Reaktor

Borítókép forrása: vg.hu

2022. január 16-án, vasárnap reggel döntött az ausztrál bíróság, a világelső Novak Djoković nem léphet be a szigetállam területére, így nem indulhat az Ausztrál Openen. Az ügyben a három fős bírósági testület mindegyik tagja elutasította a férfi teniszező panaszát, hogy vízumot kaphasson.

Djoković-ot a tárgyalások idejére idegenrendészeti őrizetbe vették, nem sokkal az előtt a bírósági tárgyalás előtt, melyen az országban maradásáról döntöttek.

Az egész ügy hátterében az áll, hogy a világelső Djoković az eset előtt nem sokkal decemberben már átesett a koronavíruson, így megkapta az Ausztráliába beutazást engedő vízumot. Ez lett volna az ürügy, hogy nem kell neki oltás.

Védettségi nyilatkozat és a közösségi média

Csakhogy az ügyhöz hozzátartozik, hogy a teniszező decemberben, még az alatt az idő alatt, amikor állítólag éppen koronavírussal volt fertőzött, több nyilvános rendezvényről osztott meg fényképet, melyen maszk nélkül mutatkozott. Ezek szerint Monacóban és Spanyolországban is járt ekkor, vagyis két különböző országban (a szerb teniszező lakhelye Monacóban van) járt ekkor, így nyilvánvalóan nem tartotta be a karantént. A másik magyarázat, hogy egyáltalán nem is volt megfertőződve.

Meggondolatlanságra vall, hogy a világ egyik leghíresebb sportolójaként nem gondol arra, hogy ha kitesz egy nyilvános posztot, akkor az később bizonyítékként használható ellene egy ehhez hasonló közigazgatási eljárásban.

Ettől függetlenül ez bárki mással megtörténhetne, akár a világranglista 150. helyezettjével (Salvatore Caruso, aki egyébként pont Djoković helyett indulhat az Ausztrál Openen), de nyilván az ő magánéletével nyilván kevésbé vannak tisztában a hatóságok.

A nagy kérdés a teniszvilágban a továbbiakra

Így felmerül a kérdés, hogy mi lesz a többi nagy, nemzetközi tenisztornával?

Ugyanis a tenisz világranglista szabályai alapján a tavalyi bajnok jóformán vagy veszít a tavaly szerzett pontjaiból, vagy megtartja azokat egy újabb tornagyőzelemmel. Na, mármost ha Djoković továbbra sem lesz hajlandó beoltatni magát, fennállhat a veszélye, hogy a végén idén egy versenyen sem indulhat el. Mindezek fényében vajon megérte Djoković-nak, hogy nem oltatta be magát?

Azért persze valljuk be, Djoković fiatal, élsportoló, így nagy valószínűséggel nem lenne baja, ha tényleg átesne a koronavíruson (vagy, ahogy láttuk, elméletileg viselte decemberben).

Megéri ennyire félni az oltástól? A vízumelvételével még nem állt meg a történet, az is elképzelhető, hogy három évre szóló vízumtilalmat kaphat, azaz három évig nem léphet be Ausztráliába. Erről majd a bevándorlásügyi miniszter fog dönteni, tehát a Djoković-ügy még nincs lejárva, tovább tart.

Belépés Ausztráliába

Ausztráliába jelenleg oltási igazolással lehet csak belépni, ez alól egyetlen külföldi polgár sem kivétel.

Pont ezért lett volna baj, ha valakivel azért kivételeznek, mert milliomos, világhírű élsportoló. Ez tulajdonképpen az oltásellenesek kezébe egy aduász lett volna azon a címen, „hogyha neki nem kellett, akkor nekünk miért kell!?”

Vagyis csak olajat tettekre volna a tűzre. Világszerte erőszakos oltásellenes megmozdulásokat tartottak, így gondolhatjuk mi történt volna, ha az ausztrál hatóságok beadják a derekukat.

Az ausztrál bevándorlásügyi miniszter is úgy nyilatkozott, hogy szerinte is kicsi a sportoló jelentette egészségügyi kockázat, viselkedése felerősítheti az oltásellenességet, illetve szabályszegésre ösztönözhet.

Tüntetést szerveztek érte

Djokovic apja tüntetést szervezett Belgrádban a szerb parlament elé, miközben Ausztráliában a tüntetők összecsaptak még a rendőrökkel is, amikor a teniszező szállása (vagy luxusbörtöne?) elé vonultak. Hozzá kell tenni, hogy a videók alapján a tüntetők többsége szerb volt, illetve szerb színekbe öltözött.

A hazájában mellette állnak

Nem kisebb ember, mint a szerb elnök, Aleksandar Vucić is nyilatkozott az ügyben Djoković oldalán. Ő szerinte az ausztrál hatóságok magukat járatták le, és már alig várja, hogy Djoković-ot újra Szerbiában láthassa.

Az ügyről úgy nyilatkozott, Történt valami, ami még ennél is rosszabb. A Novak Djokovic elleni boszorkányüldözésre gondolok. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a fickó kilencszer nyerte meg az Ausztrál Nyílt Teniszbajnokságot. Ez az eljárás teljesen felesleges volt.

Jó kérdés, hogy ez a szerbiai oltásellenes csoportoknak mekkora erőt fog adni, hogy maga az elnök állt ki amellett, hogy egy milliomos sztársportolóval (aki nem mellesleg Szerbia kiválóságát is jelképezi) kivételezzenek a járványügyi korlátozások tekintetében. Továbbá az is érdekes, hogy ezzel nőtt vagy csökkent-e a szerb elnök népszerűsége.

Gyerekkoromban egy mátraházi családi üdülés alkalmával úgy ismerkedett össze velünk egy szintén ott telelő, nálam kicsit idősebb kisfiú, hogy szigorú arccal édesanyámra nézett, és ezt mondta: Már régóta figyellek benneteket! Ez azután szállóige lett nálunk, és most ez jutott eszembe, amikor megint előkerült valahogy a hírekben Ron DeSantis. Már régóta figyelem… És nagyon bírom a fickót.

Az amerikai sajtóban meglehetősen elfogadott nézet, hogy a republikánus politikusok közül valószínűleg Trump (bár ő persze szigorúan véve nem republikánus és nem politikus), DeSantis, Ted Cruz, Tom Cotton, Marco Rubio és Josh Hawley szállnak majd versenybe az elnökjelöltségért.  Azt gondolom, mindennek ellenére (és a mindennek nagyjából a bárdolatlanságot és kiszámíthatatlanságot értem) Trump nem volt rossz elnök. Bár ez borzasztóan népszerűtlen álláspont, azért nálam sokkal nagyobb emberek is ezen a véleményen vannak, például Michel Houllebeck francia író, aki szerint Trump egyenesen a valaha volt legjobb elnök, ahogyan azt egy 2019-es, a Harper's magazinban fordításban megjelent véleménycikkében kifejtette. Viszont Trump ideje valószínűleg lejárt, több okból, és a szavatosság lejártát a capitoliumi zavargás és az annak előidézésében játszott, vitatott mértékű szerepe csak tetézi. A többi valószínű jelölt közül szerintem kimagaslik Ron DeSantis, legalábbis egy külföldi szemével nézve.

Először is: fiatal. 1978-as születésével a többi valószínű republikánus vetélytárs közül Josh Hawley után a legfiatalabb. Nem egy sármőr, és nem vadítóan jóképű, de azért nem néz ki rosszul. Bár alsó-középosztálybeli családból származik, az USA top egyetemeire verekedte be magát. Előbb a Yale-en végzett történelem szakon, méghozzá éltanulóként, és az egyetem baseball csapatának kapitánya is volt, majd a Harvardon szerzett jogi diplomát.

Még harvardi joghallgató korában tartalékos tengerésztiszti kinevezést szerzett, elvégezte a tengerészeti jogi akadémiát, majd a Magyarországon is vetített filmsorozatból ismert JAG-nél (Judge Advocate General Corps, a haditengerészet Legfőbb Katonai Ügyészsége) szolgált hadnagyi rendfokozatú ügyészként. 2006-ban a Guantanamót felügyelő parancsnoksághoz került, és részt vett az ott fogvatartottak elleni vizsgálatokban. 2007-ben Irakban szolgált a jogi tanácsadójaként, hogy csak néhány érdekesebb epizódot említsünk katonatiszti karrierjéből. DeSantis 2010-ben szerelt le az aktív szolgálatból, miután rengeteg kitüntetést szerzett, többek között bronz csillagot. Az USA-ban a katonai hivatás, persze a szélsőségesen liberális kisebbséget leszámítva, még mindig nagy társadalmi elismertséget élvez, és abszolút pluszpontnak számít a választók szemében, ha valaki fontos közhivatalra pályázik. Rajta kívül csak Tom Cotton dicsekedhet katonai előélettel.

