Reaktor

Kedd hajnalig tartott az olajembargó-vita az Európai Tanácsban, ahol megállapodás született az Oroszországgal szemben bevezetendő gazdasági retorziókkal kapcsolatban. Azon országok, amelyek vezetéken keresztül szerzik be az orosz kőolajat, nevezetesen a Barátság kőolajvezetéken, azok mentesülnek a tilalom bevezetése alól. Magyarország, Csehország és Szlovákia ilyen országok. Orbán Viktor méltán könyvelheti el sikernek, a nyugati vezetők pedig jogosan érezhetik félig üresnek a poharat.

De érdemes ebből a döntésből, a hatodik szankciós csomag milyenségéből hosszútávú következtetéseket levonni? Ha le lehet, akkor mit? Van ennek tágabb kontextusa, a jövőt meghatározó jellege?

Ehhez érdemes az európai integráció (egységfolyamat) elejéhez visszamenni. A második világháború után Nyugat-Európa egy jelentős része úgy gondolta, hogy fejlődésének, biztonságának a garanciáját csak az tudja szavatolni, ha szorosabban együttműködnek. Elsősorban az esetleges német újrafegyverkezés volt a fő indok, hogy elindult az ezirányú gondolkodás. Ez érthető volt, hiszen a német hadiipar a fű alatt tudta felépíteni Európa legerősebb hadigépezetét a második világégést megelőző időszakban, megkerülve a franciákat és a briteket. Azonban a kétpólusú világrend, a vasfüggöny leereszkedése ráébresztette Európa szabad felét arra, hogy a sztálini Szovjetunió, a kommunizmus terjedése nagyobb veszélyt jelent a kontinens békéjére. Egyesek magát Sztálint tartják az egységfolyamat egyik legfontosabb atyjának.

Azonban egyáltalán nem volt konszenzus arról, hogy ez milyen formában valósuljon meg. Egyesek egy egyesült Európáról, egy Európai Egyesült Államokról álmodoztak, míg mások, (féltve országuk szuverenitását) inkább a Nemzetek Európája koncepcióban gondolkoztak. Ez a konfliktus mondhatni mindig is belengte az integráció történetét. Minden egyes szerződés, kialakítandó közös szakpolitika, új intézmény (vagy egy meglévő szerepének a megváltoztatása, bővítése), bírósági határozat, felmerülő problémák időnként újra felvetették az együttműködés mélyítésének az eshetőségét. A föderalisták (az EEÁ-ban gondolkodók) azt várták, hogy idővel egyre több területen, a szuverenitás egyre bővebb közös gyakorlásával az egyes európai államok belátják az európai szuperállam szükségességét, mivel az fog tűnni számukra a legracionálisabb forgatókönyvnek. A szuverenisták azonban féltették kormányaik hatáskörének a csorbulását, vonakodtak, mit adjanak a szupranacionális (nemzetfeletti) szintnek.

A szuverenisták mindig a kormányközi alapokon nyugvó intézményeket, döntéshozatali mechanizmusokat támogatják. Ilyenkor a nemzeti érdekek kerülnek előtérbe, nem az uniós. Az Európai Tanács, mint intézmény erre a példa, a vétójog biztosítása egyes kérdésekben. De az is a szuverenitás védőbástyájának számít, ha egy szavazásnál nem elég az egyszerű többség, hanem jóval nagyobb arányban, minősített többségben kell egyetérteni. A probléma az egyszerű többséggel az, hogy az egyet nem értő feleknek is be kell tartani egy olyan jogszabályt, amihez ők nem adták a nevüket, sőt, egyenesen tiltakoztak ellenük. A nemzetállamok szintjén értelemszerűen mindenkire alkalmazandó az a jogszabály, amit a 50%+1 fős parlamenti többség megszavaz, pedig a társadalom közel fele nem biztos, hogy egyetértene vele.

A föderalisták mindig elégedetlenek voltak, ha az együttműködés csak kormányközi szinten működött. Ők azt akarták és akarják a mai napig, hogy az egyes tagállamok kormányai minél kevésbé tudjanak beleszólni a folyamatokba, ezért a szupranacionális megoldásokat szorgalmazzák. A meglévő intézményi struktúrával sem elégedettek: az Európai Unió Bizottságából szeretnék kialakítani az európai szuperállam végrehajtó hatalmát, kormányát. Az Európai Parlament is egy ilyen intézmény; szeretnék, hogy törvényhozásként képviselje európai választók akaratát, olyan törvényeket hozzon, amelyek kötelezőek lesznek a tagországokra. Az EP nemkülönben az Európai Unió egyik, ha nem legharcosabb intézménye volt mindig is, 1979-ben például kiharcolta, hogy közvetlenül válasszák meg a képviselőket, ne a tagállamok törvényhozásainak delegáltjai üljenek be. Mára az intézmény a döntéshozatal egy megkerülhetetlen szereplője, a kezdeti tanácskozó szerepkörhöz képest ez nagy eredmény.

A kezdetekben kicsivel kezdték, a Montánunió 1951-es megalapításával a szén- és acéltermelést hangolták össze, illetve felügyelték egymás nehéziparát. A föderalisták úgy gondolták, hogy ez a folyamat a távoli jövőben tud csak kiteljesedni, a politikai unió egyhamar nem megvalósítható.  Úgy gondolták, hogy az egyes államok gazdasági együttműködése több mint a semmi: az egyre szorosabb egység („ever closer union”) létrejöttének a minimuma. Ezt a célt az 1957-es római szerződésben fogalmazták meg.

Az egész európai integrációs folyamat egy gazdasági együttműködésként indult, ami fokozatosan átpolitizálódott, a technokraták elkezdtek politikai kérdésekről is vitatkozni. A Charles de Gaulle által „hazátlan bitangok” -ként megjelölt európai bürokrácia folyamatosan törekedett a közös, európai identitás megteremtésére, az uniós érdekek elsőbbségét hangsúlyozva a nemzetivel szemben.

Az Európai Uniónak nem véletlenül van himnusza, zászlója, de az uniós állampolgárság és a vele járó többletjogok is ezt próbálják megteremteni, az Erasmus pedig az egymással kapcsolatban álló összeurópai elitet akarja kiképezni. Már maga az Eurovíziós dalfesztivál is egy ilyen kulturális esemény, bár kérdéses, hogy Ausztrália miért szerepel rendszeresen benne. Volt kísérlet egy európai alkotmány elfogadására, ami azért lényeges, mert egy alkotmány az egyes országok belső jogának legfontosabb jogi dokumentuma, minden más törvényt, jogszabályt azzal kell összhangba hozni. Végül nem lett az Európai Uniónak alkotmánya, mivel azt Hollandia és Franciaország népszavazáson elutasította.

Azonban az egyik legfontosabb, illetve a téma szempontjából legidevágóbb kérdéskör az Európai Unió egységes fellépésének a kérdése a nemzetközi rendszerben. A föderalisták úgy gondolják, hogy Európa csak úgy tudja megvédeni az érdekét a mostani világban, ha egységesen lép fel, van közös állásfoglalás, az egyes tagállamok nem járnak külön utakon. Már az 1992-es maastrichti szerződés célként tűzte ki a közös európai külpolitika kiépítését, a 2007-es lisszaboni szerződés pedig létrehozta a Főbiztost, aki az EU kvázi-külügyminisztere.

A föderalisták számára (fontos kiemelni, hogy nem örömükre) az orosz-ukrán konfliktus egy lehetőséget jelenthet a közös fellépésre, a közös cselekvésre. Rengeteg szimbolikus töltettel bír az Európai Unió viselkedése a háború alatt. Az orosz agresszió közös elutasítása, az embargók bevezetése, Oroszország majdnem teljes leválasztása a világkereskedelemről egyértelmű kiállás Ukrajna mellett. Az orosz kőolaj megvétele egyet jelent az orosz háborús gépezetnek a finanszírozásával. Az egységes választ szorgalmazók (a föderalisták) nem tudják elfogadni, ha vannak olyan renitensek, mint például Orbán Viktor, akik kerékkötőként funkcionálnak, tüskét jelentenek a köröm alatt. A szankciós csomagból és annak támogatásából morális kérdést csinálnak, pedig nem csak arról van itt szó.

Rengeteg értelmezése született a magyar álláspontnak, vita tárgyát képezi az orosz olajhoz való ragaszkodás, annak az alternatívájának a keresése és megléte. Az elsődleges érv a választók felé, hogy a megélhetést, az olcsóbb gázt, a rezsicsökkentést védik meg, nem a magyar családokkal fizettetik meg a háború árát, más támogatást nem megtagadva Ukrajnától. A magyar kormány nem szándékozza szupranacionális szintre hagyni a magyar gazdaságot ilyen nagy mértékben érintő kérdést. Az uniós érv az, hogy az orosz rezsimet meg lehet dönteni azzal, ha a különböző embargókkal súlyos károkat okoznak az orosz gazdaságban. Azt fenntartani, a háborús gépezetet „beolajozni” erkölcstelen, az ukrán érdekek és háborús erőfeszítésének az aláásása. Azonban más vetülete is van ennek a vitának:

Nem egyszer vádolták meg Orbán Viktort azzal, hogy bomlasztja az Európai Unió egységét a folytonos vétózással, a közösség egészére érvényes döntések megakadályozásával, az engedmények kizsarolásával. Azon politikai erők, akik szeretnének egy föderális alapokon nyugvó Európát, azok most egy elszalasztott lehetőséget láthatnak ebben a kompromisszumban. Az éles történelmi váltások, nagy események (vagy akár egy háború) lehetőséget kínálnak a szorosabb együttműködésre. Egyszerű a művelet: felmerül egy probléma, amire kínálnak egy olyan megoldást, amely szorosabb együttműködésre sarkallja a tagállamokat, az eredmény pedig az, hogy egy kis lépéssel, de közelebb kerülnek egy európai szuperállamhoz.

Az EU-s szabvány megállapítása, hogy a csemegeuborkának 6-9 centiméternek kell lennie, nem esik olyan nagy latba, mint mondjuk egy entitásként fellépni a szomszédban zajló háborúra. Bármennyire idő kérdése, hogy az Európai Unió kelet-közép-európai „lator államai” mikor fognak áttérni az Adria-kőolajvezetékre, hogy mikor szakítják meg a „Barátságot” az eddigi forrással, egyáltalán mikor állítják át az olajfinomítókat az új kőolaj feldolgozására, egy dolog biztos:

Az Európai Unió nem tudott egységesen, egy szereplőként választ adni egy kihívásra, a szuverenisták megakasztották a föderalisták esetleges szándékát arra, hogy jobban ki tudjon épülni az uniós külpolitika.

