Reaktor

A mostani gazdasági körülményeket látva mind az egyre növekvő megélhetési költségek aggodalmait hordozzuk, ám talán kevésbé merül fel bennünk az a kérdés, hogy vajon milyen költségekkel számolhatnak a más országokban és kontinensen élők. Érdemes tehát megtekinteni az idei év közepét elemző adatokat egy olyan kutatás alapján, mely a méltán drága helyszínként ismert New York városát kezeli viszonyítási alapként, hozzá hasonlítva és rangsorolva 578 különböző helyszínt a világból. Lássuk a legdrágább városokat, na meg persze azt, hogy hol is áll Budapest ezen összehasonlításban.

Svájc mindenkit letarol, Budapest az olcsók között

Európa tekintetében a legtöbben valószínűleg nem fognak meglepődni a legdrágább városokon, ám az azért meglehetősen erőteljesnek nevezhető, hogy a megélhetési költségekben legkedvezőtlenebb – és mellesleg New Yorknál is drágább –  6 helyszín egytől egyig svájci város, a top 3-at Basel, Zürich és Zug alkotva. A lista további részében joggal érezhető az északi dominancia, a 7. legnagyobb költségeket megkövetelő helyszín a norvég Oslo, szorosan utána az izlandi főváros, Reykjavik, majd néhány további norvég szereplő mögött a dán Odense a 14. helyen, amelyet Koppenhága követ nem nagy lemaradással az európai 16. pozícióban. Nem olcsó az élet viszont a nyugati városokban sem, London a 15., Amszterdam a 20., míg Párizs a 24. legdrágább. Németország és Olaszország esetében a gazdaság motorjaként is értelmezett Lombardia és Bajorország központi helyszínei, vagyis Milánó (32.) és München (33.) követelik meg a legmagasabb megélhetési költségeket, míg mindkét ország fővárosa jelentősen elmarad, Róma csak az európai 86., Berlin pedig a 75. legdrágább.

De persze közeledjünk egy kicsit az itthoni helyzet felé is: ezen felmérés alapján Budapest egy költségek szempontjából kiváló helyszín, ugyanis a 218 vizsgált város közül a 181. legköltségesebb (a két legolcsóbb amúgy a koszovói Pristina és a fehérorosz Minszk), így hazánk fővárosa bár minimálisan, de Bukarestnél (179.) és Varsónál (180.) is kedvezőbbnek bizonyul, ahogy olcsóbb Pozsonynál (148.), Prágánál (145.), Ljubljanánál (139.) és természetesen Bécsnél (81.) is. Hasonló mondható el regionális viszonylatban is, Budapest a kelet-európai kategóriában 44 város közül a 17. legdrágább, ám az olcsóbb helyszínek szinte kizárólag román, ukrán vagy bolgár városok, néhány kisebb lengyel résztvevővel párosulva. Az továbbá természetesen nem is kérdés, hogy a viszonyítási alapként kezelt New Yorknál jóval olcsóbb a főváros (a megélhetési költségek 86 százalékkal kisebbek, a boltok és éttermek 67-68 százalékkal olcsóbbak), de persze régiónkban ez az összes városra igaz, ahogy Európa egészében is csak a svájci városokra nem.

Zürichbe ne a keveset költeni akarók menjenek... (Fotó forrása: Musement)

Az összesített eredményeken túlmenően nagyobb diverzitást látunk európai szinten a bérleti díjak tekintetében, ahol Genf és London bizonyulnak a legköltségesebbnek, de a 7. helyen megtalálható Dublin is, a top 15-ben pedig további brit helyszínek, például Brighton, Oxford vagy Guildford. Amennyiben viszont a lakásunkból kilépve étkezni is szeretnénk (legyen szó élelmiszer vásárlásról vagy épp étteremről), újra visszatérünk a svájci problematikához, a két kategóriában ugyanis a legdrágább 6 helyszín (eltérő sorrendben) szintén Svájcban található. A Zürichben tapasztalható drága árakat tökéletesen ábrázolja, hogy egy bevásárlás átlagosan 58 százalékkal drágább a New York-i áraknál, ahogy az éttermek esetében is körülbelül 55 százalékkal ehetnénk olcsóbban a világvárosban. Persze a téma részletes elemzése hosszas kifejtést érdemelne, és alapvetően az igaz, hogy a magas árakhoz magas helyi vásárlóerő-paritás is párosul, de a kettő nem feltétlenül jár mindig együtt, így bár míg a brit, svájci vagy német helyszínek többségében erőteljes a vásárlóerő-paritás a magas árak mellett, addig például a már említett Milánó ezen kategóriában csak a 163., így értelemszerűen a magas árak komoly megélhetési kihívásokat is hoznak magukkal.

A bermudai Hamilton kifoszt a vagyonodból

Amint már említésre került, bár az összehasonlítás New York-hoz való viszonyításban történik, New York az amerikai kontinens csak 4. legdrágább helyszíne Hamilton, Honolulu és Santa Barbara után. Furcsa vagy sem, a Bermudán található Hamilton nem csak Amerikában emelkedik ki, hanem világszinten is a legdrágább város – a költségek például közel 50 százalékkal magasabbak mint New Yorkban, de még a globális második Zürichhel szemben is szinte 20 százalékos az előny (vagy inkább hátrány) –, többek között annak is köszönhetően, hogy a brit szigetcsoportra szinte mindent importálni szükséges, legyen szó gázról, élelmiszerekről vagy ruházatról. A nehézségeket jelzi azonban, hogy a magas árakhoz magas vásárlóerő-paritás nem párosul, a hamiltoni lakosok ugyanis jóval kevesebbet engedhetnek meg maguknak a New York-i embereknél, miközben az élet jóval drágább. Összességében persze Észak-Amerikában – különösen az Egyesült Államokban és Kanadában – nem az olcsó megélhetés a domináns, viszont sok városra (legyen szó Houstonról, Dallasról, Austinról vagy épp New Jerseyről) nagyon magas vásárlóerő-paritás is jellemző, globális szinten is kiemelkedő eredményt hozva.

Ázsiában libanoni, Afrikában etióp város a legdrágább

Mérsékeltebbek Ázsia eredményei, ahol a legolcsóbb helyszíneket a déli országokban találhatjuk (különösen Pakisztánban, de Indiában és Sri Lankán is), a legnagyobb megélhetési költségekkel pedig a libanoni Beirutot követően izraeli városokban számolhatunk. Nem maradnak el sokkal persze a legfejlettebb metropoliszok sem, Szingapúr például az 5. legdrágább, Szöul a 7., Hongkong a 9., Tokió a 11. legdrágább, ám például Sanghaj csak a 31. helyen áll a kontinens viszonylatában, ahogy jó néhány jelentős kínai város is a középmezőny elején pozícionálja magát jelenleg. Óceánia és Afrika kapcsán szintén említhető néhány meglepőnek mondható példa – például az, hogy az etióp Addisz-Abeba követeli a legmagasabb megélhetési költségeket az egész kontinensen, illetve hogy Lagosban átlagosan több mint kétszeres a bérleti díjak költsége a második legdrágább városhoz képest –, ám sem Óceánia, sem Afrika képviselői nem szerepelnek a legköltségesebb helyszínek között: a legdrágább óceániai helyszínként Sydney csak a globális 42., míg az afrikai városok közül egy sem került be a top 300-ba.

Addisz-Abeba, a legdrágább afrikai város összmegélhetés terén (Fotó forrása: ITDP)

Kétségtelen, hogy a költségek átlagként értelmezendők, így teljesen máshogy érintik a városok lakóit az egyéni helyzetek, szokások és körülmények alapján, ám ha épp most tervezel valamilyen új helyszínre költözni, vagy csak kíváncsi vagy a világ különböző pontjaira jellemző költségekre, talán megéri egy pillantást vetned a teljes listára, hátha tisztább képet kapsz arról, mire is érdemes árak tekintetében számítanod.

Kiemelt fotó: Bermudiana Beach Resort

Kép forrása: Shutterstock

Tomasz Sakiewicz, a Gazeta Polska hetilap, a Gazeta Polska Codziennie napilap és a Telewizja Republika televíziós csatorna főszerkesztője a július 5-én megjelent, Budapestből is lehet Bucsa című írása erőteljes filippika Oroszország ellen, és bár közvetett módon, de buzdítás a magyarsághoz, hogy teljes mértékben támogassák a lengyel (nyugati) álláspontot az ukrajnai háborúval kapcsolatban. 

Cikkében Sakiewicz számos tényt részletez Oroszország be nem jelentett háborújáról és a felperzselt föld taktikájáról, amelyet Moszkva alkalmaz. Leírja a bucsai mészárlás hátborzongató részleteit, kiemelve az orosz vezetés semmibevételét az emberi élet iránt. Emlékeztet arra, hogy Oroszország már jó ideje tervezi határainak kiterjesztését és a szovjet érdekszféra visszaállítását, és kijelenti, Moszkva „a közép-európai országok elleni támadásra képezi ki katonáit”, valamint, hogy Oroszország nem fog habozni, hogy nukleáris csapást mérjen szomszédaira, ha szorul a hurok.

Míg a szerző tisztességes és lényegében tényszerű leírást ad az orosz agresszióról, általános üzenetével és következtetéseivel számos probléma merül fel. 

Sakiewicz az elemzők többségéhez hasonlóan azzal magyarázza Oroszország jelenlegi magatartását, amit „orosz birodalmi elvként” emleget. Valószínűleg nem téved. Oroszország történelmileg hajlamos egy „orosz világ” megvalósítására törekedni, amint Sakiewicz rámutat, és soha nem tartózkodik az erőszak alkalmazásától, amikor szükségesnek tartja. Azonban Sakiewicz általános ábrázolása Oroszországról és annak viselkedéséről meglehetősen ferde.

Az orosz imperializmus valamiféle negatív piedesztálra emelése azt jelenti, hogy a többi imperializmus erkölcsileg felülmúlja az ortodox Oroszország „barbárságát”. Ez a fajta elemzés egyszerre leereszkedő és démonizáló. 

