytatását, kapcsolatok építését bármely baráti országgal. Kétoldalú kapcsolatainkban a partneri viszony kialakítást tartjuk kívánatosnak, ahol a felek a kölcsönös előnyök alapján a korrekt együttműködésben érdekeltek.
Ebből levonható a tanulság, hogy a Fidesz és a Mi Hazánk nagyjából ugyanabban a „szélességi körben” gondolkozik, a potenciális partnerek között feltehetőleg nagy az átfedés. Orbán Viktor az új hidegháborútól, a világ újra blokkosodásától ezt a tranzitgazdasági koncepciót félti, hiszen mi ezeknek a blokkoknak a perifériáján fekszünk.
A népesedés a kormánynak mindig is kulcskérdés volt, aggasztóak a magyar demográfiai adatok, csökken a népesség. A Mi Hazánk hasonlóan vélekedik erről, maximum csak részletkérdésekben van nézeteltérés a két oldal között. Az Orbán által „bolondéria”-ként emlegetett baloldali progresszív identitáspolitikát a radikálisok is megvetik. Mind a kettő a hagyományos családmodellt részesíti előnyben, az ezt meghaladni kívánó eszméket pedig károsnak ítélik. Itt is leginkább retorikai különbségeket lehet felfedezni, a Mi Hazánk sokkal keményebben fogalmaz. Sokak szerint a vármegyékkel és az ispánokkal a történelmi hagyományokért nagy arányban élő-haló, tradicionalista radikális jobboldali szavazóknak akart kedveskedni a kormány. A Jobbik után a Mi Hazánk is újra bevezetné a csendőrséget többek közt.
(kép forrása: Rubicon.hu)
A kormányoldalnak az ilyen jellegű, a radikális jobboldali szavazók elszipkázását megcélzó intézkedéseit -a Horthy-korszakot felidéző történelmi analógiával élve- méltán lehet a „szélkifogás” taktikájaként azonosítani. Ez annyit jelentett, hogy a szélsőjobboldal erősödésére az volt a válasza a kormánypártnak, hogy az is szélsőségesebb lett. A kezdetleges jobboldali-konzervatív pozícióból a különböző impulzusok hatására egyre inkább eltávolodott a centrumtól a kormánypárt, elmosódott a határvonal a nyilaspárti képviselők és a kormánypártiak között. Már nem okozott gondot elfogadni a zsidótörvényeket, faji alapon kirekeszteni embertömegeket különböző szociális programokból, megfosztani őket emberi méltóságuktól.
Az ilyen történelmi analógiáknak megvannak a veszélyei, hiszen gyakran válnak felületessé, illetve önkényesen vonhatunk párhuzamokat a mostani idők és a múlt között. Azonban bármennyire nem úgy tűnik, de az ellenzéki pozíció is egy hatalmi pozíció: hatalmukban áll vészkorszakot kiáltani, nácizni. élni ezekkel a történelmi párhuzamokkal.
Annyi párhuzam még felállítható a két korszak között, hogy a (kor viszonyaihoz mérten) liberális eszmék igen komolyan meg lettek kérdőjelezve. Az első világégés és az azt követő időszak militarizmusa, türelmetlensége, a közbeszéd barbarizálódása előidézte sok európai országban a liberális parlamentarizmussal való leszámolás igényét. Horthy és Bethlen István nem akart többé lassú vitákat, a többségi álláspontnak nem lehetett akadálya. Orbán Viktor az illiberális állam mellé megjósolta a centrális erőteret, amely a kicsinyes és meddő értékvitákat meghaladó, a nemzet egységes akaratát és érdekét képviselő, kormányzó többséget jelenti. Mind a kettő esetben a liberalizmus „bolondériája” helyett egy nemzeti-keresztény-konzervatív ideológia alapján akarta kormányozni az országot a hatalmon lévő.
(kép forrása: Maszol.ro)
Mindenesetre nagy szerencsére nem a huszadik század eleje-közepét éljük, mindenki tanult a történelmi tragédiákból. Bizonyossággal lehet állítani, hogy ennek a „szélkifogásnak” nincsen olyan tétje vagy jellege, mint anno. Azonban megállapítható, hogy ez a beszéd igen sok érdekes gondolatot hordozott magában, ami valamilyen formában akár kiolvasható a Mi Hazánk programjából is. Félne-e Toroczkaiéktól Orbán Viktor? Nem valószínű, csak alternatívát állít a radikális jobboldali szavazóknak.
Feltehetőleg nem került kormányra a radikális jobboldal. Az, hogy például Gulyás Gergely „tel-avivi összekötőkről” beszéljen, hogy Varga Judit uniós zászlót égessen, hogy a Fidelitas holokauszt emlékművet rongáljon, vagy hogy egy kormánypárti képviselő kezdeményezze a zsidó származású képviselők lajstromozását: még várat magára, de vélhetően nem is fog eljönni.
Carl Gustav Jung 1875. július 26-án született Svájcban, éppen ma 147 éve. Az orvosi hivatást választotta, egészen pontosan a pszichológia és a pszichiátria érdekelte.
Nagyon hamar felfigyelt Freud munkásságára, akiről már egy korábbi cikkben is írtam. 1906-ban kezdtek levelezni, 1907-ben pedig már személyesen is találkoztak. Annyira jól kijöttek egymással, hogy első találkozásukkor 13 órán keresztül csak beszélgettek. Különös barátság alakult ki közöttük, ám ennek sajnos 1913-ban vége szakadt: Jung bizonyos dolgokban nem értett egyet Freuddal, Freud pedig nem tűrt ellenvéleményt. Innentől kezdve pedig C. G. Jung kialakította saját elméletét az emberi pszichéről. Analitikus lett, amely irányzatot nagyon fontos megkülönböztetni a freudi pszichoanalízistől.
Jung születésének a 147. évfordulóján nyerjünk egy kis betekintést az ő rendszerébe!
Az első alapvető különbség Freud és Jung között a szexualitás kérdésköre. Freud úgy gondolta, hogy minden tudattalanba száműzött vágynak, gondolatnak, érzésnek szexuális eredete van, csak azok jelenthetnek kínt számunkra. Például ilyen lehet egy megerőszakolás vagy Elisabeth kisasszony esetében az, hogy saját nővérének a férjéhez vonzódik. Jung ezzel szemben nem tudta elhinni, hogy csak szexualitással kapcsolatos dolgok okozhatnak nekünk traumát, hisz annyi minden más is történik velünk a világban. Szerinte ugyanezt okozhatja még például a társadalmi beilleszkedés zavarának elfojtása is.
De lássuk Jung személyiségelméletét!
A pszichiáter megtartotta a freudi tudat és a tudattalan fogalmát. Freud szerint a tudatos azt jelenti, amire épp gondolunk, ami adott pillanatban uralja gondolatainkat. Ez a felfogás megjelenik Jungnál is, de ő – ellentétben Freuddal – úgy gondolja, hogy a tudatosság az elsődleges, ami a másodlagos tudattalanból emelkedett ki. Freud tudattalanja azokat vágyakat, emlékeket, érzéseket, gondolatokat foglalja magában, amikre újra rágondolni kínt jelentene, ezeket épp ezért is száműztük ide. Freuddal ellentétben Jung nem akarta megismerni az egész tudattalant, csupán azokat a mozzanatokat, amik problémát jelentenek a páciens életében, hisz a terápia szempontjából ez a fontos.
Ezen felül fontos különbség, hogy megkülönböztetett személyes és kollektív tudattalant. A személyes tudattalan a tudattalan felszíni rétege. Itt általában gyenge élmények tartózkodnak, amelyek valaha tudatosak voltak, de tudattalanná váltak (kínnal járt felidézése).
Ezzel szemben a kollektív tudattalan a mélyebb réteg; örökletes és veleszületett élményeket tartalmaz, olyanokat, amik nem velünk személyesen történtek.
Ez általános természetű, minden emberben megvan, a múlt emlékeinek tárháza. Ahogy a tudattalanban haladunk lefelé, ennek egyre mélyebb rétegei tűnhetnek a szemünk elé: először például a család, ezt követően a nemzet, Európa, az emberiség élményei. Ennek tartalmai az ösztönök és az archetípusok. Az ösztönök a biológiai szükségleteket foglalják magukban. Természetesen ezek mindenkiben megvannak, sürgetnek minket, hogy elégítsük ki azokat. Vagyis együnk, ha éhesek, igyunk, ha szomjasak vagyunk. Az archetípusok pedig a mesékben, mítoszokban megjelenő általános képek; ilyen lehet például a Hős, az Anya, az Apa vagy a Bölcs Öreg. Ezek nagyon gyakori motívumok, Jung szerint pedig nem véletlen - jelentésüket mindannyian értjük, ez az ősök hagyatéka bennünk. Kedvenc népi történeteinkben is bármikor megtalálhatjuk őket.
Az Én (Ego) a tudat központja. Vagyis, valami csak akkor kerülhet be a tudatunkba, ha az kapcsolódik az Énnel. A tudattalanból és a külvilágból is képes a tudatba hozni elemeket.
A Mély-Én az ember teljessége, a tudat és a tudattalan központja és kiterjedése. Jung szerint az élet célja ennek az elemnek a tudatosítása magunkban, ez az alapja a személyiségfejlődésnek. Azért ezt kell tudatosítani, mert ezek vagyunk valójában, ez lapul bennünk mélyen.
Jung még beemelte a Persona és az Árnyék fogalmát az elméletébe.
„Persona az, ami tulajdonképpen nem mi vagyunk, hanem amiről magunk és mások azt gondolják, hogy mi vagyunk az” – vallja az analitikus.
Vagyis ez egy szerepszemélyiség, aminek akkor látszunk, ha társaságban vagyunk. Ezzel szemben az Árnyék azokat az elemeket foglalja magában, amit soha nem élünk meg, hisz azok összeegyeztethetetlenek lennének a tudatosan választott életformánkkal. Ez egy önálló részét adja a tudattalannak, míg a Persona a tudathoz áll közelebb.
Természetesen ezek másképp is megjelenhetnek, de az komoly problémát hordoz magában. Nagyon vigyázni kell például arra, hogy ne törjön nagyon előre a szerepszemélyiségünk. Hisz akkor nem magunk vagyunk, hanem azok, akiknek látszani akarunk. Így pedig nem tudunk kiteljesedni, megvalósítani önmagunkat. Úgy is mondhatjuk, hogy valaki más életét éljük. Ilyenkor fontos feltenni egy kérdést:
„Kik is vagyunk mi?”.
Vissza kell találnunk minél hamarabb magunkhoz, megtalálni eredeti céljainkat, feladatainkat. Ha annyiban hagyjuk, az egyre komolyabb problémát fog okozni, hisz valódi személyiségünk mindenképp ki akar törni. Ha ezt nem engedjük, az akár meg is betegíthet minket.
