(Kép forrása: abc7.com) 

Aki még nem ismerné a sztorit: történt a napokban, hogy Amanda Gorman afro-amerikai költőnő versének holland fordítását azért nem fogadták el, mert a fordító egy fehér férfi, és mint ilyen, nem érezheti át igazán egy afro-amerikai nő érzésvilágát. Az eset nem példa nélkül álló:

több alkalommal felmerült már az elmúlt időszakban, hogy pl. meleg vagy transznemű karaktert meleg, illetve transznemű színész játszhasson csak el.

Most nem szeretnék belemenni annak taglalásába, hogyan is nevezzük azt, amikor valakit a bőrszíne, a neme vagy a szexuális identitása miatt zárunk ki valamilyen lehetőségből, helyette egy elméleti problémát szeretnék bedobni.

A „progresszív”, interszekcionális identitáspolitikai kezdeményezések általában néhány politikailag jól megszólítható és reprezentálható, ilyen vagy olyan okból elnyomottnak titulált csoportokra céloznak: a nőkre, különféle átlagtól eltérő szexuális irányultságokra és nemi identitásokra, feketékre és más etnikai kisebbségekre, fogyatékkal élőkre. Mivel ezekkel a csoportokkal kapcsolatosan általánosságban – de, fontos megjegyezni, nem a csoport összes tagjával – azonosítható valamilyen társadalmi hátrány egy másik csoporthoz képest, vagy egy másik csoporttól elszenvedett történelmi sérelem,

a progresszív retorika szerint ennek kompenzálásaként jóvátételt, extra lehetőségeket érdemelnek, és jobban oda kell figyelni arra, hogy reprezentálva legyenek a médiában.

Az én kérdésem a következő: mi alapján jelöljük ki ezeket a csoportokat, és hány ilyen létezhet? Az emberi sorsot, egy adott személy életlehetőségeit és esélyeit ugyanis számos tényező határozza meg. Igen, tagadhatatlanul belejátszanak a fentebb felsoroltak is, bár ez nagyban függ a szociális környezettől (talán beláthatjuk, hogy igencsak más esélyei vannak egy Európában élő melegnek, mint egy szaúd-arábiainak).

De mondok még néhány olyan jellemzőt, ami erőteljesen kihathat a sorsodra:

Milyen családban nőttél fel? Mennyi szeretetet kaptál gyerekkorodban, és mennyire voltál kitéve a kultúrának a szüleid által? Egy békés és kiegyensúlyozott családban felnevelt emberről tudhatjuk, hogy jóval kiegyensúlyozottabb lesz a pszichéje, mint egy bántalmazó vagy diszfunkcionális családban felnőttének, ahogyan azt is, hogy a szülők intellektuális színvonala nagyban meghatározza a gyerek fogékonyságát is ezen a téren.

Vagy mondjuk mennyire vagy vonzó? Tudjuk, hogy a közmegítélés szerint szépnek ítélt emberek előtt rengeteg olyan kapu nyílik meg, ami a többiek előtt zárva marad, és az egyéb kapukat is sok esetben kevésbé kell feszegetniük. Emellett kutatások szólnak arról, hogy a szép emberek mentális egészsége, általános boldogsági szintje magasabb, mint a szerencsétlen külsejűeké.

Mennyire vagy intelligens? Az intelligencia az egyik legfontosabb prediktora annak, hogy milyen jövedelmi szintet fogsz elérni az életben.

Naphosszat lehetne sorolni azokat a tényezőket, amelyek kihatnak arra, hogy milyen sorsra, létélményre számíthatsz, hogy milyen lehetőségek nyílnak meg előtted az életben. És itt a probléma:

a progresszív identitáspolitika ugyanis maga emel ki ezek közül néhányat, amelyeket önkényesen minősít az ember létélményének meghatározó részeként, amelyért adott esetben kompenzáció jár.

Ráadásul erre még az elméleti alapja is légvár, hiszen pont a progresszívek állítják, hogy a nem, a rassz, a szexuális kategóriák mind társadalmi konstrukciók, és nem objektív, inherens tények. Ha pedig így van, akkor miért nem kell ugyanilyen elbánásban részesíteni az embereket az általam felsorolt, és még számtalan egyéb koordináta-rendszer mentén?

Ha pedig az interszekcionalitás alapelveit elvisszük a logikus végpontjukig, oda jutunk el, hogy MINDEN EGYES EMBER egy önálló „csoport”, hiszen nincs két olyan ember, akiket pontosan ugyanazok a benyomások értek volna, akik pontosan egyenlő feltételekkel és esélyekkel nézhetnének szembe az élettel.

És ezt a cikk kiindulópontjaként szolgáló esetre vonatkoztatva gyakorlatilag oda jutunk el, hogy Amanda Gorman versét senki más nem fordíthatja le, mint Amanda Gorman.

Filmen bármely valós személyt csak saját maga játszhatna el (ha egyáltalán, hiszen a filmfelvétel kori önmaga nem azonos a cselekmény ideje kori önmagával), kitalált karakterek pedig egyáltalán nem volnának megszemélyesíthetők.

A progresszív identitáspolitikával pontosan ugyanaz a baj, mint a liberális kurzus zászlóshajóinak 90%-ával: egy alapvetően legitim törekvést – jelen esetben az egyenlőség elősegítését, a társadalom igazságosabbá tételét – próbál meg alapvetően érzelmeken, benyomásokon alapuló módon, de közben azt racionálisnak beállítva elérni. Ha azonban egy elv nem állja ki az ad absurdum próbát – azaz, ha a logikusan levezetett végkifejlete abszurd helyzetet eredményez –, akkor ideje más utat választani a kitűzött cél felé.

A szerdai nap során mutatta be az Európai Bizottság a vakcinaútlevél részletesebb elképzeléseit, ám egyelőre több kérdés mint válasz fogalmazódott meg a tervezett eszköz kapcsán. Bár a COVID-útlevél (szofisztikáltabb nevén vakcinaigazolvány, a Bizottság elnevezése szerint zöld tanúsítvány) ötlete érthetően merült fel sokakban a járványhelyzet tükrében, rengeteg szempont elkerüli az azt támogatók figyelmét. De mi is a gond vele?

Először is lényeges különbséget tenni a belföldön és a külföldi utazásokhoz tervezett igazolványok között, hisz bár a kettő között sok hasonlóság merülhet fel, mégis funkciójukat tekintve más célt kívánnak szolgálni. Jelen cikkben elsősorban az utazásokhoz tervezett igazolványról esik szó (még ha számos pont teljes mértékben érvényes belföldi tekintetben is), bemutatva a különböző területek mentén felmerülő kihívásokat – legyenek azok egészségügyi, morális vagy működésbeli kérdések.

Egészségügyi kérdések

• Az biztos, hogy a vakcinák nagyban elősegítik a súlyos tünetek elkerülését a beoltott személyek körében (bár azt sem 100 százalékban), ám az korántsem egyértelmű, hogy ezen személyek továbbra is fertőznek-e. A kérdés különösen is releváns több oltóanyag létezése tekintetében (még ha Izraelben a Pfizer kapcsán vannak is erre vonatkozó pozitív adatok), és bár ez a bizonytalanság nem kérdőjelezi meg a vakcinák hatékonyságát, azt igen, hogy jó döntés-e előnyöket adni a beoltottak számára – különösen úgy, hogy alacsony oltottsági szint mellett sokakra lehetnek hatással a fertőzés továbbadása esetén, a nem beoltottakkal való kontaktok száma pedig valamilyen formában így is úgy is megmarad.
  
  
• Hasonló kérdés, hogy mennyi ideig védenek a beadott oltások – főleg az újféle mutánsok megjelenése eredményeként. Ahogy David Salisbury fogalmazott a Bloomberg számára, megtörténhet olyan eset, hogy valaki rendelkezik az immunitás igazolásával az útlevelében, ám antitestekkel nem. Hasonló veszély merülhet fel akkor, ha valakinél nem vált ki megfelelő immunválaszt a vakcina. Erről érkeztek néhány napja hírek az Egyesült Arab Emírségekből a kínai Sinopharm kapcsán, de hasonló folyamat (még ha korántsem általánosan jellemző) a többi oltóanyagnál is felmerülhet. Ebben az esetben az adott személy nem csak hogy átadhatja a fertőzést, hanem maga is veszélyben lehet a továbbiakban, így a védelme csupán egy hamis látszat.
  
  
• A legtöbb vakcinaigazolvánnyal kapcsolatos elképzelés kedvezményeket kíván nyújtani azok számára is, akik már átestek a fertőzésen. Erről szó esett az Európai Bizottság szerdai sajtótájékoztatóján is, melyben említésre került, hogy az Európán belüli mozgáshoz igazolni kell az oltottságot, a víruson való átesettséget (amely maximum 180 napja történhetett), illetve az esetleges tesztet előbbi kettő hiányában. Mindez azért is kérdéses, mert rengeteg olyan példa ismeretes, hogy valaki másodjára is elkapta a koronavírust – gondoljunk csak a számtalan magyar portálon is publikált hírre, mely szerint Bodó Richárd kézilabdázó bár komolyabb tünetek nélkül, de őszi megfertőződése után újra pozitív tesztet produkált. A koronavírussal való újrafertőződést illetően bár vannak bizonytalanságok, ám nem egy hasonló eset történt, így a víruson már átesettek (különösen hónapok múlásával és új mutánsok megjelenésével) nem biztos, hogy valóban biztonságban vannak.