Talán igazságos lett volna az elemzésbe belefoglalni azt a tényt is, hogy a NATO az elmúlt évtizedekben folyamatosan terjeszkedett, és mára gyakorlatilag Moszkva udvarában van. Sakiewicz megfogalmazásából az derül ki, hogy Oroszországnak nyilvánvalóan nem kellene nemzeti érdekeit érvényesítenie, vagy bármiféle befolyást gyakorolnia, szemben bizonyos nyugati hatalmakkal, amelyek vitathatatlanul jogosultak proxy háborúkat folytatni, szuverén országokat bombázni, választott kormányok elleni felkeléseket finanszírozni, ha országuk érdekei ezt megkívánják. Négy láb jó, két láb rossz, Oroszország gonosz, pont.

Természetesen el kell ismernünk, amint azt már korábban is említettük, hogy

Trianon a kollektív traumák közül talán a legfontosabb, amely akár tetszik, akár nem, befolyásolja a világ ügyeire adott magyar válaszokat.

De úgy tűnik, hogy egyáltalán nincs figyelembe véve különleges érzékenységünk, amikor az orosz-ukrán háborúról van szó, mindenekelőtt az ukrajnai magyar közösségért való törődésünk, ami enyhén szólva sem részesült a legtisztességesebb bánásmódban, amióta Ukrajna független országgá vált. Kiábrándító, hogy Sakiewicz sem kivétel ez alól. 

Tegyük fel, hogy a magyar kormány kiutasítja az orosz diplomatákat, egyik napról a másikra leállít minden oroszországi gázimportot, és nap mint nap szigorú feljelentéseket tesz Moszkva ellen. Vajon Putyin remegni fog a félelemtől? Nagyon valószínűtlen.  

Egy olyan ország nem fog beállni nyíltan az oroszgyűlölők kórusába, aminek sorsa olyan tényezőktől függ, mint Németország vagy az orosz gáz. Kis ország, nem mellesleg az EU legkeletibb schengeni tagállama, nyitott gazdasággal. Értjük, ugye?

Kétségtelen, hogy Ukrajna áldozata ennek a háborúnak, Oroszország pedig az agresszor. Ahogy Sakiewicz fogalmaz, Ukrajna valóban „szabadságáért és államiságáért” küzd, amit a magyar kormány is újra és újra elismer. Magyarország a lehető legmesszebb ment Ukrajna támogatásában, beleértve az ukrán menekültek nagylelkű és feltétlen befogadását, ellátását, nemcsak élelmet és szállást biztosít a menekülőknek, hanem ingyenes iskoláztatást és munkalehetőséget is a felnőtteknek. Magyarország hangos támogatója volt Ukrajnának, nem csak szóban, de tettekben is.

Az is tény, hogy a magyarok többsége nehezen érez teljes szimpátiát Ukrajna iránt, amelynek elitjei és vezetői folyamatosan megtagadtak számos alapvető jogot az ott élő magyar kisebbségtől.

Egyszerűen aljas azt várni, hogy tudatosan lőjük lábon magunkat gazdaságilag, szakítsunk meg minden kapcsolatot Oroszországgal, fedjük fel a mellkasunkat és kiáltsunk fel: "Ide lőjetek!" Sakiewicz szerint Ukrajna most egy olyan eszményért küzd, amely mindig is összekötötte a lengyeleket és a magyarokat: jog a saját identitásának megőrzéséhez.

Jól mondja; Magyarország mindig is küzdött és mindig is küzdeni fog azért, hogy megvédje és megőrizze saját identitását, éppen ezért ne lepődjön meg senki, ha Ukrajna támogatása mellett először a saját hazánk érdekeit vesszük figyelembe.

“Európa puskaporos hordója” – már régóta csak így emlegetik a sok etnikummal rendelkező térséget. Koszovó 14 évvel ezelőtti függetlenedése óta, szinte folytonosnak mondható a két állam közötti ellentét. Annál is inkább igaz ez, mert Koszovót Szerbia jelenleg nem ismeri el – egyébként Oroszország és Kína sem. Lehetséges egy újabb konfliktus a szomszédságunkban?

Nehezíti a jelen helyzetet az is, hogy a nyugati hatalmak meglehetősen le vannak kötve az orosz-ukrán konfliktussal.

(forrás: www.rferl.org)

Az elmúlt években többször is sor került a koszovói szerbek és a helyi albánok közti összetűzésre, azonban túl nagy visszhangot eddig nem keltettek ezek a mikro-konfliktusok. 2022 áprilisában például a vitatott státuszú ország északi részén, koszovói rendőrök és a mitrovicai szerb lakosság között történtek torlaszok és útlezárások. Olyan eset is akadt öt évvel ezelőtt, amikor szerbek gyűltek össze egy fontos híd közelében Észak-Koszovó területén – egyébként a szerb etnikum jellemzően az ország északi részeit lakja –, miután a NATO-s, ott állomásozó békefenntartó erők (KFOR) is aggodalmukat fejezték ki. Habár szerencsére az utóbbi két konfliktus nem eszkalálódott, a nyugati szövetségeseket nagy aggodalommal töltheti el az a tény, hogy sem a szerb állam sem pedig a “nagy orosz medve” a mai napig de facto nem ismeri el Koszovót szuverén államként.

A mostani helyzet ürügye ezúttal nem mást, mint, hogy Koszovó szigorító intézkedéseket kíván hozni a különféle beutazási dokumentumokról és rendszámok használatáról. Szerb részről ezt igen csak nehezményezik. Igazából a határátlépési szigorítások egymás állampolgárai iránt vica-versa be lettek vezetve a két állam területén, tehát aki Szerbiából szeretne Koszovóba utazni avagy fordítva hasonlóan nehéz dolga van az úti okiratok kapcsán. A koszovói fél mintegy olajat öntött a tűzre azzal, hogy lakosait felszólította, a régi, “elavult”, szerb jelzésű rendszámukat haladéktalanul cseréljék le – ezt sokan valószínűleg provokációként élték meg, mivel rengeteg szerb tekinti még a mai napig Koszovót a Szerb Köztársaság szerves magterületének.

(forrás: ednh.news)

A napokban kibontakozó összetűzésre válaszul az Egyesült Államok biztosította Pristinát az ország függetlenségének és szuverenitásának teljes körű és további garantálásáról. Eközben a másik oldalon Alexandar Vučić, a Szerb Köztársaság elnöke kijelentette, hogy “mindent meg fognak tenni a béke megőrzése érdekében, de ha kitörne egy háború, Szerbia nyerni fog”. Nehéz lenne megmondani, hogy a jelenlegi politikai helyzet mit fog okozni a térségben, de az biztos, hogy hosszú távon semelyik nagyhatalom nem fogja elbagatellizálja el a két kisállam egymáshoz való felettébb ellenséges hangulatú viszonyát.

A béke megsértése formálisan semelyik államnak nem érdeke, azonban nehezen lehetne elképzelni azt, hogy a jövőben Szerbia és nagyhatalmi szövetségesei, Oroszország és Kína, megemésztené a tartós nyugati befolyás gazdasági és politikai fennmaradását. Nyilvánvaló, hogy sem az orosz állam, sem a kommunista Kína nem érdekelt az USA és a NATO passzív terjeszkedésében, ugyanis mindkét keleti állam fokozott beruházásokat és politikai szimpátiát épített ki a Balkánon. A hangsúly tehát itt valójában nem is Szerbia és Koszovó ellentétére helyeződik, sokkalta inkább a háttérben lezajló nemzetközi politikai viszonyokat kell szem előtt tartanunk, ha valóban a dolgok mögé kívánunk nézni. Fontos az is, hogy kiterjesszük a szemléletmódot a világgazdasági eseményekre is. Minden állam érdeke az, hogy az egyébként zavarosnak mondható nemzetközi, globális térségben a gazdasági versenyből a lehető legjobban jöjjön ki.

Ez főként azért van így, mert ha nem jó a nemzetgazdaság, válság bontakozik ki és a mérgező infláció miatt magas költségek vannak, akkor az állampolgárok kifejezetten elégedetlenek lesznek, s az adott állam vezető politikusai mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy kárpótolják a lakosságot. A kínai sárkány és az amerikai sas vetélkedése valójában már igen régi időkre nyúlik vissza, s az ellentét apropója nem kizárólag gazdasági – bár ez a legjelentősebb –, hanem itt gondolnunk kell az alapvető kulturális különbségekre is, például elég ha csak megemlítjük, hogy a távol-keleti társadalmak határozottan erősebb kollektív tudattal rendelkeznek, mint az angol-szász materialista-individualista államok népessége. Így lehet tehát megérteni azt is, hogy valójában a kicsinynek tűnő, helyi, regionális konfliktusok miért tudnak olyan könnyedén globálissá válni. Szerbia ügyét sokáig az orosz "atyuska" pártfogolta, kétségtelen azonban, hogy ma már Kína sokkalta jelentősebb gazdasági és katonai alapokkal és potenciállal rendelkezik, mint a Putyin vezette regionális nagyhatalom. Oroszország a mostani helyzetben egyébként is el van foglalva az ukrán konfliktussal.

Valójában Koszovó ügye éppen azért nem tekinthető egy rendkívül bizonytalan, rettenetesen veszélyes problémának, mert aki határozottan fel tudná karolni a helyi szerbek ügyét, az 2022-ben egy számára jóval égetőbb és közelebbi cél elérésében érdekelt, ez pedig nem más, mint Taiwan státusza.

(forrás: www.telegraph.co.uk)

Hashim Thaçi állama és Szerbia az előbbi bekezdésekben tárgyalt érvek miatt nagyon valószínűtlen, hogy háborút robbantana ki, feltehetőleg a most lejátszódó civakodás egyik fő oka, a tapogatózás, s egyfajta kísérletezés afelől, hogy egyik vagy másik fél mit tudna kihozni a jelen pozíciójából. Koszovó stabilitása tekintetében ki lehet jelenteni, hogy a közeljövőben minden áron biztosítva lesz a nyugati hatalmak által, mivel stratégiailag az USA és szövetségesei jobban érdekeltek ebben a kérdésben, mint Kína vagy Oroszország vagy bárki aki fel merné vállalni a szerb ügyet.

Idén is megrendezésre került a tavaly rajtoló MCC Feszt, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) fesztiválja Esztergomban.

