Reaktor

Kép forrása: shutterstock.com

II. Erzsébet, az Egyesült Királyság uralkodója immár 70 éve az ország királynője. Még kimondani is hihetetlen. Van akinek csak ennyi adatik egyáltalán élni. Vannak olyan országok, amelyek ennél fiatalabbak. És legtöbbünknek, különösen a hozzám hasonlóan még a húszas éveikben járóknak, felfoghatatlan időtávlat ez. A platinajubileumát ünneplő Erzsébet azzal, hogy megérte az évfordulót, a valaha élt leghosszabban a trónján ülő brit uralkodó lett, megelőzve a 63 esztendőt koronás főként eltöltő Viktória királynőt.

Persze, rögtön felmerül a logikus kérdés: miért érdem, hogy valaki hosszan uralkodik, vagy, hogy szép kort ér meg? Ráadásul sokan vannak azon a véleményen, hogy Erzsébetnek már régen le kellett volna mondania a koronáról fia, Károly walesi herceg javára, aki szegény már maga is élemedett korú, és lehet, majdhogynem aggastyánként ül majd a trónra.

Nos, jó egészségben megöregedni és hosszú életűnek lenni nyilván nem érdem, bár a jó gének mellett biztosan szerepe lehet az ilyesmiben a mértéktartó és kiegyensúlyozott életnek is.

Bár abból a birodalomból, melyben Viktória királynő uralkodása idején sosem nyugodott le a nap, egy jóval kisebb, a világszínpadon egyre kisebb jelentőséget betöltő ország lett, britnek lenni szerintem még mindig kúl dolog, és különleges adottság. Olyan emberek ezek a britek, és most ebbe nagyvonalúan beleértem az ausztrálokat és más "koronagyarmatok" lakosait is, akik bármilyen nagy viszontagság ha beüt, isznak egy cuppa-t, azaz egy csésze teát (cup of tea), hiszen az mindenre orvosság – amíg az ember issza, talán visszazökken a világ rendje. Ezek a britek rendületlenül az út bal oldalán hajtanak, kis ajtókat építenek a magántulajdonban lévő mezők-legelők kerítéseibe, hogy biztosítsák a szabad áthaladást a sétálni vágyó helyieknek, úgy szólítanak vidéken a boltban, hogy "love" (fordítsuk úgy, "drágám") és van nekik egy zseniálisan egyszerű, de végtelenül nagyszerű himnuszuk, a God Save the Queen (persze ha majd Károly kerül trónra, King kerül a Queen helyébe.) (Annyira jó ez a dallam, hogy egyébként a Német Császárságban is ez volt a himnusz, Heil dir im Siegenkranz címmel 1871 és 1918 között.) Ha Isten megtartja a királynőt, ki lehet ellenük? Igen, a britek ma is alattvalói egy olyan uralkodónak, aki egyébként az anglikán egyház feje.

Persze valójában nem a királynő az, aki politikai kérdésekben dönt, és nyilván nem diktálja (sajnos) az anglikán egyházi vezetőknek sem az irányt, de ő az, aki az állam feje, és, ahogy mondani szokás, megtestesíti a nemzet egységét. Nyilván lehet azzal érvelni, a királyság mint intézmény egy letűnt kor visszamaradt mementója csupán. De szép mementója azoknak a (persze a gyakorlatban talán sosem volt) időknek, amikor minden egyszerűbb volt: amikor az Isten által felkent uralkodó őrködött népe felett és mindenek előtt a népe javát tartotta szem előtt. Minden kicsinyes politikai harcon felül, egy olyan ideát képvisel II. Erzsébet, amely szerint az uralkodó a szívén viseli minden alattvalója sorsát.

Vitathatatlan, hogy ez a királynő csakugyan egész életét szolgálatként élte meg. Ráadásul teljesen váratlanul és anomália-szerűen lett a birodalom feje hiszen nem volt egyenesági trónörökös. Nagybátyja, VIII. Edvárd a szerelmet választotta a szolgálat helyett, amikor lemondott a trónról, hogy elvehesse feleségül Mrs. Simpsont, az elvált amerikai nőt. Így lett Erzsébet édesapja, VI. György lett a király, majd annak korai halála után, 25 évesen kellett egy pillanat alatt felnőnie a feladathoz, és a trónra lépnie. Persze lehet, semmi sem véletlen. Nomen est omen: az Erzsébet név talán predesztinálta őt arra, hogy nagy elődje, I. Erzsébet méltó utóda lehessen. Azért a szülei sem voltak akárkik, és jó példát mutattak: a II. világháború, az angliai csata idején, amikor a németek iszonyú erőkkel bombázták London, a királyi pár nem volt hajlandó elhagyni a Buckingham palotát, és biztos helyre menekülni, hanem ott maradtak, és a pusztító légitámadások után kimentek a népük közé, vigaszt, reményt adva és erőt demonstrálva.

Leszármazottjainak többsége sajnos nem tudott felnőni Erzsébethez, és nehéz megmondani, ebben mekkora felelőssége volt magának a királynőnek. A yorki herceg, Andrew dicstelen szexbotrányai és lánya, Anna szerencsétlen házasságai, valamint Károly és Diana kapcsolatának az egész világ szeme előtt zajló összeomlása arról is árulkodhat, hogy a királynő (és persze férje, Fülöp) talán nem voltak annyira tökéletes szülők. Persze Károly herceg az évek során helyreállította, talán nem teljesen jogosan tönkretett, renoméját, és sokan úgy gondolják, jó király lesz, nem beszélve a szintén trónörökös Vilmosról, aki kifogástalan életvitelével és komolyságával szintén méltó utóda lehet nagymamájának. De ami a legfontosabb:

(melyek, csodák csodája, mégiscsak vannak.) A platinajubileumi ünnepségek alatt elképesztő tömegek mozdultak meg. Tömegek lengettek kis brit zászlócskákat és sátoroztak napokig a fővárosban az ünnepségek kulcsfontosságú helyszínein, hogy közelről láthassák a történéseket és a királynőt, és részesei legyenek egy örömünnepnek. Az örömünnep persze II. Erzsébet uralkodásának 70. évfordulójának szólt, de annál több volt: a nemzeti érzés, a britség ünnepe is. Azé, hogy sokan végre ki tudták, ki merték fejezni: létezik egy olyan dimenzió is, amely nem az individuum, hogy annál nagyobb, szélesebb, mélyebb, és ami nem más, mint egy nemzethez tartozás.  

Nekünk, magyaroknak is hosszú idő után vált lehetségessé, hogy az egy nemzethez tartozás örömét megéljük és meg merjük élni, ezért úgy gondolom, sokan értjük most a britek örömét. Arról nem is beszélve, hogy Erzsébet ükanyja nem más, mint Rhédey Klaudia grófnő, azaz egy kicsit a miénk is a brit uralkodó. Mi mást mondhatnánk tehát, mint hogy: Isten éltesse a királynőt!

A Széchenyi Könyvtár és az Iparművészeti Múzeum közreműködésével idén egész nyáron megtekinthető az Art Deco Plakátok, Tárgyak, Terek Kiállítása a Nemzeti Galériában.  