DeSantis politikai pályájának első fontos állomása 2013-ban volt, amikor republikánus színekben kongresszusi képviselőnek választották, és újra is választották, így 2018-ig maradt képviselő. Közben 2015-ben elindult a floridai szenátori helyért, miután a posztot akkor betöltő Marco Rubio az elnökjelöltsége miatt úgy volt, hogy nem indul újra, ám amikor Rubio jelöltsége kútba esett, és mégis versenybe szállt az újraválasztásért, DeSantis lemondott a jelöltségről.

Bár ez a többi, fentebb felsorolt reménybeli elnökjelöltről elmondható, Trumppal ellentétben DeSantis komolyan vehetően hívő konzervatív. Olasz katolikus családból származik, nős, három gyermeke van, és sosem vált el. Ellentétben a magát katolikusnak mondó Bidennel, ellenzi az abortuszt, és olyan teljesen a józan észnek megfelelő törvényeket szentesít Floridában, mint hogy kiskorúak esetében csak szülői beleegyezéssel végezhető el a terhességmegszakítás. (Ezért a lépéséért a floridai katolikus püspöki konferencia nyilvános levélben mondott neki köszönetet 2020-ban.)

Josh Hawley és Ted Cruz is jól kezeli a médiát, jól tud érvelni, és határozott, egyértelmű álláspontokat képvisel. Velük ellentétben azonban DeSantis nem követte azt a „hibátˮ,  hogy a 2020-as elnökválasztás eredményének kongresszusi jóváhagyása ellen szavazott volna. Persze leginkább azért, mert akkor már két éve Florida kormányzója volt, de a lényeg, hogy a neve nincs ott azon a balos média és a demokraták által kreált nyilvános szégyenpadon, amelyre két vetélytársa felkerült, lásd például a New York Times 2021-es cikkét. Persze DeSantis alapvetően trumpista, ezt sosem rejtette véka alá, mint ahogy abból sem csinál titkot, hogy a 2021. január 6-i eseményeket kissé árnyaltabban ítéli meg, meg az amerikai baloldal. Nemrégiben például nagy nyilvánosságot kapott az a kijelentése, hogy „január 6. az ő karácsonyuk,ˮ  mármint a washingtoni és New York-i médiáé. „Addig fogják masszírozni ezt a témát, amíg csak lehet, hogy mindenkit megpróbáljanak besározni, aki bármikor támogatta Donald Trumpotˮ  – mondta a floridai kormányzó.

Óriási előnye a többi potenciális kihívójával szemben, hogy kormányzóként bizonyságot tud tenni arról, és ezt szerintem eddig egyértelműen meg is tette, hogy képes jól irányítani egy államot. Két terület is van, ahol DeSantis látványosan nem volt hajlandó engedményeket tenni a szövetségi kormányzat és a woke liberális fősodor nyomásának: a Covid járványkezelést és a gender agendát illetően. Florida államban volt a legkevesebb korlátozó intézkedés a világjárvány kitörése óta, és DeSantis világossá tette, nem fogja lezárni az államot, és nem fogja ellehetetleníteni az ottani vállalkozásokat és az emberek megélhetését valamint nem fog hozzájárulni, hogy a munkáltatók kötelezővé tegyék az oltást az államban. Határozottan szembement a kötelező maszkviselést elrendelő szövetségi és helyi szabályokkal, például a szülők jogait rögzítő olyan jogszabály aláírásával, amely megtiltja az iskoláknak, hogy maszkhordásra kötelezzék a gyermeket. (A kötelező maszkhordás amerikai  változatát egyébként úgy kell elképzelni, hogy három és négyéves ovisoknak is maszkban kell lenniük a csoportszobákban, például Washingtonban, és a szabadban fogyasztják el a kis ebédjüket meg uzsijukat, nehogy rettenetesen megfertőzzék egymást…) Miközben például New Yorkban tombol a járvány és lassan három maszkban és négy oltással lehet csak bárhová bemenni, a demokrata párti Alexandria Ocasio Cortez (röviden AOC) is a floridai Miamiben, maszk nélkül, egy teraszon sütkérezve pihente ki nemrégiben azokat a szigorú járványügyi szabályokat, amelyeket egyébként ő is hangosan támogat. Állítólag amúgy egyre több vállalkozás és ismert ember teszi át a székhelyét Floridába például Kaliforniából, a magas adók és a romló életminőség elől menekülve.  2021 júniusában Ron DeSantis aláírta azt a törvényt, amely megtiltja, hogy Floridában transznemű sportolók női versenyeken indulhassanak. „Floridában a lányok lánysportokban, a fiúk pedig fiúsportokban fognak a jövőben is versenyezni,ˮ jelentette ki nemes egyszerűséggel a kormányzó sajtótájékoztatóján.

Egy szó mint száz: DeSantis jó politikus, jó kormányzó, fiatal, jól néz ki, nincsenek botrányai, határozott és népszerű. Mi kell még?

Milyen visszajelzések érkeznek a közönségtől? Hogy áll a közösségi médiában a jobb- és a baloldal? Mit köszönhet Demszky Gábornak? Podcast Bohár Dániellel.

Nemrég Afrikában jártál a Hungary Helps szervezésében, egész pontosan Kenyában. Miért volt kiemelten fontos, hogy a magyarok missziót szervezzenek Afrikába? 

Én kicsit távolabbról kezdeném a választ, hogyha megengeded. Aki ismer vagy követi a munkásságomat, az tudja jól, hogy a migráció nekem olyan témaköreim közé tartozik, amivel nagyon szeretek és nagyon gyakran foglalkozom. Alapvetően már nagyon sok riportot készítettem, mondjuk nyugat-európai városokban, országokban, tényleg Európát már körbejártam. Migrációs szempontból nagyon sok helyet megvizsgáltunk, hogy mit okozott az a túlzó migráció, amit mondjuk Németországban a kormányzat lehetővé tett, de jártam a balkáni útvonalon is. Szerbiától Montenegrón, Bosznián, Törökországon át Bulgáriáig. Tehát, a teljes balkáni útvonalat.

Már nagyon vágytam is egyébként arra, hogy megnézzem, hogy azok a kiinduló országok, ahonnan az emberek elindulnak, azok hogy néznek ki. És a Hungary Helps nagyon sok országban, nem csak Kenyában, meg nem csak Afrikában, hanem tényleg kontinenseken átnyúló programokkal rendelkezik.

A Hungary Helps lehetőséget biztosított arra, hogy Kenyába elmenjek velük, Azbej Tristan államtitkár úrral és az ő csapatával. Megmutatták, hogy testközelből mi az, amit ott helyben csinálnak. Egyebekben óriási élmény volt. Én először voltam Fekete-Afrikában. Észak-Afrikában már jártam korábban, de Fekete-Afrikában először voltam és óriási élmény tényleg. Az első napok kultúrsokként hatottak teljes mértékben, minden szempontból. Utána az ember átcseréli a gondolkodásmódját, és elkezdi úgy figyelni a dolgokat, hogy nem is az ottani fejjel, de európai és az ottani fej átalakulásával, szóval egy kicsit ilyen szemlélőként látja az egészet. Én megtapasztaltam azt, hogy mennyire fontos, hogy Magyarország ott segít. Tehát nem azt csinálja, hogy idehozza ezeket az embereket, és itt valami történik velük. Nagyon nagy segítség az, amit egyébként a magyar kormány ott helyben tud nyújtani.

Részben már megválaszoltad a következő kérdésem, de azért felteszem, hogy bővebben beszélgessünk a bevándorlásról. Így, hogy már jártál Afrikában, pontosan Afrika közepén, hogyan vélekedsz a bevándorlásról? Hiszen ebből a térségből érkezik a bevándorlók egy jelentős része.

Visszatérve Kenyára, Kenya nem egy elsődleges kibocsátóország, hanem egy tranzitország. A környező országok eléggé instabil államok, amik körben vannak, és egy csomóan úgy mennek Európa irányába, hogy Kenyát érintik. De a környező országok tényleg, hát valamelyik borzasztó állapotban van, és onnan nagyon sokan útnak indulnak. A bevándorlás szerintem korunk legfontosabb témája, Tehát, szerintem az a téma, vagy az a probléma, amivel egyébként szerintem a legtöbbet kellene foglalkozni, mert a jövőnkről szól, a gyermekeink jövőjéről, a mi magunk jövőjéről. Ahogy már az előző kérdésedre válaszoltam, hogy egy csomót foglalkoztam Nyugat-Európában a migrációval. És tényleg végigjártam német nagyvárosokat. Az egyik kedvenc példám, a kedvencet most idézőjelben mondom, Frankfurt.