Morális kérdések

• A legfontosabb morális szempont, hogy a vakcina önkéntes. Az egyre nagyobb oltási hajlandóság elérése értelemszerűen az államok érdeke, ám konkrét kedvezmények nyújtása egy kétrétegű társadalmat hozhat létre, számos szakértő szerint pedig az oltási hajlandóságot akár csökkentheti is. Erre persze gyakori válasz, hogy „aki nem olt, vállalja a következményeit”, ám fontos látni, hogy sok esetben olyanok sem kapnak vakcinát, akik szeretnék azt: ilyenek azon személyek, akik valamilyen egészségügyi indok miatt nem kaphatják meg, 18 év alattiak, illetve a kellő mennyiségű vakcina hiányában most még alapvetően azok is, akik a leginkább mobilis csoport – különösen a fiatalok. Elméleti szinten sok minden könnyen megvalósíthatónak hangzik, de nézzünk egy konkrét példát: Romániába jelenleg karantén nélkül léphetnek be a már beoltottak. Tegyük fel, hogy egy háromfős család (2 szülő, illetve egy fiatal gyermek) elutazik egy sárga jelzésű országba (jelen esetben ez lehet akár Magyarország). A hazatérést követően a szülők szabadon mozoghatnak, a gyermek viszont karanténba kerül (és még teszt elvégzése esetén is csak 10 nap után szabadulhat). Ez egyetlen eset, de számos példa mutatja, hogy
  
  igazságtalan és abszurd szituációk alakulhatnak ki a megkülönböztetés következtében ha mindent oltásra vagy tesztre alapozunk, ahogy a társadalmi ellentétek és feszültségek növekedése is magától értetődő lesz.
• A cikk előző részében már szó esett a víruson átesettek helyzetével. Egy ilyen járvány esetében sajnálatos módon nagyon sokan önhibájukon kívül betegednek meg, így nincs ok „irigykedni” azokra, akik megfertőződtek. Ennek ellenére jogos azon aggály, hogy az egészséges, magukra és a szabályokra 1 évig tekintettel lévő – vagy a vírust egyszerűen szerencse következtében megúszó – személyek kerülnek hátrányba, miközben sok esetben a felelőtlenebb egyének jutnak előnyhöz az átesettséggel. Ehhez párosul, hogy sokan tünetmentesen eshettek át a koronavíruson – Merkely Béla szerint például hazánkban négymillióan –, így nagyon nem tiszta a kép azzal kapcsolatban, hogy ki és pontosan milyen körülményen között jogosult egy ilyen igazolványra, továbbá miként kivitelezhető, hogy az emberek minden esetben valós képpel rendelkezzenek saját „státuszukat” illetően.
  
  
• Utazáshoz köthető igazolvány esetében nagyon erős morális szempont, hogy egyes országok lakosai jelentősen később juthatnak csak vakcinához. Február második felében például a világsajtót is bejárta az ENSZ részéről megfogalmazott azon kritika, hogy több mint 130 országban egyetlen vakcinát sem adtak be, miközben az oltóanyagok 75 százalékát 10 állam foglalta le magának. Előrejelzések szerint bizonyos államokban akár 2023-ig is kell majd várni a tömeges oltás kezdetéig, az igazolvány pedig értelemszerűen ezen országok lakosait kizárja – különösen úgy, hogy az ő esetükben sokszor tesztek végzése is nagyobb nehézségekkel jár. Nem egy beszélgetésem zárult már úgy a témában, hogy a fejlődő országok lakosai „amúgy is szegények, nem utaznak”, viszont ez a nézet nem csak képmutató és általánosító, ám nagyon káros és veszélyes is a globális fejlődés és felzárkóztatás törekvéseinek viszonylatában.

Működésbeli kérdések

• A fejlődő országok helyzetéhez érdemes hozzátenni, hogy egy globális rendszer létrejötte és elfogadása nagyon távolinak tűnik, de még az Európai Bizottság által előterjesztett EU-s rendszer is számos működésbeli kérdést vet fel – ha egyáltalán elfogadják azt a tagállamok. Tagállamoktól függ ugyanis, hogy milyen feltételekkel engedik be az Európai Gyógyszerügynökség által nem engedélyezett vakcinákkal beoltottakat, ahogy a tagállamokon múlik majd az is, hogy esetleges egymástól eltérő plusz szabályokat hozzanak. A jelenlegi terv szerint megtörténhet tehát olyan, hogy egyik európai országba utazhat karantén nélkül például a kínai vakcinát felvevő személy, míg a másikon belül karanténba kerül. Az is lehetséges, hogy egy ország továbbra is karantént rendel el az összes beutazóval szemben, igaz ebben az esetben minden országgal hasonlóan kell eljárjon. Nem érkezett meggyőző válasz azon újságírói kérdésre sem, hogy mi történik a schengeni övezeten belül például autóval utazók esetében: nagyon más ugyanis egy reptéri ellenőrzés, illetve közúton való országok közötti mozgás.
  
  A „tagállami hatáskör” (tagállamok végeznek majd ellenőrzést) típusú válasz érthető persze, ám az egység helyett újra csak tagállamonként egymástól eltérő helyzetet teremthet, miközben számos visszaélésnek is teret engedhet.
• További bizonytalanságot eredményez, hogy meddig is marad érvényben egy ilyen rendszer, mit takar pontosan a „pandémia vége” kifejezés, illetve milyen szabályokat hoznak a tagállamok az esetszámok csökkenése és a normalizálódás esetén. Az oltási kampány előrehaladtával, illetve a nyár érkezésével talán nem naivitás bízni abban, hogy a tavalyi nyári időszakhoz hasonlóan (vagy akár még inkább) kedvező helyzet alakulhat ki, ebben az esetben pedig sokkal érdemesebb volna egy közös kritériumrendszeren keresztül – akár az ECDC épp ezen célra kialakított térképeit figyelembe véve – a személyek szabad mozgását feltételek nélkül lehetővé tenni. Amennyiben ugyanis két Európai Uniós országban egyaránt kedvezőek az adatok – például kevesebb mint 25 eset jut 100 ezer lakosra, a tesztek pozitív aránya pedig 4 százalék vagy alatti, ahogy azt az ECDC is állítja a zöld besorolású országoknál –, akkor célszerűtlen feltételeket szabni a szabad mozgásnak, különösen úgy hogy egyes (talán sokkal fertőzöttebb) országokból érkezhetnek az oltottak, a fertőzésen átesettek vagy a tesztet végzők az igazolványt birtokolva. Napjainkban Európa közel egész területe vörös, így nem sok országgal lehetne korlátozások nélkül visszaállítani a szabad mozgás lehetőségét, ám már az is sokat segítene, ha kommunikáció szintjén megjelenne ennek jövőbeni lehetősége a helyzet javulása esetén, hisz jelentősen csökkentené a témával kapcsolatos feszültséget és reményt adna a valódi határok nélküli Európához való visszatérésben. Ezzel kapcsolatosan pozitív hír, hogy Adina Vălean EU közlekedési biztos egy román csatornának arról beszélt interjújában, hogy természetesen egyes államok dönthetnek úgy, hogy egyáltalán nem igénylik az igazolvány meglétét a belépéshez, ám persze a helyzetet bonyolítja, hogy az igazolvány megléte mellett akár plusz tesztet vagy karantént is előírhatnak. Az interjú pontosan összefoglalja tehát, hogy a Bizottság által kigondolt keret – még ha nyilvánvalóan bír is pozitív hatásokkal a PCR tesztek és oltások összes tagállam általi ellenőrizhetőségében és elismerésében – a gyakorlatban sokkal inkább
  
  a tagállamok egyéni elképzelésein múlik majd és az elmúlt egy év folyamataihoz hasonló káoszt teremthet.

A magyar sajtó legnagyobb szegmensében sajnálatos módon úgy kerül bemutatásra az Európai Bizottság felvetése – ahogy összességben a COVID-útlevelek megjelenése is –, mint a biztos jövő része.

Ehhez párosul, hogy a témában véleményt formáló egyének – képviseljék azok bármelyik álláspontot – többsége is leegyszerűsített szlogenek és személyes támadások kosarával él, miközben megannyi nagyon is megalapozott kérdés merülhet fel a rendszer egészét illetően. Bár a jövő tervezését időben kell elkezdeni, ám ennél is fontosabb a mostani kihívásokat kezelni, mely kihívásokból Európában és hazánkban is sajnálatos módon bőven adódik a harmadik hullám erőteljes szakaszában. Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy megéri-e hatalmas költségeket és energiákat vakcinaigazolványra fordítani ahelyett, hogy ezen erőfeszítések a vírus gyors megállítására és a normalitáshoz való mielőbbi visszatérésre fókuszálnának.

Mindeközben nem szabad elfeledni, hogy – különösen is az európai értékekkel összhangban – olyan megoldásokban kell gondolkodni, melyek a lakosság egészének méltányos lehetőségeket biztosítanak, hisz a járványba, illetve az ezzel járó egy éve tartó nehézségekbe is közösen kerültünk be. Most mindennél fontosabb az egység és a szolidaritás.

Kiemelt fotó: Industry Week

Kapcsolódó januári cikkünk: Csak ne tessék oltásigazolást kérni, elég az a személyi!