A kiállítás a két világháború közötti média és mindennapok ('20-as, '30-as évek) vizuális kultúráját dolgozza fel. Velünk van még a mindennapokban, gondoljunk csak a Poirot Novellák sorozatára, a klasszikus Bauhaus építészetre vagy a minden szalagavatós osztály szabad táncában megjelenő egyenes szabású táncruhákra és a pulzáló, "bulis" tánclépésekre. Ez mind az art deco, de mégsem: nem beszélhetünk ugyanis esetében egy teljesen egyedi stílusirányzatról.

Merít az avantgardból, az egzotikus tájak művészetéből és a népművészetből is

-emeli ki katona Ildikó, a kiállítás kurátora. Hozzáteszi: ezeket nem adaptálja egy az egyben, hanem sajátos, önálló stílusjegyek mentén dekoratíve átalakítja. Ezért is nehéz önálló stílusfogalomként utalni rá. 

A tárlat első és legfontosabb kiindulópontja a plakátművészet. Az eredeti állapotban megőrzött, többségében litográfia munkák több témába rendeződtek.

Kép forrása: Papageno.hu

Az első ilyen téma a tömény luxus volt: drága termékek, magas-kultúra, fellengzős szolgáltatások, és minden, ami feledtetni kívánta a vagyonosokkal a háború borzalmait, plakátokon helyet kapott a kiállításon. Dohány, cigaretta, hotelek, rádió, minden, amit ma már természetesnek veszünk, itt csillogó reklámokon kínálja harsányan a luxus érzetet-azaz valójában a felejtést. A tárlat vége felé ezek egyre kevesebben vannak, hisz mindenki érzi: érkezik valami, ami újra nyomorba dönti a reménykedőket.

A Magyarország-témájú plakátok szintén rendkívüli élményt nyújtanak. Ritkán látni olyan plakátokat, melyek hazánkat, mint turisztikai célpontokat reklámozzák. Nagyon érdekes látni, mit akartunk megmutatni magunkból a külföldieknek: mosolygós, napbarnított népviseletes lánykák, trikolór betűk, búzakalászok: a képeken mi vagyunk a luxus agrár-nép, a tejjel mézzel folyó Kánaán, és nehéz eldönteni, ezzel a külföldieket győzködtük - vagy inkább saját magunkat. 

Mivel az art deco egy képzőművészeti jellegzetesség is, a plakátok mellett a tárlat elidegeníthetetlen része a klasszikus, akkor még hipermodernnek számító bútorzat, illetve pár technikai eszköz, ami magában hordozza az akkori formatervezés varázsát (pl.: a monumentális, csodaszép rádió).

A budapesti éjszakák Európában hatalmas népszerűségnek örvendtek: Berlin szórakoztató központjainak politikai ellehetetlenítése után pedig a magyar főváros bulinegyedei egész Európa egyik legkedveltebb célállomásai lettek. Az itteni programokat népszerűsítő reklámanyagok ikonikussá váltak, párat talán régi jó ismerősként köszöntünk majd a galéria falain.

A divat terén volt talán a legelsöprőbb az art deco: a nők tömegesen álltak munkába, a férfiak feladatai egyre sokrétűbbek lettek, így a legtöbb darab egyszerűbb lett, de a sikk és az elegancia iránt igény nem csökkent - így jött létre a jellegzetes, egyenes szabású ruhácska, a kis, egyszerű kalap vagy a szimpla, kényelmes félcipő. Ilyeneket is megtekinthetünk a plakátok sorai között.

Az újjáépítés is sürgető feladat volt a háború utáni felocsúdáskor. Az építészet a legtöbb művészeti ághoz hasonlóan feledni próbálta, mit jelent a puritán egyszerűségben való rettegés. Ezt az igényt láthatjuk megjelenni a csodálatosabbnál csodálatosabb látványterveken, melyeken hol megépült, hol lerombolt, hol soha el sem készült káprázatos üzletek, hotelek és lakóházak pihennek.

Szívből ajánlom a kiállítást mindenkinek, aki a stílus hozzám hasonló szerelmese, de azoknak is, akik a történelem iránt érdeklődnek, vagy csak szeretik meglátni a rejtett összefüggéseket a korabeli művészeti anyagokon. A tárlat augusztus 28-ig várja az érdeklődőket, a diákok és fiatalok pedig 2000 forint alatt is belépőhöz juthatnak. Csoportban méginkább gazdaságos menni, érdemes tehát összeszervezni a csapatot egy jó kis kulturális élményre. Mindenképp érdemes csendesen járni, hiszen lépten nyomon filmek, korabeli vetítések és zenék várnak ránk, melyekkel teljes lesz az élmény, és egy-két órára a fergeteges, mégis lelkében mélabús '20-as évek látogatói lehetünk.

Niedermüller Péter, ex-EP képviselő és VII. kerületi polgármester, akin mindig meglepődök, hogy DK-s és nem Párbeszédes (same difference, innen, vidékről) a Nemzeti Összetartozás Napján olyat mondott, amire a relativizálás nagykanállal mért jóindulattal véve használható eufemizmusként: "gondoljunk azokra a magyarokra is, akik Trianonnak is köszönhetően ma jobban élnek Romániában, Szlovákiában, és a többi környező országban, mint mi itthon Magyarországon".

Ezzel persze ezen szép, ha kicsit szeles is, nyári pénteken már minden közélet közelében internetező tisztában van, feltételezem az olvasó is. Abban bízom, hogy az erre adott reakciók esetében ugyanazt tapasztaltuk.

A közélet-suttogás kis, nyelvileg elszigetelt országunkban egy könnyen tanulható tudomány: adj egy nagyot csobbanó, sokkoló gumicsontot, és én megjósolom rá a reakciót X publicistától, Y kommentelő-sakálfalkától. Jól ismert közönségnek játszik az első, jól ismert közösséget alkot a második.

Elfogadtam azt a keserű axiómát, hogy a magyar politikában bármilyen oldal mocskára, túlkapására, vadhajtására van ellenkező előjelű, hasonló nagyságrendben kitülemkedő daganat a másik oldalon is: ezen védelem mögé bújva dobálják sokan a saját lövészárkukból a túloldal felé a szennyet, tiszta lelkiismerettel. Én sem vagyok rosszabb, mint azok! A polgármester úr saját szavaival:

Ebben a pillanatban nem érzem, miért kellene bocsánatot kérnem

Két dologra számítottam:

Az első a "holokauszt nem is volt rossz a zsidóknak" kezdetű ízléstelen, óvodás empátiagyakorlat volt. Peti meghúzta Mari haját, és ahelyett, hogy elmagyaráznánk neki óvószemélyként, hogy ez miért rossz Marinak, inkább meghúzzuk Peti haját, hogy rögzüljön benne, hogy amit csinál, az másnak fájdalmat okozhat.

Erre joggal számítottam, mert a rendszerváltás utáni magyar történelem-újraértelmező véralgebrában a Trianon-Holokauszt tengely, ha kicsit már csapágyasra járatva is, jelen van. Zsigerből jön az adott pofonra a túloldalról a válasz, reflexszerűen, ahogy az ember rántja el a forró lábastól a kezét.

