Reaktor

2022. február 24. óta ropognak a fegyverek Ukrajnában, miután Oroszország megtámadta észak-keleti szomszédunkat. Európa számára egy rég nem látott volumenű háborúról van szó, meglehetősen közel hozzánk. Az idősebbek számára a délszláv háború borzalmai, a rengeteg menekült, a srebrenicai mészárlásról szóló hírek húsbavágó élménye elevenedik fel, ha követik a híreket, ha tudomást szereznek a bucsai mészárlás szörnyűségeiről, ha találkoznak az ukrán menekültekkel a belvárosban. Putyin háborús gépezete immáron három hónapja ismertette meg velünk újra a háború borzalmait. A délszláv háború végeztével Európa csak remélni tudta, hogy többé ilyennel nem kell szembesülnie.

Nem véletlen a párhuzam a két konfliktus között, sok közös vonásuk van. Samuel P. Huntington, néhai amerikai politológus egészen biztosan egyetértene ezzel az állítással. Sőt, egy egész elméletet is megfogalmazott a kilencvenes években, amelybe a mostani háború is beilleszthető. De mit gondolt Huntington? Mit tud mondani az egyik főbb műve: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása?

Az elmélet szerint igen komoly cenzust jelentett a Szovjetunió felbomlása 1991-ben. Az 1990-es rendszerváltozásokkal megszűnt a bipoláris világrend, a kapitalista és a szocialista táborok szembenállása. A hidegháború végének a ténye elmélkedésre sarkallta az akadémikusokat, elméleteket gyártottak, hogy hogyan lesz tovább. Francis Fukuyama szerint a történelem véget ért, mivel a liberális demokrácia, mint a legjobb politikai berendezkedés nyerte a hidegháborút, nincs más élhető alternatíva. Ezzel szemben Huntington azt mondta:

„Reménykedni a történelem végében- emberi dolog.”

Úgy gondolta Huntington, hogy a kommunista-kapitalista szembenállást egy másfajta törés fogja felváltani. Szerinte a nemzetek, miután ezek az identitások megszűntek, egy másfajta önmeghatározást keresnek, ami mentén elválaszthatják magukat más nemzetektől, ami alapján kialakul a „mi” és az „ők”. Az amerikai politológus szerint a jövőben nagy civilizációk fognak egymással rivalizálni, harcolni. Azt állította, hogy amit a bipoláris világrend elnyomott- a kulturális és vallási különbségek fogják meghatározni a nemzetek egymáshoz való viszonyát, nem valami politikai ideológiai szembenállás.

Az elmélet alapján megkülönböztethetjük a nyugati, a kínai, a hindu, az ortodox, az afrikai, a japán, az iszlám, a latin-amerikai és a buddhista civilizációkat. Az egyes nemzetállamok ezekbe a tömbökbe tömörülnek, ahol van egy „magállam”, egy domináns, vezető hatalom, ilyen például Oroszország az ortodox civilizációban, de az Egyesült Államok is ezt a szerepet tölti be a Nyugat esetében. Huntington Oroszország esetében kilátásba helyezte, hogy a Nyugatot fogja majd erősíteni, de Putyin révén erőteljesen szétváltak útjaik. Ezek a civilizációk többféleképpen is kapcsolatba kerülhetnek egymással, a háború is ilyen.

A kilencvenes években több olyan konfliktus volt, ami az egyes civilizációk tagjai közt robbant ki, az iszlámot kifejezetten rossz szomszédként aposztrofálta. Az azeri-örmény konfliktus, a délszláv háború is ilyen volt, civilizációk törésvonalán történő „törésvonal-háborúk”. Ezek a háborúk sokáig elhúzódnak, véresek, különösen kegyetlenek, jellemzően többszereplősek és bármikor kiújulhatnak: ilyen az azeri-örmény konfliktus is, 2020 ősze jelentette a legújabb felvonást.

Huntington Ukrajna esetében a „hasadó állam” kifejezést alkalmazza, ami jól leírja az ottani viszonyokat. Ez a jelző azt takarja, hogy az államon belül van civilizációs törésvonal, ez jelen esetben az „ukrán ukránok” által lakott Nyugat-Ukrajna és az orosz kisebbség lakta Kelet-Ukrajna között figyelhető meg. Ukrajna lakossága meglehetősen diverz, sokan gondolják magukat ukránnak, miközben orosz az anyanyelvük, de vannak olyanok is, akik az ukrán anyanyelvük ellenére nem elsősorban ukránként gondolnak magukra. Azonban az ukrán politikára egyre inkább jellemző volt egy Nyugat-Kelet törés: a nyugati országrészben a transzatlanti integráció felé vágyakozó, eurofil, nemzetállamosítani akaró pártok voltak az erősek, míg a keletiben az orosz kisebbségi érdekeket képviselő, az orosz kapcsolatokat elmélyíteni akaró, keleti szláv identitást hangsúlyozó politikai erők értek el sikereket. Ebből a szempontból tényleg felfedezhető a hasadó jelleg. Ezt illusztrálja valamennyire a 2007-es választások eredménye is (fenti térkép). 

Az ukrán politikai elit az államnyelv megosztó kérdését felhasználva mélyítette az árkot a többségi ukránok és a kisebbségi oroszok között. A különböző nyelvtörvények, de akár az oktatási törvény körüli vita is ennek a csatározásnak a színtere volt. A nyugatias erők egy homogén, egynyelvű Ukrajnáról álmodoztak, ahol, ha valaki érvényesülni akar, akkor elengedhetetlen az államnyelv ismerete (ennek a kárpátaljai magyarság is az elszenvedője volt). A keleti erők a többi kisebbségre támaszkodva a többnyelvű Ukrajnát szorgalmazták, a kisebbségeket megillető emberi jogként hivatkoztak az anyanyelv minél szélesebb használatára. Ukrajnának „nagy szerencsétlensége” a sokszínűsége, hiszen fiatal országként nincs kész receptje, hogy ilyen jellegű feszültségeket megoldjon.

Hiba lenne nem kiemelni, hogy az orosz megszállásnak, a kvázi-gyarmati létnek rengeteg árnyoldala volt az ukránok számára. Ukrajna Európa éléskamrája volt a 19. század során, de a szovjetek által levezényelt kolhozosítás több millió ukrán halálát okozta a harmincas évek elején. Ukrajna többsége így nem véletlenül akarna elszakadni ettől a történelmileg erősen alárendelt viszonytól és nyugat felé húzni. Az ukránok szeretnének egy európai, virágzó, korrupciótól mentes országot felépíteni, ami nincs kiszolgáltatva egy autoriter vezető akaratának, szeretnének megszabadulni azoktól a kötelékektől, ami oly sok keserűséget okozott nekik.

Oroszország mint az ortodox civilizáció magállama kötelességének tartotta és tartja, hogy a tagjait megvédje, támogassa. Az orosz néplelket, így a külpolitikai szemléletét is meghatározza, hogy az úgynevezett „közel külföldet” magához közelinek tudhassa be. A történelem során az orosz terjeszkedésnek ez volt az elsődleges prioritása: minél nagyobb területeket kontrollálni. A Szovjetunió felbomlásával Oroszország elvesztette ütközőállamait/felvonulási területét, így az egyetlen dolog, amit a biztonságáért tehet, hogy a környező országokban minél nagyobb befolyással bír, azokkal baráti viszonyt, szoros kapcsolatokat tart fenn. Ez abból adódik, hogy bizalmatlanok a külvilággal szemben, kirázza őket a hideg, ha valaki NATO-tag akar lenni vagy az Európai Unióhoz akarna csatlakozni.

A Nyugathoz való tartozás vagy Oroszországhoz való közelség ebből adódóan civilizációs jelentőségű kérdés, arról nem is beszélve, hogy az orosz kisebbségnek milyen a viszonya az anyaországgal.

A mostani háború gyökerei két nagy eseményre is visszavezethető. 2004-ben a narancsos forradalom az ukrán elnökválasztás következtében robbant ki, mivel az oroszpárti Janukovics csalással nyert. A megismételt második fordulóban az integrációpárti Juscsenko győzedelmeskedett. A második esemény az Euromajdan tüntetés volt, ami ismét a Janukovics ellen szólt, mivel visszalépett az Ukrajna és az EU között függőben lévő társulási szerződéstől, miután Putyin meggyőzte egy jobb ajánlattal. Az ukrán törvényhozás és a népharag félreállította Janukovicsot, külföldre menekült, az orosz érdekeknek hátrányos fordulatot vett az ukrán politika. Az integrációpárti erők egy nagy lépéssel közelebb érezhették magukat a célhoz.

Ezek az történések vezettek el a Krím-félsziget 2014-es orosz megszállásához, illetve a kelet-ukrajnai háborúhoz, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságok kiválásához. Már azok az események két civilizációnak az összecsapását jelentik a huntingtoni rendszerben, a mostani háború csak a 2014-es törésvonal-háború kiújulása.

A törésvonal-háborúk több szereplővel, több szinten zajlanak. Az első szinten a harcoló felek vannak. 2014 óta az ukrán állam és a szakadárok jelentik ezt a szintet, ami idén kiegészült Oroszországgal. A második szinten a támogató felek vannak, a sajátjaikat látják el ezek az országok segéllyel, fegyverrel, ha kell, be is avatkoznak. A harmadik szinten a magállamok vannak, ők általában egyezkednek, próbálják a konfliktust beszüntetni, tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket.

