Reaktor

Zöld energia, ellátásbiztonság, alternatív energiafelhasználás. Hortay Olivért, a Századvég Energia és Klímapolitika üzletágvezetőjét kérdeztük, kinek véleménye szerint az orosz energiahordozóktól való teljes megszabadulás sem ellátásbiztonsági, sem gazdasági, sem környezetvédelmi szempontból nem optimális. Hogy miért? Hallgassa meg podcast adásunk legújabb részét!

Az elmúlt hónapokban az energiapolitika a közbeszéd szerves része lett. Megkérdőjeleztük és újraértékeltük az eddig legfontosabbnak hitt ásványi kincseinket, és előtérbe kerültek az új, még alternatívnak számító energiaforrások. Az alternatív energia felhasználásáról viszont kevés tapasztalat van, és az Európai Unión belül több, látszólag ellentmondásos, kijelentés kapcsolódik hozzájuk. A háború kitörése után az Európai Unió azt állította, hogy a tagországok képesek lesznek lemondani az Oroszország által biztosított energiahordozókról, hiszen a kieső részt alternatív energiából jórészt tudjuk pótolni. Ezzel párhuzamosan azt is lehetett korábban olvasni még a háború előtt, hogy a legtöbb tagállam még aziránt is aggodalmát fejezte ki, hogy a 2050-ig támasztott kibocsátáscsökkentési vállalásaikat egyáltalán tudják-e teljesíteni. Hogy lehet ezt a két álláspontot logikailag összehozni, ki lehet bekkelni az orosz energiát?

Én azt gondolom, hogy itt van egy konfliktus, aminek a lehetséges feloldása még nem látszik igazán. Tehát az energiapolitikáról érdemes úgy gondolkodni, hogy tipikusan az energiapolitikai döntések, azok több célt egyszerre kell, hogy szolgáljanak, és ezek között a célok között gyakran ellentmondások vannak. A szakirodalom azt mondja, hogy három alapvető pragmatikus cél van, az ellátásbiztonság, a környezetvédelem és a gazdaságosság. E között a három cél között is időről időre konfliktus lép föl, hogyha egy-egy intézkedést nézünk. Tehát, hogyha

például felszerelsz egy napelemet a házadnak a tetejére, akkor azzal mondjuk a támogatási rendszer függvényében talán gazdaságosabban jössz ki, a környezetvédelmi teljesítményt javítod, viszont ellátásbiztonsági szempontból egy új kockázatot építesz be a rendszerbe,

hiszen a napelem termelése az kiszámíthatatlan, ezt ki kell szabályozni és új rugalmassági képességet kell fejleszteni a hálózatba. És ezek mellett az alapvető ésszerű célok mellett az elmúlt években, évtizedekben, különösen az Európai Unióban megjelentek az energiapolitikában ideológiavezérelt célok. Itt talán a legkézenfekvőbb példa erre a németeknek az atomenergia kivezetése. Itt ugye arról van szó, hogy az a cél, hogy kivezessük az atomenergiát, hogy egy technológiától teljesen elbúcsúzzunk, ez nem magyarázható sem ellátásbiztonsági, sem gazdasági, sem környezetvédelmi oldalról. Ez egy politikai, ha úgy tetszik ideológiavezérelt célkitűzés, ami konfliktusba kerül a maradék hagyományos három céllal, és ennek megfelelően csökkenti azt a lehetőséget, képességet, hogy a hagyományos három célban a lehető legmagasabb teljesítményt érjük el.

Most az orosz-ukrán háború kapcsán megjelent egy új ideológiavezérelt cél, ez pedig az orosz energiafüggéstől való teljes megszabadulás.

Én azt gondolom, hogy az, hogy az európai piacon az oroszoknak a piaci pozíciója az csökkenjen, tehát hogy kevésbé legyünk kitettek az orosz gáz és olajszállításoknak, az egy értelmes célkitűzés a hagyományos három cél mentén is, hiszen az ellátásbiztonságot és a gazdaságosságot is, és bizonyos értelemben a környezetvédelmet is szolgálná, viszont az is ugyanilyen könnyen belátható, hogy az orosz energiahordozóktól való teljes megszabadulás az nem optimális, sem ellátásbiztonsági, sem gazdasági, sem környezetvédelmi szempontból. Tehát azzal, hogy az európai energiapolitikában most úgy tűnik, hogy mindent felülír az orosz szállítások teljes eltörlése, az szükségképpen azt fogja eredményezni, hogy

a hagyományos célokban, köztük a környezetvédelemben is, az Európai Unió teljesítménye, vagy lehetséges eredményei romlani fognak.

Erre már látjuk az első jeleket. Az, hogy például a csővezetéken keresztül érkező orosz gázszállítások helyett az Európai Unió elkezdett a cseppfolyósított földgáz irányába orientálódni, amiről tudjuk, hogy jóval környezetszennyezőbb, mint a csővezetéken keresztül érkező gázszállítások. Az, hogy a széntüzelés kivezetésére vonatkozó határidőt Németország későbbre halasztja, és úgy néz ki, hogy a következő években 5 százalékkal megemelkedik majd az Európai Unió beépített széntüzelésű kapacitása. Ezek mind-mind olyan jelek, amik azt mutatják, hogy ez az energiapolitikai fordulat, ami az elmúlt időszakban megfigyelhető volt, ennek bizony negatív következményei lesznek a klímavédelmi célokra. Én azt gondolom, hogy a 2050-es klímasemlegességi célkitűzés még az orosz-ukrán háború előtt is egy nagyon ambiciózus vállalás volt, és különösen az, hogy a 2030-as célt is megemeltük 40 százalékról 55 százalékra. És ott is voltak komoly kérdések, hogy ezt hogyan lehet teljesíteni. Különösen úgy, hogy az Európai Unió ezzel a céllal kapcsolatban is megfogalmazott olyan egyéb célokat, amik szintén ideológiavezéreltek, hiszen

önmagukban a technológiai előírások nem szolgálják a hagyományos három cél egyikét sem.

Tehát én azt látom, hogy ez alapból egy feszes vállalás volt. Alapvetően sok kérdőjelet okozott számunkra, és most, hogy ez az orosz-ukrán háború és az ennek nyomán fellépő energiapolitikai fordulat megvalósult, most még kevésbé látszik reálisnak, hogy ezek a kibocsátást csökkentő célok elérhetővé váljanak.

Az alternatív energiafelhasználást már érintettük kérdés szinten, és emellett a köztudatban a legnagyobb érv, hogy a hidrogén, a nap vagy a szél minden ország területén egyaránt jelen van, tehát így geopolitikailag egy sokkal barátságosabb dolog ezekre támaszkodni, mint a kőolajra vagy a földgázra. De kevesen gondolnak bele, hogy a tüzelőanyag cellák vagy az akkumulátorok filmjeit az EU szintén importálja, és valójában megszűnne az energiafüggésünk, hogyha átállnánk teljesen a zöld energiára.

Igen, a zöld energiával kapcsolatban, illetve a zöld fordulattal kapcsolatban több kihívást is kezelni kell a következő években. Az Európai Bizottság előszeretettel kommunikálja azt, hogy ez a mostani háború ez egy jó motiváció lehet, vagy egy jó löketet adhat a zöld átmenetnek, viszont a valóság az az, hogy inkább új problémákat okoz. Tehát hogyha például megnézzük az előbb már említett Németországot, akkor az ő programjukban, az új kormány programjában, amit tavaly év végén tettek le az asztalra, a nagyon ambiciózus, megújuló vállalások mellett a gázkapacitások növelése is szerepelt, ami egyébként egy ésszerű terv, hiszen

a megújuló kapacitások növekedése, mivel ezek tipikusan időjárásfüggő termelők, megemeli a rugalmassági igényeket a villamosenergia-rendszerben.

És ezt a szabályozási tevékenységet, ezt ebben a pillanatban tipikusan gáztüzelésű erőművek képesek ellátni, amik gyorsan indíthatóak, tehát hogyha hirtelen nem süt a nap, vagy nem fúj a szél, vagy túl sokat süt a nap, és túl sokat fúj a szél, akkor ezekkel a gyorsan indítható gáztüzelésű erőművekkel lehet fenntartani a rendszer egyensúlyát. Viszont a gáztüzelésű erőművek növelése most nem tűnik egy reális célkitűzésnek, hiszen függetlenedni szeretne az EU az orosz gáztól. Oroszország a legnagyobb beszállítója az Európai Uniónak. A gázigény 40 százalékát Oroszországtól vásároljuk, és hogyha függetlenedni szeretnénk, akkor azt nem tudjuk a gázigények növekedése mellett megtenni. Úgyhogy ez egy nagy kérdés, és erre még

Németország nem igazán adott választ, hogy hogyan fogják az ambiciózus megújuló vállalásaikat teljesíteni a rendszeregyensúly jelentős sérülése és gáztüzelésű erőművek nélkül.

Felmerül itt az, hogy az egyébként még érettnek nem nevezhető akkumulátor vagy hidrogéntechnológia bejön, mint tárolókapacitás. Viszont itt pedig az a probléma, hogy ezeknek olyan nyersanyagigényük van, amit nagyon nehéz látni, hogy honnan képes az Európai Unió beszerezni a következő években. Ráadásul ezeknek a nyersanyagoknak, ritkaföldfémeknek egy jelentős részét szintén Oroszországból, vagy Oroszországgal szövetséges országokból látjuk el, vagy vásároljuk jelenleg. És az látszik az előrejelzések alapján, hogy ezekben a nyersanyagokban a következő években nagyon nagy hiány kezd kibontakozni. Már most is brutális áremelkedés volt megfigyelhető a réz és egyéb ilyen palládium, platina és egyéb ilyen anyagoknak a piacán, de

az iparági becslések azt mutatják, hogy néhány év múlva már nemcsak az áremelkedéssel kell megküzdeni, hanem azzal is, hogy konkrétan nem lesz belőlük elegendő, és azok az országok, amikben nagy a kitermelés, azok nem lesznek hajlandóak értékesíteni más országoknak nagy mennyiségben.

Arról nem is beszélve, hogy azzal, hogy az orosz földgáz vagy kőolaj helyett ilyen típusú zöld technológiákba kezdünk el fektetni, az lényegében csak egy újfajta függést eredményez a régi függés helyett. Ez egy nagyon nagy kérdőjel ebben a pillanatban, mind szabályozói, mind nyersanyag oldalról, hogy azt a zöld technológiai átmenetet, amit a Bizottság előszeretettel elmond akkor, amikor az orosz energiafüggés csökkentéséről beszél, ezt hogyan leszünk képesek egyáltalán megvalósítani, és hogyha képesek leszünk megvalósítani, akkor hogyan tudjuk úgy megtenni, hogy azzal ne egy újabb függőséget alakítsunk ki Oroszországtól, Kínától és egyéb más országoktól.

Említettük itt még az atomenergia kérdését, ami már szintén az alternatív energiaforrások között szerepel, az EU mégis elég szkeptikusan áll hozzá. Hova soroljuk most az atomenergiát? Számolunk vele, mint alternatív forrás?