A mai nap egyik legnagyobb politikai és általános járványetikai öngólját lőtte Szaniszló Sándor, 18. kerületi polgármester, amikor kurucos (labancos?) posztjában - amit azóta törölt - büszkélkedett a senkinek nem kellő, felesleges, patkányhugyos kínai vakcinával, amit a kormány még ma behúzott farokkal elszállít, hogy máshol kísérletezzenek vele, majd követelte az Európai Uniósat, ami a fehér embernek való.

Ugye itt az implikált, hogy oltás kellene az embereknek, csak a kínaira nem volt jelentkező - hogy hol a kerületen belül, nem derül ki. Egy aktivista háziorvos? Ez igazából másodlagos: ő így akarta kommunikálni. Miért?

Lájkokért

Győzelmi kör: lám, a kerületnek nem kell, ahogy a DK-s petíció január óta jósolta. Lájkok helyett felháborodott kerületbelieket kapott a nyakába, akiknek jó lett volna a kínai vakcina is. Mint kiderült, sokan várnak oltásra és jelezték is, hogy nekik a kínai is megfelel.

Így lett végül a poszt az enyészeté.

A polgármester rosszul mérte fel a közönségét, nem lett vastaps. A törölt poszt után következő, két nappal ezelőtt publikált bejegyzés azonban sejteti a lukra futás kontextusát:

Egy 444 cikkből induló jereváni rádió lánc vágyvezérelt értelmezésének végpontja az lett, hogy a kormány ül a fehér embernek való Nyugati oltásokon, de ide csak a vackot küldi, mi pedig büszkén lemondhatunk róla.

A fenti posztban található egy 444-es cikkről egy screenshot.

A cikkben egy beágazott Ursula von der Leyen tweet.

We agreed with @BioNTech_Group @pfizer on an accelerated delivery of 10 million doses for quarter 2.⁰
This will bring the total deliveries of this vaccine to 200 million doses for that quarter.⁰
It will give Member States room to manoeuvre and possibly fill gaps in deliveries. pic.twitter.com/abBr3lKUXc

— Ursula von der Leyen (@vonderleyen) March 16, 2021

A tweetben egy screenshot egy dokumentumról.

A dokumentumban az áll, hogy a Bizottság és a Pfizer megegyeztek egy előrehozott Q2-es szállításról 10 millió vakcina esetén, ami Q3-ban és Q4-ben jött volna. Első lépésként, mert a tagállamoknak az x gittegyletben még rá kell bólintani, s a többi. Ezzel együtt Q2-re 200 millió adag várható.

Ebből a remek 16-i tweetben lévő screenshotból készült 444-es cikkről készült screenshotból lett az aznapi polgármesteri örömposzt arról, hogy 50 ezer dózis jut majd a kerületieknek. Ráadásul Ursula mondatát (ezzel együtt lett 200 millió) is úgy fordította a polgármester, hogy ezen felül, így ő már 210 millióval számolt. Nem mintha számítana.

Így lett a lesz, majd, talán, 5%-kal több Q2-ben - fehér embernek való - vakcinából már van, itthon, jár.

A kínai nem is kell, dugják fel Káslerék, küldjék a rendeset, addig meg jöjjenek a lájkok!

(Kép forrása: fintechzone.hu) 

A koronavírus járvány gyökeres fordulatot hozott az életünkben. Szinte nincs olyan terület, ahol ne változott volna valami a vírus hatására. Márciusban Magyarországon is mindenki bezárkózott az otthonába, és csak - jobb esetben - ritkán mozdult ki a négy fal közül.

A bezárkózás és a higiéniára való nagyobb odafigyelés pedig változást eredményezett a fizetési és vásárlási szokásainkban egyaránt.

A paypassos fizetés esetén megemelésre került  az összeghatár, amely alatt nem kér PIN kódot a terminál, ezzel is arra sarkalva a vásárlókat, hogy inkább az érintésmentes fizetési móddal éljenek. Az összeg 5000 Ft-ról 15000 Ft-ra módosult, így magát a terminált is sokkal kevesebbszer kell megérinteni, hiszen kevesebb esetben kell beírni a PIN kódot. (Természetesen, ha már 5 alkalommal történt érintésmentes fizetés vagy ha a megelőző vásárlások összege elérte a 150 euróval megegyező összeget, akkor 15000 Ft alatt is be kell írni a PIN kódot.)

De nem csak bankkártyával lehet fizetni érintésmentesen, hanem egyre inkább elterjedőben van a mobiltelefonnal történő fizetés is. Mobillal történő fizetéskor applikációtól függően kérhet PIN kódot a terminál, de bizonyos alkalmazásban elég beírni a telefonba egy jelszót vagy ujjlenyomattal történő azonosítást végezni. Ennek köszönhetően pedig már a terminál megérintése is elkerülhetővé válik.

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) adatai alapján ugyan 2020. március 12. és 25. között 8 munkanap alatt 250 milliárd forinttal növekedett a forgalomban lévő készpénz állomány nagysága,

azonban áprilisban és májusban már az előző év azonos időszakához képest visszaesett a bankjegyek kiáramlása. Megfigyelhető volt továbbá, hogy az érmék iránti kereslet nagy mértékben visszaesett. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy kevesebbet vásároltunk büfékben, újságosnál, vagy nem ugrottunk be a pékségbe reggelente.

Összehasonlítva 2019 és 2020 áprilisát, megállapítható, hogy a készpénzes tranzakciók száma 46%-kal csökkent.

Ugyan májusban már növekedésnek indult a készpénz használata, de 2020 júniusában még mindig 26%-kal alatta maradt az előző év azonos időszakához viszonyítva. Érdekesség, hogy bár a korábbi évekhez képest jelentősen megnőtt az elektronikus fizetési módok száma, a kiskereskedelmi és vendéglátóipari vásárlások döntő többsége mégis továbbra is készpénzzel került lebonyolításra.

Az online kártyás fizetések ugrásszerű növekedésnek indultak. A korlátozásokkal párhuzamosan szinte a karácsonyi időszakot megszégyenítően dolgoztak a futárszolgálatok. Csaknem minden nap láttam valamelyik futárszolgálat vagy a Magyar Posta autóját a környékünkön, emellett sokan az élelmiszert is házhoz rendelték.

A belföldi online forgalom 2020 első felében majdnem 35%-os bővülést mutatott.

Sokkal többen rendeltek élelmiszert, drogériai vagy egyéb háztartási termékeket, illetve a számítástechnikai eszközök iránti kereslet is növekedést mutatott. Az e kategóriák iránti megnövekedett kereslet a járvány hatásának tudható be, hiszen sokan nem szerették volna elhagyni otthonaikat, valamint a digitális oktatás és az otthoni munka is igényelhetett új eszközöket.

A hagyományos bolti vásárlási szokások esetében is figyelhetünk meg változást.

A Magyar Agrárgazdasági Kamara tájékoztatása szerint a vásárlók sokkal tudatosabbak lettek, jobban megtervezik a bevásárlást, hogy rövidebb időt töltsenek a boltokban.

Az emberek igyekeztek visszaszorítani a boltba járások számát, éppen ezért nőtt a vásárlói kosár értéke, vagyis egy-egy alkalommal több árucikket vásároltak, valamint megnőtt a tartós élelmiszerek iránti kereslet is. Visszaesett ezzel szemben a kisebb kiszerelésű, valamint a nem előre csomagolt termékek iránti kereslet.

Azok alapján, ahogy Magyarország követni szokta a nemzetközi trendeket, valószínűsíthető, hogy a fentebb leírt változások a járvány megjelenése nélkül is bekövetkeztek volna. Azonban a járvány hatására ezeknek a trendek a terjedése felgyorsult.

Gondolom, sokan ismeritek a Red Dead Redemption játékokat, főleg a második részt. A játék a 19-20. század fordulóján játszódik az Egyesült Államokban. A játékba bevitt, hiteles történelmi szál már az amerikai egyetemi oktatóknak is feltűnt, és úgy tűnik, megpróbálják kihasználni oktatási célokra a játék fiatalok körében való népszerűségét.

Tananyag lesz a Tennessee Egyetemen

A Tennessee Egyetem egyik kurzusának kiindulópontja lesz a Read Dead Redemption 1-2. A kurzuson a játékot az 1899 és 1911 közötti Amerika szemléltetésére fogják használni, írja az index.hu. A kurzus az említett időszak társadalmát veszi majd górcső alá, ezen belül is érintik a rasszizmust és a kapitalizmus kibontakozását. A kurzus megalkotója, Tore Olsson szerint a játékok minimálisan pontatlanok történelmileg, mégis úgy véli, a játékok ismerete ennek ellenére is alkalmas lesz történelmi kérdések megvilágítására és megvitatására.

Történelem a játékokban

Le kell vonnunk ebből a tényeket. Az igényes, történelmileg pontos játékok ma már akarva-akaratlan edukálják a fiatalokat. 

A játékokról mára talán szinte teljesen leakadt az a közhely, hogy „erőszakossá teszik az embereket”. Ez a kérdés egyébként még ma sincs pontosan eldöntve, vannak pro és kontra érvek, illetve kutatási eredmények. Ez tehát nem csak a játék témájától, tartalmától függ, hanem az előtte eltöltött óraszámtól, az illető szociális hátterétől, és még sorolhatnám. 