A Nyugat részéről ezt láthatjuk, a „civilizációs kandidátusukat” pénzzel, erkölccsel és fegyverrel támogatják, az ellenséget, az ortodox civilizáció magállamát szankciókkal sújtják. Az elmélet szerint ez egy elvárható reakció, ez a kötelezettségük. Nem lehet hibáztatni a Nyugatot azért, mert a civilizációjába kívánkozó ukránokat pénzelik és felfegyverzik. Fehéroroszország diktátora, Lukasenka vezetésével kiállt a putyini Oroszország mellett, onnan is indítottak támadásokat Ukrajna ellen.

Már maga a háború elindításának okai közt felfedezhető több civilizációs indok: a Nyugat megígérte Oroszországnak, hogy a NATO nem fog Oroszország felé terjeszkedni, nem nagy titok, hogy volt keleti bővítés. Kelet-Európa teljesen jogosan akart a sikeres nyugati modell eredményeiből részesülni, a kollektív biztonság ígérete az orosz befolyási övezetben megnyugvásra ad okot. Putyin ezt civilizációs létkérdésként fogta fel:

„Az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez az úgynevezett Oroszország visszaszorítási politikája, nyilvánvaló geopolitikai haszonszerzés céljából történik. Hazánk számára pedig ez végső soron létkérdés, népünk történelmi jövőjének kérdése. És ez nem túlzás – ez a valóság. Ez valós veszélyt jelent nemcsak érdekeinkre, hanem államunk létére, szuverenitására is. Ez az a nagyon piros vonal, amiről már sokszor volt szó. Átlépték.”

A nyugati civilizáció Huntington szerint önmagát univerzális érvényességűnek tartja, eredményeit, vívmányait és értékeit terjeszteni kívánja, felsőbbrendűnek tartja magát a többi civilizációéhoz képest. Szíve joga. Azonban Huntington figyelmezteti a Nyugatot, nem szabad elbíznia magát, le kell mondania az egyetemesség (tév)képzetéről, nem mindenki akar úgy élni, mint mi. Tény, hogy sokkal jobb nyugati civilizációban élni, mint egy diktatórikus rendszerben, de van, ahol az európai recept nem válik be. A többi civilizáció fenyegetve érzi magát, ha kikezdik életformájukat, megsértik az érdekeiket, Putyin fenti idézete is erre utal.

„Ahogy az előző beszédemben is mondtam, nem lehet együttérzés nélkül nézni az ott zajló eseményeket. Egyszerűen lehetetlen volt mindezt elviselni. Azonnal meg kellett szakítani ezt a rémálmot - az ott élő emberek milliói elleni népirtást, akik csak Oroszországra támaszkodnak, és csak bennünk reménykednek. Az embereknek ezek a törekvései, érzései, fájdalmai volt a fő motivációnk a Donbászi népköztársaságok elismerésére vonatkozó döntés meghozatalában.”

Putyin beszédének ezen részében a civilizációs felelősségtudat vehető ki, csak a magállam tud biztonságot nyújtani az ukrajnai orosz kisebbségnek. Mondjuk a népirtás vádja nem feltétlenül állja meg a helyét, a történelem során milliók halála jelentette a genocídiumot, ez ebben az esetben távolról sem igaz, kifejezetten erős túlzás.

Civilizációk összecsapása zajlik a szomszédban? Lehet úgy értelmezni. Persze Huntington elméletét sokan és sokat támadták, azonban érdekes keretet kínál a háború megértésére. Ukrajna egy hasadónak tekinthető állam, ahol két civilizáció élt egymás mellett békében, míg a komplett ukrán politikai elit (legyen az keleti vagy nyugati), természetesen nem kevés (sőt, rengeteg) orosz ráhatással pattanásig feszítette a húrt. Nyugat-Ukrajna szeretné Ukrajnát a nyugati civilizáció teljeskörű tagjának tudni. Csak vannak olyanok is, akik Ukrajnát az ortodox civilizáció részeként képzelik el.

Bár úgy tűnhet, hogy ez az orosz agresszió relativizálása- nem igaz. Ahhoz, hogy megértsük Putyin döntését, nem kell elfogadni, hogy lángba borít egy szomszédos országot. De a megértésre való törekvés és a helyeslés közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Semmi sem tudja legitimálni több száz, ezer vagy tízezer ukrajnai állampolgár meggyilkolását, az ukrán nőkkel szembeni nemi erőszakot, a több száz testeket számláló tömegsírokat, hogy emberek milliói kényszerültek elhagyni lakhelyüket. A mai napig nem fogalmaztak meg elfogadható magyarázatot a háború kitörésére. A Nyugat csak találgat, miközben elfelejti, hogy amit képviselt és tett a világtörténelem során, az a világon nagyon sokaknak a lehető legnagyobb gonoszságot jelentette, bármennyire magasztos célt szolgált vele. Huntington elméletének bevonása választ adhat a meg nem válaszolt kérdésekre.

Az ukránok többsége jogosan akar a Nyugathoz tartozni, de ennek a törekvésnek Putyin az ellenlábasa. Vannak hangok, akik szerint Ukrajnának fel kellene adnia területeket, sokkal egyszerűbben tudná végrehajtani a Nyugathoz sorolását, ha ténylegesen homogén nemzetállam lenne, ami jelen pillanatban nem igaz. Egy államférfi sem akar lemondani ekkora területekről, fejlett gyáriparának túlnyomó többségéről. Még nem látni, mi lesz ennek az egésznek a vége, de hogy nem lesz szép, az is biztos. Reméljük ezúttal nem lesz igaza Huntingtonnak és nem fog kiújulni ez a háború, ha már egyszer véget ér. 

A könnyed romantikus könyvek és filmek kedvelőinek igazi felfrissülés lehet a Netflix régi-új sorozata, ami tényleg minden kritériumnak megfelel egy tökéletes esti kikapcsolódáshoz. A Julia Quinn által írt könyvsorozat megfilmesítési jogát néhány éve vásárolta meg a Netflix, és az általuk készített sorozat rekord népszerűségre tett szert, szinte azonnal.

Ezzel a számmal szinte játszi könnyedséggel vette át a legnézettebb angol nyelvű sorozat premier címét, és a Bridgerton rajongóknak köszönhetően a számok továbbra is egyre nőnek. Hogy került egy kosztümös sorozat a listák élére, és miért van nagyon is helye egy ilyen jellegű adaptációnak napjainkban?

Általánosságban igaz, hogy a kosztümös filmeket vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja valaki. Én a második kategóriába tartoztam mindig is, mert hiteltelennek éreztem a karaktereket, vagy egyszerűen idegesített a fennkölt stílus. Pont ezért a Bridgertont sem kezdtem el nézni a megjelenést követően, csak néhány hónappal később, amikor már tényleg mindenhonnan ez folyt. Az utolsó csepp az volt, amikor egy ismerős srác - aki alapvetően irtózik a romantikus sorozatoktól - azt ecsetelte, hogy két nap alatt ledarálta az egészet, és alig várja a második évadot. Itt adtam fel a dolgot, és - meglepetés vagy sem - én is max két nap alatt befejeztem és én is csak a folytatáson tudtam agyalni napokig. Miben más tehát a Bridgerton mint a megszámlálhatatlan egyéb alkotás a piacon?

Elsősorban a Netflixhez kell fordulnunk, hiszen a stream óriásnak megvan ahhoz az érzéke, hogy bármihez nyúl, az arannyá tud változni. A saját gyártású dokumentumfilmjei hihetetlen sikert könyvelhetnek el, és az általuk választott könyvek, könyvsorozatok megfilmesítése is remek fogadtatásra szokott találni.

A Bridgerton sorozattal mondhatni biztosra mentek.

A casting csapat most is tökéletes munkát végzett, hiszen nem csak a karakterekhez sikerült megtalálni a hibátlanul passzoló színészeket, de gondoskodtak arról is, hogy legyen kin legeltetni a nézők szemét. Elegáns, jóképű, - és persze kidolgozott felsőtestű - fiatalemberek, és álomszép fiatal lányok alkotják a főszereplő gárdát, akik romantikus szálait próbálja kibogozni a néző, miközben fiatal lányok tízezrei csorgatják a nyálukat. 

Ha már a látványnál tartunk, a Bridgerton kosztüm és díszlettervezői extrán kitettek magukért, hiszen ha valakinek a történet nem lenne elég szövevényes, azt a gyönyörű ruhák és a festői hangulat biztosan a TV-hez láncolja majd. A sorozaton látszik, hogy anyagi forrásban nem volt hiány: még mai népszerű slágerek klasszikus betétdallá alakítására is volt hely a büdzsében. A történet miatt sem kell aggódni, bár ha valaki nem bírja elviselni a romantikus szálakat, annak előre szólok: sok lesz belőle. 

A népszerűségének egy másik faktorát a jelenlegi társadalmi helyzet adhatja, hiszen a Tinder randik korában üdítően hat egy olyan sorozat, ahol az emberek tényleg egy életre keresnek párt maguk mellé, és az ismerkedésnek szigorú szabályai vannak. Az udvarias megszólítások, a család priorizálása, és a névhez való feltétlen hűség egy olyan világba kalauzol, ami számunkra teljesen ismeretlen, és ezáltal még érdekesebbé teszi az amúgy is jól megírt, izgalmakban gazdag sorozatot. 

Összességében úgy gondolom, hogy bár a túlzott romantikus hangnem, és a viszonylag kiszámítható szerelmi szálak eltántoríthatják a kevésbé bátrakat, mégis egy nagyon jó sorozatról beszélünk, ami jellegénél fogva vette le a lábáról az egész világot. Fricska ez azoknak a kritikusoknak, akik a kosztümös filmeket eltemették, hiszen a Bridgerton maradásra rendezkedett be - már meg is hosszabbították két további évadra - és úgy néz ki, egy darabig még biztos helye van a listák élén. 