Ha az Árnyékunk tör előre, az összeegyeztethetetlen lesz velünk. Úgy viselkedünk, ahogy sohasem akarnánk. Ekkor mi történik? Például engedünk a kísértésnek, olyat teszünk, ami a tudatosan működő moralitással nem összeegyeztethető. Ez pedig negatív érzést fog kiváltani bennünk. Nem egészséges keretek között nem tudjuk visszaállítani az eredeti állapotot, hanem az Árnyék fog minket irányítani. Ilyen esetekben szintén nem azok vagyunk, akiknek kéne lennünk.
Ezen problémák megoldásában egy analitikus terapeuta könnyen segíthet, legyen szó akár a szerep- vagy az árnyékszemélyiség előretöréséről.
Ezek a fogalmak egy egységes rendszerben helyezkednek el. Középen van a Mély-én (Selbst), ami alapvetően tudattalan, ha dolgozunk magunkon, egyre inkább a tudatosba emelhetjük. Az Én ennél már sokkal inkább a tudatos tartalmakhoz kapcsolódik, hisz valami akkor lehet tudatos, ha kapcsolódik ezzel az elemmel. Itt említhetjük még meg a Personát is, szerepszemélyiségünket. A tudattalan tartalmakhoz pedig az Árnyék, az ösztönök, a kollektív tudattalan archetípusai tartoznak.
Ez az elmélet igen sokban különbözik Freud pszichoanalízisétől, azonban mindkettőnek nagyon fontos eleme a tudatosítás.
Döntő szerepű életünkben az önismeret.
Hisz minél jobban ismerjük magunkat, annál könnyebben tudjuk megoldani problémáinkat. Ebben pedig a személyiségelméletek is segíthetnek. Rengeteg elképzelés van az emberről, de minél többel találkozunk, annál közelebb kerülünk a rejtélyes lelkünkhöz.
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (TÉSZ) a hatályos magyar jogrendszerben legsúlyosabb kiszabható szankció. Ez a büntetés vajon túl enyhe vagy túl szigorú? Hogyan vélekedik erről a kérdésről a magyar jog és a magyar közvélemény?
Ennek megítélése előtt azonban tisztázandó, hogy mi is az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés és mennyire tényleges valójában.
,,A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés olyan szabadságvesztés büntetés, mely az elítélt szabadságát véglegesen elvonja, anélkül, hogy az igazságszolgáltatás működése keretében feltételes szabadságra bocsátására sor kerülhetne." (Dr. Salamon László alkotmánybíró)
Tehát annyiban tényleges, a terhelt ki van zárva a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből. Annyiban viszont nem tényleges, hogy az elítéltnek bármikor joga van kegyelmet kérni az államfőtől (más kérdés, hogy még soha, senki nem kapott kegyelmet ilyen esetben…), valamint 40 év letöltött szabadságvesztés büntetést követően hivatalból indítják meg a kötelező kegyelmi eljárást.
A büntetés erkölcsi megítélése során a magyar közvéleményre támaszkodom. Talán nem okoz túl nagy meglepetést az a tény, hogy a magyarok túlnyomó többsége a tényleges életfogytig tartó büntetést túlságosan enyhének ítéli meg. Egy 2017-es Závech Research által készített felmérés szerint a megkérdezettek mindössze 21%-a utasítja el teljes mértékben a halálbüntetést. A mindenki által ismert érvek a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés ellen: túlságosan drága az elítéltek fenntartása, nem eléggé elrettentő ez a büntetés, meg sem érdemlik ezek az emberek az életet.
Természetesen vannak olyan vélemények is, miszerint a szabadságvesztésnek ez a formája túlságosan kegyetlen az elítélt számára. Itt a tipikus érvek: kínzásnak, az emberi méltóság megsértésének minősül az, ha az elítélt egyáltalán nem reménykedhet abban, hogy valaha kiszabadul, semmilyen statisztika nem bizonyítja a halálbüntetés elrettentő hatását.
Ezek olyan erkölcsi viták melyek között nem lehet és nem is kell igazságot tenni. A helyzet jogi megítélése lényegesen egyszerűbb. A 23/1990. Alkotmánybírósági határozat kimondta a halálbüntetés alkotmányellenességét, az Alaptörvény elismeri az élethez való jogot, mint elidegeníthetetlen alapjogot, ezen kívül egy sor Magyarország által ratifikált nemzetközi egyezmény is tiltja a halálbüntetés kiszabását. Az egyértelműen látszik, hogy a lehető legsúlyosabb büntetés a TÉSZ. A jog azonban nem állt meg itt.
Az általános nemzetközi közvélemény a TÉSZ magyarországi szabályozását túl szigorúnak, alapjogokba ütközőnek tartja.
Szerintük az államfői kegyelem és a kötelező kegyelmi eljárás nem adja meg az elítéltnek azt a valóságos reményt, hogy egyszer szabadulhat, ezért a magyar szabályozás sérti az emberi méltósághoz való jogot.
A fenti jogi és erkölcsi helyzet tökéletesen manifesztálódik egy híres jogesetben, a Magyar László kontra Magyarország ügyben. Az ügy az Emberi Jogok Európai Bírósági (EJEB) előtt zajlott. A Bíróság a tényállásban megállapította, hogy ,,áldozataikat összekötözték, és addig verték vagy fenyegették, amíg el nem árulták, hogyhol tartják értéktárgyaikat, majd megkötözve magukra hagyták őket házaikban. Néhány áldozat a bántalmazást követően hamarosan meghalt.”. A kérelmezőt (Magyar Lászlót) és társait 3 rendbeli emberöléssel, 19 rendbeli rablással, 19 rendbeli személyi szabadság megsértésével, 4 rendbeli súlyos testi sértést okozó bántalmazással, 7 rendbeli birtokháborítással és 3 rendbeli lopás vagy lopás kísérletével vádolták. A magyar eljárások eredményeképp Magyar Lászlót tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, aki ezután fordult az EJEB-hez annak megállapítása érdekében, hogy ez az ítélet sérti az ő emberi méltósághoz való jogát, a magyar bíróságok ítélete a kínzás tilalmába ütközött. (Fontos kiemelni, hogy ekkor csupán az államfői kegyelem lehetősége állt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést töltő elítéltek között, hiszen pont ennek az ügynek a hatására vezették be a kötelező kegyelmi eljárás intézményét.)
Az EJEB az ítéletében megpróbálta meghatározni a TÉSZ kereteit, az egymással ütköző vélemények között megtalálni az arany középutat.
A Bíróság kimondta, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés alapvetően nem jogsértő.
Azonban ahhoz, hogy jogszerű legyen ez a büntetés, néhány feltételnek meg kell felelnie a szabályozásnak: a büntetés csökkenthetőségének fenn kell állnia, valamint a szabályozásnak biztosítania kell a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a vizsgálatát. A Bíróság szerint azonban az akkori magyar szabályozás nem felelt meg a feltételeknek, így ezzel Magyarország megsértette az embertelen bánásmód, kínzás tilalmát. Az ítélet következtében került be a magyar jogrendszerbe a kötelező kegyelem intézménye.
Az ítélet következményeként kialakult helyzet még tovább mélyítette az ellentéteket a jog és az erkölcs különböző álláspontjai között. Néhány magyar alkotmánybíró felszólalt, hogy a kötelező kegyelmi eljárás olyan szigorú feltételeket szab (40 év letöltött szabadságvesztés), hogy valójában az elítélt nem reménykedhet a szabadulásban, így a magyar megoldás nem felel meg az EJEB követelményeinek. Ezzel párhuzamosan a magyar közvéleményben megerősödött az a meglátás, hogy az EJEB és a kisebbség véleménye nevetséges, hiszen aki ilyen súlyos bűncseleket követ el, annak nincsen joga a szabadulásban reménykedni. Így a szakadék még tovább szakad a két tábor között, sőt a jogász szakma berkeiben sincsen egyetértés.
,,az első felülvizsgálat időpontjával kapcsolatban, szakmai körökben egy sajátos „számháború” alakult ki arra vonatkozóan, hogy az EJEB 25, 30 vagy akár 40 évet tart elfogadhatónak. Álláspontom szerint az EJEB elég határozottan (...) első esetben 25 év után, majd azt követően periodikusan tartja kívánatosnak az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatát." (Dr. Czine Ágnes alkotmánybíró)
Arra nem fogunk egyhamar választ kapni, hogy kinek van igaza, vagy igaza van-e egyáltalán valakinek. Egy azonban biztos. 30 év alatt Amerikában kb. 340 embert végeztek ki ártatlanul egy tanulmány szerint. Rögtön eszünkbe juthat az örök kérdés: inkább maradjon 100 bűnöző szabadlábon vagy végezzenek ki 1 ártatlant?
Cikksorozatunk első részében részleteztük az okostelefonnal történő fizetési lehetőségeket, azonban most az okosórák felé vesszük az irányt.
Amennyiben már van okosóránk, mire van szükségünk ahhoz, hogy fizetésre is tudjuk használni?
Első körben az okosórának integrált NFC funkcióval kell rendelkeznie, emellett támogatnia kell a virtuális bankkártyás fizetési funkciót. Ez amiatt fontos, mert sajnos nem mindegyik okosóra felel meg mindkét kritériumnak.
Milyen okosórás fizetési rendszerekkel találkozhatunk?
Google Pay
Az egyik legelterjedtebb okoseszközökön futó operációs rendszer az Android, amelyhez a Google a Google Pay fizetési megoldást nyújtja. Ez a szolgáltatás támogatja az NFC (Near-Field Communication) egyszerű érintkezésmentes információ-megosztást, amellyel könnyedén lehet az online tranzakciókat végezni okosórán keresztül.
A K&H Bank és az MKB Bank ügyfeleinek elérhető a Google Pay, amennyiben legalább Android 5.0-t futtató készüléke van valakinek. Az azonnali fizetéshez csak digitalizálni kell a bankkártyát, amelyet a mobilbankban lehet megtenni.
Ha NFC-képes okosórája van valakinek vagy az aktivitásmérő támogatja a Google Payt, akkor azon megnyitva az alkalmazást, könnyen lehet párosítani a mobiltelefont és a bankkártyát. Ezután már lehet is használni az érintésmentes fizetést.
Egymás után maximum 3 darab 15 000 Ft alatti tranzakció végezhető az okoseszköz feloldása nélkül. Ha nagyobb összegről lenne szó, akkor fel kell hozzá oldani a képernyőt. Az adatvédelemre kiemelt hangsúlyt fordítanak, így a szokatlan fizetési alkalmak esetén különböző hitelesítési folyamatok lépnek életbe.
Mindezeken túl arra is van lehetőség a Google Pay által, hogy a tranzakciós történet visszanézhető legyen a Google térképen.