Azt azonban be kell látnunk, hogy a játékok nem egy lebutított világot mutatnak be, tele közhelyekkel. Például a leégett Notre Dame-ot részben az Assassin’s Creed Unity alapján újítják fel, mivel a játékban annyira pontosan csinálták meg az alkotók az épület részleteit, hogy akár a való életben is felhasználható a megrajzolt szerkezet.

Én személy szerint az említett Assassin’s Creed Origins, illetve Odyssey című részeiben is ámultam a látványtól és a történelmi korhűségtől. Ezekben a játékokban

konkrétan felépítették az ókori Egyiptomot és Görögországot, a játékos pedig az avatárt mozgatva átérezheti, hogy milyen is volt a világ pontosan 2000 évvel ezelőtt.

Ezt egy történelem tankönyv leírása, illetve képek, videók nem tudják visszaadni. Mindezzel azonban nem arra szándékozok utalni, hogy a történelemkönyvek ideje lejárt, és mostantól az iskolákban a történelemórákon térjünk át az Xboxozásra. A játékok segíthetik a megértést, illetve jobban átérezhetővé tudják tenni az adott kort.

Nem mellesleg nagyon sok dolgot ezekből a játékokból jegyeztem meg. Például azt, hogy miről szólt pontosan a peloponnészoszi háború, hogy Nagy Sándor hogyan formálta át Egyiptom képét, és hogy ki is volt az Ptolemaiosz, továbbá nagyon sok, a valóságban is létező történelmi alakot és mitológiai személyt ismerhettem meg ezekből a játékokból.

Fel kell ismernünk a videó játékokban rejlő lehetőségeket, és az egyébként káros szenvedélynek bélyegzett tevékenységet az előnyünkre fordítani. A játékok persze nem veszik át a történelemtanárok szerepét, de hozzásegíthetik a fiatalokat az általános műveltség megszerzéséhez. Sőt, akár meg is szerettethetik a diákokkal a történelmet, elérhetik, hogy egyre többen jelentkezzenek történésznek illetve felkelthetik az érdeklődésüket egy-egy adott történelmi téma iránt. Az előbbi nem légből kapott kijelentés, például anno a Jurassic Park megjelenése után megtöbbszöröződött a paleontológus hallgatók száma.

Hogyan kerül egy magyar rendőr Kambodzsába, és miért marad ott évtizedekre? Hogyan reagált a járványra az ország, ahol továbbra sincs egyetlen halálos áldozat sem? Hogy lehet, hogy a fertőzötteket intenzív osztályok helyett luxusszállodában helyezik el? Podcast Magyar Tamás nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakértővel ENSZ-misszióról, magyar segélyhitel-programról és a vörös khmerek rémuralmáról.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Kambodzsából jelentkezem, hat óra időeltolódással. 1993. március 4-én léptem először az ország földjére egy ENSZ-misszió keretében, mint magyar rendőr. A misszió után visszahúzott a szívem. 27 éve élek ebben a fantasztikus országban, én vagyok eddig a legtöbb időt itt töltő magyar. Próbálom a magyar nevet, szokásokat meghonosítani. Köszönöm a lehetőséget, hogy megoszthatok a magyar ember számára kevésbé elérhető információkat.

A koronavírus-járvány terjedése miatt Kambodzsában rendkívül szigorú intézkedéseket rendeltek el. Ha jól tudom, titeket a Külügyminisztérium segítségével haza kellett menekíteni. Milyen korlátozások léptek életbe az első hullámban? Milyen korlátozások vannak most, mikor tértél vissza ismét Kambodzsába?

Tavaly januárban észleltük először a koronavírust Kambodzsában. Nem vették túl komolyan az emberek, de áprilisra már voltak megbetegedések. A kormány elrendelt egy lezárást. Felhívta a külföldiek figyelmét arra, hogy mindenki menjen haza a saját országába, mert tömeges fertőzés esetén nem tudják biztosítani számukra a megfelelő ellátást. Megindult a hazatelepítés, a külföldiek leállították az üzleteket, projekteket. Ekkor kaptam egy telefont a konzul úrtól. Azt mondta, van öt percem eldönteni, hogy hazamegyek-e a repülővel vagy itt maradok. Mivel Kambodzsában élek, nem volt kérdés, hogy maradhatok-e. Itt van a cégem (szerk.: az IPSA Co. Ltd - International Protective Security Agent - nemzetközi védelmi és biztonsági ügynökség alapító tulajdonosa), itt vannak a barátaim, minden ideköt.

Miért döntöttél mégis úgy, hogy hazajössz? 

A családom Magyarországon volt, én egyedül tartózkodtam Kambodzsában. Amúgy is terveztem, hogy hazamegyek, de leállították a repülőket. El sem tudtam képzelni, hogy haza fogok jutni Magyarországra. Amikor megkaptam a lehetőséget, hogy felkerüljek a gépre, amit a magyar kormány küldött az itt tartózkodó magyarokért, akkor természetesen igent mondtam. Vártuk, hogy a gép megjöjjön. A repülés előtt két héttel már karanténban voltunk. Magyarországra érve szintén két hétig karanténban voltam, tehát egy hónapos karantén után láthattam a családomat.

Egy másik oka is volt annak, hogy haza kellett mennem; a feleségem betegsége. Meg is köszöntem Szijjártó Péter úrnak, hogy felférhettem a gépre. Hazamentem a feleségem betegsége miatt, de elvesztettem őt augusztus 20-án. Miután meghalt, úgy döntöttem, hogy nem maradok Magyarországon. November 11-én visszarepültem Kambodzsába. 

Kambodzsából április 11-én repültünk haza Magyarországra. Ekkor már akkora lezárások voltak Kambodzsa fővárosában is, hogy kerületből kerületbe sem tudtunk menni. Kijárási tilalom volt, katonák, rendőrök voltak az utcán, ellenőrizték az embereket. Nagyon nagy zűrzavar volt tavaly áprilisban. Ezért is örültem annak, hogy hazamentem Magyarországra. A megérkezésem érdekes szituáció volt. Hazamentem a szülővárosomba, Várpalotára, ahol a családommal éltem. Egy lelket sem lehetett látni az utcán, mindenki be volt zárkózva. Kambodzsára mindig azt mondtam, hogy ott szabad emberként élhetek, de a koronavírus keményen korlátozta a szabadságunkat.

Hogyan lehet, hogy nem volt egyetlen halálos áldozata sem a vírusnak? Ez csak a statisztika?

Ázsiában, főleg Dél-Kelet Ázsiában, tehát Vietnámban, Thaiföldön, Laoszban, Kambodzsában nagyon gyorsan lépett a kormány, hazaküldött mindenkit. Az itt élő emberek immunitása szerintem sokkal jobb, mint az európai embereké. 

De a mai napig nincsen hivatalos magyarázata annak, hogy miért nem volt eddig halálos áldozata a koronavírusnak Kambodzsában.

Most jelentette be a miniszterelnök, hogy az ötszáz szobás ötcsillagos InterContinental szállodába helyezik az összes fertőzöttet. Luxuskörülmények között vannak a betegek.

Itt az emberek nincsenek lélegeztetőgépen, nem is hallottam, hogy rendeltek volna. 

Újra vannak turisták az országban? Hogyan fogadják őket a helyiek?

Korlátozva van a bejövetel Kambodzsába. Lezárták a határokat. Gyalogos- és járműforgalom nincsen, csak repülővel lehet bejönni. Amikor megérkezik a repülő, mindenkitől vesznek egy mintát. Két napra beviszik őt egy erre a célra kijelölt szállodába. Én is így voltam. Megérkeztem november 11-én, két napig egy nagyon kellemes hotelben tartózkodtam, ahol kaptam ételt-italt. De ezért fizetni kellett. Le kellett rakni kétezer dollárt egy bankszámlára, hogy ebből finanszírozhassanak bármilyen esetleges egészségügyi beavatkozást. Negatív teszt esetén a tesztelési és szállodai költségek levonása után visszakapja az ember a pénzt. Ehhez képest már minden Kambodzsába érkezőnek tizennégy napot karanténban kell töltenie.

Először ENSZ-misszió keretében érkeztél az országba. Milyen feladataid voltak, hogyan zajlott a kiválasztás? Sikeres volt a küldetés?

1998-ban jelent meg a Rendőr voltam Kambodzsában – avagy élet és halál Pol Pot országában című könyvem. Ebben részletesebben leírom, de most röviden összefoglalom. Bűnügyi helyszínelőként dolgoztam Várpalotán. Kaptunk egy körlevelet az Országos Rendőr-főkapitányságtól. Ötéves rendőri múlttal rendelkező, jó fizikai állóképességű, angolul beszélő személyek jelentkezhettek a kambodzsai misszióra. Az ENSZ felkérte a magyar kormányt, hogy állítson ki száz rendőrt. De a rendszerváltás után voltunk, ‘93-ban, amikor még nem beszélt túl sok rendőr angolul. 1993-ban nem kerestünk olyan jól a rendőrségen sem.

Vonzott, hogy ha bekerülök, rendbe tehetem a családi kasszát a misszióban megkeresett pénzből. Nem a kalandvágy vagy a világlátás motivált.

Három gyerekünk volt. A feleségemmel megbeszéltem és beadtam a pályázatomat. Harminc éves voltam, a fizikai állóképességem rendben volt. Három éve dolgoztam csak a rendőrségen, nem volt meg az öt évem és nem beszéltem angolul. Egyszerűen akkora vágyat éreztem, hogy részese lehessek a missziónak, hogy beadtam a jelentkezésemet ‘92-ben. Az első csoportba nem is kerültem be. Viszont kaptam egy lehetőséget, hogy ha lesz még egy turnusváltás, jelentkezhetek a másodikba.

