Reaktor

Finnországban, ahol a szaunakultúra rendkívül erős, végeztek egy nagyszabású, több évtizeden át tartó vizsgálatot, amelynek a középpontjában a szív egészsége állt (Kuopio Ischaemic Heart Disease Study). A középpontban finn férfiak álltak – több mint kétezer résztvevőt vontak be, akiket húsz éven át figyeltek meg. A tudósok minden adatot gyűjtöttek: viselkedést, étrendet, életmódbeli szokásokat, fizikai aktivitást. Amikor azonban elkezdték elemezni az eredményeket, valami meglepőt találtak: a rendszeres szaunázás összefüggést mutatott a jobb egészségi állapottal.

A finn résztvevőket mindez aligha lepte meg. Számukra a szauna nem csupán szokás, hanem több ezer éves hagyomány – az országban több mint 9.000 éves múltra tekint vissza az izzasztókamrák kultúrája. És nem ők az egyetlenek, akik hisznek a forróság gyógyító erejében. A római fürdők, a japán onszenek vagy az amerikai őslakosok izzasztókunyhói mind arról tanúskodnak, hogy a hőhatást világszerte terápiás eszközként használták. A tudomány viszont csak most kezdi megfejteni, pontosan mi történik a testünkkel a nagy melegben.

Mi történik, amikor belépünk a szaunába?

A hagyományos finn szauna hőmérséklete elérheti a 90 °C-ot, a páratartalom pedig rendszerint alacsony, körülbelül 20%. Ez a száraz forróság azonnal beindítja a test hőszabályozó rendszerét. A bőrben található hőérzékelő fehérjék alakot váltanak, jelet küldenek az idegsejteken keresztül az agynak, amely azonnal aktiválja a védekező reakciókat. A vérerek kitágulnak, a szív gyorsabban ver, hogy a vér intenzívebben áramoljon, a bőr átmelegszik – akár 41 °C-ra is –, és megindul az izzadás. A szervezet ezzel próbálja elvezetni a hőt, és megvédeni a létfontosságú szerveket a túlmelegedéstől. Az izzadás révén a szervezet megszabadul a felesleges víztől és bizonyos anyagcsere-melléktermékektől. Emellett a bőr pórusai kitisztulnak, ami hozzájárulhat az egészségesebb, frissebb bőrkéreg kialakulásához.

Ha mindez az edzés közben tapasztalt érzésre emlékeztet, nem tévedsz: a fiziológusok szerint a szaunázás hatásai sok szempontból hasonlítanak a mérsékelt testmozgáséhoz.

Edzés vagy szauna? –> Nem helyettesíti, de kiegészíti!

A kutatók hangsúlyozzák, hogy a szauna nem pótolja a sportot, de a rendszeres hőterhelés hosszú távon hasonlóképpen erősítheti a szív- és érrendszert. Sőt, segíthet a regenerációban is.

Intenzív testmozgás során az izmokban mikrosérülések keletkeznek. Ezek helyreállítása az immunrendszer segítségével történik, ám a folyamat melléktermékeként gyulladás lép fel, amely fájdalmat és lassabb felépülést okozhat. Bár a gyulladás természetes része a gyógyulásnak, túl sok belőle hátráltathatja a regenerációt. A fiziológusok feltételezése szerint a szaunázás közben megemelkedett véráramlás felgyorsíthatja a gyógyulást: egyrészt „odaszállítja” a szükséges tápanyagokat és sejtes elemeket, másrészt segít elszállítani a salakanyagokat. Ez az oda-vissza hatás – a hő és a gyulladás egyensúlya – hosszabb távon még komolyabb egészségügyi előnyöket is hozhat.

Hősokk-fehérjék és sejtvédelem

A szaunázás egy másik fontos mechanizmust is beindít. A hő hatására úgynevezett hősokk-fehérjék (heat shock proteins) termelődnek. Ezek a molekulák védelmet nyújtanak a sejteknek: kijavítják a sérült DNS-t, és ellenőrzik, hogy a létfontosságú enzimek megfelelően működnek-e. Tanulmányok kimutatták, hogy a rendszeres szaunázók szervezetében magasabb a hősokk-fehérjék szintje, ami hozzájárulhat a sejtek hosszú távú egészségéhez.

Mit találtak a finn kutatók?

Az említett hosszú távú vizsgálatban azok a férfiak, akik heti 4–7 alkalommal látogatták a szaunát, több szempontból is egészségesebbek voltak: alacsonyabb volt a magas vérnyomás kockázata, kedvezőbb volt a koleszterinszintjük, és összességében csökkent a korai halálozás esélye is.

Sőt, azok, akik heti 4–7 alkalommal szaunáznak, 66%-kal kisebb eséllyel szenvednek el Alzheimer-kórt vagy más demenciát, mint azok, akik csak hetente egyszer ülnek be a gőzbe. A jelenség mögött több tényező áll, így az, hogy a rendszeres szaunázás fokozza az agyi vérkeringést, ami segít megelőzni a kis érbetegségeket és támogatja az idegsejtek működését. Emellett gyulladáscsökkentő hatásai is vannak, ami különösen fontos, mivel a krónikus gyulladás az Alzheimer egyik fő kockázati tényezője. Nem utolsósorban a rendszeres szaunázás csökkentheti a stresszt és javíthatja az alvásminőséget, amelyek hiánya szintén növeli a demencia kialakulásának kockázatát.

Még nincs mindenre válasz

Bár a kutatási eredmények kifejezetten ígéretesek, a tudósok óvatosságra intenek. A finn vizsgálat nem tudta teljes mértékben kizárni más életmódbeli tényezők hatását, és a következtetések egyetlen, viszonylag homogén népességre korlátozódnak. További kutatások szükségesek, hogy megértsük a szauna valódi előnyeinek mértékét és határait.

Ráadásul a hőterhelés nem mindenki számára biztonságos. Az intenzív hőhatás veszélyes lehet például várandós nőknek vagy bizonyos betegségekkel élőknek. Ezért a szaunázás jótékony hatásai ellenére nem beszélhetünk még egyértelmű, mindenki számára alkalmazható „orvosságról”.

Összegzés

A szauna több, mint a kikapcsolódás színtere: a modern tudomány egyre több bizonyítékot talál arra, hogy a rendszeres hőhatás komoly egészségügyi előnyökkel járhat – a szív- és érrendszer edzésétől a gyulladás csökkentésén át egészen a sejtek védelméig. Bár a kutatások még folyamatban vannak, a jelek arra utalnak, hogy a szaunázás valóban képes „megizzasztani” bennünket az egészség érdekében.

Több mint fél évszázados megosztottság után úgy tűnik ismét egyre többen óhajtják Ciprus újraegyesítését. Vasárnap az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (amely államot a nemzetközi közösség nem ismer el) választói elsöprő győzelemhez segítették a sziget újraegyesítésének ígéretével kampányoló jelöltet, aki legyőzte a török kormány által támogatott, hivatalban lévő elnököt.

A szigeten a Ciprusi Köztársaság fekszik, amelynek 37%-át Törökország 1974 óta megszállva tartja, és ott 1983 óta az Észak ciprusi Török Köztársaság nevű bábállam működik. Területén található még két brit támaszpont, Akrotíri és Dekélia, amelyek nem állnak a Ciprusi Köztársaság fennhatósága alatt, hanem az Egyesült Királyság független katonai bázisai. Az újraegyesítésről szóló tárgyalások 2017-ben megszakadtak, azóta nincs előrelépés. .

Kép forrása: Magyar Nemzet

Ciprus felosztása

Ciprus 1960-ban nyerte el függetlenségét az Egyesült Királyságtól. A sziget egyes részei azonban továbbra is brit fennhatóság alatt maradtak, ahol mind a mai napig brit katonai bázisok működnek. Ekkor Ciprus lakosságának mintegy 77%-át görög ciprióták, 18%-át pedig török ciprióták alkották. A török közösségek ekkor még nem a sziget északi területén összpontosultak, mint most, hanem a sziget egészén szétszórtan, szórványban éltek.

Az ország élén egy görög ciprusi elnök és egy török ciprusi alelnök állt. Ugyanebben az évben Ciprus, Görögország, Törökország és az Egyesült Királyság aláírt egy szerződést, amely megtiltotta, hogy Ciprus bármely más állammal politikai vagy gazdasági uniót hozzon létre. Ezzel a kompromisszummal lényegében kizárták a két közösség egymással versengő céljait: a görög ciprióták által áhított Görögországgal való egyesülést, illetve a török ciprióták függetlenedési törekvéseit. A szerződés továbbá Görögországot, Törökországot és az Egyesült Királyságot a Ciprusi Köztársaság garanciavállalóiként jelölte meg, felhatalmazva őket arra, hogy szükség esetén tegyenek lépéseket az eredeti alkotmányos rend helyreállítására.

Kép forrása: Cyprusmail

A két közösség között 1963-ban erőszakos összecsapások alakultak ki, amely miatt a török ciprióták kiszálltak az állam irányításából. A helyzet annyira súlyossá vált, hogy 1964-ben az ENSZ békefenntartó erőket küldött a szigetre. Ezt követően 1974 júliusában a görögországi katonai junta támogatásával puccs történt Cipruson, amely a sziget Görögországhoz való csatolását vetítette előre. Néhány nappal később Törökország (garanciavállalói szerepére hivatkozva) katonai inváziót indított Ciprus ellen, elfoglalva a sziget északi részét és gyorsan elérték a fővárost, Nicosiát. Ezt követően fegyverszünetre és tárgyalásokra került sor, azonban Törökország augusztusban elindította inváziójának második szakaszát, amelynek során elfoglalta a sziget északi harmadát. A hadműveleteket etnikai tisztogatás és áttelepítések követték: mintegy 165 000 görög ciprióta menekült el vagy kényszerült elhagyni otthonát az északi területeken, míg körülbelül 45 000 török ciprióta költözött át a sziget déli részéről északra. Ennek következtében Ciprus ténylegesen kettészakadt: a görög ciprióták által lakott déli és a török ciprióták által uralt északi rész között az ENSZ által felügyelt ütközőzóna („zöld vonal”) húzódik azóta is.

Kudarcba fulladt tárgyalások

A Törökország kivonulását követelő ENSZ-határozatokat Ankara figyelmen kívül hagyta, és 1983-ban a török ciprióták egyoldalúan kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot.