Az amerikai kongresszus a napokban szavazott meg egy 40 milliárd dolláros segélyt Ukrajnának. Összehasonlításképpen: a magyar bruttó hazai össztermék 2021-ben becslések szerint valamivel több, mint 176 milliárd dollárt tett ki. Tehát az USA annyi pénzt fog adni az ukránoknak, mint hozzávetőlegesen a tavalyi magyar GDP negyede.

Az Egyesült Államok demokratikusan választott képviselői valószínűleg meggyőződésük, legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint döntöttek, és az egyértelmű, hogy az amerikai közvélemény teljes mellszélességgel Ukrajna mellett áll.

Mindössze 11, az USA közép-nyugati és déli államait képviselő republikánus szenátor ment szembe az elsöprő többségi akarattal, és merte leszavazni a katonai és gazdasági segélycsomagot, alapvetően arra hivatkozva, hogy először a saját háza táján kellene a dolgokat rendbe tennie az amerikai államnak, például kezelni az elszálló inflációt, és megállítania az illegális bevándorlók áradatát a mexikói határnál, és csak az után foglalkoznia más országokkal.

Ennél persze összetettebben érvel a republikánus többséggel is szembemenő rebellis csoport vezetője, Rand Paul republikánus szenátor, aki Kentuckyt képviseli a kongresszusban. Az 1963-as születésű Paul  2010-ben a Tea Party mozgalom tagjaként indult a szenátusi székért és nyerte meg az előválasztást az államban, majd győzte le a demokrata jelöltet, és azóta is a rántott csirkéről (is) híres, többségében jobbos állam szenátora. Nemrégen pedig, május 17-én elsöprő többséggel, 86%-os eredménnyel győzedelmeskedett a kentuckyi előválasztáson, és ha legyőzi a demokrata indulót az őszi félidős választáson, immár harmadik mandátumát kezdheti majd meg szenátorként. Paul politikus családból származik, édesapja, a hozzá hasonlóan orvos végzettségű Ron Paul Texas állam képviseletében volt több ciklusban is képviselő, majd 2012-es nyugdíjba vonulása után utódja a nála Magyarországon talán jobban ismert Ted Cruz lett. A két Rand libertárius nézeteket képvisel, alapvetően a túladóztatás és az állam túlterjeszkedése ellen lépnek fel.

az ún. "hazafias törvénynek," mely a 2001. szeptember 11-i merényletek után a terrorizmus fokozott veszélyére hivatkozva kiterjesztette a szövetségi szervek felhatalmazását amerikai állampolgárok korlátlan, titkos megfigyelésére. A fiatalabbik Rand, sok amerikai politikussal ellentétben, apjához hasonlóan következetes elveiben és szavazásokkor, és nem árul zsákbamacskát arról, mit gondol az amerikai katonai ipari komplexumról és az átlag amerikaiakkal megfizettetett háborúkról, valamint az egész washingtoni establishmentről. Az amúgy szemészorvos Rand Paul és felesége volt az, akiket 2020 augusztusában az újraválasztásáért induló Donald Trumpnak a republikánus párt jelölését elfogadó beszéde után a Fehér Háznál egy BLM aktivistákból álló csoport tagjai körbevettek és szidalmaztak, és csak az őket védő, pár biciklis (!) rendőr lélekjelenlétének és bátorságának köszönhetően nem esett bántódásuk.

Paul a családja és elvbarátai által alapított és működtetett Liberty Tree (magyarul A Szabadság Fája) nevű oldalon tette közzé a május 17-én a szenátusban az Ukrajnának szánt segélyről szóló szavazás előtt elmondott hozzászólását. A

című beszédében a szenátor visszautalt egy 1820-as évekbeli anekdotára, mely szerint a legendás tennessee-i képviselő és katonatiszt, Texas függetlenségi háborújában, az Alamo erőd ostromában életét vesztő Davy Crockett egyszer felszólalt a kongresszusban egy katonatiszt özvegye számára megszavazandó állami segély ellen, azzal érvelve, hogy a kongresszus tagjainak nincsen joguk ilyen módon rendelkezni az adófizetők pénzével. Crockett a történet szerint hozzátette, minden képviselőnek jogában áll nemes célokra adakozni, ezért ő, "bár a legszegényebb ember a teremben," felajánlja egyheti fizetését az özvegynek, és amennyiben minden képviselőtársa ezt teszi, a hölgy többet kap majd, mint amennyit a kongresszus megszavazott volna. A képviselőket annak idején elgondolkodtatta Crockett érvelése, és a határozatot leszavazták.    

Paul szerint ugyanez történik most is Ukrajna és a segély esetében, csak persze sokkal nagyobb léptékben.

Paul megjegyezte, Ukrajna támogatása nemes cél, de ezt a formáját a USA alkotmánya tiltja. Crocketthez hasonlóan ő is felszólíthatná szenátortársait, hogy adják össze a saját pénzükből a 40 milliárdot, de ez persze megvalósíthatatlan lenne, hiszen minden egyes szenátornak 400 millió dollárt kellene felajánlania. Egy ilyen felszólítás csak arra lenne jó, hogy illusztrálja "az ajándék elképesztő nagyságát." Nyilván még ha lenne neki, akkor sem adna senki ennyi pénzt a saját zsebéből. Mennyivel könnyebb odaajándékozni 40 milliárdot, ha mások pénzét költhetjük, tette hozzá a szenátor.

Ezek után Paul kifejtette, tévedés azt hinni, hogy az USA úgyis gazdag ország, és megengedhet magának egy ekkora kiadást.

(A benzinárak kérdése kulcsfontosságú az átlagemberek számára Amerikában, azért, mert autó nélkül a legtöbb helyen az országban egyszerűen nem lehet eljutni A pontból B pontba, mivel közösségi közlekedés igencsak korlátozottan áll rendelkezésre.)

Paul megjegyezte, hogy az adósság elszabadulásáért még csak nem is cégeknek a világjárvány okozta csődtől való állami pénzekkel történő megmentése az egyedüli oka, hiszen már a pandémia előtti évben is ezermilliárdos éves adósságot halmozott fel az USA, azért, hogy egyáltalán eleget tudjon tenni az adósságszolgálatának.

Ha a 40 milliárd dollár odaajándékozása csakugyan létfontosságú az USA nemzetbiztonsága szempontjából, miért nem a katonai költségvetésből csípik le az összeget, tekintve, hogy Amerika már most is annyit költ katonai kiadásokra, mint a sorban utána következő nyolc ország együttvéve (!), tette fel a költői kérdést a szenátor.

Paul további javaslatokkal is előállt beszédében. Szerinte ki lehetne úgyis gazdálkodni a 40 milliárd dollárt, hogy az amerikai állam befejezi az olyan értelmetlen kutatások támogatását, melyek például arra keresik a választ, hogy vajon boldogabbak lesznek-e az emberek attól, ha rendszeresen a korábban készült szelfijeiket nézegetik, vagy hogy a panamai városi békák párzási hangja különbözik-e a falusi békákétól.

A szenátor kijelentette, hogy még az is jobb megoldás lenne, ha már mindenképpen segélyt akar adni a kongresszus Ukrajnának, ha háborús adót vetnének ki az amerikaiakra. Ahhoz, hogy összejöjjön a 40 milliárd, minden adófizető amerikainak csaknem 500 dollárt kellene befizetnie az államkasszába, fejtette ki Paul. Hozzátette, nyilván nem azt javasolja, hogy vessék ki ezt az adót, mindössze arra akar rámutatni, hogy "felelőtlenség egyszerűen kölcsönből fizetni az összeget."

"Az, hogy Kínától veszünk fel kölcsönt, csak azért, hogy tovább küldjük Ukrajnának, értelmetlen, és nem erősebbé, hanem gyengébbé tesz bennünket,"

hangsúlyozta a szenátor, majd azzal fejezte be hozzászólását: a kongresszust láthatóan egyáltalán nem érdekli sem az államadósság, sem az, hogy "mennyi pénzt lapátolnak ki az ajtón és ki az országból. Miért? Mert nem az ő pénzük."  

Megkérdezhetjük, ez az egész történet miért is érdekelne minket, magyarokat? Közvetlenül valóban nem érint bennünket, hogyan döntenek az amerikai politikusok az amerikai adófizetők pénzének felhasználásáról, de közvetve egyáltalán nem mindegy, mennyire és hogyan járul hozzá az USA az ukrajnai háború eszkalálódásához. De legfőképpen azért tanulságos a szinte teljesen egyhangú szenátusi szavazás, mert megmutatja, milyen mértékben elsöpri az indokolt aggodalmakat és a racionalitást a háborús pszichózis, illetve a meggyőződés, hogy nagy és igaz ügyért harcol egy adott szereplő. És az "igaz ügy" győzedelmeskedéséért semmilyen ár nem túl magas.

1872. május 18-án, az erdélyi Lugoson látta meg a napvilágot Horger Antal nyelvész, a szegedi egyetem tanára és dékánja, az MTA tagja. A köztudatban a József Attilát a tanári pályáról eltiltó, vaskalapos professzor képe él, a nyelvtudós érdemeit, például a róla elnevezett törvényt, kevesen ismerik.

A német gyökerekkel rendelkező Horger Antal már huszonnégy esztendősen Brassóban tanított. A századfordulón Budapestre tette át székhelyét, előbb egy leányiskolában oktatott, majd a Budapesti Tudományegyetemen (a mai ELTE-n) megszerezte egyetemi képesítését. A Horthy-korszakban a szegedi, majd a második bécsi döntés után már a kolozsvári egyetem életének alakítója volt, de a közvélemény a napfény városában töltött időszakának egy konfliktusa miatt ismeri.