Én úgy látom, hogy az európai energiapolitikában az atomenergiával nagyon is számolunk. Itt egy fontos mérföldkő volt a Bizottság januári taxonómia rendelete, ami már fenntarthatónak minősítette bizonyos feltételek teljesülése esetén az atomenergiát, de egyébként azt láthattad, hogyha megnézzük a történelmi példákat, akkor az látszik, hogy ezek a nagy energiaválságok, ezek mindig egy nagy löketet adnak a szinte valamennyi energiatermelő technológiának. Most egy energiahiányos állapot van egyébként globálisan, ami az Európai Uniót különösen erősen sújtja, mert Európában komoly kapacitáshiány is van, és ezért egyre tisztábban, egyre világosabban látják a döntéshozók, hogy

itt bizony komoly fejlesztésekre lesz szükség erőművi oldalról, és azt a luxust nem lehet megengedni, hogy technológiák alapján differenciáljunk.

A meglévő igényekre a leghatékonyabb energia mixet ki kell alakítani. És ennek része az atomenergia is, hiszen ez egy kipróbált, jó technológia, ráadásul nagyon jó és színvonalas innovációs tevékenység is van az iparágban. Az Egyesült Királyság, Franciaország, az Egyesült Államok, Kína elképesztő mértékű forrást áldoz arra, hogy új generációs atomerőműveket fejlesszen, kis moduláris reaktorokat fejlesszen, hulladékkezelési problémákra megoldást találjon. És így tovább. Úgyhogy az én véleményem az az, hogy

a következő években inkább egy atomreneszánsz lesz jellemző az egész világon, de különösen az Európai Unióban.

Erre már vannak jelek, akik ezt mutatják. Franciaországban Macron nagyon ambiciózus terveket tett le az asztalra, az Egyesült Királyságban Boris Johnson stratégiájának az egyik legfontosabb pillérét a nukleáris energia jelenti, és ezt a stratégiát még az orosz-ukrán háború előtt készítették.

Jelenleg a megújuló energiát hasznosító beruházások még szinte globális szinten támogatásra szorulnak, és erre szinte minden uniós országban van egy pénzügyi pályázat, itthon például 2017 óta ilyen a METÁR. Ezeknek az összegeknek a megítélése ma talán még kritikusabb, mint eddig valaha. Milyen technológiát lenne érdemes Magyarországnak kiemelten támogatni?

Ez jó kérdés. Alapvetően a támogatási rendszerek jövője szerintem kérdéses. A megújuló energiatámogatási rendszerek Európa-szerte a 2000-es évek elején indultak, és akkor ezek a támogatások nagyon nagy védelmet jelentettek a termelők számára. Leginkább az úgynevezett garantált áras kötelező átvételi támogatások terjedtek el, amiknek az volt a lényege, hogy

egy szélerőmű vagy naperőmű tulajdonos mindegy, hogy mikor termelte meg az adott mennyiségű villamosenergiát, és mindegy, hogy mennyi volt éppen az aktuális piaci ár, egy előre rögzített fix árat kapott a termékéért.

Ezt átvette tőle egy valamilyen entitás, a rendszerirányító, és ő értékesítette a piacon, és a veszteséget, ami a kiszabályozásból, illetve az esetleges piaci ár és garantált ár közötti különbségből származott, azt lényegében lenyelte és a különböző országokban különböző fogyasztói csoportokra hárította. 2010 után volt ezeknek a rendszereknek egy reformja. Ennek az volt az oka, hogy a 2000-es években az indokolta ezt a grandiózus támogatási rendszert, ami lényegében az értékesítés kockázatát levette a termelőkről és pusztán üzemeltetési kockázatot futottak ezek a szereplők, hogy a megújuló energiahordozókra épülő technológiák már nem számítottak igazán kezdeti fázisban lévő technológiáknak, a költségeikben, mondjuk a beruházási költségeikben egy rendkívüli árcsökkenés volt megfigyelhető, ez különösen igaz a napelemekre, ahol a gyártás kikerülése Kínába egy nagyon drasztikus árcsökkenést eredményezett, másrészt pedig úgy látták a döntéshozók, és szerintem ez egy helyes meglátás volt, hogy valamilyen módon érdemes elkezdeni motiválni a termelőket arra, hogy az értékesítési kockázatokból is, tehát abból, hogy ők valójában időjárásfüggő bizonytalan termelők, és ez kihívásokat okoz a rendszer fenntartása szempontjából, ebből vegyék ki a részüket és legyenek motiváltak abban, hogy megtalálják azokat a megoldásokat, amikkel ezt képesek bizonyos mértékben kezelni. Úgyhogy a 2010 utáni időszakban kijött egy iránymutatása az Európai Uniónak, amiben az szerepelt, hogy

ezeket a garantált áras rendszereket át kell alakítani úgynevezett prémium támogatási rendszerekre, ahol a termelők a piacon értékesítik az energiájukat, és azon felül kaphatnak egy bizonyos prémiumot.

Itt ugye már megjelenik az értékesítési kockázat is ezeknél a vállalatoknál, viszont ezen felül kapnak egy támogatást, és Magyarországon is az általad említett METÉR rendszer, az egy ilyen támogatási rendszer, Európa-szerte ilyenek működnek. Viszont most már ez is megkérdőjeleződött, hogy ezeknek a támogatási rendszereknek van-e létjogosultsága, tudniillik egy olyan mértékű áremelkedés volt megfigyelhető a villamosenergia piacon, hogy most már nem igazán szükséges prémiumot adni a termelőknek, mert mondjuk egy-másfél évvel ezelőtt olyan 30-50 euró/megawattóra volt a villamosenergia piaci ára átlagosan, jelenleg pedig 200-300 euró/megawattóra, úgyhogy ezeket a támogatási rendszereket szerintem az országok többsége újra fogja gondolni. Ráadásul olyan mértékű kapacitásbővülés figyelhető meg szinte valamennyi tagállamban, hogy a támogatási rendszerek eredeti célja, hogy minél több megújuló épüljön minél rövidebb idő alatt, az úgy tűnik, hogy megvalósul könnyedén, és egyre inkább az lesz a kulcskérdés, hogy ezeknek a rendszerintegrációja hogyan valósítható meg. Tehát hogyan lehet a bizonytalanságot a rendszerben kezelni, és hogyan lehet megfelelő mennyiségű rugalmassági képességet beépíteni ezek mellé a megújulók mellé a rendszerbe annak érdekében, hogy a növekvő megújuló kapacitás, az ne okozzon ellátásbiztonsági problémákat. És itt vissza is térünk az eredeti kérdésedhez, vagy az első kérdésedhez, hogy ezt a rugalmassági kapacitást akkor mégis mivel fogjuk biztosítani, hogyha nem tudunk gázerőműveket építeni, mert az orosz gázt el kell hagynunk. És hogyha az akkumulátorok és a hidrogéntechnológia problémás egyrészt, mert gyerekcipőben jár, másrészt mert olyan nyersanyagigénye van, amit nagyon nehezen látható, hogy honnan fogunk tudni biztosítani.

Visszatérve szintén az első kérdésre, ugye abba a szituációba kerültünk, hogy egyszerre nézzünk szembe egy fegyveres konfliktussal és egy energiaválsággal. Előbbire azonnal reagálva Brüsszelben szankciókat lebegtettek be Oroszországgal szemben, azonban ez a konfliktuson nem tudjuk, hogy mennyit és mit segített, de az biztos, hogy az energiahordozók árát jelentősen befolyásolta. Hogy működik ez a folyamat? Hogy tud egy politikai beszéd, egy szó, egy kijelentés, egy kézzel fogható nyersanyag árára ilyen gyorsan és ilyen drasztikusan befolyással bírni?

Szerintem az elmúlt hónapok eseményei nagyon tanulságosak és nagyon meglepőek. A háború kirobbanásakor, február 24-én robbant ki a fegyveres konfliktus, és talán még aznap, vagy a következő nap az európai uniós vezetők bejelentették, hogy szankciókban gondolkodnak, de azt is, hogy ezek nem fogják érinteni az energiaszállításokat, és erre a piac megnyugodott, nem volt különösebben nagy áremelkedés. Maga a háború és maga a fegyveres konfliktus,

hogyha a szankciók nem vonatkoznak az energiaszállításokra, és hogyha nem tulajdonítunk nagy valószínűséget annak, hogy Oroszország önmagától felmondja a szerződéseket és beszünteti a szállításokat, akkor magát az energiapiacot nem kellene, hogy befolyásolja.

Márpedig abban a helyzetben február végén ott úgy látszódott, hogy az európai vezetők nem motiváltak abban, hogy a szankciókat kiterjesszék az energiaszállításokra. Oroszország pedig, tehát ez egy ilyen történelmi tapasztalat, hogy Oroszországnak nagyon fontos, hogy ő megbízható szállító legyen. Nagyon jelentős mennyiségű export árbevételt keres az energiahordozók értékesítéséből, ezért neki nem éri meg leállítani a szállításokat, és ezt a piac is így árazta, és nem volt különösebben nagy áremelkedés. És aztán március elején az európai uniós vezetők, és egyébként néhány amerikai vezető is elkezdte nagyon intenzíven lebegtetni a szankciókat. Március második hétvégéjén nyilatkozott Kadri Simson, az Európai Bizottság energiaügyi biztosa, Robert Habeck német gazdasági miniszter, az amerikai külügyminiszter és számos más politikus, hogy az Európai Unió nagyon intenzíven dolgozik a szankciókon, illetve az Egyesült Államok is várhatóan energi a embargót fog bevezetni. Egyébként a következő héten szerdán az Egyesült Államok ténylegesen be is vezetett energia embargót. És ennek hatására

a piac egyszerűen megijedt.

Mert aki az energiaszektorban dolgozik Európában, az tisztában van vele, hogy annak, hogyha az európai piacon az orosz szállításokat megszüntetjük, beláthatatlan következményei lennének, hiszen nagyon erős a kitettségünk az orosz energiahordozóknak, és ezt elkezdték ezt a félelmet, vagy ennek a lehetőségét előre beárazni ezek a piaci szereplők. Ez azt eredményezte, hogy míg a háborút követően valamivel 92 euró/megawattóra volt a földgáz ára, március 7-én hétfőn volt olyan óra, amikor 345 euró/megawattóra volt. Ilyen mértékű félelmet generált a szankcióknak a lebegtetése. És ez nagyon sokáig elhúzódott. Nemrég vezették be, vagy fogadták el az Európai Bizottság olajembargós javaslatát, március elejétől június elejéig az európai uniós vezetők csak beszéltek a szankciókról, hogy ezeket majd be fogják vezetni. Ez egy folyamatos félelmet generált a piacon, ami áremelkedést eredményezett, és ennek az áremelkedésnek a következményeképpen Oroszország árbevétele jelentősen megemelkedett.

A háború eleje óta már csaknem 100 milliárd euró árbevételt realizált, úgy, hogy a tavalyi teljes évben mindössze 50 milliárd dollárt, tehát egy nagyon drasztikus bevételnövekedést könyvelhetett el, és ezt a költséget az Európai Unió fizette.