A vétó belebegtetésével kisajtolt konszenzus komoly bukkanót jelenthet az Európai Egyesült Államokat szorgalmazók számára. Egy föderációnak (vagy valami arra hajló képződmények) egy külpolitikája van, nem is lehet több annál. Az Európai Unió egy érdekes képződmény, hiszen jóval több, mint valami nemzetközi szerződés, de nem tekinthető államnak sem. Az, hogy az európai integráció a Nemzetek Európáját vagy egy európai szuperállamot eredményez, azt nem tudni, az csak a jövő zenéje. A történelem majd eldönti, hogy ez a kompromisszum mennyire befolyásolta ezt a folyamatot.

A kollázs gyakorlatilag egy rétegekből, darabokból összeállított művészeti alkotás, de - mint minden művészeti produktumot - ezt is elég nehéz kategorizálni. Ez az alkotói mód a 20. században lett népszerű, amikor az újságok tömegtermékké váltak, egyre többen hozzáfértek valamilyen laphoz, így egyszerűen lehetett képkivágásokhoz jutni. Ipari vonulatban áttörést a plakátművészet jelentett, ahol egyenesen követelmény volt a meghökkentő kivitel, erre pedig kapóra jött az akkor még zsenge irányzat. Mi is ez pontosan?

Egészen vicces eredetét a franciások azonnal megérthették: a "coller" azaz "ragasztani" szóból eredeztetett kollázs név egyértelműen illik az alkotásokra: elsőre random, össze nem illő rétegek és formák egymáson, köztük kis ragasztóval. Eleinte a kubista művészek saját terepe volt az 1900-as évek elején, majd később, ahogy finomodtak az anyagok és a kivágható textúrák, kinyílt a kör a többi művészeti ág képviselői között. Változott az anyagok skálája is: míg eleinte csak fekete-fehér papírból és feliratokból dolgoztak, később megjelentek a színes kivágások, a festett blokkok, a textil, a természetből szedett (pl.: préselt) darabok, ragasztás mellett néha varrtak, ragasztószalagoztak vagy hajtogattak is. Fokozottan hódítottuk meg a harmadik dimenziót is.

Az anyagok bővítésekor többféle, már meglévő művészeti iskola és ágazat egymástól függetlenül formálta a sajátos kiindulási alapot - véli az ARTLAND szerzője. Megragadta a kubistákat, természetéből adódóan a konstruktivistákat, a dadaistákat, de foglalkoztak vele szürrealisták, futuristák és impresszionisták is, míg végül elidegeníthetetlenül kisajátította a pop art. A mai kollázs-remekművek nagyrészt pop art alkotások, már amelyiket be lehet sorolni, klasszikusan például a sci-fi kollázs, mint kiugróan népszerű munka egy nehezen besorolható termék.

A sztori, ami Pablo Picasso és Braque utazását festi le a kollázsig, mára pont annyira a popkultúra része talán, mint a két művész későbbi munkái: Braque elsétált egy tapétaüzlet mellett, megvett pár tekercs famintázatú papírt, veszettül egész éjjel szabdalta, majd szénvázlatokra illesztette. A keretek ekkor a szó még szorosabb értelmében felbomlottak, hiszen olyan lett az eredmény, mintha a képkeret darabjait beszippantotta volna és elnyelte volna a kép maga. Innen már nem volt megállás, Picassoék extázisban darabolni kezdtek, eleinte lazán és ötletszerűen pakolgatva a darabokat a felületekre, majd később egészen bámulatos, érthető képeket hoztak létre belőlük.

A futuristák azonnal felkapták Picasso-ék ötletét, és azon kezdtek el dolgozni, hogy mobilizálják, hogyan emeljék ki a térből a formákat. Ezek közül talán leghíresebb alkotás a Balla-féle "Linea di velcitá" , ami a mozgást fejezi ki a művész sajátos feldolgozásában.

Oroszországban a konstruktivisták kapták fel leginkább a kollázs-divatot. Itt az akkor éppen virágkorát élő forradalmi költészet és próza adta az alapját: a keleti alkotók kezdték el először szavakat ragasztgatni a papírra, s abból alkotásokat létrehozni. 

A kortárs művészetben rengeteg féle munkát találunk, melyeket szinte már csak a technika köt össze, illetve talán még az a sajátos báj, amit a kollázs mindig is árasztott magából.

Ázsiában a legismertebb kollázsművész jelenleg Koji Nagai, aki a köztudatba a 2017-es Retroavangarda kollázskiállításon robbant be. Munkái szuperprecíz, pontos, pasztellszínű darabok, melyek sok későbbi művészt inspiráltak például az iparművészetből is. 

Sarah Eisenlohr montanai művész egy nagyon közkedvelt figura, mert a szürrealisták közül kissé kilógva a képei sokkal egyszerűbbek és könnyebben befogadható, puritánabb történeteket mesélnek el, miközben ugyanazt a magas művészi színvonalat hozzák, mint a Nagai-féle alkotások.

Az abszolút kedvencünk Eugenia Loli, aki a vintage magazinok szerelmeséből vált kollázsművésszé. Igen gyakori motívumai a csillagképek, ködök, galaxisok, és nagyon figyel arra, hogy minél távolabb maradjon bármilyen művészeti ágba való besorolhatóságtól. Alkot tehát dada, konstruktivista, szürrealista és pop art témájú képeket egyaránt.

Végezetül lássuk, mintegy bónuszként, hogy a zeneipar hogy hasznosítja a klipjeiben az elért eredményeket. Íme a Coldplay Up&Up klipje!  

Biztosan mindenki volt már interjú szituációban: legyen szó iskolai felvételiről, állásinterjúról, egy kis izgalom, vagy nyomás mindig terheli az embert ilyenkor. Nemrégiben egy nagyon fontos interjúra kellett készülnöm, és mivel jó pár éve nem voltam ilyen helyzetben, ezért próbáltam minél több tanácsot és tippet összegyűjteni a váratlan kérdések profi kezelésére. Mert váratlan kérdések ugye mindig vannak, és néha elég egyetlen ilyen kérdés a teljes kizökkenéshez. Cikkemben összegyűjtöttem néhány konkrét kérdést, (és néhány tippet is), amik gyakran szerepelnek az interjúk során, hiszen sokszor egy-egy betárazott válasz megmentheti a legváratlanabb szituációt is.

Mesélj magadról!

Az első és leggyakoribb kérdés, ami szinte minden interjú elengedhetetlen kelléke. Joggal merülhet fel bennünk a kérdés: olvasták a motivációs levelem, ott van a kezükben az önéletrajzom, miért kell mégis elismételni az egészet? Az ok egészen egyszerű, hiszen valóban el tudják olvasni a jelentkezésed, de itt a kérdés lényege az, hogy kiderítsék Te mit tartasz fontosnak magadról.

Ha az interjúalany lelkes és szenvedélyes az adott terület iránt, az mindenképp pozitív visszaigazolást fog eredményezni, és egy pozitív, profi hangulatban indítja el az interjút. Kerüljük a túlzott személyeskedést, humorizálást - ez persze attól is függ hová jelentkezünk -, és ilyenkor még nem érdemes a hobbikba, vagy a hétvégi programokba mélyebben belemenni. 

Miért szeretnél itt dolgozni/tanulni?

Bármennyire is igaz, az ilyen kérdéseknél abszolút mellőzzük a poénosnak szánt megjegyzéseket, hogy “Mert valamiből meg kell élni”, vagy “Mert kell a diploma” és társait. Nyilván a munkáltatók is tudják mennyire fontos a megélhetés kérdése, de ezeknél a kérdéseknél egy kis kedveskedés hozhatja a legnagyobb sikert. Érdemes megemlíteni itt az előző munkahelyi tapasztalatokat, hogy mi volt az, ami ebbe az irányba sodort, illetve, hogy a cég és a munkakör melyik aspektusa érdekel minket a leginkább.

Mik az erősségeid?

Itt elég konkrét dologra irányul a kérdés, mégis sokaknak nehezére esik önmaguk jó színben való feltüntetése. Gyakori hiba, hogy olyan pozitívumokat hozunk fel, ami a munkakörtől távol áll, és inkább a privát életünkben, személyiségünkben jellemző.

de ne tartsuk azt sem titokban ha jól tudunk csapatban, vagy mások keze alá dolgozni, illetve ha fontos számunkra a fejlődés.

Mik a gyengeségeid?

Az előzőhöz hasonlóan elég konkrét dologra kérdeznek rá, de talán ebben a kérdésben van a legtöbb buktató. Hiába tartjuk magunkat egy különösen jó munkaerőnek, és hiába szeretnénk lenyűgözni az interjú bizottságot, soha ne mondjuk azt, hogy nincsenek gyengeségeink, vagy most éppen nem jut eszünkbe egy sem. Emberek vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, és erről meggyőzni sem kell senkit. A másik véglet is kerülendő: ne említsünk gyengeségnél egy olyan tulajdonságot, ami az adott munkakörhöz elengedhetetlen. Nem szabad magunkat lustának, megbízhatatlannak, vagy például gyakran késősnek jellemezni. Az sem válik már be, hogy pozitív tulajdonságot próbálunk negatívként előadni, hiszen az interjúztató ezen azonnal átlát. Mit mondjunk tehát?

Hogy látod az életed 5 év múlva?

Ennél a kérdésnél egy kicsit óvatosnak kell lenni, hiszen bár pozitív dolog, ha lelkesek vagyunk a jövővel kapcsolatban, de bizonyos aspektusokat érdemes kihagyni. Ha például az egyik célunk, hogy előre lépjünk a ranglétrán, akkor a céghez való hűségünket hangsúlyozzuk ki, hiszen az nem tüntet fel minket jó színben, ha nyíltan az interjúztatók pozíciójára fáj a fogunk. További negatív válasz lehet, ha az adott cég már egyáltalán nem szerepel a jövőbeli terveink között, hiszen még ha így is van, ez azt sugallja, hogy számunkra ez csak egy rövid állomás, nincsenek komoly szándékaink.