Frankfurt volt az első olyan város egész Európában, ahol a lakosság aránya átcserélődött. Tehát, Frankfurtban már 50-51-nél is több százaléka a lakosságnak bevándorló hátterű, vagyis kisebbségbe kerültek a németek.

És most Frankfurtról beszélek, Tehát a német ipar, a német állam egyik legfontosabb városáról. És ez az átcserélődés azt eredményezte, hogy Frankfurtban olyan no-go zónák alakultak ki, ahogy a skandináv világban hívják ezeket, gettók, ami kifejezést Németországban nem mernek használni, de hogy ott olyan gettók alakultak ki, ahova a német emberek egyszerűen nem mernek bemenni. Mi bementünk forgatni ezekre a helyekre, és olyan „új németek”, akik persze nem németek, hanem afgánok, szírek, stb. hosszasan sorolhatnám a közel-keleti államokat, olyanok élnek ott, akik már kb. tizenöt éve ott vannak, de a német tudásuk, az a Guten Tagig fejlődött a tizenöt év alatt. Tehát, értem én, hogy tök jó ez a multikulti meg minden, csakhogy az, amiről beszélnek mondjuk az Európai Parlamentben a politikusok, hogy mennyire sikeres az integráció, meg milyen programok vannak erre, hogy integrálják ezeket az embereket, az a való életben nem működik.

Tehát, nem tanulják meg a nyelvet, ami szerintem egy alapvetés, mondjuk, hogyha valaki elmegy egy másik országba élni, akkor nyilván a nyelv megtanulása az az első lépés. A helyi kultúrához pedig semmi közük.

Élik ugyanazt az életüket ezekben az általuk kialakított gettókban. És egyébként tök érdekes, mert ezek a városrészek, mondjuk így, akkor ugyanúgy néznek ki Brüsszelben, ugyanúgy néznek ki Frankfurtban, ugyanúgy néznek ki Londonban, és mindegyik országban. Tehát, látszódik, hogy „na, most az arab negyedben vagyunk”. Na, most az arab negyedben vagyunk, az arab negyeden belül is a szír, az afgán, a török, és akkor sorolhatnám melyik negyedben. Tök durva egyébként, hogy seperc alatt olyanná formálják a város képét, amilyenné ők szeretnének.

Aktívan jelensz meg a közösségi médiában. Ezzel kapcsolatban mi a véleményed, szerinted a konzervativizmus kap elég felületet a Facebookon, Youtube-on? Mit gondolsz arról, hogy a nem liberális mainstreamnek megfelelő gondolatokat közvetítő embereket sokszor letiltják ezekről az oldalakról, lásd, ez velem is elég sokszor megtörtént.

Hogyha ezt a kérdést mondjuk, nem tudom, másfél évvel ezelőtt teszed fel, akkor azt mondom, hogy hát igen, nehéz helyzetben vagyunk, és hogy tényleg nincsenek jobboldali hangok, meg hogy tényleg rosszul állunk. Viszont az elmúlt egy-másfél évben, többek között a Megafon kezdeményezésének köszönhetően jobb szintre jutottunk, ez egy friss élmény. Biztos a hallgatók is szokták nézni, a Mandinernek van most már ilyen interakció-összemérő versenye, jobb- és baloldali megmondóemberek, vagy influenszerek között. Illetve a Telexnek is van ilyen kimutatása, és pont megnéztem az aktuális ilyen listát, amiben összehasonlították a két oldal megmondóembereit, és pont Deák Dániel barátommal nevettünk rajta, hogy ketten több interakciót értünk el egy hét alatt, mint a baloldali megmondóemberek, influenszer oldalak.

Onnan, hogy nincs senki, vagy nagyon kevesen vannak, akik a közösségi médiában felvállalták volna a jobboldali véleményt, egy év alatt eljutottunk oda, hogy ketten képesek vagyunk elverni őket, és akkor a többi megafonos arcról, Rákay Philipről, Déri Stefiről, Kötter Tamásról, Trombitás Kristófról, Kopaszról, Konverzióról nem is beszéltem.

Tehát, mindegyikőjük olyan nagyszámú embert ér el, ami szerintem hatalmas teljesítmény, tényleg óriási teljesítmény. És ma már azért ki merem azt mondani, hogy a Facebookon, hogyha ebben az ún. „vélemény kategóriában” versengünk, akkor óriási győzelmet aratunk. Igazából hétről hétre, napról napra, időről időre, ami szerintem egy hatalmas teljesítmény, mert azért ezt egy olyan focipályán játsszuk, ahol nem nekünk lejt a pálya alapvetően. Ahogy te is említetted, az én oldalamat is korlátozták, letiltották, letörölték már az oldalamat is, sőt most nagyjából két hónappal ezelőtt egy új oldalt kellett létrehoznom. De a jobboldali közönség egy valódi közönség, Tehát, ők nem csak trollok az interneten, hanem valódi emberek, valódi lélekkel, meg érzelemmel. Két-három nap alatt visszanőtt majdhogynem olyanra az oldalam, mint amilyen volt előtte. Mert egyszerűen igényük van az embereknek arra, hogy legyenek ilyen emberek, akik elmondják a véleményüket és megmutatják azt, hogy hogyan is lehet gondolkodni a világról, és tök jó érzés nekik viszonyulni ehhez. Szóval szerintem nagyon fontos az a munka, amit a Megafonnál elvégzünk, mert olyan hiánypótló teljesítmény ez, amire eddig nem volt példa.

Kicsit több mint egy éve indult el a Pesti TV, ami azóta kapott hideget és meleget is egyaránt. Te hogyan látod az elmúlt egy évet? Miért volt fontos egy fiataloknak szóló jobboldali tévé?

Én azt gondolom, hogy a nyilvánosság vagy a média szeletekből áll. Tehát, ahogy a társadalomnak, a médiának, a nyilvánosságnak, mindennek vannak rétegei. És szerintem a PestiTV elgondolása már csak abból a szempontból is nagyon jó volt, hogy egy olyan szeletét szólítsuk meg a nyilvánosságnak, amit eddig még jobboldaliak nem próbáltak megszólítani. Tehát, eddig nem tudtam elképzelni, hogy lehet olyan, hogy mondjuk professzionális televíziós műsort huszonéves, most idézőjelben mondom, gyerekek készítenek, és az tök érdekes, tökre nézhető, tök jó dolgokról beszélnek. Szerintem ebből a szempontból is egy nagyon fontos lépés volt. Illetve mondom, én azt gondolom, hogy

a nyilvánosságban, a kommunikációban sokfelé kell különféle hangnemben beszélni az emberekkel. És emiatt mondom azt, hogy tök jó, hogyha van egy Hír TV-nk, és tök jó, hogy van egy Pesti TV-nk, ami egy teljesen más szegletére lő, mondjuk a nézőket tekintve.

De mindegyiknek megvan a maga szerepe és megvan a maga helye. És nyilván van átfedés, de szerintem teljesen más emberek nézik a Hír TV-t, és teljesen más emberek nézik a Pesti TV-t. És mondom, ez, hogyha most a közösségi médiára visszamegyünk, ott is nyilvánvalóan a követők között van egy nagyon nagy átfedés, de mondjuk most már említettem a Deák Danit, hogy aki őt követi, az lehet, hogy azért követi őt, mert például én már lehet, hogy sok vagyok, vagy idegesítő, vagy satöbbi, de ő a szó jó értelmében higgadt. Őt azok nézik, akik az elemző típusú emberre vágynak, és nem erre az ilyen harciasabb hangnemre. Tök jó, hogy mindenki megtalálja a magának való dolgot. Szerintem ez a nyilvánosságnak a lényege.

Szerinted miben más jobboldali újságírónak lenni? Ha a kritika mennyiségét nézzük, jobboldaliként több kritikát kapsz, mint egy 444-es vagy telexes újságíró? 