Azt, hogy az olajembargó esetében a néhány hónap múlva hatályba lépő kivezetés mit eredményez majd Oroszországban és mit eredményez majd a világpiacon, illetve az Európai Unióban, arra vonatkozóan, hogy mondjam, becslések vannak, és van egy nagy vita. Én azt gondolom, hogy azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy Európában nagy költsége lesz ennek az intézkedésnek, mert ez már most is látszódik a határidős piacokon, illetve a világpiaci árakon. Egyébként is egy energiahiányos helyzet van globálisan, és az, hogy egy ilyen nagyon drasztikus lépéssel egy sor logisztikai probléma, egy sor kérdőjel felmerül, azzal és általánosságban kialakul egy káosz.

Sokat lehet olvasni arról, hogy például kijátsszák az Egyesült Államokban a meghozott szankciókat.

Tehát az USA március elején energia embargót vezetett be, de a múlt héten jött ki egy részletes elemzés arról, hogy továbbra is a keleti partra érkeznek olyan szállítmányok, amik orosz eredetű olajat tartalmaznak, csak most egyszerűen Indián keresztül vásárolja ezeket az energiahordozókat az USA, nyilván magasabb áron, de vannak egyéb visszaélések is, átpakolják egyik tartályhajóból a másikba az olajat, másképp kezdik el keverni, tehát egy káosz alakul ki, és ennek van egy nagyon erős árfelhajtó hatása. De hogy visszatérjek az eredeti gondolatomhoz, tehát az, hogy a következő hónapokban ez mint eredmény, az kérdőjeles. Európában és az Egyesült Államokban, illetve a világpiacon egy árfelhajtó hatása lesz, ez már most is látszik. Az, hogy Oroszország mennyire lesz képes eladni az energiahordozóit más országokba, az egy kérdőjel. Én azt gondolom, hogy egy jelentős részét képes lesz. Ez a folyamat már hónapokkal ezelőtt elkezdődött, tehát például

India orosz olaj importja az a háború kirobbanása óta két és félszeresére emelkedett.

És hogyha ez a kettő tendencia megvalósul, akkor rövid távon Oroszország képes lesz akár tovább növelni az árbevételét. Az Európai Bizottság intenzíven dolgozik a gázembargós javaslaton, aminek az Európai Unióban még drasztikusabb, még rosszabb következményei lennének, mert a gázban nagyobb a kitettségünk, ráadásul ott az infrastrukturális korlátok is erősebbek, és ezért a helyettesíthetőség is sokkal nehézkesebb, ezért a Bizottság minden bizonnyal egy olyan javaslatot fog letenni, a korábbi nyilatkozatok, dokumentumok erre utalnak, hogy év végéig a tavalyi import kétharmadával csökkentsük az orosz beszerzéseket. Viszont a háború előtti év nagy tanulsága, hogyha az orosz gázszállítások csökkennek az Európai Unióban, akkor annak olyan mértékű áremelő hatása van, ami ellensúlyozza a volumen csökkenését Oroszország oldaláról, és kisebb volumen mellett is Oroszország nagyobb árbevételt képes elérni.

Interjút készítette: Lévai Emese

Portéfotó: mandiner.hu 

Mennyire vagy képben a fenntartható jövő témájában? 

Mennyire vagy képben a környezetvédelemmel? 

Fenntartható fogyasztás? Te tudod mit tehetsz érte?  

Minden idők legsikeresebb autós játéka anime-stíluselemekkel bővülhet. Nagyon várjuk a megjelenést, de addig is tekintsünk be részletesebben a Need for Speed világába!

Várhatóan 2022. november 4-én jelenik meg a Need for Speed (NFS) autós játék legújabb része, szivárogtatta ki az infót Tom Henderson, a DualShockerc és a VGC újságírója.

Az Electronic Arts (EA), az Electronic Entertainment Expon (E3) mutatta volna be a nagyközönségnek az új NFS játékot, azonban a játékipar legnagyobb eseménye idén ismét elmarad, így az EA saját online rendezvényén fogja bemutatni a 2022-es játékait, ahol várhatóan kiderül az új Need for Speed megjelenési dátuma.

A játékról annyit érdemes tudni, hogy a Criterion Games fogja fejleszteni, azaz a franchise állandó stúdiója, amely a sorozat többi játékáért is felelős. A megjelenéssel kapcsolatban amiatt alakult ki időbeli csúszás, mert a Criterion Games több projekttel is foglalkozik egyszerre. Legutóbb a DICE-nál készült, Battlefield 2042-őn dolgoztak.

Az Electronic Arts belsős stúdiókért felelős vezetője, Laura Miele nyilatkozatot adott ki, amelyben igyekezett megnyugtatni a rajongókat, hogy a fejlesztéssel kapcsolatos időbeli csúszás nem jelenti azt, hogy bajban lenne a Need for Speed franchise vagy a fejlesztőcsapat. Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy a Codemasters felvásárlásával igyekeztek 2021-ben kiadni egy új versenyzős játékot, így a leglogikusabb döntés az volt, hogy a Criteriont átirányították a Battlefield 6-ra, hogy a program a lehető legjobb formát érje el és a Need for Speed esetén is ez a cél.

Az EA több újdonsággal készül az új Need for Speed játék kapcsán. Állítólag az új rész fotorealisztikus lesz, és anime elemeket is fog tartalmazni, amely merőben más a korábbi epizódokhoz képest, ugyanis eddig egy NFS játékban sem volt ehhez hasonló.

Jeff Grubb, a VentureBeat egyik szerzője szerint a játék egy kitalált városban, Lake Shore City-ben fog játszódni, amely leginkább Chicagóra fog emlékeztetni. Ez amiatt érdekes hír, hogy korábbi információk szerint Miami lett volna a helyszín.

Minden idők egyik legsikeresebb autós szériája kifejezetten nagy múltú, népszerűsége, néhány gyengébb részt leszámítva töretlen. Az első játék 1994-ben jelent meg The Need for Speed néven és a kanadai Distinctive Software készítette. Azóta összesen 33 epizód jelent meg. A Most Wanted (2005) után a játék kissé leszállóágba került, ugyanis a megszokottól gyengébb játékokat vonultattak fel a minőségi betűhármas (NFS) zászlaja alatt, mint a Carbon (2006), a Pro Street (2007), vagy a The Run (2011).

A Need for Speed szériák alapvető szabályai, illetve a játékmenet felépítése szinte változatlan maradt az évek során. Az Undergroundtól (2003) kezdve jelent meg két új opció a játékban. Az egyik a driftelés (autóval történő)., a másik a dragracing elnevezésű gyorsulási verseny, amely már nem tekinthetők szorosan vett autóversenynek.

A játékon belül az autók fejlesztése a kezdeti időszakban a tuningolás lehetőségében merült ki. Később az autók stílusának átalakítása legalább olyan fontos szemponttá vált. A Need for Speed: Underground 2-ben (2004) a továbbjutás például csak akkor volt lehetséges, ha a kellőképpen feltuningolt autónak elegendő "vizuális pontja" van.

A NFS Underground óta a részek főként az utcai versenyek keültek előtérbe. Ennek oka részben az, hogy a 2000-es évek elején jelent meg a halálos iramban című film Vin Diesel és Paul Walker főszereplésével, amely teljesen új irányba vitte az utcai autóversenyekről alkotott képet. A film nagyon népszerű volt, amelyben az Electronic Arts is meglátta a lehetőséget, így a játékba is beépítették az utcai autóversenyzést. Néhány epizód sajátossága a rendőrség megjelenése, és a játékosokat üldöző rendőrautók.

A Need for Speed ezt a Hot Pursuit (2010) szériában vezette be, hatalmas sikerrel. A versenyek között szabadon lehetett autózni a városban, felismerhetetlenségig lehetett tuningolni az autókat, vagy magukra hívhatták a rendőröket a játékosok, akik hat körözési szinten át egyre durvább erőket mozgósítottak. Plusz azt is ki lehet választani, hogy rendőrként vagy versenyzőként szeretnénk játszani.

Összességében kijelenthető, hogy megannyi lehetőséget és megannyi élményt tudtak nyújtani a Need for Speed különböző verziói. Azon lehetne vitatkozni, hogy ki milyen eszközön szeret játszani leginkább, PC-n, PS-en vagy Xbox-on, azonban a lényeg nem változik: a Need for Speed a gamer világ egyik kiemelkedő autós játéka. Aki még nem játszott valamelyik résszel korábban, annak szívből ajánlom, mert a kikapcsolódás és a játékélmény adott lesz. Versenyre fel!

Képek forrása: www.youtube.com; www.meuxbox.com

Július 6-án ünnepeljük a csók világnapját. A csók az érzelmek szimbolikus kifejezésére szolgál, akár arcra adott, akár szájra adott csókról beszélünk. Utóbbi esetében vonzalom, szexuális vágy is előidézi.

A csókolózásnak rengeteg pozitív hatása van, például javítja a hangulatot azáltal, hogy a dopamin termelődését fokozza a szervezetünkben. A dopamin egyfajta boldogsághormon, amely fontos szerepet játszik a jutalmazásban (tehát a csókot is jutalomként éli meg agyunk). Mindemellett pedig a stresszt is képes csökkenteni: közben ellazulunk, testünk relaxál. De közben mi történik a testben? Csökken a kortizol (amely stressz közben termelődik) és nő az oxitocin szintje (boldogság- és szeretethormon). Az endorfintermelést is serkenti, aminek fájdalomcsillapító hatása van. Izmainkra is jótékony a hatása: a csókolózást 34 féle arcizom, valamint 112 helyzetváltoztatásért felelős izom garantálja.

A folyamattal együtt járó nyálcsere immunrendszerünkre is pozitív hatással van: baktériumokat cserélünk, amik ellen a szervezetünk antitesteket termel – immunrendszerünk ellenállóbb lesz. És ezek mellett még számtalan olyan egészségügyi és mentális ok van, amiért megéri csókolózni, például a magas vérnyomást és a koleszterinszintet is csökkenti.

(Természetesen előfordulhat más is; régen népszerűbb volt a szájra puszi közeli kapcsolatban álló családtagok között, ma is van, aki gyermekének a puszit a szájára adja. És persze ne feledkezzünk meg a legendás képről: Brezsnyev és Honecker csókjáról.)

Azonban ebben a cikkben inkább a szerelemre fogok kitérni. A szerelem állandóan sürget minket, motivációt érzünk arra, hogy együtt legyünk a másikkal; mindazonáltal az érzelmek intenzitása az elején a legnagyobb, utána csökken. Ez rejti a nagy feladatot: ahogy múlik az idő, egy kapcsolaton mindig dolgozni kell, hogy a szerelmet és szeretetet meg tudjuk tartani. A nyugati kultúrákban a szerelemnek igen fontos szerepe van az elköteleződésben, a későbbi családalapításban, gyerekvállalásban. (Sajnos ez még ma sem mindenhol van így, sok helyen a házasság alapja még mindig nem ez.)

A szerelemről két fontos elmélet is van: az egyik John Alan Lee, a másik Robert J. Sternberg nevéhez fűződik.

