Reaktor

Miben különbözik a színpad és a film világa? Mire jó a színpadi csönd? Hogyan reagál egy színész, ha a nézőtérről szólnak oda neki, hogy „Most légy okos, Domokos!”? Podcast Balázs Péter színművésszel.

Hát, mint fiatalember, aki elhatározza, hogy valami szeretne lenni, annak ez nem nehéz, hanem egy izgalmas feladat. A Színház- és Filmművészeti Főiskolának, ami most már színházi és egyetemi rangra emelkedett, de akkor még főiskola volt, annak az én időmben három felvételi vizsgája volt, tehát három bizottság előtt kellett az embernek a vélt képességeit megmutatni. És utána még volt két beszélgetés az akkori, mondjuk így, diktatórikus időkben, egy ilyen politikai véleményformáló, de egészen primitív dolog.

Az egyik osztálytársam később mesélte, hogy tőle azt kérdezték, hogy mi a különbség a szocialista rendszer és a kapitalista között, és azt mondta, a szocialista jó, a kapitalista rossz. Átengedték.

Szóval ilyen primitív volt, de igazából a hangsúly azért mégiscsak azon volt, hogy el tud-e az ember elmondani egy monológot vagy egy verset, én például egy énekkel is készültem, emlékszem, gitároztam akkor elég jól, egy kis zenekarunk is volt, és gitárkísérettel énekeltem egy ilyen virágéneket, hogy „nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni”, és ez annyira megfogta az akkori bizottságot, hogy tetszett nekik, és tovább engedtek. És akkor bekerültem a főiskolára. Szinetár Miklós lett az osztályfőnököm, akinek éppen tegnap ünnepeltük a 90. életévét. De visszatérve a főiskolai évekre, a nehézségekre, a különböző rostavizsgákra, és a négyéves, akkor négyéves főiskolai oktatás végén szabadult az ember, és végre a színházba került, aki oda került. Harmadévtől én a Nemzeti Színházban kisebb szerepeket játszottam már, és utána pedig a Veszprémi Petőfi Színháznak a tagja lettem négy évig, onnan szerződtetett aztán Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója, és akkor ott töltöttem huszonöt esztendőt.

Aztán mikor már úgy éreztem, hogy elég volt, akkor volt egy csodálatos tizennégy évem szabadúszóként, akkor mindenhol játszottam, rendeztem, meg írtam mindenféléket, és akkor jött egy felkérés a Szolnoki Szigligeti Színházba, hogy az igazgatói feladatot lássam el.

Azt megpályáztam, megnyertem, és 14 évig voltam ott az igazgató. Most tavaly június 30-án járt le a szerződésem, és nem akartam már megújítani, és azóta, hát, már régóta nyugdíjas vagyok, de azért a pálya figyelése és a művelése mellett. 

Említette, hogy Szinetár Miklós volt az osztályfőnöke. Pályakezdőként volt mentora, akár Szinetár Miklós?

Nem igazán, nem volt. Szóval voltak olyan fiatal társaim, akiket nagyon megszeretett egy-egy tanár, főleg ugye a színház igazgatói azok, amelyek az embernek, hogy is mondjam, a sorsát el tudják dönteni. Énnekem nem volt, tulajdonképpen a vizsgaelőadásom után jött Pethes György, akivel nagyon jó barátságba kerültem aztán Veszprémben. Rendező volt, egyébként a Nemzeti Színházban is rendezett, és látott a vizsgaelőadáson, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem odajönni. És mondtam, hogy jó. Akkor igazából még nem tudta az ember, hogy kivárjon, ne várjon.

Szóval ez egy konkrét ajánlat volt, elfogadtam, és nem bántam meg, mert nagyon-nagyon sok szép szerepet játszottam, vagy húszat ez alatt a négy év alatt, és főszerepeket is, és olyanokat is, amik az alkatomtól teljesen távol állóak voltak.

Szerelmes, meg hős szerepek. Inkább karakterszínészi formám volt, de ezek nagyon jó tanulóévek voltak, és akkor már a Vígszínházban Várkonyi, amikor leszerződtetett, akkor már azért egy olyan háttérrel, hogy is mondjam, színészi háttérrel rendelkeztem, hogy ez nagyon tetszett az akkori bíráló bizottságoknak meg a közönségnek. Volt benne egy kis fanyarság, egy kis bátorság, egy kis szemtelenség. A Vígszínház nagy volt, és hát hosszú éveken keresztül ott sokat-sokat játszottam, és jól is éreztem magam.

Ön ezt anno hogyan tanulta? Mindig jött egy pozitív visszajelzés, hogy ezt jól csinálja? Hogyan kell színészetet tanulni?

Szerintem nem igen lehet ezt tanulni. Gyakorolni lehet. Ha minél több feladatot kap az ember, most tegyük fel, hogy egy átlagos képességű vagy tehetségű emberről van szó, nem különösebben kiugró, akkor, hogyha sok szereppel van ellátva, akkor egy idő után felfedezi a kollégák és az idősebb kollégák által segítve a színpadnak azokat a lehetőségeit, amikkel ő élni tud. De ha már erre sincsen neki tehetsége, akkor a futottak még közé kerül. Van aki meg nagyon ambicionálja ezt a pályát, és minden részében szeretne részt venni, én ezeket szeretem, én magam is ilyen voltam, hogy minden alkalmat megragadtam arra, hogy képezzem magam, akár önképezzem magam, de figyelve azokat a művészeket, akik akkor topon voltak, és nagy művészeknek tartjuk talán még most is őket, nem utánozni, hanem ez teli van olyan kis „kellékekkel”. Olyan dolgokat csinálnak a színészek, hogy tudnak egy bizonyos hangulatot, egy bizonyos érzelmet kifejezni, és sok esetben, tehát az ember,

mikor egy Páger Antal, meg egy Sulyok Mária, és itt a férfi és a nő nem számít, hanem a színészete számít, mellett inaskodik, akkor onnan sok minden olyan dolgot el tud lesni, például a pálya szeretetét, alázatát és ugyanakkor, hogy hogy kell bizonyos dolgokat megjeleníteni a színpadon,

amelyet a főiskolán lehet tanulni, meg meg lehet tanulni azon kívül is, de igazából csak a színházban érik színésszé egy ilyen foglalkozást űző fiatalember.

Ön hogyan készül a szerepeire? Van valamilyen színjátszási technika, amit használ?

A folyamatosság nagyon sokat számít. Amikor a főiskolára bekerültünk, akkor helyzetgyakorlatokat csinálutnk. Ülünk és beszélgetünk, de nincsen mikrofon, és akkor eljátsszuk, hogy most egy ilyen interjú készül. És akkor ott a tanár megfigyeli, hogy mire érzékeny az ember. Végtelenül fontos szerintem a beszéd, ami most eléggé el van hanyagolva a pályánkon, és ez nem, hogy is mondjam csak, ilyen régi stílus, hanem muszáj a narratívát megérteni a közönségnek. Mert lehet, hogy ez egy színes, hangos dolog, da a színésznek, azon kívül, hogy ezt érthetően előadják, azon kívül feltétlenül szükségeltetik, hogy egy kicsit értelmezhetően beszéljenek. Most nekem négy kisfiú unokám van. A legnagyobb az most lesz 14 éves. És csodálattal nézem, hogy a harmadik unokám, Vili úgy olvas, hogy teljesen világos neki, hogy mit akar mondani. Most persze nem egy ilyen komplikált szövegre gondolok. Ugyanígy a színészeknek is ki kell bányászni azt a próbák során, hogy miről szóljon ez a jelenet, vagy mi ennek az értelme. Mert akkor érti meg a közönség is azt.

Lehet bukfencelni, meg elesni, meg nótázni, meg mindenféle dolgot lehet csinálni a színpadon, de azt nem lehet kihagyni, hogy érthető legyen maga a cél is, hogy mit akar elmondani, tegyük föl, egy rendező, hogy értelme legyen annak.