1925 márciusában az egyetem tehetséges hallgatójának, a magyar-francia-filozófia szakos József Attilának Tiszta szívvel c. verse jelent meg a Szeged c. folyóiratban – a költemény kritikusai hazátlannak és nihilistának titulálták a hallgatót és alkotását, a bírálatok a nyelvész professzor fülébe is eljutottak. Horger közölte József Attilával a kar álláspontját: a diák nem lehet pedagógus, de valójában nem bocsátotta el a költőt – lehetősége sem volt erre, hiszen csak két évvel később lett dékán –, aki bölcsészeti tanulmányait befejezhette volna, ám a hányatatott sorsú tollforgató Bécsben, majd a párizsi Sorbonne-on tanult később.

A professzor tevékenysége azonban több volt annál, hogy József Attilát középiskolai tanárnak alkalmatlannak találta: az akadémikusnak köszönhető az első magyar nyelvjárási térkép, erdélyi származása okán a csángó és székely nyelvjárások rejtelmeit kutatta (például 1908-ban Hétfalusi csángó népmesék címmel népmese-kollekciót adott ki), a húszas-harmincas években kiadták A magyar szavak története c. könyvét, majd az Általános fonetika, A magyar igeragozás története, valamint A magyar nyelvjárások c. művét. Nevéről nyelvtani szabályt is neveztek el, a két nyíltszótagos tendenciát, vagyis a Horger-törvényt: „három vagy annál több szótagú szavak lehetőség szerint megrövidüljenek, mégpedig olymódon, hogy az egymás mellett álló két nyílt (azaz magánhangzóra végződő) szótag közül az egyik elveszti magánhangzóját, tehát a szó egy szótaggal rövidebb lesz”. 

Sajnálatos, hogy egy tanár-diák nézeteltérés egy prominens költő és egy remek nyelvész professzor életét egyaránt megkeserítette – másképpen, lévén, hogy a költőben mély nyomot hagyott az eset, de a társadalom róla alkotott véleményét nem befolyásolta, a professzor esetében a képlet éppen ennek ellentettje. És a sors a konfliktust követően sem bánt kegyesen velük:

Horger Antal nem a honi kultúra ellenlábasa, hanem élharcosa volt, aki a magyar nyelvet – József Attila után szabadon – népének nem középiskolás fokon tanította.

nyitókép: nyolcezer.hu

Most, hogy nyakunkon az infláció, a globális élelmiszerárak robbanása, beindult a honvédkertészet: teret vesztenek a pázsitok, előkerülnek az életlen kapák és kistermelővé válik a sok görbe hátú irodista. A sok új teendő között békeidőben is hasznos, hulladékcsökkentő és termőföld-feljavító komposztálást is el kell sajátítanunk.

Az emberiség növekvő környezeti kihívásaival együtt jár a felelős és fenntartható erőforrásfelhasználás iránti igény is. A hagyományos lineáris gazdasági modell, melyben a termelés, fogyasztás és hulladéktermelés egymástól elkülönül, egyre inkább helyet cedál a körforgásos gazdaságnak – egy olyan megközelítésnek, melyben a termékeket és anyagokat újrahasznosítják, újrahasználják és újraértékesítik. Ezen a paradigmaváltáson belül kiemelkedő szerep jut a komposztálásnak, mint a hulladékkezelés egyik hatékony és fenntartható megoldásának.

A komposztálás nem csupán a hulladékkezelés terén játszik kiemelkedő szerepet, de a körforgásos gazdaság és a fenntartható hulladékkezelés elveit is megerősíti. Ez a folyamat lehetővé teszi a biológiailag lebomló hulladékok, például a konyhai maradékok és kerti növényi részek átalakítását értékes komposztálható anyaggá. A komposztálás révén a biológiai hulladékok nem pusztulnak el a lerakókban, hanem újrahasznosulnak, és tápanyagokban gazdag talajjavító anyaggá válnak.

Ebben a cikkben felfedezzük a komposztálás általános elveit, és hogyan illeszkedik be a körforgásos gazdaság koncepciójába. Megvizsgáljuk, hogy a komposztálás miként segíti elő az organikus anyagok visszatérítését a természetes körforgásba, és miként csökkenti a szerves hulladékok lerakókba kerülő mennyiségét. Emellett feltárjuk, hogy a komposztálás hogyan járul hozzá a fenntartható hulladékkezeléshez, miközben elősegíti a tápanyagok visszanyerését és az egészséges talajok fenntartását.

A komposztálás tehát nem csupán a hulladékkezelés hatékony módja, hanem egy olyan eszköz is, amely segíti a gazdaság átállását a lineáris modellel szemben a körforgásos gazdaság felé. Megmutatja, hogy az erőforrások újrahasznosítása és az organikus anyagok komposztálása milyen mértékben járulhat hozzá egy fenntarthatóbb és környezetbarátabb jövő kialakításához.

Komposztálás a Körforgásos Gazdaság Keretében:

A körforgásos gazdaság lényege a termékek és anyagok életciklusának folyamatos megújítása és visszatérése a gazdaságba. A komposztálás egyik alapelve pedig éppen ebben az irányban hat: a biológiailag lebomló anyagok - mint például az ételmaradékok és zöld hulladék - átalakítása komposztálható talajjavító anyaggá, amely visszakerül a termőföldre és támogatja a növények növekedését. Így a komposztálás segíti a természetes anyagok körforgását, és hozzájárul az erőforrások újrahasznosításához.

Fenntartható Hulladékkezelés és Komposztálás:

A fenntartható hulladékkezelés az erőforrások és hulladékok kezelésének módszere, mely a környezeti hatások minimalizálására és a társadalmi jólét növelésére törekszik. A komposztálás ezen elvárásoknak tökéletesen megfelel, mivel a biológiailag lebomló hulladékokat nem pusztán szeméttelepeken tárolja, hanem értékes komposzttá alakítja át, amely gazdag tápanyagforrás a talaj számára. Így a komposztálás a hulladékok mennyiségét csökkenti, ugyanakkor elősegíti a tápanyagok visszanyerését és a talajtermékenység megőrzését.

A komposztálás a körforgásos gazdaság és a fenntartható hulladékkezelés kulcseleme, amely összehozza a fenntarthatóbb és tudatosabb erőforrás- és hulladékkezelés alapelvét. Az értékes komposzt előállításával nem csupán a biológiailag lebomló hulladékok sorsát alakítjuk át, hanem hozzájárulunk a természeti körforgás fenntartásához és a gazdaság környezettudatosabb működéséhez. A komposztálás, mint a körforgásos gazdaság és a fenntartható hulladékkezelés egyik legeredményesebb megvalósítója, rávilágít arra, hogy a helyes irányba tett lépésekkel tehetünk a fenntartható jövőért.

Lehet hogy már csináltuk, de jól csináltuk? Az alábbi kvízzel ezt mindenki letesztelheti! 

Lendvai Ildikó publicisztikát közölt a Hírklikken: Orbán Viktor lehet hogy megőrült. Látom magam előtt a fiatal olvasót, aki tátott szájjal mered maga elé, életében először belegondolva abba, hogy a miniszterelnök lehet hogy elmebeteg.

A héten nem ez az első hír, ami alapján akár 1999-ben is lehetnénk.

Háború van a szomszédban, pipa.

A liberális párt drogliberalizálna, pipa.

A Fidesz lehet hogy besorozná a fiatalokat, pipa.

Budapest dugói fölött remek ötleteket dobnak be a megmondók, pipa.

Rammstein koncert, pipa.

Az infláció napi téma, pipa.

Ezzel a kormánnyal nem leszünk méltók az EU tagságra, pipa.

Pintér Sándor miatt pánik van, pipa.

Kövér László miatt pánik van, pipa.

Orbán megőrült, felpróbálta a Szent Koronát, megverte a feleségét, és két napja nem látta senki, biztos Grazban gyógykezelik. Pipa.

Nem volt amúgy rossz év. Ismerős, mint bármelyik tetszőleges Lendvai publicisztika az elmúlt 24 évből. Hazatértünk. 

Magyarországon kerül megrendezésre 2022. május 19-én és 20-án a CPAC (Conservative Political Action Conference), amely a világ legnagyobb konzervatív találkozója. De mi is ez a rendezvény, ahol Orbán Viktor miniszterelnök, Varga Judit igazságügyi miniszter, Candace Owens aktivista, író, Szánthó Miklós az Alapjogokért Központ főigazgatója, Vaclav Klaus volt cseh elnök és miniszterelnök, Tucker Carlson amerikai tévés személyiség (és még sokan mások) tartanak beszédet? Miért lényeges, hogy itt, Budapesten kerül megrendezésre?

A konferencia 1974-ben indult el, az American Conservative Union és a Young Americans for Freedom alapításával, ahol Ronald Reagan későbbi amerikai elnök mondott nyitóbeszédet. Ez alapvetően egy Republikánus seregszemle, ahol fontos politikusok szólalnak fel.  Az elnökaspiránsok, adott esetben az elnök vagy más feltörekvő politikusok képesek meghatározni a párt jövőbeli céljait, megfogalmazni cselekvési terveket. Választási vereségek, válságok esetén az amerikai konzervatív mozgalomnak is iránymutatásra lehet szüksége, van, hogy ők is inspirációra szorulnak.