Bár minden interjú egy kicsit más, remélem, hogy ezek a tippek segíteni fognak a felkészülésben. Sok sikert!

A Twitter-lájkoktól és saját bűn és bűztelenségétől megrészegült nyugat-európai véleményerőszakoló elit és a rábízott, dugdosni és ütnivaló lakossága közti szakadékra Ausztria esetében már hoztunk egy sor példát. Most a német közvéleményt szondázzuk meg!

Aki az elitet képviseli: Franz Josef Wagner, kezében a megafonnal a Bild mai véleménycikkében:

Orbán Viktor, az áruló

Az árulás a barátok elárulása. Azzal, hogy nemet mondott az olajembargóra, Orbán Viktor, Magyarország elnöke elárult minket Putyinnak. 27 kormányfő van, és ő volt az áruló. Aki boldog, az Putyin. Az európaiak elszántsága megdöbbentő.
Ki ez az áruló? 59 éves, meglehetősen kövér, nős, öt gyermeke van. Imádja a focit, utálja a sajtót, a külföldieket, a melegeket.
Megtiltja a magyar területen keresztül történő fegyverszállításokat Ukrajnába, menekülteket alig fogad be. Robert Habeck "aljasnak" nevezi Orbán Viktor viselkedését. Orbán Viktor olcsó olajat akar.
Júdás képe jelenik meg, aki néhány ezüstpénzért elárulta barátait. Mit csinálsz egy árulóval? Forduljon el, ne fogjon vele többé kezet? Az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy azt mondod: nem vagy többé a barátunk. Ön az ellenségünk barátja. Már nem tartozol hozzánk.

A népet pedig a cikk alatti Facebook kommentek. Pillanatnyi népszerűség zárójelben a végén, 3 órával a publikálás után, amíg a moderátor alszik.

Mi ez a hülyeség? örülni lehet, hogy van még egy olyan ország, mint Magyarország, ahol tiszta a józan ész, a többi uniós ország csak polgárellenes politikát folytat. (1.1k like)

A saját népünkre gondolni most már árulás. Érdekes tézis. Szeretnék egy ilyen államférfit (179 like)

Nem! Orbán a népére gondol és ez több mint jogos ! Politikusaink elárulnak minket , feláldozzák polgáraikat a brüsszeli apparátus oltárán ! (857 like)

Urban olyan államfő, aki először a polgáraira gondol. Aztán jönnek a többiek. Ennek így kell lennie. (76 like)

Az itteni hozzászólások több mint 99%-a Orbán mellett van... ez elgondolkodtató lehet az újságírónak! Orbán sok területen gondol a népére. Magyarországon nagyon biztonságosan lehet élni. Ez itt már régen elmúlt! (78 like)

Az egyetlen, aki úgy tűnik, hogy józan eszénél van, naponta elárul minket a kormányunk. (306 like)

Micsoda teljes képtelenség. Orbán törődik a népével. Mi történik Németországban? A kormánynak semmi köze hozzánk, az egyszerű emberekhez. (146 like)

Milyen barátokról beszél? Az EU elvileg egy gazdasági közösség, nem pedig egy barátság, amelynek az egyes országok képviselőit az adott ország lakossága választja, és akiknek a saját érdekeiket kell képviselniük, nem pedig másokét! (89 like)

Miért törődsz mindig más országokkal? Itt Németországban nap mint nap a saját népünk ellen születnek döntések. (90 like)

Az uniós bürokraták gondolkodás nélkül inflációs és gazdasági válságba sodorják az EU-t a szankciókkal.
Úgy tűnik, Orbán úr az egyetlen,
aki az országára, annak lakosságára és gazdaságára gondol.
Már a migrációs politikában sem hagyta magát leigázni az EU által. (32 like)

Valójában a politikusaink árultak el minket. (86 like)

Szemtelen kijelentés! Őt nem érdeklik az uniós machinációk, ő mindenekelőtt a népéért cselekszik. Sajnos a politikusaink ezt teljesen elfelejtették. Nem érdekli őket, hogy a saját népük hogyan boldogul. Az elmúlt 10 évben a dolgok csak romlottak. (95 like)

Orbánról gondolhatsz, amit akarsz - nekem sok minden nem tetszik benne...
De ebben a kérdésben kiáll a népe mellett, és ez minden normálisan gondolkodó ember számára érthető. Amúgy mi van a Cseh Köztársasággal, akik szintén ellene vannak? (29 like)

Természetesen ez nem rólunk, magyarokról szól, az, hogy épp most, távolról valamiért rózsaszín szemüveggel látnak minket, jól eshet (vagy rosszul annak, aki nem érzi igazolva a tételt, hogy mi vagyunk a legalja), hanem arról, hogyan szakad el az elit a saját népétől Nyugaton. Erre kiváló indikátor a bezzegorbánozó nyugati.

Ahogy az is természetes, hogy ezek a vélemények lehetnek fizetett orosz robotok. Ki hogyan kompenzálja a disszonáns információt. Én ma is elnézést kértem a nyugati ismerőseimtől, hogy magyar vagyok, a biztonság kedvéért.

Somkuti Bálintot, biztonságpolitikai szakértőt, hadtörténészt kérdeztük az orosz-ukrán háború fejleményeiről, a bucsai mészárlásról, Nancy Pelosi látogatásáról, és a mariupoli helyzetről. 

Amikor kitört az orosz-ukrán háború, sokan Afganisztán amerikai megszállásához hasonlították az oroszok invázióját. Miben más ez a háború, mint az afganisztáni, és érdemes egyáltalán párhuzamot vonni a kettő között?

Kicsit túlzásnak érzem ezt a párhuzamot, ugyanis a Afganisztán esetében egy harmadik világbeli országról volt szó, míg Ukrajna egy európai ország. Kevesen tudják, hogy a hivatalos földrajzi határa Európának, az európai kontinensnek az Urál. Úgyhogy amikor '92-ben jártam először Kárpátalján, akkor ott mutatták a helyiek, hogy ez itt Európa földrajzi középpontja. Ebből kifolyólag az egész háború teljesen más jelleget ölt és teljesen más is a hatása, mint az afganisztáni háborúnak volt. Az Ukrajnában kitört konfliktus gyakorlatilag egyértelműen Európa határvidékén játszódik, és ebből kifolyólag teljesen másképp érinti a vezetőket, mint az afganisztáni konfliktus. Annyit érdemes elmondani egyébként,

hogy az orosz, illetve korábban a szovjet vezetés azt a módszert, amit Ukrajnában próbáltak megvalósítani, hogy igyekeznek megfélemlíteni a lakosságot, illetve a félig-meddig elidegenedett vezetést próbálják leváltani, ezt több helyen eljátszották.

'53-ban például, amikor Berlinben kirobbant egy munkásfelkelés, akkor nem kellett katonai erőszakot alkalmazni, elég volt a haditechnika felvonultatása. Ugyanez volt a helyzet '56-ban Poznanban, de '56-ban Budapesten már nem jött be. Tehát amivel próbálkoztak először, az gyakorlatilag egy bevált forgatókönyvnek az első lépése volt. Érdekes egyébként, hogy ez például 2020-ban Belarussziában, illetve '21-ben, tavaly év végén, Kazahsztánban is bevált, hogy gyakorlatilag egy katonai erőfitogtatással sikerült megelőzni a komolyabb konfliktust. Afganisztánban abból a szempontból is más volt a helyzet, hogy ott szinte azonnal kirobbant egy ellenállás, egy népi ellenállás. Erről azért Ukrajnában csak visszafogott hírek vannak, illetve hát pár helyen robbant csak ki a partizánháborúnak, vagy gerillaháborúnak nevezett ellenállási forma.

A bucsai mészárlással, ha mondhatom így, egy újabb mélypontra érkeztünk. Szerinted elképzelhető, hogy az elkövetőket felelősségre vonják, és egy ilyen helyzetben mit tehet a NATO, az ENSZ vagy egyéb szervezet?

Ez egy nagyon közkeletű tévedés, hogy az ENSZ-nek gyakorlatilag mindenre van felhatalmazása. Ilyen típusú helyzetekben a hágai Nemzetközi Bíróság az, amelyik gyakorlatilag jogosult eljárni. Azonban a nemzetközi jognak van egy olyan alapvetése, amiről szintén rendszeresen el szoktak feledkezni, úgy az újságírók, mint a közvélemény, hogy a nemzetközi jognak csak akkor lehet érvényt szerezni, ha valaki ki tudja kényszeríteni. És nem véletlen, hogy az Egyesült Államok is kilépett a hágai Bíróságból, illetve Oroszország sem ismeri el a fennhatóságát. Tehát akármi is történt Bucsában, és azért azt semmiképpen nem szabad egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni, hogy zajlik egy háború. Tehát amíg a bucsaihoz hasonló, vagy hasonlónak tűnő, katyni mészárlást sikerült felgöngyölíteni, és egy nemzetközi vizsgálócsapat megállapította, hogy mi történt, addig Bucsában erre nagyon kevés az esély. Nyilvánvaló az, hogy például az összekötözött kezű áldozatok, akiket egy önkormányzati épület mögött találtak meg kivégezve, valamilyen szintű megtorlás áldozatai voltak. Azonban korai lenne még egyértelműen kijelenteni, hogy ki és mi a felelős érte.

Sajnos egy reguláris hadsereg egy partizán mozgalom ellen, egy gerillafelkelés ellen nem nagyon tud másképp működni, mint túlzott erőszakkal a civilekkel szemben, hiszen a gerillák a civilek közé bújnak el. Ennek köszönhetően ugyan háborús bűnnek minősül civilek kivégzése, de ugyanúgy háborús bűnnek minősül civilként katonákra támadni.

Tehát szinte bizonyos, hogy az oroszok disznóságokat követtek el Bucsában, és az is biztos, hogy civilek haltak meg, de hogy ez pontosan egy mészárlás, egy megfigyelhető jellegű megtizedelés, vagy kivégzésnek az áldozatai voltak, vagy egy háborús cselekménynek, mondjuk egy bombázásnak, vagy egy tüzérségi tűznek, azt sajnos innen nem lehet megállapítani. Még nagyon fontos hozzátenni, hogy nagyon sokan a tömegsírokra hivatkoznak, sajnos a háborúban nagyon sok a halálos áldozat, és ennek következtében őket a legegyszerűbben és a járványügyi szempontokat figyelembe véve a legkönnyebben egy tömegsírban lehet eltemetni.