Természetesen ez az embereket és a művészeket mindig is nagyon feszegette, hogy mit akar csinálni, hiszen a képzőművészetben láthatjuk, hogy egészen realista festőből, hogy lesz egy avantgárd művész, és Picasso élete is egy eklatáns példa erre. Szóval az nagyon fontos, hogy a beszédjét az embernek megértsék, és el tudja narrálni és mondani azt, olyan hangon és olyan közvetlenséggel, de ugyanakkor érthetően, amiről egy színdarab szól és nem kell mást kitalálni, hogy másról szóljon. Visszatérve, hogy hogy készülök. Nekem a baráti keresztanyám, már úgy értem, a szüleimnek barátja volt, Kiss Manyi nevezetű színművésznő, aki a Madách Színházban dolgozott, tőle is megkérdezték ezt, és azt mondta, hogy „én megtanulom a szerepet”. De én is tulajdonképpen úgy vagyok, hogy megtanulom a szerepet. Szóval nincsenek ilyen önmagam iránti elvárások, hogy ezt utána olvassam. Egyáltalában, hogy is mondjam, utána lehet természetesen olvasni, de hamarabb utána kell olvasni. Tehát egy általános műveltség egy színész esetében végtelenül fontos. Tehát, hogy hol keresse azokat, hogy az összefüggéseket meglássa. Könnyű néha eltalálni fiatalemberként, alkatilag, mit tudom én, egy fiatal hős szerepét, és nagyszerű is lehet benne. Csak aztán jönnek utána a következők, következők és következők, és mikor már azt mondhatja az ember, mint én is, hogy huszonkét éves koromban végeztem el a főiskolát, és most hetvenkilenc leszek, és ezt mind a színpadon töltöttem, azért ez hosszú idő. És ebben a hosszú időben egy bizonyos átlagszintet hozni, ami nem alacsony, nem azt mondom, hogy ilyen még nem volt, de azért egy meglehetősen jó szintet, az egy feladat, az egy jövőkép, hogy én akarom, és fejlődöm.

A fiatalok behozott dolgaiból is természetesen egy csomó mindent felhasznál az ember, mert új környezet, új világnézet, új mindenféle, attól nem lehet mentes a hajlott korú színész sem. Vagy ha mentes, akkor menthetetlenül eltűnik, mert nem tudja a korát megérteni, és akkor az se tudja őt. 

Akkor beleéli magát a szerepekbe.  

Az természetes, hogy az ember a szöveget megtanulja, és természetes, hogy úgy tudja, mint ahogy én ma is még tudom azokat, ha felidézik, nem azt mondom, hogy mindig eszembe jut, amit fiatal koromban játszottam, de akár klasszikus, akár kortárs szerepeket. Mert volt már olyan, hogy ugyanazt a szerepet rám osztották húsz év múlva, és az első pillanatban, mikor olvastam, tudtam, hogy hát most ezt kell csinálni. És mondom, milyen könnyen tanuló vagyok. Kiderült, hogy már játszottam, és el volt bennem raktározva valahogy.

Igen, az természetes és állandóan gyakorolni kell, hogy ne legyenek benne olyan dolgok, amelyek gátolják az embert a folyamatos játékban, de igazából a szöveget úgy tanuljuk meg, hogy a próbák során különböző cselekvéshez kötjük,

mert akkor rögzül az, hogy én ide leülök, és itt van előttem egy mikrofon, akkor azt mondom, hogy tessék, parancsoljon, kérdezzen, mert egy interjút készítünk. Hogyha innen föl kéne állnom és ott van az ajtó, akkor azt kigyakoroljuk, hogy most ezután „bocsásson meg egy pillanatra, hogy kimegyek az ajtóhoz, mert el kell mennem valahova”. És így az ember természetesen hozzáköti azt a színpadi szöveget, és a lehető legtermészetesebb módon belemegy a fejébe. Ha nem megy bele a fejébe, hát az a nagy baj. Az mondjuk olyan dolog, mint hogyha egy sebészorvosnak remeg a keze, és akkor nem tud operálni. De azért ott vannak a segítő dolgok, ott van a súgó, aki ilyenkor segít, de a súgó elsősorban a tanulásnál segít, tehát amikor próbálunk, még nem tudjuk a szöveget, mert nem otthon magoltuk be, hanem ott van, és akkor ő előre elmondja, és utána is belemegy a füledbe, és akkor tudod, kötöd ahhoz a mozgáshoz, ahhoz a környezethez, és akkor megfogod a széket, arrébb viszed, vagy kinyitod az ablakot, vagy nem tudom, hát ami belefér ebbe, és akkor mondom ezt vagy azt. Olyan érdekes volt, játszottam a Molnár Ferenc Delila című színdarabját. Én is rendeztem, a főszerepét is én játszottam, és az Óbudai Társaskörben nyáron ment ez, vagy tízszer, hússzor, vagy nem tudom, egy nyáron, és éveken keresztül játszottuk, de olyan közel ültek, sokkal közelebb, mint most maga hozzám, mert annyi ember jött, és mivel betettek még székeket, és a kolléganőm így háttal volt a közönségnek, amikor közli velem, hogy hiába szerettem én bele a kenyeres lányba, nem fogja odaadni. Azt mondja, menjek el, menjek a lánnyal el, de a közösen nyert pénzt egy osztályos sorsjátékon adjam neki oda, és ezen nekem leesik az állam, hogy most akkor hogyan tovább? És ennél tartottunk, amikor mondja, „Hát add nekem a takarékkönyvet!” És erre ott velem szemben egy néző azt mondta, „Most légy okos, Domokos!”

Annyira beleélte magát, hogy kiugrott ez a száján, és ilyenkor általában az ember elmosolyodik, vagy elneveti magát, de egyáltalában nem nevettünk ezen, mert olyan koncentrációt követel egy ilyen közel ülő közönség előtt való színészi játék, hogy abba az nem fér bele.

És nagyon tréfás, meg vicces, meg én szeretek poénokat mondani, még előfordult, hogy színpadon is, de ez egy nagyon komoly dolog, és egy nagyon nagy koncentrációt követel, és ez benne a jó, meg a szép többek között. Izgalmas, szép pálya ez. 

Szokott izgulni?

Természetesen, hogyne. Elképzelheti, hogy ha ilyen nagy, híres, neves, sokat látott, közönség által bálványozott színészek közé bekerül az ember, azért csak szorong egy kicsikét, nem? Minthogyha valamelyik jó futballcsapatba beállna, az megnézi, hogy hogy veszi át a labdát. És az volt a csodálatos a Vígszínházban, hogy ezek az emberek úgy közeledtek hozzám, de másokhoz is, minthogyha társak, minthogyha egyenrangúak lennénk. És nem úgy segítettek, hogy te, jaj, ne azt csináld, hanem valami láthatatlan módon. És aztán ezt én megéreztem később, mikor igazgató lettem, én is pontosan ugyanezt csináltam, hogy olyan hangulatot teremteni a próbák alatt, hogy az ember felszabaduljon, és ne szégyellje azt a dolgot, hogy most már sírni kell, vagy kiabálni, vagy egyáltalában válaszolni, vagy válaszoljak-e, hogy hagyjon magának időt arra, hogy a gondolat megfogalmazódjon benne. A fiatalemberek gyorsan elmondják a szöveget, gyorsan kimennek a színpadról. Nem a csönd, a feszültség.

Most direkt tartottam szünetet egy kicsit, az nagyon-nagyon fontos, mert végtelenül színessé és izgalmassá tesz akár még egy közepes színdarabot is.

Mindenesetre az izgalom nem múlt el, a feszültség, a lámpaláz, hogyha így mondják. Természetesen az ember már a sok gyakorlás miatt tudja azt, hogy ideges, de mikor belép a színpadra, akkor ez feloldódik, mert a színpadon már egy kigyakorolt dolgot reprodukálunk, és arra koncentrálunk, nem pedig arra, hogy izzad a tenyerem, de nem múlik el. 

Most nyáron részt vettem egy szerepben. Mindenki fiatalabb volt és mindenki tisztelettel nézett felém. Közben nem akartam nekik megmondani, hogy én úgy be vagyok tojva. Nagyon fura, amikor elmúlik egy bizonyos idő, és jön egy teljesen más generáció, meg még egy újabb, meg még annál is újabb, és aki csak hírből ismeri esetleg az embert, akkor hát azoknak is illene megfelelni. Igen, mindenkinek igyekezzen az ember megfelelni, és ehhez hozzátartozik az úgynevezett lámpaláz is, ami serkenti a színészetet, úgyhogy az velem marad.

A próbákhoz képest azért az előadáson mégiscsak több száz ember nézi. Ezt a tényezőt ki kell zárni?

Hát kizáródik. Mert ugyan le lehet így nézni mondjuk egy nagy színházban, vagy egy kicsiben is, bár sötét van a nézőtéren, de azért az a fény, ami a színpadon van, lejön és le lehet nézni. De nem szerencsés, mert ha valaki ásít egyet, vagy nem tudom, megnézi a telefonját, üzenetet kapott, az elvonja a figyelmet. Tehát nem kell. Természetesen vannak olyan előadások, meg olyan szerepek, amelyben kibeszél az ember a nézőknek, hát akkor nézi, a szemébe tud nézni, de akkor az olyan, mint egy, hogy mondjam, illuzionista, vagy aki az egész közönséget, hogy is mondjam, a markában tartja. Volt egy ilyen híres bűvész, vagy hát ilyen illuzionista, aki úgy szedte össze a delikvenseket, akiket aztán fölhívott a színpadra, hogy egy nagyot üvöltött és összecsapta a tenyerét, és figyelte az embereket, és akinek a szeme megijedt, tehát érzékenyebben reagált erre, azok közül választotta ki, mert azok érzékenyebbek. Tréfának vélt produkciókat csináltak, meg táncolt a seprűvel, vagy nem tudom, és akkor utána így csinált, és akkor mindenki nevetett. Én nagyon sokat léptem föl pódiumon. Ami azt jelenti, hogy egy ilyen szobában, ahol most vagyunk, például, nem egyszer előfordult, például 30-40 ember, ottan leültek, a kályha duruzsolt, és ott így szemben verseket, monológot, tréfákat, életemből részleteket mondtam. Na most ott nincs az, ami a színpadon, hogy közte egy zenekari árok van általában, és az ilyen koturnusszerűen fönt van a színpad, hanem ott így kell beszélni, és nagyon élveztem azt. Ezt mindig ajánlottam azoknak, akik „jaj, én nem merek verset mondani, olyan borzasztó, hogy én eltévesztem, és akkor megszégyenül az ember”, hogy ilyen helyzeteket kell gyakorolni, mert az végtelenül közvetlenné tudja tenni az embert, és nem riad meg a közönségtől.