Ciprus 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, azonban az uniós jogszabályok nem érvényesek az északi területeken. Az elmúlt évtizedek során számos kísérlet történt a béke megteremtésére és a sziget végleges egyesítésére, ám ezek rendre kudarcot vallottak. A legnagyobb előrelépést az ENSZ által kidolgozott Annan-terv jelentette 2004-ben, amely egy szövetségi berendezkedésű, újraegyesített Ciprust javasolt volna. A tervről tartott párhuzamos népszavazáson a török ciprióták 65%-a támogatta a javaslatot, míg a görög ciprióták döntő többsége elutasította. Az újraegyesítési tárgyalások 2015-ben új lendületet kaptak, de 2017-ben ismét megszakadtak.

Észak-Ciprus választások

A vasárnapi észak-ciprusi elnökválasztáson a balközép ellenzéki vezető, Tufan Erhürman a szavazatok közel 63%-át szerezte meg, ezzel fölényes győzelmet aratva a hivatalban lévő elnök, Ersin Tatar felett, aki mindössze 36%-ot kapott. Erhürman az ENSZ által vezetett újraegyesítési tárgyalások újraindítását szorgalmazza, és ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszik a ciprusi kérdés szövetségi alapú rendezésének lehetőségét.

Akadályok

Először is, Észak-Ciprus szinte teljesen Törökországtól függ energia-, gazdasági és katonai támogatás tekintetében. Törökország az egyetlen nemzetközi partnere és összekötője a külvilággal, ami hatalmas befolyást biztosít Ankarána az észak-ciprusi politikára, és korlátozni fogja Erhürman mozgásterét. A politikus ezt nyíltan elismeri: bejelentette, hogy első hivatalos látogatását Erdoğannál teszi, és külpolitikáját „Törökországgal egyeztetve” kívánja folytatni.

Erdoğan méltóságteljesen reagált az általa támogatott jelöltje vereségére, gratulált Erhürmannak, és a választásokat a „demokratikus érettség” bizonyítékának nevezte. Ugyanakkor a külügyminisztere nem sokkal korábban megismételte: „A ciprusi kérdés egyetlen reális megoldása a szigeten két különálló állam elismerésében rejlik.” Erdoğan nacionalista koalíciós partnerei közül legalább több politikus is felszólította az észak-ciprusi parlamentet a ciprusi újraegyesítés elutasítására, és a Törökországhoz való csatlakozásra.

Kilátások az újraegyesítésre

Ha Erhürmannek sikerülne is bizonyos fokú önállóságot szereznie, a görög ciprusi oldalon is akadnak komoly kihívások, amelyek a békefolyamatot tovább nehezíthetik. Mint már említettük, a 2004-es újraegyesítési tervet a görög ciprióták utasították el, és a 2015-ös elnökválasztás után tapasztalt rövid optimizmus is szertefoszlott, amikor a tárgyalások 2017-ben több kritikus ponton megrekedtek.

A Tufan Erhürman vezette új észak-ciprusi kormány győzelme új lökést adhat a békefolyamatnak. Erhürman támogatja az ENSZ és a nemzetközi közösség által szorgalmazott szövetségi megoldást, amelyben a két közösség közös állam keretein belül osztozna a hatalmon. Ez éles ellentétben áll elődjével, Ersin Tatarral, aki az elmúlt öt évben (Erdoğan támogatását élvezve) a kétállami megoldást hirdette, elutasítva az újraegyesítés gondolatát. Tatar politikája nem segítette Észak-Ciprus nemzetközi legitimitásának növelését. Erhürman szerint ez inkább fokozta az izolációt. Az új elnök földcsuszamlásszerű győzelme arra utal, hogy sok török ciprióta osztja ezt a frusztrációt, és hogy a sziget északi, nagyrészt világi lakossága egyre elégedetlenebb a török iszlamista kormány befolyásával.

Kép forrása: Anadolu Ajansi

A választásokra reagálva a ciprusi elnök, Níkosz Hrisztodulídisz gratulált Erhürman győzelméhez, és megismételte, hogy kész érdemi tárgyalásokat folytatni a ciprusi kérdésről. Mindezek ellenére az újraegyesítés előtt továbbra is súlyos jelentős akadályok állnak.

További kérdések is megoldásra várnak: visszatérhetnek-e a menekültek korábbi otthonaikba, és mi lesz azokkal a török bevándorlókkal, akik az 1974-es megosztás óta telepedtek le az északi részen? Visszaadják-e a földeket, vagy kártérítés jár majd? És hogyan befolyásolná az újraegyesítés a tágabb görög–török feszültségeket, különösen a kelet-mediterrán gázmezők körüli vitákban?

Az elmúlt bő két hétben Magyarországon és a világ más pontjain a nyilvánosságot egy potenciális amerikai-orosz, majd később egy amerikai-orosz-ukrán csúcstalálkozó foglalkoztatta, melynek helyszínéül az amerikai elnök és Putyin egyaránt Budapestet nevezték meg. Az esetleges békekötés és a csúcstalálkozó közeljövőben történő megrendezése azonban hamar lekerült a napirendről. Ennek ellenére a budapesti csúcstalálkozó sok szempontból kiemelt helyszínné tenné a magyar fővárost az aktuálpolitikában és történelmi viszonylatban egyaránt. Az ilyen konferenciák jelentőségének áttekintéséhez ebben a cikkben néhány fontos 20. századi találkozót mutatunk be.

Teheráni konferencia – 1943.

A Teheráni konferencia 1943. novemberében zajlott, a második világháború fordulópontján, amikor a Harmadik Birodalom taktikai fölénye megtörni látszott a frontvonalakon. Ez volt az első alkalom, hogy a három nagy szövetséges hatalom: Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Sztálin a Szovjetunió vezetője személyesen találkozott. A fő cél a Németország elleni háború közös stratégiájának megalkotása és összehangolása volt.

A Teheráni konferencia

A legfontosabb döntésnek a második front Franciaországban történő megnyitása tekinthető, amely később a normandiai partraszálláshoz vezetett. Emellett a felek megegyeztek abban is, hogy a Szovjetunió hadba lép Japán ellen Németország legyőzése után, de tárgyaltak a háború utáni európai rendről, Lengyelország határairól és a Németország sorsáról is. A konferencia nagyban megerősítette a szövetségesek együttműködését, és előkészítette a háború gyorsabb lezárását, emellett pedig diplomáciai áttörést jelentett a szovjetek és a nyugati hatalmak között.

Panmindzsoni fegyverszüneti tárgyalások – 1951-1953.

A Koreai háború 1950-ben kezdődött, de a kiegyenlítődő erőviszonyok miatt gyorsan patthelyzetbe torkollott. A súlyos veszteségek és a nemzetközi feszültségek miatt 1951. júliusában megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások Panmindzsonban. A tárgyalásokon részt vett Észak-Korea, Kína és az ENSZ-erők, utóbbiakat Douglas MacArthur korábbi szerepe után amerikai katonai vezetők képviselték. A tárgyalások hosszan elhúzódtak, főként a hadifoglyok és a demarkációs vonal kérdései miatt. Végül 1953. július 27-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt, amely megállította a harcokat, létrehozta a demilitarizált övezetet (DMZ), és rögzítette a frontvonalakat.

A panmindzsoni megállapodás

Bár formális békeszerződés azóta sem született, az egyezmény stabilitást teremtett és máig meghatározza a koreai félsziget geopolitikai helyzetét. Ez a tárgyalás a háborús patthelyzetből való kilépés egyik klasszikus példája lett. Az ilyen ‘félmegoldás-szerű’ fegyverszüneti megegyezés napjainkban is sok szakértő szerint az ukrajnai harcok egyik alternatív befejezését hozhatja, így a budapesti találkozó szempontjából releváns példa a panmindzsoni megállapodás.

Genfi csúcstalálkozó – 1955.

A Genfi csúcstalálkozó 1955. júliusában zajlott és az első olyan nagy nemzetközi találkozónak tekinthető második világháború után, ahol a keleti és a nyugati tömb vezetői tárgyalóasztalhoz ültek. Részt vett rajta Dwight D. Eisenhower amerikai elnök, Nikolaj Bulganin szovjet miniszterelnök, Anthony Eden brit és Edgar Faure francia politikusok. A tárgyalások fő témái a katonai leszerelés, Németország újraegyesítésének lehetősége, valamint az európai biztonság kérdései voltak.

Tárgyalás Genfben

Bár konkrét megállapodás nem született, a csúcstalálkozó légköre a feszültség enyhítését szolgálta. A résztvevők először próbálták magas szintű diplomáciai eszközök keretében javítani a nemzetközi kapcsolatokat és megteremteni a békés együttélés alapjait a kialakuló hidegháborús helyzetben. A genfi találkozó fontos szimbolikus lépés volt a hidegháborús párbeszéd megnyitásában. A budapesti csúcs lehetséges eredményeit illetően a nemzetközi közvélemény az elmúlt napok hírei alapján a genfi találkozó eredményeinél kézzel foghatóbb konklúziót remél.

Camp David-i megállapodások – 1978.

1978. szeptemberében Jimmy Carter amerikai elnök közvetítésével történelmi jelentőségű béketárgyalás zajlott Camp Davidben. Menáhem Begin izraeli miniszterelnök és Anvar Szadat egyiptomi elnök részvételével a találkozón a több évtizedes arab-izraeli konfliktus egy fontos szakaszát sikerült lezárni. Tizenkét napnyi intenzív tárgyalás után megszületett a Camp David-i keretmegállapodás, amely két dokumentumból állt: az egyik Egyiptom és Izrael közötti béke alapelveit, a másik a palesztin kérdés rendezésének elveit tartalmazta. Ennek nyomán 1979-ben aláírták a békeszerződést, amelynek értelmében Izrael kivonult a Sínai-félszigetről, Egyiptom pedig elismerte Izrael államiságát. A megállapodás áttörést jelentett a Közel-Keleten: bizonyította, hogy háborúból diplomáciai úton is lehetséges béke. Ugyanakkor a palesztin kérdést nyitva hagyta, ami később újabb feszültségek forrása lett.

A háromoldalú megállapodás résztvevői 

Reykjavíki csúcstalálkozó – 1986.

A Reykjavíki találkozót 1986. októberében tartották, a hidegháború egyik legfeszültebb, de egyben legreménytelibb időszakában. Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár találkozott Izland fővárosában, Reykjavíkban.