A másik ennek a behelyettesítős játéknak az aktualizált változata, az "ukrán háború nem is rossz a nyugatra menekülő ukránoknak". Ez az érzéketlenség a magyar jobboldalon ugyanúgy adja magát, sajnos sokan a Nyugattal kapcsolatos megkeseredettségükben bőszen lájkolják a csecsen Instagramos hadúrtól a cenzúrán átbukdácsoló orosz közmédiában atomháborúzó elemzőn keresztül Lavrov hruscsovi cipőcsapkodásait, amire némi mentség, hogy bántalmazásként élik meg a szövetségi rendszerünk személyeskedő ellenszenvét a poszt-2010-es magyar állami berendezkedéssel szemben, de józan szemmel nézve azért elég bekringálós úgy tapsolni az oroszoknak, mintha egy 2013-as, Jobbikos Wordpress híroldalon lenne az ember.

Ennek tudatában kattintottam a jobboldali, közélet-összegereblyéző oldalakra, várva a bátrabb, kalapáccsal író publicistákat, és fürkésztem a legfrissebb Niedermüller-gate-hez kapcsolódó hírekben dobogós helyekre buborékoló kommenteket, hogy az egyik-másik, ellenkező előjelű, ízléstelen válaszcsapás felüsse a fejét és fürödjön a tapsban.

Nem találtam ilyet. 

Lehetséges, hogy van: sajnos a teljes internetet nem nyomtatják ki nekem ide, vidékre, de a jobboldali közélet online nagymedencéjébe ilyet senki nem vizelt, amikor én belemártóztam, és június 4. óta megtettem minden nap.

Se polgármester, se (örökös) EP képviselő, se alfa-publicista nem adta meg Niedermüller Péternek azt a szívességet, hogy a saját érzéketlen ízléstelenségének ellensúlyt piszkítson a mérleg másik serpenyőjébe.

Kellemeset csalódtam a magyar közéletben.

A címben szereplő kérdésre ahány statisztika, annyi válasz van, így inkább abba érdemes belegondolni, hogyan lehet elkerülni a felesleges informatikai költségeket. Sokan nem tudnak róla, de a legtöbb pénzbe kerülő szoftverre van ingyenes alternatíva, ami gyakran nem olyan gazdag funkciókban, mint a fizetős megfelelője, de a hétköznapokra bőven elég a legtöbb felhasználó számára. Ezekre az ingyenes kiadásokra jellemző, hogy nyílt forráskódúak, tehát bárki láthatja, hogyan épülnek fel, így adatvédelmi szempontból sokkal biztonságosabbak, másrészt bárki módosíthatja magának, ha ért hozzá, így nagy szabadságot biztosítanak.

Sokaknak meglepő lehet, de az operációs rendszerért sem muszáj fizetnünk, ha főként internetezésre és média fogyasztásra használjuk az eszközünket. És most nem a „torrentes” kalóz Windows-ra gondolok, és még csak nem is az Apple eszközeihez ingyenesen járó MacOS-re. A Linuxról habár sokan hallottak már, a sztereotípia az, hogy informatikus mérnöknek kell lennünk ahhoz, hogy egyáltalán telepíteni tudjuk, nem hogy használni. Ez viszont elég messze áll a valóságtól, hiszen pontosan olyan egyszerű telepíteni, mint egy Windowst, a használata pedig logikai szempontból a MacOS-re hasonlít. A Linuxnak számos disztribúciója van, egyszerűbben fogalmazva típusa. Az Ubuntu az egyik leginkább felhasználóbarát rendszer, jelenleg a legújabb kiadás a 22.04-es verziószám, ami valóban korszerű, és hétköznapi használatra minden funkciót tartalmaz. Előnye az ingyenesség és nyílt forráskód mellett az, hogy alacsony erőforrásigénye miatt régebbi laptopokon is nagyon gyors tud lenni, illetve az akkumulátort sem meríti annyira.

Egyetemistaként sokat kell jegyzetelnem, főleg jogász szakos hallgatóként, szóval elengedhetetlen számomra egy megbízható irodai szoftvercsomag, olyan mint például a Microsoft Office. A magyar állam biztosítja a Microsoft szoftverét az egyetemi hallgatók számára ingyenesen, így ez nekem sem jelentene gondot. A probléma az, hogy nekem újra telepítés után is többször is összeomlott a Word, szóval kezdhettem elölről a beadandót, másrészt ha az állam által biztosított szoftvert használom, akkor muszáj vagyok egyetemi email címmel belépni, így viszont a régóta használt személyes fiókommal nem szinkronizálódnak a dokumentumaim. Röviden tehát bosszantó helyzeteket teremtett a Microsoft szoftvere, másrészt macerás is volt a fájlok felhőbe feltöltése, az egész átláthatatlanná vált. Ezért némi keresgélés után letöltöttem a LibreOffice-t, ami néhány kivétellel ugyan azt tudja, amit a Microsoft Office, csak éppen stabilabb, gyorsabb és sokkal átláthatóbb. Az LibreOffice pedig mindenki számára ingyenes, és minden operációs rendszerre létezik, kivéve a telefonos rendszereket.

Persze nem mindenki csak netezésre, jegyzetelésre használja a gépét, szóval érdemes megemlíteni néhány érdekes példát arról, hogy Linux felhasználóknak mennyi minden adott, ingyen. Videóvágáshoz ott a Kdenlive, képszerkesztéshez pedig a GIMP, ezekkel pedig már is kikerültük az alkotók által preferált drága Adobe szerkesztőcsomagot. Egyedül a gaming az, ahol a Linux nem tudja teljesen kiszolgálni az átlag felhasználót, de erről elmondható, hogy sokat fejlődött, hiszen Steammel nagyon sok játékot tudunk Windowsos verzióhoz hasonló minőségben játszani.

Az egyértelmű, hogy ha spórolni akarunk, akkor az ingyenes megoldásokkal nem igazán kell semmilyen kompromisszumot kötnünk, hiszen majdnem minden esetben ugyan azt tudják nyújtani, amit a „fizetős” szoftverek. Érdemes lehet velük tenni egy próbát, mert akkor nem kell kalóz szoftvereket letöltenünk, ugyanakkor pénzt is tudunk megtakarítani. Ennek ellenére a felhasználók kis százaléka használja ezeket, ami egy öngerjesztő folyamatot teremt. Mivel kevés ember használ Linuxot, ezért lassabba fejlesztés, kevesebb alkalmazás készül rá, ami miatt kevés ember használja. Annyi viszont biztos, hogy ha valakinek van egy nem túl régi laptopja, akkor ezek alapján ingyen meg tudja oldani, hogy az egyetemen jegyzeteljen, vagy munkahelyre készítsen el egy prezentációt.

Elmennél egy zenész múzeumi tárlatvezetésére, ha a zenész amúgy szimpi neked? Beton.Hofi a debreceni MODEM Határeset című kiállításán vállalt tárlatvezetést. Rendhagyó és érdekes volt, kissé bátortalan. Beszámoló a tárlatvezetésről, és mini-interjú.

(A MODEM-et hivatalosan is megrovásban részesítem, amiért 2 fotós közül még egyik munkája sem elérhető, 4 nappal az esemény után! Vagy jól elrejtettétek.)