Ugyanakkor pedig a poentírozási képesség is nagyon-nagyon fontos, hogy hagyjon az ember a közönségnek időt, hogy felfogja, amit mond, és úgy mondja el azt a poént, hogy tudja, hogy utána egy nagy nevetés lesz, és abba ne szóljon még bele, mert akkor azt nem lehet érteni a következőt.

Tehát ezernyi csínja-bínja van, nem tudom, hogyha az ember egy kardot fog a kezébe és azt mondja, hogy mit tudom én, egy ilyen színdarabból idézek egy mondatot, hogy „nem kell ez a kard nekem, ad Rákóczi másikat”. És akkor volt egy színész, aki lecsapta a kardot, és azt mondta, „ad Rákóczi másikat.” És ezt nem lehetett érteni, hogy mit mond, mert kiütötte a kard csattanása. Tehát ezeket ki kell gyakorolni, és az ember, ha ebben örömét leli, és örömet tud vele okozni, akkor megérte, mert tényleg csodálatos a színészi pálya, szerintem.

Végezetül a magyar filmekkel, a mai magyar filmekkel kapcsolatban kérdezem önt. Ugye Ön szinkronizált filmekben. Szerintem mindenki ismeri a hangját. Viszont a mai magyar filmek nagyon sokszor megkapják azt a kritikát, hogy élvezhetetlenek, mert egyszerűen a színészek valahogy nem életszerűen hangsúlyoznak. Valahogy a régi filmeknél ez nem így volt. Ön szerint mi változott?

Hát sok minden oka van ennek. Először is a rossz forgatókönyvek. Ez nagyon fontos. Néha az ember néz, nem mindig, de néz külföldi sorozatot, amiben ilyen rátermett színészek játszanak, és igazából a fő vonzerő az, hogy lőnek, szaladnak, ugranak, és olyan technikával dolgoznak, és olyan fizikai fölépítésük van, amelyek erre predesztinálják őket, de a jó filmekben mindig időről időre jön egy lírai rész, amelyben a színészi képességet kell megmutatni. És ha ez a kettő együtt működik, akkor ez egy sikeres alakítássá válik. A színpad az ugye egy totál. Abban benne van a díszlet, benne van tíz, vagy kettő, vagy huszonöt szereplő a színpadon, és azok beszélnek, és azt az ember egyben látja. A filmnél közelik vannak, tehát mikor valami fontos, vagy valami csúnya, akkor közel hozzák, és vágva van a film. Na most ebből kifolyólag egy színészi tartás mindenféleképpen kell, mert a filmet ráadásul úgy is veszik föl, hogy nem folyamatában, hanem ami itt játszódik, azt itt veszik föl. 

Na most ez egy másfajta játékstílust követel, mint a színházi játékstílus. Természetesen filmen is lehet, hogy mondjam, egy kicsit klasszikusabb módon megjelenni, de igazából ott is érteni kell, amit az ember mond. A mondatnak jónak kell lenni.

Egy jó amerikai filmben az első két percben kiderül, hogy ki kicsoda, mit akar és hogy milyen, hogy kilép egy autóból, és milyen a cipője, tehát hogy milyen fajta ember és mit képvisel, az nagyon fontos egy színházban. A második felvonás végére derül ki, ha jó az előadás, vagy jó a színdarab, hogy mit is akarnak a színészek. Sok esetben még ma is lefilmezett színházi előadások vannak, ezért érzi azt a néző, hogy amit színpadon el tudna fogadni, a filmen nem tud elfogadni, mert leállítani a kamerát és elé vonni három embert, és ott azok elmondják azt az érdekes vagy érdektelen szövegüket, az nem film. A filmekben különböző beállítások vannak. Nem véletlenül vannak nagyszerű operatőrök, akik a lényeget nemcsak abban látják, hanem különböző beállításokban. Nem is tudom, de ez munkaigényes. Hát szóval nem lehet kis pénzből, viszonylag kevés pénzből, hiába a hétköznapi életünkben soknak tűnik, létrehozni egy olyat, hogy naponta egy-másfél percet vegyenek föl abból. Úgy legyen az kigyakorolva. Hát egy Jackie Chan verekedést, azt nem lehet úgy fölvenni, hogy na, ugorjál, csináld meg, három perc, aztán akkor kész van.

Tehát a filmgyártás az egy teljesen más technika, mint a színház. És hogyha ezt az ember összekeveri, és a magyar színészek, mi is, én is, nem tudom, belekerülnek abba, hogy színházi módon játszanak a filmben. A másik része pedig, aki már jobban szokott a filmekhez, mert egy kicsit többet szerepelt benne, hányaveti könnyedséggel próbálja a szerepét eljátszani, az nem eredményes, egyik oldalról sem.

Úgyhogy ez egy külön szakma, és egy nagyon-nagyon nagy üzlet is, de egy fantasztikus szakma. Egy szó, mint száz, az embernek az a legcsodálatosabb érzés, ha részt vehet ebben a, hogy is mondjam csak, ebben a színházi filmes, televíziós podcastos, és egyáltalában ebben a világban, és mindenre nyitott, de nem kell azért mindent elfogadni. Nem kell mindent úgy csinálni, mert ez most olyan divat, akkor most ezt csináljuk. Ízléstelenkedni, vagy gusztustalankodni a színpadon. Mindennek megvan a maga helye. Egy l'art pour l'art. Most hallottam, hogy a Sirály című darabot bemutatták és az egyik művésznőről mondták, hogy aki a sirályt játszotta, hogy vetkőzzön le és meztelenül menjen be, és mondta, hogy nem, nincs értelme ennek. Miért kéne levetkőznie valakinek, aki egy olyan környezetben, olyan történetet, ami a lélekről szól, hát úgy meztelen lesz a lelke, ha jól játszik, az rendben van. Erre azt mondják, hogy az a színésznő nem kell, akkor jöjjön a másik, na, az levetkőzik, de annak a lelke nem biztos, hogy meztelen. Nem mondom, hogy nem olyan, hanem nem biztos, hogy olyan. De a színház én szerintem rangosabb helye annál.

Sokan mondták, hogy a színház templom, de a színház csak maga a hit, a szeretet és az odaadás teszi magasabbá, mint egy általános szoba vagy egy nagy terem, mert ott megfogalmazódtak olyan gondolatok és olyan interpretációra került sor, ami eljutott a közönséghez,

és ma is emlékszik arra, aki ma már hajlott korú, amit látott esetleg 20-25 éves, 30 éves korában, és úgy őrzi magában azt a színielőadást, vagy azt a szerepet, vagy azt a színészt, aki akkor játszott, hogy ez csodálatos, hogy az embert így magával viszi. Mikor itt a Szolnoki Színházban voltam igazgató, ami nem is olyan régen volt, úgy ahogy mondtam az elején, azért 110 ezer néző nézte meg az előadásainkat egy évben, mert a városnak a lakossága 70 ezer, de ez persze nem azt jelenti, hogy mind a 70 ezer ember elment egyszerre, hanem ebben benne voltak a bérletesek is, meg a bérleten kívüliek. Most ugye a Covid miatt csappant a nézőszám, de nem lehet mindent a Covidra fogni. Ettől függetlenül nagyon fontos az, hogy milyen a műsorterv, vagy az, hogy mit mutat be a színház. És nagyon fontosak a színészek, mert az elképzelhetetlen, hogyha azt mondjuk, hogy nézzük meg az operában az Aidát, akkor azt kérdezzük, hogy „na, ki rendezte?”, hanem ki énekli magát az Aidát. Ugyanígy azt kérdezzük a prózai műveknél, hogy „ki játssza ezt a szerepet?” És ezt a jó szokásukat kérem, hogy tartsák is meg a kedves nézők. Köszönöm szépen, hogy meghívtak és itt elmondhattam néhány dolgot.

Interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mandiner.hu 

“Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége
híven tükröződik abban, ahogy
az állatokkal bánik.”
Mahatma Gandhi

Az Európai Unió 2004-ben betiltotta a kozmetikai termékek, 2009-ben pedig a kozmetikai összetevők állatokon való tesztelését, 2013 óta viszont tilos azon kozmetikumok árusítása, amelyek előállítása során állatkísérleteket végeztek. Ez azonban csak annyit jelent, hogy bár bizonyos cégek az Unión belül eladott termékeket nem tesztelik állatokon, a világ minden tájára továbbra is az állatkísérletekkel terhelt termékeiket szállítják.

Most azonban az ECHA (Európai Vegyianyag-ügynökség) javaslatot tett, hogy bizonyos összetevők esetén ismét tegyék kötelezővé az állatkísérleteket. Jöjjön hát néhány információ az állatkísérletekről.

Az emberi szervezet nem reagál mindenre úgy, mint a kísérleti állatok

 Ezzel valószínűleg semmilyen újdonságot nem mondtam, de néhány példát hadd említsek. Az arzénról például mindenki tudja, hogy súlyosan rákkeltő az emberek számára, de az egerek és patkányok szervezetében nem okoz elváltozást a sejtek szintjén.

Fordított példa is van, míg az aszpirin a mai napig az egyik legnépszerűbb fájdalomcsillapító és a mellékhatásai még várandós nők esetében is elenyészők, addig kivétel nélkül minden kísérleti állatfaj esetében (kutyák, macskák, rágcsálók, majmok) születési deformitásokat okoz.

Eddig több, mint 200 olyan betegségről tudunk, amelyeket egereken már  eredményesen tudnak gyógyítani, de az embereknél ugyanazok a kezelések hatástalannak bizonyulnak. Láthatjuk, mennyire megbízhatatlanok az állatkísérletek, nem adnak pontos képet a ránk gyakorolt hatásokról. 

A mai technika lehetővé teszi az elhagyásukat

A Floridai Egyetem kutatói létrehoztak egy technológiát, ami az emberi izomzat reakcióit utánozza, de használnak chipekre helyezett emberi szövet mintákat a különböző szerek határainak vizsgálatához. Ezzel a módszerrel már szinte az egész szervezet együttes működését tudják modellezni, nem csak külön-külön a szervek reakcióit.

Ezek a forradalmi megoldások ráadásul kiiktatják az előző pontban felvázolt problémát, hiszen itt az emberi szervezet reakcióit vizsgálják, nem egy fehéregérét, így általuk sokkal pontosabb információkhoz jutnak az összetevők hatásairól.

De ma már egy ‘in silico’ nevű számítógépes szimuláció is tudja vizsgálni az anyagok emberekre való hatását, magas százalékban helyes eredményt mutatva. Ez sok esetben régi állatkísérletek eredményeit veszi alapul, ezért sokan kritizálják, de az eddigi szenvedéseket visszacsinálni már nem tudjuk, így ha a kutatások eredményeit továbbra is használjuk, azzal véleményem szerint legalább értelmet adunk az elvégzett kísérleteknek.

A kegyetlenség mentesség jó marketingfogás

 Ne áltassuk magunkat, a cégek nem jótékonysági segélyszervezetek, fő céljuk a profit termelése. Ezzel a világon semmi gond nincs, de itt az ideje felismerni, hogy egyre több ember áll ki az állatok jogaiért, nő a vegánok és a vegetáriánusok száma, ahogy az állatkísérlet mentes kozmetikumokat és takarítószereket előnyben részesítők száma is. Egyre több és több cég dönt úgy, hogy a piaci igények változnak, már nem elég minőségi terméket gyártani, (vagy éppen kedvező árút), a gyártás körülményeire, a csomagolás milyenségére is hangsúlyt kell fektetni.  Ezért, ha nem is az állatok tisztelete vagy a hibás tesztek elkerülése miatt, de profitszerzés céljából kiiktatják a kísérleteket.

Ezek alapján láthatjuk, hogy ha kivesszük a képletből az alapvető kegyetlen mivoltát, akkor is felesleges és értelmetlen 2022-ben állatokon tesztelni. Most mi is tehetünk ellene, ha aláírjuk a  PETA, a Humane Society International, a Eurogrop for Animals és az European Coalition to End Animal Experiments kezdeményezését.

Ezt ide kattintva néhány perc alatt megtehetjük.

Ezen a linken pedig az állatkísérletmentes márkák listáját találjuk.

Novák Katalin fiatal korával és nemével magyar történelmi rekorder, és Európában sem gyakori ilyen fiatal hölgyet köztársasági elnökként üdvözölni. Összegyűjtöttük a kontinens női államfőit (államfő, kormányfő). Mi teszi őket különlegessé, túl azon, hogy hölgyek?

1. II. Margit, dán királynő

A koppenhágai hercegnő, későbbi államfő mindössze 18 éves volt, amikor apja távolléte miatt elősör elnökölt a Dán Államtanácsban. Később Koppenhágában, a Sorbonne-on, Cambridgeben, az Aarhusi egyetemen, és Londonban is tanult, többek között politikatudományt, filozófiát és régészetet. Népe körében rendkívül népszerű karakter, rengeteg izgalmas szokással: miseruhákat, terítőket hímez, rendkívül aktív, világ körüli utakról jelentkezik, és még Tolkien Gyűrűk Ura c. kötetét is illusztrálta.

2. Mette Frederiksen, dán kormányfő

Frederiksen karrierje korai szakaszában pártja, a dán szociáldemokraták kultúráért és nemek közti egyenlőségért felelős szóvivője lett. Később tanúságot tett kitartásáról, pártja reménybeli vezetőjeként öt választási vereséget élt meg, 2015-ben igazságügyi miniszter lett, 2019 óta tölti be jelenlegi pozícióját. Rengeteg könyvet írt, jellemzően társadalomtudomány, foglakoztatás és egyenlőség témában.

3. II. Erzsébet, brit királynő

A celebség szabályait átíró idős hölgy meghatározó személyisége nem csak Nagy Britanniának, de az egész világnak, legyen szó egyenjogúságról, divatról, közéletről, vagy bulvárról. A kis rikító ruhás néni kalapja alatt egy igazi brit vasmarok rejtőzik, karmesterként irányít egy folyamatosan reflektorfényben lévő hatalmas és gazdag családot, és rengeteg rejtett képessége is van: a világháború alatt például autószerelőként dolgozott.

4. Kaja Kallas, észt miniszterelnök

A fiatal politikus 2021 óta tölti be pozícióját, a reformpárt és a cetralisták alkotta koalíció elkötelezettjeként. A tallini születésű hölgy jogi, politológiai és üzleti tanulmányokat folytatott, érdekesség, hogy kitüntették a Románia Csillaga Érdemrend Nagykereszttel.

5. Sanna Marin, finn miniszterelnök

A Helsinkiben született Marin politológiát és közgazdaságtant tanult. A 2019 nyarán kirobbant postássztrájk után a bizalmát vetett kormány menesztettek az akkori államfőt, helyére pedig hivatalosan decemberben (gyakorlatilag már tavasszal) a mindössze 34 éves Marin lépett.

6. Ekatyerini Szakellaropulu, görög köztársasági elnök

A görög parlament 2020 januárjában elsöprő többségben választotta elnökévé. Az eredeti foglalkozása szerint bíró, országának legfelsőbb bírói pozícióját is betölti.

7. Katrín Jakobsdóttir, izland miniszterelnöke

Az előzőekhez hasonlóan egy sokkal elvontabb karakterrel van dolgunk, francia szakos diplomát szerzett, majd izladi irodalmat kutatott az izlandi politikus. Volt a bal-zöld mozgalom vezetője, kultúrális miniszter, 2017 óta pedig miniszterelnök a háromgyermekes anyuka.

8. Vjosa Koszmani, Koszovó köztársasági elnöke

A pristinai jogi tanulmányok után az Egyesült Államokban tanult szintén jogtudományt, majd tanácsadó lett az akkori államfő mellett. 2021 tavasza óta tölti be jelenlegi hivatalát. Két ikerlánya van, és öt nyelven beszél, többek között osmani albánul is.

9. Ingrid Simontyé, litván miniszterelnök

Közgazdaságot és politikatudományt tanult, majd 2013-ban Litvánia pénzügyminisztere lett. 2020 óta miniszterelnök, hat nyelven beszél. Érdekesség, hogy miniszterelnöki kinevezése után is a Vilnius Egyetem oktatója maradt.

10. Maia Sandu, Moldova miniszterelnöke

1998-ban kezdte meg a munkát a Világbank moldáv képviselőjeként. A Harvard egyetemen végzett. 2010-ben az Egyesült Államokba költözött, és a Világbank ügyvezető igazgatójának főtanácsadója. 2020 óta tölti be a miniszterelnöki pozíciót.