A napokban Nancy Pelosi Ukrajnába látogatott és találkozott Zelenszkij ukrán elnökkel, és azt mondta a találkozó során, hogy Amerika támogatja Ukrajnát. Elképzelhető, hogy az USA katonailag is támogassa Ukrajnát, és akár csapatokat is vezényeljen oda?

Ez egy nagyon fogós kérdés, ugyanis, hogy mi számít támogatásnak, azt egy ilyen feszült, konfliktusos helyzetben nagyon nehéz meghatározni. Nyilván a nyugati államok a konfliktus kirobbanása óta szállítanak fegyvert Ukrajnának. És ennek köszönhetően az ukrán hadsereg, illetve a korábbi kiképzésnek köszönhetően is rendkívül keményen ellenáll az orosz hódítóknak, orosz támadóknak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az agresszoroknak.

Viszont a háborúkat, az ipari háborúkat már nagyon régóta nem a csatamezők döntik el, hanem a hátország.

A Putyin elnök vezette orosz vezetés annak a reményébe vágott bele ebbe a háborúba, hogy egy gyors győzelmet arat. Ez nyilvánvalóan nem jött össze. Viszont innen nem nagyon van hátralépnie, hova lépnie. A NATO az elején kijelentette - és ebből a szempontból érdekes az '56-os magyar forradalmárokkal való kapcsolat -, hogy katonailag nem avatkozik közbe, ami bölcs döntés egyébként, mert Oroszország a világ legnagyobb atomhatalma, a legtöbb nukleáris töltettel rendelkezik. Hiába ez a töredéke a hidegháborús 40 ezer darabnak, körülbelül 4500 bevethető töltete van Olaszországnak, ez még így is több, mint bőven elég a világ elpusztításához. Tehát a NATO-nak semmiképpen nem szabad ebbe a konfliktusba közvetlenül beavatkoznia.

Nagyon feszegeti a határokat egyrészt a korlátlan fegyverszállításnak a kérdése, másrészt például a Moszkva cirkáló elsüllyesztésében játszott szerepe a NATO-nak.

Ez a cselekedet is már nagyon feszegeti a nemzetközi határokat, tehát nyilvánvalóan minden szimpátiánk és együttérzésünk a szabadságukért harcoló ukránoké, de úgy gondolom, hogy egy globális nukleáris háborút nem kéne megkockáztatni egy ország függetlenségéért.

Szerintem mindenkit sokként ért, hogy a XXI. században Európában egy ilyen jellegű háború kitörhet, még akkor is, hogyha az ukránok azért készültek erre a konfliktusra már régebb óta. Szerinted mennyire volt megfontolt lépés ez a háború Vlagyimir Putyin részéről? Mert sok narratíva van. Ahogy kivettem a szavaidból, blitzkrieget szeretett volna Putyin, csak elszámolta magát. De vannak azok, akik azt mondják, hogy ez tovább mutat ennél, és Putyin csak azt a látszatot akarta kelteni, hogy ő villámháborút akar, és közben sokkal hosszabb távú tervei vannak. Mennyire kivitelezhető az oroszok részéről egy hosszabb háború?

Azt érdemes tudni, hogy az oroszoknál a nemzeti sport a sakk. Tehát ez azért sokat elmond egy néplélekről, sokat elmond egy nemzetről. Én úgy gondolom, hogy nagyon találó az a mondás, amit Putyin elnök is idézett többször, hogy Oroszország sohasem olyan erős, mint amilyennek látják, és sohasem olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Tehát az oroszok hajlamosak túlbecsülni magukat, a külföld pedig túlontúl hajlamos alulbecsülni őket. Az biztos, hogy nem erre számított az orosz vezetés.

A hírek szerint például az FSZB a hírszerző szolgálatnak, az úgynevezett ötös igazgatóságának a teljes vezetését leváltották, és lehet, hogy ki is végzik. Ugyanis ők voltak azok, akik az ukrán helyzetnek, az ukrán belpolitikai állapotoknak, az ukrán ellenállásnak a mértékéről információkat kellett volna, hogy adjanak.

Egyértelmű volt az első pillanatoktól kezdve, hogy a könnyűfegyverzetű, alapvetően mintegy terrorellenes műveletre készülő orosz alakulatok nem egy klasszikus háborúra készültek, azonban azt nagyon fontos hozzátenni, hogy már az elejétől kezdve az orosz légitámadások, a rakétatámadások a nyugati határ mellett is értek fegyverraktárakat, olajfinomítókat, olajlerakatokat, és bizonyos veszteségközpontokat. Például a nyugati katonák által üzemeltetett kiképzési központokat is. Tehát gyakorlatilag az orosz fél minden variációra, a jelek alapján, fel volt készülve.

Egy dolog, hogy az első körben nem jött össze a számítása, de most például Kelet-Ukrajnában látszik, hogy összeszedte magát, és alapos tüzérségi tűzzel, légitámadásokkal megtámogatva keríti be az ukrán hadsereg legerősebb erőcsoportosítását.

Putyin elnöknek azért is volt jól felfogott érdeke erre készülni, ugyanis egy esetleges veszteség nemcsak a pozícióját ingathatja meg, hanem akár a leváltásához, bukásához is vezethet. Én úgy gondolom, hogy azok a nyugati elemzők, akik azt mondják, hogy ezt az orosz vezetés nem gondolta végig, azok tévednek. Végiggondolták, szinte minden eshetőségre felkészültek, de nem erre számítottak.

A legfrissebb hírek Mariupolról szólnak. Mi történik pontosan ott? Vannak, akik egyenesen azt állítják, hogy az ukránokat koncentrációs táborba zárják.

Ezek a kifejezések nagyon jól illeszkednek a háborús narratívába, és gyakorlatilag tudomásul kell vennünk, hogy az ukrán nép és az ukrán kormány a túlélésért harcol. Ebből kifolyólag semmilyen olyan kritika, ami egy bizonyos túlzó viselkedését, például Zelenszkij elnöknek, vagy éppen a magyar ukrán nagykövetnek éri, az nem igazán helyénvaló, ettől függetlenül nincs elfelejtve. Ez a hasonlat is durva és túlzó hasonlat, de egy ilyen helyzetben úgy gondolom, hogy megengedhető. Mariupol egy jelentős kikötőváros, ráadásul a Donbassz és Luganszki, úgynevezett népköztársaságok és a korábban elfoglalt Krím-félsziget között helyezkedik el. Ebből kifolyólag rendkívül fontos a szerepe.

Nagyon fontos Mariupolról tudni, hogy a lakosságnak közel 85% orosz etnikumú, és orosz anyanyelvű is. Tehát ott Ukrajna igazából a pár 15%-nyi ukrán képében jelenik meg,

és ez a város már 2014-ben is kis híján a felkelők kezére került, pontosan az azóta is ott állomásozó Azov ezred volt az, amely megakadályozta azt, hogy itt a felkelők, az orosz párti felkelők, az uralmuk alá kerítsék ezt a több százezres várost. És Mariupolnál látszott az, hogy az oroszok egyrészt próbálták Kijev és környékén, Harkov környékén, a lakosság támogatását megnyerve elfoglalni ezeket az óriási nagyvárosokat, a Kijevi 4 milliós, Harkov, ha jól emlékszem, másfél milliós. Azonban a Mariupolnál az elejétől kezdve egy klasszikus ostromot folytattak, tehát tüzérséggel, harckocsikkal, légierővel megerősítve, lépésről lépésre, házról házra, utcáról utcára foglalták el a várost, és ahol ellenállást tapasztaltak, szétlőttek mindent. Ugye, kevéssé ismert, hogy '56-ban Budapestet, és egész pontosan a Corvin közt is érte légitámadás, ez volt az utolsó légitámadás egészen a jugoszláv háborúig, és ha az ember végigmegy az Üllői úton, lát egy csomó '50-es, '60-as években épült házat, azok bizony az '56-ban lerombolt házak helyén lettek fölépítve.

Tehát olyan koncentrációt használnak az oroszok Mariupolban is, ami garantálja azt, hogy viszonylag kevés veszteséggel előre tudjanak nyomulni. És ez sajnos nem kedvez a lakosságot, tehát a lakosságot nem tudják ilyenkor figyelembe venni.

Nagyon érdekes kérdés, hogy többször próbálkoztak úgynevezett humanitárius folyosóknak a megnyitásával, de ezek a folyosók valahogy sosem jöttek létre. Na most itt többfajta narratíva van, ugye tudomásul kell venni, hogy van egy háború, amiben az ukránoknak is van egy nézőpontjuk, meg az oroszoknak is van egy nézőpontjuk. Én úgy gondolom, hogy alapvetően senkinek nem érdeke ártatlan emberek halála, de azt viszont tudomásul kell venni, hogy ebből nagyon komoly politikai tőkét lehet kovácsolni. Tehát az a tény, hogy több százezer ukrán állampolgár és több százezer orosz, akik - ugyanazon tömegről beszélünk egyébként - él ebben a városban, akiket mérhetetlen szenvedések érnek, ez mind a két fél számára egy rendkívüli propagandaeszköz, amit maximálisan ki is használtak. Mostanra elmondható, hogy a város nagy részét gyakorlatilag megsemmisítették, és már csak az Azovstal nevű üzemben tartanak ki az Azov ezrednek, illetve a várost védő tengerészgyalogos dandárnak a maradékai. Az erőviszonyok ismeretében elkerülhetetlen, hogy gyakorlatilag a védők vagy az utolsó szálig elesnek, vagy a végén kilátástalan helyzetükben megadják magukat, de ez már tényleg csak a végkifejlet. 

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia 

Portréfotó: hirtv.hu 

Az életben mindenkinek fontos célja, hogy megismerhesse magát. Ugyanis az önismeret vezet ahhoz, hogy tudatosan élhessünk. Ahhoz, hogy tudjuk magunkról, milyen helyzetekben érezzük magunkat jól és komfortosan, melyik út vezethet minket a sikerhez, milyen pár nekünk a legmegfelelőbb, miért olyanok a kapcsolataink, amilyenek, különböző szituációkban miért úgy reagálunk, ahogy. És az életünkkel kapcsolatban még számtalan kérdésre választ adhat nekünk a jó önismeret.