John Alan Lee elméletében hat fő szerelemtípust állapított meg, ezeket latin szavakkal jelölte. Az első az Eros, ez foglalja magában a szenvedélyes szerelmet. Ennek tökéletes filmbeli példája a Micsoda nő!-ben Vivian Ward (Julia Roberts) és Edward Lewis (Richard Gere) szerelme. A következő típus a Ludus, a játékos szerelem, a szerelmesek leginkább játszanak egymással. Ez található meg a Veszedelmes viszonyokban. A harmadik a Storge, a baráti szerelem, ami a kezdeti barátságból alakul ki. Ezt ismerhetjük fel a Harry és Sally című filmben. A Mania, vagyis a birtokló szerelem az Eros (szenvedélyes) és a Ludus (játékos) kölcsönhatásaként jön létre. Ahogy a neve is mutatja, ez a végletekig függőséget okozó, mániákus szerelem. Filmbeli példája: Tortúra. A Pragma, azaz a praktikus szerelem a Ludus (játékos) és Storge (baráti) részvételének köszönhetően jön létre. Az ésszerű döntések mentén fejlődik, ennélfogva pedig gyakran hiányzik belőle a szenvedély. Ezt mutatja az Átlagemberek című film. Az utolsó típus pedig az Agape, vagyis az önzetlen szerelem. Ebben pedig az Eros (szenvedélyes) és Storge (baráti) játszik szerepet. Ebben az esetben a szerelmesek odaadóak, gondoskodóak, törődőek a másikkal szemben, önfeláldozásra is képesek a másik érdekében. Ennek egy tökéletes példája a Titanicban Rose (Kate Winslet) és Jack (Leonardo DiCaprio) szerelme.

Robert J. Sternberg is egy érdekes elméletet állított fel a szerelmi típusokra vonatkozóan: a szerelem háromszögelméletét.

Az intimitás egymás fontos pillanatainak, érzelmeinek megosztását jelenti: a szerelmesek nagyon közel állnak egymáshoz, szinte mindent tudnak a másikról. Az elköteleződés során a szerelmünket tekintjük az egyetlennek, nem cserélnénk le őt. A szenvedély pedig a vonzódást, az erotikus érdeklődést, valamint a másikra irányuló szexuális vágyat foglalja magában. Nyolc szerelemtípust különböztetett meg. Ha egy kapcsolatban csak az intimitás van meg, akkor szeretetről, ha csak az elköteleződés, akkor üres szerelemről, ha csak a szenvedély, akkor elvakult szerelemről beszélhetünk. Romantikus szerelem az intimitás és a szenvedély, társas szerelem az intimitás és az elköteleződés, buta szerelem a szenvedély és az elköteleződés jelenlétének köszönhetően jön létre.

Ha pedig egyik komponens sincs meg, Sternberg szerint nincs szerelem.

A csók világnapja alkalmából érdemes azt is végiggondolni, hogy kapcsolatunk melyik típusba tartozik. Ha jó úton haladunk, megnyugodhatunk. Ha pedig úgy találjuk, hogy ez még nem megfelelő, tudjuk, hogy milyen irányba kéne változtatni. Egy biztos: a csókolózás nem tud ártani sem magunknak, sem a másiknak, sem a szerelmünknek.

Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy az országgyűlési választás után, - amely az ellenzék súlyos vereségét hozta - hogy a Jobbik nem fog semminemű önreflexiót tartani. Pedig egy olyan politikai erő esetében, mint ami a Jobbik, érdemes lenne lamentálni az események fölött. A 2018-as választáson elért második helyezést hatalmas csalódásként élte meg az akkorra már néppártosodott, Vona Gábor vezette párt. Azóta azonban sokat változott a világ: az ellenzéken belül is sokadrangúnak számító, az egyes méréseken 5% alá becsült (tehát önállóan nem biztos, hogy bejutna a Parlamentbe) kispárttá zsugorodott a 2009-es EP választásokon berobbanó párt.

Jakab Péter úgy gondolta, hogy az a politika, amit művelt, az előre vezető, a párttagság meg is választotta nem sokkal a választás után a botránypolitizálás széles eszköztárát bemutató politikust. Azonban a Jobbik elnökségének más tervei voltak. Jakab Péter lemondott a pártelnöki tisztségről, -miközben továbbra is frakcióvezető- az elnökség többsége nem támogatta volna a döntéseiben, „kivették a kezéből a párt irányítását”. Jakab Péter egy Facebook posztban kommentálta a lemondását, ami viszont még érdekes: megnevezte azt a három bajtársát (Szabó Gábor, Z. Kárpát Dániel, Dr. Lukács László), akik végig támogatták. Ebből értelemszerűen meghatározható, hogy a nyolcfős testületből ki volt az az öt (Potocskáné Kőrösi Anita, Ander Balázs, Dudás Róbert, Kvárik Anita, Magyar Zoltán), aki megbuktatta Jakabot. A volt pártelnök kiemelte, hogy a párttagság döntésének ellenében puccsolták meg, ellentmondva a többség akaratának, érdekes konfliktus is kisülhet ebből.

Potocskáné Kőrösi Anita egyengette Jakab bukása után a Jobbikot július másodikáig, mostantól Gyöngyösi Márton, a párt egyedüli EP képviselője lesz az elnök. De mégis mit várhatunk az új pártvezértől? Miként lehet értelmezni a személyét? Szerepét? Szerepfelfogását? Merre kívánja vezetni a veszélybe került pártot? Miben látja a megújulás lehetőségeit?

Ehhez kiváló anyagot jelent a Jobbik kongresszusán elhangzott beszéde, hiszen az előbb feltett kérdések nagyjára biztos, hogy választ fogunk kapni.

Mint ahogy az elején is hangoztatja, 13 éve dolgozik a Jobbik színeiben, a külpolitikai szakértelmét kívánta kamatoztatni, 2010-ben egy esedékes Jobbik kormányban ő lett volna a külügyminiszter. Azt leszámítva volt egyéni képviselőjelölt, választókerületi elnök, alapszervezetet is vezetett, továbbá országgyűlési képviselőként, frakcióvezetőként, illetve elnökhelyettesként is szerepet vállalt a Jobbik életében. Keveseket lehet azonosítani a Jobbikkal, ő azon kevesek közé tartozik, akit éppenséggel lehet. Gyöngyösi Márton 2019 óta EP képviselő. Sokan szokták a brüsszeli képviselői létet egyfajta „száműzetésként” értékelni, hiszen nehéz a párt erősemberének lenni, ha messze van az eseményektől. Azonban Gyöngyösi esetében ez akár jól is jöhetett, hiszen nem használódott el a magyar belpolitikai és párton belüli harcokban, félig-meddig „outsider”-ként került a párt élére, hitelesebb lehet, mint bárki más a párton belül.

Gyöngyösi narratívája a párton belüli tevékenysége kapcsán egyértelműen egy válságmenedzser karaktert ír le. A 2018-as választás után ugyanis lemondott Vona Gábor, a párt akkori elnöke, miniszterelnök-jelöltje (mert betartotta az ígéretét, hogy lemond, ha kikapnak), illetve az Állami Számvevőszék is megbírságolta a Jobbikot. Ő ezt az időszakot hozta le „menedzserként”, mint frakcióvezető és elnökhelyettes, most ebből az erényből, szerepkörből próbál meg politikai tőkét kovácsolni. Az akkori és a mostani állapotok között sok párhuzamot vont le a küldöttek számára, mintegy legitimálva a jelenlegi szerepét.

Gyöngyösi először diagnózist állít fel, hogy mi volt a baj, majd felvázolja merre kellene haladnia a Jobbiknak. Kiindulópontként a tagság egyes részeinek az elképzeléseit idézi fel, summázza, hogy milyen irányzatok vannak a párt jövőjével kapcsolatban. Az új elnök elveti azt az álláspontot, hogy vissza kéne térni a gyökerekhez, mivel a jövőbe kellene néznie mindenkinek, nem a múltba, ebből vonja le a következtetést: nem akar „köldöknéző pártot”. Megnevezi azokat is, akik szerint a párt jó úton haladt, csak hangosabbnak kellett volna lenni, több botrányt kellett volna rendezni. Ez egyértelműen a Jakab Péter által fémjelzett populista-plebejus (Novák Előd szerint parizeus) irányzatra utal, Gyöngyösi nem tartja termékenyek az állandó NER-ezést, ennél produktívabbnak kell lenni. Továbbá önreflexióra hívja fel ezt a szárnyát a pártnak, a hibákat fel kell ismerni és ki kell javítani.

Ezek után Gyöngyösi felvázolja, hogy mit tervez a Jobbik elnökeként, ismerteti nagyvonalakban a programját. Először is „reális célokat” kell kitűznie a pártnak. A politikus nem ígér mást, mint Churchill után szabadon: „vért, erőfeszítéseket, verítékeket és könnyeket”. A munkától azt várja, hogy a Jobbik egy tisztes szereplést érhet el a 2024-es EP választáson, illetve az önkormányzati választásra képesek lesznek felépíteni pár erős politikust, akik bekerülhetnek az önkormányzatokba, mindezzel megalapozzák a párt jövőjét.

Gyöngyösi szerint a Jobbik egyik legnagyobb problémája az, hogy a városokban, nagyvárosokban elenyésző támogatottsággal bírnak. Úgy gondolja, hogy a vidék pártjának lenni nem szerencsés, meg kell szólítani új választói rétegeket is, például az értelmiségieket és a vállalkozókat, máskülönben „bezárhatják a boltot”.

Ha beszorulnak a vidékre, akkor kiszorulnak a politikából.

Másodszor Gyöngyösi „világos gondolatokat” ígér, amihez az kell, hogy szétválasszák az ellenzéki együttműködés technikai kérdését a pártot érintő elvi kérdésektől. A Jobbiknak a nemzeti-konzervatív identitását meg kell, hogy erősítse; itt viszont újból visszautal Jakab Péter populizmusára, aki tévedett, amikor a párt mondandóját leegyszerűsítette arra, hogy egyedül ők küzdenek a melósok béréért. Ez nem volt jó taktika, nincs olyan párt, aki nem ígérte volna meg mindezt. Gyöngyösi beszédében megpróbálja a Jobbik számára kisajátítani a nemzeti-konzervatív, keresztényszociális arculatot, mintegy megtagadva ezt a Fidesz-KDNP-től.

A Jobbiknak az új elnök szerint egyszerre kell tudnia a családokat és a hagyományokat képviselnie, illetve Európa-párti politikát folytatnia. Az ország mellett az Európai Unió építésén is fáradoznia kell majd a Jobbiknak. Ő egyébként azon kevés jobboldali politikus közé tartozik, aki támogatná az Európai Parlament jogköreinek a bővítését. Úgy gondolja, hogy az EP-nek ténylegesen törvényhozói hatalomnak kellene lennie.

Végül Gyöngyösi szerint „rendezni kell a sorokat”, itt a Jobbik működésére tesz reformjavaslatokat. Több kritikát fogalmaz meg a párt belső működéséről, a pártszervek szerinte nem becsülték meg egymást, nem dolgoztak össze nem állapot, hogy egy sms-el is el lehet bárkit is bocsátani a pártból. Így nem lehet a felvázolt értékeket képviselni, megfelelően működni. A Jobbik szerinte képtelen lesz eredményesen néppártként politizálni, ha belül atomizált viszonyok, egymással rivalizáló klikkek és véleménybuborékok vannak. Gyöngyösi szerint az addigi vezetés elszakadt a párttagságtól, ezért a pártnak demokratikusabb alapokon kell majd működnie innentől kezdve.