A 2020-as választással Donald Trumpot leváltotta Joe Biden, aki eléggé kétes eredményeket tud felmutatni a félidős választásokhoz közeledve. Az amerikai demokrácia szerves része, hogy folyamatosan választások vannak, állandóan felfrissül a politikai rendszer. Nálunk időközi választás csak ritkán van, azok sem nagy volumenűek, Amerikában viszont más a helyzet. Az USA-ban mondhatni több penzum van: a szenátorokat hat évre, a képviselőket két évre választják. A szenátorok körülbelül egy harmada kétévente mindig megméretteti magát, hogy megválasszák. Nagyon úgy néz ki, hogy idén ősszel a Demokraták a törvényhozó hatalmi ág mindkét házát elveszíthetik. A Kongresszus, azon belül is a Képviselő Ház és a Szenátus jelenti az elnök motorját, ha látványos eredményeket akar elérni.

Az elnöki rendszerben érvényesül leginkább a hatalomszétválasztás elve, az elnök nem felelős politikailag (csak jogilag) a két ház felé, hiszen közvetlenül választják meg a választók az elektorokon keresztül. De ez a függetlenség egy nagy egymásrautaltsággal is jár: hogy valamiből törvény legyen, ahhoz sokszor kellhet a két ház beleegyezése. Amerikában ugyan nem olyan jelentős a pártfegyelem, mint itt Európában, de azért már ott is kevésbé jellemző az „átszavazás”, a másik oldal javaslatainak a támogatása. A Republikánus többség pedig borítékolhatóan nem fog megszavazni semmilyen elnöki kezdeményezést. Azonban a Demokraták szembesülhetnek azzal, hogy nem elég a trumpozásra alapozni az országos politikát. A volt elnök tweetelési szokásaival való riogatás már nem mozgatja meg a választókat.

A Republikánusok szakadatlanul vágják Biden fejéhez az infláció tényét, a déli határ nem megfelelő védelmét, illetve a progresszív liberális identitáspolitikáját. Ők országos szinten akár 2,5%-kal jobb eredményeket produkálnak a Demokratáknál a közvéleménykutatásokon. Ron DeSantis egyre erélyesebben lép fel a szülök jogaiért, ami a gyermekeik szexuális edukációját illeti, akár ő is lehet a következő elnökjelölt. Nem lehet azt mondani, hogy rosszul állna a Republikánusok szénája.

De akkor mégis, miért hozzák ide a CPAC-t? Miért pont Magyarországon rendezik meg és miért nem mondjuk Hollandiában? Mi keresnivalója van a legjelentősebb konzervatív találkozónak Budapesten?

Ki kell emelni, hogy ez az első CPAC, amit Európában rendeznek. Az, hogy Magyarországon rendezik, szimbolikus jelentőséggel bír. Ez egyfajta elismerés a magyarországi konzervatívoknak, hogy sikeres, amit csinálnak érdemes tanulni tőlük, még az amerikaiaknak is. Mutat egyfajta nyitottságot a tengerentúliak részéről, hogy mi folyik itt. Értelemszerűen a különböző pártcsaládok kapcsolatban állnak egymással, megosztják egymással gondolataikat, észrevételeiket, véleményezést kérnek. Ahogy a Szocialista Internacionáléba sem a lábukat lógatni járnak a szocialista pártok, de ez a Liberális Internacionáléról is elmondható. Van olyan is, hogy felkérik egymás szakértőit, hogy vezessék a kampányukat, adjanak tanácsot a politikusaiknak. Ilyen volt Arthur J. Finkelstein is, aki 2008-tól volt a Fidesz tanácsadója haláláig.

Azonban eddig nem volt jellemző, hogy a „nagyok” jöttek volna el a „kicsikhez”. Orbán Viktor és a Fidesz az áprilisi választáson a vártnál sokkal nagyobb győzelmet aratott. Ilyen sokan még nem szavaztak a rendszerváltás után egy politikai erőre sem, a 2010-es földindulásnál is nagyobb volt az olló a két oldal között. Orbán Viktort nem hallgatta meg az Európai Néppárt, nem voltak kíváncsiak a gondolataira, hogy hogy lehetnének újra sikeresek. Azóta külön utakon is járnak. Azonban úgy tűnik az amerikai jobboldalt érdekli az orbáni recept, hogy hogy kell választást nyerni, ami nem szívügye az európai konzervatívoknak…

Amerikában az identitáspolitika, az „eltörlés kultúra” elleni küzdelem, a hagyományok védelme, a keresztény értékek továbbadása, a határvédelem van a konzervatívok fókuszában. Nagyon úgy tűnik, hogy érdekli őket, hogy a magyar konzervatívoknak mi a véleménye ezekről a kérdésekről.

Milyen hatással van az orosz-ukrán háború Kínára? Kína már korábban számolt a háború bekövetkeztével, mint ahogy a Nyugat fel tudott volna eszmélni? Van konkrét kínai stratégia a háború kezelésére? Hogyan tudja összeegyeztetni Kína az oroszokkal való szoros kapcsolatot és a Nyugat felé nyitást? Salát Gergelyt, Kína-szakértőt, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját kérdeztük. 

Ahogyan 2020 óta megszoktuk, a Covid-járványnak mindig van egy lecsengése a nyár közeledtével, azonban Kínában városokat zártak le, például Sanghajt. Ennek mi az oka, illetve tényleg szükség van ekkora lezárásokra Ön szerint?

Kínában másképp zajlott a COVID-19 járvány, mint nálunk, tehát nálunk volt első hullám, meg második hullám, meg harmadik, meg negyedik. Kínában csak első hullám volt, utána bevezették a zéró-Covid politikát, ami azt jelentette, hogy egyrészt kívülről elszigetelték az országot, rendkívül nehéz bejutni, hogyha valaki Kínába akar menni, akkor hogyha egyáltalán hozzá tud jutni repülőjegyhez, akkor is a legkülönbözőbb teszteket kell már repülőgépre szállás előtt elvégezni, aztán utána teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív, illetve hogyha pozitív lett, akkor föl se engedik, de egyébként teljesen mindegy, hogy negatív lett a tesztje, három hétre karanténba teszik, és ezért nagyon kevesen vállalták a Kínába való utazást,

tehát kívülről lezárták az országot, hogy ne lehessen visszavinni a vírust, belülről pedig, hogyha mégis felüti a fejét valahol a fertőzés, akkor azt a várost, vagy kerületet, vagy lakónegyedet, vagy akármit, azonnal lezárják, tömeges teszteléseket hajtanak végre, és akkor se ki se be egész addig, amíg nullára nem esik le az adott helyen a fertőzöttek száma.

Ezért nem volt második meg harmadik hullám, hanem ilyen lokális kitörések voltak, néhány tucat vagy néhány száz fertőzöttel, gyakorlatilag halálos áldozatok nélkül, és ez egészen mostanáig tartott, amíg meg nem jelent Kínában az omikron változat. Elsősorban Sanghajban, de egyébként máshol is vannak kisebb jelentőségű városokban ilyen fellángolások. Úgy tűnik, hogy ezt a zéró-Covid politika nem tudja megfogni, de azért próbálkoznak vele. Úgy tűnik, hogy a vírus az megváltozott. A politika, a kínai kezelési módszere a járványnak pedig nem változott meg, és ezért láttunk ilyen anomáliákat.

Igen, erre szerettem volna rákérdezni, hogyha ez a zéró-Covid stratégia bevált Kínánál, nyilván az omikronnál egy másik eset zajlott, de hogyha ez egyébként hatékonyabb, mint a más államok által felépített Covid-stratégia, akkor a kínai példát Ön ajánlaná esetleg más államok számára? Érdemes lenne átvenni?

Én nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek is javasoljak. Itt a nyugati országok hoztak egy kalkulációt, kiszámolták, hogy hány ember fog meghalni bizonyos szintű nyitásnál, és azt mondták, hogy megéri az adott haláleset az adott szintű nyitást. Nyugati országok, meg egyébként nem csak a nyugatiak, hanem

a világ országainak a többsége egész egyszerűen beáldozta az időseit, meg a betegeit, mert nekünk fontosabb volt, hogy elmenjünk Horvátországba nyaralni, meg kocsmázhassunk, meg egyebek.

Meg nyilván azért nem csak erről volt szó, hiszen azért a lezárásnak nagyon súlyos következményei voltak munkanélküliség, elszegényedés, pszichés problémák tömeges megjelenése, satöbbi. Tehát ez egy nagyon komoly, már-már filozófiai döntés, hogy akkor mi az az áldozatszint, ami még megengedhető. Erről így nem nagyon beszéltünk, de azért a kormányok ilyen vagy olyan megfontolások alapján kiszámolták, hogy mi az a szint, amit a társadalmak még elviselnek lezárásban, illetve halottszámban, és ott próbáltak egyensúlyozni.

A kínaiak egész eddig nem ezt csinálták, ők nem matekoztak, hanem ők azt mondták, hogy ők nulla áldozatot akarnak. Ehhez természetesen rengeteg, hát más jellegű áldozatot kellett hozniuk.

Tehát azért, amikor az embert bezárják x hétre a saját lakásába, az nem nagyon kellemes. Nyilván a kínaiak, az egy nagy ország, tehát ott sose kellett az egészet az első hullám óta lezárni, tehát ott megtehetik, hogy egy-egy várost ilyen módon teljesen lezárnak, és ehhez egyébként egészen a legutóbbi időkig a kínai társadalom is asszisztált, mert ők se akarják a nagymamát beáldozni.

Igen, de egyébként ehhez hozzá kell tenni, hogy azért az ázsiai országokban van egy elég különböző attitűd, akárcsak a megfázáshoz, ott egyértelmű, hogy húznak maszkot. Magyarországon, hogyha valaki maszkkal száll fel, akkor úgy néztek rá, mint egy leprásra. Tehát ott már megvolt ez a kultúra. 