Hogy lesz a MÁV Északi Járműjavítójából, Magyarország legnagyobb kulturális intézménye? A Magyar Állami Operaház egy egész estés filmben mutatja be az Opera új, 22 ezer négyzetméteres, multifunkcionális komplexumának történetét, a tervezéstől egészen a megnyitóig. Az Utolsóból első, azaz így készült az OPERA Eiffel Műhelyháza című összeállítást, az Opera Café magazinműsor stábja készítette el, régi és új felvételekből.

A filmben betekintést kapunk a színháztermek és próbatermek függönye mögé, és azok funkcióit és technikai felszereltségét is részleteiben megismerhetjük. Itt található például az ország legnagyobb és legmodernebb, 400 négyzetméteres zenekari stúdiója, amely kiváló akusztikájának hála nem csak az Opera zenekarának ad otthont, hanem egyaránt alkalmas hangfelvételek készítésére, próbákra, de akár kisebb koncertek megtartására is.  Plácido Domingo, világhírű operaénekes egyik albuma is ezen falak között készült el 2020 nyarán, illetve az István, a király rock opera változatának felvétele is itt zajlott.

Az Opera Café összeállításában megjelenik a komplexum legnagyobb színházterme, a Bánffy terem is, amelynek tere többféleképpen variálható: emelhető és süllyeszthető zenekari árokkal, akár 1000 négyzetméteresre bővíthető, vagy akár három perc alatt eltüntethető nézőtérrel is rendelkezik. Filmstúdiónak, bálteremnek vagy bármilyen rendezvénytérnek is alkalmas, de modern hangrendszerének, hatalmas vásznának, és egy projektornak köszönhetően akár még moziként is funkcionálhat.

Már nem csak a belvárosban, díszes falak között ismerhetjük meg az opera nagy századának műveit, hiszen az Eiffel megnyitásával a barokk zeneművészet, a XX. századi opera, a kortárs zenés színház és a balett világa is egy új helyszínen tárul elénk.

A Műhely.Titkok kiállítás és a látogatóközpont megnyitásával, mi is beleláthatunk a színház mindennapjaiba, és testközelből kísérhetjük figyelemmel egy előadás megszületését. 

A komplexum csarnokába, egy magyar gyártású gőzmozdonyt is beemeltek, ezzel emléket állítva a MÁV-épület százéves múltjának. Az ún. 327-es sorozatú, „Királynőnek“ is becézett mozdonyból ez az egyetlen fennmaradt példány, és a dokumentumfilmből kiderül annak igazán különleges története is. Párja, az 1913-as építésű  “Király”, a komplexum Kodály parkjában került elhelyezésre.

Bár hatalmas mérföldkőhöz érkezett, az Opera térfoglalása az Eiffel Műhelyházzal nem fejeződött be! A következő hónapokban újabb próbatermek készülnek el a komplexum belterületén. Két házi színpad, egy balett terem, egy rendpróba terem és egy zeneterem, is átadásra vár, melyeket az Opera nagyjairól fognak elnevezni. Ezekkel válik majd teljessé a komplexum, melynek célja a szakmai minőség még magasabb szintre emelése, és a készülő produkciók próbaidőszakainak maximális kihasználhatósága.

Nem csak az épület belterületére korlátozódnak a felújítások, hiszen az Opera Campus projekt keretében felújítják a telek hátsó részén lévő állomás épületet, ahol V4 posztgraduális operastúdió nyílik majd. Az Opera gyermekkarának és balettintézetének közös művészeti iskoláját, szaktantermeit is az épület határain kívül tervezik elhelyezni. A cél, egy valóságos egyetemmé szervezett oktató komplexum, ahol zenekari és énekkari akadémisták, operarendező hallgatók is tanulhatnak majd 2024 őszétől. 

A több mint egy órás filmet, a magazinműsor riporterei, operatőrei által az elmúlt öt év során forgatott anyagokból és vadonatúj felvételekből Ruttner Kata főszerkesztő készítette, Ókovács Szilveszter lektorálta és Szász Attila vágta. 

Izgalmas diplomáciai fordulatoknak lehetünk tanúi a nyugati tömb országai között az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A legutóbbi purparlét úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy oké, hajrá ukránok, és utáljuk Putyint, de azért nem oda Buda, hiszen azt senki sem szeretné, ha Moszkva nyílt hadüzenetként értelmezne olyan dolgokat, amelyek ­– mondjuk nyílt hadüzenetek?

Történt, hogy az amerikai külügyminiszter vasárnap azt nyilatkozta a moldáviai Kisinyovban (mostani nevén Chișinăuban), hogy az Egyesült Államok

“aktívan tanulmányozza annak a lehetőségét, hogy Lengyelország repülőgépeket juttatna Ukrajnának, és azt is vizsgálják, miként tudná az USA esetlegesen pótolni Lengyelország számára a kieső gépeket, amennyiben Varsó úgy döntene, hogy leszállítja ezeket a gépeket.”

Blinken a sajtóban megjelent hírekre reagált a nyilatkozatával. Az már nem fog kiderülni, az egész ügylet kinek az ötlete volt, és vajon az USA akarta-e belerángatni a lengyeleket a nyílt konfrontációba Oroszországgal az ukrán légierő megerősítésével, vagy fordítva.

Varsónak mindenesetre ennyi úgy látszik, nem volt elég, és azt a taktikát próbálta alkalmazni, hogy elébe megy a hosszadalmasnak ígérkező alkudozásoknak Washingtonnal, és kiugrasztja a nyulat a bokorból, vagyis inkább Antony Blinkent az irodájából.

A lengyelek szerintem roppantul szeretnének borsot törni az oroszok orra alá, illetve viszonylag olcsón használt F16-osokhoz jutni, de mindezt persze azért úgy, hogy a nagy testvér megvédi őket. Ezért aztán kedden a lengyel külügyminiszter, Zbigniew Rau, bejelentette, hogy a kormánya “kész azonnal és térítésmentesen leszállítani az összes MiG-29-es vadászgépét a (németországi, amerikai fennhatóság alatt lévő) Ramstein légibázisra, és az Amerikai Egyesült Államok rendelkezésére bocsátani azokat.” Emellett a többi, MiG-29-essel rendelkező, kis, kelet-európai NATO-tagállamnak is ezt a megoldást javasolták.

Lengyelország történelmének nem csak az orosz elnyomás, hanem a Nyugatról kapott üres ígéreteket követő, katasztrofális magárahagyatottság is az - általunk is jól ismert - része, így, a konfliktus kezdete óta az élvonalban harcias NATO-tag meglepte a szövetséget ezzel a felkínált, trollkodó alkuval.

A MiG-jeink kellenek? Ha a németek és Amerika is vállalja a közös felelősséget, szívesen adjuk!

Ezzel a lengyelek kissé messze mentek, és kényelmetlen helyzetbe hozták az amerikaiakat.

DOD has released this in response to Poland's announcement that it would send MiG-29s to Ramstein: “We’ve seen the Polish government’s announcement. We have nothing to offer at this time," a senior defense official says. #Ukraine

— Tara Copp (@TaraCopp) March 8, 2022

"ööö, no komment?"

A Pentagon a meglepetésből felocsúdva később reagált a nyilatkozatra, szóvivője, John Kirby útján, aki azt mondta, a lengyel ajánlat “nem tartható.” Naná, hiszen így gyakorlatilag teljes egészében az USA-ra tolták volna a lengyelek a felelősséget az ukrajnai konfliktusba való nyílt beavatkozásért!

Az amerikai védelmi minisztériumi szóvivő úgy fogalmazott, berepülni egy német légibázisról egy olyan ukrán légtérbe, melynek vitatott a fennhatósága Oroszország részéről, “súlyos gondokat okozna az egész NATO szövetségnek.”

Victoria Nuland külügyi államtitkár egyenesen “meglepő húzásként” értékelte a lengyelek bejelentését, és közölte, tudomása szerint nem történt előzetes egyeztetés Washingtonnal az ügyben. (Amúgy Nuland volt az, aki 2014-ben, Obama külügyi államtitkáraként, egy hírhedt, titokban felvett telefonbeszélgetésben az ukrajnai amerikai nagykövettel, Geoffrey Pyatt-tel, gyakorlatilag utasításokat adott arra nézve, ki legyen majd az új ukrán kormányban, és az európaiak hezitálását az ún. Majdan-forradalommal kapcsolatos beavatkozást illetően röviden úgy intézte el: az EU bekaphatja.)

Persze nem csak az amerikaiak akadtak ki a lengyeleken, hanem a németek is. Ugyanis, ne feledjük, a Ramstein légitámaszpont bizony Németország területén található. Olaf Scholz német kancellár egy szerdai berlini sajtótájékoztatón, melyet a kanadai miniszterelnökkel, Justin Trudeau-val közösen tartott, közölte, nem támogatja a lengyel javaslatot. Scholz világosan fogalmazott: szerinte “egészen biztosan nem opció” a harci gépek Ukrajnába vitele német területről.