Ezek a tesztek különböző személyiségtípusokat állapítanak meg. Lényegük, hogy a kérdések megválaszolásával rá tudjunk jönni, hogy az adott típus alapján mik a ránk jellemző tulajdonságok.

Egy kitűnő lehetőséget nyújt személyiségtípusunk megismeréséhez az MBTI kérdőív (Myers – Briggs Típus Indikátor). A kérdőív alapját Carl Gustav Jung elmélete adta. Jung svájci pszichiáter, pszichológus és analitikus volt, nem mellesleg pedig a pszichoanalízis megalapítójának, Sigmund Freudnak a tanítványa. Egy kettejük közötti konfliktus eredményezte azt, hogy Jung is kialakította saját elméletét, szintén a tudat és tudattalan kapcsolatára alapozva.

Jung úgy gondolta, hogy két mentális funkciót tudunk megkülönböztetni: az irracionális észlelést és a racionális döntéshozatalt. Az észlelés azért irracionális, mert válogatás nélkül minden információt begyűjtünk a világból. A döntéshozatal pedig azért racionális, mert az észlelt világból szétválogatjuk az információkat, és a nekünk legmegfelelőbbek szerint hozunk döntést. Az észlelésen kétféle preferenciánk lehet. Ezek a preferenciák arra világítanak rá, hogy hogyan látjuk a világot: érzékelően vagy intuitíven. Az érzékelő preferenciájú személy realista, a tapasztalatokra hagyatkozik, a jelenre koncentrál leginkább, a múlt pedig erősen él emlékezetében. Ezzel szemben az intuitív preferenciával rendelkező ember gondolkodása a jövőbeli lehetőségekre fókuszál, a tapasztalataival szemben az intuícióira hagyatkozik. A döntéshozatalon belül is kétféle preferenciánk lehet: gondolkodó vagy érző módon hozunk döntéseket. Ha gondolkodó preferenciával rendelkezünk, akkor leginkább színtiszta logika alapján döntünk tárgyszerűen, kritikusan. Ezzel szemben érző preferenciánál inkább úgy hozunk döntést, hogy magukat az embereket vesszük figyelembe (értékeiket, érzéseiket) a logika helyett.

Ezek mellett Jung attitűdökben is tett különbséget. A különbség alapja az, hogy a mindennapokhoz honnan merítünk energiát. Ennek megfelelően lehetünk introvertáltak vagy extrovertáltak. Előbbinél az egyedüllétből merítünk energiát, például egy könyv elolvasása jelent feltöltődést, valamint minden olyan tevékenység, ami közben esélyünk van a magunkra való figyelésre. Utóbbinál pedig inkább a társaságot kedveljük, a társas élményeknek köszönhetően tudunk feltöltődni, szeretjük, ha minél aktívabbak lehetünk környezetünkben.

Introvertált érzékelő, introvertált intuitív, introvertált gondolkodó, introvertált érző, továbbá, extravertált érzékelő, extravertált intuitív, extravertált gondolkodó, extravertált érző.

Később Isabel Myers egy negyedik dimenziót is megállapított az előző három mellett (észlelő és döntéshozatali mentális funkció, valamint attitűd), ami a külvilághoz való viszonyulást fejezi ki. Ez lehet megítélő és észlelő preferencia. Előbbi preferenciánál inkább az ember a tervek betartására törekszik, ez pedig néha már-már merevnek tűnhet. Ezzel szemben az észlelő preferenciájú személyre a spontaneitás, rugalmasság jellemző, minden új ötlet felé nyitott.

Myers már úgy gondolta, hogy mind a négy dimenzió megjelenik az emberekben, és ezek mentén állapította meg a személyiségtípusokat. Az első az energiaattitűd: introverziótól (I) az extraverzióig (E), a második az elsődleges funkció: az érzékeléstől (S) az intuícióig (N), a harmadik a másodlagos funkció: a gondolkodástól (T) az észlelésig (F), a negyedik pedig az életstílus: a megítéléstől (J) az észlelésig (P). Ennek megfelelően a kérdőív a 16 személyiségtípust négy betűvel írja le. Ennek mentén állapítja meg a személy tulajdonságait a preferenciáknak megfelelően.

A kérdőív bármikor elérhető, amit a rendszer ki is értékel személyre szabottan. Még azt is megmutatja, hogy az adott személyiségtípusra mi jellemző. Olyan érdekességeket is elárul, hogy milyen híresség, főhős tartozik ugyanabba a személyiségtípusba, ahova mi is. Az MBTI itt található.

Egy személyiségteszt mindenképpen egy lépés afelé, hogy jobban megismerhessük magunkat. Ez mindig egy érdekes felfedezést jelent még akkor is, ha rámutat olyan tulajdonságokra is, amiket eddig is tudtunk magunkról.

 Forrás: Erős, I., Jobbágy, M.: A Myers-Briggs Típus Indikátor (MBTI) Magyarországon

Bizonyos horrortársadalmakra máig van igény, és a biztos elkerülésüket akadályozza egy kényelmes, gőgös vakság. "2022 van!" - érvel a progresszió megfellebbezhetetlen tautológiával egy újabb hedonista innováció alapértékké emelése mellett. Hasonló magától értetőséggel kellene össztársadalmi hidegrázást kapnunk a tényellenőri szakma megszületésnek álcázott újjászületése kapcsán, ha máshol nem itt, Kelet-Európában.

Születés alatt azt értve, hogy előbújtak Sztálin valagából. Pedig jó pár köbméter betont ráöntöttek a bajszos naftalinos tetemére Hruscsovék, mikor kommunistától karakteridegen babonával biztonságos mélységbe újratemették a Kreml tövében.

Schifferi magány

Schiffer András az öndefiníció szerint liberális értelmiségiek között megint egyedül indul harcba, amikor felhívja a figyelmet, ha sarkítva is, hogy a tényellenőrök ma a szabadság legnagyobb ellenségei.

"Hogyha te eleve ellenszenvvel viseltettél a marxizmus-leninizmussal szemben, akkor pontosan tudtad, hogy amit neked a rendszer felkínál, azzal neked nincsen dolgod. Ehhez képest, amit most látunk, hogy ők nemcsak hogy tényellenőrök, ők független-objektívek, (…) úgy tételezik magukat, mintha ők ideológiailag semlegesek lennének, mintha ők fölötte állnának mindennek. Az ő szájukból nyilvánul meg a tudomány, a művészet a kultúra, és minden, ami emberré teszi az embert, és ők az egyedüli igazságot birtokolják"

úgy van az egész történet maszkírozva, minthogyha csak az létezne. Ők a tény. Csak az létezik a világban, amit ők fölmutatnak, amire rámutatnak, és ami nem az, az nem osztályellenség (…), hanem az nem létezik. Az egy hülyeség. Konteó

Miért van ennyire magányosan? Olyan extrém, amit felvet, hogy minden jóérzésű ember menekül előle? Semmi olyat nem ír le, amit nem igazolna milliók tapasztalata. A valóság azonnal és könyörtelenül igazolja Schiffert annak, aki a tényellenőrök hatalma alatt lévő platformokon renitenskedni mer. 

Miért nem érezzük fontosnak az üzenetét? Nem fontos számunkra a szabadság, 1989 le van szarva?

Vagy lehet, hogy a szólásszabadság fontos, de András üzenete félresöpörhető amiatt, hogy a vészharang kongatásakor extrapolál egy kicsit?

Legyünk világosak: azok, akik tényellenőrök (…), kiskorúnak tekintenek minket, elvitatják tőlünk a képességet, hogy mérlegelni tudunk, tényeket, információkat, adatokat, elvitatják, hogy mi ugyanolyan jogon tudunk morális ítéleteket alkotni, mint ők, és meg akarják szabni nekünk, hogy mit gondoljunk. (…) Ezek nem liberálisok, ezek a szabadság ellenségei, ma a tényellenőrök legalább akkora veszedelmet jelentenek a szabadságra és a demokráciára, mint a totalitárius rendszereknek a cenzorai

Sarkos, ez (ellenőrizetlen) tény. Legyintsük emiatt, hogy bolond ez az ember, és fejcsóválva görgessünk tovább?

Egy gondolatkísérlet erejéig vegyük komolyan!

Orwelli-szolzsenyicini horrortársadalom

Legkésőbb a Bonanza Banzai óta mainstream az 1984, nem szorul bemutatásra, ahogy a Gulag szigetcsoport akad egy könyvespolcon, legfeljebb két szomszédra, mindenkinek. 

A két szerző földrajzi, kulturális és műfaji távolsága ad egy kellően megengedő tartományt, amin belül ugyanaz van pepitában: a nyugati, disztópikus angol fikciótól a keleti, szláv anekdotáig terjedő spektrumon az egyén szemszögéből megkülönböztethetetlen, lényegi tartalmában azonos horrortársadalom rajzolódik ki, és az azt működtető adminisztrációba is ugyanaz a típus tapossa fel magát; ösztönösen húzva fel az ellenőri karszalagot, amin a pillanatnyi jelkép lényegtelen, amíg az az aktuális, ellentmondást tolerálni képtelen hatalmat szimbolizálja.

Itt véget is érhetne a cikk, mindenkinek nyilvánvaló kellene hogy legyen az első felbukkanásától kezdve, hogy mi a tényellenőr ebben a sztoriban. András mégis árva tüske a magyar liberalizmus tenyerében. Miért hallgatnak a szabadság önjelölt védelmezői, miért ellene prüszkölnek, ha prüszkölnek, és nem mellette, a társadalom pedig miért érdektelen?

A modern ember gőgje

Mai, rohanó világunkban, ahol mindenkinek a zsebében lapul az internet, gőgös szörnyülködéssel, katasztrófaturistaként tekintünk a múltba: az emberek azt hitték, hogy a Föld lapos, nem mostak kezet evés előtt, kukoricacsutával törölték a feneküket, kútról hordták a vizet. Nekünk meg már a falból jön, ahogy a nappali világosságtól az ételfutárig minden egy gombnyomásra.

Hogy léphetnénk mi ugyanabba a folyóba, amibe szerencsétlen, ostoba elődeink időről időre vakon belemasíroztak, katasztrofális eredménnyel?

Az ijedősebb süldő malacok elé nagy csattanással vájúba dobott Hitler-moslékra mindig van vevő: akit nem szeretek, az Hitler. Ennyiben kimerül az intellektuálisan igénytelen, de kétség kívül hatásos történelem visszatértével riogatás. Ezen felül ilyen-olyan okokból nem komolyan vehető, hogy bármi visszatérne azelőttről, hogy rohanó világunkban mindenkinek a zsebébe került az internet.