Az március 26-i eseménynek, ami 16:00-kor kezdődött, volt egy ilyen szenzációs felütése, ami vonzott és aggasztott egyszerre. Vonzott a lehetőség, hogy ugyanazt az érzést és benyomást fogja kelteni most is, mint a zenéjében, sőt, talán mélyíti is. Egyszerre önzően és önzetlenül is kívántam a sikerét. Aggasztott az ellenkezőjének, a bohóckodás, komolytalankodás, illúzióvesztés veszélye. Mindenesetre az örömmel töltött el, hogy egy művész nem csak a szórakoztató műsorban szerepléssel tudja kihívás elé állítani magát Magyarországon.

Forrás: az előadó last.fm oldala

Sok fiatalt vonzott a "sztárvendég". A kultúratörténeti kiállítás megtelt haspólókkal, lányokon feszes, fiúkon lógós nadrágokkal, tornacsukákkal, festett és fonott frizurákkal, és mind együtt néztük a "papíron EU-konform játszóteret", a Közép-Európai Kastélyok "afterpartyjairól" készült fiktív hangulatképeket, a szebb napokat látott buszmegállót, a gumiból készült kommunista emlékművet, az román szocialista elszáradt iparának fejfáit, és így tovább. Szívmelengető szürrealizmus?

A tárlatot Beton.Hofi a kurátor, Don Tamás támogatásával vezette. Bátortalanul indult az előadók és a közönség részéről is. Mindketten szakmailag közelítették meg a műveket, amivel szerintem kicsit mellé lőttek. Egyrészt egymást ismételték néha, vagy egymás mondanivalóját mondták el, másrészt idegenül hatott egy pesti rapper szájából. Annyira bele akartam látni az előadó lelkébe, én teljesen rendben lettem volna azzal, ha végig a saját asszociációi mentén beszél.

A beszélgetés során megsejtettem a zenéi borongós mivoltát. Nem tudatosult bennem, de többször körbe lengi a dalait egy amolyan bánat, ez az identitással kapcsolatos kérdésemnél villant az agyamba, mert olyan gyorsan és pontosan vágta rá a választ, mint aki sokat forgatja magában azokat a szavakat. Végül pedig, meglepett, mennyire óvatosan fogadja a pozitív visszajelzést, amiről rögtön a nemrég említett bátortalanság jutott eszembe. Köszönöm az interjút és az autogramot!

Hogy tetszik Debrecen, hányszor voltál?

BH: Egyszer voltam, akkor a Roncsot és környékét láttam. Most olyan igényességgel találkoztam, ami pozitív csalódást volt, árnyalják azt a képet, hogy "csak Budapest létezik". El tudnék itt lenni valameddig.

Milyen volt a kiállítás?

BH: Szerintem kiemelkedő, hogy így és ilyen formában, itt van. Ha Budapesten lenne, akkor is rendben lenne.

Gyakran látogatsz kiállításokat?

BH: Hazudnék, ha azt mondanám, gyakran. Amúgy tudom élvezni, figyelmesen "megyek át rajta", de ehhez az kellett, hogy elfogadjam, nekem is lehet látogatóként helyem egy kiállításon. Sok komplexust le kellett gyűrni, például a "nyolcadik kerületiséget".

Miért vállaltad?

BH: Kihívás. Meg menő. Kicsit rock-&-roll is. Az ilyesmiket meg akarom csinálni, érezni akarom, hogy megcsináltam.

Ha már kihívások. Legutóbb Jazzbois, most kiállítás. Hova tovább?

BH: Impulzus alapon alkotni és megmaradni. Gyakorlatilag bármi.

Az impulzusod mit mond most neked, mi lenne 3 olyan kulturális felkérés, amibe nagyon könnyen vetnéd bele magad?

BH: Mondjuk készíteni egy teljesen hangszeres albumot, így összeköltözni zenészekkel, huzamos ideig egy albumon dolgozni. Filmet rendezni és forgatókönyvet írni, például az életemet képeit ilyen szürreális módon megmutatni, érted, 10 évvel ezelőtt azon röhögünk, hogy én rappelni fogok, itt egy vágás, és már a MODEM-ben egy tárlatvezetést csinálok [nevet]. Harmadiknak meg mondjuk..., színészként kipróbálni magam, egy nehéz szerepben.

Milyen szerep lenne az, amivel magadból is közölnél valamit, sokat tudnál mondani?

BH: Szerintem valami szervezett bűnözéssel kapcsolatos. A hierarchikus rendszer, ez a nagyon maszkulin világ, és közben ugye pontosan tudjuk, hogy mennyire érzékeny, dühöngő kisgyerekek lakhatnak a legnagyobb szörnyetegekben is.

Mik a közép-európai identitásod legfontosabb eseményei?

BH: Születésem előtt a szüleim átjönnek Romániából. Nyarakat töltök Romániában egy lakótelep közepén, és nem beszélek románul. És megírom a Közel-Kilét-Európa című számot.

Mit szólna egy szeretted ahhoz, hogy most tárlatot vezetsz?

BH: Szerintem kicsit fura látni, mert így egymásra rétegeződnek a korábbi képek a fejében rólam. Kicsit olyan, mintha mégiscsak megfogná a kezem az élet. Még talán inspiráló is, hogy néha azért kedves a sors. 

Az elmúlt néhány évben egyre többet hallunk egyes óriáscégek fenntarthatósági törekvéseiről, tudatosabb csomagolás használatáról, és úgy általánosságban azokról a lépésekről, amiket a környezetvédelem jegyében vezettek be. Joggal merülhet fel a kérdés azonban, hogy lehet-e fenntarthatóságról beszélni egy olyan gyorsétteremláncnál, mint például a McDonald’s, melynek világszerte kb. 30 millió látogatója van minden nap, és több mint 1,5 millió tonna szemetet termelnek évente. Zöldre mosás és látszat cselekvés, vagy környezetvédelmi fordulat és eredményes reform?

Egy ilyen témának mindig két oldala van, hiszen ha azt nézzük honnan indult az étteremlánc, és most hol tart környezetvédelmi szempontból, akkor mindenképp pozitív változásokat figyelhetünk meg. A műanyag evőeszközök, szívószálak, pohártetők papírra cserélésével, évi 59 millió darab nem lebomló szemét kerül ki a hulladék körforgásból. A cég 2018-as vállalásában kötelezte el magát a környezettudatosság mellett, és céljuk, hogy 2025-re minden csomagolásuk újrahasznosított anyagokból készüljön. Bár valóban ígéretesnek hangzik az elhatározás, ez tűnik a minimumnak, miután kiderült, hogy 4 évvel ezelőtt a McDonald’s éttermek 90%-ában egyáltalán nem gyűjtötték szelektíven a hulladékot, miközben többet termeltek mint bármelyik másik gyorsétteremlánc a világon.

További érdekesség, hogy néhány hónapja nyílt meg a márka első “net-zero” étterme, napelemekkel, esővíz gyűjtővel, és szél turbinákkal, de a jól hangzó újítások inkább túlzott erőlködésnek hatottak, amelyek csak a figyelmet kívánták elvonni a jóval nagyobb és sürgető problémákról. Nem sikerült sokakat megvezetni, hiszen egyre többet szólalnak fel a gyorséttermek  “értelmetlen” fenntarthatósági törekvései ellen, és szorgalmazzák ezen üzleti modell átalakítását - de ehhez jó mélyre kell ásni.