Scholz emlékeztetett, a németek és a NATO már eddig is küldött önvédelmi eszközöket és jelentős pénzügyi támogatást Kijevnek, ám a továbbiakat illetően “nagyon óvatosnak kell lennünk a tekintetben, hogy mit teszünk, és a vadászgépek küldése biztosan nincs azok között a dolgok között, amelyeket tenni szeretnénk.”

Trudeau is azt hangsúlyozta a sajtótájékoztatón, hogy Kanada a konfliktus deeszkalációjában érdekelt. 

Legújabb fejleményként Lengyelországba utazik az amerikai alelnök, Kamala Harris. A találkozó fő témája az Ukrajnának szánt MiG-29-esek ügye lesz. 

Nagyon úgy tűnik, a baloldal és a budapesti ukrán nagykövet által is kigúnyolt orbáni “stratégiai nyugalom” lesz mégiscsak a nyerő hozzáállás az oroszok háborújához.

Forrás: https://hetediksor.hu/2022/01/25/a-professzor-es-az-orult-kritika/ 

Mel Gibson és Sean Penn közös filmjét, A professzor és az őrültet ugyan 2019-ben mutatták be külföldön, itthon azonban semmilyen streaming szolgáltatónál nem érhető el és csak a művész mozik kezdték el játszani néhány héttel ezelőtt. Viszont hiba lenne kihagyni, a tökéletes példája annak, hogy a legjobb forgatókönyveket az élet írja. A kötelező jelleggel beleírt szerelmi szálon kívül (és az sem áll annyira távol a valóságtól) gyakorlatilag a tényleges eseményeket kapjuk vissza.

Történetünk a híres Oxford English Dictionary megírásáról szól. Természetesen mindenki joggal gondolhatja, hogy egy szótár megírásánál unalmasabb dolog nem is történhet a világon. Hogy hogyan lesz ebből mégis egy 124 perces, körömrágósan izgalmas mozi?

Kell hozzá két kiváló főszereplő színész, egy fantasztikus rendező (akinek egyébként az első rendezése volt, de reméljük nem az utolsó), egy szerencsés, filmekben jól mutató korszak, és egy olyan történet, aminél érdekesebbet kitalálni is nehéz lenne.

William Chester Minor (Sean Penn) az Amerikai polgárháború alatt sebészként dolgozott a hadseregnél. Az ott átélt szörnyűségek következtében megbomlott az elméje és paranoiás téveszmék kezdték gyötörni, így Londonba utazik, hogy meggyógyuljon és kipihenje magát. Egyik éjszaka egy képzelődése során Angliában gyilkosságot követ el, a bíróság bűnösnek találja, de elmeállapotára való tekintettel nem börtönre, hanem pszichiátriai gondozásra ítélik. Az elmegyógyintézetben hall róla, hogy az Oxford English Dictionary megírásához önkéntes segítőket keresnek. Mivel az amerikai hadseregtől továbbra is kapja a veteránoknak járó nyugdíjat, így van pénze antik könyveket vásárolni, nagy könyvtárat halmoz fel és megszállottan kezdi kutatni a különböző angol szavak eredetét, első feljegyzését, használatának és jelentésének változását.

Éveken át tartó levelezés és több mint 10.000, Minornak köszönhető, szócikk után aztán köszönetképpen felkeresi őt a szavak iránt hasonló megszállottságot mutató, több nyelven beszélő James Murray (Mel Gibson), a szótár főszerkesztője, aki megdöbbenve tapasztalja, hogy a leveleket nem az intézmény egyik dolgozójával váltotta, hanem egy ott élő beteggel.

Murray egyébként a való életben is remekül beszélt latinul, görögül, jól tudott olaszul, franciául, spanyolul, katalánul, németül, hollandul, dánul, csak hogy néhányat említsünk az általa beszélt nyelvek közül, ezen kívül „elboldogult” még több más idegen nyelven is.

14 éves korában szülei már nem tudták tovább fizetni iskoláit, így onnantól kezdve maga is dolgozott, minden tudását autodidakta módon sajátította el. Halála előtti évben az Oxfordi Egyetem tiszteletbeli doktori címet ajándékozott neki.

Forrás: https://edsays.catchplay.com/sg/article-3054-tdrg5vaa

A kettejük kapcsolatáról, az angol egyetemi elit ítélkezéseiről, bürokráciáról, szerelemről, őrületről és zsenialitásról szóló drámát ugyan Mel Gibson nagy visszatéréseként zengte be a külföldi sajtó, és bár hozza a tőle megszokott kiváló alakítást, de Sean Penn színészi játéka elviszi a hátán a filmet. Fantasztikusan mutatja be az intelligens és művelt, ám a háborús események miatt paranoiás és tudathasadásos elmebeteget.

A film picit több, mint két órás, de ez nem válik kárára, végig fent tudja tartani a néző érdeklődését. Ügyesen adagolja a tudományt, a szerelmet, a tragédiákat, haragot és barátságot, sokáig húzva a feszültségeket, de épp jókor feloldva azt. Bár 16-os besorolást kapott, több helyen meglehetősen véres és a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok peregnek le a vásznon, ezt érdemes tudni, mielőtt beülünk rá.

Az orosz-ukrán háború bekövetkezése egyfajta hirtelen és radikális drámaként érinthet sokakat, ám a konfliktus érlelődését mutatja, hogy a problémára számtalan szereplő figyelmeztetett az elmúlt évtizedek során. Olyan amerikai diplomaták, szakértők és geopolitikai stratégák gondolatait mutatjuk be, akik többször hangot adtak a NATO terjeszkedéssel kapcsolatos kritikájuknak, illetve Ukrajna helyzetéből fakadóan óvatosságra intették az Egyesült Államokat, illetve a többi nyugati szereplőt.

A NATO terjeszkedés újabb hidegháborút hoz

Az első ilyen gondolkodó Geroge F. Kennan, akit az amerikai hidegháborús külpolitika atyjaként is emlegetnek. A 40-es évek során írásai hozzájárultak a Truman-doktrína megszületéséhez, avagy az úgynevezett feltartóztatás (containment) politikájához – melynek célja röviden megfogalmazva az volt, hogy megakadályozza a kommunizmus terjedését további országokban (akár az Egyesült Államok beavatkozásával). Kennan amúgy nagykövetként rövid ideig a Szovjetunióban is tartózkodott 1952-ben, majd 1961 és 1963 között Jugoszláviában folytatta nagyköveti munkáját. Később teljesen kivonult a külügyből, helyette kutatóként tevékenykedett – és szinte haláláig elemezte és értékelte az Egyesült Államok külpolitikáját.

Fotó forrása: Britannica

Ami a jelenlegi konfliktust érinti, érdemes egy 1998-as beszélgetését felidézni, mely során kijelentette, hogy szerinte a NATO akkori terjeszkedése egy újabb hidegháborús helyzetet fog előidézni, illetve Oroszország heves reakcióját. Mindeközben véleménye alapján a terjeszkedést nehéz megindokolni is – az adott országokat ugyanis szerinte senki nem veszélyeztette –, a csatlakozó államok megvédését érintő ígéretek megfelelő akarat és erőforrás hiányában pedig amúgy is teljesíthetetlenek.

Ukrajnának egyfajta hídként kellene működnie

A következő prominens szereplő Henry Kissinger, akinek igen hosszú bemutatására nincs szükség. Kissinger 1969-től az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója volt Richard Nixon elnök alatt, majd külügyminiszter lett belőle – és Gerald Ford elnöksége idején is megtartotta pozícióját a Watergate-botrány következményeinek ellenére. A Szovjetunió tekintetében Kissinger alapvetően kompromisszumkész politikát folytatott – amit sokan meglehetősen erkölcstelennek is tituláltak –, lényege pedig az volt, hogy a Szovjetunió is rendelkezik reális érdekszférákkal, az enyhülés, illetve a bizonyos szintű megbékélés pedig nyugalmat hozhat a folyamatos feszültségekkel szemben.

Fotó forrása: Britannica

Ukrajna kapcsán érdemes Kissinger 2014-es, a The Washington Postban megjelent írására visszatekinteni. Ezen írás során Kissinger arról érvel, hogy Ukrajnát mindenki vagy nyugat, vagy kelet felé szeretné tájolni, ám ezzel szemben az országnak egyfajta hídként kellene működnie a két fél között. Kissinger figyelmeztet arra, hogy amennyiben Oroszország esetlegesen támadólag lép fel Ukrajna ellen, az rendkívül nagy feszültséget teremt majd Európával és az Egyesült Államokkal szemben – gyakorlatilag egy új hidegháborút előidézve –, illetve Oroszország teljes elszigeteltségét hozza. Arról is szót ejt azonban, hogy szerinte Ukrajna az orosz szemszögből nem tekinthető egyszerűen egy idegen országnak a közös történelem eredményeként, így a nyugatnak is egyfajta kompromisszumra kellene törekednie. Ami a konkrét jövőt illeti, meglátása alapján Ukrajnánk szabad országgá kell válnia gazdasági és politikai együttműködéseinek létrehozásában – többek között Európával is –, ám a NATO-hoz nem szabad csatlakoznia, összességében pedig egy Finnországhoz hasonló modellt lenne érdemes követnie – mely részeként független marad, szorosan együttműködik a nyugati országokkal, ám kerüli az Oroszországgal szembeni nyílt ellenségeskedést.