A három nap alatt csaknem 32 ezren látogattak el a fesztiválra, - ami duplája a tavalyinak - hogy részt vegyenek a szakmai beszélgetéseken, a koncerteken és az interaktív programokon. A rendezvényen több mint 50 külföldi szaktekintély részvételével 70 szakmai eseményt valósítottak meg.

Az Edu sétányon 48 szakmai és közéleti szervezet kínált különféle érdekes programokat. Többek között részt vett standdal az Alapjogokért Központ, a Drogkutató Intézet, az MCC intézetei, a Fúzió Hallgatói Közösség, a Határtalanul a Magyar Fiatalokért Egyesület, a Joghallgatók Önképző Köre (JÖSZ), a Magyar Cserkészszövetség, a Magyar Diplomáciai Akadémia, a Magyar Honvédség katonai toborzása, a Mandiner, a Magyar Közigazgatási Ösztöndíjprogram, a Rubicon Intézet, a Richter Gedeon Nyrt. vagy a Migrációkutató Intézet.

Képek forrása: Orbán Balázs Facebook oldala, illetve saját képek

Az esti koncerteken pedig fergeteges volt a hangulat, ahol a bulizni vágyók ki tudtak kapcsolódni.

A fesztivál mottója idén: „Hangot adunk a tehetségnek” volt, ami az MCC fókuszpontjára utal, hiszen a szervezet szerint a kiemelten tehetséges fiatalok támogatásának ügye alapvető fontosságú közérdek, ami meghatározó egy ország versenyképességére szempontjából.

A fesztivál csütörtökön kezdődött a megnyitó ünnepséggel és a geopolitikáról szóló vitafórummal. Este pedig olyan előadók léptek fel, mint a Cloud9+, a Brains, a Margaret Island, T. Danny, Punnany Massif, Pixa, Metzker Viktória és Yamina. Tehát elég erős volt a felhozatal a szakmai programokon túl zenei téren is.

A második napon felszólalt William Darlymple, világhírű skót történész, aki az élet értelméről és kihívásairól osztotta meg gondolatait. Csák János kulturális- és innovációs miniszter frissen megjelent kötetét mutatta be a Mindszenty téren, ahol Patrick Deneen, amerikai politológussal beszélgettek.

Emellett az MCC feszten megrendezett Mandiner vita a Magyarország előtt álló politikai kihívásokról szólt. Az Európai Unióval kapcsolatos témákban Navracsics Tibor területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős miniszter, Balázs Péter volt külügyminiszterrel vitázott.

Ezen felül a magyar bankrendszer jövőjéről szóló beszélgetésen Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója, a bankrendszer nemzetközi összehasonlításáról beszélt.

A rendezvény kiemelt szakmai sztárvendége David Coulthard, volt Forma1-es versenyző volt, aki a siker titkaira világított rá fiataloknak szóló előadásában.

Az esti zenei mezőny szintén fergetegesre sikerült, ugyanis fellépett a New Leve Empire, Dzsúdló, Korda György és Balázs Klári és a Kozma Orsi akusztik.

A fesztivál csúcspontja a szombat volt, amikor az esős időjárás ellenére is telt ház volt a helyszíneken.

A sajtószabadság és az újságírói függetlenség témájában tartott, rendkívül érdekes vitán részt vett Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója, a Mandiner lapigazgatója, továbbá Dull Szabolcs, a Telex főszerkesztője, Rónai Egon az ATV, valamint Lánczi Tamás, az MTVA műsorvezetője.

A magyar felmenőkkel is büszkélkedő egykori német miniszter és polgármester, Klaus von Dohnanyi online jelentkezett be az MCC Fesztre, ahol kifejtette, a kompromisszumokra jutó, együttműködő és egymás érdekeit tiszteletben tartó nemzetekben látja Európa jövőjét.

A gazdasági és energetikai kihívásokról pedig Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter beszélt több száz érdeklődő előtt Esztergom főterén.

Parázs vitákban sem volt hiány a rendezvényen: Patrick Deneen konzervatív amerikai filozófus és Radek Sikorski, az EU-USA európai parlamenti delegációjának elnöke, korábbi lengyel külügyminiszter az emberiség jövőjéről folytatott beszélgetést.

Az esti koncerteken pedig a három nap legütősebb felhozatala lépett színpadra köztük Király Viktor, a Beatrice, a Follow the Flow, az irie Maffia, Essem, Lotfi Begi, Ando és Willcox.

Emlékszünk még 2019-re? Nem volt rossz év, mi? 2020 sem volt, akkor még nem jött a pofon. Augusztus elején mintha egy tavaszi kilengés lett volna a COVID, tele volt a strand, olcsó volt a benzin. Olcsó volt minden. 2014-től kezdve volt 7 bő évünk. Mire pazaroltuk? Van, aki vett használt Mustangot a legkisebb motorral. Tudom, mert állandóan szembe jönnek. Egészségükre, megérdemlik, mind megérdemeljük.

Dekadensek voltunk. Nem annyira, mint a Nyugat, nem választottunk zsírkrétával Égbőlpottyant meséket kissé bosszúszomjasan valósággá tenni akaró zöld bölcsészpártokat a fejünk fölé, de nem is használtuk fel annak a sok extra pénznek egy részét, ami miatt drága lett a Balaton, most, hogy nem hogy nem viszünk hűtőtáskát a strandra, hogy inkább érintéssel fizessünk a bárban (nem büfé!) hanem szállodában szállunk meg, és felvertük az ingatlanárakat több száz százalékkal a tó körül a múlt évtized keserű kezdete óta, amikor az emberhez hozzávágták a téliesített kockaházakat északi parti panorámával.

Lett pénzünk.

Amennyi pénzt elmulattunk a 7 bő évben, csak kerülhetett volna a kertbe egy fekete hordó zuhanyrózsával és - skandináv vérünktől függően - paravánnal. Amivel lehet nyáron zuhanyozni. Olyankor nem megy a gázbojler, vagy a gázerőművel hajtott villanybojler. Nem kerül annyiba, mint egy napkollektor a házra. Még annyi se jön ki belőle, hogy körbeálványozzák a házat, nem hogy új szigetelést kapjon. Egy elképesztően olcsó, megújuló energia beruházás, ami - ha minden Joule aranyat ér - egy nyár alatt megtérül, és onnan tisztán termel.

Nem kellett. Nem hajoltunk le érte. Olcsó volt az energia, ha nem is voltunk iPhoneban mérve Ausztria. A Rezsicsökkentés is hibás, természetesen, kapjon levegőt az is, aki idáig olvasott ökölbe szorított kézzel, amiért azt mertem állítani, hogy 2019 jó év volt. O1G meg minden, maradj velem bátya. Beszéljünk inkább a németekről.

Akik - vásárlóerejüknek köszönhetően - jóval dekandensebbek voltak nálunk. Legyenek ők a kanári a szénbányában. Egy hajóban vagyunk, még ha kevesebb fizetésért kettővel alacsonyabb osztályon, és - jelenleg - kissé kevésbé kiszolgáltatva Moszkva kedélyének energetikai szempontból. Ami rájuk vár, attól mi sem vagyunk függetlenek, és a gazdaságunk ráutaltsága még nem is került szóba. Aki dühös rájuk, talán kárörvend most, a bölcs hallgat, ahogy szokott. Csak az nevessen, akinél most is áll a kertben a fekete hordó!

Villany leó

Berlin elkezdi kikapcsolni a történelmi emlékműveit megvilágító reflektorokat
A városvezetés így próbál energiát megtakarítani az orosz gázhiány miatt.

- Mandiner

Moszkva stratégiája - Dmitri Alperovitch és a józan ész szerint - hogy Európa téli gázkitettségét maximalizálja: télen Európának mindenhonnan kell a gáz. LNG, vezeték és tározó összeadva szolgálja ki a fogyasztást. Nem csak fűt, hanem áramot termel és az ipar is használja.

Amennyiben a tárolók nincsenek feltöltve, izzadhat Európa - és első sorban a németek - feje. Ez olyan alkupozíció, ami a jelenlegi, szankcióknak köszönhetően Oroszország ölébe kényszerített kevesebb gázt és olajat exportálok nagyobb profitért szituációnál is egy fokkal jobb.

Németország ezt tudja: hiába van nyár, hiába lenne most a legkevesebb szükség energiára, a tározókat tölteni kell. Most van a szezonja. Márpedig oda csak az mehet, amit nem fogyasztanak el az erőművek, a bojlerek. Még a melegvizet előállító háztartási gázfogyasztók is kiveszik a részüket minden nap, hiába van pokoli kánikula:

Amikor a közvilágítást kell visszafogni augusztusban, hogy ezzel is több gáz mehessen a tározókba, akkor tagadhatatlan, hogy krízis van. Oroszország az Északi Áramlat 1-en annyit küld, hogy ne roppanjon meg Németország, de annyit nem, hogy félre is tudjon tenni.

Minden egyes kerti zuhany, minden megspórolt köbméter melegvíz olyan gázt takarít meg, ami mehetne a tározókba. Az egyénnek és a nemzetnek is win. Win-win. Elférne még 10 millió német háztartásban, gáz és villanybojler helyett, hogy a megspórolt földgáz inkább télre legyen elraktározva? Elférne itthon is 1 millió? Későn ébred a német társadalom, és későn ébredünk mi is. Panaszokat hallok, estefelé szabadban zuhanyozókat nem. Még nem. A fekete hordó értéke ha idén nem is, jövő nyáron óriási lesz.

A víz felmelegítése középiskolás fizika: bele kell tenni a Joulet, definíció szerint, nincs levágható kanyar, nincs mese. Nem lehet hatékonyabbá tenni a folyamatot, mint a 25 éves mélyhűtőt lecserélni, vagy LED-es izzókat betekerni mindenhová. Egy fekete hordó a kertben óriási megtakarítás, mindenkinek.

Aki teheti, ne maradjon le róla! A legjobb idei befektetésem egy köbméteres esővízgyűjtő volt.