Eltelt egy év, a magyar rendőrök már kint voltak Kambodzsában, végezték a munkájukat. Jött újra egy körlevél arról, hogy huszonöt embert le fognak cserélni, huszonöt új embert fognak kiválasztani. Közben olyan kellemes információk érkeztek Kambodzsából, hogy majmok szaladgálnak az utcán, ha banánt, ananászt vagy mangót kívánsz, odamész egy fához és ehetsz. Ráadásul milyen jó a tengerpart. Több mint 1100-an jelentkeztünk a huszonöt helyre. Három lépcsőben válogatták ki a huszonöt embert. Adtak nekem másfél hónapot, hogy szerezzem meg a Rigó utcában az alapszintű angol nyelvvizsgát. Mindent erre az egy lapra tettem fel, tanultam az angolt. Végül megszereztem a nyelvvizsgát, amit le tudtam tenni az asztalra. Azt mondták, hogy mivel bizonyítottam, hogy másfél hónap alatt meg lehet tanulni angolul, bekerültem a válogatásba. Behívtak ötven embert, közülük választották ki a huszonötöt. Bekerültem a csapatba, elindultunk Kambodzsába. Fantasztikus érzés volt, hogy mégis sikerült.

Már a gépen jöttek az információk, hogy megtámadták az egyik khmer falut, ahol magyarok laktak. Őket is meg akarták ölni a vörös khmerek. Mi a repülőn ültünk, a feleségem ekkor olvasta a Zsaru magazinban. Elindultunk az ismeretlenbe 1993-ban. Amikor leszálltunk a gépről és a 45 fokos meleg mellbe csapott minket, azt mondtam, hogy hoppá, átjöttem a világ másik felére. Tizenkétezer kilométerre a hazámtól, a családomtól, az ismerőseimtől. Mi fog itt várni? Ez 1993 márciusában volt, májusban voltak a választások. A vörös khmerek meg akarták akadályozni az első szabad demokratikus választásokat Kambodzsában, egyre több bűncselekmény történt. Folyamatosan támadták az ENSZ alakulatokat, rendőröket, katonákat, civileket. 

Megérkeztünk egy magyar ember számára teljesen ismeretlen országba. Annyit tudtunk, hogy vörös khmerek kiirtották az ország fél lakosságát.

Három és félmillió embert gyilkoltak le 1975 és 1979 között. Most ők akarják megakadályozni a választást. Egy háborús övezetbe érkeztünk meg. Nem beszélve az idegen kultúráról: a szagok, a por, a kosz, az emberek viselkedése, a szegénység. Most csak a fővárosról, Phnom Penhről beszélek, ide érkeztünk meg. Körülbelül egy 18. századi magyar városhoz lehetett hasonlítani.

Mennyit fejlődött azóta?

Ez a huszonhét év óriási robbanást hozott az országban. 1993-ban voltak a szabad demokratikus választások. Négy éven keresztül próbált a saját lábára állni az újjáalakult kormány és az adminisztráció. Egészen 1997 végéig itt még gerillaháború folyt. Hiába volt itt az ENSZ, nem tudta legyőzni a vörös khmereket, akik háborúztak a lakossággal és az itt maradt ENSZ-különítményekkel is. Bementek egy faluba, megölték a falu vezetőjét, utána kirabolták a települést. Volt olyan, hogy egy éjszaka harmincöt halászt gyilkoltak le gyerekekkel együtt. Nagyon sok bűncselekmény történt egészen 1997-ig. 1996-ban Hun Szen átvette a hatalmat, két miniszterelnök volt 1997-ig. Az első miniszterelnök Ranariddh herceg volt, a király fia, a második pedig Hun Szen. Egy vértelen puccsal átvette a hatalmat Ranariddh-tól, egyetlen nap leforgása alatt. Azóta ő irányítja az országot. 1998-ban meghalt Pol Pot is, én innen számolom az ország fejlődését. Amikor a kormány megnyitotta a határokat (főleg a kínaiak, a japánok és a koreaiak előtt), irtózatos pénzek jöttek be az országba az utak, az épületek, az adminisztráció és a kommunikáció fejlesztésére.

A kis tigris nagy tigrissé nőtt. Phnom Penh ott van Thaiföld és Vietnám mellett.

Nagyon erős gazdasággal rendelkezik most Kambodzsa. Phnom Penh-ben havonta adják át a negyvenöt-ötvenemeletes felhőkarcolókat, rengeteg ipari parkot nyitnak. Egy ipari park százhúsz-százötven külföldi gyárat jelent.

Nemrég olvashattuk, hogy az olajipar fellendítésével is próbálkoznak.

Valóban találtak olajlelőhelyeket százhatvan kilométerre a kambodzsai partoktól Thaiföld irányában. Álmodoznak. 7500-8000 hordó naponkénti teljesítménnyel számolnak, ez az olajpiacon egy kis légypiszok. Saját tőke hiányában a kormány nem tudja önerőből fejleszteni, ezért eladták. Az olajból származó adó pedig elenyésző ahhoz, hogy olajhatalommá váljanak.

Milyen Kambodzsa és Magyarország viszonya? Pár évvel ezelőtt jelentették be, hogy lesz nagykövetség Kambodzsában és Magyarországon is, a kambodzsai falvak modernizálásban pedig magyar technikát szeretnének alkalmazni. 

Szijjártó Péter és Áder János tárgyalt az államvezetéssel ezekről. Megtették az ígéreteiket. 2010-ben már volt hasonló kötött segélyhitel-program, akkor nem valósult meg. Az MSZP indította el és amikor átvette a Fidesz a hatalmat, leállította ezt a programot. Viszont most megháromszorozták az összegét vidékfejlesztésre, mezőgazdaságra és vízgazdálkodásra. Kambodzsa most már nagyon törekszik az adminisztráció és falvak digitalizációjára. Mindenki arra vár, hogy enyhülés legyen Covid téren, de a háttérben azért mennek a megbeszélések a két ország között. Már összeállt a magyar és kambodzsai szakértőkből álló csapat, ami a kötött segélyhitel-program pontjait készíti elő. Reméljük, hogy most sikerülni fog a megvalósítás. Nagyon jó a kapcsolat a két ország között.

Amikor hetvenöt évvel ezelőtt megalapították az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a világ vezetőinek fő célja egy újabb világháború megakadályozása volt. A koronavírus az egyik legnagyobb, már-már háborús globális fenyegetés. A kezelésében azonban úgy tűnik, hogy sem az ENSZ, sem a WHO nincs a helyzet magaslatán. Szerinted alkalmas az ENSZ a 21. századi kihívások kezelésére?

A saját véleményemet mondom. Szerintem nem alkalmas. Abszolút nem. 2005-ben jelentettem meg a második könyvemet Barát vagy ellenség? - A totális kontroll forgatókönyve címmel (szerk.: Dave Forrest szerzői álnévvel). Megjelenésekor azt mondták, hogy egy utópia. Ma abban élünk, amit leírtam. AZ ENSZ Ruandában sem tudta megakadályozni a népirtást.

Kambodzsában is évtizedekig büntetlenül éltek a népirtók, olykor egy faluban az áldozatok hozzátartozóival.

Pontosan. 1997-ben Hun Szen ultimátumot adott a vörös khmereknek. Utóbbiak védték Pol Potot, nem lehetett bíróság elé vinni. Pol Pot egy északnyugati megyében lakott. Annyira alá volt aknázva a terület, hogy senki, az ENSZ sem tudott oda bemenni. Pol Pot természetes halált halt, prosztatarákban hunyt el 1998-ban. Két héttel a könyvem megjelenése előtt kaptam meg a hírt. Felhívtam a kiadót, mert úgy zártam le a könyvemet, hogy Pol Pot még élt. Az utolsó mondatot arra módosítottuk, hogy Pol Pot meghalt. Nagyon nagy elégtételt jelentett így nekem a könyvem utolsó sora. Ez az ember egy fanatikus diktátor volt, akit követtek a vörös khmerek. A saját honfitársaikat mészárolták le ezek a 10-16 éves gyerekek. Azt mondta nekik Pol Pot, hogy ti vagytok az élet és halál urai. Arra kényszerítették a gyerekeket, hogy mészárolják le a saját családjaikat, irtsák ki a gondolkodó embereket. A városi embereket igába hajtották, rizstermeléssel, vizesárok építéssel foglalkoztak. Pol Pot célja egy erős agrárország felépítése volt. Viszont az első három hónapban, amikor átvette a hatalmat 1975-ben, kiirtotta az összes munkaképes, erős férfit, nehogy fellázadjanak ellene. Ezt több fejezeten keresztül feldolgozom a könyvemben.

A kezemen és a hátamon is állt a szőr, amikor olvastam a Pol Pot terv angol nyelvű kivonatát.