Minden a 2008-as csúcstalálkozótól indul

Nem sokkal eltérő véleményt fogalmazott meg John Mearsheimer politológus, nemzetközi kapcsolatok szakértő, aki szerint a jelenlegi probléma kiindulópontja a 2008-as NATO bukaresti csúcstalálkozója, amikor is a NATO kijelentette, hogy Grúzia és Ukrajna csatlakozhat a szövetséghez. Meglátása alapján Oroszország már ekkor világosan kifejtette, hogy ezt a lépést egy egzisztenciális fenyegetésként értelmezi, ám a nyugat ezzel nem foglalkozott eléggé, majd a krízis kialakulása után 2014-ben olyan narratívát teremtett, mely tévesen Putyin új Szovjetuniós terveit hangoztatta. A mostani helyzetet nemrég interjúban értékelő Mearsheimer szerint amúgy Putyin továbbra sem rendelkezik Szovjetuniós álmokkal – az interjúban több alkalommal is hangoztatja Putyin azon szavait, mely szerint akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve, ám aki azt vissza akarja építeni, annak nincs esze –, illetve nem célja Ukrajna egészének elfoglalása, hanem sokkal inkább egy oroszbarát kormány hatalomra kerülését várja, illetve a kelet-ukrajnai területek elszakítását célozza meg.

A kulcskérdés a NATO volt

Míg Mearsheimer a 2008-as NATO csúcsot emlegeti, addig Jack F. Matlock Jr, a Szovjetunió 1987 és 1991 közötti amerikai nagykövete az 1997-es bővítési gondolatról szóló tárgyalásokat említi, mely során kifejtette, hogy új államok csatlakozása a szövetséghez egy olyan láncreakciót válthat ki, mely következménye a Szovjetunió felbomlása utáni legnagyobb biztonsági veszélyt hordozza magával. Matlock Jr. akkoriban úgy látta, a NATO bővítése a hidegháborús logikában lett volna alátámasztható – ugyanis Európa újabb felosztását kívánja megelőzni –, ám a Szovjetunió megszűnését követően felosztást célzó veszély már egyszerűen nem létezett, a bővítés veszélye pedig az előnyöknél jelentősen nagyobb kockázatokkal járt.

Igazából a NATO körüli vita jelent meg gondolkodók sorának központi elemeként, így például Noam Chomsky nyelvész (és amúgy történész és politikai aktivista) 2015-ös interjújában is az hangzott el, hogy szerinte Ukrajna NATO csatlakozásának ötlete bármelyik orosz vezető számára alapvetően elfogadhatatlan, a csatlakozás pedig nem védelmet nyújt majd Ukrajnának, hanem egy jelentős háborúval veszélyezteti az országot. Érdekesség, hogy William J. Burns diplomata – 2005 és 2008 között nagykövetként is tevékenykedett Oroszországban –, a CIA jelenlegi igazgatója is úgy nyilatkozott korábban, hogy a NATO terjeszkedéstől gyakorlatilag az egész orosz vezetés rémüldözik – így nem csak Putyin –, két és fél év alatt lezajlott beszélgetései során pedig senkit nem talált – függetlenül attól, hogy Putyin legnagyobb pártolója vagy legerősebb liberális kritikusa volt –, aki Ukrajna NATO csatlakozását nem az orosz érdekekkel szembeni közvetlen kihívásként értékelte volna.

A lista persze hosszasan folytatható – Stephen F. Cohen 2020-ban elhunyt Oroszország-kutató is a NATO csapatok által okozott orosz viszonválasztól tartott, ahogy nemrég Jeffrey Sachs közgazdász is a NATO bővítésének kockázatairól írt –, így aki kíváncsi további amerikai (és nem csak) szakértők véleményére, az ide kattintva megtekintheti azokat.

Kiemelt fotó: Emerging Europe

Magyarország nemrég a (szinte) teljes nyitás mellett döntött, ahogy ma már kimondható, hogy globálisan is az enyhítés trendje tapasztalható. Ennek ellenére sokáig – és valamilyen szinten még most is – vitatéma volt, hogy érdemes-e zárni, illetve ha igen, akkor milyen szinten.

Erről adnak érdekes képet az osztrák többlethalálozási adatok, melyek bemutatják, Európa különböző államaiban mennyivel többen hunytak el a statisztikai várakozásokkal szemben. Az összehasonlításban különösen is érdemes Ausztria és Magyarország kapcsolatát megtekinteni, hisz a járvány elején Ausztria Magyarország „laborjaként” működött, ám később szinte teljesen ellentétes utat követett a két ország. A különbségek már a korábbi hullámok során is észrevehetővé váltak – Ausztria például gyakran a tömeges tesztelésben látta a vírus megállításának lehetőségét, illetve a szabályok is szigorúbbak voltak –, ám az igazán nagy eltérés a negyedik és ötödik hullámban mutatkozott meg:

• Ausztria ugyanis az ősz folyamán először az oltatlanok számára rendelt el lockdownt, majd a társadalom egészére, a teljes zárást követően pedig részlegesen nyitott, az oltatlanok lockdownját viszont csak január végén szüntette be, miközben amúgy a társadalom egészére kötelező oltást rendelt el szinte egyedülálló módon. Március elejére igaz már Ausztria is szinte minden korlátozást megszüntetett, ám az biztos, hogy a téli szabályok – akár beutazás, akár helyi tevékenységek tekintetében – sokkal szigorúbbnak bizonyultak.
  
  
• Ezzel szemben Magyarországon a főbb korlátozásokat a maszkviselés, illetve egyes rendezvények védettségi igazolványhoz való kötése jelentette (na meg a bizonyos munkakörökben előírt vagy előírható kötelező oltás), ám az ország európai viszonylatban enyhe szabályok mellett, a normalitáshoz meglehetősen közeli időszakot élt át 2021 telén és 2022 első hónapjaiban.

Többlethalálozási adatok európai országok szerint a járvány kezdetétől (Stadt Wien)

Az adatok összességében 4 százalékos eltérést mutatnak a két ország között a járvány összes hullámát tekintve (4 százalék a két főváros közötti többlethalálozási különbség is), míg Ausztriában ugyanis 9 százalékos volt a többlethalálozás, addig Magyarországon 13 százalékos.

Érdekes az egyes hullámok közötti összehasonlítás is: mint látható, 2021 tavasza (vagyis a járvány kezdete) igazán erőteljesen egyik országot sem érintette – Magyarországot még kevésbé –, itthon azonban egymástól elkülöníthető, de gyorsan egymást követő második és harmadik hullám volt tapasztalható, 2021 ősze viszont – még ha az osztrák teljes záráshoz képest több halálesetet is okozott – kevésbé volt intenzív.

Európai szinten a legrosszabbul Albánia (30 százalékos többlethalálozás), Bulgária (27 százalék), Montenegró (22 százalék), Szlovákia (22 százalék) és Románia (21 százalék) teljesítettek, míg a legjobb eredményt Izland (1 százalékos többlethalálozás), Norvégia (1 százalék), Dánia (1 százalék), Luxemburg (2 százalék) és Finnország (3 százalék) érték el (a sokáig heves kritikával illetetett Svédországban amúgy 6 százalék). Érzékelhető tehát, hogy míg a kelet- és délkelet-európai államok körében jóval magasabb volt a többlethalálozás, addig nyugaton, de főként északon az arányok alacsonyabbak.

A kérdés persze komplex, ám épp ez a komplexitás mutatja, hogy a többlethalálozás kérdése nem az egyszerű „teljes zárás” vagy „teljes nyitás” logikája mentén alapul, amit jelez többek között az Ausztria és Magyarország közötti relatív mérsékelt különbség, ám az is, hogy például Szlovákiában 9 százalékkal magasabb volt a többlethalálozás Magyarországhoz képest

– mindezt úgy, hogy szintén sokkal szigorúbb szabályok határozták meg az ország életét (talán mind emlékszünk a média által forradalmi cselekvésként tekintett lépésre, amikor Szlovákia úgy döntött, az ország egészét leteszteli). A járványhelyzet relatív nyugalma most időt adhat az eddigi tapasztalatok átértékelése, na meg azon kérdés megválaszolására, hogy biztos jó út volt-e a drasztikus szigor.