Egyetemet kezdeni izgalmas és jó feladat, de bizonyos értelemben elég kaotikus. Nehéz a középiskolai környezet után belekezdeni valami olyanba, ahol tényleg rendesen utána kell járni a dolgoknak, és ha egy határidőről egyszer lemaradsz... akkor kimaradsz. Mutatunk pár fontos pontot, amit mindenképp nézzetek meg a saját egyetemeteken, és véssetek be a naptárba!

Cikksorozatunk első részében a kollégiumokról lesz szó.

Azért ez az első, mert az ide való jelentkezési határidő többnyire a legkorábbi adminisztratív időpont, hiszen a szorgalmi időszakot megelőző héten, az un. regisztrációs héten sokakat már el kell helyezni a kollégiumokban. Sok helyen már nyár közepén indul a jelentkezés, és hamar le is zárul. Fontos, hogy az elsősöket nem úgy rangsorolják a kollégiumi helyeken, mint a felsőbb éveseket. 

Míg utóbbiak főleg tanulmányi alapon kerülnek be, ilyen eredménye egyetemről elsősöknek még értelemszerűen nincsen. Ekkor többféle eljárás létezik: vagy középiskolai tanulmányi eredményeket kérnek be, vagy szociális alapon kérhetitek a felvételt. Egyszerre mindenképpen érdemes több koliba jelentkezni, intézményen belül ugyanis a kollégiumoknak egységes rendszere van (pl.: Műszakisoknak a KEFIR), amiben a felelősök azonnal látják, ha az első helyre bejutsz, a további megjelölt helyekre már repülhet is pár boldog várólistás. Így nem foglalsz helyet feleslegesen a listákon, ellenben nagyobb valószínűséggel jutsz kényelmes ágyhoz szeptemberben.

Mindenképpen érdemes a saját szakod vagy karod koliját megjelölni első helyen (ha van ilyen), hiszen sokkal könnyebb lesz majd év közben a szaktársaidat zh előtti éjjel pizsamában zaklatni a szomszédban, mint “elbuszozni” hozzájuk. Akkor se ijedj meg, ha azt hallottad, nagy a verseny az ottani helyekért, egy jelölést mindenképpen megér.

Egyes kolik bár egyetemi karokhoz kötődnek, inkább csak preferálják az ottani tanulókat, de kevesen tudják, hogy van hozzájuk "idegenlégiós" felvételi. Ezt kérvényezni kell, és jellemzően kérik benne a szobatársak nevét, akik mellé költözni szeretnél. Szükséges tehát ekkor olyan haver mellé társulni, aki a preferált területen tanul, mert nem nagy az esélye három idegenlégiósnak egy szobában. Ennek a kérvénynek sokkal korábbi a leadási határideje, ezért erre különösen figyelni kell, ha “kakukktojásként” csapódnál a pajtijaid szobájába. 

Minden egyetemnek van egy, jellemzően a Hallgatói Önkormányzat által delegált kollégiumi felelőse. Az ő e-mail címe nyilvános, és munkaköréből adódóan egész augusztusban a szállásolandó diákok ügyeivel és az épület felkészítésével van elfoglalva. Ebből látható, hogy egy türelmes figurát takar a titulus, aki azonban a hatodik-hetedik "hülye kérdésnél" megeshet, hogy nem lesz lágyszívű. Tehát mielőtt írnál neki, mindenképpen olvass el minden tájékoztatót, nehogy már a nulladik napon magadra haragítsd a szobák fura urát. Ellenben ha valami tényleg rendellenes van (az online rendszer nem engedi a kérelmed véglegesítését, nem szerepel sem a várólistán, sem a felvettek között a neptun kódod, stb.) akkor mindenképpen keresd meg, hiszen ő biztosan tudni fogja, mi a teendő. 

Elsősöknek sajnos nincs mindig szoba választási előjoga, ez a felsőéveseknél is a jobb tanulók vagy sport/közéleti tevékenységükkel kiemelkedő diákok kiváltsága. Nem is nagyon tudhatják még, melyik szoba hány csillagot kapna a hotelek listáján, de erre vannak kiskapuk. Ha ugyanis valahonnan (pl. gólyatábor) van egy felsőéves haverod, akinek van üres hely a szobájában, lehet csapódni. 

Nem kell elkeseredni akkor sem, ha a szobád maga a földi pokol, sajnos ez megesik. Itt két opció van: vagy fél évig nagyban tanulsz, hogy a kiemelkedő átlagoddal kérhess új zugot, vagy felújításba kezdesz a társaiddal, és fixen maradtok a helyeteken. Utóbbi esetben senkinek nem lesz "arca" elhappolni előletek a szint legmenőbb szobáját. Csak ne felejtsétek el a projektbe bevonni a koli felelőst és a gondnokot!

A magánkolik végtelen skálája szinte minden egyetemet felölel, választhatsz akár ilyen helyet is. Változóak a követelmények, de alapvetően három típust különítünk el: szakmai, szakmai-vallási, vagy bérleti alapú magánkollégiumokat. Szakmai jelleggel működő kolik szakterületek, vagy az interdiszciplinaritás elve köré szerveződhetnek. Nem minden esetben minősített szakkollégiumok, de mindkét esetben az átlagnál alacsonyabb havidíjért lakhatunk benne, cserébe az egyetemi szakmai követelményeken túl menő elvárásokkal kell szembenéznünk. Ha ez tetszik és belefér, ez a legjobb választás.  

Van, ahol ez kiegészül vallási vagy etnikai közösségi elvekkel, itt a szakmaisághoz erős közösségi szál is tartozik. Itt is kifoghatunk alacsonyabb árakat, főleg, mert kollégiumokon belül is vannak támogatási rendszerek. A bérleti alapú magánkolik nem várnak el semmilyen tanulmányi alapot vagy közösségi hovatartozást, viszont drágábbak, ellenben többnyire jó állapotúak, és nem vagy annyira egyedül és kiszolgáltatottan, mint egy albérletben. Na, meg jóval olcsóbb. 

Nagyon szorítunk minden leendő kolisnak! Ez életetek egyik legszebb időszaka...

... ha nem felejtitek el felcímkézni az ételeiteket a hűtőben. :) 

Demkó Attila íróval, biztonságpolitikai szakértővel, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetőjével beszélgettünk a tusványosi élményeiről, Ukrajna esélyeiről és kilátásairól, a helyes és elhibázott szankciókról, valamint az USA esszenciális közvetítő szerepéről. 

Ha megengedi, egy nem teljesen a témához kapcsolódó kérdéssel kezdeném. Milyen volt Székelyföldön, milyen volt Tusványos? A sajtóban és az Ön Facebook oldalán is lehetett arról olvasni, hogy ott járt, és egy, az ukrajnai háborúról szóló pódiumbeszélgetés résztvevője is volt. 

Tusványos mindig remek volt, több mint negyedszázada járok, és mindig, nemcsak egy élmény, egy közösségi élmény, hanem rengeteg közös gondolkodásra is alkalmat ad a rendezvény. Ennek része volt az a pódiumbeszélgetés, amin részt vettem. Ukrajnáról szólt, amelyen a jelenlegi ukrán helyzetet és a háború perspektíváit, kimeneteleit vitattuk meg Kis Rajmund kollégámmal.

Orbán Viktor tusványosi kijelentése, hogy Ukrajna nem tudja megnyerni a háborút, óriási felhördülést keltett. Az ukrán külügyminisztérium is tiltakozott. Ön is ezt mondta egyébként az említett pódiumbeszélgetésen. Elmagyarázná, hogy miért nem? És arra is kíváncsi vagyok, hogy miért vált egyeduralkodóvá az a narratíva, hogy a Nyugat támogatásával Ukrajna igenis le tudja győzni Oroszországot?

Most nem teljesen egyeduralkodó azért ez a narratíva, hogyha megnézzük, tehát olvassunk nagy nyugati lapokat vagy elemző tanulmányokat, és ott azért már az utóbbi egy-két hónapban megjelent, hogy Ukrajnának nagyon kevés az esélye a háború megnyerésére. Mondjuk a Foreign Affairs-et nem lehet orosz barátsággal vádolni, de ott is lehoztak egy komoly tanulmányt erről július 8-án, de láttunk ilyet a New York Times-ban is sokfelé, tehát ez a narratíva ugye a fővonalbeli médiákban megvan, de azért a mélyebb elemzések megmutatják a valóságot, vagy legalábbis egyre inkább megjelennek nagyon is mainstream, nagyon is komoly lapokban. Tehát ebben igazából nincs újdonság, amit én mondok, vagy amit a miniszterelnök úr mondott, ez a realitás, tehát nem egy szép dolog ez, hogy ez az orosz agresszió legalább a céljai egy részét el fogja érni, nem egy erkölcsös dolog, de akkor is ez a tény. Oroszországnak egész egyszerűen nagyobb az ereje, mint Ukrajnának, ezt az erőt csak részlegesen használja, tehát ezt mindig elfelejtjük, hogy

Oroszország nem vetette be szárazföldi erejének csak azt a részét, azokat az alakulatokat, amelyek szerződéses katonákból állnak, tehát nem mozgósította a hadseregét.

Ergo minden olyan elmélet, hogy Ukrajna nyerni tud, azt feltételezi, hogy Oroszország akkor sem mozgósítaná a hadseregét, amikor akkora bajban van, hogy tényleg elveszítheti a február 24-e után megszerzett területeket. Ezt nagyon nehéz elképzelni. Azt is nagyon nehéz elképzelni, hogy ne vetnének be még komolyabb fegyverzetet Ukrajna ellen, akkor hogyha az ukrán offenzíva - most ugye Herszon mellett indult egy offenzíva -, sikerrel kecsegtetne. Mit jelent ez? Tehát látjuk az ukrán támadásokat a hidak ellen. Ugye most Herszonnál ért egy hidat támadás, Nova Kahovkánál ért egy hidat támadás, ezek részben sikeresek voltak. Most ezt Oroszország is meg tudja csinálni, Ukrajna nagyon nagy részén le tudja kapcsolni az áramot, Oroszország meg tudja szüntetni a gázszolgáltatást, és ezt kizárólag precíziós rakétákkal megteheti. Tehát nem kell odamennie a helyszínre. Ami van Ukrajnának ugye az új nyugati fegyverzettel, az sokszorosan megvan Oroszországnál, tehát ez a precíziós képesség. Nagyon röviden összefoglalva arról van szó egész egyszerűen, hogy Oroszország még mindig nem vetett be minden eszközt, nem mozgósította a haderejét, és olyan helyzetet pedig nem tudunk elképzelni, vagy én nem tudok elképzelni, de nagyon sok nyugati szakértő sem tud elképzelni, hogy Oroszország egész egyszerűen feladja a február 24-e után megszerzett területeket anélkül, hogy erőteljesebb eszközöket vetne be.