A tárgyalások középpontjában a nukleáris fegyverzet radikális csökkentése és a fegyverkezési verseny mérséklése állt. Ugyan nem született azonnali megállapodás, a felek példátlan nyíltsággal tárgyaltak teljes nukleáris leszerelésről is. A megbeszélések elakadtak az amerikai rakétavédelmi program (SDI) miatt, de az eredmény mégis történelmi volt: megnyitotta az utat az 1987-es INF-szerződéshez, amely megszüntette a közepes hatótávolságú rakéták egy részét Európában. A találkozó a kölcsönös bizalom erősítésének és a hidegháborús feszültségek enyhítésének egyik legfontosabb állomása lett.

Reagan és Gorbacsov

A bemutatott példák alapján beláthatjuk, hogy a Budapestre tervezett béketárgyalás jelentősége valóban történelmi, a nemzetközi gazdasági és geopolitikai eseményekre hatalmas potenciális hatással bírhat, de természetesen csak akkor, ha valamikor valóban megrendezik.

Miközben az Európai Unióban éppen Ukrajna csatlakozásáról folynak viták, aközben a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége, azaz az ASEAN csendben tovább bővült: 11 tagúvá vált a szövetség.

Kelet-Timor október 26.-án csatlakozott az államszövetséghez, és az idei értkezleten más régiós országok neve is felmerült potenciális tagjelöltként (például Banglades, vagy Pápua-Új Guinea). Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy mi az az ASEAN, milyen szerepet játszhat a világpolitikában, mi a bővülés oka, és milyen kihívások várhatók a jövőben.

A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének bővülése

Háttér

Az ASEAN Kelet-Timor csatlakozásával immár 11 tagállamból áll: Brunei, Kambodzsa, Indonézia, Laosz, Malajzia, Mianmar, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnám. A szervezet célja a gazdasági növekedés gyorsítása, a regionális országok együttműködésének elősegítése, valamint a béke és biztonság fenntartása Délkelet-Ázsiában. Kevesen tudják, de az ASEAN a immáron a világ egyik legnagyobb kormányközi együttműködése: a tagországok területe közel 4,5 millió négyzetkilométert fed le, az összlakosság több mint 680 millió fő, összesített GDP-je pedig már 3,8 billió dollár. A szervezetet még 1967-ben hozta létre Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld, mivel tartottak tőle, hogy a kommunizmus terjedése az ő régiójukban is felgyorsulhat (lásd: Vietnám). A tagok létszáma az 1990-es években emelkedni kezdett, amikor Délkelet-Ázsia kistigris országai óriási gazdasági fejlődésnek indultak (Vietnám, Laosz, Mianmar, Kambodzsa).

Integráció és sikerek

Noha szokták az ASEAN-t az Európai Unióhoz hasonlítani, a két szervezet jelentősen eltér egymástól. Az EU egy ma már jelentős mértékben integrált szupranacionális, nemzetközi értelemben vett jogi személy, amely önálló intézményekkel, tisztviselőkkel és jogszabályokkal rendelkezik, míg az ASEAN egyelőre csak kormányközi együttműködésen alapul.

Az ASEAN pedig mind gazdaságilag, mind politikailag és kulturálisan is jóval sokszínűbb az EU-nál. Például Szingapúr a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb országa, míg Mianmar a világ legszegényebb országai közé tartozik. Politikailag az ASEAN tagjai között vannak demokratikus köztársaságok, monarchiák és egypártrendszerben működő államok is.

Kép forrása: ASEAN Malaysia 2025

Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben egyre szorosabbá vált a tagállamok közötti együttműködés, és számos jelentős eredményt értek el. 1995-ben a szervezet nukleáris fegyvermentes övezetté nyilvánította magát, az 1997-es ázsiai pénzügyi válság után valutacsere-megállapodást kötöttek, 2007-ben pedig elfogadták az ASEAN Chartát, amely lefektette a szervezet jogi és intézményi alapjait. A tagországok közötti vámok gyakorlatilag megszűntek, és az ASEAN kezdeményezte az óriási RCEP szabadkereskedelmi megállapodást is, amely magában foglalja a 10 tagállamot, valamint Kínát, Dél-Koreát, Japánt, Ausztráliát és Új-Zélandot.

Kihívások

A két legnagyobb biztonsági fenyegetés (a mianmari polgárháború és a Dél-kínai-tenger vitás kérdései) terén viszont az ASEAN tagállamok megosztottak és nehezen találnak közös álláspontot.

Mianmarban 2021-ben tört ki polgárháború, miután a hadsereg megdöntötte az addig regnáló kormányt. Ekkor az ASEAN elfogadott egy ötpontos konszenzust, amely azonnali tűzszünetet és párbeszédet sürgetett. Ennek azóta sem tudtak érvényt szerezni, a háború azóta is tart. A szervezet nem tudott határozottan fellépni, részben a be nem avatkozás elvéhez való ragaszkodás és a tagállamok megosztottsága miatt. Indonézia, Malajzia és Szingapúr például keményebb álláspontot képviseltek, míg Kambodzsa, Laosz és Thaiföld inkább a békülékenyebb utat támogatták.

Kép forrása: BBC

Komoly kihívás lesz az is, hogy az ASEAN hogyan reagál majd a mianmari katonai rezsim által bejelentett – sokak szerinti „látszatválasztásokra”. A szervezet a Dél-kínai-tenger kérdésében is megosztott: Kína követelései négy ASEAN-tag (köztük a Fülöp-szigetek és Vietnám) érdekeit sértik. Több mint két évtizede tárgyalnak megoldási javaslatokról, egylőre eredmény nélkül. A vitákban közvetlenül érintettek jogilag kötelező érvényű megállapodást szeretnének, míg az olyan Kína-barátabb államok, mint Kambodzsa és Laosz, óvatosabbak.

Kelet-Timor csatlakozása

Több mint 25 évvel az utolsó bővítés után, 2025 októberében Kelet-Timor lett az ASEAN 11. tagja, amivel a blokk végre minden délkelet-ázsiai nemzetet magában foglal. Kelet-Timor Indonéziával osztozik a Timor-szigeten, egy egykori portugál gyarmat, körülbelül 1,4 millió lakossal. Az ország a 20. század utolsó negyedében brutális indonéz megszállás alatt állt, majd 2002-ben nyerte el függetlenségét. A csatlakozásig vezető út nem volt zökkenőmentes: 2002-ben megfigyelőként ismerték el az államot, 2011-ben kérvényezték a teljes tagságot, 2022-ben elvi támogatást kaptak, majd 2025 októberében hivatalosan is taggá váltak.

A csatlakozás elhúzódásának oka, hogy Kelet-Timornak bizonyítania kellett, hogy képes megfelelni három fő követelménynek: politikai-biztonsági, gazdasági és szociokulturális szinten is. A késlekedés hátterében az is áll, hogy több tagállam aggódott egy viszonylag szegényebb és fejletlenebb ország befogadása miatt.

Kép forrása: MSN

Mivel minden akadály elhárult, így mind Kelet-Timor, mind az ASEAN számára előnyös a csatlakozás. Kelet-Timor az utóbbi években sokat fejlődött, de még mindig óriási a szegénység, gazdasága kevéssé diverzifikált, erősen függ az olajbevételektől, és pénzügyi válság fenyegeti a szuverén alap folyamatos kimerítése miatt.

A tagság révén Kelet-Timor részesévé válik az ASEAN által kötött szabadkereskedelmi egyezményeknek, csatlakozik az ellátási láncokhoz, új befektetőket vonz a régióba, és gyorsul az ország gazdasági növekedése. Az ASEAN pedig innentől fogva egy teljes régiónak látja el a képviseletét, és növekedik a demokratikus hitelesség is, hiszen Kelet-Timor az egyetlen teljesen szabad és demokratikus ország a régióban a Freedom House szerint.

Emellett az ASEAN jelentős szerepet vállalhat Kelet-Timor fejlődésében is, és kihasználhatja az ország stratégiai elhelyezkedését a Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán közötti tengeri kereskedelmi útvonalakon. Ugyanakkor a csatlakozás új kihívásokat is hoz: az új tagállam belépése, különösen egy erősen demokratikus országé, még nehezebbé teheti a konszenzuson alapuló döntéshozatalt. Emellett Kelet-Timor alacsony GDP-je tovább növeli az ASEAN fejlettségi szakadékát.

További bővítés?

Kelet-Timor csatlakozása egy új bővítési hullám kezdete lehet. Az idei ASEAN-csúcson Indonézia elnöke támogatását fejezte ki Pápua Új-Guinea csatlakozása iránt, és Banglades is jelezte csatlakozási szándékát. Ám számos akadály áll előttük: többek között az, hogy a tagsághoz minden jelenlegi tag egyhangú jóváhagyása szükséges, és a jelenlegi szabályok szerint csak délkelet-ázsiai országok lehetnek tagok, amit Pápua Új-Guinea és Banglades nem teljesen fed le.

Az orosz-ukrán háborúval a drónok a modern hadviselés alapvető elemei lettek. Olcsók, könnyen és tömegesen bevethetők, kicsik, ezért nehezebb őket észrevenni és a gyártásuk, valamint a szoftveres fejlesztésük villámgyorsan alkalmazkodik (autonóm funkciók, rádiómentes vezérlési megoldások). Emellett bevetésük kevesebb embert igényel. A légvédelemre nézve ez paradigmaváltást jelent, a drónok ellen nem feltétlenül a nagy, drága rendszerek a legjobbak, hanem a többrétegű, villámgyorsan reagáló C-UAS (Counter-UAS) képesség.

De akkor hogyan védekezzünk a drónok ellen?

Ez az a kérdés, amelyet minden országnak fel kell tenni, hiszen mint látjuk a modern háborúk egyik elgfontosabb fegyverévé vált a drón, és olyan légvédelmi rendszereket kell kiépíteni, amelyek ezek észlelésében is kiválóak. Elég csak az elmúlt hónapok Európába berepülő drónincidenseit megfigyelni, a jelenlegi légvédelmi rendszer nincs erre felkészülve.