A párton belül több szolidaritást vár el, illetve kétoldali kommunikációt, hiszen a vezetés „kettőt nem tud lépni” a tagság nélkül. Úgy gondolja Gyöngyösi, hogy a párton belül több párbeszéd kell, a legfontosabb döntésekbe az elnökségnek be kell vonnia az Országos Választmányt is.

Gyöngyösi ennek a folyamatnak a menedzsere akar lenni, tehát elsősorban egyengetni kívánja a Jobbik közösségének a munkáját. Olyan jövőt vázol fel a tagságnak, ahol minden folyamat transzparens, a keményen dolgozó párttagok előtt van út a mobilitásra, tehát lehet előre lépni a ranglétrán. Az elnök arra is tett utalást, hogy a Jobbiknak többé nem szabad sokat engedni az elvekből, a szimbolikus politikából a szövetségesek (az ellenzék) nyomására, tehát valódi, jobboldali-konzervatív politikát kell folytatni a jövőben.

Gyöngyösi karaktere úgy tűnik egy kompromisszumos megoldás volt, hiszen nagyon nem gázolt bele senkinek sem a lelkivilágába, mindenkire számít, aki még ott van, mindazonáltal komoly változásokat próbál majd eszközölni a párton belül. Jakab Péterre is számít többek között, aki Lúdas Matyiságát azóta is szorgalmasan építi: a mai napig járja az országot, szakadatlanul dolgozik, építi a hálózatát, masszőrködik stb. Az elnök belátta, hogy az addigi populista-plebejus politizálás nem jelentheti a párt jövőjét, el kell állni ettől a stratégiától. Gyöngyösi nem tagadja meg a baloldali ellenzékkel való együttműködést, továbbra is egy érdekközösséget lát benne, de ugyanakkor nem akar feltétlen, teljes körű értékközösséget mellé.

Az új pártelnök szerepét párhuzamba állította a 2018 utáni szerepével, ő csak dolgozni akar, felemelni a Jobbikot, újra növekvő pályára állítani a pártot, melynek 13 éve él. Gyöngyösi nem tekint magára nagyszabású politikusként. Elismeri, hogy nem nagy szónok, nincsenek nagy víziói, feltehetőleg vannak nála népszerűbbek is a párton belül. Bár a Jobbik helyzetéből kiindulva talán jogosan is gondolhatja úgy, hogy ezekre nincs is most szükség.

Tisza Kálmán hasonlóan gondolkodott az ő miniszterelnökségéről, mint Gyöngyösi a pártelnökségéről. Tisza szerint van olyan időszak, amikor (a nemzetnek) "lánglelkű férfiakra" van szüksége, van, amikor "nagytehetségű, jeles férfiakra". Azonban van olyan is, amikor "a bajokat orvosolni kell", "nem lehet rohamosan haladni", a "szemkápráztató tettekről le kell mondani"; helyette "porszemet porszemre, téglát téglára" kell rakosgatni. Tisza ezért "nem olyan fényes, nem lankadó, de legalább jótékony munkát" ígért. Nagyjából ilyen feladatra vállalkozik Gyöngyösi Márton is, bár nem valószínű, hogy neki lesz mind erre 25 éve, de feltehetőleg nem is akarna pár évnél tovább maradni, mint pártelnök. Az elhangzottak alapján nagyjából addig fogja vállalni, ameddig a Jobbik ki nem kerül a gödörből. Addig fog tartani a mandátuma, ameddig ott lebeg a párt felett Damoklész kardja (vagy ameddig le nem sújt).  

Nehéz feladatra vállalkozott Gyöngyösi Márton, egy olyan mélypontról kell visszahoznia a Jobbikot, ahonnan nem sokan vállalnák. Személye megnyugvást hozhat a párt életébe, hiszen egy sokat látott, tapasztalt politikusról van szó, a régi Jobbikosok közül az egyik, aki még nem ment el. Azonban a hosszú pártkarriernek meglehetnek az árnyoldalai is. Egy 2012-es botrányos parlamenti felszólalásában indítványozta a zsidó származású képviselők arányának a feltérképezését, arra hivatkozva, hogy ezek a képviselők esetleges nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek, mivel akkoriban konfliktus zajlott Izrael és a palesztinok között. Ez a felszólalás óriási felháborodást keltett nem csak itthon, hanem külföldön is.  Nehezen tudjuk elképzelni, hogy Mesterházy Attila és Rogán Antal valaha bármiben is egyetértett volna; na ennek az elutasításában igen. Több magyarországi zsidó szervezet is aggodalmát és meglepettségét fejezte ki az elnöksége miatt.

Gyöngyösi Márton maga a „Mr. Jobbik”, ő végig követte a párt haladását, fejlődését. Mostanra ő egy européer keresztényszocialista nemzeti-konzervatív politikus lett, többek közt neki is lehet köszönni a Jobbik jobbközépségét. Bár főszerepet vállalt a néppártosodás folyamatában, azért vastagon benne volt a Jobbik külpolitikai elképzeléseiben, mint például a keleti-nyitás gondolatában, ahol szorgalmazta a Távol-Kelettel, Oroszországgal, Törökországgal való szorosabb gazdasági és politikai kötelékek kialakítását. Bármennyire is szakmai lehetett az a munka, nem feltétlenül gondolta úgy már akkor sem, nem tartotta feltétlenül helyesnek és mára meggondolta magát; a politikai öröksége még okozhat neki problémákat. Meglátjuk mire fogja vinni, lehet-e még a Jobbiknak „Szebb jövője”. 

Bár a járványügyi szabályok folyamatosan változnak, idén nyáron pedig inkább látunk egy újabb hullámot magas esetszámokkal a csendes nyári „koronavírus-szünet” helyett, még mindig nem késő egy kiruccanást tervezni olyan országba, ahova szabadon utazhatunk – vagyis a pre-COVID időszakhoz hasonlóan csak a személyi igazolványt, esetleg útlevelet szükséges bemutatnunk. Jöjjön tehát az ötös listánk!

5. Törökország

Antalya már most is sok közép-kelet-európai utazó kedvence (Fotó forrása: World Travel Guide)

Június 1-től kezdve a Törökországba való belépés korlátozás- és karanténmentes, így járványügyi szabályok helyett kezdhetünk is a megfelelő desztinációkon gondolkodni. Bár a Magyarországról való utazás nem feltétlenül olcsó, a legnagyobb fejtörést valójában csak ez okozza, Törökországon belül ugyanis meglehetősen jó áron tudunk szállást találni, a jó árhoz pedig kiváló szolgáltatások is párosulnak – sokszor minőségi és bőséges félpanzióval vagy teljes ellátással. Bár fázni nem fogunk, Isztambul akár a nyári hónapokban is jó és fenntartható választás lehet, ahogy értelemszerűen a tengerparti üdülővárosok is nagy népszerűségnek örvendenek – legyen szó Antalya vagy Alanya környékéről, Bodrumról, vagy épp Fethiye, Ölüdeniz, Marmaris egyikéről. Ha tehát a megszokottól kissé eltérőbb helyszínen töltenénk nyári vakációnkat, viszont kedves fogadtatásra, nyitott emberekre, gyönyörű látványra és finom ételekre vágyunk, Törökország kérdés nélkül az egyik legjobb választásunk lehet.

4. Bulgária

Nesebar hangulata (Fotó forrása: TrekEarth) 

A magyar utazók többsége – sok szempontból érthető módon – Horvátország vagy az észak-olaszországi úti célok felé kacsingat, de Bulgária is sok érdekességet tartogathat magában, és azon túl, hogy egy rendkívül jutányos ország, a Fekete-tenger közelében lévő városok sem okoznak csalódást. A felsorolás hosszú lehetne, de elég csak a Marina Dinevi, Sunny Beach vagy Kara Dere strandokat említenem ahhoz, hogy illusztráljam a bolgár kínálat egy részét, míg városok tekintetében nem elhanyagolható Neszebár, mely 1983 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel, látogatásunk során pedig megannyi ókori részlettel vár. Ami pedig a megérkezést illeti, valószínűleg nem sok utazó vágna bele egy hasonló kaliberű nyaralásba autóval, de jelenleg mind Budapestről, mind Debrecenből elérhető közvetlen járattal Bourgas, ami megfelelő kiindulópont lehet a fekete-tengeri üdülővárosok és kulturális látványosságok felfedezéséhez.  

3. Csehország

Ezt látva nem annyira meglepő, hogy Cesky Krumlov UNESCO világörökségi listán szerepel (Fotó forrása: SiViaggia)

Ha esetleg egy meglehetősen közeli, de annál kellemesebb országot keresünk, Csehország megfelelő lehet számunkra – különösen akkor, ha sem repülni, sem autózni nincs nagy kedvünk, Csehország ugyanis mind a Máv - Ceske Drahy, mind a Regiojet járatai által könnyedén elérhető (igaz egy körülbelül 7 órás utazásra számítani kell). Csehország esetében valószínűleg Prága jelenhet meg központi desztinációként, ami mind fantasztikus történelmi és kulturális látványosságai, mind pedig élettel és lüktetéssel teli hangulata miatt tökéletes lehet, ahogy az sem mellékes, hogy jobb esetben Prágában elmenekülhetünk a nyári hőség kellemetlenségeitől is (a júliusi átlaghőmérséklet például csak 26 fok). Ha viszont komolyabb utazásban gondolkodunk, az ország más városait se feledjük el, például az UNESCO világörökségi helyszín Cesky Krumlovot, a listán szintén szereplő Kutna Horát, Ceske Budejovicét, a közelében található autentikus (és Hollókőhöz hasonló) Holasovice falvat, vagy épp a nemzeti parkokat. Néhány dolog azonban biztos: Prágában olcsóbban ihatunk sört, mint ásványvizet, bármikor és bármennyit fogyaszthatjuk szégyenérzet nélkül, vitatkozhatunk a családtagjainkkal arról, hogy melyik országban is finomabb a gulyás, meg csatlakozhatunk a trdelniket (fagyival és mindenféle mással töltött kürtöskalács) szívből gyűlölők és imádók táborának egyikébe.

2. Spanyolország

Spanyolországot nem kicsit szeretik az égiek, legalábbis abban a tekintetben biztos, hogy nyári desztinációk tekintetében jól megszórták őket. Mindez pedig párosul a helyiek és a turisták adta lélekkel is, Spanyolországban ugyanis az emberekre nem a sietség és az aggodalmaskodás jellemző, hanem sokkal inkább egyfajta laza szabadság és életöröm, aminek a hangulatát természetesen a nyaralók sem rontják el. Persze Spanyolország bizonyos területeiről nem túlzás azt mondani, hogy egyszerűen látogatásra alkalmatlanok ezen időszakban a hőség miatt (gondolok itt Malagára, Murciára vagy épp Sevillára), de például a Costa Brava, Blanca vagy del Sol már jóval vonzóbbak, míg az inkább kalandokra vágyók a kevésbé népszerű észak-spanyolországi helyszínek sokasága közül is válogathatnak. Egy biztos: a spanyol tapasok, a hűsítő italok, illetve a tenger közelsége mellett mindenki elfeledi majd a mindennapok gondjait.