Orbán Viktor Felcsútról jött, nem a mennyből szállt alá, és ez nem is fog változni. Ettől függetlenül van, aki figyel rá, hogy ez így is maradjon, és ez becsülendő: hiába idegesítő az internetes ateisták arroganciája, valahol az is érték. Önként vállalt kötelességükként aktívan fékezik, hogy a társadalom teokráciába forduljon át, kabócazsizsegésük felhallatszik a szekularizáció legkisebb határsértésénél, ahogy kell. Ingyenes 0-24 őrszolgálatuknak hálásnak kell lenni! A polgárőrt se kell szeretni, attól még lehet hasznos.

Ha ők nem érzik biztosan nyertnek a meccset 2022-ben, én velük vagyok, de sajnos nem vagyunk elegen. Nagyon sokan csak továbbgörgetnek, amikor feltűnik a képernyőn a vörös zászló (mint kommunista jelkép és mint anglicizmus), nem gondolják komolyan, hogy itt mégegyszer az lesz, ami a 20. századi elődeiket sújtotta: modern jóléti társadalmunkat magától értetődően immunisnak gondolják, nincs dolguk vele. 

Az önmagát modernnek látó ember arroganciája nem az okostelefonok elterjedésével alakult ki: a Belle Époque társadalma is a progresszió elkerülhetetlenségéből következő utópiákkal kelt és feküdt, aztán egyik reggel vesén rúgva ébresztette az első világháború, majd ráadásként - lakhelyétől, ha csak nem egy lakatlan sziget, függetlenül - néhány évtized társadalmi kísérletezés elszenvedője lehetett, önmagával és szeretteivel gyarapítva a járulékos hullahegyeket. Pol Pot kivételével mind modernebbnek hirdette magát, mint ami azelőtt volt.

Gőgös terpeszkedésünk civilizáció csúcsán nem hogy nem ellenszere az orwelli-szolzsenyicini horror megismétlődésének, hanem hamis biztonságérzetet keltve megkönnyíti azt, hogy a hátunk mögött visszalopakodjon. Ha elég önteltek vagyunk, még meg is tapsoljuk, ahogy ránk teszi a szájkosarat.

Ez nem egy baloldali belügy: hogy a magyar liberális elit érdektelenséggel vagy éppen ünnepléssel fogadja a tényellenőrök megjelenését, az a saját, három évtizedes elhiteltelenedésük szükségszerű végállapota, a szabadság lángjának őrzését épeszű ember már rég nem várja tőlük.

Nekünk kell egyénként felismernünk és elutasítanunk ezt a jelenséget, nem fogja más megtenni helyettünk, eddig sem lehetett minden pofon mellé ombudsmant állítani, és ha lehetne is, ahogy a valóságértelmezést, úgy az egyéni szabadságunk garanciáját sem érdemes harmadik félnek kiszerveznünk, mindkét szakma vonzza a karszalagos embertípust, mert hatalmat kínál mások felett. Vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy kiálljunk saját magunkért, 1989-ben már egyszer ebben egyetértettünk.

De hát én emlékszem 1989-re! - tiltakozik a jobboldali, és már bele is kezdene a jól ismert

Kelet-europai konzervatív féligazságába

Itthon is közkeletű, hogy a Nyugatot az elmúlt évtizedben meghódító cenzúra és eltörlés-kultúra féktelensége annak köszönhető, hogy ők nem tapasztalták meg "a kommunizmust". Ez már önmagában sem állja meg a helyét, mert mi sem igazán, sőt, a mi példánk pont a poszt-61'-es kádári langyos elnyomás emberarca miatt relevánsabb: az explicit, sztálinista rendező pofont nem kell magyarázni, azt a kutya is érti, a puhább, biztonsági szelepeket finoman kezelő önkény rafináltsága viszont már megér egy bulinegyedben elfogyasztott sör hosszúságú bemutatást az arra fogékony turistának.

A féligazság azért sem teljes, mert a Nyugat sem áll precedens nélkül: a közelmúltig féktelenül istenített amerikai alapító atyák már felismerték, hogy nincs feltételes szólásszabadság, csak abszolút, mert a feltételes a feltételt szabó önkényuralmához vezet.

Rengeteg oka van, hogy háttérbe lettek szorítva (szenvedő szerkezet), ami számunkra is releváns az az, hogy a modern ember gőgje is szerepet játszik ebben: nem ismerték a bacilusokat, meg az izzadásgátlót, nem lapult a zsebükben az internet, mit tudhattak ők a 18. század végén? Hitler se volt még nekik, nekünk már igen, az meg visszajön, ha mindenki azt mondhat ellenőrizetlenül, amit akar.

Klímaváltozás sem volt a 18. század végén. Ha a  tudománytagadókon múlik, felrobban a Föld, meg elszabadul a koronavírus. Fontos annyira a szólásszabadság, mint a szaros életed? Na ugye, akkor fogja be mindenki a pofáját, akinek nincs érvényes igazolványa a megfelelő pecsétekkel! Vészhelyzeti cenzúra, határozatlan ideig. Nem Én mondom, hanem a Tudomány, az pedig objektív, kizárólagos és megcáfolhatatlan - értelmezi félre a tudományos módszer négy évszázados történelmét a hatalmat kapott, pályaelhagyó bölcsész, igazgatva a karszalagját a tükörben.

Kádár legkeserűbb emléke sem véd meg minket az önjelölt szakértők autoriter ámokfutásától, ne legyünk ebben a tekintetben se gőgösek: ha még iwiw-en lógna a lakosság, és lenne egy vele partner kormány, az elmúlt két és fél év csendes bólogatással telt volna a digitális köztérben, kis kitűzővel hitelesített gondnokok árgus szeme alatt, időnként megszakítva az alkalmi renitens példaértékű meghurcolásával.

Törékeny mázli, hogy parányi szigetünkön, 2022-ben nem ebben élünk. Háborús veszélyhelyzetben is lehet gecizni a miniszterelnököt, sőt, akkor igazán. Ismerjük fel ebben az értéket és becsüljük meg!

Ha unjuk is esetleg a non-stop nácikkal rémisztgetést, legalább az eredményességét ne vitassuk el, színesítsük a 20. század újra bekövetkezésétől rettegést azzal, hogy tudatosítjuk magunkban: az orwelli-szolzsenyicini horrorra vannak még vevők, sőt, önként jelentkező adminisztrátorok.

Nyitókép: fortepan

Az RTL Klub hírül adta, hogy Ausztriában a magyar árstoppos benzin állampolgársághoz kötésének híre óriási felháborodást keltett. Már megint minket utálnak Nyugaton, szomorú szmájli.

„Ha az osztrákoknak kell valami Magyarországról, akkor ránk szarnak...” – kiakadtak az osztrák kommentelők a benzinturizmus leállításán

Foglalja össze az osztrák nép hangulatát a magyar RTL. 

Ellenőrizzük azért a tényeket, ennek úgyis divatja van. Az RTL által kiemelten említett "Botrány! Magyarország megtiltja az osztrákoknak az olcsó tankolást" című cikk legmagasabbra értékelt kommentjeit szemlézzük, csökkenő sorrendben:

A magyar kormány jól csinálja. Vigyáznak a lakosságukra! Más uniós országok, különösen Ausztria, példát vehetnének erről!

Bizonyítja, hogy például Ausztriában az energiaszolgáltatók hetek óta önkényesen magasan tartják az üzemanyagárakat, a kormány pedig továbbra is tétlenül nézi, mert az adóbevételek óriásiak. Az első áremelés óta zöld alkancellárunk "nagyon közelről" "figyeli" a fejleményeket ..... de abszolút semmi sem változik a sokat szenvedett lakosság számára...

Az alkancellárunk változtat valamit. Most a CO2-adót is bevezeti, és a középosztályt szegénységbe akarja taszítani. Ez elkerülhetetlenül ahhoz fog vezetni, hogy a következő választásokon mindkét kormányt jelentéktelenné teszik. És mi már nagyon várjuk azt a napot.

Képzeljük el, ha a kormányunk gondoskodna a polgárokról, és megszabná a benzin árának felső határát.

Szomorú tanúságtétel Ausztria számára...mert a politikusainknak NEM sikerül végre cselekedniük...ilyen szomorú helyzetek alakulnak ki...

Így van ez, amikor még Magyarországon és Szlovéniában is megszabják a benzin árának felső határát, akkor csodálkozunk, hogy itt miért nem teszik ezt meg... talán szándékosan?

Magyarországon nincsenek zöldek a kormányban.

Bravó Orbán. Törődik a honfitársaival, és fütyül arra, hogy mit mondanak Brüsszelben, és nem tolja Magyarország érdekeit. A mieink már akkor is hajbókoló helyzetben vannak, amikor ott köhögnek.

Ez nem "botrány", hanem teljesen normális eljárás Orbán részéről. Végül is a benzin árát honfitársai számára és az ő adójukból szabályozta, nem pedig a szomszédos országok polgárai számára.

Magyarországnak teljesen igaza van. Nem mennek bele a szankciókba. Azt sem értem, hogy miért csak a határ közelében élőknek kellene előnyt élvezniük. Különösen a bécsiek, akik mindenben egyetértenek az RG és a BM Ludwiggal [a szocdem polgármester]. Egy tegnapi oe24 felmérés szerint ti bécsiek is egyetértetek a BP-vel [Van der Bellen szövetségi elnök], ő olyan jó. Aztán fordulj hozzá, ha túl drága a benzin.

Orbán törődik a saját népével. A kormányunk nem tud ilyesmiről.

Orbán megmutatja, hogyan működik a politika a saját népe számára. Az áremelkedés kedvezményezettjeinek többet kell fizetniük, az embereket pedig megvédik a túl sok kiadástól. Bravó! Akkor miért nem tudjuk ezt itt megtenni?

Ahelyett, hogy ezt botránynak nevezné, a kormányunknak tennie kellene valamit a saját népéért, ahelyett, hogy elítéli azokat, akik tesznek valamit a saját népükért.

Einmal mehr - Orban ist super!