A háborús tapasztalatok azt mutatják, hogy a leghatékonyabb védelem több, egymást kiegészítő lépésből áll:

1. Észlelés és korai figyelmeztetés
   Fejlett micro-Doppler radarok, optikai és termikus kamerák, C2-szoftverek növelik a felismerést időjárási viszonyoktól függetlenül.
2. Soft-kill (elektronikai) eszközök
   RF-jammer, GPS-spoofing, cyber-takeover rendszerek jól működnek a kereskedelmi, rádiós vezérlésű drónok ellen. De az optikai kapcsolatok, a teljesen autonóm rendszerek vagy a tethered megoldások ezt kijátsszák. Ráadásul polgári térben jogi korlátok is nehezítik ezen eszközök alkalmazását.
3. Hard-kill és fizikai akadályok
   Hálók, hálólövők, kis kaliberű fegyverek, lézerek és HPM (High-Power Microwave) rendszerek, ezek fizikailag semlegesítik a célpontot. A hagyományos fegyverektől a modern energiabombákig széles a paletta, de mindnek megvannak a korlátai (hatótáv, időjárás, energiaigény).
4. Low-tech, taktikai megoldások
   Forgó szögesdrót, hálócsapda, úton elhelyezett akadályok, ezek különösen hasznosak stratégiai pontoknál, vagy amikor a támadó tethered kábeleket akar megcélozni. Néha a legegyszerűbb csapda a leghatékonyabb.

A száloptikás drónok maradványa az ukrán harcmezőn. Kép forrása: Reddit

A legnagyobb ígéret: lézerek és HPM

A lézerek előnye, hogy olcsóbb „lövedékekkel” (árammal) dolgoznak, és pontosan célzott tűzzel képesek semlegesíteni egyes drónokat. Gyengeségük viszont az időjárás, a köd, eső és a por jelentősen csökkentheti hatékonyságukat továbbá a gyakorlati hatótávolság sem az erősségük. Jelenleg inkább kiegészítő megoldásnak tűnnek.

A HPM-rendszerek erős mikrohullámú impulzusokkal több drónt tudnak egyszerre „lekapcsolni” vagy használhatatlanná tenni. Hátrány: nagy energiaigény és korlátozott gyakorlati tapasztalat. De ha ipari és energetikai kapacitás megvan hozzá, komoly védekező eszköz válhat belőlük.

A Epirus amerikai cég Leonidas nevű HPM-rendszere. Kép forrása: Epirus

Drón-interceptorok: drón a drón ellen

Az egyik leggyorsabban terjedő paradigmává váltak az interceptor platformok. Olcsó quadkopterek, amelyek hálóval vagy kinetikus ütközéssel semlegesítik a támadó UAV-t. Előnyük a költséghatékonyság és mobilitás, hátrányuk a logisztika és hogy nem minden helyzetben alkalmazhatók. Ukrajna sikeresen kísérletezett ezzel a taktikával a fronton.

Az MARSS európai védelmi cégének egyik drón-interceptora. Kép forrása: MARSS

A drónok főszereplőjévé váltak az orosz-ukrán háborúnak és úgy tűnik az orosz hibrid eszköztárában is kiemelt szerepet kapnak. Európának fel kell készülnie a drónok kivédésére és tanulni a szomszédban folyó háború tapasztalataiból.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök „nagy Izraelről” szóló kijelentései óriási felháborodást váltottak ki az arab világban. Amikor arról kérdezték nemrég egy interjúban, hogy mennyire érzi magáénak a ’nagy Izrael’ vízióját, Netanjahu azt felelte: "nagyon is."

Bár a "nagy Izrael" kifejezés jelentése időről időre változott, általában arra a törekvésre utal, hogy Izrael kiterjessze határait azokra a területekre, amelyeket vallási alapon isteni ígéretként tartanak számon.

Napjainkban ez Izraelt, a palesztin területeket – Gázát és Ciszjordániát –, valamint a Golán-fennsíkot foglalja magában. Az izraeli kormány jelenlegi lépései – a Gáza feletti ellenőrzés megszilárdítása, Ciszjordánia annektálásának lehetősége, a Golán-fennsíkon elfoglalt pozíciók megerősítése, valamint az újonnan elfoglalt szíriai területek birtokba vétele – mind azt a benyomást keltik, mintha a „nagy Izrael” felépítése komoly, elérhető cél lenne. Ebben a cikkben ennek a törekvésnek a hátterét mutatjuk be.

Gázai övezet

Egy átfogó, hosszútávú békemegállapodás kilátásai a Gázai-övezetben talán soha nem tűntek olyan távolinak, mint most, különösen azután, hogy Izrael nemrég Katarban megsemmisítette a Hamász politikai irodáját és tárgyalódelegációját – egy olyan országban, amely kulcsszerepet játszana a két fél közötti közvetítésben.

(A Hamász politikai irodája Katarban. Kép forrása: ABC News)

Mindezek után nem megalapozatlan azt feltételezni, hogy az izraeli kormány valójában nem érdekelt a Hamásszal való tárgyalásban, hanem inkább teljesen át akarja venni a Gázai-övezet feletti ellenőrzést, majd ugyanúgy, mint Ciszjordániába, zsidó telepeseket akar betelepíteni, végül pedig annektálni. Az új izraeli katonai offenzíva (amelynek célja Gázaváros elfoglalása) lehet ennek a szélesebb körű hatalomátvételnek az első lépése.

(Térkép egy izraeli konferencián a Gázai-övezetben létrehozandó izraeli-zsidó telepekről. Kép forrása: NBC News)

Mindeközben a befolyásos szélsőjobboldali miniszterek – például Bezalel Smotrics– és a telepespárti szervezetek nyíltan támogatják, hogy Izrael annektálja Gázát, valamint a korábban felszámolt zsidó telepek újjáépítését.

Ciszjordánia

A jelenlegi helyzet teljes megértéséhez fontos látni, hogy Ciszjordánia – beleértve Kelet-Jeruzsálemet is – a tervezett palesztin állam szíve lenne. Ezt a területet Izrael 1967-ben, a hatnapos háború során foglalta el Jordániától, és azóta tartja katonai megszállás alatt.

(Ciszjordánia, Kép forrása: ENSZ)

Az 1990-es években aláírt oslói egyezmények korlátozott önkormányzatiságot biztosítottak a palesztinoknak. Ma körülbelül 3 millió palesztin él Ciszjordániában, mellettük pedig további mintegy 700 000 zsidó izraeli telepes, akik több száz telepen és előőrsön laknak. Ezeket a mesterségesen létrehozott telepeket a nemzetközi jog illegálisnak tekinti. A telepesek egy része vallási meggyőződésből költözik ide, másokat inkább gyakorlati szempontok – például az alacsonyabb megélhetési költségek – vezérelnek.

Az izraeli kormányok évtizedeken át támogatták a ciszjordániai zsidó települések terjeszkedését, de a folyamat a jelenlegi Netanjahu-kormány alatt gyorsult fel igazán. 2023-ban példátlan számú építési engedélyt adtak ki új telepeslakásokra, 2024-ben pedig több földet nyilvánítottak állami tulajdonná, mint bármely korábbi évben. A múlt hónapban pedig jóváhagyták a hírhedt, régóta vitatott és széles körben elítélt E1-es telepesprojektet, amely mélyen benyúlna Ciszjordániába. Ez gyakorlatilag elszakítaná Kelet-Jeruzsálemet Ciszjordánia többi részétől, és elvágná a Ramallah és Betlehem közötti útvonalat. Bezalel Szmotrics nyíltan kijelentette, hogy a telep létesítésével

„örökre eltemethető a palesztin állam gondolata”.

(Kép forrása: peacenow.org)

Miközben egyre több ország ismeri el a palesztin államiságot, Szmotrics most azt szorgalmazza, hogy Izrael annektálja Ciszjordánia 82%-át, vagyis vonja egyoldalúan saját szuverenitása alá a terület nagy részét. Javaslata „maximális területet és minimális arab lakosságra” törekszik: csak hat, egymástól elszigetelt palesztin város és környéke maradna ki az annektálásból.

Annektálási törekvések és regionális feszültségek

Noha Bezalel Szmotrics a legaktívabb szószólója az annektálásnak, ezzel nincs egyedül. Az izraeli Kneszet elsöprő többséggel szavazott meg egy szimbolikus indítványt, amely támogatta Ciszjordánia annektálását, miután tavaly hasonló arányban szavaztak a palesztin állam létrejötte ellen. Ugyanakkor a kormány egyelőre nem tervezi a terület közvetlen annektálását, mivel az arab országok heves tiltakozása világossá tette, hogy ez lényegében véget vetne az Izraellel való diplomáciai közeledés reményének, sőt visszafordítaná az eddigi folyamatokat.

Az Egyesült Arab Emírségek, amely 2020-ban az Ábrahám-egyezmények keretében normalizálta kapcsolatait Izraellel – azzal a feltétellel, hogy Izrael leállítja az annektálásra vonatkozó terveit –, ebben a hónapban figyelmeztetett: az annektálás „vörös vonal” lenne.

Egyébként nem lenne precedens nélküli, ha Izrael a nemzetközi tiltakozás ellenére mégis végrehajtana egy annexiót.

A Golán-fennsík

A Golán-fennsíkot, amely egy stratégiai jelentőségű magaslat és amelynek nagy részét Izrael 1967-ben foglalta el Szíriától, 1981-ben annektálta az ország. Ezt a lépést a világon egy állam sem ismerte el – egyedül az Egyesült Államok a Trump-kormány idején, 2019-ben. A Golán-fennsíkon jelenleg mintegy 31 ezer izraeli telepes és körülbelül 24 ezer, drúz szíriai arab él.

(Golán-Fennsík. A világoskék területeket 2024 végén foglalta el Izrael. Kép forrása: Pew Research Center)

Tavaly az izraeli kormány bejelentette, hogy a telepek bővítésével meg kívánja duplázni a Golán-fennsík zsidó lakosságszámát. Szíria Aszad-rezsimének tavaly év végi bukása után Izrael tovább növelte ellenőrzését, és megszállta az ütközőzónát a Golán-fennsík és Szíria között. Az izraeli hadsereg stratégiai pontokat foglalt el, többek között a Hermón-hegyen, amelyről belátható a szíriai főváros, Damaszkusz. Izrael védelmi minisztere kijelentette, hogy a hadsereg határozatlan ideig fog maradni, mert létfontosságúnak tartja az ott élő közösségek védelmét a fenyegetésekkel szemben – miközben folytatja a szíriai célpontok elleni csapásokat, és figyelmeztették a szíriai csapatokat, hogy ne lépjenek be a három legdélibb kormányzóság területére.