Tehát igazából a kérdés nem az, hogy Oroszország győz-e a háborúban, hanem az, hogy milyen mértékű ez a győzelem,

és itt egyébként az ukrán ellenállása nagyon kemény és sokszor tényleg hősies ukrán ellenállás megakadályozta a legnagyobb orosz győzelmet, azt, hogy Kijevet elfoglalják. Tehát ez biztos, hogy nem lesz, erre nincs ereje Oroszországnak, de arra valószínűleg lesz ereje, hogy Zaporizzsja megye nagyobbik felét, a Donbasszt, illetve Herszon megyét elfoglalja, illetve megtartsa.

Ön és mások is hangsúlyozzák, hogy Oroszországot talán nem kell teljesen sorokba szorítani, mert akkor képes lesz arra, hogy gyakorlatilag romba döntse Ukrajna teljes energiahálózatát. Ön szerint mekkora esély van erre, illetve mindennek milyen következményei lesznek Európára, benne nem utolsó sorban Magyarországra?

Pontosan erről van szó, ez a lényeg, hogy Oroszország abszolút képes egy olyan csapást mérni a jelenlegi ukrán állam életképességére, ami a tél előtt ellehetetlenítené az ukrán lakosságot. És képzeljük el, mi van akkor, ha Kijevben nincs fűtés? A Kijevben nincs áram, egy hárommilliós, három és félmilliós városról beszélünk, de ugyanígy tudunk beszélni más nagyvárosokról is, Harkovról, Zaporozsjéről, Mikolajivról, Odesszáról. Itt rengeteg nagyváros van. Ugye

a kisebb településeken fával fűtve túl tudják élni a telet, de mi lesz a nagyvárosi lakossággal, mi lesz az ukrán ipar maradékaival?

Tehát ez a része, ez teljesen hiányzik a nyugati narratívákból, hogy Oroszország nem használta ki eszközrendszerének még csak egy csekély részét. Hogyha megnézzük, hogy hogyan kezdődött az Irak elleni háború, az Egyesült Államok az első pár napban, ugye 2003-ban jóval nagyobb rombolást végzett az iraki infrastruktúrán. Tehát ott aztán tényleg nagy területeken lekapcsolták a villanyt, hidakat lőttek szét, minisztériumokat lőttek szét. Tehát ezeket kéne végiggondolnia mindenkinek, hogy tényleg mit tehet még Oroszország. Sajnos ez a helyzet, hogy

hihetetlen zsarolási potenciája van az oroszoknak Ukrajnával, illetve Európával szemben is,

mert ha elképzelünk egy olyan Ukrajnát, ahol decemberben, januárban sokmilliós városokban nincs víz, és nincs villany, akkor azt tudjuk, hogy mit jelent ez menekülthullám tekintetében, tudjuk, hogy mit jelent az anyagi teherviselés, ugye Európát jelenleg is már nagyon megterheli ez a háború gazdaságilag, tehát itt Oroszország egyértelműen egy brutális gazdasági háborút tud vívni Ukrajna ellen, de akár Európa ellen is. Eközben Oroszország, igaz, hogy szankciók alatt van, igaz, hogy gazdasága 8-10-11%-kal csökken, de Szentpéterváron, Moszkvában, az orosz nagyvárosokban lesz melegvíz, lesz áram, lesz gáz. Tehát gondolom, ez a realitás, az ideológiát le kell mindig tisztítani az elemzésről. Nem igazán látok olyan, különösen hogyha Oroszország vereségre állna, eltérítő tényezőt, ami Oroszországot Ukrajna infrastruktúrájának megsemmisítésétől, energetikai infrastruktúrájának megsemmisítésétől el tudja tántorítani.

És ha jól tudom, Oroszország olajexportja a szankciókat követően nemhogy csökkent, hanem még nőtt is az elmúlt időszakban. 

Hát ha a bevételeket nézzük, akkor mindenképpen, hiszen nagyon magasak az olajárak. Tehát az a probléma Oroszországgal, hogy túl nagy. Én nem mondom azt, hogy a szankciók úgy általában feleslegesek és sikertelenek, mert a technológiai szankcióknak például nagyon is van eredménye. Vagy a célzottan az orosz pénzügyi rendszerre irányuló, az orosz tartalékokra irányuló szankcióknak igenis van eredménye, tehát ezek úgymond jó szankciók. De azok a szankciók, amelyek többet ártanak a világgazdaságnak, illetve az európai gazdaságnak különösen, mint Oroszországnak, és az olajembargó, az pontosan ilyen, azoknak nincs értelme, azok az oroszokat segítik. Tehát érti, ez a legironikusabb az egészben, hogy

mind a gázszankciók lebegtetésével, mind az olajszankciókkal, amelyek meg is történtek, és Magyarország, Csehország, Szlovákia, ugye a csővezetékes szállítás csak a kivétel, voltaképpen az oroszoknak segítettünk.

Azért, mert növelni tudták a bevételeiket, miközben mi Európa meggyengültünk gazdaságilag. Ugye ezt minden európai országban lehet érezni, ugye Tusványosról jöttem, Romániában a benzinár az majdnem kétszerese, mint a magyar, hihetetlenül fölmentek az energiaárak, tehát ezt minden európai polgár magán érzi, ez voltaképpen hosszabb távon Ukrajnának a támogatását is gyengíti, egyrészt a populáris támogatását, ugye az átlagemberek részéről, de a politikai támogatását is, mert egyszerűen kormányok bukhatnak ebbe bele, mert kevesebb lesz a pénz Ukrajna támogatására. Tehát Oroszország egész egyszerűen így nem fogható meg, és erre az Ön kérdésre kiválóan rámutatott, az olaj a legjobb példa. Nemcsak az olaj van, mi van akkor, hogyha eljutunk odáig a kétoldalú feszültségben, hogy Oroszország nem ad uránt a világnak. Ugye, nemcsak a magyar Paksi Atomerőmű működik orosz uránnal, és

mindenki, akit fölháborít esetleg a magyar-orosz politika, gondolkodjon el, hogy honnan kapnék még máshonnan uránt a Paksi Atomerőműhöz, és mi lenne, hogyha nem lenne a paksi atomerőmű?

Ugye az új erőmű, a Paks II. az már működhetne más uránforrásokkal is, tehát más üzemanyaggal, de a jelenlegi Paks ugye, ami egy ötvenéves erőmű, csak az eredeti orosszal tud működni. Ugyanez igaz Szlovákiára, Csehországra, még megannyi országra Európában. Tehát egy egész egy nagyon-nagyon komplex rendszer, és mindaz, amit azt gondolunk, hogy úgymond Oroszországot sújtó szankció, az egyes esetekben az energia esetében hamis kép. Mondom, más esetekben technológia, pénzügyi szankciók, ezek a szankciók tényleg hatásosak.

Ahogy ön is fogalmazott, korábban nehéz elképzelni, vagyis hát nem nehéz elképzelni, hanem nehéz belegondolni abba, hogy Ukrajnában nem lehet víz és áram, de még nehezebb elképzelni azt, hogy Európa egyes országaiban nincs gáz, bekapcsolom a termosztátot és nem fűt a lakás. Tehát igen, itt elég érdekes irányba mozdultunk.

Igen, abszolút ez a probléma, hogy Európa is kitett. Ugye az orosz szállításoknak ezeknek egy részét tudja amerikai, algériai, azeri szállításokkal pótolni, de semmiképpen sem az egészet. Tehát Európa energetikailag nem független és megújulóktól vélt forradalom, az nem hozott áttörést eddig. Ez a nagyon nagy probléma, hogy mi van akkor, hogyha tényleg nagy európai országokban, különösen a kemény a tél, eleve szerencsénk volt,

szeretném a hallgatók figyelmét felhívni, hogy nem állnánk ennyire se jól, hogyha az előző tél rosszabb,

mert az oroszok elkezdték már ezt a gázháborút, igazából ők kezdték el, mert kevesebbet szállítottak, ugye már tavalytól kezdve, Európának, annál, mint amennyit igényelt, és meg is fizetett volna, tehát ha nem lett volna ennyire enyhe az előző tél még rosszabbul állnánk, és semmi garanciája nincs annak, hogy a következő tél, az nem lesz kemény. Ugye ezt most a hőhullám közepén nem tudjuk elképzelni, de lehet, hogy hosszú idő után lesz egy kemény telünk, ami egyértelműen az oroszoknak még nagyobb befolyást adna, illetve még inkább előfordulhatna az, hogy az európai energetikai rendszerek, ha egy orosz embargó van, akkor nem tudják kielégíteni a lakosságot sem, az más kérdés, hogy először az ipart kapcsolják majd le, annak az európai GDP-nek lenne egy hatalmas hatása.

Nem katonapolitikai kérdés, de azért kérem, reflektáljon rá. Vajon Ukrajnában van olyan politikai erő, amely a mostani vezetésnél rugalmasabban és kevésbé nacionalista alapon viszonyulna az egész konfliktushoz, és valamilyen ésszerű, pragmatikus kiegyezésre hajlana az oroszokkal, és van esélye annak, hogy hatalomra kerüljenek, ha egyáltalán létezik ilyen politikai erő? 

Én azért azt gondolom, hogy itt tényleg egy nyers agresszió van Ukrajnával szemben, tehát nem is nagyon voltak,  úgymond az orosz pártiak pártja, 13-14%-os erő volt a háború előtt, ez gyakorlatilag megsemmisült, betiltották, fölszámolták, elmenekültek az orosz képviselők, tehát ez az erő, ugye Viktor Medvedcsuk, aki az oligarcha, aki a szervezőereje volt ennek az erőnek, ugye börtönben van, tehát nem igazán látom, hogy ez hogy tudna újraszerveződni. Nyilván az ukrán népnek a felháborodása, az óriási, tehát itt az ukrán nacionalizmus csak erősödött ezzel az agresszióval. Tehát itt megint a realitásokat kell néznünk. Addig, amíg Ukrajna működik, mint állam, addig ez a hatalom meg fogja kapni azt a népi támogatást, egész egyszerűen azért, mert háború van.