“McDonald’s plan is greenwashing, plain and simple … while it’s important to consider and focus on and reduce operational impacts … supply chain management is of the most importance”

 

“A McDonald’s terve szimplán a zöldre mosás … míg valóban fontos az üzemeltetési költségek csökkentésén gondolkodni, az ellátási lánc irányítása a legfontosabb” 

Jim Walsh, a Food and Water Watch senior elemzője 

Nem csak a McDonald’s került a sajtó és a fogyasztók kereszttüzébe: a Burger King és a Taco Bell is kapott hideget- meleget a hangzatos, de az összképet tekintve jelentéktelen változtatásaik miatt. Ha ezek az éttermek valóban hatékony lépéseket kívánnak tenni a klímaváltozás ellen, akkor egy olyan dolgot kellene megváltoztatni, ami a védjegyükké vált: a menüt.

Talán meglepő lehet, de

A húsipar alapvetően is a teljes élelmiszeripar kibocsátásának több mint feléért felelős, nem beszélve a tömegtenyésztés egyéb negatív következményeiről. Emiatt sokan azt szorgalmazzák, hogy a gyorséttermek választékának nagy részét növényi eredetű termékekkel helyettesítsék, amire - valljuk be - nincsen sok esély. 

A vegetáriánus burgerek, és a vegán opciók már sok helyen megtalálhatóak, de nyilvánvaló, hogy a McDonald’s nem a salátája miatt lett híres és a hús kivonása a menüből a márka összeomlásához vezetne. Mégis mit lehet akkor tenni, ha a hús kivonása nem minden esetben lehetséges? Mivel a károsanyag kibocsátás és a vízszennyezés jelentik az egyik legnagyobb faktort, a

Egy ilyen mértékű változtatás azonban nagyban megnövelné a költségeket, és ezzel együtt átalakítaná az étteremlánc jellegét. A szakértők szerint nincs egy konkrétan járható út, amit ezeknek a cégóriásoknak követniük kellene, hiszen nagyon sok dologban kellene változtatni, és valószínűtlen, hogy az étteremláncok önként elindítanák a folyamatot. Sokak szerint, ha a hulladék kibocsátás és a károsanyag kibocsátás mértéke állami/globális szabályozások alá esne, akkor a szankciók miatt több cég kényszerülne a jelenlegi ellátási lánc fenntarthatóbbá tételére. 

Bár ez még nem tűnik valószínűnek rövid távon, a nyomás egyre növekszik a fogyasztók és a kritikusok által is. A gyorsétteremláncoknak hamarosan ki kell dolgozniuk egy olyan tervet, amely túlmutat az éttermi energiahasználat csökkentésén, és az újrahasznosított csomagolások használatán. A pozitív változás látható, de hosszú távon ennél már több kell. 

Forrás:

https://grist.org/food/beyond-greenwashing-how-restaurants-could-actually-address-climate-pollution/

Ahogy a nácik tették. Amerikai Népszava szemlénk.

[...]Orbán illiberális fasiszta (és náci) [...] aljasság [...] gonosz [...] a hitleri náci mentalitás [...] rasszizmus [...] rasszista gyerekek [...]

[...] rasszista szurkolás [...]

Eltorzult, beteg ember.

[...] általános emberi normák [...] Auschwitz [...] bucsai mészárlás. [...] tudatosan tanítják rasszizmusra és fajgyűlöletre [...] rasszista [...] antirasszista [...] rasszista megnyilvánulások [...] fajgyűlölő támadások [...] fajgyűlölő [... ] antirasszista [...] öngyilkos miniszterelnök [...] a “legpocsékabb nemzet” vagyunk a világon [...] “okádék nemzet” vagyunk [...] mocsok [...] rasszista nácik [...] fajgyűlölet [...] náci Németország [...] népirtó, tömeggyilkos [...] szégyen magyarnak lenni a világban

[...] seggnyaló [...] aljas és szemét [...] nacionalista és fasiszta [...] antiszemita, fasiszta és náci [...] embertelen gyűlölködés [...] rasszizmus és a fajgyűlölet [...] rasszista gyűlölet [...] fajgyűlölet [...] banánt mutogatnak nekik, mint a majmoknak [...] fasiszta [...] sötétség tombolása [...] népirtó, tömeggyilkos fasiszta és náci [...] koszos fasiszta és náci rendszer [...] fasiszta Orbán [...] fasiszta és náci nevelés [...] keresztény-nemzeti képmutató fasiszták [...]  sátáni gonoszság [...] náci gyűlölet [...] fasiszták [...] nácik [...] barbár állatok, mint ti.

Korábbi szemlénk.

A Katinka című portréfilm sok tekintetben rendhagyó helyzetben született saját műfajának hasonló alkotásaihoz viszonyítva, hisz Hosszú Katinka, bár jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy nincs pályafutása csúcsán, de azért még nem is hagyta abba az élsportolást – habár a vége közeledtére szavai nagyon hajaznak. Ahogy persze nem is teltek el évtizedek sikerei óta, úgyhogy a visszaemlékezés helyett egy olyan történettel nézhetünk szembe, amit nézőként mi magunk is „átéltünk” néhány évvel ezelőtt, és amit még Katinka is talán értékel saját magában. Mindezzel párhuzamosan tagadhatatlanul a nézőkben ott lehet mostanság egyfajta szkepticizmus és csalódottság Katinka iránt – amúgy teljesen jogtalanul, hisz semmilyen kötelessége nincs az átlagember számára szállítani az érmeket –, az úszó ugyanis a pandémia időszakában elhalasztásra kerülő, végül tavaly nyáron megrendezett nyári olimpiai játékokon nem a legjobb teljesítményét nyújtotta, érem nélkül fejezte be a játékokat, és ő maga is elismerte, hogy a felkészüléséből hiányzott a versenyzés, amit egyszerűen nem sikerült jól pótolni.

Az összes Katinkát érintő polémia bár tisztázásra nem kerül, de a róla szóló dokumentumfilm ha mást nem is vált ki a nézőkből, a bennük élő Katinka-képet mindenképp árnyalja, és egyrészt bepillantást nyújt Katinka emberi oldalába, ahogy persze a mindent feláldozni képes sportoló személyiségébe is. A néző a 110 perces alkotás során láthatja az apró Katinkát, aki már kisgyermekként sem tudott távol maradni a víztől, meghallgatja a nagypapát, aki kezdetektől fogva látta a fiatal Katinkában rejlő potenciált és igyekezett egyengetni útját, elmosolyodhat a Katinka iskolás barátai által készített aranyos interjúkon, ahogy

elcsodálkozhat azon is, hogy az 1989-es születésű úszó már a 2004-es olimpiai játékokon jelen volt, miközben magát olyan visszahúzódónak érezte, hogy legszívesebben egy ikertestvért szeretett volna aki a versenyzéseket követően átveszi a díjakat és szerepel helyette.