Ettől még a Békemenet első sora is elpirulna. Persze vannak árnyaltabb kommentek is, valami gyerektámogatás van beakadva náluk, amin híznak a magyarok. Ez biztos ilyen osztrák mém. Aki esetleg ezen hízna, írjon a szerkesztőségünknek, érteni szeretnénk hogy többről szól-e ez, mint a hagyományos, alsó-alpesi szarrágással vegyített sovinizmusról!

Mivel nagyon nehézkesen indult be a hazai tavaszi időszak, illetve amúgy is olyan jó végre a korlátozások tanulmányozása helyett útiterveket készíteni, néhány napra Barcelonába látogattunk a húsvéti időszakot követően. Most jöjjön tehát egy rövid beszámoló, érintve az utazás és szálláskeresés ügyeit, a városon belüli boldogulást, ahogy persze néhány elképesztő látnivalót is.  

Csak a megszokott (jutányos) Wizz Air és a kellemes (nem jutányos) szállás

Az utazás Wizz Airrel történt, javarészt pedig továbbra is csak úgy tudnám értékelni a légitársaságot, amint azt egy korábbi Róma – Budapest utazásról készült videóban tettem: a repülőút most sem hozott túl sok izgalmat (kivéve egy átstartolást Budapest fölött, azt talán kihagytam volna), nem volt törlés, nem volt késés, ahogy semmilyen meglepetés sem, szóval összességében egy teljesen jó szolgáltatásként összegezném. Árak tekintetében érdemes folyamatosan figyelni az ajánlatokat, de alapvetően ha jól játszunk a kártyákkal, akkor meglehetősen olcsón (akár 20-25-30 ezer forintért) találhatunk retúrjegyet, amihez még persze jönnek az esetleges poggyászok vagy plusz szolgáltatások (pl. kiválasztott ülőhely) díjai. Ennek ellenére minden bizonnyal nem maga az utazás fogja a nagyobb költségeket jelenteni.

Több pénz kell viszont majd a szállásra, aminek a költségei meglehetősen magasak – akár más nyugat-európai városokhoz is viszonyítva –, normál körülmények között (gondolok itt saját szobára saját fürdőszobával) pedig elég nehéz 30-35 ezer forint alatt bármit is találni éjszakánként. A megfelelő ár-érték aránnyal rendelkező szállást most Cornellában találtuk meg, ami azért nem volt közel a főbb nevezetességekhez (például 11 kilométerre a La Sagrada Familiától), viszont közvetlenül az L5-ös metró végállomásánál (Cornella Centre) helyezkedett el, miközben a repülőtérhez is könnyű volt kijutni – metró helyett egy egyszerű városi busszal 30 perc alatt. A környék amúgy rendkívül nyugis és tiszta volt, és bár nem a legizgalmasabb helyszínként írnám le, de arra tökéletesnek tűnt, hogy reggel a közeli plázában található boltokban vegyünk egy-két dolgot, éjfélkor hazaérkezve pedig visszasétáljunk a szállodaszobába (amúgy meg hosszú távon is inkább egy ilyen helyen élnék Barcelona központja helyett). Kompromisszum – vagy sok pénz – tehát kell a szálláshelyhez, de gyakorlatilag minden szállás ami biztonságos és jó környéken van, optimális értékelésű, miközben megfelelő összeköttetéssel rendelkezik a központtal, az működőképes lehet.

Nagy távok, de hatékony tömegközlekedés

Barcelona egy több mint 1.6 millió lakossal rendelkező város, és annak ellenére, hogy európai viszonylatban magas népsűrűséggel rendelkezik, így területe nem kiemelkedő, a távolságok a látványosságok között meglehetősen nagyok is tudnak lenni (a tengerpart és a Camp Nou között például 7 kilométert kellene sétálni, ahogy a parttól a Park Güell is több mint 5-re található). Idővel tehát – főleg ha a látványosságok többségére kíváncsiak vagyunk – fel kell gyorsítani a mozgást, amire a tömegközlekedés teljesen megfelelő.

A vonaljegy nem olcsó (2.40 euró), viszont ha többször tervezzük a tömegközlekedési eszközöket használni, mindenképp érdemes egy T-Casual kártyát beszerezni. A T-Casual használata zónákra oszlik (de Barcelona egésze az egyes zónában található), 11.35 euróért pedig 10 utazást is tehetünk vele a városon belül (sőt, ha eszközt váltunk, 75 percig egy jegyként számolja fel az utazást).

A vásárlás nem bonyolult, egyszerűen egy automatánál kiválasztjuk a T-Casual opciót, a számunkra szükséges zónát, majd az adott kis kártyát minden alkalommal érvényesítjük – tíz alkalommal pedig értelemszerűen működni fog. Hasonlóan jó megoldás lehet a Hola Travel Card, mely ára a kiválasztott napok számától függ (2 napra például 16.40, 4 napra 31 euró), előnye viszont, hogy a reptéri metróra is használható, illetve korlátlan utazást engedélyez a tömegközlekedésen. Mivel a mi utazásunk során reptéri metróra nem volt szükség, illetve a gyaloglástól sem tántorodtunk el, maradt az olcsóbb, de kiváló T-Casual opció.

De akkor az automatánál majd kirabolnak, igaz?

Jó, nem fair így folytatni ezt a cikket, viszont ha valaki egy kicsit Barcelona után olvas az utazás kezdete előtt, a végére már gondolkodni kezd, hogy menjen-e egyáltalán. Barcelona ugyanis a zsebtolvajok paradicsoma, Európában pedig az a helyszín, ahol a legtöbb hasonló eset történik – több, mint Rómában, Firenzében, Prágában vagy épp Párizsban –, erre pedig minden létező platformon figyelmeztetnek. Bár a városra a súlyos bűnözés nem jellemző, a piti tolvajok, illetve a különböző illegális ügyletek (prostituáltak és drogdílerek a híres La Ramblán) jelenléte annál inkább. Az sem mondható el, hogy a város összes kerülete különösen csábító volna (a központ közvetlen közelében található El Raval például egy szerintem amúgy nagyon izgalmas és furcsán vonzó hely, de azért el kell ismerni, hogy kissé bizarr is). Mielőtt tehát az érdemi részek felé haladnánk – és élveznénk a csodás Barcelonát –, a készülődés során érdemes arra figyelnünk, hogy az utazás ideje alatt ne legyünk túlzottan sebezhetőek.

Gondolok itt arra, hogy néhány turistával ellentétben ne átlátszó tartóban vigyük a pénzünket a nyakunkba akasztva, ne a hátsó zsebünkben hordjuk a telefont forgalmas helyszíneken, ahogy persze ne is legyünk a legnaívabb emberek, akik mindenkivel szóba állnak, minden trükköt és turistacsapdát elhisznek, na meg látványosan úgy viselkednek mint akik nem ismerik a környéket, fogalmuk sincs merre kell haladniuk vagy épp mi a teendőjük.

Ennek ellenére – azon kívül hogy cannabist akart ránk sózni egy nagyon elegáns rolleres úriember – semmilyen furcsaságot nem tapasztaltunk, ahogy még kicsit kellemetlen vagy gyanúsnak tűnő helyzetbe sem keveredtünk. Ez persze semmit nem támaszt alá, sajnálatos módon pedig magyar fórumokon is írnak lopásokról, de a lényeg, hogy ne parázzuk túl (nem páncélszekrénnyel kell járkálnunk Barcelona utcáin), csak legyünk figyelmesek, és kiváló utazásunk lesz.

A város erősségei és gyengeségei (utóbbi nehezebb)

Szóval kicsit több mint 2 óra alatt a Wizz Air elrepített Budapestről, van szállásunk, van T-Casual kártyánk, vigyázunk is magunkra, itt az ideje a fontos dolgokról beszélni, mégpedig Barcelonáról. A katalán város pedig egyszerűen kiváló, legyen szó az Antoni Gaudi által fémjelzett építészetéről, a tenger közelségéről, a megannyi étteremről és bárról, az élhetőségéről, és úgy összességében fantasztikus hangulatáról.

Talán az a méltó, ha a bemutatás sorát a La Sagrada Familiával kezdem, melyről valószínűleg a legtöbben tudhatjátok, hogy 1882-ben való elkezdése ellenére még ma sincs kész – 2026-ig pedig nem is lesz, sőt, a járvány eredményeként a 2026-os befejezést is lehetetlennek titulálták. Én nem is részletezném körmondatokban a leírást: a bazilika hihetetlen. Rengeteg szép templomot láthattam különböző országokban, de valami ennyire különleges és érdekes építményt még soha, ami bár napszaktól függetlenül meghökkentő, de az esti órákban különösen is misztikus – a kevesebb ember és a titokzatos fények közepette.

A templom belső részének megtekintése amúgy egy olcsónak nem nevezhető – 30 eurós – jegyet igényel, de ha ezt valamiért nem szeretnénk kifizetni, akkor választhatjuk Gaudi másik munkáját, a Park Güellt, ahova a belépő csak 10 euróba kerül, de ebben az idilli környezetben viszont mindenképp érdemes eltölteni egy kis időt. A parkot amúgy szintén a befejezetlenség jellemzi, hisz az eredeti cél egy kertvárosi városrész kialakítása volt, ám az épületek közül csak kettő született meg. Ettől függetlenül a parkban való séta kellemes, a formák (padok, lépcsők, kapuk, házak) pedig betekintést nyújtanak az egyedi Gaudi féle világba. És ha ezt követően még mindig kíváncsiak vagyunk Gaudi féle munkákra – persze hogy azok vagyunk –, akkor megtekinthetjük a Csontok házaként is ismert Casa Batlló épületét, vagy épp a közelében lévő Casa Milàt.

Szent György ünnepén a Csontok háza még szebb köntöst kapott

Ami viszont egy-egy konkrét látványosságnál még jobbá teszi Barcelonát, az a különböző kerületek kellemes közege – a Park Güell közelében ilyen például a kis faluként is emlegetett Gràcia, de hasonló Sant Antoni is –, a rendkívül zöld város. Mind a turisták által frekventált, mind a helyiek részéről uralt helyszínek egy komoly hányada gyalogosokra van tervezve, bizonyos útszakaszokat pedig egyszerűen lezártak, növényeket és teraszokat tettek a parkoló autók helyére, így rollerező vagy focizó gyerekeket láthatunk rajtuk a járművek helyett.