Egyébként hogyha visszamegyünk egy picit a történelemben 2019-ig, akkor Zelenszkij tűnt annak az erőnek, aki majd esetleg meg tud állapodni Oroszországgal, hiszen a béke kampányával nyert.

Zelenszkij szinte másról sem beszélt a kampányban, minthogy ő fogja elhozni az oroszokkal a békén. Nyilván nem azért nem tette ezt meg, mert ő személy szerint nem akarta. Tehát hogyha valaki azt gondolja, hogy Zelenszkij ilyen értelemben egy független szereplő is el tud vonatkoztatni a belpolitikai vagy külpolitikai folyamatoktól, de nagyon nagy részben a belpolitikai folyamatokból, a nagyon erős ukrán nacionalizmustól, akkor szerintem az téved. Tehát hogy van-e kompromisszum. Most hogyha megnézzük az orosz feltételeket, már a Donbassz esetében is Ukrajna területének egy jelentős részének az elcsatolását kérik az oroszok. Egyre inkább utalgat Oroszország hivatalosan is, tehát Lavrov külügyminiszter szintjén is, hogy Zaporozsje és Herszon megye is benne van. Tehát igazából nyilván egy ország addig próbál küzdeni egy ilyen méretű területi veszteség ellen, ameddig tud. Ezt azért meg kell értenünk, hogy ez egy hatalmas területi veszteség, ráadásul az oroszok ezekben a megyékben, ezekben az oblasztokban, tehát az orosz nemzeti kisebbség, az mindenhol kisebbség, tehát itt azért ukrán többségű városokról van szó, még akkor is, hogyha az orosz anyanyelvűek sok helyen többségben vannak, de attól független ukránnak vallják magukat. Szerintem a háború azon már túlment, hogy itt olyan kompromisszum lehessen, amit Ukrajna és Oroszország együtt el tudna fogadni, tehát amin meg tudnának állapodni, erre talán a háború kitörése után lett volna néhány hétig esély, most már nincs, tehát

nagyon úgy tűnik, hogy a háború megy addig, amíg Ukrajna olyan helyzetbe nem kerül, hogy kénytelen elfogadni egy befagyott konfliktust, de béke semmiképpen sem lesz abban az értelemben, hogy aláírnak egy szerződést, hogy elfogadtuk ezt a területi veszteséget.

Tehát nem lesz egy "ukrán Versailles", mondjuk így, ennek a háborúnak még nagyon sokáig, amikor az intenzív szakasz le is zárul, nagyon-nagyon sokáig utána folytatódni fog a nem intenzív szakasz. 

Orbán Viktor azt is állította, most kissé leegyszerűsítve idézem, hogy valójában az Egyesült Államoknak kellene megállapodnia Moszkvával, akkor lenne reális esély a békére. De vajon Joe Biden és a kormánya alkalmasak-e erre? Vagy ha Joe Biden nem tölti ki a hivatali idejét, amire van esély, akkor az alelnök Kamala Harris alkalmas-e egy ilyen szerepre? Esetleg Törökország, amelynek sikerült tető alá hoznia a gabona exportról szóló orosz-ukrán megállapodást, vagy akár Indiának nem lehet hatékony közvetítő szerepe?

Mindenképpen az Egyesült Államok, ha a külső tényezőket nézzük. Szerintem sokat számít Ukrajna is. Ukrajna mit gondol, és az ukrán nép mit gondol, de ha a külső tényezőket nézzük, akkor egyértelműen az Egyesült Államok a kiemelkedő tényező. És az tényleg egy kérdés, hogyha az USA a háború előtt "lökdösi" Ukrajnát, próbálja befolyásolni Ukrajnát, hogy fogadja el a Minszk II egyezményt, illetve próbálkozik talán megállapodni az oroszokkal, lehet, hogy elkerülhető lett volna ez a háború, tehát ez abszolút benne van, és a lezárásához is kelleni fog az Egyesült Államok, ez nem kétséges. Ahhoz, hogy az oroszok megálljanak, annak az egyik fontos feltétele az az, hogy nemcsak az ukránokkal legyen valamiféle, ha nem is békeszerződés, de ahogy mondtam, a konfliktust befagyasztó megállapodás, ami mellett persze alacsonyabb intenzitással folytatódik ez a konfliktus, kell legyen valami Oroszország és az Egyesült Államok között is. Tehát nyilván itt van egy nagyhatalmi konfliktus is a háttérben. Az a kérdés, hogy az USA milyen mélyen hatol be ugye az oroszok által magukénak mondott érdekszférába, és ugye Ukrajna ebből a legfontosabb.

Tehát hogyha lenne egy ilyen megállapodás, az mindenképpen segítené stabilizálni a helyzetet Ukrajnában. Tényleg kérdés az, hogy Joe Biden vagy Kamala Harris készek-e erre.

Joe Biden egyébként külpolitikai téren egy rendkívül tapasztalt elnök, hiszen több évtizede, ha jól emlékszem, negyven vagy ötven éve foglalkozik külpolitikai kérdésekkel, tehát nem egy tapasztalatlan emberről van szó, de hát az nyilván látható, hogy már nincs mindig a helyzet magaslatán, de azért nagyon sok függ az adminisztrációtól, tehát azért ne gondoljuk, hogy csak a vezetők számítanak, fontos, hogy az adminisztráció, az amerikai külpolitikai, biztonságpolitikai, hírszerzői apparátus mit mond. Hát szerintem vegyük ki a képből Bident és Harris.

A kérdés az, hogy az amerikai apparátus kész-e vagy meg tud-e állapodni Oroszországgal, meg akar-e állapodni Oroszországgal, vagy már úgy ítélik meg, hogy Oroszország mindenképpen a kínai táborban van, és ezért minél inkább meg akarják gyengíteni.

Tehát ennek a háborúnak tényleg van egy ilyen szelete, ez a nagyhatalmi játszmáknak a szelete, amely sajnos jelentős részben hozzájárult ahhoz, hogy idáig jussunk. De hát ugye ennek a története már nagyon régi, tehát ezt minimum 2008-ig vissza kéne vezetni. Ilyen értelemben az USA tényleg nagyon-nagyon elhibázott politikát folytatott Ukrajnával kapcsolatban, hiszen úgy ígért meg valamit, a NATO-csatlakozás egyszeri lehetőségét, még nem is a közeljövőbeli lehetőségét 2008-ban, hogy közben nem tudta Ukrajnát megvédeni, és ma sem tudja Ukrajnát megvédeni. Tehát mindenképpen fontos lenne, hogy az amerikaiak Ukrajna érdekében is egy realista politikát folytassanak.

Mindannyiunk érdekében remélem, hogy így lesz.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Portréfotó: Mátrai Dávid/Mandiner

Az elmúlt hetek slágertémái a rezsicsökkentést és a katát érintő változások. Minden megszorító intézkedés komoly társadalmi elégedetlenséget vált ki, mindenki félti az addigi életszínvonalát, bármilyen is legyen az. Nehezére esik az állampolgároknak elfogadni, hogy ezekre azért van szükség, mert éppen ez a racionális lépés a gazdasági helyzetet tekintve. Senki sem szereti, ha a rövidebbet húzza, ha az állam belenyúl az életébe. A dolog hirtelensége és a felkészülési idő szűkössége pedig tovább rombolja a kormány iránti bizalmat.

A katások tüntetéssorozatba kezdtek, ezt kihasználva az ellenzéki pártok szintén az utcára vonultak. A várható népszerűségvesztésből mindenki profitálni akar, hiszen jelenleg nagy versengés van a kormány baloldalon. A Jobbik a túléléséért, az MSZP, az LMP, az Együtt és a Párbeszéd inkább (cinikusan fogalmazva) a mérhetőségért, a DK és a Momentum pedig a vezető szerepért küzd. Márki-Zay Péter pedig remélheti, hogy a megmozdulás oldalvízén evickélve a mozgalmából végül pártot alakíthat, hogy érzékelhető társadalmi igény legyen a Mindenki Magyarországa Mozgalomra.

Azonban a Mi Hazánk különutasként veszi ki a részét a kormányellenes tüntetésekből. A radikális jobboldaliak augusztus első napjaira szervez országos demonstrációkat a rezsit érintő változások ellen. Összesen 18 nagyobb vidéki városba fognak elmenni, Budapest  azonban kimarad. A megszorító intézkedések különböző reakciót váltott ki ellenzéki pártokból: a választáson együtt indulók a katát érintő változások ellen tüntettek Budapesten túl pár vidéki nagyvárosban (Szeged, Debrecen, Székesfehérvár), de a rezsi kapcsán csak neoőszödöző posztokig és országgyűlési felszólalásokig jutottak. Ezzel szemben a Mi Hazánk pont fordítva cselekszik: a kata megszorítás ellen csak felszólal, míg demonstrációt szerveznek Budapest kivételével „szinte mindenhol” a rezsi kapcsán. Felmerül a kérdés, hogy mégis miért ezt a taktikát követik? Mi magyarázata van annak, hogy más témát, időt és helyet választottak a radikálisok?

Legelőször vizsgáljuk meg a harmadikutasság szimbolikus aspektusait! Elsőre hibának tűnhet a Toroczkai vezette párt részéről, hogy azon melegében nem vonultak utcára a kisadózók mellett. Azonban a Mi Hazánk a „Se Gyurcsány, se Orbán!” alapállása meghatározza a párt arculatát és viselkedését. Ők egyaránt megvetik a balliberális oldalt (jobboldalisága ellenére egyszerűbb a Jobbikot is idesorolni) és a kormánypártot is, ebből adódóan nem akarnak együtt mutatkozni a számukra unszimpatikus ellenzékkel. Ők „A Jó, a Rossz és a Csúf” spagettiwestern képét akarják felfesteni magukról a két oldallal szembeni viszonyukról. Ők megkívánják különböztetni magukat az elmúlt 30 év politikai garnitúrájától. Harmadik félként ők akarnak az erkölcsileg tiszta, nem besározódott erő lenni.