És ha valaki korábban azt gondolta, hogy Katinka egy egyszerű lelketlen és sebezhetetlen robot (avagy az Iron Lady), az most legalább részben szembesülhet azzal, hogy a bajai lány mennyire sokszor torpant meg az útján, illetve milyen nehezen viselte a kudarcokat: már a 2008-as pekingi olimpián a döntőből való kimaradás után csalódottságában az úszást csak eszköznek látta az amerikai ösztöndíj elnyerése érdekében, ahol aztán elmondása szerint folyamatosan otthonával, Bajával álmodott, és csak a hazatérést tervezte,

de 2012-ben is összetört, amikor világbajnokként mindenki az érmet várta tőle a londoni olimpián, de végül „csak” (amint azt a magyar kommentár is hangoztatta) a negyedik lett, így érem nélkül fejezte be harmadik olimpiai nekifutását is – és miután már a verseny során érezte, hogy baj van a tempójával, szégyellt a riporterek elé állni a kissé meglepő negyedik helyét követően.

Mondhatni, hogy ennek lett az eredménye az Iron Lady, avagy a rendíthetetlen sportoló születése, aki folyamatosan harcol magával Katinkával, és kettejük közül mikor ki áll győzelemre: úgy tűnik, míg 2016-ban Rióban inkább az Iron Lady vezetett (négy olimpiai érmet és bődületes eredményeket hozva) Shane Tusuppal a partvonalon, addig az utolsó időszakban már Katinka mutatkozik meg inkább, az a Katinka, aki elmondása szerint már kissé unja a folyamatos utazást, nem akar bizonyítani másoknak, élvez finomakat enni és lazább esetéket tartani, és végre szeretne egy kutyát is.

Persze az nem kérdés, hogy a  dokumentumfilm elsősorban Katinka és közvetlen környezetének nézőpontját adja át, így elsősorban azt és úgy tudjuk meg belőle, amit ő elmondani akar magáról – és talán amit saját magának is közvetíteni szeretne. Ez különösen is érzékelhető abban, ahogy Katinka igyekszik bár távolságtartással, de szembe állítani a korábbi Shane Tusup és jelenlegi Gelencsér Máté időszakot (utalva arra, hogy Tusup alatt inkább eszköznek érezte magát az ambiciózus, de saját sikereket végül elérni nem tudó sportoló mellett, míg jelenleg sokkal boldogabb párkapcsolatban él és kevésbé zárkózik el), ahogy törekszik kidomborítani a nő és a sportoló két különböző személyiségét is. Ennek sajnálatos következménye azonban, hogy a kettősséget nem sikerül feloldani, így

egyszerre látunk egy eredményeket követően bánkódó és elégedetlen sportolót, egy saját elmondása szerint is harmóniát és fokozatosságot nem ismerő teljes erővel küzdő úszót, illetve egy olyan nőt, aki úgy érzi, nem kell már bizonyítania, és amúgy is bónusznak érzi, hogy a tokiói olimpián egyáltalán jelen tudott lenni.

Ez a kettősség persze részben érthető (és talán nem is szükséges mindenre választ adni), ám utalhat a cikk kezdetén említett helyzetre, hogy Katinka már érzi a csúcsponttól való távolodást, de még nem telt ahhoz megfelelő idő, hogy azt kellő átgondolással és lezárással tudja átadni, így végül maga a néző sem tudja, hogy örüljön a múltnak és gratuláljon Katinkának a sikeres pályafutásáért, vagy teljes torokkal bíztassa a következő versenyen és sopánkodjon ha az nem jön össze.

Összességében tehát elmondható, hogy a Katinka iránt kíváncsi emberek számára mindenképp érdemes a moziba való látogatás, ugyanis a 100 perc alatt egyrészt visszaemlékezhetünk pályafutása főbb momentumaira, ahogy megismerkedhetünk – habár megfelelő távolságból – Katinka nagyon humoros, kedves és ellentmondásokkal teli emberi oldalával is. Az alapvetően nem kevés kritika ellenére a dokumentumfilm unalmasnak egyáltalán nem nevezhető, bizonyos jelenetei meglehetősen dinamikusak, minőségileg megállja a helyét, ahogy egy kicsit a legnagyobb úszásainak izgalmait is átélhetjük, habár az úszás sokszor háttérbe kerül, hisz szinte semmit nem tudunk meg a 2004-es első olimpia közvetlen előzményeiről (ne feledjük, ekkor gyakorlatilag egy gyerekként utazott ki), nem láthatjuk át a 2012-es nagy kudarc rövid távú következményeit, ahogy a mostani tokiói olimpiáról is kevés részlet mutatkozik meg (azon kívül, hogy arról beszél édesanyjának, az edzések során nem úszik túl jó időket) – így alapvetően kimondható, hogy lehetett volna még az izgalmakat némileg fokozni a versenyek drámaibb bemutatásával és részleteinek ismertetésével. Hiányérzet jelenhet meg a 2017-es budapesti FINA vizes világbajnokság kapcsán is, hisz egyáltalán nem kap szerepet a hazai rendezés ténye, ahogy az sem, hogy milyen hatalmas biztatás mögött úszhatott a magyar rajongók kedvenceként Katinka. Mindazonáltal ez Katinka története Katinka szemszögéből, mely során találkozhatunk egy sportolóval, aki egyrészt küzd magával saját sikeréért, másrészt pedig meg akarja mutatni másoknak, hogy mennyi mindent feláldozott mindezért. Ha pedig valamennyit ebből az áldozatból meg akarunk érteni (vagy legalábbis meg akarjuk hallgatni hitvallását), akkor nagyon is érdemes a filmre beülni.

Kedd hajnalig tartott az olajembargó-vita az Európai Tanácsban, ahol megállapodás született az Oroszországgal szemben bevezetendő gazdasági retorziókkal kapcsolatban. Azon országok, amelyek vezetéken keresztül szerzik be az orosz kőolajat, nevezetesen a Barátság kőolajvezetéken, azok mentesülnek a tilalom bevezetése alól. Magyarország, Csehország és Szlovákia ilyen országok. Orbán Viktor méltán könyvelheti el sikernek, a nyugati vezetők pedig jogosan érezhetik félig üresnek a poharat.

De érdemes ebből a döntésből, a hatodik szankciós csomag milyenségéből hosszútávú következtetéseket levonni? Ha le lehet, akkor mit? Van ennek tágabb kontextusa, a jövőt meghatározó jellege?

Ehhez érdemes az európai integráció (egységfolyamat) elejéhez visszamenni. A második világháború után Nyugat-Európa egy jelentős része úgy gondolta, hogy fejlődésének, biztonságának a garanciáját csak az tudja szavatolni, ha szorosabban együttműködnek. Elsősorban az esetleges német újrafegyverkezés volt a fő indok, hogy elindult az ezirányú gondolkodás. Ez érthető volt, hiszen a német hadiipar a fű alatt tudta felépíteni Európa legerősebb hadigépezetét a második világégést megelőző időszakban, megkerülve a franciákat és a briteket. Azonban a kétpólusú világrend, a vasfüggöny leereszkedése ráébresztette Európa szabad felét arra, hogy a sztálini Szovjetunió, a kommunizmus terjedése nagyobb veszélyt jelent a kontinens békéjére. Egyesek magát Sztálint tartják az egységfolyamat egyik legfontosabb atyjának.