1980-ban volt egy statáriális népbíróság. Nagyon sok vörös khmert megöltek akkor. Ha valakire azt mondta a szomszéd, hogy vörös khmer szimpatizáns volt, ott helyben fejbe lőtték. 1979-től 1982-ig akkora hajtóvadászat volt, hogy attól is szenvedett az ország. Négy rezsim volt egészen a felszabadulásig, 1990-ig. A király segítséget kért az ENSZ-től ahhoz, hogy fel tudjon állni egy kormány Kambodzsában. Az akkor kambodzsai ENSZ-megbízott azt mondta, hogy addig nem teszi be a lábát az ENSZ, amíg az utolsó vietnami katona haza nem megy a saját hazájába. Ekkor kezdődött a mi missziónk. Két év alatt 82 ENSZ-alkalmazottat öltek meg a vörös khmerek. A 129 magyar rendőrből mindenki élve hazajutott. Ez köszönhető az értünk keményen kiálló magyar parancsnokunknak, a magyar találékonyságnak és a jég hátán is megélő stílusnak. Szétosztottak bennünket az országban. Én az ORFK főorvosának társa voltam. Voltak olyan falvak, ahol 3-4-5 magyar volt együtt. Mi a Dokival (így becéztük) egy speciális, mindenhol bevethető csapatot alkottam. Nyomoztunk, boncoltunk, mindenféle őrültséget elkövettünk. Ezeket le is írtam a könyvemben. Méltó emléket akartam állítani a magyar rendőri ENSZ-missziónak. Most írom a második részét. Továbbá elindítottam a Kambodzsa magyar szemmel vlogot Facebookon. Ajánlom minden érdeklődőnek!

Az interjút készítette: Fazekas Csilla

Talán nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a közéleti, társadalmi, világnézeti párbeszéd mára túlnyomórészt dühös, indulati vagdalkozássá, parttalan, csak a saját véleménybuborékunk számára releváns szócsépléssé fajult. A többség csak a saját vélt vagy valós igazát sulykolja, és meg sem próbálja a más véleményt képviselő ember nézőpontjából megvizsgálni a dolgokat, meghallani, hogy egyáltalán mit próbál közölni a másik.

A vélemények ütköztetését ma a legtöbb esetben nem az igazság feltárásának – azaz, ha igazunk van, a másik ember, ha nincs, akkor a saját téves hiedelmeink leépítésének – célja vezérli, hanem az, hogy a saját oldalunk „nyerjen”. Jó esetben egy vita célja pedig éppen az lenne, hogy a tényleges igazságra derítsünk fényt.

Őszintén hiszek abban, hogy – néhány szélsőséges eset kivételével – nem egymás ellenségei vagyunk. A baloldali nem ellensége a jobboldalinak, a konzervatív a liberálisnak, az ateista a vallásosnak, a feminista a feminizmus kritikusának. Az ellenségünk csak az, aki tudatosan és szánt szándékkal ártani akar nekünk. Mindannyiunknak vannak ideái a világról, gondolatai az ideális állam- és társadalomszervezésről, értékrendje amelyben hisz, és ezek némelykor homlokegyenest ütközhetnek másokéval. Mindazonáltal ahogyan nekünk is, a másiknak is megvannak a saját nyomós indokai, azok a benyomások és gondolatok, amelyek őt formálták és amelyek alapján az álláspontját kialakította.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden igazság szubjektív volna, mindenkinek az álláspontja ugyanannyira helyénvaló lenne – távolról sem! A legtöbb kérdésre van objektívan levezethető válasz, ha komplex is. A célunk nem lehet más, mint hogy ezt a választ megtaláljuk, illetve segítsünk a másiknak megtalálni, ehhez pedig teljesen más jellegű vita- és kommunikációs kultúrára van szükség.

Az alábbiakban összeszedtem néhány gondolatot arról, hogyan tehetjük értelmesebbé azokat a helyzeteket, amikor a nézeteinket ütköztetjük valakivel:

1. Nem célravezető, ha támadólag, a másikat zsákutcákba csalva, érvelését letarolva adjuk elő a gondolatainkat.

Ez egy nyilvános vita esetében, ahol a közönséget akarjuk meggyőzni hasznos lehet, de egy „barátságos” vitában kontraproduktív. Ebben az esetben hiába van igazunk, csak azt fogjuk elérni, hogy a partner defenzív lesz, felvonja az ego-védőpajzsot, és hiába „nyertünk”, semmit sem értünk el, hiszen nem következik be változás a másik ember gondolkodásában. Egyetlen jutalmunk némi dopamin, amivel az agyunk „hősi” diadalunkat jutalmazza.

 Ehelyett érdemes arra törekedni, hogy a másik ember maga jöhessen rá a helyes válaszra. Meg kell keresni azokat a pontokat, amelyekben egyet tudunk érteni, és onnan kiindulva olyan kérdéseket feltenni, amelyeket megválaszolva az illető maga fog közelebb jutni az álláspontunkhoz. Könnyebben elfogadja az ember azt az igazságot, amit maga következtetett ki, és így nem kell ostobának, legyőzöttnek éreznie magát.

2. Ne vetítsük ki a saját előfeltételezéseinket a másikra. 

Arra reagáljunk, ami ténylegesen elhangzik. Elrettentő példával szolgál erre Cathy Newman interjúja Jordan Petersonnal, ahol a riporternő Peterson szinte minden egyes kijelentésére a saját prekoncepcióit vetíti ki, anélkül, hogy megpróbálná megérteni a közlendőjét.

Ezt a tendenciát erősíti, hogy a közvélemény egyre inkább nagy, jól körülhatárolható szekértáborokra oszlik, ahol egymástól teljesen független kérdések azonosulnak egy-egy politikai oldallal. Emiatt hajlamosak lehetünk egy-egy „tipikus” kijelentés vagy egy adott témakörben formált vélemény alapján azonnal bekategorizálni a másikat, és olyan véleményeket tulajdonítani neki, amiket ő soha nem mondott.

Annak, hogy valaki mit gondol az eutanáziáról, az abortuszról, a melegházasságról, a kulturális relativizmusról, a migrációról vagy éppen a társadalmi vagyon-újraelosztásról, a világon semmi köze nincs egymáshoz. Az ember világnézete lehet komplexebb (kellene is, hogy az legyen), mint a „keresztény konzervatív” vagy az „egalitárius liberális” archetípusa.

3. Ne gúnyolódjunk és ne személyeskedjünk.

Ha valamivel biztosan el lehet érni, hogy a másik egy tizedmásodpercet se gondolkodjon el a mondandónk tartalmi részén, az ez. Ha megnézünk egy tipikus kommentháborút valamilyen facebook poszt vagy újságcikk alatt, vége-hossza nincs a sértegetéseknek, élcelődésnek, a személyes támadásoknak. Csak saját magunkról állítunk ki bizonyítványt azzal, ha úgymond „tolunk egy Bayert”, azaz a másik testi adottságait, vélhető szexuális aktivitását (vagy annak hiányát) vagy akár jellemét támadva próbáljuk invalidálni őt. Valaki személyes tulajdonságainak ugyanis semmi köze ahhoz, hogy mennyire érvényes és helytálló a véleménye.

4. A másik ember kulturáltan kifejtett véleményét ne vegyük a személyünk vagy a világ rendje elleni támadásnak.

Rengetegszer tapasztalom, hogy egy-egy érzékenyebb témában még a teljesen civilizált módon levezetett érvelést is olyan indulati vihar követi a másik oldalról, ami teljesen ellehetetleníti a diskurzust. Meggyőződésem, hogy még a legextrémebb véleményekkel szemben is meg kell adni a higgadt eszmecsere lehetőségét.

Ha a másik, számunkra offenzív álláspontja objektíve helytelen, akkor nem okozhat problémát erre rámutatni. Ha pedig azért nyúlunk az érzelmi reakcióhoz, mert racionális ellenérvünk nem maradt, és csak zsigerből érezzük a saját nézetünk helyességét – akkor biztosan nem ülünk fordítva a lovon, amikor a másik véleményét bélyegezzük „extrémnek”? Ahogy Ricky Gervais komikus és legendás troll mondta: „attól, hogy megsértődtél, még nem lesz igazad”.

Próbáljunk látni a másik szemével is. Lehetséges, hogy erőteljes érzelmi érintettségünk van a kérdésben, de ugyanígy lehet a másiknak is. Ahelyett, hogy emberileg ítéljük el, címkézzük fel a másikat, inkább próbáljuk meg megérteni, miért alakulhatott ki benne a meggyőződése? Orson Scott Card sci-fi író regényéből származik az a gondolat, hogy „amint valóban megérted az ellenségedet, meg is szereted”.

Az esetek nagy többségében azért elmondható, hogy az ember jót akar – legfeljebb téves következtetésekre jutott (vagy félrevezették) azzal kapcsolatban, hogy ez hogyan valósulhat meg. Ha ebből indulunk ki, akkor azt is felismerjük, hol ment „félre” a gondolatmenete, és hol indulhatunk el arrafelé, hogy megváltoztathassuk.

5. Végezetül pedig ne féljünk elismerni, ha mi tévedtünk.

Ahelyett, hogy a sértett egónkat védve tovább süllyednénk a kognitív disszonancia ingoványába, ragadjuk meg a lehetőséget arra, hogy új információkkal és szempontokkal egészítsük ki a világképünket. Természetesen el kell fogadnunk, hogy mindenkit nem győzhetünk meg. Lehetséges, hogy a másik érzelmi érintettsége olyan fokú, hogy automatikusan elutasít minden próbálkozást, amely megingathatná a nézeteiben.