1. Olaszország

A gyönyörű tropeai partszakasz (Fotó forrása: Lonely Planet)

Olaszországban saját bőrömön tapasztaltam fél évig a finoman szólva sem enyhe – és néhol nem is egyszerű – járványügyi szabályokat, ám a tavasz beköszöntével Olaszországban is enyhülés jött, jelenleg pedig szinte semmilyen kötelezettségünk nincs a tömegközlekedésen való maszkhasználaton kívül (amit az új tapasztalatok alapján nem mindenki tart be szorgosan). Olaszország méltó módon a világ egyik legnépszerűbb úti célja, ám aki nyári utazást tervez, annak két körülményre is érdemes figyelnie: egyrészt a nyári hőség tud kellemetlen lenni (így nem biztos, hogy 41 fokban szeretnénk a Colosseum környékén sétálni), másrészt turisták sokasága is ekkor érkezik, így a legismertebb városokban és látványosságok környékén nem kis tömegre érdemes számítani – tehát az idilli Cinque Terre öt településén nem egyedül fogunk andalogni a naplemente nyugalmában. Ennek ellenére Olaszországot egy sokarcú országként lehet leírni, így lehetünk bátrabbak, választva Szardínia szigetének fehér homokos partjait, az anyagilag szerény, ám természeti látványosságokban annál gazdagabb Calabria üdülővárosait (Tropea, Capo Vaticano példaként), esetlegesen a Dolomitok túralehetőségeit, sok tekintetben megtapasztalva a turisták számára kalibrált helyszínek helyett az igazi olasz világot.

A cikkben felsorolt országokon túl államok sokasága teszi lehetővé a szabad beutazást, miközben az Európán kívüli desztinációk is egyre barátságosabb járványügyi szabályokkal lépnek elő. Amennyiben azonban valaki szabadon és külföldre kíván utazni, talán nem a téli időszakban fog találkozni a leglazább feltételekkel, így még mindig nem késő a nyári vagy őszi időszakban történő utazást gyorsan megszervezni.

Kiemelt fotó forrása: PlacesOfJuma (a fotón a Costa Blanca egyik népszerű úti célja, Benidorm szerepel)

A Klímapolitikai Intézet és a Reaktor Alapítvány közös szervezésében megvalósult Zöld Tusa vitaest ez alkalommal „Enni vagy nem enni?” címmel a vegán és húsevő táplálkozás híveit ültette asztalhoz. Képviselőik Gyimóthy Barbara, a Magar Vegán Egyesület alelnöke, és Éder Tamás, a Magyar Húsiparosok Szövetségéne elnöke.

Az esten felmerült, hogy lehet-e a húst teljesen nélkülözni a mindennapi étkezéseinkből? Éder Tamás véleménye szerint a mindennapi étkezéseink alkalmával kulcskérdés az íz, az evés-élmény: ámbár rengeteg vegán vásárlóknak szánt, többek között húst helyettesítő termék van forgalomban, ezeknek az íze egyértelműen nem pótolja azt, amit a húsbevitellel átélünk. A szakértő kiemelte;

Megemlítette továbbá az evolúciós vonulatát is a húsfogyasztásnak; az állatok elfogyasztásával az ember nem pusztán egy új fogást talált, hanem a fejlődésünkben kulcskérdést oldott meg; az állati rostokat gyorsabban és könnyebben emésztette meg, és az emésztés nem vonta el azt az energiát, amit azelőtt a növényi táplálkozás megkívánt. Emellett kisebb adag is tartalmazta a szükséges fehérjebevitelt.

Barbarához szólva már csak a szakterületből is adódott a kérdés, hogy mennyire nehéz a vegán életmód, mennyire nehéz ma vegánná válni. Az egyesület alelnöke szerint ez ma nagyságrendekkel könnyebb, mint egykor volt, nem is kifejezetten a táplálékkiegészítőknek, hanem inkább az ízeket, állagokat helyettesítő termékeknek, azok könnyebb elérhetőségének köszönhetően. De – ahogy Gyimóthy Barbara fogalmazott – vegánnak lenni körülbelül olyan nehéz, mint lemenni a piacra, venni friss zöldséget, és otthon főzni egy jó babgulyást.

A szakértő kiemelte, egyetért Éder Tamással abban, hogy táplálkozási módtól függetlenül nagyon oda kell figyelnünk arra, mit eszünk. És ebben a vegán életmód azért segít, mert amikor alaki vegán lesz, akkor oda kell figyelnie sok dologra az étrendjében, és húsfogyasztástól függetlenül rájön, hogy teljes egészében nem figyelt oda eddig arra, mit eszik. Barbara eloszlatta azt a képet is, hogy a vegánok fogyasztanák a legtöbb vitamin pótló készítményt, hiszen az üzleti adatok szerint ezeknek a készítményeknek a száma nem arányos és nem együtt változik a vegán életmódot folytatók számával. Személyes példán keresztül szemlélve, maga az alelnök asszony sem fogyaszt étrend-kiegészítő vitaminokat, és 12 éve él vegánként.

De vajon hogyan hasonlítható össze a vegán élelmiszerek és helyettesítő termékek ökológiai lábnyoma a húsokéval? Barbara szerint elkülöníthetünk e mentén is többféle vegán táplálkozó személyt. Van akinek ténylegesen kisebb a táplálkozásból adódó ökolábnyoma, de nem feltétlenül igaz ez mindenkire. A feldolgozott szalámi utánzatot, sajthelyettesítő terméket fogyasztó vegánok nem ugyanazt hagyják maguk után, mint a többiek. De a hús még mindig összehasonlíthatatlan még a világ másik végéről származó zöldséggel is, például már csak amiatt a tény miatt is, hogy az állatipar globálisan mennyi ivóvizet emészt fel. Emellett az sem teljesen megoldás, hogy az utaztatást megspórolva hazai terméket vásárolunk, hiszen még az itthon nevelt vágóállatokat is olyan takarmánnyal tápláljuk, mely nagyon sok esetben távoli tájaktól (pl. Dél-amerikai génmódosíott szója) érkezik.

Nem is olyan egyértelmű a vegán termékek ökolábnyoma, létezik egy kategória is, ahol a tápoldat egyik összetevője a borjúvér. Az állattenyésztésnek az ökológiai lábnyoma sem homogén; értelmes, átgondolt termeléssel minden ágazatban csökkenthető ez drasztikusan. Ez minden ágazatra igaz, legyen az hal, sertés, szárnyas vagy szarvasmarha. A húsiparosok a helyettesítő termékekkel, mint versenytársakkal a jövőben számolnak, nincs is ezzel semmi gond, csak a fair tisztességes verseny az elvárásuk. Kiemelte azt is, hogy

A nemzetközi trendekkel kapcsolatos véleménye mindkét félnek egyezik: a növényi alapú húspótló termékekre való kereslet nő, ezek ráadásul nem is a vegánoknak valók kizárólag, azoknak a vegyes táplálkozásúaknak is szánják, akik heti egyszer lecserélnék a klasszikus burgerüket szója-pogácsára. Húsipari szektoronként eltérő az innovatív termékekhez való hozzáállás, de nem kell feltétlenül elzárkózni: van magyar húsipari vállalat, aki ilyen jellegű növényi alapú húshelyettesítő terméket forgalmaz.

A beszélgetés végén a felek kitértek az etikai vonatkozásokra is. Éder Tamás szerint ez az, amiben talán sosem lesz megegyezés, hiszen ez beállítottsági kérdés. Van olyan gondolkodó is, aki szerint azzal, hogy háziasítottunk állatokat, úgy az élelmiszeripar teremtett apropót az ő fajuk létére, így végső soron kötelességünk is húst enni. Barbara szerint ez az érvelés már csak azért is hibás, mert az az élet, ami a nagyipari környezetben vár az állatokra, az nem feltétlenül nevezhető életnek.

Amerikai cikksorozatom első részében az utazás előkészületeiről volt szó, hiszen könnyű eltévedni a sok szabályban és előírásban. Ma a szállásfoglalásban, és a repülőjegy vásárlásban szeretnék segíteni, hogy ne fussunk bele felesleges költségekbe, és a lehető legkevesebb stresszel élvezhessük az utazást. 

Repülőjegy

Az első és legfontosabb dolog (a papírmunka után), az a repülőjegy foglalás. Sokan választják az utazási irodákat, hogy ne kelljen bajlódni a foglalással, holott nagyon egyszerű a folyamat, és sokkal nagyobb kontrollunk van egy váratlan helyzetben, például ha törlik a járatot. Nem kell az ügyintézőt hívogatni - a 6-9 órás időeltolódás miatt ez sokszor még nehezebb - hanem egy applikáción, vagy a pultnál el tudjuk intézni a járatmódosítást könnyedén. 

A Google Flights egy jó kiindulási pont, mert minden preferenciákra szűrhetünk, és olyan légitársaságok járatait is mutatja, amikről mi eddig talán nem is hallottunk. Az árak a járvány után nagyon az egekbe szöktek, úgyhogy ha az időintervallum még nem fix, és szeretnénk olcsóbb járatokat találni, akkor érdemes mindenképp a főszezonon kívül keresgélni (október és április között). 

Ha bepötyögtük a kiindulási várost, az úti célt és az időintervallumot, akkor szűrhetünk olyan dolgokra is, mint például utasosztály, légitársaság, vagy hogy hány átszállás fér bele az útitervbe. Mindig a legkedvezőbb és legpraktikusabb ajánlatok lesznek legfelül, viszont a választás után mindenképp görgessünk le, hiszen nem csak az adott légitársaság oldalán keresztül vásárolhatjuk meg a jegyet, hanem egyes közvetítő oldalak olcsóbban is szokták kínálni ugyanazt a járatot. Nagyon megéri Miles and More fiókot csinálni ha még nem rendelkezünk ilyennel, mert minden - főleg a drágább, óceánt átrepülő - utazásért pontokat kapunk, amit ha gyűjtögetünk, később olcsóbb repjegyre, vagy különböző tárgyakra válthatunk be. 

A legdrágább a pénteki és a vasárnapi utazás, ezért mielőtt pontosan megtervezzük az indulás és érkezés időpontját, mindenképp nézzük meg a jegyeket jó előre. Turista osztályon ki lehet fogni szuper ajánlatokat, viszont itt a kedvező árral szemben a kényelem kerül kicsit a háttérbe. 

Amire még érdemes lehet költeni, az a helyfoglalás. Egy másfél órás repülőjáratnál szinte mindegy, hogy hol ül az ember, és az is simán kibírható ha nem a barátaink mellett kapunk helyet, viszont egy 8-12 órás utazásnál megéri pár ezer forintot költeni pluszban egy jobb helyért, hiszen idegenek mellett egy középső ülés 10+ óráig nem az igazi. Egy ilyen hosszú útnál már van fedélzeti szórakoztató rendszer, ahol az ott kapott fülhallgatóval nézhetünk filmeket, és egy kis vizet, ebédet, és egy kis nasit is kapunk a repülőn.

Utazásom első állomása New York volt, hiszen keleti parti elhelyezkedésének, és különleges pezsgő hangulatának köszönhetően nagyon népszerű célpont az utazók számára. Rengeteg repülőjárat indul ide Európa nagyobb reptereiről, (Párizs, Zürich, Frankfurt, stb.) de találhatunk közvetlen járatot a nyugati parti nagyvárosokba is, mint például Los Angeles, vagy San Francisco. 