Apple Pay
Az Apple Pay fizetési szolgáltatással nagyon könnyen fizethetnek az iphone-osok és az Apple watch-osok. Magyarországon az Apple Pay a legrégebben elérhető, banktól vagy pénzintézettől független okosfizetési megoldás. Minden olyan iOS készüléken megtalálható, amelyek Touch ID vagy Face ID funkcióval rendelkeznek.
Az Apple Payhez is internetbankon keresztül érhető el a legegyszerűbben, ahol a virtuális bankkártyák alatt az „Add to Apple Wallet" gomb megnyomásával indul a bankkártya digitalizálásának folyamata. Ha mindez sikerült, akkor lehet is használni az okosórával történő fizetést.,
Xiaomi Pay
2022. április 5-től a magyarországi bankok közül a K&H vezette be a Xiaomi okosórával történő fizetés lehetőségét.
A Xiaomi Pay használatához szükséges egy internetes vásárláshoz rögzített telefonszám, egy Xiaomi Pay-re alkalmas okosóra, a Zepp Life/Mi Fitness alkalmazás és egy K&H Mastercard bankkártya. Az appon keresztül lehet digitalizálni a bankkártyát, majd lehet is egyből használni az okosórás fizetési módot.
Garmin Pay
Már 2021 szeptemberétől elérhető a K&H Banknál a Garmin Pay szolgáltatás
A Garmin Pay egy okosórákba integrált fizetési megoldás, amely csak a Garmin márkájú okosórákon nyújt lehetőséget érintésmentes (NFC) tranzakciók elvégzésére, illetve a POS és ATM-termináloknál. Az NFC képes Garmin okosórához egy K&H Mastercard vagy Maestro bankkártya szükséges, amelyet a Garmin Connect alkalmazáson keresztül kell digitalizálni.
A Garmin Pay aktiválása során szükség lesz egy 4 jegyű PIN kódra is, amelyet két esetben kérnek: ha valaki leveszi, majd felveszi a karórát, illetve ha két fizetés között eltelt 24 óra, így fokozva a biztonságot. Az okosórákban egy elkülönített chip tárolja a kártyaszámhoz rendelt token titkosított változatát, más Garmin alkalmazás nem fér hozzá, vásárlás során pedig a kereskedő sem jut hozzá a kártyaszámhoz.
Samsung Pay
A Samsung Pay újdonság az NFC-fizetések terén, jelenleg a MasterCard és a Curve pénzügyi platform együttműködésében működik. Ez (ellentétben például a Revolut kártyával) nem kínál külön fiókot, de lehetővé teszi több bank számláinak kombinálását. Európán belül jelenleg csak az Egyesült Királyságban működik.
Huawei Pay
A Huawei Pay sem használható jelenleg Magyarországon és csak a kínai Union Pay kibocsátó kártyáival működik, amely Európában még nem annyira érhető el, csak virtuális kártyakibocsátóként működik (kínai turisták és kereskedők használják). Az Európai Unión belül a kereskedők és az ATM-ek kb. 60%-a fogadja el az Union Pay kártyákat.
Mi Pay
A Huawei Pay-hez hasonlóan a Mi Pay is Kínából származik, és csak ott használható. Szintén az Union Pay kártyáival működik. Kínán kívül pedig csak Indiában érhető el. Az Európában értékesített telefonokon a funkció megtalálható, de a Mi Pay Európában nem működik.
Fitbit Pay
A Fitbit Payt a világ egyik legnagyobb okosóra-gyártója fejlesztett ki. A Fitbit Pay működik Magyarországon, de csak a független pénzügyi szolgáltatók kártyáival. 2019-ben a Google felvásárolta ezt a szolgáltatást.
Ha valaki rendelkezik Revolut, TransferWise, Bunq vagy Curve fiókkal, akkor tudja használni a Fitbit Pay szolgáltatást.
Földes László ’Hobo’ Kossuth-díjas magyar bluesénekes, dalszerző, előadóművész, a Hobo Blues Band alapítója és énekese. Mindemellett pedig színműveket, könyveket is ír. Legutóbb megjelent könyve egy önéletrajzi könyv: Térdig a szarban, fülig a szeretetben. A könyv mélyebb betekintést nyújt életébe, művészetébe, jobban megismerhetjük belőle az embert, aki a dalok, fordítások, könyvek, színművek, filmek mögött van.
A könyv nem mondható egy szokásos önéletrajzi könyvnek – saját bevallása szerint sem követett az írásnál határozott kronológiát. Habár ez az első részben (Térdig a szarban) mégiscsak kissé megjelenik. Azonban sokkal inkább történetek sokasága tárul a szemünk elé, életének fontos mozzanatai.
És, hogy mik is ezek a mozzanatok? A gyerekkora, apjával való viszonya, a katonaság, találkozás a zenével (először a Lepkék-Virágok, majd a HBB bemutatása), a rendszerrel szembeni lázadás nehézségei, művei, kialakuló családja (a legszemélyesebb rész).
Mindemellett helyet kapnak az általa tisztelt személyek is, akiktől rengeteget tanult, sokat köszönhet nekik: Allen Ginsberg, Baksa-Soós János, Bob Dylan, Cseh Tamás, Faludy György, Jim Morrison, József Attila, Muddy Waters, Pilinszky János, Rolling Stones, Vlagyimir Viszockij…
Jelen interjúval a könyvet – és természetesen annak szerzőjét – szeretném közelebb hozni az olvasókhoz.
A gyerekkorával kapcsolatosan az első kérdésem a megbocsátásra vonatkozik. A könyv végén így fogalmazott: „Nem tudok zenélni, verset mondani és mint látják, írni se nagyon. Egyetlen dolgot tanultam meg csupán (hát, mit mondjak, nem ment könnyen): megbocsájtani.”. Amikor az apjáról és a kettejük viszonyáról olvastam, akkor ez a megbocsátás rögtön feltűnt ebben az esetben is. (Hobo apja, id. Földes László politikus. Nem igazán mutatott szeretetet fia iránt, többször verte, 1992-ben ki is átkozta.) Ön mégis kihangsúlyozta apja pozitív tetteit, nem haraggal a szívében írt róla. Említette is, hogy sikerült megbocsájtania apja sírja felett („Így került bennem helyére a dolog”). Ennek kellett megtörténnie, hogy megbocsásson? Vagy ez inkább egy folyamat volt, aminek ez volt a vége, ebben csúcsosodott ki?
Mint megírtam a könyvben, elég nehéz dolog, ha az ember egyrészt fél az apjától, másrészt nem szereti, és az apja sem szereti őt. 11 évesen fél évre Németországba kellett mennem egy táborba, mert attól tartott, hogy disszidálni fogok, a középiskolában pedig két évig Veszprémben éltem egy kollégiumban, ahol hétvégén mindenki hazament, csak én nem.
De, amikor az érettségi bizonyítvánnyal a kezemben hazamentem, és elköszöntem tőle, nem voltam dühös, nem indulatból beszéltem.
Megköszöntem neki azt, hogy fizette a tanulmányaimat, amivel az égvilágon semmire nem mentem, hanem négy évig egy szellemi rabságban voltam a káliumpermanganát egyenértéksúlyával való küzdelemben. Ezután hihetetlen szabadságérzés jött rám, hogy megszabadultam tőle. Nem sokkal a távozásom után a szüleim elváltak, de a ’80-as években egy időre kibékültek, így akkor egy pár évig kapcsolatom volt vele, mert Édesanyámmal mindig is jóban voltam.
És akkor sem javult a helyzet az apjával?
Csak a felszínen. Közben megváltozott az életem, csavargó lettem, elkezdtem zenélni. A Hobo Blues Band első éveiben néha, egy-egy családi ebéden találkoztam vele. Ekkor már újra komoly rendőrségi botrányaim voltak. Az alaphelyzet az volt, hogy ő eleve nem akart engem, nem akarta, hogy megszülessek. Gúzsba kötötte, hogy meg kellett házasodnia, mert mint az egyik pártfunkcionárius elvtársnő kijelentette: „Földes elvtársnak nem lehet zabigyereke”. A 80-as évek elején több interjúban azt mondtam, hogy az apám rendőrsége vert meg. Ezután átkozott ki. Írt egy levelet, amiben közölte, hogy még a temetésére sem mehetek el. Ennek ellenére nem haragudtam rá, csupán örültem, hogy megszabadultam tőle. Nekem ugyanolyan kínos volt, hogy vele vagyok, mint neki az, hogy velem van. Az utolsó két két évtizedben már nem találkoztunk. De úgy alakult, hogy én voltam mellette, mikor meghalt. Nem a sírja fölött elmondott József Attila-vers előadása tette helyre a dolgot. Rég nem volt bennem semmiféle harag.
A következő kérdésem is az apjával kapcsolatos. Nagyon sokáig az ő árnyékában kellett élnie, csak Földes László fia volt. Ennek meghatározó élménye, amikor „A hőst pofon vágja az élet a fiúvécében”. Ez egy kihallgatott beszélgetés volt, egy osztálytársa a következőt mondta: „Jó fej ez a Föci (Hobo akkori beceneve), mindig kiáll mellettünk, elviszi a balhét, de ha nem lenne nagykutya az apja, ő is kussolna, mint mi”. Rengetegszer próbált kilépni az árnyékából, ahogy a könyvből is olvashatjuk, de ez nem volt egy könnyű folyamat. Mikor érezte először igazán úgy, hogy nem csak egy belügyminiszter-helyettes fia?
Ez először 15 évesen, a kosárlabdapályán volt. Ifjúsági játékosként olyan felnőttek között is játszhattam, akik a magyar kosárlabda élvonalába tartoztak, mint Keszey Ervin vagy Szikszay András. Az ő elismerésük sokat jelentett. Aztán ugyanez történt egy kicsit később a katonaságnál. Hiába volt akárki az apám, mikor latrinát kellett takarítani, legtöbbször engem találtak meg, nem kivételeztek velem. Sokat voltam fogdában, hadbíróság elé is állítottak fegyelmezetlenség miatt. Az egyetem után gimnáziumban tanítottam. Ez volt az első „munka”, amit szerettem, itt sem számított, hogy ki az apám.
Mikor megjelentek az első novelláim, nevet akartam változtatni, de végül lemondtam erről, mert a közvélemény előtt nem akartam megalázni azzal, hogy eldobom a nevét, tekintettel voltam rá. Ez hiba volt, mert a Földes László az ő neve, nem az enyém. De így maradt.
Már a hatvanas évek felé is legendám volt, pedig még nem voltam zenész: Hobo - már vagy öt éve így hívtak, - aki megszökött a kommunista felső tízezerből.
Ez az akkoriban szerveződő lázadó fiatalok csoportjában befogadást és elismerést jelentett.
A tanítás jól ment, de egybeesett azzal, hogy ’76-ban kétszer is láttam a Rolling Stonest Zágrábban. Ezután határoztam el, hogy hobbiból, a tanítás mellett összehozok egy amatőr zenekart. Ez megváltoztatott mindent, a siker miatt el kellett döntenem, hogy zenélek vagy tanítok, mert mind a kettő teljes embert kívánt.