(kép forrása: 25yearslatersite)

Ebbe a szereposztásba nem fér bele, ha együtt tüntetnek „Gyurcsány ellenzékével”, de azon felül is van kockázata egy ilyen lépésnek. A kormányoldal várja azokat a pillanatokat, ahol összemoshatják a Parlamentbe frissen bekerült pártot az örök mumussal, Gyurcsány Ferenccel. Ha van egy autonóm ellenzéki szereplő, akkor a kormánypárt kommunikációs gépezete megpróbálja beskatulyázni és ezáltal delegitimálni annak a törekvését, hiszen azzal is csak Gyurcsány hatalmi törekvéseit akarja előmozdítani. A Fidesz úgy alakíthatja a napirendet ahogy akarja, már feltehetőleg be is van készítve az a közmondás, hogy

Az egyértelmű elhatárolódás mellett azonban van más, racionális magyarázata is, hogy ezt az utat választotta a Mi Hazánk. Várhatóan sok szavazót fog veszíteni a Fidesz, egy 3 milliós szavazótábort nehéz is egyben tartani. Azonban minden pártnak megvan a maga, sajátos társadalmi beágyazottsága. Az ellenzék a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban volt a legerősebb az országgyűlési választáson, a Mi Hazánk pedig éppenséggel ott érte el a leggyengébb eredményeit. A baloldali ellenzék hatótávolságának a korlátoltságát mutatja be, hogy most is a nagyvárosi polgárokat próbálták és próbálják meg elérni. A Mi Hazánk vidéken érte el az országos átlag feletti eredményeit, mondhatni ők inkább a vidék pártja.

(kép forrása: valaszonline.hu)

A Medián kutatása alapján megállapítható, hogy az iskolázottság növekedésével egyre inkább csökken a kormánypárti szavazók aránya, míg a kevésbé tanult emberek közt lényegesen kisebb az ellenzék támogatottsága. Az is egy lényeges megállapítás, hogy a településtípus is meghatározó változó, minél kisebb lélekszámú egy település, annál nagyobb a Fidesz-KDNP támogatottsága. Az egyesült ellenzék a legjobb hatásfokkal pont ezt a tanult réteget próbálhatja meg lecsippenteni a kormánypártról, itt a Mi Hazánknak csak minimálisan tud teret nyerni. Mondhatni nincs sok keresnivalójuk az Oktogonon vagy a Nyugati téren. Párhuzamosan felmerül a kérdés, hogy a baloldali ellenzéknek tényleg ezt a viszonylag kis Fidesz réteget kellene mindenáron átállítania? Nem az értelmiségiekből van hiánya a centrális erőtér baloldalának.

Talán ebből indultak ki a radikális jobboldaliak, amikor kiválasztották a helyszíneket. A nagyvárosi elefántcsonttornyaiba betokosodott, értelmiségi ellenzék még csak az elméleti vita szükségességének a kijelentésig jutott el, hogy tenni kéne valamit, hogy eladhatóvá váljanak a vidéki szavazók számára. A Mi Hazánk a fő- és nagyvárosi súlytalanságából kiindulva támadja a Fidesz Achilles-ínját, itt érhetnek el mérhető áttörést. Tudják nagyon jól, hogy a kis egzisztenciák többen vannak és ugyanúgy féltik a megélhetésüket, őket érheti a legrosszabbul bárminemű megszorítás. A Fidesznek a legtöbb vesztenivalója vidéken van.

Összefoglalva a Mi Hazánknak van egy erős önmeghatározása, adnak a szimbolikus politizálásra. Ők nem csak Orbán Viktor és a Fidesz ellenében határozzák meg magukat, hanem Gyurcsány Ferenc és a hatpárti ellenzékkel szemben is. Nem akarnak „összegyurcsányozódni”, ennek a félelemnek kínál alapot a kormánypárti kommunikáció azon jellege, hogy egy táborba tereli ellenzékét, ahol csak éri. A Mi Hazánk ezt a Gyurcsány Ferenccel történő összemosást, a delegitimációt akarja elkerülni. Egy pillanatig sem akar egy lapon lenni a másik ellenzéki pólussal, nem akarnak rálépni a Jobbik útjára. Azt meg főleg nem akarják, hogy a Fidesz kommunikációs szinten is rátegye őket, hogy egy lapra kerüljenek a baloldallal. Továbbá azt remélhetik, hogy a vidéki szavazók megkeresésével megtalálják az „aranytojás tojó tyúkot” és nagyobbat hasíthatnak a Fidesz-tortából, mintha Budapesten próbálkoznának.

Azonban mégis kérdéses, hogy ennyivel az események forrósága után mekkora sikerrel tudnak mozgósítani elégedetlen embereket a radikálisok. A Mi Hazánk szempontjából nehéz megállapítani, hogy mekkora érdeklődés jelentené a demonstrációsorozat sikerességét. A vidékre történő fókuszálásnak kézzel fogható eredménye csak a 2024-es önkormányzati és EP választásokon lehet majd. Toroczkaiék tudják, hogy kinek van több mondanivalójuk, tisztában vannak a korlátjaikkal, ezért fordítják a fejüket a rezsire és a vidékre.

Az idén bevezetett szabálymódosításokat követően egy különösen is izgalmas szezon elé nézett a Forma 1 világa, az évad kicsit több mint felének elteltével pedig sok fordulatot láttunk, különösen is a sok éven át tartó Mercedes dominancia helyett előtörő Red Bull és Ferrari (azon belül is elsősorban Verstappen – Leclerc) csatán keresztül. Az idei magyar nagydíj több szempontból is fontosnak ígérkezik tehát, egyrészt amiatt, mert a Ferrarinak valahogy csökkentenie kell lemaradását a Red Bullal szemben, másrészt azért is, mert a nyári szünetet megelőzően ez az utolsó futam, így a csapatok egy végső sikerrel szeretnék lezárni a március második fele óta zajló 13 futamos időszakot. Mindazonáltal a Hungaroring 1986 óta tartó időszaka során bőven tartogatott emlékezetes pillanatokat, úgyhogy a futamra készülve itt az ideje visszatekintenünk néhányra!

5. A megállíthatatlan Schumacher újabb bajnoki címe

Persze az idő múltával minden szebbé válik, Michael Schumacher szomorú helyzete pedig sokakban ébreszti fel a hatalmas sikereinek nosztalgiáját, azt azért el kell ismerni, hogy a német – és úgy amblokk a Ferrari – dominanciája nem feltétlenül tett jót a sportág adta izgalmaknak. Tetszik vagy sem, a 2000-es évek első fele azonban Schumacher időszaka volt, a finn Mika Häkkinen két egymást követő (1998, 1999) világbajnoki címe után ugyanis a Ferrari pilótájaként sorozatban öt világbajnoki címet is behúzott (erre sem Vettel, sem Hamilton nem volt képes őt követően), 2001-ben pedig Schumacher épp a Hungaroringen érte el újabb mérföldkövét. A bajnoki cím begyűjtése nem bizonyult különösen nehézkes feladatnak, Schumacher ugyanis a szezon során 9 alkalommal nyert, 14-szer végzett dobogón, a 17 futamos évadban pedig már a 13. versenyen eldőlt a végkifejlet – igaz még ez sem volt a legerősebb teljesítménye, hisz 2002-ben már 11 futamot követően biztossá vált a világbajnoki cím. És hogy mi történt a Hungaroringen? Az említett körülmények között természetesen Schumacher győzelem, nyolc tizedes előny az időmérőn, majd magabiztos első hely és 10 pont a futamon. Schumacher előnye így 43 pontra nőtt a Hungaroringen (a következő négy futamon maximum 40-et lehetett szerezni), vagyis a német megszerezte negyedik világbajnoki címét, a rajongói pedig a Hungaroringen nézhették a felhőtlen ünneplést.  

4. A nagy Alonso – Hamilton botrány

A 2007-es szezon a F1 modern történetének egyik leginkább emlékezetes évada volt, többek között az Alonso és Hamilton közötti csatározás eredményeként is. Az akkor csúcson lévő Alonso (2005-ben és 2006-ban is világbajnok volt a Renault csapatával) ekkor igazolt a McLaren-hez (bár nem maradt sokáig, az év végén távozott is), csapattársként pedig a sokak által (nem véletlenül) nagyon tehetségesnek tartott fiatal brit Hamiltont kapta, akitől bár joggal várhatott mindenki jó eredményeket, de talán azt nem, hogy tényleg annyira durván gyors lesz, sorozatosan a dobogón végez, illetve az utolsó pillanatig küzd a bajnoki címért (és végül veszíti azt el drámaian az utolsó pillanatban a Ferrari finn pilótájával, Kimi Raikkönennel szemben). De beszéljünk inkább a magyar nagydíjról: a szombati időmérőn nem meglepően mind Alonso, mind Hamilton a legjobb helyen szerette volna magát kvalifikálni a vasárnapi futamra, az utolsó gyorskör előtt pedig mindketten kijöttek a bokszba közvetlenül egymás mögött Alonso – Hamilton sorrendben. A csapat körülbelül 20 másodpercig tartotta bent Alonsót, majd a várakozást követően a spanyolnak ki kellett volna hajtania, ám valamilyen oknál fogva ezt körülbelül még 10 másodpercig nem tette meg, Hamilton pedig tehetetlenül álldogált mögötte. Hogy ez miért gond? Azért, mert a leintést megelőzően a pilótáknak be kell fejezniük a felvezető kört, ami végül Alonsónak bár csak egy hajszállal, de sikerült, Hamilton viszont 5 másodperccel lemaradt, így nem próbálkozhatott újra az időmérő végén. Alonso javított, első lett, miközben a McLaren csapatfőnöke dühösen vágta oda fülhallgatóját a világ szeme láttára, nem meglepően erősítve a megszülető gyanút, hogy Alonso szándékosan szúrt ki csapattársával az utolsó pillanatokban. A későbbi vizsgálatok eredményeként Alonso egy 5 helyes rajtbüntetést kapott, így végülis csak Hamilton indult az első helyről, meg is nyerve a futamot Kimi Raikkönen előtt. Alonso ezzel szemben csak hatodik lett, a versenyt követően így Hamilton előnye 7 pontra nőtt a bajnoki csatában a csapattársával szemben. A nagy rivalizálással tarkított szezonban viszont egyikük sem jött ki győztesen – ahogy a McLaren is kizárásra került –, az ekkor 20 pontos lemaradásban lévő Kimi ugyanis mindkettőjüket legyőzte a végén, így mind a csapat, mind a két pilótája bosszúsan nézhette a Ferrari ünnepet.