Szállás

A szállásfoglalás a következő fontos dolog, hiszen ez teszi ki a büdzsé egyik legnagyobb részét. A népszerű turista helyszíneknél mindig magasabb árakra kell számítani, ez különösképp igaz New York-ra, ahol nagyon nehéz - szinte lehetetlen - magyar szemmel olcsó szállást találni. Ha több napot szeretnénk a városban tölteni, és a hosszabb utazás nem jelent problémát, akkor

és nehezebb napközben “hazaugrani” ha szükségünk van egy kis pihenőre. Manhattan Harlem részét, illetve a Bronx-ot általánosságban jobb elkerülni, ugyanis az egyik legveszélyesebb környékekként tartják számon őket a helyiek.

New York hatalmas, rengeteg izgalmas és egyedi látnivalóval, ezért persze mindent (is) szeretnénk látni abban a pár napban, de fontos kalkulálni a kimerültséggel, és a pihenőidővel, hogy ne szenvedjük végig a kirándulást. Mielőtt kifelé kacsingatnánk, mindenképp ajánlom, hogy a Manhattan-ben lévő szállásokkal kezdjük a böngészést, hiszen sokszor belefuthatunk egy-egy kedvezőbb ajánlatba, akár egy ikonikus helyszíntől sétatávolságra. Én a Booking oldalán találtam egy kicsi hotelt, ami a World Trade Center mellett volt közvetlenül, és árban sokkal kedvezőbb volt mint az AirBnb-k. 

És ha már az AirBnb-nél tartunk… Bár én nagyon szeretem az oldalt, és eddig csak pozitív tapasztalataim vannak az ott foglalt szállásokkal és vendéglátókkal kapcsolatban, a manhattan-i kínálat számomra nagyon meglepő volt. Az aprócska, közös fürdőszobás helységek magasabb áron futottak, mint egy teljesen felszerelt hotelszoba egy neves hotelben. Két éjszakáért többet kértek mint a budapesti albérletem havi lakbére, és még nem is volt annyira jó helyen, a többi opcióhoz képest. Azért így is számoljunk brutálisan magas árakkal:

A Booking oldala nagyon jó, hogy kiszűrjük a nekünk megfelelő szállást, viszont ha megtaláltuk a kedvencünk, akkor mindenképp keressünk rá a hotel weboldalára is. Mivel a szállásoknak fizetniük kell, hogy a Booking keresési felületén feltűnjenek, ezért sokszor ott magasabb árral találkozhatunk, mintha közvetlenül a szállásadótól foglalnánk. Érdemes felhívni őket árajánlatért, hiszen sokszor több 10 ezer forintot is spórolhatunk, ha kikerüljük a közvetítő félt. 

A következő tippem, ha spórolni szeretnénk, hogy bár csábítóak a szobák kilátással, és hatalmas ablakokkal, egyáltalán nem érik meg a felárat. Annyi látnivaló van New York-ban; a felhőkarcolók, tetőteraszok, parkok, múzeumok, éttermek ki fogják tölteni a napunk nagy részét, így a szállás bőven elég ha csak a pihenésről szól. Az így megspórolt pénzt pedig költhetjük a kedvenc ételeinkre, és a kihagyhatatlan látnivalókra. És, hogy mik is legyenek azok a helyek amiket ne hagyjunk ki New York-ban? Cikksorozatom következő részéből kiderül. :)

Egy igazi időkapszulát rejt Budapest egyébként is sok érdekességben, nevezetes helyszínben és emlékműben gazdag belvárosa. Az Október 6. utca 4-es száma alatt található, a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusát” felidéző három emeletes múzeum kicsiknek és nagyoknak egyaránt sok élményt kínál. Az élményközpont a 1960-as évek elejétől az 1980-as évek végéig tartó időszakba, a Kádár-korszakba, repíti el a látogatókat.

Mivel egy interaktív múzeumról van szó, több ott eltöltött idővel kell számolni (2-3 óra alatt nem nagyon lehet megunni). Kisgyermekes családoknál kitűnő alkalmat nyújt a Budapesti Retro Élményközpont meglátogatására a nyári szünet, hisz akkor a gyermekek biztosan, de a szülők is nagyobb eséllyel érnek rá.

Fiatalabbaknak, gyerekeknek az az érdekes, hogy láthatják, hogyan teltek az emberek hétköznapjai a Kádár-korszakban, az idősebbeknek pedig egy kellemes nosztalgia érzést nyújt: ismerős használati tárgyak, könyvek, szobrok, autók, hirdetések (és még sok minden más) tárul a szemük elé.

Azok a szülők, akik néha vágynak egy kis kikapcsolódásra, ami éppen nem a játszóházat, a játszóteret, a vidámparkot vagy a cirkuszt, esetleg a strandot jelenti, bátran elvihetik a legkisebbeket is. A múzeum annyiban mindenképpen kiemelkedik a többi közül, interaktív jellegéből adódóan, hogy mindenhol meg lehet valamit nyomni, kinyitni, tárcsázni, forgatni, arról nem is beszélve, hogy egy oldalkocsis motorba is be lehet ülni, valamint egy életnagyságú rendőrautót is lehet vezetni. Arról is külön gondoskodtak a múzeum üzemeltetői, hogy legyen egy játéksarok is, ahol meg lehet szólaltatni egy tangóharmonikát.

A történelemnek megvan a maga varázsa, főleg akkor, ha az ember élt is benne. Bár ami idősebb korosztályok   számára szinte tegnap történt, azt a fiatalabbak már a történelem tankönyvből ismerhetik meg, megvan annak a bája, amikor az ember belegondol, hogy hány éves volt és mit csinált, amikor Farkas Bertalan megjárta a világűrt, hogy mikor, mi ment a tévében, amikor ő annyi idős volt, mint gyermeke, unokája. Esetleg a Szomszédok?

Azok számára, akik megélték vagy rendelkeznek valamilyen ismerettel a korszakkal kapcsolatban, azok felfrissíthetik és kipróbálhatják a tudásukat a kihelyezett érintőképernyős kvízeken. Ismerősen csenghetnek a telefonfülkékben hallgatható Kádár-rendszeri viccek, dalok is (Katyusa, Internacionálé). Egy telefonon keresztül még Kádár, Brezsnyev, valamint Honecker hangját is meghallgathatjuk.

Bár a Kádár-rendszer „romantikusabb” tálalásaként is fel lehet fogni a látottakat, azért sokat árnyal a korszakra jellemző felületes, komolytalan ideológiai máz feltüntetése. A személyi kultuszt a múzeumban számtalan helyen utolérhetjük, legyen szó akár a Lenin- és Sztálin-képekről vagy szobrokról. Többször is találkozhatunk a kisdobos esküvel, az úttörők 12 pontjával.

Fontos az ilyen gyermekmozgalmak esetében, hogy a szép mellett meg kell látni a visszás dolgokat is. Persze, nagyon szép és jó lehetett, hogy elvitték táborozni a gyerekeket, programokat szerveztek, közösségi élményeket biztosítottak, de ez nem csak ebből állt.

Természetesen nem is az a célja a múzeumnak, hogy kizárólag negatívumokra fókuszáljon, az élhető, emberarcúbb szocializmus világát tárja a látogatók elé. Aki szeretne a nem-olyan-emberi részével találkozni a Rákosi Mátyás és Kádár János által fémjelzett időszaknak, az pár megállót mehet a kisföldalattival a Vörösmarty utcáig és benézhet a Terror Házába, a hírhedt Andrássy út 60-ba, ahol a kommunista rendszer ellenségei raboskodtak. A Terror háza megemlékezik a szélsőjobboldal magyarországi áldozatai mellett a kommunista kemény diktatúra áldozatairól is - ezt nem lehet, és nem is kell elvárni a Retro Élményközponttól.

A múzeum előterében van egy büfé is, ahol találhatunk retró édességeket, például jugoszláv jégkrémet. Ott áll egy zenegép is, ami természetesen ahhoz a korhoz tartozó dalokat játszik, például Máté Pétertől a Most élsz-t vagy az LGT Ő még csak 14 című számát.  

Kép forrása: shutterstock.com

A Roe kontra Wade üggyel kapcsolatban hozott amerikai alkotmánybírósági döntés minden bizonnyal az utóbbi évtizedek legfontosabb politikai és kulturális fejleménye az USA-ban. Sokan hangsúlyozzák, hogy az eredeti döntés, amely elvette a tagállamoktól azt a jogot, hogy saját hatáskörben döntsenek arról, engedélyezik-e az abortuszt, jogilag annyira ingatag, sőt egyesek szerint alkotmányellenes, hogy csak idő kérdése volt, mikor írja felül egy más, konzervatívabb összetételű bíróság. Ennek ellenére szerintem kevesen gondolták, hogy a Donald Trump által kinevezett bírákkal többségbe került testület ilyen gyorsan lép majd.

Sokan, sokféleképpen elemezték már a döntést és annak következményeit. Két szerző, Mario Alexis Portella, a firenzei római katolikus egyházmegye kancellárja, közíró, illetve John Daniel Davidson, a The Federalist szerzője fontos szempontot hoznak be a vitába a közelmúltban megjelent cikkeikben: a liberális elfogultság szűrőjén túli emberi jogok aspektusát, egészen pontosan azt járva körül, vajon ahhoz, hogy egy adott csoport jogai érvényesüljenek, csakugyan el kell-e venni egy másik csoportét.

Az életpárti oldalon ez utóbbi érvvel kapcsolatban sokan mutatnak rá annak képmutató és abszurd voltára Amerikában, azok után, hogy állami és szövetségi szinten egy sor rendelettel kényszerítették rá az embereket a maszkviselésre, illetve próbálták meg rájuk erőltetni a valójában még mindig kísérleti fázisban lévő Covid vakcinákat. Mario Alexis Portella és John Daniel Davidson nem a nők, hanem a gyermekek jogainak oldaláról vizsgálja a kérdést. Portella a gyermekjogok nemzetközi szabályozását vizsgálja, míg Davidson a rabszolgaság eltörlésével szembeni déli ellenállást állítja párhuzamba a mostani alkotmánybírósági ítélet kritikájával.

Cikkében Portella először arra mutat rá, hogy az emberi jogok nemzetközi szabályozása alapvetően egy rossz premisszára épül véleménye szerint. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának például, fejti ki Portella, az ember alapvető méltósága és értékessége a sarokköve, az ENSZ Alapokmányának 55. cikkelye pedig kimondja, hogy minden állam kötelessége előmozdítani az egyenlő emberi jogokat. Csakhogy a cikkely elmulasztja definiálni, pontosan melyek is ezek a jogok, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában deklarált jogok pedig valójában nem abszolút érvényűek, mivel nem a természetjog és az abból fakadó erkölcsi elvek határozzák meg, így különböző megszorítások vonatkoznak rájuk. 

Ugyanilyen elmosódók a gyermekjogok körvonalai is az ENSZ közgyűlése által 1989-ben elfogadott Gyermekjogi Egyezmény, mely összefoglalja azoknak a jogoknak a minimumát, amelyeket minden államnak biztosítania kell a gyermekek számára, így a a gyermekek életben maradását.