És a ripacs győzött.
Ugorjunk egy kicsit az időben! Élete egyik meghatározó pillanata a Rolling Stones-szal való találkozás, pontosabban a Kis vörös kakassal (Little red rooster) a mezőtúri őrtoronyban 1964 novemberében. Ezután pedig elkezdődött egy olyan rajongás a Rolling Stones, leginkább Mick Jagger irányába, hogy - saját szavaival élve – „Ilyet még Hitlernek vagy Sztálinnak sem írtak”. Többen is utaltak Jaggerre való hasonlóságára, esetleg utánzására. Ha kicsit belevisszük a pszichológia tudományát – Szondi Lipót szerint génjeink azt is meghatározzák, hogy milyen ideálokat választunk magunknak. Vagyis nagy szerepet játszik a hasonlóság ebben. Mit gondol, Ön miben hasonlít Mick Jaggerre a fiatalkori külső megjelenést kivéve?
Szerintem nem hasonlítok rá. Csak én képzeltem úgy. Mivel nem láttam őket, nem tudtam, hogy Mick Jagger milyen magas. Körülbelül a vállamig ér. A zenéjüktől őrültem meg. Elképesztő erő sugárzott azokból a dalokból, amik az első 4-5 lemezeiken voltak. Legnagyobb részük néger blues, rock and roll vagy soul zene volt, de a Rolling Stones előadásában olyan energiával töltődtek fel, ami számomra elsöprő erejű volt. De 14 év múlva még ugyanakkora Rolling Stones-őrült voltam, ha nem nagyobb. És ez a Hobo Blues Band első két műsorából is látszik. Igyekeztem úgy mozogni, ahogy Zágrábban Mick Jagger rázta magát, a többi ösztönösen jött. Majd, amikor elkezdtük csinálni az első dalainkat - Gazember, Othello blues - ez már nem működött. A saját dalainkhoz ezek a dolgok már nem illettek.
Mick Jagger
Szóval akkor kezdett elválni a stílusa a Rolling Stonestól, amikor elkezdett saját dalokat írni?
Igen. Mivel érdekelt a hazám, a világ, és a szövegekbe belevittem, amit gondoltam, amit éreztem, amit tanultam és amit tudtam. A Középeurópai hobo blues, a Rózsadomb blues, a Mindenki sztár, vagy a Ki vagyok én? voltak az első ilyenek. De a Rolling Stones Bluesban is elhangzik: „A rádiót hallgatva az őrtoronyban ültem, / Beköpött valaki, a fogdába kerültem”. Mert így is volt.
Ennek megértését pedig nagyban segíti a könyv is: átlátni azt, hogy mit milyen kontextusban írt meg.
Szerintem a könyv slampos dolog, rengeteg mindent kifelejtettem. Esterházytól vettem ezt a technikát, az Esti című novelláskötetben ő használja ezeket a rövid sztorikat. A könyvet mozaikszerűen építettem fel, nem kronológiailag haladtam. Sok dolgot kihagytam, mert ezek nem tartoznak a közönségre. Többször csak egy-egy jelenségre akartam rámutatni, nem a személyre. A történeteket a végén raktam valamilyen laza sorrendbe, így sok minden nem teljesen pontos. Nem vagyok történész, vagy dokumentarista.
Térdig a szarban, fülig a szeretetben című könyv
Mennyire kötnek bele, ha valami nem pontos?
Volt olyan bunkó, aki a könyvre reagálva azt írta, hogy milyen jó zenészekkel játszottam, de nem tanultam meg énekelni. A Hashajtó sajtó című új szám azért fontos, mert a világ és annak az a része, amit én ismerek – Magyarország – hihetetlen rohadás útján van és ezért főleg a média a felelős. Orbán Viktor mondja, hogy a magyarok összetartanak, de ez nem igaz.
„Mindegy, hogy zsidó, cigány, vagy magyar. / Neki van igaza és ölni akar.”
Már az is hírnek számít, ha valaki kommentet ír, a sunyi férgek ott élik ki magukat.
Viszont ezzel szemben, a másik oldalról rengeteg szeretetet kaptam, mikor beteg voltam.
Visszatérve fiatalkorára: énekesi pályafutását a Kexszel kezdte (már ide is írt dalszöveget: Csillagok, ne ragyogjatok), majd első saját zenekarában, a Lepkék-Virágokban Rolling Stones-számokat adtak elő négy koncertjükön (egy saját szerzeménye volt az utóbbi együttesben: Petőfi oratórium, de ez egyszer sem hangzott el az együttes életében). A könyvben ezt írta: „Utána ezt a rövid, de csodálatos álmot, amit a Kexszel és a Lepkék-Virágokkal megéltem, hosszú időre eltemettem magamban. (Legalábbis azt hittem.)”. Miért temette el magában? Nem gondolta, hogy tetszeni fog az embereknek?
Egyáltalán nem. Tudtam magamról, hogy nem vagyok képzett, de az életem úgy alakult, hogy más dolgok lettek fontosabbak, hát eltemettem magamban ezt a dolgot. Aztán a ’76-os Rolling Stones koncert után hobbiból csináltam meg a zenekart. Közrejátszott az is, hogy meghalt a kisfiam, és ezért is vetettem bele magam a zenébe. Az a vad zene, amit játszottunk, a szabadságot jelentette. Megdöbbentő volt a siker, nem értettem. Először Rolling Stones-, Doors-dalokat meg néger bluesokat játszottunk magyarul. Ráadásul ’78-ban lett sikerünk ezekkel úgy, hogy eredetileg a ’60-as évek számai voltak. Nem gondoltam, hogy ez bejöhet, magamnak csináltam. Nyilván ez az előadásból, a zene erejéből meg a lefordított szövegek tartalmából adódott össze.
Baksa-Soós Jánosról (a Kex frontembere) is szó esik egy-két történetben. Tény, hogy az ő művei is meghatározóak. Néhányat megemlítve: Zöld sárga, Elszállt egy hajó a szélben. A rendszer azonban elüldözte őt Magyarországról, disszidált. A hazalátogatásainak leírásai nagyon megleptek. Mikor meghívta őt az Egyetemi Színpadon tartott koncertjére, Baksa-Soós indiánnak nevezte. Neki nem volt nagy sikere itt, meg sem várta a végét, kiviharzott, ekkor hangzott el az, hogy „Hobo egy Mick Jagger epigon”. Majd közös ismerőseik előtt szidta Önt, széttépte a Hobo Sapienst, amiben írt egy novellát Baksa-Soósról. Egy későbbi levélben ki is oktatta Önt. Mit gondol, ezeknek a történéseknek mi lehetett az oka? Mi az, ami elindította a volt Kex frontemberében ezeket a heves reakciókat? Féltékenység a sikerre? Úgy érzékelte, hogy ellopta dalait azzal, hogy Ön tette híressé azokat?
Úgy gondolom, hogy a magyar zenei világban a legtehetségesebb ember volt, akivel valaha találkoztam. Sokszor elmondtam, hogy egyedül tudta azt, amit Jim Morrison és Jagger tudott. Az, hogy ő így viselkedett velem hazatérései alkalmával, csak egy kis részlet. Elüldözték, és az, hogy itthon nem teljesedhetett ki, szerintem sokkolta. Ez az óriási csapás pedig emberileg teljesen megváltoztatta. Sokat bántott engem, de én sosem bántottam őt. Ez nem egyenlet, aminek mindkét oldalnak egyformának kell lennie. Sokat köszönhetek neki. Nem tudom pontosan, mi történt, mert nem volt itthon. Lecsapott rá az élet, és olyan árat kellett fizetnie, amit nem érdemelt meg – súlyosan megbetegedett. Az a szomorú dicsőség jutott nekem, hogy több embernek játszottam a Kex-dalokat, mint ő. Büszke lehetett volna rá, hogy egy ember, akit ő indított el, az ő hagyományát ápolja.
Baksa-Soós János
Cseh Tamásról is írt egy pár szót a könyvében. Így fogalmazott az egyik oldalon: „Minden koncert előtt, az utolsó pillanatig gyakorolt az öltözőben. Nagyon félt. De mindenki fél, „még én is” félek.”. Mitől félnek? A mai napig is él ez az érzés, ennyi előadóest és koncert után?
Meg kell felelni valaminek, ami belül van. Mindent bele kell adni, mindegy, hogy vers vagy zene, életre-halálra megy.
A Tudod, hogy nincs bocsánat esten már 523-szor mondtam el a Kései siratót. Ez a világ legnehezebb verse. Nem tanultam színészetet, nem szavalok, nem énekelek úgy, ahogy kéne meg ahogy mások tudnak. Semmilyen verset nem tudok rutinból elmondani. Nem is próbálom, inkább kitépem őket magamból. Hogy rosszul sikerül vagy jól, ezt nem lehet tudni. Egyetlen mérce van, az őszinteség. Ehhez József Attila verseinek ereje nagy segítséget ad. Ma is, minden előadás előtt, az utolsó pillanatig ülök az öltözőben és a szöveget mondom. Aztán felmegyek a színpadra, és folytatom. Ugyanez kell a zenében is. Összeállítom a műsort, de az esetek felében a színpadon megváltoztatom a sorrendet. Ettől egyrészt izgalmas lesz a buli, másrészt ez nagyon veszélyes is. De közben az emberben él a félelem, hogy mi jön vissza a közönségből? Át tudom-e vinni, amit szeretnék? És van olyan, hogy a közönség nem azt akarja, amit én akarok. Akkor változtatni kellene, de nem akarok. Ilyen félelmek mindig vannak. Ám nagy részük az első dalnál megszűnik.
Hobo egy József Attila-esten
Az előbb említette a megfelelést, de a könyvben több helyen is szerepelt, hogy mindig úgy gondolta, hogy Öntől mást várnak el, mint a többiektől. Talán ez is okozta azt, hogy többször egyedül érezte magát abban, amit csinált. Ezt az elvárást egyébként már bele is írta a Középeurópai Hobo Blues 2000 dalszövegébe: „Nem könnyű bármit is elmondani, / Ha az ember énekel, / Néha jobb lenne hallgatni, / De tőlem mást várnak el”. Mi ez az elvárás, és miért alakult ki Önben?
Mivel gondolkodó ember vagyok, mindig érdekelt, hogy mi történik a világban, különösen a hazámban. Nem vagyok rocksztár vagy celeb, aki csak olyan dolgokat csinál, amivel a karrierjét meghosszabbítja. Azt csinálom, ami jön. Ez az elvárás ebből a hozzáállásból ered. De annak idején eszünkbe sem jutott, hogy valaha is lehet lemezünk. Csak játszani akartunk, az meg anélkül is ment. A dalokba az került bele, amit megéltem.