Kiemelt fotó: NDTV.com

Rakib Ekhsan az Unherd-ön írt rövid elemzést arról, miért döntött úgy India, hogy tartózkodik az ENSZ Közgyűlés március 2-i, Oroszországot elítélő határozatának szavazásánál. Cikkében a brit társadalomkutató és közíró rámutat, hogy miközben Kína tartózkodása senkit sem lepett meg, annál nagyobb meghökkenést okozott (vagy talán sokan észre sem vették, teszem hozzá), hogy India sem szavazta meg a határozatot. Hiszen India a világ legnagyobb demokratikus országa, és az USA stratégiai partnere. Ráadásul azt is megírta korábban a világsajtó, hogy egy indiai diák is az életét vesztette a második legnagyobb ukrán város, Harkov (ukránul Harkiv) ágyúzása során.

Csakhogy az Új-Delhi és Moszkva közötti szoros diplomáciai kapcsolatok 1955-re nyúlnak vissza. A hidegháború idején erősödtek meg, és azóta is tart a különleges kapcsolat a két ország között, fejti ki Ekhsan. A hatvanas évektől kezdődően India és a Szovjetunió mind katonai, mind stratégiai-diplomáciai és gazdasági téren is intenzíven együttműködött, sőt, a Szovjetunió aktívan támogatta Banglades függetlenségi törekvését az USA és Kína által támogatott Pakisztánnal szemben. A függetlenségi háború utolsó szakaszában, 1971-ben az akkori pakisztáni szovjet nagykövet,

Alekszej Rogyionov világossá tette, ki mellett áll az országa, amikor figyelmeztette Pakisztánt, "öngyilkos útra lép”, ha tovább eszkalálja a helyzetet az indiai szubkontinensen.

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország megörökölte a "különleges és privilegizált” kapcsolatot Indiával. 2012-ben a volt indiai külügyminiszter és az Egyesült Királyság indiai Főmegbízottja, Randzsan Mathai odáig ment, hogy Oroszországot India "talán leglényegesebb, legmeghatározóbb” globális partnereként írja le.

A hidegháború óta a két ország főként az India-Oroszország Kormányközi Bizottság égisze alatt működik együtt, és kapcsolataik az ún. stratégiai ötszöggel írhatók le: politika, védelempolitika, terror ellenes küzdelem, polgári célú nukleáris energia és űrkutatás. A közelmúltban az öt pillér egy hatodikkal, a kétoldalú kereskedelemmel egészült ki, jegyzi meg Ekhsan. Mindkét BRICS (a Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika által alkotott gazdasági társulás) állam tagja a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek is, amely egy kölcsönös politikai, gazdasági és biztonsági szövetség, és amelyben részt vesz Kína és a poszt-szovjet közép-ázsiai államok is. India tehát igen sok felületen és dimenzióban kapcsolódik Oroszországhoz, derül ki Ekhsan írásából.

A brit kutató azt is kiemeli, hogy a két ország viszonya különösen azóta mélyült el, amióta Indiát Narendra Modi, Oroszországot pedig Vlagyimir Putyin vezeti. Ekhsan rámutat, hogy tavaly Putyinnak mindössze két külföldi útja volt: az egyik júniusban Bidenhez vezetett Genfbe, a másik tavaly decemberben Új-Delhibe. Mióta Modit miniszterelnöknek választották 2014 májusában, nem kevesebb, mint 20 alkalommal találkozott Putyinnal, és 2017-ben például, Modi esedékes moszkvai útja előtt, Putyin véleménycikket jegyzett a The Times of India című lapban, az indiai-orosz diplomáciai kapcsolatok 70. évfordulóján.

Ekhsan szerint az is jól mutatja, milyen fontos Moszkva számára az indiai kapcsolat, hogy az orosz vezetés kifejezte nemtetszését India erősödő amerikai kapcsolatai miatt, különösen annak a QUAD-ba történő belépését nehezményezve.

(A QUAD a Quadrilateral Security Dialogue, azaz a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd nevű, az USA-t, Ausztráliát, Japánt és Indiát tömörítő szervezet.) A QUAD deklaráltan a "szabad és nyitott indo-pacifikus régió” megőrzéséért jött létre, főként Pekinggel szemben, és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ki is fejezte abbéli aggodalmát, hogy a Nyugat "bele akarja rángatni Indiát a Kína-ellenes játszmáiba.” 

Cikke végén a szerző hangsúlyozza, hogy India tartózkodása az ENSZ szavazáson egy régóta érvényben lévő külpolitikai irányvonal állomása, melynek célja a hidegháború óta meglévő különleges kapcsolat fenntartása Moszkvával. Ekhsan rámutat: a Nyugatnak érdemes lenne ezzel tisztában lennie, különösen most, hogy egyre többen pedzegetik, a világ visszatérőben van a hidegháborút jellemző multipoláris diplomáciához.

Gyerekkorunk óta tudjuk, hogy az ételpazarlás hatalmas probléma, hiszen sokan mindent megadnának azért, hogy az általunk kidobásra ítélt falatokhoz hozzájussanak. Az éttermek, boltok kínálatának egy része folyamatosan kidobásra van ítélve, hiszen sokkal több étel kerül megtermelésre, mint amit a vevőkör el tud fogyasztani. Erre talált ki egy rendkívül praktikus megoldást a Munch csapata, akik pékségekkel, kávézókkal és egyéb vendéglátóhelyekkel kötöttek partneri kapcsolatot, hogy a még jó minőségű, de eladatlan ételeik kedvezményesen kerüljenek új gazdához.

A koncepció lényege, hogy az appon keresztül eladásra kínált étel csomagok tartalma nincs meghatározva előre, az étterem az éppen aktuális készlet alapján állítja össze őket. Minden ajánlatnál meg van határozva, hogy nagyjából mennyi ételt vihetünk haza, és milyen kategóriák közül válogatják azt össze. A Starbucks például már régóta Munch partner, így szinte összes kávézójából lehet kedvezményes csomagot rendelni. Itt csak azt tudja a vásárló, hogy sós és édes szendvicsek, pékáruk, és sütemények kerülhetnek a zacskóba, de, hogy pontosan mi, az mindig a helyszínen derül ki. 

A Munch lényege pontosan az, hogy válogatás nélkül, akár az eredeti ár töredékéért - 40-60%-os kedvezménnyel - vihetünk haza jó minőségű, prémium ételeket.

Így mi is jól járunk, hiszen a csomagok mindig jól meg vannak pakolva, és az áruk is nagyon kedvező, de eközben a vendéglátóhelyek is csökkentik a veszteséget, és az ételpazarlásnak is gátat szabhatunk. 

Az appon/weboldalon kategóriák szerint is kereshetünk, és kiválaszthatjuk, hogy aznap milyen típusú ételt szeretnénk “muncholni”. Találunk itt hideg ételt, süteményeket, pékárut, ebédmenüt, gyorsételt, prémium éttermi fogásokat, zöldséget, gyümölcsöt, vagy akár tejtermékeket is. Ha találunk egy nekünk tetsző üzletet, akkor a leírásban megtaláljuk, hogy mit is tartalmazhat a csomag, és az eredeti, illetve az akciós árat is feltüntetik. A kosárba tétel után csak meg kell adnunk a számlázási adatokat, és online kifizetni a rendelést. Minden étteremnél egyéni időintervallumokban vehetjük át az ételt, és már vihetjük is haza a zsákmányt. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. Megmentettünk egy adag kidobásra ítélt élelmiszert, és már a vacsora is megvan.

A MunCharity jótékonysági projekt még tovább viszi az amúgy is remek kezdeményezést. A Magyar Élelmiszerbankkal karöltve dolgoznak a rászorulók megsegítésén, melyhez mi is hozzájárulhatunk.

Az oldalon lehetőségünk van “meghívni” egy nélkülözőt egy adag ételre, melyet kuponok formájában juttatnak el a megfelelő személyekhez.

A kupon 790 forintba kerül, amit szintén a weblapon tudunk megvásárolni, így az arra rászorulók ebben az értékben tudnak ételcsomagokat választani a Munch kínálatából. 

Összességében a kezdeményezést nagyon jó ötletnek tartom, hiszen a pazarlás tényleg extrém mértékben van jelen a mindennapjainkban egyéni, és kollektív szinten is. A hűtőben felejtett rakott krumpli, vagy a penészes joghurt képével már sajnos szinte mindenki találkozott, viszont fontos arra törekedni, hogy inkább kevesebbet vegyünk, de azt tényleg fogyasszuk el. A Munch ehhez egy jó kiegészítés lehet, hiszen minden nap sok megmentett csomag áll rendelkezésre, amivel mi is praktikusabban tudjuk tervezni a heti étkezésünket, és még jó érzés is lesz az így vásárolt ételeket elfogyasztani: tudva, hogy ma is tettünk egy kicsit a pazarlás ellen.