Úgy néz ki a magyar médiában vannak jobboldali újságírók és vannak „független objektív” újságírók, de baloldali újságírók nincsenek. Tehát, olyan nem létezik, hogy baloldali újságíró, csak független objektív. És ez nem vicc egyébként. Van ez a Teletext nevű újság, ez az Index, csak most ez a neve, hogy Teletext. És ott volt egy vita, amikor ezzel a Fábián Tamás nevű emberrel vitatkoztam. És másfél órán keresztül vitatkoztunk, mondjuk a vita az erős kifejezés, mert inkább veszekedésnek, vagy személyeskedésnek nevezném mind a két oldalról. Merthogy egyébként nem tudsz párbeszédet folytatni velük, mivel már az alap felállás is rossz.

Tehát, igen, én onnan közelítettem meg a kérdést, amit te is mondtál, hogy vannak jobboldali újságírók, akiknek az értékrendje konzervatív, jobboldali nemzetben gondolkodik, amelyet most szerencsés helyzetben a magyar kormány politikája képvisel. És vannak ők, akik egyébként full baloldaliak.

De olyan baloldali propagandisták, hogy néha így irigylem őket, hogy hogy lehetnek ennyire baloldali propagandisták. Például nem is olyan rég, amikor jött Macron, és találkozott a baloldali pártok vezetőivel, Karácsony Gergely volt ott, Dobrev Klára, Márki-Zay, meg még valaki, nem emlékszem, mindegy. Szóval akkor ott egy ilyen előszobában teljesen puritán körülmények között lent a pincében, vagy nem tudom hol, találkoztak. És akkor tényleg nagyon sokat nevetgéltünk, viccelődtünk ezen a Facebookon, mi magunk is. És akkor megérkezett néhány nap bootolás után a Telexnek, Teletextnek, ahogy én hívom, a magyarázata, hogy teljesen természetes a diplomáciában az, hogy nincsen magyar zászló kirakva, nincsen semmi, még egy pogácsa, meg egy víz sem. Azt is meg tudják magyarázni, hogy egy ilyen sufniban találkozik velük a francia elnök. Tényleg az a propaganda, amit nyomnak, az egészen döbbenetes. Zárójel bezárva. Szóval, visszatérve ehhez a vitához, ami nekem abból a szempontból tanulságos volt tényleg, hogy teljesen más világban élünk, teljesen máshogy látjuk a dolgokat, és ők ezt elhiszik. Tehát, ők, amikor azt mondják, hogy független objektívek, ők ebbe nem röhögnek bele. Ők ezt teljes mértékben elhiszik, hogy igen, ők független objektívek, stb. Na most az, hogy valószínűleg baloldali pénzemberek támogatják őket, az lényegtelen, de tényleg elhiszik az egészet, szóval egészen döbbenetes, és éppen emiatt, hogy most mennyi kritika ér, nyilvánvalóan a baloldali emberek, azok gyalázkodnak a Facebook oldalamon, de szerintem egyébként őket is éri kritika. A nagy különbség az, hogy amíg mondjuk, egy jobboldali konzervatív ember azért nem megy el olyan stílusba, mint ők, és itt most kommentekre, privát üzenetekre gondolok, addig mondom, az ő táboruk azért elég durva hangnemet enged meg magának.

Mi volt az a cikk, vagy botrány leleplezés, amire kiemelten büszke vagy a karriered során?

Húha! Ez életút interjú. Olyan botrány? Az az igazság, hogy biztos, hogy aki ismer, annak vannak ilyen jelenetek a fejében, amiket látott. Biztos, hogyha ilyen populáris választ kéne adnom, akkor most azt mondanám, hogy „hú, az nagyon-nagyon jó volt, amikor a Demszky megpróbált lelocsolni a 18-as választásoknál”. Több millió ember látta kábé. Utána mentem az utcán, és már ott idéztek belőle az emberek, és így mondták nekem. Szóval biztos az ilyen nagy jelenet volt. De ilyen volt szerintem, amit ugyancsak sok ember láthatott, amikor Simicska Lajossal elmentem mignont vásárolni. Egy olyan emberrel, aki a nyilvánosságban nem szerepelt még. Tehát, az, hogy egy ilyen tíz perces klipben vagy videóban valaki próbál beszélgetni vele, ilyen felvétel még nem készült róla soha az életében. Tehát, az is ilyen nagy szám volt.

Én amire igazán büszke vagyok... Tehát, ha mondjuk most a kérdést úgy tennéd fel, hogy „majd 15 év múlva mit mutatok meg a kisfiamnak, hogy amúgy apa mit csinált a 20-30-as éveiben”, akkor azok biztos az olyan riportok lesznek, amelyek a migrációval foglalkoznak.

Mert tényleg olyan filmeket készítettünk, most már Afrikától egészen, nem tudom, Dániáig, vagy tényleg a teljes vagy a fél világot bejárva, ami szerintem hiánypótló a magyar médiapiacon belül is. Vagyis amikor valaki veszi a fáradságot, elmegy Párizs külső kerületébe, ahol amikor kiszálltunk a metróból, azonnal odajött hozzánk egy rendőr, hogy most rakjuk el ezt a kamerát és inkább szálljunk vissza a metróba, mert nem akarja a helyszínelésnél a kést kivenni a hátunkból, meg ilyenek. Szóval ezek olyan sztorik voltak, hogy szerintem ez az, amire igazán büszke vagyok. Tehát, tök jó a Demszky locsolása, meg ezek is, de amire igazán büszke vagyok, azok ezek a bevándorlással kapcsolatos filmek.

A jobboldalisághoz hozzátartozik a hazaszeretet. Viszont ma már az említett közösségi média oldalakon ciki hazafiasnak lenni. Például, hogyha kiteszek egy posztot arról, most ez egy szélsőséges példa lesz, hogy nekem fáj Trianon, akkor biztos, hogy sok rossz ízű trollkomment érkezik rá. Szerinted ezen hogyan lehet változtatni?

Szerintem nincs így. Szerintem nem így van, ahogy mondtad. Szerintem Magyarországon ma több olyan ember van, aki nagyon szereti a hazáját és büszke arra, hogy magyar. Az, hogy neked az érzeted a közösségi médiában, hogy kiteszel egy ilyen posztot, hogy most akkor maradjunk ennél, hogy fáj Trianon, de hogyha mondjuk kitennéd ezt a posztot Trianon évfordulójának napján, mondjuk tegyük fel, akkor valószínűleg érkezne rá, nem tudom, hogy hány ismerősöd van, de mondjuk akkor beszélek az én oldalamról, kitennék egy ilyen posztot, érkezne rá, nem tudom, ötezer lájk. Ami eléggé pozitív, és mondjuk érkezne három gyalázkodó kommentelő. Tehát, 5000 pozitív komment áll szemben, három gyalázkodó kommenttel. Én értem, hogy a te érzeted ebből az, hogy „Úristen, de gáz, hogy valaki még ezzel kapcsolatban is így nyilvánul meg”, de ez egy hibás érzet. Tehát, hogy csomószor van ahogy mondtam, én a közösségi világban élem a fél életemet, Tehát, hogy ismerem ezeket az érzeteket, de ők pont erre apellálnak.

Pont arra apellálnak, hogy elvegyék a kedvedet ettől az egésztől, mert írnak öt olyan kommentet, amivel legyaláznak, de közben ott van egy csomó ember, aki viszont egyetért vele, amit mondjuk egy like-kal fejezett ki, de nem fog belemenni, hogy igen, szerintem is borzasztó, satöbbi.

Tehát, itt az arányokat érdemes megfigyelni. Ez egy hangos, kicsi réteg. Legutóbb a foci EB kapcsán nevetgéltünk ezen, hogy Magyarországon van egy réteg, de mondom, most itt egy kicsi rétegről beszélek, aki, ha játszik a magyar válogatott, mondjuk a franciákkal, ez egy valós példa, akkor a francia válogatottnak szurkol magyarként. Tehát van egy ilyen réteg. Ezt mondjuk nem tudom, Horvátországban valaki megpróbálná, szerintem nem lenne hosszú karrierje az életében semmilyen szempontból. Hogyha újságíró csinálna ilyet, hogy cikkeket írna, hát nekem nagyon jó horvát ismerőseim vannak, mondták, hogy nem nagyon szoktak ilyennel próbálkozni, meg eszükbe sem jut ilyen.

Mert egyszerűen a hazaszeretet az hazaszeretet, a politika, az meg egy másik dolog, de itthon sikerül ezt a kettőt összemosni.

De mondom, nyugodj meg, ez egy kicsi réteg. Tehát a normális magyar emberek azok úgy gondolják, most az aktuális példánál maradva, hogy fáj Trianon, ez egy sarkos példa, de a mindennapokban a magyarságukat az emberek jelentős része büszke magyarként éli meg.