A teljesen ártatlan Mindenki sztárban az első versszakban szerepel a gyerekkorból Robin Hood, aztán a Rákosi-korszakból Csapajev, majd Puskás Öcsi, és a végén Mick Jagger. Ezek maguktól jöttek. Nem akartam megfelelni, hanem ilyen voltam.
Az első dalszövegem a Csillagok, ne ragyogjatok volt. „Karomra szállt egy apró ember, / Kérdezte, mit keresek itt. / Nem tudtam megmondani neki, / Gondoltam pedig valamit…” Ebben benne van a ’60-as évek végének stílusa.
Jézus Krisztus, Shakespeare vagy József Attila a büdös életben nem tanultak semmit. Mégis mindent tudtak. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy honnan tudták és azt sem, hogy miért írtam ennyiféle szöveget. Fájdalmast, szomorút, trágárt, pimaszt, vagy szerelmeset. Vannak dolgok, amik az emberben benne vannak, és ezek jönnek ki.
Szánt egy fejezetet egy meg nem írt könyvnek, ami a magyar popzene történetét mutatta volna be az Ön szemüvegén keresztül. „Elsősorban azért, hogy majd az utókor ne kizárólag az újseggírók (új magyar szó, copy right Hobo, 2021) és a kaméleon műtörténészek által kiherélt és átírt képet olvassa, hanem a mi, vagy legalábbis az én igazságomhoz is hozzá lehessen jutni.” Ez az ötlet ebbe lett átültetve?
Nem. Nekiláttam, hogy megírjam, de öt oldal után abbahagytam, mert csak a mocsok és a szenny jutott eszembe, ahogy a politikusok, sztárok, hivatalok, kiadók, rádiók, a média manipulálták a kultúrát, a zenével egyetemben.
Annyi árulást, csalást és hazugságot láttam, hogy nincs kedvem leírni. Csakhogy így nem derül ki az igazság.
Mulatságos, mikor sokan arról nyilatkoznak, hogy mennyire üldözték őket, miközben butaságokat adtak elő.
Talán mondhatom azt, hogy azért is volt sokszor egyedül, mert arra a feladatra nem sokan mertek vállalkozni, amihez Önnek volt bátorsága: a szavaival élve „nem kussolt”. Feltette a költői kérdést, hogy jobb lett volna-e, ha csendben marad. Mit gondol, minden megérte?
Igen. Egyrészt, mert nagyon sok mindent elmondhattam, amit átéltem, vagy gondoltam. Másrészt, azt hittem, csak 60 éves koromig fogok élni. Ehhez képest 77 éves vagyok, most játszottam nemrég az 1000. József Attila-estet. (Ez az egyetlen eredmény, amire büszke vagyok.)
Az megint egy nehezen értelmezhető valami, hogy a közönség nem hagyott el. Pedig én nem azt játszom, amit ők szeretnének hallani, hanem azt, amit én akarok. Hihetetlen, hogy ezt elfogadják. Soha nem gondoltam, hogy az értelmiségieknek, a csöveseknek, vagy a 16 éves lányok libidójának mit kéne írni. Volt, ami sikerült, volt, ami nem. Ha az ember ennyi mindent csinál, néha bukások is jöhetnek.
Az egyik tetőpont a pályafutásomban a Vadászat volt.
A Vadászat című lemez borítója
Nem szoktam rangsorolni, de nekem a Circus Hungaricus, a Tábortűz mellett vagy a Hey, magyar Joe! lemezek is fontosak a Csavargók Tízparancsolata kötettel együtt. Bár az utóbbiak nem olyan széles körben ismertek, mivel nem vagyok jelen a médiában. De, amit akartam, elhangzik bennük és ez a legfontosabb.
Minden reggel átnézem az Indexet, az Origót, a Nemzeti Sportot. Ilyenkor látom, sokan szinte naponta szerepelnek ott. Például Majka. Nem tudom őt szidni, mert egyetlen számát sem ismerem. Ha ezrek járnak a koncertjeire, mitől lenne a zenéje szar? Szidják őt, de engem is szidnak.
Az, hogy a kommentelők nem ismerik József Attilát vagy Shakespeare-t, engem nem irritál. Akkor őket miért irritálja az, amit én csinálok?
Idézek. „Néhány év alatt, mondjuk 1962 és 1967 között a néger blues másolásából kialakult a fehér blues, amely kilépve a tradicionális formából mindmáig hódít és gyökeret vert – Magyarországot kivéve – az egész világon. Japán és orosz blueszenekarok is vannak.” Mit gondol, Magyarországon ez miért nem történt meg? Miben voltunk mások?
A bluesban egyetlen alapvető kategória van: az, hogy valaki hiteles-e, vagy sem. Vannak olyan emberek, akik elsősorban a sikerre törnek, kiszolgálják a közönség igényeit, nem a lelkükből játszanak. Ami szintén nem baj. Ha valaki feltette az életét a zenére, akkor ebből akar megélni. Ez is egy emberi dolog, még akkor is, ha nem mindig sikeres, amit csinál.
Nem mindenki olyan, mint a Rolling Stones, akik néger bluesokat kezdtek játszani, amiből egy fillért nem kerestek, csak az előadói jogdíjat. Az első lemezükön van 15 szám, amiből 14-et nem ők írtak.
Olyan, aki ír, verset mond és énekel, meg mindenfélét csinál, nem nagyon van. De ezt nem is szabad elvárni. A popzene nem ilyen bonyolult.
Sebők János újságíró állandóan mérgelődött, hogy milyen szar szövegeket írnak a zenekarok. Rúzsa Magdi vagy Kovács Ákos nem azért megy a színpadra, hogy a világra reagáljon, hanem, mert szereti a zenét. Az emberek 99%-a azért vesz hangszert a kezébe, hogy ezt csinálja. Ezért nem kell dühöngeni.
Az, amit én csinálok, csak egy másfajta út, nem jobb út.
Nem kell elvárni Deák ’Bill’ Gyulától, Nagy Ferótól, Majkától, hogy ezt az utat kövesse. Nem ezért csinálják.
A legelején egyáltalán nem volt más célom, csak a zenélés öröme. Nem gondoltam, hogy ide jutok, de így alakult, mert ilyen vagyok. Egyáltalán nem ez a követendő példa, mindenki csak csinálja azt, amit szeretne.
Ejtett egy pár szót azokról is, akikkel most dolgozik. A könyvhöz tartozó lemezeken Gál István (dobok), György Attila (basszusgitár, nagybőgő), Igali Csanád (orgona, zongora), és Kiss Zoltán (gitárok) játszottak. Elmondta, hogy ma már a zenészek inkább dolgoznak, mint játszanak, az Önhöz való viszonyukat is ez uralja. A HBB ehhez képest egy stabilabb formációnak tűnt, például Deák ’Bill’ Gyulával a mai napig tartják a kapcsolatot. Nem hiányzik az a szorosabb kapcsolat a tagok között, ahol még többen játszottak, és nem dolgoztak? Nem volt könnyebb játszani, amikor a többiek is játszottak (és nem elsősorban a munkájuk volt ez)?
Volt olyan időszak, amikor még „csak” játszottunk. Ez a ’70-es és ’80-as években volt. Akkor még meg lehetett élni abból, ha az ember csak egyetlen zenekarban játszott. Ez már régen nincs így, én sem tudnék csupán a zenei pályafutásomból megélni. A Nemzeti Színház tagja vagyok, előadóestjeim vannak, írok, ezek a jövedelmeim adódnak össze. Az emberek, akik most velem vannak, zenélni tudnak, mást nem nagyon. Több zenekarban játszanak, hogy családjukat el tudják tartani.
Az, hogy összeállunk, csinálunk egy bandát és évtizedekig összetartunk, már nincs.
Már a Hobo Blues Band Pókával együtt töltött másfél évtizede alatt, ’78 és ’93 között nagyon sok zenész megfordult, Fuchs Lacitól Szénichen át Döme Dezsőig.
Említette, hogy Póka Egonnak (basszusgitáros, zeneszerző, a HBB egykori tagja) egy ponton túl már nem voltak olyan jók a dalszerzői képességei, mint kezdetben (A Hobo Blues Band zenéinek nagy részét ő írta). Mit gondol, így visszatekintve, Önnél volt ilyen „alkotói válság”?
Mindig meghatározó témák körül csoportosultak a szövegeim. A 2000-ben megjelent Gyöngy a sárban nem sikerült zeneileg, ezért 7 évig nem írtam a zenekarnak szövegeket. Aztán 2007-ben megszültem a Senkifalvát, bár nekem nagyon fontos szöveganyag volt, ez sem sikerült.
De mindig csak akkor írtam, ha volt mit. Ez nem azt jelenti, hogy válságban voltam, hanem azt, hogy nem kell folyton írni valamit.
Könyveket, előadóesteket, színházi műveket csináltam, nem volt egy szabad percem sem. Ekkor jött ki a Viszockij, a Tudod, hogy nincs bocsánat, a Blues Jim Morrisonnak lemez.
Póka Egon ’93-ban kikerült a Hobo Blues Bandből. Pár év múlva elment a P. Mobil együttesbe, ahol 12 év alatt egyetlen számot sem írt. Azt mondta, hogy nem volt partnere. Másrészt meg, az a zenekar akkorra már nagyon lecsúszott. Azért ment oda, mert máshova nem hívták. De ott is ő volt a legjobb.
Bár halála előtt éveken át újra együtt játszottunk, akkorra a korábbi alkotói tehetsége elveszett.
Póka Egon
Pár szót a jövőről: „Most, mikor ezeket a sorokat írom, tele vagyok – idő híján – meg nem valósított ötletekkel. Lemezek, könyv, két színdarab, turnék, előadóestek.” Mesélne ezekről?
Vannak tervek, amik még csak most alakulnak.
Két új darab van, a 31 dosszié meg az Utcazenész, de nem tudom, hogy ezeket mikor mutatjuk be.
Vannak más ötleteim is. Könyv, dokumentumfilm és egy lemez. Ezek arról szólnának, hogy miért maradtam itt. Kiket, miket, milyen helyeket szerettem és szeretek is. Nagyon erős ötletek, de a megvalósításuk sorrendje nem tőlem függ. Most az Utcazenészen agyalok, azon, milyen legyen az utcai változata. A 2022-es évet lefedi egyrészt a könyv a két lemezzel, ősszel pedig jön a Vadászat turné. Sok ötlet van, de a sorrendet az élet adja meg, nem én.
A korábbi gondolatot így folytatta: „Ez még legalább két év. Aztán majd még meglátjuk.”. Mi lesz két év múlva? Van valami elképzelés, hogy meddig folytatja?