Mindeközben Dél-Libanonban az izraeli erők öt stratégiai helyszínen maradtak a határ túloldalán, szintén határozatlan ideig. Leszögezték: nem vonulnak vissza mindaddig, amíg a Hezbollah fenyegetést jelent – ez pedig hosszú ideig eltarthat, tekintve, hogy a Hezbollah kevés hajlandóságot mutat a lefegyverzésre.

Összességében, bár a telepesprogram és az annektálásról szóló viták nem új keletűek, az utóbbi években egyértelműen nagy lendületet kaptak. Izrael Libanonban és Szíriában is „biztonsági ütközőzónákat” hozott létre. Egyre nyilvánvalóbbá vált az is – különösen a legutóbbi katari izraeli légicsapás után –, hogy az izraeli kormány gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja a nemzetközi közvéleményt. Az egyetlen ország, amely valóban nyomást gyakorolhatna, az Egyesült Államok, ám úgy tűnik, Washington inkább támogató. Az amerikai különmegbízott, Tom Barrick nyersen fogalmazott: Izrael szemében a térképen húzott határoknak nincs jelentőségük – „oda mennek, ahová akarnak, akkor, amikor akarnak, és azt teszik, amit szükségesnek tartanak az izraeliek és határaik védelmében.”

Sopron Division🌳

’56 izzó őszének elfeledett története dióhéjban.

Sopron, Erdőmérnöki Főiskola, 1956. Öröm az ürömben. November 4-ét követően a megtorlástól tartva - MEFESZ-es szervezkedés, fegyveres rendfenntartás - a tanári kar fele, a hallgatók jelentős többsége először Ausztriába, onnan néhány hét után az óceánon át Kanadába megy. Együtt maradva és összetartva, aki fegyverrel lépte át a határt, azt bevárva, hogy kiengedjék a hadifoglyok közül. Tudomásul vették, hogy sokaknak ez túl nagy váltás, ők a kontinensen maradtak, sokan haza is tértek Magyarországra.

A forradalmat követően a néhány hétig nyitott határokon távozva, majd az ausztriai bizonytalan heteket kivárva Liverpoolból az Empress of Britain fedélzetén vágtak neki Amerikának. Brit Kolumbia kormánya felajánlotta, hogy Vancouverben, a UBC-n (University of British Columbia) folytassák szovjet tankok által félbeszakított tanulmányaikat. Roller Kálmán dékán és három hallgató decemberi repülőútjukról visszatérve számoltak be, hogy szabad a pálya, optimálisak a kinti körülmények.

(1957-ben folytatódhatott a szemeszter - Forrás: forestry.ubc.ca/about/our-history/sopron-story/)

1959-ben végzett az az évfolyam, akik első éveiket még itthon kezdték, de már odaát fejezték be. Érdemes nézni a borítóképen látható neveket, kevés kanadait talál az ember. A 60-as évek elejéig bezárólag 140-nél is több diák szerzett diplomát. A végzettek 80%-a kanadai lakos maradt, 15% az Egyesült Államokban folytatta és mindössze 4-5%-uk választotta Európát, alátámasztva azon hipotézist, mely szerint, amennyiben az emigránsok egzisztenciát teremtenek (ház, autó, biztos munkalehetőség) a választott országban, parányi az esély a hazatérésre.

És egy kis aktualitás

Sokat hallani arról, hogy innen - mármint Magyarországról - mindenki elmegy, habár a ,,kivándorlóország" napjaink egyik, pláne 1956 fényében nagy mítosza, amit muszáj komplexen értelmezni. 

A kivándorlás számos európai nemzetet érintett az elmúlt évszázadokban az olaszoktól az írekig, a másfél millió kitántorgó emberünkről nem is beszélve - a nagy költő ,,adatelemzése" egy külön írás témája. Annyi bizonyos, hogy a minden értelemben megnyíló határoknak hála, eltérő indokokkal ugyan, ám természetesen sokan választották a külföldi életet. Globalizált világunkban, kiváltképp Európában és a még életben lévő schengeni egyezmény kapcsán furcsaság vitatni a kivándorlást és azon sajnálkozni, hogy a népesség egy látható, de összességében kis csoportja rövidebb-hosszabb időre külföldön próbál szerencsét, miközben a rendszerváltás egyik pozitív hozadéka pontosan a fizikai és intellektuális értelemben megnyíló határok voltak.

Mit oly sok mindent, ezt sem önmagában szükséges értelmezni. Fontos mutató a kiköltözők-hazaköltözők aránya, amelyet górcső alá véve azt látjuk, hogy korántsem annyira "szalagcímes" a helyzet. Magunkat nézve sem és nemzetközi/régiós összehasonlításban sem, utóbbinál a lengyel-román tengely csúnyán mondva magasra tette a lécet.

(Statista: Az Unió más EU-tagállamokban élő állampolgárainak száma 2023-ban, országonkénti bontásban)

Az ábra nem pontos, azonban kiválóan érzékelteti a valóságot, a tendenciákat. Általánosságban elmodható, hogy arányaiban a horvátok és a bolgárok negyede, a románok ötöde (!!), de a Lengyelország több, mint tizede más tagállamok lakosa. Itthon ugyanezen szám 10% alatti.

Nézzünk egy tipikus példát, a számokat minden esetben kerekítem:

2023

• Ebben az évben körülbelül 36 ezren vándoroltak ki - "egy ceglédnyi ember". (Avagy miből lesz a nagycím).
• Az alaposság sajnos, nem sajnos megkívánja, hogy szóljunk a cca. 24 ezer hazatérőről, így a kapott különbség nagyjából 12 ezer fő lesz. Itt akár meg is állhatnánk, ám ne tegyük.
• Akad ugyanis uszkve 11 ezer külföldön született, de magyar állampolgárságú bevándorló is, akik feltehetőleg gyermekek vagy külföldön állampolgárságot szerző egyének. Az ekkor kapott különbség pedig alig ezer fő!

A mindenkori kormányzatnak mindezektől függetlenül felelőssége megteremteni az itthoni boldoguláshoz szükséges körülményeket, ám írásomban szerettem volna rávilágítani arra, hogy kivándorlás és kivándorlás, valamint annak értelmezései között mekkora szakadék tátong. Sopron és 1956 története merőben más világ, mint a 2004, majd '10 utáni Magyarországé.

„Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül.” - írja naplójában Barankovics István a Demokrata Néppárt első embere, miután a Rákosi Mátyással folytatott „sorsdöndő beszélgetés” után 1949-ben elhagyta az országot. Az említett mondat ma valahogy így nézne ki:

Emigrációba mehet az ember, nem kényszerítik!

Elsőnek is kezdjük a bemutatással. Mi ez az egész küldötti program?

A Magyar ENSZ Ifjúsági Küldötti Program 2016-ban jött létre, és egyébként egy fiatal fejéből pattant ki ez az ötlet. Addigra már a világ számos országában elindult ez a program. A célja az, hogy az ENSZ-ben a fiatalok hangja is érvényesüljön, és megjelenjenek azok a szempontok is, amelyek a jövő generációját — vagyis minket, fiatalokat — jobban érintenek, mint az idősebbeket.

Ezt a gondolatot követve 2016-ban Volom András kezdett el lobbizni a döntéshozóknál, hogy Magyarországon is elinduljon a program. Azóta pedig minden évben egy vagy két küldöttet választanak ki, akik a magyar fiatalok hangját képviselik az ENSZ-ben.

Aki figyelte az ENSZ ifjúsági küldöttséget, az észrevehette, hogy ha jól mondom, 2016-tól indult el a program, és sokáig mindig egy küldött volt. Azonban talán tavaly volt egy váltás, és már ketten irányítják, tehát ketten a küldöttek. Ki a szenior, ki a junior? Hogy működik ez most pontosan?

Ez egyébként egy vicces történet. Amikor én jelentkeztem, a rendszer még úgy működött, hogy egy küldöttet választottak egy évre. Viszont abban az évben nem tudtak dönteni közöttünk, így Brimovidád és én is küldöttek lettünk. Így alakult ki a szenior–junior rendszer, aminek az a lényege, hogy a szenior küldött mentorálja a juniort, és átadja neki a tudást.
Vicces volt, mert mi egyszerre csöppentünk bele, így akkor még nem működött igazán az, amit a rendszer célul tűzött ki. Most viszont ez az év az első, amikor ez ténylegesen megvalósulhat, hiszen a junior küldött most kezdte el mellettem a munkát.
A jövőben ez másfél éves, felmenő rendszer lesz: fél évig a junior és a szenior együtt dolgozik, majd a szenior teljesen átadja a stafétát a juniornak. Ezután fél évig ő viszi egyedül a programot, majd ő is kiválaszt maga mellé egy új junior küldöttet.

Na de mi az a munka, amin dolgoztok? Mit jelent az, hogy az ember küldött lesz?

A küldöttség célja az, hogy a magyar fiatalok hangját hitelesen tudjuk képviselni az ENSZ-ben. Ez egy nagyon nehéz feladat, főleg ilyen fiatalon belecsöppenni. Én 20 éves voltam, amikor küldött lettem, és ez eleinte hatalmas felelősségnek, sőt, tehernek is tűnt: hogyan lehet a fiatalok hangját valóban hitelesen képviselni?
Pont ezért a program egyik legfontosabb része az országjárás. Ilyenkor az ország számos városába és falujába ellátogatunk, és az ottani ifjúsági közösségekben, illetve iskolákban tartunk workshopokat és konzultációkat. Ezek célja, hogy minél több fiatal véleményét becsatornázzuk. Mi a 14 és 25 év közötti korosztályra fókuszálunk, és az ott felmerülő témákból próbálunk következtetéseket levonni. Emellett az ifjúságkutatásokat is felhasználjuk, hogy kiegészítsük a saját tapasztalatainkat.

Ebben az évben készítettünk egy kutatást is, amelyet több mint 600 fiatal töltött ki az ország minden tájáról. A kutatás a mentális egészségre és a digitális tudatosságra fókuszált. Az eredmények szerint a fiatalok egyharmada azt mondta magáról, hogy telefonfüggő — ez számunkra megdöbbentő adat volt. A WHO jelenleg nem ismeri el a telefonfüggőséget mint önálló függőséget, viszont mi a saját generációnkban azt látjuk, hogy ez rengeteg fiatalt érint, és sokan szenvednek is tőle. Ugyanakkor még nincsenek meg igazán az eszközeik arra, hogyan fejezzék ki az ezzel kapcsolatos szorongásaikat.