A Gyermekjogi Egyezmény 1. cikkelye azonban csak annyit mond arról, mi a gyermek, hogy minden 18 év alatti emberi lény az, homályban hagyja, hogy vajon az egyezményben deklarált gyermekjogok érvényesek-e a meg nem született gyermekekre is. Mivel az egyezmény nem tisztázza, hogy az élet a megtermékenyüléstől, a fogantatástól vagy a születéstől kezdődik-e, ennek definíciója az egyes országok törvényhozóinak vagy bíróinak önkényes értelmezésétől függ, hangsúlyozza Portella. Mivel, ellentétben nem csak a keresztény hittel, de például az ókori görögök felfogásával is, a létezésnek kizárólag biológiai dimenzióit veszik figyelembe a nemzetközi nyilatkozatok és egyezmények, az emberi élet fogalma "teljesen önkényessé válik, annak ellenére, hogy a modern technológia képes detektálni a magzat szívverését már mindössze 18 nappal a fogantatás után, és hat hét után már a magzat agyhullámai is foghatók." Portella meglátása szerint az alapvető oka tehát, hogy jogszabályok lehetővé teszik, hogy a magzat életét kioltsák bármilyen ponton a születés előtt, az, hogy a magzatról ezek az egyezmények nem mondják ki, hogy személy.

Ez a gondolatmenet átvezet minket John Daniel Davidson cikkéhez, amelyben a szerző azt járja körül, miért hibás és káros a demokraták érvelése a Roe kontra Wade döntés érvénytelenítésének kritikájában. A demokraták alapvetően azt állítják, hogy a döntés antidemokratikus, sőt alkotmányellenes, mivel emberek egy csoportjának, jelesül a nőknek elveszi a jogát attól, hogy maguk döntsenek terhességükkel kapcsolatban. Joe Biden elnök egyenesen kijelentette, hogy az alkotmánybíróság döntése "elvette a nők alkotmányos jogát" az abortuszhoz.

Emlékeztet a hírhedt 1857-es Dred Scott kontra Sandford amerikai alkotmánybírósági határozatra, amelyben az akkori bírák kimondták, hogy az Egyesült Államok Alkotmányában rögzített állampolgárság meghatározása nem foglalja magába az afrikai származású embereket, így az abban rögzített jogok és előjogok sem vonatkoznak rájuk. A rabszolgatartó déli államok képviselőihez és földbirtokosaihoz hasonlóan magyarul azt a nézetet képviselték, hogy Függetlenségi Nyilatkozat kitétele, miszerint "minden ember egyenlőnek teremtetett," a feketékre nem vonatkozik, azaz tulajdonképpen ők nem is emberek. Sok déli képviselő adott hangot akkoriban annak a meggyőződésének, hogy 

Mások kijelentették, mindenképpen ki kell válni az Unióból, mivel gondoskodni kell "minden tulajdonunk, beleértve ezt [a rabszolgákat]" biztonságáról. A déliek szilárdan hitték, hogy a rabszolga-felszabadítás alkotmányos jogaik elvételével egyenlő. Tehát, érvel Davidson, hasonlóan a mostani liberálisok felfogásához, a Dél azt állította, amennyiben nem tagadnak meg minden alkotmányos jogot emberek egy csoportjától, jelesül a feketebőrű lakosságtól, akkor a fehérek alkotmányos jogait veszik el. Ma az abortuszpártiak szerint amennyiben nem tagadják meg az emberi jogokat a magzatokról, a nőktől alkotmányos jogaiktól fosztják meg.

Davidson ezért figyelmeztet: "Örüljünk tehát a Roe megsemmisítésének, de legyünk tudatában a realitásoknak azzal kapcsolatban, mi vár még ránk. Egy polgárháború és három alkotmánykiegészítés kellett hozzá, hogy a Dred Scott ügyben kijavítsák az alkotmánybíróság Dredd Scott ügyben vétett hibáját. Ezúttal 60 millió meg nem született gyermek halála kellett ahhoz, hogy az alkotmánybíróság kijavítsa a Roe ügyben elkövetett tévedését. Számítsunk rá, hogy az elkövetkező napokban és hetekben a demokraták ugyanazokat a szecesszionista húrokat pengetik majd, mint elődjeik." Mario Alexis Portella is azzal zárja írását: "a küzdelem a még meg nem született gyermekekért csak most kezdődik."

Bár az Egyesült Államok 46. elnökeként Joe Biden meglehetősen jól indította első 100 napját támogatottság tekintetében, igazán erőteljes esés pedig még 200 nap múlva sem volt érezhető, egy és fél év elteltét követően jelenleg nagyon nem kecsegtető számokkal néz szembe. De lássuk mit is jelent ez, mely közegekben érezhető a legnagyobb esés, illetve miért is különösen nagy probléma most ez az elnök számára.

Fotó forrása: FiveThirtyEight

A kép egészének megértéséhez érdemes a FiveThirtyEight projekt közvéleménykutatásokat összesítő eredményeit megtekinteni: eszerint Joe Biden elnök támogatottsága jelenleg 39.3 százalékon áll, míg az elutasítottsága 56.1 százalék. Mindez azt jelenti, hogy Biden kicsit több mint 520 nap elnökség után körülbelül 2.5 százalékkal népszerűtlenebb az amúgy közvéleménykutatásokban notóriusan nem túl kiemelkedően teljesítő Donald Trumpnál, Barack Obamával szemben 7 százalék fölötti az elmaradása, míg George W. Bushhoz képest több mint 30 – persze tudjuk, hogy a szeptember 11-ei történések utáni lépések végett Bush támogatottsága sokáig az egekben volt, elnöksége utolsó évében került csak 50 százaléka alá.

Fotó forrása: FiveThirtyEight

Valójában azonban az összehasonlítást a FiveThirtyEight projekt összes mért elnökével elvégezhetnénk, Biden abszolút mindenkitől vereséget szenvedne, vagyis minden elnöktől Harry S. Trumantól (1945-53) kezdődően.

Persze azt részletezni nem szükséges, hogy más időkről van szó, a hidegháborús logikában több közös ügy jelent meg, az amerikai közvélemény a mostanihoz képest általánosságban kevésbé volt polarizált, így kisebb-nagyobb eltérésektől eltekintve azt láthatjuk, hogy az elnökök – legalábbis elnökségeik első szakaszában – jobb megítéléssel rendelkeznek. A problémák sorozatát Biden számára jelzi azonban, hogy míg az első 100 napja rendkívül stabilnak mutatkozott – a támogatottsága gyakorlatilag 1 százalékot nőtt 53-ról 54-re –, és még a következő 100 sem hozott nagy zuhanást – a támogatottság 50 százalék körülire esett –, addig az azt követő szűk egy évben egyáltalán nem sikerült tartani a támogatottsági szintet, Biden pedig azon túl hogy (egyáltalán nem meglepően) szinte teljesen elbukott minden republikánus támogatást – a Reuters-Ipsos felmérés szerint a republikánusok összesen 7 százaléka értékeli Biden jelenlegi tevékenységét pozitívan –, a demokraták körében is érezhető egyfajta törés, a támogatottsága pedig már csak 73 százalék a körükben. Ami a további jellemzőket illeti,

Biden inkább mutatkozik nem sikeresen teljesítő elnökként a fehér amerikaiak szemében (elutasítottsága 64 százalék), a külvárosi (60 százalékos) és vidéki lakosok (70 százalékos elutasítottság) körében (csak tavaly egymillió szavazó állhatott át a republikánusok táborába, jellemzően külvárosiak), régiók tekintetében pedig elsősorban a déli államokban (63 százalék) és a Közép-Nyugaton (61 százalék).

Mindez nagy relevanciával bír, hisz míg a déli államok erős republikánus bázisokként működnek (nem csoda tehát, hogy a leghevesebb kritikák onnan érkeznek), Közép-Nyugaton fontos csatatér helyszínek találhatóak, és úgy tűnik, hogy míg 2020-ban épp Biden volt képes megfordítani államok egy részét a 2016-os Trump – Clinton csatához képest, addig egy most tartandó választáson nagy nehézségekkel nézhetne szembe akár Trump, akár egy más republikánus jelöltet illetően.

Az okok tekintetében problémák sorozatával néz szembe a jelenlegi elnök, amint pedig azt a Reuters-Ipsos felmérés is mutatja, az amerikaiak körében a legdominánsabb ügyként a gazdaság jelenik meg, mely kilátásai jelenleg korántsem rózsásak (elég csak az inflációra vagy az energiahordozók árára gondolni), különösen úgy, hogy elemzők már egyenesen a recesszió érkezésétől tartanak. Nem kétség továbbá, hogy Biden zuhanó népszerűségéhez az eredményesnek nem mondható külpolitikai tevékenységek is hozzájárultak, legyen szó az afganisztáni kivonulás körülményeiről és következményeiről, vagy épp az Oroszország által indított háborúra való reakcióról, amely kezdetben egyáltalán nem tűnt kudarcosnak, ám épp a gazdasági hatásoktól való félelem miatt sok kritikát hozott magával.

Ezen felül Biden az amerikai társadalomban érezhető hatalmas ellentéteket sem tudta az eddigiek során enyhíteni, sőt, a Demokrata Párton belüli törések is egyre erőteljesebbek, a mindenki elégedettségére játszó elnök pedig már nem tud a kezdeti hatékonysággal lavírozni a különböző érdekek sokasága között.

Végső soron pedig amellett sem érdemes elmenni, hogy a kampány során folyamatosan felmerülő gyengeség és erőtlenség újra meg újra megjelenik az elnökség során is, és bár vitákat lehet folytatni arról, hogy mennyire szignifikánsak is ezen ügyek, de egy elnök reputációját nem sokat segítik az olyan történetek, mint például a furcsán részletes és alapvető dolgokkal foglalkozó súgókártyák nyilvánosság elé kerülése, vagy épp a sorozatos csetlések-botlások – legyen szó sajnálatos módon konkrét esésekről.

Fotó forrása: Reuters-Ipsos

Biden népszerűségének zuhanása két szempontból is még nagyobb aggodalomra adhat okot, egyrészt a novemberi időközi választásokra kifejtett hatás miatt, ahol bár hagyományosan sem szerepel általában jól a hivatalban lévő elnök pártja – ez részben természetesnek mondható, hisz elégedetlenség esetén itt lehet igazán visszavágni az elnökválasztást követően –, ám amennyiben Biden támogatottsága a továbbiak során is hasonló tendenciákat követ, a vártnál is nagyobb vereség jöhet a demokraták számára. A másik – és talán még fundamentálisabb – probléma, hogy a rövid távú gazdasági kilátások sem globálisan, sem az Egyesült Államokban nem néznek ki jól, miközben más jellegű turbulenciák sokasága is kíséri az elnököt, így egyelőre nem arról van szó, hogy egy-két rövid távú ok miatt növekedne az elégedetlenség, hanem sokkal inkább arról, hogy komplex és könnyű módszerekkel nem megoldható ügyeket kellene kezelni meglehetősen gyorsan és célravezetően. Kérdés, sikerül-e...

Kiemelt fotó forrása: CNBC