Nem foglalkozom ezzel. Szét vannak menve a térdeim, amit már nem lehet helyrehozni. Nem akarom megműttetni őket, mert utána egy évig pihennem kellene. Egyelőre együtt tudok ezzel élni. Nem tudom, meddig hagyja az élet, hogy a lábaim működjenek. Nem akarok rászokni a fájdalomcsillapítóra, de néha szükségem van rá. Ha csak állok a színpadon, nem fáj, de ha lépcsőzni kell, az már kellemetlenebb. Minden nap 40 percet szobabiciklizem és fél órát súlyzózom. Az, hogy meddig tudok játszani, elsősorban attól függ, hogy a lábaim meddig bírják.
Reméljük, még nagyon sokáig! Köszönöm szépen az interjút!
Megállapodást kötött -az orosz fosszilis energiahordozókat pótlandó- az Európai Unió Azerbajdzsánnal. A szerződés keretében 2027-ig megduplázza Baku a gázexportját az EU-ba, jelentősen megnövelve a kaukázusi középhatalmi aspiráns súlyát a nemzetközi politikában. Az orosz kőolaj és gáz szankcionálásával komoly mennyiségű nyersanyagtól esett el az európai energiapiac, értelemszerű, hogy ezt máshonnan kell beszerezni.
A kereskedelem a gazdasági javak békés cseréjét hozza el, sőt, más előnyei is vannak. Azon államok, amelyek lemondanak az erőforrásokért történő vérre menő küzdelemről, ellenségeskedésről, azok egyszerűbben hozzáférhetnek ahhoz, amiből nekik nincs elég vagy kevés van. Azonban az egy teljesen más kérdés, hogy ezen szuverén országok mire használják fel a kereskedelemből származó profitot. A gazdaságot mindenképpen serkenti, ha van mit előállítani, van mit eladni, illetve származik abból valami bevétel. Az állam a többletet elköltheti jóléti szolgáltatásokra, fejlesztheti az infrastruktúráját, törlesztheti az adósságait, de akár a hadiiparának is adhat egy lökést.
Azt szokták mondani, hogy demokráciák nem háborúznak egymással. Ezen rendszerek jellegükből és működési mechanizmusukból fakadóan békésebbek. Az állampolgárok szabadon kifejthetik a véleményüket, a pacifista szólamokat a nép által választott testületek meghallják, nem lesz harci cselekmény. Azonban egy nem demokratikus rendszer (közismertebb nevén diktatúra) nem éppen úgy működik, mint Franciaország vagy Dánia, kiszelektálja a neki nem tetsző impulzusokat. A diktátornak nem feltétlenül van közvetlen népi felhatalmazása (persze rendezhetnek nem szabad választásokat ettől függetlenül), nem függ a választói akarattól, hogy milyen politikát folytathat. Ha valami renitens csoport háborúellenes hangokat üt meg, akkor azok a rend megbontóivá vállnak, a rendszer ellenségei lesznek. Ha egy diktátor háborút akar, akkor nagy eséllyel háború lesz.
Azerbajdzsán minden kétséget kizáróan egy katonai erőre támaszkodó, diktatórikus rendszer, melynek területi igényei is van. Az azeri-örmény kapcsolatot rengeteg sérelem mérgezi meg. Az örmények a huszadik évszázad elején egy súlyos népirtás elszenvedői voltak, az Oszmán Birodalom el akarta törölni a népcsoportot a Föld színéről. Ebből származik a gyűlöletük a törökökkel rokon azeriek felé, akikkel 1988 és 1994 között már vívtak egy véres háborút. Ez a csörte Jereván győzelemével zárult, megalakulhatott az autonóm Hegyi-Karabahi Köztársaság, ami de jure Azerbajdzsán része. Sok azeri menekült el, féltek a szakadár örmények önkényétől. Határvillongások ugyan sokszor voltak, azonban ezek nem eszkalálódott komolyabb fegyveres konfliktussá, egészen 2020 őszéig.
Ekkor a világ közvéleménye a hegyi-karabahi örmények sorsáért remegett, ugyanúgy ellepték a nyugati világ nagyvárosait az agressziót elszenvedők nemzeti színei.
Az azeri-örmény konfliktus legújabb epizódja a bakui rezsim győzelmét hozta el, komoly területeket szereztek meg, többek közt egy korridort is, amely összeköti az anyaországot az azeriek által lakott Nahicseván enklávéval. Sushi meg Sztepanakert volt 2020 Mariupolja és Harkovja. Aki a követte a híreket, az láthatta a hasonlóan brutális, a civil lakosság elleni rakétatámadások videóit, s azok áldozatait. Szintén fellelhetőek voltak az interneten keresztül az azeri katonák által elkövetett háborús bűncselekmények, mint az orosz megszálló csapatokéi.
Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy az oroszok az gáz- és kőolajexportból finanszírozzák az Ukrajna elleni háborút, akkor teljesen érthető az EU szankciós csomagja ezen energiahordozókra. A lelkiismeretnek is el kell tudni számolnia magával, keresni kell más megoldást a szükségletek fedezésére. Európa helyesen teszi, ha megpróbálja az orosz gazdaságot összeroppantani. Még mindig jobb alternatíva, mint egy atomháború.
Magyarországra és más kelet-közép-európai országokra politikai moralizálás össztüze zúdult, mivel nem tudnak egyik napról a másikra átállni az orosz importról, nem tudják teljes mellszélességgel alávetni magukat a szankcióknak. Egyszerű volt a képlet: ezek az országok „az ukránok vérével színezett kőolajat” veszik, nagyban hozzájárulnak az áldozat szenvedéséhez, ők működtetik Putyin háborús gépezetét. Ez azért nem kis vád, lássuk be. Ugyanakkor, ha az állam nem tud télen fűtést biztosítani az állampolgárai számára, akkor meg minden egyes fagyhalál a kormány lelkén szárad. Nem könnyű műfaj a politika, az biztos.
Azonban felmerül a kérdés az uniós politikusok döntésével kapcsolatban, hogy azzal számoltak-e, hogy ezzel a szerződéssel megalapozhatnak egy újabb azeri agressziót? Itt miért nem vetődik fel a moralitás, az elvhűség, amikor (egy kicsit távolabbi) a Nyugat számára rokonlelkű, liberális demokráciát kiépíteni akaró, a békés fejlődés útján elindulni vágyó, szabad nemzetet szolgáltatnak ki egy diktatórikus, agresszív és terjeszkedő rezsimnek pusztán gazdasági realitások és érdekek mentén?
A politika egy sajátos logikával rendelkező cselekvési forma, rengetegszer láttunk már olyat, hogy éles váltást hajtott végre egy politikus az addigi irányvonalhoz képest. Nem véletlen volt meghökkentő és dühítő, amikor mégis lett gázáremelés 2006-ban, amikor az öreg Bush mégis bevezetett új adókat, amikor nem tudja a magyar kormány az eddigi formájában biztosítani a rezsit.
Azonban hol van a nyugati morális fölény, a makacs elvi intranzigencia, hogy nem veszünk egy diktátortól gázt meg kőolajat? Miért kell pénzelni a béke esetleges megbontóját? Ki lesz a felelős, ha az uniós pénzen felhizlalt, a legújabb dróntechnikával bíró, mobilizált, a szárazföldi hadviselés teljes arzenálját felvonultató, iszlamista zsoldosokat alkalmazó azeri hadsereg megindul és bekívánja darálni a maradék Hegyi-Karabahot?
Ha bekövetkezik a baj, akkor az erkölcsi támogatáson túl mi fog járni az örményeknek?
Bármennyire úgy tűnik, hogy a felek a békülés útján vannak, akár békemegállapodás is születhet, végre a fehér galamb is megpihentethetné szárnyait a Kaukázusban. Azonban pont a kiszámíthatatlanság, a harciasság az, ami jellemzője a legtöbb nem demokratikus rendszernek. Ha Ukrajna és Oroszország egyszer majd békét kötnek, -bár még mindig a homályban tapogatódzunk, ha a háború lehetséges kimenetelén lamentálunk- attól még nem teljesen alaptalan a félelem, hogy ez az állapot ideiglenes lenne, hogy Moszkva valamikor a jövőben újra hasonló módszerekkel kívánna élni. Mi a garanciája annak, hogy Baku ezt a többletforrást jó célokra fogja felhasználni? Ne legyen igazam, de lehet, hogy az EU most alapozta meg az azeri-örmény konfliktus újabb felvonását.
Azerbajdzsán Örményországnál gazdaságilag jóval erősebb ország, erősebb az ipara, komoly fosszilis energiaforrásokkal rendelkezik, amit most kamatoztatni is tud. A járvány miatti 2020-as gazdasági visszaesést leszámítva az azeri gazdaság évek óta folyamatosan nő. Ez az alku Bakuval azért lehet veszélyes, mert újra növekedési pályára rakhatja Ilham Aliyev rezsimjét, sőt, ez még meredekebben javuló trenddé is válhat is, mint a ’10-es évek közepétől kezdődő konjunktúra, ami a közel két évvel ezelőtti eseményekben csúcsosodott ki. A kaukázusi népek politikai kultúráját áthatja a militarizmus valamilyen szintje, hiszen időtlen idők óta valakitől meg kellett óvniuk az otthonukat. Aliyev számára az a politikai teljesítmény, ha katonai győzelmet arat, sokak szerint ez a siker húzta őt ki a politikai kátyúból. A harciasság, a revans vágy, a be nem gyógyult sebek meghatározó elemei a legtöbb azeri gondolkozásának. Ha látja a sikerpropagandát, hogy dübörög a gazdaság, akkor értetlenül dühöng, hogy még miért nincs sorozás, hogy végleg orvosolják az „örmény kérdést”.
Nehéz helyzetbe hozta volna Európa az örményeket? Amikor az európai döntéshozók Facebookon meg Twitteren hangzatos kinyilatkoztatások után kirakják majd az #IstandwithArmenia #HandsoffArtsakh meg #MakeLoveNotWar hashtageket, amikor egyöntetűen elutasítják az agressziót és békét követelnek, akkor majd el lehet gondolkodni a morális felelősségen, ami ezzel a megállapodással járt.
Az se lehetetlen, hogy a brüsszeli technokraták így akarják a békésen fejlődő, a háborút, mint a nemzetközi konfliktusok rendezésének lehetséges eszközét megvető országok sorába beletuszkolni Azerbajdzsánt. Még az is lehet, hogy igazuk lesz és így fognak megbékélni a Kaukázus harcos nemzetei. Lehet, hogy a szabad kereskedelem előnyei tényleg akkora húzóerővel fognak bírni, mint amekkorával azokat azonosítják, és végérvényesen belátja Aliyev: a háború rossz, a javak csereberéje jó.
Az észszerűség vezette Európa vezetőit, amikor ilyen jelentős lépést tettek állampolgáraik energiabiztonságáért? Mindenképpen. Egyértelműen bekövetkezik az azeri agresszió a jövőben? Feltehetőleg nem. Van-e bármiféle garancia az örmények elleni hadakozásról való lemondásról a szerződésben? Meglehet.