Éppen ezért számomra az egyik fő cél idén az lett, hogy ezt a témát nemzetközi szinten is beemeljem a diskurzusba. Magyarországon pedig szeretnék kezdeményezni olyan beszélgetéseket döntéshozókkal és fiatalokkal is, ahol erre a problémára rávilágíthatunk, és akár közösen gondolkodhatunk a megoldásokról is.

És ha jól értem, gyakorlatilag nektek az a feladatotok, hogy a fiatalokat meglátogatjátok, ők elmondják, hogy mit és hogyan gondolnak, és ezt becsatornázzátok akár New Yorkba, akár a döntéshozók felé. Ennek van eredménye egyébként? Mit látsz, mennyire fogadják meg a véleményeteket, mennyire tud ebből születni akár egy jogszabály, akár egy kezdeményezés, bármi?

Nagyon változó, és pont ebből szerintem kiderülnek az érdekképviselet nehézségei is. Ez ugyanis egy olyan terület, ahol nem mindig látjuk a közvetlen eredményt — főleg nem gyorsan. Mégis azt gondolom, hogy vannak olyan sikerek, amelyeket ki tudok emelni a saját küldötti tevékenységem idejéből.

Az első évben szerveztünk egy kísérőrendezvényt az ENSZ-ben, az ECOSOC Ifjúsági Fórumán. Ez a legnagyobb, fiatalokról szóló fórum az ENSZ-ben, ahol jelen vannak az ifjúsági küldöttek, a diplomaták és a döntéshozók is. Mi ezen a rendezvényen arról beszéltünk, hogy a fiatalok — különösen a fiatal nők — milyen szerepet tudnak vállalni a béketeremtési folyamatokban. Emellett arról is szó volt, hogyan változik meg a fiatalok élete háborús helyzetekben, és milyen segítségre van ilyenkor szükségük.

A rendezvény sikeresen lezárult, teltház volt, sőt még a padlón is ültek emberek. Néhány héttel később pedig a Biztonsági Tanács elfogadott egy határozatot, amelyben pontosan ez a téma jelent meg. Nyilván nem tudhatjuk, hogy nekünk volt-e közvetlen hatásunk erre, de az ENSZ sajátos működése épp abban rejlik, hogy sok apró morzsából épülnek fel a „várak”. Ha egy témát sok felszólalásban, rendezvényen és kezdeményezésben emlegetnek, nagyobb az esélye, hogy bekerül a tagállamok elé — akár a Közgyűlésben, akár a Biztonsági Tanácsban.

Úgyhogy azt mondanám, hogy nemzetközi szinten ez mindenképpen egy siker volt. Ha nem is mi álltunk közvetlenül mögötte, az mindenképp elismerése annak, hogy egy olyan témára tapintottunk rá, amely akkoriban nagyon aktuális volt és sokakat érintett.

Emellett a mentális egészség és a digitális tudatosság területén is szerveztünk egy rendezvényt az ENSZ-ben, még az idei évben. Az ENSZ Ifjúsági Irodájából egy fontos döntéshozó is részt vett a panelbeszélgetésen. Ez egy általános tapasztalatom: amikor egy döntéshozóval úgy ülünk le beszélgetni, hogy az ő hangját is beemeljük a diskurzusba — és nem követelésként közelítjük meg a kérdést —, akkor sokkal konstruktívabb párbeszéd tud kialakulni.

Itt is ez történt: az esemény végén odajött hozzánk megköszönni a szervezést Nila Brandt, és elmondta, hogy végig jegyzetelt, miközben a fiatalok megosztották gondolataikat és javaslataikat. Azt is hozzátette, hogy célja lesz ezeket beépíteni az Ifjúsági Iroda munkájába. Nem is az volt a célunk, hogy bármit „áttoljunk” rajta, de ez a folyamat így, organikus módon megtörtént.

A mentális egészség területén még egy fontos sikert is kiemelnék: az idei évben megszületett a Global Youth Call to Action on Mental Health, amelyet több mint harminc ifjúsági vezető és diplomata készített elő — én is az egyik társszerzője voltam. A dokumentum egyik fejezete kifejezetten a mentális egészség és a digitális világ kapcsolatára fókuszál. A célunk az, hogy ez a téma ENSZ-szinten, de nemzeti és helyi döntéshozói szinten is prioritássá váljon.

A fiatalok körében ugyanis sajnálatos módon az öngyilkosság az egyik vezető halálok, a szorongás pedig egyre gyakoribb a generációnkban. A különböző mentális betegségek aránya is drasztikusan megnőtt, különösen a Covid óta. Ugyanakkor az egészségügyi területek közül épp a mentális egészség területén a legnagyobb a hiány, ha a finanszírozásról beszélünk. Mivel nem egy látványos probléma, sokszor nehéz forrásokat mozgósítani rá.

Ezt a dokumentumot az idei ECOSOC Ifjúsági Fórumon mutattuk be, és azóta aláírásokat gyűjtünk hozzá. Átadtuk az ENSZ Ifjúsági Irodájának képviselőjének, valamint az ECOSOC elnökének is, aki jelenleg Bob Rae. Így egyre több döntéshozó van, aki — úgy látom — ezt a témát a saját zászlajára is tűzi. Érdekes módon sokan a saját gyerekeiken látják viszont azokat a problémákat, amelyeket mi a diplomáciai térben megfogalmazunk. Éppen ezért hiszem, hogy itt a generációk között is létrejöhet egy olyan párbeszéd, amelynek valódi eredményei lehetnek.

Ez a teljes szöveg rövidített leirata.

A közgazdászok hosszú éveken keresztül a dél-európai országokat tartották az Eurózóna gyenge láncszemeinek. Görögországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal és Portugáliával folyamatosan problémák voltak: ezen államok gazdaságai az államadósság és a költségvetési hiány terhei miatt fuldokoltak, és az EU, valamint a fegyelmezettebb északi országok segítették ki őket. A pénzügyi válság idején úgy tűnt, hogy ezek az országok örökre az unió perifériáján maradnak, és folyamatosan a következő gazdasági mentőcsomagot várják.

Tüntetés a gazdasági megszorítások ellen Athénban 2017-ben. Kép forrása: Thenationalherald

Mára azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Franciaország költségvetési válságban van, egyesek már az IMF lehetséges beavatkozásáról beszélnek. Hollandia és Svédország recesszióval küzd, és az EU legerősebb gazdasága, Németország is folyamatos gazdasági visszaeséssel küzd 2019 óta. Egyre többen teszik fel a kérdést: valóban Nyugat-, illetve Észak-Európa fogja a jövőben jelenteni Európa gazdasági stabilitásának biztosítékát?

Ezzel a jelenséggel párhuzamosan viszont Dél-Európa gazdaságai meglepő lendületet vettek. Spanyolország gazdasági növekedése tavaly felülmúlta a nagyobb eurózóna-tagok teljesítményét. Olaszországban Giorgia Meloni kormánya jóval óvatosabbnak és fiskális politika terén kiszámíthatóbbnak bizonyult, mint amit a befektetők előzetesen vártak. Görögország pedig a hírhedt adósságválságból 15 év után kikászálódott, amelynek eredményeként 2023-ban a hitelminősítők befektetésre ajánlott kategóriába emelték az országot. Ez egy jelentős mérföldkő az ország gazdasági stabilitásának helyreállításában, amit tíz évvel ezelőtt senki nem tartott volna elképzelhetőnek.

Görögország hitelminősítése. Kép forrása: Bloomberg

Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy hogyan lehetséges, hogy Dél-Európa hirtelen jobban teljesít, mint az északi gazdaságok, milyen tényezők állnak a fordulat mögött, és legfőképp: vajon mennyire lesz ez a trend fenntartható a következő években.

A dél-európai országok termelékenysége és egy főre jutó GDP-je mindig is alacsonyabb volt, mint például Németországé, viszont az észak–déli gazdasági mutatók közötti különbségek igazán az eurózóna-válság alatt váltak látványossá. A 90-es években és a 2000-es évek elején számos dél-európai állam eladósodott, amiben szerepet játszott az euró bevezetése, ami lehetővé tette, hogy az eurózóna déli tagállamai sokkal alacsonyabb kamatok mellett vehessenek fel hiteleket, mint korábban. Ez a könnyű hitelhez jutás sok országot arra ösztönzött, hogy felelőtlenül költekezzenek és ne törődjenek a hosszú távú kockázatokkal.

Karikatúra a gazdasági válságról. Kép forrása: The Economics Review

Portugália például 1999-ben még a GDP 50%-ának megfelelő adósságot görgetett maga előtt, ám 2007-re ez az arány már 70%-ra ugrott. Görögország eközben gyakorlatilag semmit sem haladt előre adósságterheinek csökkentésében, amelyek a 2000-es évek nagy részében folyamatosan a GDP 100%-a körül mozogtak.

Az eurózóna-válság idején aztán a kormányok kénytelenek voltak hatalmas összegeket arra szánni, hogy működőképes pályán tartsák a gazdaságukat és megnyugtassák a piacokat. A közkiadások drámai emelkedése következtében az államadósság pedig mindenhol rohamos mértékben emelkedett, különösen Dél-Európában. Portugáliában az államadósság a GDP 130%-ára nőtt, Spanyolországban elérte a 100%-ot, Görögországban pedig egészen elképesztő módon, 170%-on tetőzött.

És amint a hitelfelvétel költségei meredeken emelkedni kezdtek, és reális veszéllyé vált az államcsőd, ezek az országok segítségért fordultak az EU-hoz és az Európai Központi Bankhoz. Azonban a takarékosabb északi országok világossá tették: bármiféle mentőcsomag megszavazása csak szigorú megszorító intézkedések bevezetésével együtt lehetséges. Ez a feltétel pedig mély politikai és társadalmi feszültségeket szült, amelyek hosszú évekre meghatározták Dél-Európa politikai életét.