Az is előfordulhat, hogy nem racionális, hanem értékrendbeli síkon ütközünk a másikkal. Hiába akar három ember mindegyike „jót”, ha az egyik szerint a mindenek felett álló, legmagasabb „jó” a szabadság, a második szerint az egyenlőség, a harmadik szerint pedig mondjuk az Istennek tetsző élet. Itt vitának csak annyiban van helye, ameddig eljutunk a felismerésig, hogy nem a megoldásban, hanem a célban nem értünk egyet – értékrendekről ugyanis vitatkozni nem lehet, az kizárólag személyes benyomások hatására változhat meg.

8 évvel ezelőtt jelent meg a Gangnam Style, amely a világon elsőként érte el az egy milliárd megtekintést a Youtube felületén. Emlékszem, hogy akkoriban az ismerőseim összességében pozitívan figyelték a különös zene előretörését, ám legtöbben egyetlen más koreai zenekart sem tudtak megemlíteni. Napjainkra ez odáig jutott, hogy ugyanezen ismerősök ajánlanak nekem különféle koreai bandákat, miközben a koreai zenekarok globális szinten is hatalmas eredményeket érnek el – gondoljunk csak a BTS 2020-as Grammy jelölésére. De miből indul a K-Pop, illetve hogyan alakult globális jelenséggé?

A gyakorlatban az egész folyamat a Seo Taiji and Boys nevű zenekarral indult 1992 áprilisában, amikor a korábban egy heavy metal zenekarban játszó énekes és társai egy tehetségkutatóban vettek részt. Az „I know” című szám elsőre különösnek tűnik, és azt az érzetet kelti, mintha több, egymástól stílusban nagyon is eltérő részletet vágtak volna össze egyetlen zenébe. Az érzés nem is téves, mivel a Seo Taiji támaszkodott heavy metal, hard rock és hip-hop elemekre, amerikai pop és koreai folk összetevőkre, miközben nagy hangsúlyt fektetett a táncra és mozgásra is. Ez a fajta megközelítés nagyban eltért az addigi koreai zenei stílustól,

a meglepő produkció pedig elsőre hatalmas bukás volt a tehetségkutatón, ugyanis a koreai srácok a legkevesebb pontot kapták a zsűritől az összes résztvevő közül.

Az utolsó helyezés viszont semmit nem számított, hisz a nézők nagyon szerették a zenét, a szám pedig 17 héten keresztül volt első helyezett a slágerlistán. A Seo Taiji féle „hibrid hangzás” később az egész koreai zeneipar velejárója maradt, még ha alapvetően pop irányt is vett a műfaj.

A K-Pop kezdete egyaránt volt tehát provokatív és felháborító a helyi közeg elvárásaival szemben, de csalogató is. A zenekarokból egyfajta menőség áradt, az érzet, hogy valami olyat adnak, ami merész, kissé emlékeztet külföldre (főleg az Egyesült Államokra), és nagyon más mint a megszokott. Ez a fajta modernitás egyaránt megjelent a zenei stílusban, a szövegvilágban, az öltözékben és a táncmozdulatokban, így a különböző professzionális stúdiók és sok esetben koreai nagyvállalatok által létrehozott lemezkiadók – melyekből végül három nagy dél-koreai szórakoztatóipari vállalat alakult – rájöttek arra, hogy tudatosan kell ezeket a szempontokat építeni a K-Pop fellendítése érdekében a hatalmas piaci lehetőségek tükrében. A kezdeti szakasz persze sok nehézséget eredményezett egy jól működő rendszer hiányában, viszont megteremtette az utat az úgynevezett idol-együttesek és egyének számára. De mit is jelent ez a kifejezés?

Az idolok már nem egyszerűen zenészek, akik előálltak valamilyen saját ötlettel, hanem egy tudatos és szisztematikus stratégia produktumai.

Közel minden esetben ügynökségek által támogatott tehetségesek, olyan feltörekvő zenészek, akiket hosszas – akár évekig tartó – tréningeket követően, meghatározott karakterrel juttatnak a piacra. Megemlíthetjük például BoA, az egyik legkiválóbb női szólóénekes példáját, akit a „K-Pop királynőjének” is tekintenek. BoA már nem a Seo Taiji féle meglepetés megvalósítója volt, hanem egy olyan fiatal hölgy, aki zenei készségeket, tánctudást, médiakommunikációt, továbbá angol és japán nyelvtudást sajátított el két éves felkészítése során, majd hozzájárult ahhoz, hogy a K-Pop előre tudjon törni a külföldi piacokon, elsősorban Kínában, Japánban és Szingapúrban.

Az ezredfordulót követően egyre inkább meghatározásra kerültek azon jellemvonások, amelyek már-már szükséggé váltak egy idol-együttes esetében. Ezen jellemvonások központjában a zene és a tánc állt. Utóbbinak fontossága még ha furcsa is, de egyáltalán nem volt minden esetben magától értetődő, ám látható, hogy ekkoriban (vagy akár hamarabb) már az amerikai pop kiváló figurái – többek között Michael Jackson – is nagy szerepet szántak a különböző koreográfiáknak.

A zene és tánc azonban nem adtak választ mindenre, hisz a koreai zenekarok alapvető fontossága volt, hogy olyan tagok alkossák, akik vonzó fizikai adottságokkal rendelkeznek, karizmatikusak, attraktívak, egyben különleges hatást is keltenek.

Ez a megközelítés napjainkban is érvényes, nézzük például a jelenleg leghíresebb koreai K-Pop együttes, a BTS fiútagjait. A tagok tökéletesen sima arccal és szándékosan kissé nőies jellemvonásokkal rendelkeznek – sminket viselve –, más-más színekre festett, ám hasonló stílusú frizurát viselnek, egymástól pedig sok esetben különböző ruhadarabokat is – tagok szerint meghatározott üzenetet átadni kívánva. A nagyobb bandákba való verődés magával hozza a csoporthatás előnyeit, ahogy azt is, hogy a rajongóknak van lehetőségük az idolok közül válogatni tetszés szerint, a tradicionálisnak tekinthető nyugati együttesekkel szemben pedig nem egy központi figura (a frontember) viszi el a show-t, hanem mindenki meghatározó szereplő a maga rajongótáborával.

Fotó: Billboard

De térjünk vissza a sikertörténet lépéseihez: a 2000-es évek gyakorlatilag a kísérletezéssel teltek el. A szórakoztatóipari vállalatok különböző együttesek és stílusok által mérték fel, hogy melyek felelnek meg a piaci elvárásoknak, illetve milyen jellemvonások idézhetnek elő sikert a különböző régiókban. A Super Junior fiúegyüttes „Sorry, Sorry” száma – mely amerikai funk és R&B hatásokat mutatott magán, miközben egy erős elektronikus zenei jelleggel is rendelkezett – például Kínában aratott nagy sikert, a Girls Generation lányegyüttes – mely áttörést hozott a lánybandáknak, egyben sokkal könnyedebb, fiatalosabb, „aranyosabb” vonásokkal bírt – viszont Japánban vált híressé. Ezt a fajta kísérletezést mutatja a 2NE1 négytagú lányegyüttesének megjelenése is, mely a Girls Generation kicsit tinis, nagyon lányos, cukormázas stílusával szemben sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a nőiességre, ahogy egyfajta agresszív közeget is teremtetett a banda körül. A 2010-es évek elején egyre több K-Pop együttes jelent meg a hazai és nemzetközi piacon, melyek között különleges szerepet tölt be az EXO, elsősorban azért, mert a legtovább ment a kísérletezés szintjén, egyenesen két felé bontva a zenekart. Így született az EXO-K (EXO-Korea) és az EXO-M (EXO-Mandarin), mely a korábbiaknál még tudatosabban próbálta elérni a különböző piacokat, egyszerűen két országban két „valóságot” teremtve.

Ugye milyen furcsa lenne abba belegondolni, hogy egy nyugati bandából kettő létezik különböző országokban?

Érdemes e zene után meghallgatni bármelyik Girls Generation számot. Hatalmas a különbség, mégis mindkét kialakított profil sikeres (még ha más piacokon is)

Bár az idol-együttesek egyre inkább terjeszkedni tudtak nyugaton is, a globális áttörést kétségkívül PSY rekordokat döntögető száma hozta – még úgy is, hogy PSY nem tartozik a koreai idol tipikus kategóriájába.

Az átlagos nyugati nézőnek fogalma sem volt róla, hogy mi is az a Gangnam, nem értett semmit a szövegből, és talán azt sem tudta összerakni, hogy mi értelme van az egész zenének.

Nem is volt erre azonban szükség, mivel az ikonikus táncmozdulatok, a látványos és színes videóklip, a szokatlan humor, bizonyos formában pedig az egész jelenség idegensége hozzájárult ahhoz, hogy a korábbiaknál sokkal többen megismerjék Dél-Koreát. PSY zenéje nem csak Youtube felületén aratott sikert, hanem egyszerűen egy globális jelenséggé alakult, ami oda vezetett, hogy Szöulban, Párizsban, Milánóban és New Yorkban egyaránt több ezren táncoltak ugyanazon mozdulatokra, és nem telt el úgy hét, hogy valahogy ne kerülne szóba a zene vagy annak koreográfiája. Ez egy olyan kiindulópont volt, mely soha nem látott lehetőséget adott a koreai zenekarok előretörésének, melyek közül sok – különösen is a napjainkban konzisztensen világhírű zenekarrá váló BTS – ki is használta a potenciált. PSY zenéje fontos tanulságokat is hozott, mégpedig azt, hogy amennyiben sikerül aktív résztvevővé tenni a rajongókat – akár táncmozdulatok, akár jelmezek, akár más módszerek által –, sokkal erőteljesebbé válik a bevonódás és hosszabb távú lesz a zenén túlmenő hatás.