Azonban egyáltalán nem volt konszenzus arról, hogy ez milyen formában valósuljon meg. Egyesek egy egyesült Európáról, egy Európai Egyesült Államokról álmodoztak, míg mások, (féltve országuk szuverenitását) inkább a Nemzetek Európája koncepcióban gondolkoztak. Ez a konfliktus mondhatni mindig is belengte az integráció történetét. Minden egyes szerződés, kialakítandó közös szakpolitika, új intézmény (vagy egy meglévő szerepének a megváltoztatása, bővítése), bírósági határozat, felmerülő problémák időnként újra felvetették az együttműködés mélyítésének az eshetőségét. A föderalisták (az EEÁ-ban gondolkodók) azt várták, hogy idővel egyre több területen, a szuverenitás egyre bővebb közös gyakorlásával az egyes európai államok belátják az európai szuperállam szükségességét, mivel az fog tűnni számukra a legracionálisabb forgatókönyvnek. A szuverenisták azonban féltették kormányaik hatáskörének a csorbulását, vonakodtak, mit adjanak a szupranacionális (nemzetfeletti) szintnek.

A szuverenisták mindig a kormányközi alapokon nyugvó intézményeket, döntéshozatali mechanizmusokat támogatják. Ilyenkor a nemzeti érdekek kerülnek előtérbe, nem az uniós. Az Európai Tanács, mint intézmény erre a példa, a vétójog biztosítása egyes kérdésekben. De az is a szuverenitás védőbástyájának számít, ha egy szavazásnál nem elég az egyszerű többség, hanem jóval nagyobb arányban, minősített többségben kell egyetérteni. A probléma az egyszerű többséggel az, hogy az egyet nem értő feleknek is be kell tartani egy olyan jogszabályt, amihez ők nem adták a nevüket, sőt, egyenesen tiltakoztak ellenük. A nemzetállamok szintjén értelemszerűen mindenkire alkalmazandó az a jogszabály, amit a 50%+1 fős parlamenti többség megszavaz, pedig a társadalom közel fele nem biztos, hogy egyetértene vele.

A föderalisták mindig elégedetlenek voltak, ha az együttműködés csak kormányközi szinten működött. Ők azt akarták és akarják a mai napig, hogy az egyes tagállamok kormányai minél kevésbé tudjanak beleszólni a folyamatokba, ezért a szupranacionális megoldásokat szorgalmazzák. A meglévő intézményi struktúrával sem elégedettek: az Európai Unió Bizottságából szeretnék kialakítani az európai szuperállam végrehajtó hatalmát, kormányát. Az Európai Parlament is egy ilyen intézmény; szeretnék, hogy törvényhozásként képviselje európai választók akaratát, olyan törvényeket hozzon, amelyek kötelezőek lesznek a tagországokra. Az EP nemkülönben az Európai Unió egyik, ha nem legharcosabb intézménye volt mindig is, 1979-ben például kiharcolta, hogy közvetlenül válasszák meg a képviselőket, ne a tagállamok törvényhozásainak delegáltjai üljenek be. Mára az intézmény a döntéshozatal egy megkerülhetetlen szereplője, a kezdeti tanácskozó szerepkörhöz képest ez nagy eredmény.

A kezdetekben kicsivel kezdték, a Montánunió 1951-es megalapításával a szén- és acéltermelést hangolták össze, illetve felügyelték egymás nehéziparát. A föderalisták úgy gondolták, hogy ez a folyamat a távoli jövőben tud csak kiteljesedni, a politikai unió egyhamar nem megvalósítható.  Úgy gondolták, hogy az egyes államok gazdasági együttműködése több mint a semmi: az egyre szorosabb egység („ever closer union”) létrejöttének a minimuma. Ezt a célt az 1957-es római szerződésben fogalmazták meg.

Az egész európai integrációs folyamat egy gazdasági együttműködésként indult, ami fokozatosan átpolitizálódott, a technokraták elkezdtek politikai kérdésekről is vitatkozni. A Charles de Gaulle által „hazátlan bitangok” -ként megjelölt európai bürokrácia folyamatosan törekedett a közös, európai identitás megteremtésére, az uniós érdekek elsőbbségét hangsúlyozva a nemzetivel szemben.

Az Európai Uniónak nem véletlenül van himnusza, zászlója, de az uniós állampolgárság és a vele járó többletjogok is ezt próbálják megteremteni, az Erasmus pedig az egymással kapcsolatban álló összeurópai elitet akarja kiképezni. Már maga az Eurovíziós dalfesztivál is egy ilyen kulturális esemény, bár kérdéses, hogy Ausztrália miért szerepel rendszeresen benne. Volt kísérlet egy európai alkotmány elfogadására, ami azért lényeges, mert egy alkotmány az egyes országok belső jogának legfontosabb jogi dokumentuma, minden más törvényt, jogszabályt azzal kell összhangba hozni. Végül nem lett az Európai Uniónak alkotmánya, mivel azt Hollandia és Franciaország népszavazáson elutasította.

Azonban az egyik legfontosabb, illetve a téma szempontjából legidevágóbb kérdéskör az Európai Unió egységes fellépésének a kérdése a nemzetközi rendszerben. A föderalisták úgy gondolják, hogy Európa csak úgy tudja megvédeni az érdekét a mostani világban, ha egységesen lép fel, van közös állásfoglalás, az egyes tagállamok nem járnak külön utakon. Már az 1992-es maastrichti szerződés célként tűzte ki a közös európai külpolitika kiépítését, a 2007-es lisszaboni szerződés pedig létrehozta a Főbiztost, aki az EU kvázi-külügyminisztere.

A föderalisták számára (fontos kiemelni, hogy nem örömükre) az orosz-ukrán konfliktus egy lehetőséget jelenthet a közös fellépésre, a közös cselekvésre. Rengeteg szimbolikus töltettel bír az Európai Unió viselkedése a háború alatt. Az orosz agresszió közös elutasítása, az embargók bevezetése, Oroszország majdnem teljes leválasztása a világkereskedelemről egyértelmű kiállás Ukrajna mellett. Az orosz kőolaj megvétele egyet jelent az orosz háborús gépezetnek a finanszírozásával. Az egységes választ szorgalmazók (a föderalisták) nem tudják elfogadni, ha vannak olyan renitensek, mint például Orbán Viktor, akik kerékkötőként funkcionálnak, tüskét jelentenek a köröm alatt. A szankciós csomagból és annak támogatásából morális kérdést csinálnak, pedig nem csak arról van itt szó.