Az Államadósság növekedése a 2000-es években. Kép forrása: Researchgate 

Nem meglepő módon a megszorító intézkedések (adóemelések, nyugdíjreform, közszolgáltatások elhanyagolása) heves vitát váltott ki Észak- és Dél-Európa között. Ekkor született meg az a sokat idézett – és sokszor sértő jelleggel használt – sztereotípia, miszerint a dél-európaiak felelőtlenül költekező, „naplopó” népek, akiket mindig a szorgalmas és takarékos északiak mentenek ki a bajból. A vita végül az északi álláspont győzelmével zárult, vagyis a megszorítások érvényesültek: brutális közszolgáltatás-csökkentések, szociális kiadások visszavágása és hosszú éveken át tartó gazdasági stagnálás következett.

Az Eurostat 2016-os adatai is világosan mutatták: a válság után továbbra is markáns gazdasági szakadék maradt fenn az északi és déli országok között. Olaszország példája különösen látványos. Míg 2005-ben az olasz gazdaság termelékenysége 9%-kal haladta meg az EU-s átlagot, a következő másfél évtizedben fokozatosan zsugorodott, és ma már az átlag alatt van. Hasonló a helyzet Spanyolországgal is: a pénzügyi válság előtt a spanyol gazdasága termelékenység még közel volt az európai átlaghoz, ám a krízist követően mintegy 6%-kal az alá süllyedt. Görögország és Portugália pedig végig az európai átlag alatt teljesített.

Olaszország termelékenységi válasága. Kép forrása: IMF

Az utóbbi években azonban fordulat következett be: Dél-Európa gazdaságai látványosan magukra találtak, sőt, több mutatóban le is hagyták északi társaikat. 2017 és 2023 között a dél-európai gazdaságok nagyjából 5%-kal gyorsabban növekedtek. Az IMF legfrissebb adatai szerint a trend folytatódhat: Dél-Európa várhatóan 2025-ben is felül fogja múlni nemcsak az északi országokat, hanem az egész eurózóna átlagos növekedési ütemét, ami alól az egyetlen kivétel Olaszország, ahol idén lassulás várható – igaz, ez a kiugróan erős, járvány utáni fellendülést követően teljesen természetes korrekciónak tekinthető.

Spanyolország viszont igazi sikertörténetként tűnik ki még a déliek közül is. A kormány gazdaságpolitikai intézkedéseinek köszönhetően sikerült leszorítaniuk az inflációt, miközben 2023-ban 2,5%-os növekedést értek el, ami ötszöröse az eurózóna átlagának. A lendület 2024-ben is kitartott, és az Eurostat előrejelzése szerint 2025-ben is erős, 2,6%-os bővülés várható.

Görögország szintén folytatta a stabil felzárkózást: tavaly 2,3%-kal nőtt a gazdaság, idén pedig 2%-os bővülést vetítenek előre. Portugália sem panaszkodhat – 2023-ban némileg túlteljesítette a kormány saját prognózisát, 1,9%-os növekedést elérve, és idén is további növekedést jeleznek előre.

Kép forrása: IMF

A dél-európai gazdaságoknak az elmúlt években sikerült a költségvetési mérlegeiket is rendbe tenniük, és többségük teljesíti az EU szigorú szabályait, amelyek előírják, hogy a tagállamok hiánya nem haladhatja meg a GDP 3%-át. Spanyolország például 2024-ben még 3,2%-os hiányt könyvelt el, de idén várhatóan 2,8%-ra szorítja le. Olaszország is jelentősen faragott a hiányán: 3,4%-ra csökkentette, vagyis majdnem a felére az előző évi szinthez képest. Görögország, Ciprus és Portugália pedig még ennél is tovább mentek: ők már többletes költségvetést értek el, ezzel felzárkózva Írország és Dánia mellé – azokhoz az EU-s országokhoz, amelyek tavaly szintén pozitív mérleget mutattak fel.

Eközben Franciaország, Európa második legnagyobb gazdasága komoly gondokkal küzd. A költségvetési hiány 5,4% a GDP-hez képest, miközben az államadósság meghaladja a 110%-ot. Németországot pedig évtizedeken át a fiskális fegyelem mintaképének tartották, most viszont ott is szorult helyzet alakult ki. Hiába törölte el a Bundestag „adósságféket”, hogy az ország növelni tudja a költségvetési hiányt, kénytelenek voltak beismerni, hogy 2029-ig mintegy 170 milliárd eurós lyuk fog keletkezni a költségvetésben, elsősorban a gyenge növekedés miatt elmaradó adóbevételek miatt.

Jelenleg jól teljesítenek a dél-európai államkötvények is. A befektetők láthatóan bíznak a gazdaságaikban, amit az is jelez, hogy a kötvényhozamok – vagyis a hitelfelvétel költségei – már szinte azonos szinten vannak a németekével. Bizonyos esetekben pedig Spanyolország és Olaszország még Franciaországnál is alacsonyabb kamatok mellett tud kötvényt kibocsátani.

Miért teljesít jól Dél-Európa?

Az első ok az lehet, hogy a megszorítások – ha korlátozott mértékben is – működtek. A 2008 utáni évtizedben a déli országok kemény strukturális reformokon, kiadáscsökkentésen és adóemeléseken mentek keresztül. Ez fájdalmas időszak volt, de hosszú távon pénzügyileg sokkal fegyelmezettebbé tette ezeket a gazdaságokat.

A második tényező az EU 800 milliárd eurós helyreállítási alapja, amelyből rengeteg forrás jutott a déli államoknak. Olaszország és Spanyolország volt a két legnagyobb kedvezményezett. Ez lehetővé tette számukra, hogy jobban kezeljék súlyos adósságterheiket, miközben forrásokat fordítottak strukturális reformokra. Csak Olaszország esetében az EU-források várhatóan 3,4%-kal növelik majd a GDP-t 2026-ig.

Harmadszor, a dél-európai országok kevésbé voltak kitéve az energiaválságnak. Ez azt jelentette, hogy nem szenvedték meg annyira az elszálló energiaárakat, amely különösen az iparra épülő északi gazdaságokat sújtotta.

Végül, de nem utolsósorban a turizmus is óriási lendületet adott a régiónak a pandémiás korlátozások megszűnése után. A turizmus számos dél-európai gazdaságban a GDP meghatározó része, és a visszapattanás erősebb volt, mint bárki várta. Spanyolország például rekordot döntött: 2023-ban 126,1 milliárd euró bevételt termelt a turizmusból.

Bevezetés

2025-ben a francia kormány többszöri bukása a jövő évi költségvetés tervezet miatt újra napirendre tette a „szupergazdagok” megadóztatását. Egyesek szerint a vagyonadó hozzájárulhatna az egyenlőtlenségek csökkentéséhez és a költségvetési lyukak betöméséhez, ám a történelmi tapasztalatok szerint sok országban már eltörölték, vagy csak szűk körben alkalmazzák az ilyen típusú adókat. A következőkben röviden megvizsgálom, mi is az a vagyonadó, honnan ered, hol alkalmazzák ma, miért tartják sokan hatástalannak és milyen alternatívák léteznek.

Mi az a vagyonadó?

A vagyonadó (más néven nettó vagyonadó) olyan időszakosan kivetett adó, amely az egyén teljes vagyonát – a pénzügyi és nem pénzügyi eszközök összértékét a tartozásokkal csökkentve – veszi alapul. Eltér az egyszeri ingatlan-, örökösödési vagy tőkenyereség-adótól, mert rendszeresen – általában évente – veti ki a hatóság. A Peterson Alapítvány összefoglalója szerint a vagyonadó megcélzza a készpénzt, bankbetéteket, részvényeket, kötvényeket, ingatlanokat, műtárgyakat és egyéb értéktárgyakat; az adómentes sáv feletti nettó vagyonra számítják ki az adót. Egy hipotetikus 2 %‑os adó például egy 3 milliárd eurós vagyon esetében a 100 millió eurós mentességi határ feletti 2,9 milliárd euróra vetett 58 millió eurós adókötelezettséget jelent.

A nettó vagyonadó a vagyon teljes körét adóztatja, ezért sok tekintetben hasonló a helyi ingatlanadókhoz, amelyek a tulajdonban lévő ingatlan értékére vetnek ki adót. A vagyonadó azonban kiterjed a pénzügyi eszközökre és egyéb vagyontárgyakra is. A rendszer tervezésekor a legtöbb ország magas mentességi küszöböt, alacsony kulcsokat, kevés kivételt és a piaci értékhez igazított értékelést alkalmaz.

Történeti áttekintés

A vagyonadók története a 19. századig nyúlik vissza. Svájc kantonjaiban 1840‑ben vezették be az első net wealth tax‑et, és a rendszer azóta is kantonális hatáskörben működik. Ma mind a 26 kanton alkalmaz valamilyen formában vagyonadót, amelyet évente vetnek ki a magánszemélyek nettó vagyonára. Érdekesség, hogy a bevétel döntő részben kantonális és önkormányzati szinten hasznosul. Norvégia 1892-ben vezette be a vagyonadót, amely 2024-ben a nettó vagyon alapján kerül megállapításra: a 1,7 millió norvég koronát (kb. 148 ezer eurót) meghaladó részre 1% az adókulcs (ebből 0,7% az önkormányzatokat, 0,3% az államot illeti), míg a 20 millió norvég koronát (kb. 1,74 millió eurót) meghaladó vagyonrész után 1,1%-os kulcs alkalmazandó. Franciaország 1980-ban vezette be az „impôt sur les grandes fortunes” (IGF) elnevezésű vagyonadót, amelyet 1986‑ban eltöröltek, majd 1988‑ban újra bevezettek “szolidaritási vagyonadó” (ISF) néven. Az ISF 2018‑ig élt, amikor Emmanuel Macron kormánya megszüntette, és helyébe ingatlanvagyonra koncentráló adó (IFI) lépett. Az OECD felmérése szerint 1990-ben tizenkét ország alkalmazott nettó vagyonadót, 2017-re azonban csak négy maradt.

Az elmúlt évtizedekben számos európai állam, köztük Ausztria, Dánia, Németország, Hollandia, Finnország, Izland, Luxemburg és Svédország, fokozatosan megszüntette a vagyonadót. Németországban az alkotmánybíróság 1997-ben alkotmányellenesnek nyilvánította a rendszer kedvezményes ingatlanértékelését, mivel az sértette az egyenlő bánásmód elvét. Hollandiában a legfelső bíróság 2021‑ben, majd 2024‑ben is úgy ítélte meg, hogy a vagyonadó rendszere sérti a tulajdonhoz való jogot és diszkriminatív, ezért az államnak kártérítést kell fizetnie a megtakarítók és befektetők felé.