A K-Pop valójában amerikai modellből indult ki, napjainkra azonban számos tekintetben meghaladta azt. A koreaiak, ahogy az élet számos más területén, úgy a zene kapcsán sem bízták a dolgokat a véletlenre: bár a kezdeti szakaszhoz nagyon is kellett a lázadó fiatalság előretörése – gondoljunk csak a Seo Taiji lepontozott dalára –,

a későbbiekben egy szigorú szabályok alapján működő rendszer fejlődött ki, melynek keretein belül tudatos lépéseken keresztül alakították a zenekarokat érintő összes területet, legyen az a zene maga, a szövegvilág mélysége, a zenéhez kapcsolódó táncmozdulatok, a videóklipek színessége és tematikája, a zenészek fizikai tulajdonságai vagy a rajongókkal való kapcsolattartás.

Mindezt folytatták, egészen addig, amíg egy jól bevált recept fejlődött ki, miközben a koreai pop újra meg újra képes volt alakítani önmagát. Hasonlóan fontos, hogy a zene mindig a nagyközönség számára is „vállalható maradt”: bár megjelentek komoly üzenetek és merész megvalósítások, a nyugati explicit tartalmaknál a koreaiak sokkal mérsékeltebb utat választottak, olyat, amely egy 12 éves és egy 57 éves rajongó számára is elfogadható. Épp ez teszi a K-Pop műfaját ma globális szinten is vonzóvá: a K-Pop többről szól a zenénél, olyan jelenség, amit a rajongók nem csak hallgatni akarnak, hanem meg is szeretnének élni… és pont ezt élik meg, hisz megkapják amire igényük van. Ez a tervezés mesterfokon.

Kiemelt fotó: Grammy.com

Történt, hogy nemrégiben egy fiatal amerikai férfi megosztotta azt a tapasztalatát a TikTokon, hogy amikor megkérdezik tőle, szokott-e transznemű nőkkel randizni, és azt válaszolja, nem, ő az igazi nőket preferálja, sokan „letranszfóbozták.”Pedig neki nincs baja a transzokkal, csak éppen nem szeretne velük intim kapcsolatba kerülni. 

Hogy elejét vegye a további magyarázkodásnak,

bejelentette, ezennel megalkotja a saját nemi irányultságát, melyet „szuperheterónak" (superstraightnek) nevezett el.

Érdekes módon a férfi követői körében nagyon hamar népszerű lett az új szexuális identitás, valamint a #superstraight hashtag, és hamarosan létrejöttek a különböző platformokon a superstraight csoportok és csatornák. Na nem sokáig tartott a heteroszexuálisok pünkösdi királysága.

A szuperheteró accountokat mindenhol nemes egyszerűséggel felfüggesztették, a közösségi irányelvekre, azon belül is a gyűlöletbeszéd tilalmára hivatkozva.

A sztori döbbenetes lenne, ha nem volna már teljesen megszokott. A normalitás fogalmának kitágítása és átalakítása olyan helyzeteket idéz elő a közösségi médiában, a nyugati sajtóban, az egyetemeken és nagyvállalati munkahelyeken, amelyekben a legalapvetőbb igazságokért és szabadságjogokért kiállni merészelőket egyre durvább retorziók érik. És úgy tűnik, most már bárki a „woke” kultúrharcosok áldozatává eshet. Elég belengetni a rasszizmus gyenge lábakon álló vádját, és a fősodratú liberális média máris kritikátlanul igaznak fogadja el Meghan sussexi hercegné és férje, Harry a „fehér" brit királyi családot ekéző, amúgy a Daily Mirror szerint fele sem igaz állításait, hogy egy szintén közelmúltbeli példát említsek.

Nem véletlenül mondjuk magyarul arról, aki teljesen megzavarodik valami miatt, hogy azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Vagy hogy egy vulgárisabb példát hozzak, a váratlan igazságokat felszínre hozó helyzeteket szokás úgy leírni, hogy „töke van a menyasszonynak.”

Bár kétségtelen, hogy empátiával és elfogadással kell viseltetnünk azon embertársaink iránt, akik rendhagyó módon élik meg nemi azonosságukat, vagy nem (csak) a saját nemükhöz vonzódnak, az is egyértelmű kell, hogy legyen, hogy az ő „valóságuk" nem írhatja felül az általános normalitást és a biológiát. 

Mindenesetre ijesztő perspektíva, hogy eljöhet a nap, amikor jogi következményei lesznek annak, ha heteroszexuálisok megtagadják a transzneműekkel való párkapcsolatot. Az is lehet, hogy lassan már nem is csak tréfa lesz az LMBTQ jelenséghez viszonyulva azt mondani, felőlem aztán csinálják, „csak kötelezővé ne tegyék?”

Az online videós platformok nagy népszerűségnek örvendenek napjainkban. A koncepció lényege, hogy egy havonta befizetendő összegért cserébe rengeteg film és videó áll rendelkezésünkre, amiket bármikor megnézhetünk, még akár le is tölthetjük őket. A Youtube  koncepciója teljesen más, viszont ők is „beszálltak” a havi előfizetős oldalak körébe. Cikkemben szeretném a különbségeket és hasonlóságokat megkeresni ezek között a szolgáltatások között, és megválaszolni a kérdést: Megéri-e a Youtube Prémium?

 A Youtube mára egy elkerülhetetlen platform lett, a mindennapjaink részévé vált. Pont emiatt talán mindenki hozzászokott és alapnak veszi a videómegosztót. Nem csak ingyen lehet nézni is és tartalmat közzétenni, de már élő közvetítő és zene lejátszó funkciója is van. Egy ilyen sokat látogatott oldalnál a reklámbevételek számítanak az elsődleges forrásnak, ezért nem véletlen, hogy egyre több hirdetéssel találkozhatunk az ott töltött idő alatt.

Bár régebben még a pár másodperc után átugorható reklámok voltak többségben, most már legalább kettő, eltekerhetetlen hirdetést kapunk minden videó előtt, ami nagy mértékben rontja a felhasználói élményt.

Olyannyira, hogy én személy szerint már csak akkor nézek Youtube videókat, ha valamit csak ott találok meg. Korábban szinte egész nap bújtam az oldalt: zene, smink tutorial, főzős videók, stb. Ma már mindenre van egy másik appom, vagy előfizetett szolgáltatóm, mert véleményem szerint a Youtube-ot már nem kényelmes használni.

Ahogy már korábban említettem, a különböző online filmes platformok, - Netflix, Hulu, Disney+, stb. – egyre több háztartásban váltak a szabadidő eltöltésének leggyakoribb módjává. Ugyanígy a zenehallgatás is átkerült másik applikációkra, például a Spotify-ra. Félreértés ne essék, a Youtube még mindig a második leglátogatottabb oldal (az első a Google), népszerűsége a reklámok felhalmozódásától sem csökkent.

 Ma már a „sima” reklámok mellett, a Youtube Prémium reklámjaitól sem szabadulhatunk. Hazánkban 2019-től vált elérhetővé a szolgáltatás, és azóta mindenhol ezt látom. Az előfizetésért cserébe filmeket és sorozatokat is lehet nézni, elérhető a Youtube Music Prémium, mellyel hirdetések nélkül lehet hallgatni az oldalon lévő összes zenét, akár a videó betöltése nélkül is.

A fizetős felhasználók igénybe vehetnek egy tömegek által vágyott szolgáltatást, a „Lejátszás a háttérben”-t. Ez azt jelenti, hogy akár a képernyő feloldása nélkül, vagy más alkalmazások használata közben is mehet a tartalom. További előny, hogy bármilyen videót le lehet tölteni, így internet használata nélkül is tudunk könyvtárunkból böngészni. Az utolsó és egyben az egyik legfontosabb szolgáltatás, hogy a havidíjért cserébe az összes hirdetéstől megszabadulthatunk.

Az eltekerhetetlen, akár 30-40 másodperces reklámok nélküli „Youtube-ozás” lehetősége mindenképp figyelemfelkeltő, hiszen amikor egy 2 perces videó negyedét hirdetések nézésével töltjük, már elég idegesítő a dolog.

Megéri-e azonban a 2000Ft körüli havidíj?

A kérdés természetesen szubjektív, hiszen mindenki a saját igényei szerint tud egy ilyen döntést meghozni, azonban a Youtube Prémium szolgáltatásaival sok másik előfizetés kiváltható. Bár a felhasználói felületeken, és a filmek kínálatán sok múlik, mégis ez egy nagyon kompakt csomagnak tűnik.

Ha valaki sok időt tölt a videós platformon, már önmagában a reklámmentesség és a háttérben történő lejátszás is olyan tényezők, amiért megéri feliratkozni. Bár sokan – bevallom, én is – a prémium funkciók elolvasása előtt a „Nem érdekel” gombra nyomnak minden alkalommal ha felugrik a prémium promóciója, mégis figyelemreméltónak tartom a kínálatot. Még az is lehet, hogy előfizető leszek a jövőben.

Forrás: 

https://blog.hootsuite.com/youtube-stats-marketers/