Így igaz, és nemcsak a maszkviselésben, hanem általában a fertőző betegségekkel való hozzáállásban, és ezért mások az ázsiai, kelet-ázsiai országok, Kína is. Kínának nagyon rossz tapasztalatai vannak a különböző járványokkal és valószínűleg a kínaiaknak a génjében vagy a kultúrájában benne van az, hogy fertőző betegségekkel nem viccelünk, mert nagyon komoly következményei lehetnek. Tehát egy rendkívül túlnépesedett régióról van szó. Kína is, meg a szomszédos országok is rendkívül túlnépesedettek, mindig is azok voltak, ráadásul régen az életszínvonal, az egészségi állapot kifejezetten rossz volt, tehát hogyha ott jött egy járvány, akkor '49 előtt ott hevertek a halottak az utcákon, és nem tudom, komplett városok haltak ki, nyilván ez benne van a kínaiakban, hogy ne vicceljenek a járványukkal, mi már itt Nyugaton azért elkényelmesedtünk.

Már egy jó ideje zajlik az orosz-ukrán háború, de kevés szó esik arról, hogy Kína ehhez mégis hogy áll hozzá. Az lenne az első kérdésem, hogy milyen hatással van ez Kínára, a második pedig, hogy esetleg Kína már korábban számított arra, hogy ez be fog következni, és valamiféle stratégiát felállított ennek a háborúnak a kezelésére vagy beavatkozási módokat?

Az utóbbi kérdésre senki nem tudja a választ, valószínűleg néhány tucat ember van a világon, aki pontosan tudja, hogy mi hangzott el Vlagyimir Putyinnak és Hszi Csin-pingek a csúcstalálkozóján, amit a téli olimpiának a nyitónapján tartottak. Február 4-én, ha jól emlékszem, volt egy csúcstalálkozó, ezután kiadtak egy közös nyilatkozatot, de az, hogy ezen a találkozón, vagy ez előtt valamilyen módon Oroszország tájékoztatta-e Kínát, Hszi Csin-pinget arról, hogy meg fogja támadni Ukrajnát, ezt nem tudhatjuk. Ezt majd talán 50 év múlva, hogyha éppen nem lesz titkos a levéltári, vagy nem lesznek titkosak a levéltári adatok Pekingben vagy Moszkvában, akkor esetleg ki tudják bogarászni a történészek, de nincs módunk, hogy ezt megtudjuk.

A támadásnak az időzítése arra vall, hogy direkt a pekingi olimpia utánra időzítették az oroszok. Először a két szakadár köztársaságnak, a Népköztársaságnak az elismerését, ez rögtön a záróünnepély utáni napon megtörtént, utána rá három nappal maga a támadás is megindul.

Tehát valószínűleg a kínaiaknak azért mondták, hogy itt lesz valami. Valószínűleg a kínaiak kérték, hogy ne az olimpia alatt, ez ugye egy ókori szokás, hogy olimpia alatt nem háborúzunk, ezt a kínaiak is tudják, meg hát nyilván elvonta volna a reflektorfényt a pekingi téli olimpiáról, hogyha már korábban megindul a háború. Úgy tűnik, hogy ezt a kérést, ha volt ilyen kérés, az oroszok teljesítették ki. De az is valószínű, hogy maguk az oroszok sem tudták, hogy ez egy ilyen elhúzódó háború lesz. Ugye a kínaiaknak is. Ha mondtak valamit, akkor azt mondhatták, hogy a Krím-félsziget annektálásához hasonló gyors akcióról lesz itt szó. Ugye az se tartott két hétnél tovább, kevesebb, mint két hét alatt az lement. Most is valami ilyesmiben gondolkozhattak az oroszok, és talán a kínaiakat is erről tájékoztatták, hogy lesz egy gyors katonai akció. "Nektek ezzel nem kell törődni, ne szóljatok bele, gyorsan túl leszünk rajta."

Kína a kezdetekben nem foglalt egyértelmű állást a háborúval kapcsolatban, most annyit lehet tudni, hogy a kínai állami médiában az orosz álláspont a mérvadó, és az ukrajnai háborúért Amerika a felelős. Mit lehet tudni ezen felül a kínai álláspontról?

A kínaiaknak alapvetően három szempontot kell összehangolniuk a kezdetektől fogva. Az egyik az, hogy az oroszokkal való jó kapcsolatukat meg kell őrizniük. Egész egyszerűen tudják, hogy ha Oroszország végletesen meggyengül, akkor a Nyugatnak a célkeresztje abban a pillanatban Kínára fog kerülni. Tehát Oroszország után Kína lesz a következő, akit valamilyen módon, valamilyen ürüggyel meg fognak szankciózni, vagy próbálnak elszigetelni. Ez tulajdonképpen már eddig is zajlott, hiszen a kereskedelmi háborút, amit még Trump indított Biden se hagyta abba, a technológiai blokádot sem oldották fel. Tajvan körül is kavarnak az amerikai hadihajók. Nyilván amíg Oroszország egy szoros partnerségben van Kínával, addig megoszlik a Nyugatnak a figyelme. Ezért aztán Kínának meg kell őriznie jó partnerként Oroszországot, és létező számításba vehető partnerként is, tehát az oroszokkal nem veszhet össze. A másik szempont viszont az az, hogy 

Kína egész eddig az elmúlt évtizedekben az egyes országok szuverenitásának a fő védelmezőjeként lépett fel, ez a sarokköve Kína külpolitikájának, hogy "nem szólunk bele mások belügyeibe, nem korlátozzuk, nem sértjük meg mások szuverenitását."

"Természetesen ti sem sérthetitek meg a mienket." Akkor erre hivatkozva ítéltek el mindig minden intervenciót, agressziót, egyebeket. Márpedig ebben a háborúban egyértelműen sérül Ukrajnának a szuverenitása, amit Kína is elismert, és Kína egyébként jó kapcsolatot ápolt Ukrajnával is. Ezt a két szempontot nehéz összehangolni, és van még egy harmadik szempont, hogy az egészet úgy kell megúszniuk, hogy a Nyugattal való jó gazdasági kapcsolataik ne sínylődje meg. Tehát, hogy ne okozzon kárt, jelentős kárt a jó nyugati gazdasági kapcsolataiban ez a háború, hiszen Kínának például a kereskedelme, nem is feltétlenül ez a legfontosabb mutató, de ez jól számszerűsíthető, hogy

Kínának a kereskedelme a nyugati országokkal nagyjából tízszerese az Oroszországgal folytatott kereskedelmének, és innentől kezdve neki sokkal fontosabb gazdaságilag a Nyugat, mint Oroszország.

És akkor ezt a három szempontot, hogy egy jó orosz kapcsolat, a jó nyugati gazdasági kapcsolat, illetve az elv, hogy más országok területi szuverenitását nem sértjük meg. Ennek az összehangolása lett a kínai külpolitikának a célja, ami egyébként egy lehetetlen küldetés, tehát most így egyensúlyoznak. Láthatólag az elején zavarban is voltak, hogy mit csináljanak. Aztán egy idő után kialakult egyfajta hármas viselkedés, hármas kommunikáció, hogy otthoni propagandában, otthoni kommunikációban, ahogy Ön is mondta, egy az egyben az orosz álláspontot visszhangozzák, miszerint tulajdonképpen erről a háborúról a NATO, meg Amerika tehet. Tehát hogyha mondjuk csak kínai állami sajtót olvasunk, ott az embernek az az érzése, hogy igazából az amerikaiak bombázzák az ukrán csecsemőket, és nem az oroszok - természetesen kis túlzással. Ezt egyébként a kínai internet népe is jórészt magáévá tette, nekik is ugyanolyan erőteljes Amerika-ellenes érzelmeik vannak. Emiatt a belső kommunikációban muszáj is volt, hogy ráfogják az egészet a Nyugatra, meg Amerikára, meg a NATO-ra, hiszen hogyha itt Oroszországot hirtelen egy agresszornak minősítik, azzal tulajdonképpen Hszi Csin-pingnek az Oroszország politikáját vonják kétségbe, vagy ítélik el, amit nem lehet.Hszi Csin-ping tévedhetetlen státuszban van. Szóval a belső kommunikációban ez megy. A diplomáciai életben már egy sokkal visszafogottabb politikát vagy viselkedést folytat Kína.

Próbál úgy fellépni, hogy "én semleges vagyok, pártatlan vagyok, de nagyon szeretném, hogy béke legyen, úgyhogy hajlandó lennék közvetíteni, próbálom rávenni a feleket, hogy üljenek le tárgyalni."

"Az ENSZ-ben sem nem állok ki nyíltan egyik fél mellett sem," tehát például tartózkodott a különböző Oroszországot elítélő nyilatkozatoknál a szavazástól. Egyfajta konfliktus felett lebegő, esetleges közvetítőként próbál eljárni, tehát itt már egyáltalán nem áll bele az orosz álláspontba, hanem próbálja magától eltolni az oroszokat. Harmadrészt pedig a gyakorlati segítségnyújtás terén meg azt látjuk, hogy

igazából nem nagyon történt eddig semmi Kína és Oroszország között, tehát az, amire mindenki számított, hogy a kínaiak fogják az oroszokat ellátni kajával, meg felvásárolják a gázukat, meg az olajukat, meg egyebüket, ez nem valósult meg.

Még a háború előtt kötöttek néhány kiterjedt gázszállítási megállapodást, de egyébként a kitörése óta egyetlen nagy üzletet sem kötöttek a kínaiak az oroszokkal, és miközben bejelentik, hogy nem csatlakoznak az Oroszország-ellenes szankciókhoz, egyes kínai cégek így szép lassan leválnak, felfüggesztik az orosz kapcsolataikat. Úgyhogy itt is ilyen hármas viselkedést követnek a kínaiak.