Örülök ennek és köszönöm, hogy ebben megerősítettél.

Megnyugtattalak?

Pont azért érezhetem így egyébként, mert lehet, hogy kicsi a réteg, de olyan hangosak, és ahogy fogalmazzák ezeket a kommenteket, az jobban fáj, illetve jobban megmarad, mint száz pozitív.

Pontosan ez a céljuk.

Ebben nagyon jók.

Dehát ez ugyanaz egyébként, hogy még erősítsem benned, hogy mikor iskolás voltál, és hazamentél azzal, hogy kaptál egy ötöst, akkor mit mondtak a szüleid? Semmit. De kaptál egy egyest, akkor például nekem jött anyukám, és azt már nem akarom elmesélni, hogy mi történt. Tehát, hogy az emberek a rosszra reagálnak. Egyszerűen így vagyunk beállítva. Vagyis hogyha nyolcvanszor leírják neked, hogy igen, egyetértek veled, oké, mész tovább. De ha van egy, aki beleköt a te álláspontodba, az meg fog maradni. Egyszerűen az emberi lélek így működik. 

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Leszögezném, ezt az autót biztosan el kell felejtenünk, ha a címben említett keretben gondolkozunk

A rövid válasz a kérdésre: igen. De ez nem ilyen egyszerű, mert ebben az árkategóriában nehéz kifogni azt az autót, amire utána nem kell jó sokat rákölteni szinte azonnal. Chiphiány miatt az új autókból kevesebb van és lassabban is készülnek el, viszont drágábban lehet eladni azokat, hiszen szinte már hiánycikknek minősülnek. Egyébként az az érdekes helyzet állt elő, hogy esetenként ugyanabból a típusból a használt drágább, mint az új, mert a használtat szinte azonnal el is lehet vinni.

Aki olcsón szeretne használt autót venni, a címben látható összegből, annak az első szabály az elővigyázatosság.

Nem árt, ha a kereskedésekben autószerelővel, vagy legalább hozzáértő személlyel nézi meg a kínálatot. Persze nem csak ez a fajta kereskedés opció, az interneten több használt autó hirdető oldal is létezik. Fontos, hogy ebben az árkategóriában inkább kereskedőtől vegyük meg az autót, mert úgy jobban kiszűrhetjük a lopott autókat és a trükközőket. Másik fontos szempont a karosszéria. Minden javítható, de ha komolyan rozsdásodik az autó, annak a javítása vagyonokba kerülhet. A rozsdát pedig egy laikus is észreveszi, ha csak nincs ráfestve, de szintén az árkategória miatt nem nagyon szokták elfedni a rozsdát ilyen értékű autók esetében.

El kell fogadni, hogy ennyi pénzért nem fogunk batár SUV-t venni, és nem is egy Porsche 911-el fogjuk szelni az utakat. Reálisabb egy Citroën Saxo vagy egy Peugeot 106-os hatchback. 

Ezekhez rengeteg bontott és utángyártott alkatrész van és a fogyasztásuk is alacsony.

Ráadásul bármi is romoljon el, szinte mindent lehet olcsón javítani. Ez alól csak a motor, a hátsó híd és a karosszéria hibák alkotnak kivételt. A motor és karosszéria mindenki számára ismerős szó, de a hátsó hidat kevésbé ismerik. Ez az alkatrész a régebbi francia autókban jellemző, a hátsó két kerék között van, és egy-két évtized alatt képes elferdülni. Ekkor ki kell javítani, ami komolyabb költségekkel jár. A cikk írásakor az interneten több műhely is hirdeti magát azzal, hogy kifejezetten hátsóhíd cserét vagy felújítást vállal, de ez sem haladja meg a 100.000 Forintos javítási költséget, szóval még mindig sokkal olcsóbb, mint a német prémiumautók javítása.

A Citroën modelljétől a Peugeot valamivel elterjedtebb, több és olcsóbb hozzá az alkatrész is, ezért mindenképp érdemes lehet elgondolkozni a vásárlásán még most, hiszen idén is nőni fog a kereslet, a kínálat pedig csökken, tehát az áremelkedés garantált. Ezektől a kisautóktól sem kell tartani, könnyen és olcsón felújíthatók, fontos viszont, hogy találjunk egy korrekt, megbízható autószerelőt, aki nem horror árakon dolgozik.

Tehát várni nem igazán szabad annak, aki idén venne autót, mert szinte biztos, hogy fél év múlva többet kell majd költenie, mint most. Kapkodni persze nem szabad, mert sokat lehet veszíteni vele, de érdemes sietni, hogy ne kelljen a busz után futni, ha nem sikerül időben elkészülni otthon.

Idővel, amint a járványhelyzet engedi, valószínűleg vissza fog állni a világgazdaság, így az autóipar is megfelelő számban fog tudni gyártani, szóval a drágulás nem fog örökké tartani, de 2022 biztosan az autók drágulásának éve lesz. Előreláthatólag pár éven belül vége lesz, így ha nem fontos azonnal autót venni, akkor érdemes lehet átgondolni a várakozást is. Városon belül tömegközlekedéssel legalább spórolunk és a környezetet is védjük. A vidéken élők számára ugyanakkor érthető, hogy fontos az autó, mert a távolsági buszok nem járnak olyan gyakran, biztonságot tud adni egy autó. A végszó tehát az, hogy fontos a megfelelő körültekintés, a mérlegelés és az egyéni igények, az autószerelő pedig kötelező, ha nem akarunk utólag egy kisebb vagyont költeni a járműre.

Az olasz autóknak rossz a hírük a használtautó piacon, de a Fiatok közül is ki lehet fogni jót

A TikTok jelenleg napjaink legnépszerűbb applikációja, nemrég még a Google-t is beelőzte a látogatottsági listákon. Meglepő lehet tehát a kijelentés, hogy egy új oldalnak esélye lehet a gigantikus videómegosztó ellen, de bizonyos szemszögből mégis így van. A ‘Hover.gg’ egy, a TikTok mintájára felépített közösségi média platform, amit gamereknek és live streamereknek hoztak létre. 

Az elmúlt két év során ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés az online multiplayer játékok, és azok élő közvetítése iránt. A Twitch-en (streaming platform) például ma már kb. 9 millió aktív streamer van világszerte, míg a pandémia előtt mindösszesen 3 millió bejegyzett streamer volt. Az ok nyilvánvaló, de az adatok még így is meglepőek lehetnek.

A megnőtt keresletre azonnal rárepültek a nagyobb cégek, és egyre több gaming/streaming témájú vállalkozás kezdődik. Specifikus social media és marketing ügynökségek, gaming stúdiók, és új platformok is formálódtak, hogy a megnövekedett érdeklődést meglovagolva, óriássá nőhessék ki magukat.

Az egyik legkomolyabb versenyző a küzdőtérben a ‘Hover.gg ‘, akik rájöttek mi is hiányzik még, az amúgy szinte teljesen telített szektorban. A Hover app kizárólag streamereknek és gamereknek készült, de átvette a TikTok legkedveltebb tulajdonságait. Bár a TikTok-on mindenféle témával találkozhatunk, - így gaming és streaming tartalmakkal is - pont emiatt érvényesülhetnek ezek kevésbé, hiszen annyira széles a repertoár.

A Hover ezt próbálja kiküszöbölni azzal, hogy a platformon csak gaming és streaming tartalmak jönnek szembe. A felhasználók nagy része maga is streamer, és a főoldalt görgetve több ezer, - az érdeklődésünknek megfelelő - tartalomgyártót találunk. Az app jelzi ha az adott kreátor épp online közvetít, így a kisebb követőbázissal rendelkező streamerek is nagyobb figyelmet kaphatnak. A platformok közötti összeköttetés egy hatalmas előnye a Hover-nek, és ez új kapukat nyitott meg az új tartalomgyártóknak is.

Az appra akár konzolról is fel lehet tölteni rövid videókat, így akár komolyabb szerkesztés nélkül is posztolhatunk. A TikTok-kal ellentétben a Hover-en még nincs lehetőség effektek, szöveg, vagy zene hozzáadására, hiszen az oldal még fejlesztés alatt áll, de a hatalmas érdeklődésnek köszönhetően valószínűleg erre is lesz lehetőség a jövőben. A videókat lehet lájkolni, kommentelni, és egyedülálló módon - a gaming közösséghez illően - GG lájkolni. (GG = good game) 

Mivel a Hover csak a gaming és streaming területén mozog, ezért valószínűleg nem fog a TikTok közelébe érni a felhasználók és a letöltések tekintetében, viszont nem is ez a feladata. A kreátorok összekötése, népszerűsítése a fő cél, illetve, hogy tartalmaik a megfelelő közönséghez jussanak el. Gyakran tartanak nyereményjátékokat, különböző versenyeket, és akár tanáccsal is fordulhatunk az alapítókhoz. 