3. Button élete első F1-es győzelme

Bár Hamilton példája jelzi, hogy vannak pilóták, akik kezdettől fogva versenyképes autóban futamgyőzelmekért harcolnak, mások csak rengeteg próbálkozás és még több munka után élvezhetik ki a győzelem örömét. Elég csak a ma is aktív Sergio Pérezre (Red Bull) gondolni, aki 2020-ban 190 futamot követően tudott előszőr győzni, bár hasonló Mark Webber példája is, akinek 130 próbálkozásra volt szüksége a dobogó legfelső fokához. Nem sokban különbözik Jenson Button pályafutása sem, aki a 113. futamán, épp Magyarországon nyert először versenyt 2006-ban. Persze bár a siker önmagában is emlékezetes, azt is érdemes megemlíteni, hogy Button a 22 versenyző közül csak a 14. helyről indult (igaz az időmérőn jó tempója volt, így 4. lett, de egy 10 rajthelyes büntetést követően a mezőny hátsó felébe szorult), a hátulról való indulás ellenére viszont több mint fél perccel győzte le a második helyezett Pedro de la Rosa-t. Nyilván ebben közrejátszott egy teljesen őrült esős verseny: a 22 pilóta közül csak 7-en jutottak célba, aminek kissé abszurd jellegét jelzi, hogy például Michael Schumacher úgy kapott egy pontot nyolcadikként, hogy 3 körrel a verseny vége előtt egy balesetet követően kiállni kényszerült. A futam tehát joggal maradt emlékezetes mindenki számára, de persze különösen Button életében, aki a jeget megtörve később még 14 győzelmet szerzett, 2009-ben pedig bajnok is lett.

2. Hamilton és az üres rajtrács

Az egyik legfurcsább (és meglehetősen humoros) momentumhoz nem kell sokat visszamenni az időben, elég csak a 2021-es hétvégére visszatekinteni. Ami a tavalyi év időmérőjét illeti, Hamilton meglehetősen magabiztos pole-t szerzett (Bottas lett a második, Verstappen a harmadik), az első kör első kanyarjában pedig tovább javultak a maximum pontszámra való esélyei, ugyanis egy Bottas – Norris – Verstappen ütközést követően Hamilton holland riválisának autója jelentős sérüléseket szenvedett, ahogy sokan mások is incidensekbe keveredtek, így egyszerűnek tűnt a futamgyőzelem felé vezető út. A balesetek következtében jött tehát a biztonsági autó, majd nem sokkal később a piros zászló is, ám a száradó pályán végül mindenki a kerékcsere miatt döntött, kivéve egyetlen versenyző, mégpedig épp a vezető helyen lévő Hamilton. Hamilton így tök egyedül kezdhette meg a rendhagyó körülmények között zajló újraindítást, ám idővel természetesen szintén bokszba kényszerült, egyben pedig a mezőny végére. Ettől függetlenül egy nagyon komoly versenyzést bemutatva a brit hétszeres világbajnok a második helyen végzett, de nem tudta megelőzni azt az Esteban Ocont, aki élete első (és eddigi egyetlen) Forma 1-es győzelmét szerezhette meg Magyarországon. Azt semmiképp nem lehet állítani, hogy Ocon csak a szerencsének köszönheti a sikerét, ám azt biztos, hogy örülhetett a kockás zászlónak, Hamilton ugyanis néhány körön belül őt is elcsípte volna.

1. A brazilok extrém csatája a debütáló pályán

A magyar nagydíj 1986-os naptárba kerülése több ok miatt is emlékezetessé vált, hisz egyrészt az első száguldás volt a keleti blokkban, másrészt hozzávetőlegesen 200 ezer néző látogatott ki a futamra, ami az 1995-ös ausztrál nagydíjig rekordnak számított. Nem hoztak viszont csalódást a pályán történt akciók sem: az időmérőt 1:29:4-es idejével Ayrton Senna (Lotus) nyerte három tizeddel Nelson Piquet (Williams) és közel öt tizeddel Alain Prost (McLaren) előtt, a verseny pedig a két brazil újabb szoros összecsapását hozta, ám végül Piquet diadalmával. Persze a dobogó legfelső fokának elérése egyáltalán nem volt könnyű Piquet számára: előbb a rajtnál csapattársa, Nigel Mansell előzte meg, majd bár a 12. körben Piquet egyszer elment Senna mellett, végül a kerékcseréket követően megint mögé került, 33 körrel a vége előtt pedig 8 másodperces volt a hátránya. Ekkor azonban a Williams hatalmas tempót kezdett diktálni, majd egy extrém driftelés kíséretében Piquet fel is jött az első helyre, „tisztelete jeléül” pedig még a középső ujját is megmutatta Sennának. A következő 20 kör nagy változást már nem hozott, Piquet előnye közel 18 másodpercre nőtt, a két brazil pedig az első két helyen végzett az 1986-os debütáló futamon. Bár a bajnokságot végül egyikük sem nyerte meg – Prost lett a győztes –, a brazil dominancia maradt a Hungaroringen további két éven keresztül (1987-ben újra Piquet, majd 1988-ban Senna lett az első), egészen 1989-ig, amikor is Nigel Mansell a Ferrariban megtörte a brazil sikereket.

2022. július 30. – immáron 64 éve ünnepeljük ezen a napon a barátságot. A barátság nagyon fontos mindannyiunk életében – sokan mondják, hogy barátaink az általunk választott második „családunk”. Nem véletlen, hogy 1958-ban egy társaság kitalálta, hogy ennek a szoros köteléknek legyen nemzetközi napja.

Jelen cikkben ezt a témát járjuk körül.

Az igazi barátság kialakulásának fontos feltétele a társas-érzelmi kompetencia. Ez azt jelenti, hogy a gyermekek megértik, társaik hogyan gondolkodnak és éreznek. A kompetencia fontos része a társas nézőpont átvétele: annak képessége, hogy bele tudjuk magunkat képzelni a másik szerepébe; a másik gondolatait, érzéseit, vágyait át tudjuk tekinteni anélkül, hogy barátaink elmondanák azokat. Csupán a helyzetből le tudjuk szűrni.

Robert L. Selman pszichológus különböző életkorú gyerekek ezen készségét és barátságról alkotott elképzeléseit vizsgálta.

Ezen összehasonlítás alapján a gyermekeknél négy fejlődési fokozatot állapított meg. Ezek életkori határaira csak megközelítőlegesen lehet tekinteni, hisz mindenki más ütemben fejlődik.

A 0. szint nagyjából 3 és 7 éves kor közé esik. Ekkor még a kisgyermekeknek egocentrikus nézőpontjuk van. Vagyis nem képesek beleképzelni magukat a másik helyzetébe, csak a saját érdekeiket, vágyaikat látják át. Nem gondolják, hogy mások ugyanazt az élményt képesek másképp is értelmezni. Két ilyen korú gyermek csak alkalmi játszótárs. Az a barátjuk, akivel épp együtt lehet játszani. Ezért is van ilyen sok kapcsolatuk ebben az életkorban – az oviban azzal játszanak, akivel tudnak.

Az 1. szint körülbelül 4 éves kortól 9 éves korig tart. Ebben a szakaszban a gyermekeknek szubjektív (elkülönült) nézőpontjuk van. Ez azt jelenti, hogy továbbléptek az előző szintről: már megértik, hogy másnak olyan nézőpontja lehet, ami az övéktől különbözik. Ez egyirányú közreműködést takar. Vagyis úgy gondolják, hogy a barát azt szereti és azt utálja, amit ők maguk is. Éppen ezért ugyanazt csinálják, mint ők.

A 2. szint nagyjából 6 és 12 éves kor között húzódik. Ekkor az önreflexív (más szóval: viszonos) nézőpont a jellemző: a gyermekek saját gondolataikra és érzéseikre már tudnak más nézőpontjából tekinteni. A szakaszos együttműködésnek megfelelően igyekeznek játékukat és cselekedeteiket egymáshoz igazítani.

A 3. szint nagyjából 9 éves kortól 15 éves korig tart. A harmadik személyű (más néven: kölcsönös) nézőpontnak megfelelően a gyermek képes kilépni az interakcióból, hogy egy harmadik társ nézőpontját is átlássa. Ez a fejlődési szint az intim, kölcsönös kapcsolatot alapozza meg.

Vagyis úgy gondolják, hogy egy ilyen kapcsolatban mindent bizalommal elmondhatnak a másiknak, mindemellett pedig segítik is egymást a nehéz helyzetekben. Már túlléptek azokon az alkalmi barátságokon, amik leginkább a játéktól függtek, és a viták könnyen befolyásolták azokat.

A 4. szint körülbelül 12 éves korban kezdődik, és egy egész életen keresztül végigkísér minket. A gyermekeknek kialakul a társadalmi (vagy független) nézőpontjuk. Mindez azt jelenti, hogy képesek átlátni és magukévá tenni a társadalom, a törvények és az erkölcs általánosított nézőpontját. Vagyis, már nem csak barátaik helyzetébe tudnak beleilleszkedni, hanem rálátnak arra, hogy a különböző területek szabályai mit várnak el az embertől. Ekkor az autonóm, kölcsönösen függő barátságok jelennek meg.

Ezek a fázisok segítenek abban, hogy átlássuk, hogyan jutunk el az érett barátságig. Nagyon érdekes ennek fényében a gyerekek kapcsolataira is tekinteni – megértjük, hogy sok esetben ez miért is átmeneti. Ekkor sem kell aggódni: egy bizonyos életkor után mindenki megtalálja azokat az embereket, akikben bízhat, akikre számíthat.

„A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni.”

(Antoine de Saint-Exupéry)