Persze nem ront a város helyzetén az sem, hogy kiterjedt homokos tengerpartokkal rendelkezik, miközben természetesen a legnépszerűbb Platja de la Barcelonetát sem az autók jellemzik, hanem a már áprilisban is vidáman strandolók, a pálmafák, a teraszok, illetve a kiváló sétányok. Városlátogatás során egy hasonló partszakasz gyakorlatilag egy plusz ajándékként értelmezendő, és panasz egyáltalán nem is lehet rá, ám az biztos, hogy egy tengerparti nyaraláshoz nem Barcelonát érdemes választani – hanem sokkal hangulatosabb tengerparti kisvárosokat jobb feltételekkel (például a Barcelonától 40 percre lévő Sitgest).

És ha már több alkalommal is említettem teraszokat, azt azért érdemes kritikaként megemlíteni, hogy rendkívül sok turistáknak szánt étterem és kávézó található a városban (természetesen főként az általuk frekventált zónákban), melyek vagy nagyon drágák, vagy a különböző értékelések alapján minőségtelennek tűnnek – olyan egyáltalán nem autentikus ételeket készítve (vagy épp autentikus ételeket nem megfelelően készítve), amelyeket a külföldi látogatóknak szánnak.

Mindazonáltal bőven lehet kellemes helyszíneket is találni, és még a turista zónákban is vannak meglepő kivételek. Ilyen például a La Rambla által megközelíthető hatalmas Mercado de La Boqueria, ahol árusok sokaságától vásárolhatunk különböző helyi finomságokat, legyen szó halakról és tengeri gyümölcsökről, húsokról és felvágottakról, friss gyümölcsökről vagy különböző katalán és spanyol készételekről.

Persze ha valaki nagyon tüzetesen elemzi az árakat, valószínűleg arra a konklúzióra jut, hogy azok legalább részben a turistákhoz vannak igazítva (épp emiatt ha nagyon sok idővel rendelkezünk, látogassuk meg a helyiek által frekventált piacokat), ám összességében a különböző termékek egyáltalán nem nevezhetőek extrán túlárazottaknak, a piac pedig tökéletes arra, hogy néhány helyi jellegzetességet megkóstoljunk.

Ami pedig a főbb helyi ételeket illeti, Barcelonában is nagyon népszerű az amúgy nem barcelonai paella (az már más kérdés, hogy hol lehet igazán jól elkészített változatot kapni), ahogy a különböző tapasok is, többek között a patatas bravas (csípős szósszal beborított kumplikockák), a pa amb tomàquet (egy bruschettához hasonló ropogós paradicsomos kenyér), az olajbogyók, a sajttal és/vagy sonkával töltött krokettek, a sonkák vagy épp különböző tengeri fogások. Látható, hogy van bőven választék, a tapas pedig kiváló arra, hogy mindenből egy kicsit kóstoljunk, így végül megszeressük az elsőre talán furcsának vagy nem túl izgalmasnak tűnő ételeket is.

A már említett finomságok: patatas bravas, krokett, olajbogyók és ropogós paradicsomos kenyér (na meg persze Estrella)

Barcelona tehát korántsem tökéletes – amint jelen cikk egyes részletei is ismertették –, viszont egy rendkívüli élettel teli és izgalmas hely, miközben a tömegturizmustól vagy belső problémáktól mentes részei rendkívül élhetőnek is tűnnek, ahogy a város komoly lépéseket is tesz a fenntarthatóság érdekében mind makro-, mind pedig mikroszinten. Persze látogatóként valószínűleg nem az ilyesfajta hosszú távú szempontok határozzák meg a választásunkat, de ezen tényezők is hozzátehetnek ahhoz, hogy Barcelonában töltsük szabadidőnket. Megbánni szinte biztosan nem fogjuk!

"Fiumei kikötőben áll egy hadihajó, közepébe' négy sarkába' nemzeti szín zászló…" Gondolom, nem csak én ismerem ezt (nyilván menthetetlenül revizionista) nótát. Bár miniszterelnökünk megjegyzése, miszerint nekünk volt tengerünk, csak elvették, kiverte a biztosítékot (némi túlreagálásként) a horvát kormánynál is, helytálló. Bizony, volt a magyar királyságnak tengeri kikötője, ez történelmi tény.

Ezen nem érdemes megsértődniük a horvátoknak. Senki nem követeli vissza a várost, ami elmúlt, elmúlt, kollektív amnéziát azonban nem lehet követelni vele kapcsolatban, bármennyire is kínos még mindig a minket körülvevő államoknak Trianon. (Mellesleg mindig az volt az érzésem, sosem bocsátják meg nekünk magyaroknak, hogy elvették tőlünk területeink kétharmadát.) De lássuk kicsit részletesebben ennek a szép isztriai városnak a történetét, elsősorban a Habsburg birodalom és Magyarország szemszögéből.

1338-65-ig Fiume Frangepán birtok. Mellesleg ennek az ősi horvát nemesi család fontos szerepet játszott a magyar történelemben. Például Frangepán Kristóf őrgróf, költő, a család utolsó férfitagja Bécsújhelyen fejezte be életét – ugyanis a Wesselényi-összeesküvés egyik vezetőjeként I. Lipót kivégeztette. (Később a Muraköztől a Dalmát tengermelléki területekig minden mai horvát terület a Zrínyi családé volt. Miklós (1620-1664), a magyar hadvezér és költő a Muraközt kapta, míg a horvát identitását őrző testvére, Péter (1621-1671), a tengermelléki földeket Horvátok és magyarok történelme tehát szétválaszthatatlanul összefonódik.)

De térjünk vissza Fiuméhez, mely tehát 1366-tól a Habsburg-házé, egészen 1776-ig, amikor rövid időre Horvátország része, majd 1779-ben önálló városként Magyarországhoz kerül, Mária Terézia döntése értelmében. Egészen pontosan 1779. április 23-án Fiumét és kerületét mint „separatum corpust” (Horvátországtól különállóan létező entitást) Magyarország bekebelezte. Bár Fiumét 809-14-ig Napóleon alatt az illír városokhoz csatolták, 1822-48 között ismét hazánk része lett. 1852-ben Ferenc József is felkereste a várost.

Elsőnek ifj. gr. Zichy Józsefet választották kormányzóvá, miután miniszternek is megválasztották, utóda 1873-tól gróf Szapáry Géza lett. Fontos megemlíteni gróf Batthyány Tivadart is, aki a millenniumi kiállításon, 1896-ban, a tengerészeti alcsoport elnöke volt. Ő volt 1884-től az Adria hajóstársaság kormánybiztosa. 

Mi minden épült ebben az időszakban? Például a Kormányzói Palota. Tervezője a korszak kiemelkedő építésze, Hauszmann Alajos volt. A palota felépítésének költségeiről az 1896. évi XVIII. törvénycikk intézkedett, 516 ezer forintot bocsátva erre a célra a kormány rendelkezésére. A közvetlen megbízást Batthyány Lajos gróf fiumei kormányzó adta Hauszmannak. A Palladio szellemében fogant neoreneszánsz épület 1898-ra épült fel.
Az egykori kormányzói palotában ma múzeum található. Hauszmann emlékét az épület mellett található tér is őrzi.

A magyar időszakban készült el a fiumei kikötő is, melynek építéséről az Andrássy-kormány 1871-ben törvényben rendelkezett, és 13 millió forintot különített el a célra. Fun fact: Andrássy Gyula, Sissy állítólagos szerelme, korának egyik legszebb férfija és a zsidó emancipációs törvény előmozdítója, 1890. február 18-án hunyt el Voloskón, (olaszul Volosco), Abbázia (a mai Opatija) mellett, egy kőhajításra Rijekától. 

De vissza a kikötőhöz: kialakításához a Fiumara-csatornát is meg kellett építeni.

A munkákat a Makón született és Fiuméban elhunyt Hajnal Antal, a Magyar Tengerészeti Hatóság főmérnöke irányította. Felügyelete alatt a hullámtörő gáttal kialakították a csatorna torkolatnál a Baross-kikötőt, és a vasutat kivezették a tengerpartig. Baross Gábor, "a vasminiszter” (1848-1892) programja volt ugyanis a vasúti és a vízi közlekedés fejlesztése, az Al-Duna hajózhatóvá tétele mellett a fiumei kikötő korszerűsítése. A magyar királyság összesen mintegy 55 millió aranykoronát költött el a kikötő építésére, melynél 1882-től kőolajfinomító is létesült.

Tény, hogy a külön fiumei kormányzóság létrehozása után a magyar lakosság megerősödését is támogatta. A többnyire olasz és horvát lakosok mellett 1880-ban csak 2% volt a hazai létszám, de 1910-re már 13%. A városnak 1910-ben 24212 olasz, 12926 horvát, 6493 magyar és 2135 német lakosa volt. Az első világháború megpecsételte a magyar Fiume sorsát. 1914 nyarától beállt a hadiállapot, megszűnt a kereskedelem, sem tengeren és vasúton sem érkezett áru, a város elszegényedett, az olasz és magyar állam viszonya megromlott. 1918. október 28-án az utolsó magyar fiumei kormányzó, gróf Jekelfalussy Zoltán és az államrendőrség is elhagyta a várost, és átadták a horvát nemzeti tanácsnak. 1918. október 27-én az új délszláv állam kapta meg a várost.

Mostanra az itt élő magyarok tartják fenn a Baross Magyar Kultúrkört.

Baross Gábor emléktáblája Fiuméban

Természetesen Rijeka sosem volt "magyar" város. Lakossága alapvetően olasz és horvát volt, de 1910-re az ott élők 13%-a volt magyar etnikumú. (Nem is hasonlítható például Pozsonyhoz, ahol a lakosság többsége szintén nem magyar anyanyelvű és etnikumú volt, viszont abszolút "hungarus" tudatú, lásd például az 1848-as forradalom és szabadságharc elsöprő támogatottságát a városban.) A többség a második világháborúig olasz ajkú volt, az ún. fiumán dialektust beszélték, akik a jugoszláv időkben is fenntartották identitásukat. Az olasz etnikumú lakosság legnagyobb része egyébként 1991 után elhagyta a várost és áttelepült az anyaországba. Rijeka tehát a horvátoké és az is marad, de mi magyarok ott hagytuk a városon kitörölhetetlen lenyomatunkat.

(A cikkhez elsősorban a Budapesti Városvédő Egyesült honlapján Dr. Németh Péterné tollából megjelent írást használtam forrásként.)