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a Hover egy nagyon friss, és nagyon érdekes koncepció, ami feje tetejére állíthatja a gaming világát. Az appon látszik, hogy. még nem érte el végső formáját, de hatalmas potenciál van benne. Ha a felhasználók ugrásszerű növekedését vesszük kiindulópontnak, akkor úgy tűnik jó úton járnak, és nagyon rövid időn belül, már szinte elkerülhetetlen lesz a gaming világában. 

A hazai sajtó egy része már-már pánikszerű aggodalommal számolt be a magyarországi járványkezelési lazaságról az omikron-hullám tükrében, arról pedig inkább ne is ejtsünk szót, hogy a korábbi hullámok során alternatív járványkezelést választó államok (itt köszön be Svédország) kapcsán milyen típusú hozzáállás jellemezte a mainstream médiát. Nyugaton bezzeg nagy a szigor – támasztja alá az a bizonyos kutatás is az Oxford Egyetem részéről –, de biztosan ezt akarjuk? Lássuk Olaszország példáján keresztül, hogy mi történik számos nyugat-európai államban, és persze azt is, hogy mi a gond ezzel.

Részletezzük tehát az olaszországi szabályozásokat, kezdve a háttérinformációkkal. Az ország európai szinten is kiemelkedő oltási kampányt folytatott, ugyanis már nyár végére beoltásra került az oltható lakosság 70 százaléka, miközben napjainkra a 12 év fölötti lakosság 89 százaléka kapott oltást – az arány pedig még a 12 és 19 év közöttiek esetében is 75 százalék. Összesen több mint 116 millió vakcina került beadásra, az elmúlt hat hónapban pedig a lakosság 90 százaléka vagy kapott oltást, vagy átesett a betegségen. Azt gondolhatnánk tehát, hogy ennek következtében egyfajta nyugalmat kellene az ország tapasztaljon, de a tapasztalat nem ezt mutatja. A napi esetek száma az omikron időszakában ugyanis 200 ezer (!) fölötti, a pozitivitási arány 20 százalék körül mozog – a tesztek száma napi több mint 1 millió –, viszont a covid osztályok kihasználtsága 26 százalékos, ami egyelőre általánosságban nem okoz komolyabb megterhelést a rendszernek. Nemzetközi példák alapján – legyen szó Nagy-Britanniáról (ahol az esetszám már csökken a gyors felfutást követően) vagy Spanyolországról (ahol Pedro Sánchez miniszterelnök a Covid influenzához hasonló kezelését javasolta nemrég) – vizionálhatnánk tehát akár azt is, hogy magas esetszámok mellett, de egy nagymértékben beoltott lakosságnál lehet minimális korlátozások között élni, ám ez a nyugati országok egy részében nem így van. Nézzük például mi történik jelenleg Olaszországban:

• Az elmúlt egy és fél hónap jellemzője, hogy gyakorlatilag minden héten új járványügyi szabályozások kerülnek bevezetésre – értelemszerűen szigorúbbnál szigorúbbak –, a szabályozások pedig néhány hét alatt fordulatokat hoznak.
  
  
• Olaszország több más európai államhoz hasonlóan már hónapokkal ezelőtt bevezette a Green Pass (EU-s Covid Igazolvány: oltás, teszt, felgyógyultság) rendszerét, az eredeti terv szerint elsősorban tömegrendezvények használatára. Idővel a tevékenységek köre azonban nőtt, szeptember 1-től már a gyorsvonatokra is szükséges lett, október 15-én az összes munkavállaló számára kötelezővé vált (aki nem oltott, tesztelnie kell 48 óránként a munkába járás érdekében), később pedig a regionális vonatokra, illetve a tömegközlekedésre is kiterjesztették.
  
  
• Január 10-én újabb szigorítás következett, hisz a Green Pass szinte minden tevékenység kapcsán Super Green Pass lett: oltás nélkül tehát gyakorlatilag csak dolgozni és vásárolni tudnak az emberek, ám mivel a tömegközlekedés használata is oltáshoz kötött – a teszt nem megfelelő –, a tömegközlekedést használni kívánó oltatlan dolgozók is egyfajta kényszerhelyzetbe kerültek. Ugyanez vonatkozik a diákokra, ugyanis 12 év felett kötelező a Super Green Pass a tömegközlekedés használatához, így az a diák, aki nincs beoltva, csak gyalogosan járhat az iskolába.

  Polémiát okozott az a jelenség is, hogy a szigeteken élő oltatlan olaszok konkrétan elzárásra kerültek, hisz ők értelemszerűen gépjárművel nem tudnak a szigetekre eljutni, ám a tömegközlekedési eszközöket nem használhatják (nem, a kompot sem). Az ő érdekükben végül történt egy átalakítás, de az is csak néhány hetes határidőt ad számukra az oltás felvételére.

• Mondhatnánk tehát azt, hogy a szabályozások csak az oltatlanokat érintik, így mindenki válassza az oltást és élhet nyugalomban. Persze ez már önmagában is problematikus, ám a helyzet komplexitását jelzi, hogy valójában az oltottak is ugyanolyan kényszerhelyzetbe kerültek. Az országba belépéshez ugyanis oltottsági státusztól függetlenül teszt szükséges (az oltatlanok még karanténba is kerülnek), a szórakozóhelyeket bezárták, a tömegrendezvényeket és a kulturális eseményeket korlátozták – a következő Serie A fordulóban már csak maximum 5000 szurkoló lehet jelen a meccseken (ahova amúgy is Super Green Pass kellett) – és ami a leglényegesebb, február 1-től életbe lép a két oltás hat hónap után érvénytelenné válása.
  

  Egy olyan helyzet teremtődött tehát, ahol maguk az oltatlanok sem dönthetnek az opt-out mellett, jelezve, hogy valamilyen oknál fogva (pl. még van antitestük) nem szeretnék felvenni a harmadik oltást.

  Vagyis persze mondhatják, de a Super Green Pass hasonló mértékű kiterjesztése mellett egyszerűen az oltatlanokkal egyenértékű helyzetbe kerülnek, és nem csak olyan szórakozásbeli lehetőségeket veszítenek el mint az étterem, a szálloda vagy a futballmeccs, hanem gyakorlatilag a munkába járás is problematikussá válik. A szigor részeként tehát egy olyan keret teremtődött, ahol az állam úgy csökkentheti az igazolványok érvényességének idejét és írhat elő újabb dózisokat, hogy maga az oltás nem kötelező, ám mindenki radikális mértékben kizárásra kerül a társadalomból aki nem tartja a lépést.
  
  
• És ha már munkavállalás: az év kezdetén került bejelentésre az 50 év feletti olaszok oltási kötelezettsége. Az oltást továbbra is megtagadók számára a büntetés egy 100 eurós összeg kifizetésének kötelezettségét jelenti, ami ismerjük el, valószínűleg nem fogja megmozgatni az oltatlanok többségét. Kivéve azon 50 év felettieket, akik dolgozni is járnak, ugyanis az ő esetükben 600 és 1500 euró közötti is lehet a büntetés mértéke – mivel nem rendelkeznek a munkába járáshoz kötelező Super Green Pass bérlettel (igaz ott a felgyógyultság jelenthet ideiglenes megoldást). Azt láthatjuk tehát, hogy az 50 év feletti munkavállalók sokkal nagyobb nehézségekbe ütköznek, mint azok az idősek, akik egyáltalán nincsenek jelen a munka világában – tehát épp a munkaképes lakosság egy részére csap le a szigor, míg a nyilvánvalóan sérülékenyebb sokkal idősebbekre kevésbé. A Super Green Pass minden munkavállaló számára való kiterjesztése is terítéken van – az azt jelentené, hogy az oltás nem kötelező, viszont dolgozni nem lehet nélküle semmilyen formában –, ám jelenleg az olasz egységkormányon belül ez az egyik kérdés, ami végülis egyet nem értéshez vezetett, a döntés tehát nem került meghozatalra.