Az orosz-ukrán háborúnak milyen hatásai voltak/vannak a kínai gazdaságra, ha vannak egyáltalán?

Van természetesen. A legutóbbi szám talán az, hogy napi félmilliárd dollár plusz költsége van Kínának a megemelkedett energiaárak miatt, tehát ha február 24-ei áron szerzik be a gázt meg az olajat, akkor megspóroltak volna naponta félmilliárd dollárt. Ez persze változik, tehát komoly anyagi terhet jelent nekik, illetve ami a jövőben komoly anyagi terhet jelenthet, az a szankciók vagy a másodlagos szankciók, hogy Oroszországot sújtó szankciók esetleg Oroszországgal vagy orosz cégekkel kereskedő kínai cégekre is kiterjedhetnek, ezért is igyekezek önként bizonyos kínai cégek visszavágni az orosz kapcsolataikat, hogy nehogy ilyen szankciók érjék őket. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy azok a rémálmok, hogy majd a kínaiak ilyen nevető harmadikként hatalmas pénzeket fognak kaszálni ezen a háborún, ezek valóra váltak volna. Aztán persze nem tudhatjuk még, hogy mit hoz a jövő.

Ön szerint lenne olyan katalizátor, ami azt eredményezné, hogy Kína bármilyen formában beavatkozik a háborúba, és hogyha igen, akkor mi lenne az?

Kína nagyon próbálja távol tartani magát a háborútól. Én nem is nagyon tudok elképzelni olyasmit, hogy Kína katonailag bármilyen módon beavatkozzon, akár csak fegyverszállításokkal is. Ehhez valami olyan provokációnak kéne érnie Kínát, ami elképzelhetetlen, de akkor meg nyilván inkább a saját háborúját vívná, és nem az oroszoknak segítene. Az amerikaiak egyszer megszellőztették, hogy az oroszok fegyvereket kértek a kínaiaktól, és a kínaiak szállítottak is nekik, de aztán ez így elhalt, tehát ez egy ilyen puhító stratégia volt egy fontos amerikai-kínai tárgyalás előtt, hogy a tárgyalás délután volt, így délelőtt ezt megszellőztették az amerikaiak, de semmivel nem tudták alátámasztani, semmi nyomát nem látjuk annak, hogy a kínaiak fegyvereket szállítanának Oroszországnak. Erre valószínűleg Oroszországnak nincs is szüksége.

Hogy más módon katonailag beavatkozzanak, az meg szinte kizárt, esetleg hírszerzési jelentéseknek a megosztásával, vagy műholdas műholdképeknek a megosztásával.

Ilyenre korábban állítólag már volt példa a második csecsen háborúnál, ha jól emlékszem, de az, hogy aktívan részt vegyenek, az szinte kizárt. Nyilván, hogyha kitörne a harmadik világháború, és aminek Kína is részese lenne, és mondjuk elindulna ott nem tudom, hogy Japán, meg Dél-Korea, meg esetleg Tajvan környékén valami konfliktus, akkor persze természetesen Kína és alapvetően átértékelné a politikáját, de most ebből a konfliktusból szeretne kimaradni.

Akkor Ön szerint elképzelhetetlen a közeljövőben egy teljesen nyílt keleti szövetség a Nyugattal szemben Oroszország és Kína között?

Teljesen nyílt katonai szövetség az az, ami elképzelhetetlen, de hát a szövetségességnek van sok foka. Azért az elmúlt tíz évben az oroszoknak, akik meglehetősen közel kerültek egymáshoz, tehát Hszi Csin-ping és Putyin között, hogyha jól számolom, akkor 38 csúcstalálkozó, vagy ilyen online megbeszélés volt, ugye Covid alatt, az nagyon intenzív kapcsolatokat sejtet. Tehát egyértelműen valamiféle, nem szövetségnek nevezik ezt, hanem átfogó stratégiai partnerségnek.

Nagyon szoros kapcsolat van a két ország között. Ez egyértelműen annak köszönhető, hogy a Nyugat mindkettőjüket a fekete listáján tartja.

Bár ezt a szót így még nem nagyon használták, de azért a gonosz tengelyéhez szokták őket sorolni. Tehát ugye Oroszország és Kína főként gonosz a nemzetközi politikában, megnézünk bármilyen amerikai, ilyen stratégiai dokumentumot, vagy nemzetbiztonsági stratégiát, ott nagy fekete betűkkel ott szerepel Oroszország, meg Kína, mint kihívó, mint ellenfél, mint rivális. Nyilván ezt a kínaiak is, meg az oroszok is érzik, hogy egy óriási nyomás van rajtuk kívülről, és ezért egymásnak vetik a hátukat, és próbálják egymást így vagy úgy támogatni, vagy legalábbis nem keresztbe tenni egymásnak. Ennek vannak konkrét gazdasági eredményei, gázszállítások, kereskedelem jelentősen növekedett a két ország között.

Bizonyos katonai együttműködés is van a kettejük között, meg hát vannak olyan titkos záradékai is valószínűleg a szerződéseknek, amiket nem tudhatunk, de amik egy komoly konfliktus esetére esetleg egy szorosabb és ténylegesen kimondott nyílt katonai szövetség felé vinnék el a két országot.

Ez egyelőre nincsen, tehát nem kötöttek olyan jellegű katonai szövetséget, mint mondjuk a NATO, egymással az országok, de az látható, hogy egymás ügyeit igyekeznek tiszteletben tartani és nem beleszólni abba. Kína is, miközben ugye nyilvánvalóan nem tetszik neki, hogy más ország szuverenitását megsértjük, nagyon határozottan elutasítja azt, hogy ő Oroszországot elítélje.

Amikor kitört az orosz-ukrán konfliktus, sokan gondolták, hogy Kína, kihasználva a nyugati országok körében jelentkezett pánikot, kihasználja a helyzetet és elfoglalja Tajvant. Ez nem következett be, de Ön szerint erre még sor kerülhet a közeljövőben?

Hát, hogy "mi lett volna, ha," azt talán nem érdemes tárgyalni, tehát mi lett volna, ha az oroszok gyorsan győznek.

Az biztos, hogy semmiféle olyan mozgásra Tajvan körül nem került sor, ami arra utalna, hogy a kínaiaknál napirenden lenne Tajvannak az elfoglalása.

Én azt gondolom, hogy ők bölcsek eléggé ahhoz, hogy ne erőltessék a problémának a fegyveres megoldását. Erre egyébként tulajdonképpen ez az orosz-ukrán háború, ez nagyon tanulságos is lehet a kínaiak számára, hiszen láthatják, hogy mi történik akkor, hogyha egy olyan populációt próbálnak úgymond felszabadítani és egyesíteni az anyaországgal, aki nem szereti őket és nem kenyérrel meg sóval várja őket a város szélén, hanem visszalő. Ezt a tajvaniak is megtennék, és ez tanulságos lehet a kínaiak számára is. Ott ugye abból a szempontból nehezebb is a dolguk, hogy itt egy szigetről van szó, tehát oda át kéne valahogy pakolni a kínai hadsereget, az meg nem könnyű. Szóval én azt gondolom, hogy a fegyveres egyesítés az nem szerepel a napirenden.

Folyamatosan ott lebegtetik, 2004 óta egy törvény is van Kínában, miszerint ha Tajvaniak kikiáltanák a függetlenségüket, akkor gyakorlatilag Peking automatikusan, mérlegelés nélkül megtámadja a szigetet. Ez egy eléggé hihető fenyegetés, tehát nem is nagyon feszegetik ezt a kérdést igazából a tajvaniak,

de hát azt is látják a kínaiak, hogy katonailag, ha elfoglalják, jó elfoglalták, és akkor mi van? Akkor ott van egy 23 milliós ellenséges népesség, akit kordában kell tartani, aki jelentősen elamerikanizálódott, aki nagyon nem szeretne a kínai kommunista párt hatalma alatt élni. Ez olyan energiákat emészt, ráadásul a háború az károkkal is járna, tehát hogyha mondjuk a tajvani félvezetőipar megsemmisülne, abból a kínaiak is nagyon rosszul jönnének ki. Tehát olyan terheket jelentene még egy győztes háború is Kínára nézve, amit nincsen különösebb értelme vállalni. Még a tízmilliós Hszincsiang tartományukat is nagyon nehezen tudják kezelni az ottani ujgurok miatt. Sokkal fejlettebb, sokkal tudatosabb, sokkal nyugatosabb. Tajvannak a megszállása és megszállva tartása az elképesztő áldozatokkal járna. Tehát itt én azt gondolom, hogy a kínaiak kivárnak, mert azt gondolják, hogy az idő az nekik dolgozik.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Portréfotó: mandiner.hu

A Kép forrása: nemzetisport.hu

Több mint egy éve, hogy miután Petry Zsolt interjút adott a Magyar Nemzetnek, munkaadója, a Hertha BSC elbocsátotta. Először az interjú korbácsolta fel a közhangulatot, melyet egyesek rasszistának és homofóbnak találtak. Majd elbocsátása után annak jogosságáról folyt vita a különböző politikai oldalú magyar oldalakon és azok kommentszekcióiban. Egyik oldalról vállalhatatlan rasszista gondolatok hangzottak el Petrytől, mások pedig a véleménynyilvánításhoz való jogára hivatkozva védték a kapusedzőt.