Ha mégsem, akkor addig kell keresni olajjal bőségesen rendelkező parancsuralmi rendszereket, ameddig azok el nem fogynak. Reméljük, hogy nem így lesz!
Dr. Tóth Szabina, egzotikus szakállatorvossal, a Tüskevár Állatvédő Alapítvány alapítójával és elnökével beszélgettünk az alapítvány kezdeteiről, működéséről, valamint a mentettek gondozásáról és az örökbefogadási lehetőségekről.
Az alapítvány honlapján olvastam, hogy már gyermekkorod óta foglalkozol állatok mentésével. Tudnál erről bővebben mesélni? Biztos vagyok benne, hogy ez adott egy löketet az állatorvosi tanulmányaid elkezdésében is.
Igen, abszolút. Nagyjából én már ilyen négy-öt éves korom körül különösen vonzódtam az állatokhoz. Voltak egyébként otthon cicáink, de az összes bogarat, csigát, pókot, minden ilyesmit összeszedtem a kertben és nézegettem őket. Mindig kértem, hogy vigyek haza egy hörcsögöt, legyen otthon teknős. Nyolcévesen kaptam az első kutyusomat, és gyakorlatilag onnan megállíthatatlan volt ez az egész folyamat. Volt egy kis kitérőm egyébként a Kertészeti Egyetemre három évig az érettségit követően, de aztán visszataláltam erre a vonalra, de igazából hatéves korom óta tudtam, hogy állatorvos szeretnék lenni. Csak a vérrel voltak kisebb-nagyobb problémák. Nem feltétlen bírtam annyira jól a nagyobb mennyiségű vér látványát, úgyhogy emiatt első körben azt gondoltam, hogy jó lesz nekem a növényekkel foglalkozni, de végül legyőztem ezt a fóbiát, és akkor így láttam állatorvos.
Hogyan győzted le ezt a fóbiát?
Kaptam egy lehetőséget, hogy asszisztálhattam bent az Állatorvostudományi Egyetemen, és rájöttem, hogy nem ájulok el a műtéteknél, hogy végig jelen tudok lenni, nem leszek rosszul. Amikor néhány műtétet végig tudtam asszisztálni ájulás nélkül, akkor eldöntöttem, hogy akkor újra felvételizek.
A Tüskevár vad és egzotikus állatokra specializálódott alapítvány. Tudnál mesélni egy kicsit a működéséről? Mik voltak a kezdetek, hogyan indult ez az egész projekt?
Igazából úgy kezdtük, hogy mi ugye hat évvel ezelőtt nyitottunk Taksonyban egy állatorvosi rendelőt a kolléganőmmel közösen, és a környéken nagyon sok megkeresés volt gazdátlan vadállatokkal kapcsolatban, illetve nagyon sok olyan egzotikus állatot hoztak, ahol egy ideig vállalhatóak voltak a költségek, egy idő után pedig
azt mondták a tulajdonosok, hogy bár gyógyítható lenne a tengerimalacka vagy nyuszi, de inkább altassuk el, mert nincsen rá megfelelő anyagi keret.
Ezekben a pillanatokban kerültek elő a lemondó nyilatkozatok, és én nagyon sokáig ezt magánemberként igyekeztem finanszírozni, csak egy idő után olyan méreteket öltött, hogy négy-öt állat jött be naponta, és amikor üres volt a pénztárca folyamatosan, akkor azt mondtam a társamnak, hogy muszáj egy alapítványt emögé a tevékenység mögé tenni, mert egyszerűen nem fogom győzni anyagilag hosszú távon. És akkor így jött létre 2018-ban az alapítványunk.
A kapcsolati tőke gondolom már megvolt hozzá, hiszen előtte is foglalkoztál állatmentéssel.
Igen, igen, bár előtte azért inkább kisebb vadállatokat, például sünimentéssel nagyon régóta foglalkozom, nagyjából 15 éve, illetve a rágcsálók mentése, nyuszik mentése az még régebbi. Aztán lett egy-két érdekesebb faj, ahol nekem is sok mindent kellett tanulni, és igen a kapcsolati tőkét felhasználni ahhoz, hogy szakmailag is segítséget kapjak, meg hogy úgy egyáltalán eljussanak hozzánk a megtalálók, hogyha bajba jutott állat akad az útjukba.
Hány állat áll jelenleg az alapítvány gondozásában?
Pontos számot nem fogok tudni mondani, mert az állandóan percről percre változik. Nagyjából egy olyan hatvanan-hetvenen lehetnek jelenleg, de ezeknek egy jelentős része nemsokára elengedésre kerül, hogyha elérik azt a kort, és vannak ugye körülbelül húszan, akik tartósan sérültek vagy nem vadállatok, hanem egzotikus állatok, akik vagy maradnak az alapítványunk gondozásában, hogyha folyamatos állatorvosi ellátást igényelnek, vagy pedig gazdikereső státuszba lépnek, és akkor, hogyha befogadja őket valaki, akkor örökbeadásra kerülnek.
Ahogy említetted, a vad és egzotikus állatok ellátásához elengedhetetlen a megfelelő szaktudás, specializáció. Nehéz volt összeállítani egy ilyen csapatot, ami az állatorvostudomány különböző területein helyt tud állni?
Nem volt egyszerű, én most nagyon büszke vagyok a csapatunkra, de ez azért négy év kemény munkájának az eredménye. Ugye én egzotikus szakállatorvos vagyok, kolléganőm, ő kutya-macska szakállatorvos, viszont a harmadik állatorvosunk, Júlia doktornőt, aki kutya macskai érdeklődéssel került a rendelőnkbe, sikerült megfertőzni idézőjelben őt is a vadállatok és az egzotikus állatok szeretetével, úgyhogy most már ő is egzotikus szakállatorvos néhány hónapja.
Tehát a szakmai háttér, illetve a segítség megvan akkor is, hogyha én esetleg nem vagyok jelen,
és jelenleg olyan asszisztenseink is vannak, akiknek az egzotikus állatok és a vadállatok pontosan ugyanannyira fontosak, mint egy kutya vagy macska beteg.
Említetted az örökbefogadást, van lehetőség hazavinni egy nyuszit vagy egy hörcsögöt. Mi ennek a menete pontosan?
Elég szigorúak vagyunk, bár ez sok állatvédő szervezetről elmondható, tehát mindenképpen kérünk egy írásos bemutatkozót e-mail formájában, fényképekkel, részletes leírással, hogy hol fogja tartani, mivel fogja etetni, hova fogja állatorvoshoz hordani, pontosan azért, hogy ugye egzotikus szakállatorvosi ellátást kapjon a kisállat a későbbiekben. Ha minden megfelelő, akkor egy személyes találkozásra invitáljuk a rendelőbe a leendő gazdit vagy a gazdijelöltet, és
hogyha szimpatikusak egymásnak a kisállattal, illetve mi is úgy látjuk, hogy felelős gazdi lesz belőle, akkor utána egy örökbeadási szerződéssel együtt átadjuk a kisállatot,
amiben nyilván ki van kötve többek között az is, hogyha bármi miatt nem tudja a továbbiakban tartani, akkor nekünk kell először szólnia, és természetesen az alapítvány visszaveszi gondozásába újra.
Van arra lehetőség, kapacitás, hogy néha rácsekkoljatok az örökbeadott állatokra?
Igyekszünk, igyekszünk, azt tudom mondani, hogy azért próbáljuk úgy örökbe adni őket, hogy a környékről jelentkezőket picit előnyben részesítjük, bár van olyan nyuszink is, aki nagyon-nagyon messzire, több száz kilométerre lett örökbe adva, de vele pedig tudjuk online tartani a kapcsolatot. Azt tudom egyébként mondani, hogy az örökbe adott állatkáinknak nagyjából a 90%-a szerencsére visszajár hozzánk, és így az állatorvosi vizitek alkalmával oltások és egyéb beavatkozások során találkozunk velük.
A vadállatok örökbefogadása, ezt idézőjelben mondom, hiszen nem lehet örökbefogadni vadállatot, de a fiktív vagy szimbolikus örökbefogadásuk hogyan történik ?
Ez virtuális örökbefogadási program, amit elindítottunk néhány évvel ezelőtt.
Ennek gyakorlatilag az a lényege, hogy egyrészt a választott kisállat egy pici anyagi támogatást kapjon, másrészt, hogy a virtuális örökbefogadónak is tudjunk minél több szolgáltatást nyújtani.
Nekik minden hónapban küldünk egy privát kis e-mailes beszámolót a mentettről, hogy hogy van, mit eszik éppen, mit csinál, a gyógyulási folyamat hol tart, fényképekkel, olyan fényképekkel, ami nem kerül föl a közösségi média oldalakra, hanem ez csak neki készül, illetve, hogyha olyan állatról beszélünk, akit nem zavar az emberi jelenlét, akkor látogatásra is van mód és lehetőség, de nyilván vannak olyan vadállatfajok, ahol ez nem kivitelezhető, mert pontosan a visszavadítás miatt nem szabad, hogy embert lássanak.
Pont ez lett volna a következő kérdés. Ha egy vadállat hosszabb ideig tartózkodik az alapítvány gondozásában, betegsége, sérülése miatt, akkor vannak olyan esetek, amikor nem feltétlen könnyű visszaengedni őt természetes élőhelyére. Ennek mi a menete? Van egy előkészületi szakasz, amikor felkészítitek őt a visszatérésre?
Igen, igen, ez inkább kölyökállatok esetében nehezebb vagy hosszabb a repatriációs folyamat, mert őket adott esetben meg kell tanítani vadászni.
Például a bagolyfajok ilyenek, akiknek nincsen meg ösztönösen a vadászat a vérükben, hanem be kell őket vadásztatni, tehát meg kell tanítani őket vadászni.
Míg mondjuk más fajok, itt például az egyik személyes kedvencemet, a nyesteket hoznám példának, őket nem igazán kell, tehát nekik annyira ösztönös a vadászat, hogy nekik a vérükben van, és nem kell különös felkészítés. Inkább csak az a fontos, hogyha elérik már azt a kort, a serdülőkort, akkor csak minimális zavarás mellett történik az etetésük, tehát épphogy bemegyünk, betesszük az etetőtálakat, cserélünk vizet, ha kell, akkor az almot, de nincsen beszélgetés, nincsen simogatás, nincsen semmi ilyen kontakt ezekkel a vadállatokkal.
Őzeknél ez hogy működik? Laikusként csak azt tudom, hogy édesanyám mindig mondta, hogyha látok egy őzgidát, hozzá ne érjek, mert akkor már rajta lesz az ember szaga, és nem fogadják vissza.
Igen, ez nemcsak nekem, hanem a vadállatokkal foglalkozó szervezeteknek egy érzékeny pont.