Jelenleg egy olyan rendszert láthatunk számos országban, ahol a magas esetszámok okozta visszhang alapvetően is rossz hangulatot okoz – nem véletlen az 1 millió fölötti napi teszt Olaszországban, ugyanis a tünetmentes oltottak is sok alkalommal tesztelni járnak a vírustól való félelmük következtében –, miközben a művészet, a kultúra vagy a szórakozás területein túl az alapvető teendők is szinte teljesíthetetlenek oltási igazolvány nélkül, az emlékeztető oltást fel nem vevők ugyanolyan nehéz helyzetbe kerülnek, de még az oltottak is kellemetlenségek sorozatával néznek szembe – tesztelniük kell az Olaszországba való hazatérés előtt, lemondhatnak bizonyos szórakozásokról, illetve hetente követhetik ugyanolyan figyelemmel az akár őket is érintő újabb szigorításokat (illetve azt, hogy az adott régió milyen színbesorolást kap, ugyanis a helyzet romlása esetén még több korlátozás jöhet helyi szinten).

De Olaszország nem az egyetlen hasonló példa, Franciaországban az államfő által büszkén hirdetett oltatlanok „cseszegetése” részeként a védettségi igazolvány szintén oltási igazolvánnyá kerül átalakításra – és a két oltással rendelkezők az oltatlanokkal egyenértékű helyzetbe kerülnek hosszú távon, ahogy már rövid távon is tesztet kell felmutatniuk tevékenységek sorához –, ahogy Németországban is a 2G (oltás, felgyógyultás) és 2G+ (oltás, felgyógyultság + teszt) szükségessége dominálja a mindennapokat.

Az osztrák példát inkább nem is domborítanám ki, ahol a beutazási szabályok megértéséhez lassan már kislexikon kell, a tél során pedig bizonyos időre a társadalom egészét lezárták.

Két év pandémia és globálisan közel 10 milliárd dózis beadása után ott tartunk, hogy éppen a nyugat-európai államok– ahol amúgy az oltottsági arány kiemelkedő – egy része hoz sok tekintetben szigorúbb döntéseket azon időszakokhoz képest, amikor az ellenszerről még csak reménykedni lehetett.

Persze az oltatlanok kizárása mindenhonnan egy választható hozzáállás lehet, ám abba belegondolni, hogy oltás (idővel 3 oltás) nélkül nem lehet metróra ülni – FFP2 maszkkal, fertőtlenítéssel, távolságtartással, lázméréssel és 10 perccel korábban elvégzett teszttel sem – , illetve emberek anyagi megélhetése kerül veszélybe egy továbbra sem kötelező vakcina elutasítása következtében, miközben a hatóságok – és civilek – szinte minden utcasarkon egymás oltottsági státuszát szkennelgetik mások fertőzőképességétől megrémülve, jelzi, hogy a nyugati járványkezelés követése nem megfelelő opció.

Nem fenntartható egy olyan rendszer, ahol az állam az embereket érintő legalapvetőbb kérdésekbe is ilyen mértékben belenyúl – a saját szabályait pillanatok alatt változtatva –,  a gyakorlati következményeken túl ugyanis idővel egy teljesen sérült társadalom születik, amely már maga sem lesz képes a normalitáshoz visszatérni. Itt az idő valóban koherens döntéseket hozni egymással ellentmondó és sokszor megindokolatlan ad-hoc szabályozások helyett, illetve két év elteltével itt az idő megtanulni a járvánnyal együtt élni.

Vannak ugyanis (minimális szigorításokkal párosuló) hatékony lépések, van ellenszer, már csak egy hiányzik: a korábbi szabadságunk.

Kiemelt fotó: Palermo Today

 Ha azt mondom, mindenkinek kezd elege lenni a koronavírusból, nem mondok újat. Elegünk van a vírusból, az aggodalomból, a korlátozásokból, és mindabból, ami ezzel jár. Biztosra veszem, hogy így vannak ezzel az emberek mindenütt a világon, kivéve persze a svédeket, ahol az állam minimális közbeavatkozásával sikerült jó eredményeket produkálni, - megbetegedési és halálozási számokat tekintve - arról már nem is beszélve, hogy szinte egyáltalán nem állt le a gazdaságuk egy pillanatra sem.

Persze sok szempontból tényleg nem mindegy, melyik országban érte az embert a pandémia. Milyen az emberek általános egészségi állapota, az együttműködési és önkorlátozási hajlandóságuk. Szerintem mi magyarok szerencsések vagyunk, mert ésszerű keretek között maradtak a korlátozó intézkedések a maszkhordást és az oltások számonkérését illetően. Nyilván van akinek mindez kevés, van akinek ez is sok, például azért, mert fenntartásai vannak magával az oltással kapcsolatban. Érdemes azért megnézni, hogyan kezelik a világjárványt helyben más kormányok, és rájövünk, milyen szerencsések vagyunk. Lássuk tehát a rendkívül civilizált, progresszív és toleráns Kanadát elrettentő példaként.

Kanadában ahhoz, hogy belföldön felszállhasson az ember egy vonatra, „teljeskörűenˮ oltottnak kell lennie. Ez egyelőre kettő vagy egydózisú vakcinák esetében egy, Kanadában elismert oltóanyag felvételét jelenti, például Ontario államban, kivéve, ha Kanada által nem engedélyezett vakcináról van szó. Ekkor három dózist kell igazolni, amelyből az utolsót az ember legfeljebb 14 nappal az utazás előtt kapta. Ahhoz is oltottnak kell lenni, hogy az ember kiutazhasson Kanadából. Magyarul nem lehet felszállni repülőgépre vagy bármilyen más járműre és elhagyni az országot, ha az ember nincs beoltva.

Érthető módon, rengeteg ember tiltakozik és érvel Kanadában a fenti, valljuk be, ijesztő intézkedések ellen. Nem kell ahhoz vér liberálisnak lenni, hogy a szabadságjogok súlyos megsértéseként tekintsünk az ilyesmire. De lássuk, mit mond a helyzetről Kanada legnagyobb konzervatív napilapjának publicistája! 

André Pratte „A lehetetlen küldetés: sem a Covidot, sem az embereket nem lehet ellenőrzés alatt tartaniˮ című írásában arról elmélkedik, vajon hogyan lehetséges, hogy egy ultraliberális kormányzat görcsösen arra törekszik, hogy teljes körű ellenőrzés alatt tartsa az állampolgárokat a járvány idején.

Pratte megjegyzi, hogy vajon ha most a kanadaiak elfogadják a magánéletükbe történő ilyen szintű beavatkozást, mi fogja megakadályozni abban a kormányokat a jövőben, „hogy mindezt újra megtegyék, más valós, vagy vélt válságok esetén?ˮ 

Ráadásul, - emlékeztet Pratte - olyanok vezetik az országát, akik hol ilyen, hol olyan intézkedéseket hoznak, teljes következetlenségről téve tanúbizonyságot. Legutóbb például Québecben visszavonták a minden egyes Covid-gyanús esetnél kötelező tesztelést előíró rendeletet, és most éppen csak az egészségügyben dolgozóknál kell ezt megtenni. Az esetszámok persze nem változtak korábban, tehát egészségügyi szempontokkal nehezen indokolható a visszatáncolás.

Pratte leszögezi, ő is híve annak, hogy bizonyos esetekben a kormány dolga, hogy beavatkozzon, de azt elfogadhatatlannak tartja, hogy ellehetetlenítsék a nyilvános vitát a járványkezelés módszereit illetően. A szerző szerint a vita a demokratikus társadalmak tartópillére. Pratte kifejti, hogy még csak azt sem állítja, a québeci kormányzat feltétlenül inkompetens, inkább arról van szó, hogy elhiszi, hogy „mindent, a legkisebb részletet is ellenőrzés alatt lehet tartaniˮ bármilyen társadalmi ügynél. Pratte azt is megjegyzi, hogy a kormányzatok az esetszámokkal és a kórházi kezelések mértékével indokolják a korlátozó intézkedéseket, miközben az előzőnél nyilvánvaló, hogy egyszerűen nem lehet mindenkit letesztelni, az utóbbinál pedig a valóság az szerinte, hogy rengetegen kerülnek kórházba úgy, hogy csak az ottani tesztelésnél derül ki, amúgy koronavírussal is fertőzöttek. Szerinte a kanadai kormányzat görcsösen fél attól, hogy nem tud ura lenni a helyzetnek, miközben éppen ez a félelem az, amely megbénítja, és nem hatékony, de minden szempontból óriási erőforrásokat igénylő intézkedéseket hoz.

Pratte azzal zárja, hogy mivel úgy néz ki, a koronavírus még évekig velünk marad, nem engedhetik meg a kanadaiak, hogy életük minden percét kontrollálja a kormány. Pratte szerint eljött az idő, amikor egyszerűen meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal, a kormányzatnak pedig nem a szigorú jogszabályokra, hanem az emberek belátására és józan eszére kell támaszkodnia.