Az a bizonyos cikk a Magyar Nemzetnél

Az ügyhöz hozzátartozik még, hogy Petry Zsolt szerint a Magyar Nemzet egyeztetés nélkül változtatott a vele készített interjún, abból konkrét mondatokat hagytak ki. Mindezt Petry a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak (FAZ) nyilatkozta. Minderre a Magyar Nemzet annyit reagált, hogy nekik megvan az interjúanyag hangfelvétele, de azt már nem hozzák nyilvánosságra. Így valószínűleg soha sem tudjuk meg, hogy mit nyilatkozott pontosan Petry Zsolt.

Na, de jogilag most miről is van szó?

A Petry Zsoltot védő oldal szerint Petry csak a szabad véleménynyilvánításhoz való jogával élt, amikor nyilatkozott a bevándorlásról és az LMBTQ egyre terjedő megnyilvánulásairól. A másik oldal viszont azzal érvel, hogy senki nem tehet olyan megnyilvánulást, amellyel sérti munkáltatója gazdasági érdekeit. Vagyis akármennyire szabad is a véleményed, ha az nem egyezik a kenyéradód standardjaival, akkor inkább meg se szólalj. A kettő között az a különbség, hogy míg a munkáltató gazdasági érdekeinek védelme egy munkajogi, a Munka Törvénykönyvében rögzített előírás, addig a véleménynyilvánításhoz való jog egy alapjog, amely mindenkit megillet, még akkor is, ha az a véleményét kifejező személy munkáltatójának nem tetszik. Persze azért ehhez kapcsolódóan meg kell jegyezni, hogy a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jog nem egy korlátozhatatlan alapjog, így nyilván nem lehet a Holocaustot tagadni vagy a kommunizmus embertelenségével egyetérteni, de Petry Zsolt esetében nyilván nem ilyen szélsőséges véleményről van szó.

Jogellenes elbocsátás és óriási per végkielégítésért

A Hertha vezetősége ki is mondta, hogy

Petry nyilatkozata nem összeegyeztethető a Hertha értékeivel

 vagyis meg sem próbálták sportszakmai okokba burkolva megindokolni. hogy miért válnak meg tőle. Ugyanis Petry nem ment bele a munkaviszonya közös megegyezéssel történő megszüntetésébe, így a Hertha kirúgta őt. Aminek a Hertha most megszívhatja a levét, ugyanis Petry beperelte a volt munkaadóját, jogellenes munkaviszony megszüntetés címén. Vagyis az ügyében a fenti jogi kérdés fog dönteni. Így a Hertha, ha bebizonyosodik, hogy jogellenes váltak meg Petry Zsolttól, akár komolyabb összegeket is megfizethet ezért. De Petry Zsolt úgy fogalmazott:

a pénznél is fontosabb, hogy kimondják az igazamat

Azonban maga a felperes is megszenvedi a jogvitával járó kellemetlenségeket, ugyanis így nyilatkozott:

Azt hittük, néhány héttel később el is kezdődik a per, de szeptember elsejére tették. Ilyet még az ügyvédem sem élt meg tizenkét éves praxisa során. Így most újabb fél évig munkanélküli leszek. Ugyanis, a német szabályok szerint, ha bárhol elhelyezkedem, akár csak egy barkácsáruházban, akkor vége a pernek. Rengeteg pénzről van szó. Most ötvenöt éves vagyok, s még tizenkét évem van a nyugdíjig. Ha azt vesszük, hogy a Herthánál határozatlan idejű szerződésem volt, akkor tizenhárom évnyi pénzemre is igényt tarthatok

Így tehát az eset óta munkanélküli Petry Zsolt, egyes beszámolók szerint  felesége tartja el, mivel a fent elhangzottak alapján nem vállalhat munkát És hogy mi az ügy tanulsága? Az az ellentét, hogy a Hertha liberális eszmékre hivatkozva rúgta ki egy munkavállalóját, miközben az pont az egyik liberális alapeszmére támaszkodva járt el.

A párkapcsolatokban egy alapvető fogalom a kötődés fogalma. Kialakulásának következménye, hogy a párunk mellett biztonságban érezzük magunkat. Mellette úgy érezzük, hogy elmondhatjuk neki gondjainkat, hisz ő segítséget és támaszt nyújt mindig. Azonban ez a kötődés nem ugyanúgy tud kialakulni mindenkinél. Hogy miért? Ebben a cikkben erre keressük a választ.

Ebben a korban a kötődés biztosítja, hogy a baba egyáltalán élni tudjon, hisz állandó gondoskodásra szorul. Ez persze nem egy olyan dolog, ami rögtön ki tud alakulni, ez egy hosszabb folyamat: nagyjából kétéves korra tud maximálisan beteljesedni. Kétéves kor előtt jellemző a gyermekre a frusztráltság, ha a gondozó nincs a közelben, ugyanis nélküle egyáltalán nincs meg a biztonságérzete. Még azokkal az emberekkel sem, akiket korábban már látott, sok esetben az apuka sem tudja megnyugtatni, kizárólag az anyuka. Kétéves kor után azonban már a gondozó egy biztonságos bázist nyújt (mindig vissza lehet térni hozzá), viszont egyre távolabb el lehet merészkedni tőle nagy veszélyérzet nélkül.

Ebben a folyamatban különböző kötődési típusok alakulhatnak ki. Ezt Mary Ainsworth vizsgálta csecsemőkkel és az anyukájukkal. A babák abban a szakaszban voltak, amikor a legérzékenyebbek arra, ha az anyukájuk nincs a közelükben. Ki akarta deríteni, hogy a gyerekek között van-e különbség abban, hogy hogyan reagálnak, ha anyjuk otthagyja őket a játszószobában rövid időre. Ezekből a különbségekből derült ki a kötődési típusok különbözősége. Reakciójuk attól függ, hogyan kötődnek az anyához. A legjobb kötődési minta a biztonságos kötődés: ekkor az anya és a baba között biztosított a hatékony kommunikáció – az anya érzékenyen reagál a baba jelzéseire. Ha az anya otthagyja őt, kétségbeesik, viszont az anya visszatérte után könnyen meg tud nyugodni. A biztonságos kötődésben az anya a biztonságot jelenti. A szorongó és elkerülő kötődésnél az anya nem tud megfelelően reagálni a csecsemő érzéseire, így ő kénytelen maga levezetni egyedül a feszültséget például játékok segítségével. Ők is zaklatottá válnak, ha anyjuk otthagyja őket, viszont, ha visszatér, nem keresik rögtön gondozójuknál a biztonságot, elkerülik őket. A szorongó és ellenálló kötődés kialakulása annak köszönhető, hogy az anya nem reagál a baba negatív érzéseire megfelelően, ezért a baba még jobban felerősíti azokat, hogy az anya észrevegye. Ez pedig kis időre sem engedi elfordulni az anyukától, akkor sem, ha még vele van. És csak még feszültebb lesz, ha az anya otthagyja őt. Ismerünk egy rendezetlen kötődési mintát is, ez akkor jelenik meg, ha a baba ellentmondásos válaszokat kap a különféle reakcióira, így már maga az anya jelenléte is félelmet vált ki belőle. Ilyet vehetünk észre például egy bántalmazó családban, ha az apuka rendszeresen bántja az anyukát. Az anya pedig ezekkel a gondjaival van elfoglalva, nem tud megfelelően reagálni a gyermek jelzéseire. Egyszer lehet, hogy szívesen játszik vele, máskor viszont szomorúsága miatt nincs hozzá kedve, nem nagyon törődik gyermekével.

De mindezek hogyan függenek össze a párkapcsolatokkal? Hisz az minimum 10-15 évvel később jelenik meg a gyermek életében, serdülő- és ifjúkorában.

A biztonságos kötődésben a pár megbízik egymásban és kölcsönösen biztonságot nyújtanak egymásnak. Tudják, hogy bizonyos időközökre el kell válniuk, azonban ekkor is megőrzik nyugodtságukat, tudnak önbizalommal boldogulni a világban. Természetesen emellett arra is vágynak, hogy egymás mellett lehessenek biztonságban, de nem esnek kétségbe egymástól távol sem. Ha valaki párjához szorongóan és elkerülően kötődik, akkor nagyon nehezen viseli el, ha egymástól távol vannak, viszont, ha visszatér, elkerüli párját, hisz erősen emlékszik, hogy otthagyta. A szorongó és ellenálló kötődéssel rendelkező ember már akkor is szorong, ha párjával együtt vannak: tudja, hogy majd el kell válniuk, és fél a helyzettől. A rendezetlen kötődésű nő vagy férfi pedig a párját nem szeretné közel engedni magához, nem szeretne bízni benne. Ugyanúgy elfordul tőle. Már kiskorában azt tapasztalta, hogy nem értik meg, hogy neki egyedül is boldogulnia kell, mert nem mindig kap segítséget.

Akkor a legideálisabb, ha mindketten biztonságosan kötődünk. Azonban az már igen komoly nehézséget jelenthet párunknak, ha gátat építünk magunk közé, vagy az ellenkezője: túlságosan is függünk tőle, nem hagyjuk levegőhöz jutni. Viszont a jó hír, hogy bár viszonylag állandó a kötődési típusunk, tudunk rajta változtatni. Egy párterápia (érzelemfókuszú párterápia) vagy egy terápia sokat segíthet nekünk ebben, és így nem lesz olyan nehéz dolgunk mostani vagy jövőbeli kapcsolatainkban.

Tehát a gondozóval való korai tapasztalataink, kötődésünk meghatározza azt is, hogyan viszonyulunk párkapcsolatainkban a másikhoz. Ne ijedjünk meg akkor sem, ha nehézségeink vannak párkapcsolatunkban, ahogy a gondozóval való kötődésben is voltak és vannak! Van rá megoldás, keressük meg azt!