Ha már egyszer bekerül hozzánk, hogy most mentésre szorul-e, vagy sem, az már egy másik kérdés, akkor gyakorlatilag a bak őzek nem engedhetők vissza többet a természetbe,
mert megszokják az emberi jelenlétet, ivarérés után pedig agresszíven léphetnek fel az emberekkel szemben, és hogyha mondjuk egy erdőben elengedjük őket, akkor ott adott esetben a kirándulókat is megtámadhatja egy-egy ilyen nagyobb őzbak. A suták egy picit más helyzet, de mi ugye igyekszünk az általunk kézzel nevelt őzeket vadasparkokba, vagy olyan helyekre, esetleg magánszemélyhez, papírral úgy kihelyezni, ahol több hektáros területen védetten élhetnek tovább, és akkor mi sem izgulunk azon, hogy mi történik vele a természetben, mennyire lesz emberbarát, illetve mennyire menekül el az embertől, hogyha ez szükséges, akkor egy biztos helyen tudjuk, viszont megvan a mozgástér is.
A jövő generáció képzése fontos aspektusa az alapítvány működésének. Tudnál erről mesélni egy kicsit?
Én dolgozom az alapítvány és a rendelő mellett az Állatorvostudományi Egyetemnek az Állatvédelmi Központjában is tavaly tavasz óta, ahol gyakorlatilag a kutatás és az edukáció a két fontos terület, amit mi képviselünk. Én azt gondolom, hogy az ovisoknak, iskolásoknak, tehát
a gyerekeknek az érzékenyítése, az oktatása, hogyan kell a vadvilággal, a természettel bánni, illetve, hogy kell viszonyulni hozzájuk, és nyilván háziállatok esetében pedig a felelős állattartás az nagyon-nagyon fontos,
és kis korban lehet a leginkább megtanítani a gyerekeknek ezt a helyes bánásmódot. De nyilván a felnőttek edukációja is ugyanolyan fontos. Előadásokat igyekszünk tartani, vagy az Állatorvostudományi Egyetem keretein belül, vagy pedig ettől függetlenül az alapítvány megy bizonyos rendezvényekre.
Az alapítvány működésében szintén fontos szerepet játszik az önkéntesek jelenléte. Milyen módon lehet önkéntesként jelentkezni és a jelentkezők önkéntesként milyen feladatokra számíthatnak?
Egyszer hirdettünk, nyíltan egy önkéntes keresőposztunk volt kint Facebookon. Megmondom őszintén, hogy ez mérsékelten volt jó ötlet, azért, mert rengetegen jelentkeztek, tehát rengeteg alatt több száz embert értek, akiket nagyon nehéz volt megszűrni úgy, hogy tényleg végignézzük, átolvassuk és el tudjuk dönteni, hogy ki az, aki alkalmas és ki az, aki nem. De egyébként egy-két értékes önkéntest pontosan ilyen formában sikerült szerezni. Akiről én még mindenképp említést tennék, Lívia, aki gyakorlatilag úgy került hozzánk önkéntesként, hogy most már két évvel ezelőtt a virtuális örökbefogadási programunknál írt egy e-mailt, hogy ő azt az állatot szeretné örökbe fogadni, aki a legkevésbé népszerű, és aki nem kell senkinek. Ugye ezek a gerlék, galambok, nincs rajta mit titkolni, és egy balkáni gerlét fogadott virtuálisan örökbe több, mint fél évre. Majd ezután ugye ott elkezdődött egy levelezés, beszélgetés, eljött a rendelőbe, megnézte a kis mentettet, a védencét, megnézte a rendelőt, és akkor így alakult ki egy barátság, illetve egy szakmai kapcsolat.
Az önkéntes munkában az örökbefogadáson kívül és az asszisztáción kívül biztos vagyok benne, hogy vannak fizikai munkák is, amikben elkél a segítség, esetleg az állatgondozással kapcsolatban is igénybe veszitek az önkénteseknek a munkáját?
Így van, nagyon-nagyon sokrétű a feladat, amit az önkéntesek el tudnak látni, pontosan az állatok gondozása, etetése, takarítása, kennelépítéseknél segítség.
Ha valamilyen rendezvényen megjelenésünk van, akkor oda kényelmesebb, hogyha hárman-négyen megyünk. Ezen kívül a háttérmunkák, e-mailek megválaszolása, üzenetek megválaszolása, különböző marketing anyagoknak az összeállítása, a virtuális örökbefogadásnak az összefogás, vagy a menedzselése, ez például Lívia feladata egyébként most már egy jó ideje. Úgyhogy igen, szerteágazó.
És kell ehhez valamiféle előzetes képzés, hogy ne tegyenek olyat, ami az állatokban esetleg kárt tenne, vagy olyan dolgokra korlátozódik a feladat, amiben nem lehet hibázni?
Inkább az utóbbi, tehát én ezt úgy szoktam, hogy viszonylag hamar felmérhető, hogy ki mire alkalmas és mire fogékony és mi az, amiben ő is komfortosan érzi magát, illetve az alapítványnak is előnyös, hogyha ő ebben tevékenykedik, akik jól tudnak állatokat gondozni, takarítani, etetni. Nekik
van egy ilyen kis gyorstalpaló, amit minden esetben én szoktam tartani, és elmondom, hogy kit hogyan etetünk, tartunk, kezelünk, takarítunk.
Nyilván a vadabb, mondjuk egy felnőtt nyest esetében ott azért az önkénteseknek a testi épségét nem kockáztatjuk, tehát ott általában én vagyok az, aki próbálom így vizsgálni is, fixálni is, meg így egy személyben megoldani mindent velük kapcsolatban. Hogyha pedig azt látom, hogy kevésbé az állatos rész, hanem inkább mondjuk a marketing az, ami őt érdekli, és abban erősebb, akkor megpróbálunk ebbe az irányba menni. De aki szeretne közvetlenül így állatokkal foglalkozni, van lehetőség, csak akkor előtte azért igen, egy kisebb eligazításra szükség van, hogy mit, hogyan, meg hogyan ne.
Akkor, ha jól értem, hogyha kirándulás közben találok egy törött lábú őzet, akkor az a Tüskevár Alapítvány segítségére bizton számíthatok.
Kütyüink fogságában gyakran érezzük úgy, hogy elszállt az idő, és még el sem kezdtük fontosabb teendőinket. Éppen ezért összegyűjtöttem saját és mások tapasztalatait, tippjeit, hogy proaktívan tudjuk tölteni az időnket a Földnek nevezett sárgolyón.
Mit tegyünk?
Számos apró trükk van, ami segít minket a helyes időmenedzsment felé. Az első és legrelevánsabb lépés egy rutin, egy terv kialakítása, ez az időbeosztás kvintesszenciája.
A híres kanadai pszichológus, Jordan B. Peterson egyenesen azt állítja, rutin nélkül nem lehet élni.
Legyen egy időpont, mikor fekszünk, és mikor kelünk (ezekhez igyekezzünk ragaszkodni, a szervezetünknek az az előnyös, ha nagyjából változatlan a fekvési és a kelési időpont), mit fogunk enni, csinálni! Fontos, mit csinálunk először és utoljára; én olvasással szeretem indítani és zárni a napot, reggel általában valami komolyabbat szoktam „fogyasztani” (jelenleg Az Isten Ábécéje c. könyvet Francis S. Collinstól), míg este egy könnyedebb, olvasmányos művet, de mindenkinek más praktika válik be – egyet nem érdemes, telefont és más elektronikai eszközt használni a lefekvés előtti két órában.
Apropó, telefon: nagyon jól hangzik a gondolat, hogy zárjuk ki az életünkből a telefonunkat, laptopunkat, tegyük őket arrébb, ignoráljuk az eszközt és a rájuk érkező értesítéseket egyaránt – azonban ez legtöbbünknek nem megvalósítható célkitűzés, sajnos olykor szinte mindannyian görgetjük feleslegesen a közösségi médiát. Amit szoktam tenni, hogy a hasztalan Instagramon vagy Facebookon töltött időt akkor „lövöm el”, amikor mást amúgy sem tudok vagy szeretek csinálni – például tömegközlekedésen, ha éppen héven zötykölődöm vagy Pesten utazom, és tízpercenként átszállok, így egyébként sem tudnék belekezdeni fontos dolgokba, ezáltal máshol már jobban tudom hanyagolni ezek használatát.
Ha rengeteg feladat van kitűzve egy napra, akkor próbáljunk meg minden egyes teendőt egyben, de legalábbis kevés megszakítással elvégezni, így gyorsabban végzünk. Miért? Lássunk egy példát; van négy, egyenként egy-egy órás feladat, ahol a szünetek mindig tíz percesek – ezt többféleképpen tudjuk elvégezni: ha egyhuzamban elvégezzük külön a négy feladatot, és köztük tartunk tíz perc szünidőt, négy és fél óra alatt meg is vagyunk. Ellenben, ha csak húsz-húsz perces munka-etapokra vesszük rá magunkat, és közöttük ugyanúgy szüneteket tartunk (tehát húsz perc munka – tíz perc pihenő – húsz perc munka – tíz perc pihenő…), akkor ez már hat és fél óra, a különbség a két metódus között két óra! De ha a második esetben csak öt perces szünetekkel számolok, mert evidens, hogy rövidebb munkaszakaszok esetében rövidebb megállásokra van szükség, még az is meghaladja az öt órát! A hangsúly itt tehát a – sokszor rendkívül hasznos és szükséges – szüneteken van.
Mit ne tegyünk?
Ahogy henyélni, úgy túlhajszolni se akarjuk magunkat – előbbi elégedetlenséget és önbizalomhiányt okoz, utóbbi hosszú távon kiégéshez vezet. A túlhajszolás egyik oka vagy éppen következménye a manapság igen népszerű multitasking – a multitaszkolás azt jelenti, hogy egyszerre több dolgot csinálunk: szinte mindig elkerülendő, az agyunk egyszerre egy dologra tud maximálisan koncentrálni, így ez a minőség rovására megy. Két fizikai vagy két mentális teendőt soha ne végezzünk egyszerre! Kivételt képez egy mentális és egy monoton, megszokott fizikai tevékenység fúziója; például futás közben podcastet hallgatni remek ötlet.
Ne gondoljuk továbbá, hogy egy-egy alkalmazás letöltésével már le is csökkentettük a telefonhasználat idejét, ezáltal megnövelve a hatékony idő hosszát. Nekem nem sokat segített például olyan alkalmazások használata, melyek a telefon használatának idejét mérik. Rengeteg alkalmazás van, amelyik a telefonon töltött időt jelzi (Quality Time, YourHour), ahogy listakészítő, teendőket összeíró alkalmazásból (Trello) vagy módszerből (Eisenhower-mátrix) sincsen hiány – ezek segíthetnek, de a jó időbeosztás és rutin csak belső motivációból fakadhat.
Mindannyiunknak más-más praktikák és megoldások segítenek e témában, a lényeg és a cél viszont ugyanaz: foglalkozzunk kevesebbet a telefonunkkal kevesebbet, többet egymással és a hasznos feladatokkal!