Rengeteg értelmezése született a magyar álláspontnak, vita tárgyát képezi az orosz olajhoz való ragaszkodás, annak az alternatívájának a keresése és megléte. Az elsődleges érv a választók felé, hogy a megélhetést, az olcsóbb gázt, a rezsicsökkentést védik meg, nem a magyar családokkal fizettetik meg a háború árát, más támogatást nem megtagadva Ukrajnától. A magyar kormány nem szándékozza szupranacionális szintre hagyni a magyar gazdaságot ilyen nagy mértékben érintő kérdést. Az uniós érv az, hogy az orosz rezsimet meg lehet dönteni azzal, ha a különböző embargókkal súlyos károkat okoznak az orosz gazdaságban. Azt fenntartani, a háborús gépezetet „beolajozni” erkölcstelen, az ukrán érdekek és háborús erőfeszítésének az aláásása. Azonban más vetülete is van ennek a vitának:

Nem egyszer vádolták meg Orbán Viktort azzal, hogy bomlasztja az Európai Unió egységét a folytonos vétózással, a közösség egészére érvényes döntések megakadályozásával, az engedmények kizsarolásával. Azon politikai erők, akik szeretnének egy föderális alapokon nyugvó Európát, azok most egy elszalasztott lehetőséget láthatnak ebben a kompromisszumban. Az éles történelmi váltások, nagy események (vagy akár egy háború) lehetőséget kínálnak a szorosabb együttműködésre. Egyszerű a művelet: felmerül egy probléma, amire kínálnak egy olyan megoldást, amely szorosabb együttműködésre sarkallja a tagállamokat, az eredmény pedig az, hogy egy kis lépéssel, de közelebb kerülnek egy európai szuperállamhoz.

Az EU-s szabvány megállapítása, hogy a csemegeuborkának 6-9 centiméternek kell lennie, nem esik olyan nagy latba, mint mondjuk egy entitásként fellépni a szomszédban zajló háborúra. Bármennyire idő kérdése, hogy az Európai Unió kelet-közép-európai „lator államai” mikor fognak áttérni az Adria-kőolajvezetékre, hogy mikor szakítják meg a „Barátságot” az eddigi forrással, egyáltalán mikor állítják át az olajfinomítókat az új kőolaj feldolgozására, egy dolog biztos:

Az Európai Unió nem tudott egységesen, egy szereplőként választ adni egy kihívásra, a szuverenisták megakasztották a föderalisták esetleges szándékát arra, hogy jobban ki tudjon épülni az uniós külpolitika.

A vétó belebegtetésével kisajtolt konszenzus komoly bukkanót jelenthet az Európai Egyesült Államokat szorgalmazók számára. Egy föderációnak (vagy valami arra hajló képződmények) egy külpolitikája van, nem is lehet több annál. Az Európai Unió egy érdekes képződmény, hiszen jóval több, mint valami nemzetközi szerződés, de nem tekinthető államnak sem. Az, hogy az európai integráció a Nemzetek Európáját vagy egy európai szuperállamot eredményez, azt nem tudni, az csak a jövő zenéje. A történelem majd eldönti, hogy ez a kompromisszum mennyire befolyásolta ezt a folyamatot.

A kollázs gyakorlatilag egy rétegekből, darabokból összeállított művészeti alkotás, de - mint minden művészeti produktumot - ezt is elég nehéz kategorizálni. Ez az alkotói mód a 20. században lett népszerű, amikor az újságok tömegtermékké váltak, egyre többen hozzáfértek valamilyen laphoz, így egyszerűen lehetett képkivágásokhoz jutni. Ipari vonulatban áttörést a plakátművészet jelentett, ahol egyenesen követelmény volt a meghökkentő kivitel, erre pedig kapóra jött az akkor még zsenge irányzat. Mi is ez pontosan?

Egészen vicces eredetét a franciások azonnal megérthették: a "coller" azaz "ragasztani" szóból eredeztetett kollázs név egyértelműen illik az alkotásokra: elsőre random, össze nem illő rétegek és formák egymáson, köztük kis ragasztóval. Eleinte a kubista művészek saját terepe volt az 1900-as évek elején, majd később, ahogy finomodtak az anyagok és a kivágható textúrák, kinyílt a kör a többi művészeti ág képviselői között. Változott az anyagok skálája is: míg eleinte csak fekete-fehér papírból és feliratokból dolgoztak, később megjelentek a színes kivágások, a festett blokkok, a textil, a természetből szedett (pl.: préselt) darabok, ragasztás mellett néha varrtak, ragasztószalagoztak vagy hajtogattak is. Fokozottan hódítottuk meg a harmadik dimenziót is.

Az anyagok bővítésekor többféle, már meglévő művészeti iskola és ágazat egymástól függetlenül formálta a sajátos kiindulási alapot - véli az ARTLAND szerzője. Megragadta a kubistákat, természetéből adódóan a konstruktivistákat, a dadaistákat, de foglalkoztak vele szürrealisták, futuristák és impresszionisták is, míg végül elidegeníthetetlenül kisajátította a pop art. A mai kollázs-remekművek nagyrészt pop art alkotások, már amelyiket be lehet sorolni, klasszikusan például a sci-fi kollázs, mint kiugróan népszerű munka egy nehezen besorolható termék.

A sztori, ami Pablo Picasso és Braque utazását festi le a kollázsig, mára pont annyira a popkultúra része talán, mint a két művész későbbi munkái: Braque elsétált egy tapétaüzlet mellett, megvett pár tekercs famintázatú papírt, veszettül egész éjjel szabdalta, majd szénvázlatokra illesztette. A keretek ekkor a szó még szorosabb értelmében felbomlottak, hiszen olyan lett az eredmény, mintha a képkeret darabjait beszippantotta volna és elnyelte volna a kép maga. Innen már nem volt megállás, Picassoék extázisban darabolni kezdtek, eleinte lazán és ötletszerűen pakolgatva a darabokat a felületekre, majd később egészen bámulatos, érthető képeket hoztak létre belőlük.

A futuristák azonnal felkapták Picasso-ék ötletét, és azon kezdtek el dolgozni, hogy mobilizálják, hogyan emeljék ki a térből a formákat. Ezek közül talán leghíresebb alkotás a Balla-féle "Linea di velcitá" , ami a mozgást fejezi ki a művész sajátos feldolgozásában.

Oroszországban a konstruktivisták kapták fel leginkább a kollázs-divatot. Itt az akkor éppen virágkorát élő forradalmi költészet és próza adta az alapját: a keleti alkotók kezdték el először szavakat ragasztgatni a papírra, s abból alkotásokat létrehozni. 

A kortárs művészetben rengeteg féle munkát találunk, melyeket szinte már csak a technika köt össze, illetve talán még az a sajátos báj, amit a kollázs mindig is árasztott magából.

Ázsiában a legismertebb kollázsművész jelenleg Koji Nagai, aki a köztudatba a 2017-es Retroavangarda kollázskiállításon robbant be. Munkái szuperprecíz, pontos, pasztellszínű darabok, melyek sok későbbi művészt inspiráltak például az iparművészetből is. 

Sarah Eisenlohr montanai művész egy nagyon közkedvelt figura, mert a szürrealisták közül kissé kilógva a képei sokkal egyszerűbbek és könnyebben befogadható, puritánabb történeteket mesélnek el, miközben ugyanazt a magas művészi színvonalat hozzák, mint a Nagai-féle alkotások.

Az abszolút kedvencünk Eugenia Loli, aki a vintage magazinok szerelmeséből vált kollázsművésszé. Igen gyakori motívumai a csillagképek, ködök, galaxisok, és nagyon figyel arra, hogy minél távolabb maradjon bármilyen művészeti ágba való besorolhatóságtól. Alkot tehát dada, konstruktivista, szürrealista és pop art témájú képeket egyaránt.

Végezetül lássuk, mintegy bónuszként, hogy a zeneipar hogy hasznosítja a klipjeiben az elért eredményeket. Íme a Coldplay Up&Up klipje!