Vagyonadók a világban és Európában

Az OECD-országok közül 2025-ben mindössze négy – Kolumbia, Norvégia, Spanyolország és Svájc – alkalmaz klasszikus nettó vagyonadót, amely a nettó vagyonra (a vagyon és a tartozások különbözetére) épül, és a különböző vagyonelemeket megkülönböztetés nélkül adóztatja. Az említett országok kívül Európában Franciaország és Olaszország csak bizonyos eszközkategóriákat – például ingatlanokat vagy külföldi pénzügyi eszközöket – adóztat.

• Norvégia: 1 %-os adó az 1,7 millió norvég koronát meghaladó vagyonra (kb. 150 ezer euró), amely 0,7 %-ban az önkormányzatot, 0,3 %-ban a központi kormányt illeti; 20 millió korona felett 1,1 %-ra emelkedik az adókulcs;
  
  
• Spanyolország: progresszív vagyonadó, amely 0,16 %‑tól 3,5 %‑ig terjed a 700 ezer eurót meghaladó vagyonra, de a régiók között jelentős eltérések vannak; néhány autonóm közösség teljes mentességet biztosít. A spanyol kormány 2022‑ben „szolidaritási vagyonadót” vezetett be a 3 millió eurót meghaladó vagyonokra, 1,7–3,5 %-os kulcsokkal, amelynek hatályát 2023‑ban meghosszabbították;
  
  
• Svájc: a vagyonadó kantonális szinten működik; külföldi ingatlan és állandó telephely nem része az adóalapnak. A kulcsok és a mentességek kantononként jelentősen eltérnek. Alacsony küszöbük miatt a vagyonadó egyes középosztálybeli háztartásokra is kiterjed;
  
  
• Franciaország (IFI): a 2018 óta működő ingatlanvagyon-adó 1,3 millió euró feletti ingatlanvagyonra vonatkozik; a kulcs 0,5–1,5 % között alakul. A nettó vagyonadó (ISF) 2018-as megszüntetése miatt az állam 2022‑ig összesen 4,5 milliárd eurós bevételkiesést szenvedett el;
  
  
• Olaszország: az 0,2 %‑os adó a külföldi pénzügyi eszközökre és 1,06 %‑os adó az ingatlanokra vonatkozik.

Elmaradó hatások

Az Euronews 2024-es összesítése szerint a vagyonadóból származó bevételek 2023-ban minden európai országban csekély súlyt képviseltek az összes adóbevételhez viszonyítva. A három, ténylegesen nettó vagyonadót alkalmazó ország – Svájc, Norvégia és Spanyolország – adatai jól mutatják az adónem korlátait: Svájcban a vagyonadó a teljes adóbevétel mintegy 4,3 százalékát adta, ami nemzetközi összevetésben a legmagasabb értéknek számít. Norvégiában ez az arány 1,5 százalék, míg Spanyolországban mindössze 0,6 százalék volt. A számok alapján jól látszik, hogy a vagyonadó szerepe marginális a költségvetési bevételek között, így elsősorban szimbolikus eszközként értelmezhető, amely a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentését célozza, ám érdemi költségvetési hozzájárulást nem biztosít. 

Miért tartják hatástalannak a vagyonadót?

A vagyonadót alkalmazó országok tapasztalatai szerint az adó több okból sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az OECD és a Tax Foundation kutatásai kiemelik, hogy a vagyonadók

• kevés bevételt hoznak: az adóbevétel gyakran 1% alatti a teljes adóbevételhez képest;

• magas adminisztratív költséggel járnak és bonyolultak: a vagyon teljes körű felmérése drágak és időigényes, különösen a nem tőzsdei vállalatok és műtárgyak esetében;

• ösztönzik a tőke menekülését és a lakóhely megváltoztatását: a magas adókulcsok arra ösztönzik a vagyonos embereket, hogy alacsonyabb adókulcsú országokba költözzenek;

• torzítják a beruházási döntéseket: a nettó vagyonadó a tőkejövedelmekhez képest magas implicit adókulcsoteredményez. A Tax Foundation szerint például egy 1%-os vagyonadó 5%-os éves hozam mellett 20%-os implicit jövedelemadónak felel meg, míg 3%-os kulcsnál ez már 60%-os lenne;

• kétszeres vagy többszörös adóztatást jelent: mivel a vagyon nagyrészt már adózott jövedelemből származik (munkabér, vállalati profit), a vagyonadó a megtakarításokat ismételten terheli.

Ezek a problémák vezettek ahhoz, hogy a legtöbb ország megszüntette vagyonadóját. Az OECD szerint a nettó vagyonadó csak akkor indokolt, ha a tőkejövedelmekre és az öröklési adókra alacsony kulcsok vonatkoznak; a fő hangsúlyt a jövedelmek és ajándékozások igazságos adóztatására kell helyezni. Sok szakértő inkább a jól megtervezett tőkejövedelem-adót (osztalék-, kamat- és tőkenyereség-adó), a progresszív ingatlanadót és az örökösödési vagy ajándékozási adót tartja hatékonyabb és kevésbé torzító eszköznek.

A francia vita és a „Zucman-adó”

2024–2025-ben Franciaország költségvetési válsága újra előtérbe helyezte a vagyonadót. A kormány 2024 végén megbukott a költségvetési szavazás során, majd 2025-ben Sébastien Lecornu miniszterelnök javaslatot tett egy pénzügyi vagyonra kivetendő adóra, amely a vállalkozói részesedéseket nem terhelné. A legnagyobb visszhangot azonban Gabriel Zucman francia-amerikai közgazdász 2 %‑os vagyonadó-javaslata váltotta ki, amelyet a sajtóban „Zucman-adóként” emlegetnek. A javaslat fontosabb vonásai:

• adóalap: az ISF a lakóingatlanon kívül a bankszámlákat és pénzügyi befektetéseket is magába foglalta, az IFI viszont már csak az ingatlanvagyont adóztatja; a Zucman-adó ugyanakkor minden vagyonelemre – beleértve a professzionális eszközöket és cégtulajdonokat is – kiterjed;
  
  
• küszöb és kulcs: a javaslat 2 %‑os kulcsot alkalmazna a 100 millió euró feletti vagyonra; a jelenlegi IFI 1,3 millió eurótól 0,5–1,5 %-os kulccsal terheli az ingatlant;
  
  
• érintett háztartások: a Zucman‑adó nagyjából 1 800 háztartást érintene, szemben az IFI 2024-es 186 ezer fős, illetve az ISF korábbi 358 ezer fős érintetti körével;
  
  
• várható bevétel: az IFI 2024-ben 2,2 milliárd eurót hozott; a közgazdászok optimista becslése szerint a Zucman‑adó évi 20–25 milliárd eurót termelhetne, de más elemzők mindössze 5 milliárd euróra számítanak. A francia kormány gazdasági elemzői szerint a kivetett adó minden 1 százalékpontjának hatására 0,02–0,23 % között nőne az országot elhagyó vagyonos háztartások aránya;
  
  
• viták: a javaslatot a baloldali pártok támogatják, szerintük „a politikai hatalomnak vissza kell szereznie az irányítást a pénzügyi oligarchiától”; a centristák és a jobboldal viszont attól tartanak, hogy a vagyonosok elvándorlása rontaná Franciaország befektetői vonzerejét. A szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés eleinte tartózkodott, de később „hatástalan, igazságtalan és veszélyes” intézkedésnek minősítette. A kritikusok szerint az adó alkotmányellenes, mert konfiskáló jellegű lehet, míg a támogatók szerint a 2 %‑os, csak a 100 millió euró feletti vagyonra kiterjedő adó nem lehet konfiskáló.
  
  

Emmanuel Macron francia elnök a növekvő politikai káosz közepette. Forrás: AAP

A Le Monde és a francia Szenátus Pénzügyi Bizottságának értékelése szerint a Zucman‑adó hatása nehezen becsülhető, mivel ehhez hasonló adórendszer nincs máshol. Az egyik javasolt megoldás az „anti-flight shield”, amely öt évig Franciaországban maradó adókötelezettséget írna elő a távozó vagyonosoknak. A javaslatot az Országgyűlés 2025. február 20-án elfogadta, de a Szenátus június 12-én elutasította, így sorsa bizonytalan.

Mit javasolnak helyette az adószakértők?

A vagyonadóval kapcsolatos kritikák hatására számos kutató és nemzetközi szervezet más eszközöket javasol a vagyoni egyenlőtlenség és a költségvetési hiányok kezelésére:

• tőkejövedelem-adók erősítése: a CEPR elemzése szerint a vagyonadó a nem realizált tőkenyereséget célozza, azonban a tőkejövedelem-adók (osztalék, kamat, tőkenyereség) egyszerűbben beszedhetők, kevésbé torzítják a befektetéseket, és stabilabb bevételt biztosítanak. Szakértők hangsúlyozzák, hogy a tőkejövedelem-adó progresszívvá tehető és hatékonyabb a vagyonadóval szemben;
  
  
• örökösödési és ajándékozási adók: az OECD szerint a nettó vagyonadót csak akkor érdemes bevezetni, ha az örökösödési és ajándékozási adó alacsony vagy hiányzik; egy jól megtervezett örökösödési adó viszonylag kevés torzítást okoz és pontosabban célozza a generációk közötti vagyonátadást;
  
  
• ingatlanadó és helyi adók: sok országban a helyi ingatlanadó jelenti a vagyon adóztatásának hatékony módját, mivel az ingatlanok jól nyomon követhetők és nehezen mozdíthatók. Franciaország is erre az irányra tért át az IFI bevezetésével;
  
  
• adóalap szélesítése és a kiskapuk bezárása: a nemzeti költségvetések fenntarthatósága szempontjából fontos a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adók elkerülését szolgáló kiskapuk megszüntetése. A vagyonadó helyett a meglévő adónemek progresszivitásának és hatékonyságának növelése lehet a cél;
  
  
• célzott transzferek és közszolgáltatások: a vagyonkoncentráció problémáját nem csak adóztatással, hanem a közszolgáltatások fejlesztésével és célzott szociális transzferekkel is kezelni lehet. A progresszív adórendszer bevételei például finanszírozhatják az oktatást, az egészségügyet és az infrastruktúrát, amelyek a társadalom szélesebb rétegeinek jólétét növelik.