U.I.: A baloldali The Guardian írta meg nemrég, hogy Dr. Clive Dix, Nagy-Britannia volt kormányzati Covid-munkacsoportjának vezetője azon a véleményen van, hogy itt az ideje újragondolni országában a vírus elleni védekezés stratégiáját. Dix véleménye szerint eljött az a pillanat, amikor a Covidot ugyanúgy kell kezelni, mint az influenzát, és a harmadik oltások beadása után le kellene állni a tömeges vakcinációval. A népesség legsérülékenyebb rétegeit, tehát például az időseket meg kell védeni, de érdemes lenne esetükben is új, hatékonyabb vakcinákat kifejleszteni, - véli Dix - aki hozzátette: szerinte a betegséget kell mostantól kezelnünk, nem a vírus terjedését.

Ha Torrentének köze van a kormányhoz, abból mindig baj van

A politikát elvont értelemben egyfajta sorozatnak is lehet tekinteni, hiszen van eredettörténet, megismerhetjük a karakterek személyes motivációit és végtelen sok csavar van a sztoriban. Megjelenik továbbá a jó és a rossz küzdelme, vannak visszatérő szereplők és spin-off epizódok is. A nagy különbség annyi, hogy ez nem csak hatással van ránk, hanem befolyásolja az életünket is. Ebben a sorozatban debütált már sok évvel ezelőtt a jelenlegi főszereplő is, aki a Csillagok Háborújából ismert sötét oldal Sith lovagjaihoz hasonló módon mindig választ magának egy „tanítványt”. A hosszú sorozatban eddig két tanítványt talált, mindkét karakter keresztneve a Péter.

Sokak gondolják úgy, hogy a főszereplő csak létrának használta az első tanítványt, ami ne m volt valami szép dolog. Magától ugyan is nehezen tudott volna Miniszterelnök lenni, így keresett valakit, aki az emberek számára eladhatóbb, mint ő maga. A második Péter többek között abban is különbözik elődjétől, hogy nincs valós ereje az ellenzéki pártokkal szemben, így hatalmi pozícióba kerülése esetén könnyen elmozdítható lenne. Persze mint minden sorozat, itt is tapasztalhatunk jellemfejlődést és jellemromlást, ami ebben az esetben abban nyilvánul meg, Pétert nem kellene elmozdítania a mesterének, mert az ellenzéki miniszterelnök jelölt függ tőle, így lényegében "pórázon tudja tartani" őt.

De nem csak a hatalmi taktikán finomított, hanem önmagán is. Miniszterelnöksége alatt nem egyszer reagált hevesen egy-egy helyzetre. Azóta már sokat dolgozott azon, hogy az ellenzék szavazó úgy tekintsen rá, mint a haverjára. Főzött, mémeket készített, bemutatja, hogy a fia mennyit játszik a Minecraft-al. Persze ezekben is fellelhető az agresszív politikai kampány, de sokkal óvatosabban, bújtatva tálalja.

Királyvár, ahol első ránézésre minden szép, de valójában szörnyűségek helyszíne

A feleségét ugyan elindította ellenzéki miniszterelnök jelöltnek, de végül a nemzetközi politikára hagyta, és az európai "királyvárba" küldte őt, hogy ott képviselje hatalmukat. A nagy szereposztásba viszont csúszott hiba, az előbb említett második tanítvány egyre többször tett felvállalhatatlan kijelentéseket, a megtanult szöveg helyett improvizált. Ezért mellé állította az RTL Klub egy volt munkatársát, Pétefi Juditot, aki örömmel vállalkozott a feladatra, hogy moderálja a politikus megnyilvánulásait.

A feleségével szemben Jakab Pétert itthon tartotta meg, egyfajta bunkósbotnak. Ha balhét kell csinálni, rontani kell egy közösség, egy hely színvonalát, akkor odaküldi, és a Jobbik elnöke Torrentét megszégyenítő alpárisággal képes lerombolni a környezete imidzsét. A sajátját nem tudja, mert már megtette az utóbbi években a Parlament épületében. Jakab számára ez jelenti az egyetlen túlélést, hogy sokkal jobban tudja játszani a bunkót, mint mások. Akadt kihívója, Tordai Bence, de ő nem tudta olyan átéléssel, erőbedobással átadni magát a szerepnek, mint Jakab Péter, így ő a háttérbe szorult. A pártokkal nem igazán kell már foglalkoznia, mert a népszerűségi statisztikák mutathatnak sok eredményt, de igazán kemény maggal a DK rendelkezik. Csak az MSZP tudott volna nehézséget okozni a DK-nak, de ebben az ügyben is megoldást talált a két fél:

A főszereplő nem hív át több embert a pártjába, cserébe az MSZP nem támadja élesen a DK-t.

Hiába azonban a profi rendezés, a valódi kampány témára már nem maradt idő, így a Fudan-ellenes népszavazásra támaszkodnak, ami egyelőre nem vitte előre őket a választási győzelemhez. Egy tapasztalt politikus mindig pozícionálja magát, a baloldal legerősebb karaktere is ezt teszi. Felfogja, hogy nyerni nem tudnak 2022-ben, de ő maga a saját birodalmán belül megszilárdította a hatalmát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy majd a jövőben nagyobb veszélyt jelentsenek a nemzeti pártok alkotta kormányra nézve. Nem maradt számára más feladat, csak egy laza, a maga módján egyedi örömtánc:

Joe Allen, a The Federalist vendégszerzője borúlátó, de egyben elgondolkodtató írást tett közzé a konzervatív amerikai portálon arról, milyen mélyreható következményei lehetnek az egyre erőteljesebben megmutatkozó, ún. „biodigitális konvergenciának.ˮ Így nevezik a tudósok azt a folyamatot, melyben digitális technológiákat élő szervezetekbe ültetnek be, egyre komplexebb interakciókat hozva létre élőlények illetve azok szervei, valamint digitális eszközök között.

Allen gondolatmenetének elején egy, a South China Morning Post által a múlt héten közzétett videóinterjút idéz, amelyben a svéd Epicenter nevű sikeres startup cég karba ültethető mikrocsipjét mutatja be, illetve a csip legújabb felhasználási módozatát, a digitális vakcina-útlevelet.

Hannes Sjöblad, a vállalat Chief Disruption Officere (ez egy olyan poszt, amelynek betöltője radikálisan új technológiai megoldások bevezetéséért felelős, amúgy a disruption angol szó eredeti jelentése felforgatás) már két évvel korábban is beszélt arról egy interjúban, hogy az ő és az Epicenter célja „az emberek és a technológia fúziója,ˮ és hozzátette, szerinte ez  „óriási lesz.”

A speciális, RFID technológián alapuló mikrocsipet, mely tartalmazza a felhasználók oltási adatait, a felhasználók karjába ültetik be, és így nem kell maguknál hordaniuk semmilyen igazolványt, hiszen az mindig náluk, vagy inkább bennük, van.

Egyelőre persze az ilyen csúcstechnológiai megoldások viszonylag kevés embert érintenek. Allen cikkében idézi az Ars Technica nevű szakfolyóiratot, melynek 2018-as adatai szerint világszerte 50.000 és 100.000 közé tehető azok száma, akiknek valamilyen RFID-alapú csipet ültettek be, elsősorban a karjukba. A Nature magazin pedig azt írta 2019-ben, hogy a világon 16.000 embernek van ún. mélyagyi stimulációs eszköz az agyában, főként olyan betegségek kezelése érdekében, mint az epilepszia vagy a Parkinson-kór. Talán sokan nem tudják, de Magyarország élenjár az agyi pacemakereknek is nevezett implantátumok alkalmazása terén.

A világon ötödikként, Közép-Kelet-Európában pedig elsőként Szegeden ültettek be egy navigációs alapú, mélyagyi stimulációs implantátumot egy Parkinson-kóros beteg agyába.

A csúcstechnológiát képviselő implantátum nemcsak stimulálni képes az agy megfelelő részeit, hanem az aktivitásokat regisztrálni is.

Allen ezek után az Elon Musk-féle Neuralink projektet hozza fel, az ő meglátásában elrettentő, példának. A Tesla atyja 2016-ban alapított cége úgynevezett agy-computer interfészeket fejleszt. Az emberi agyba beültetendő csipek, melyek Musk tervei szerint már 2022-ben elérhetők lesznek, az ígéretek szerint többek között ellenőrzik, illetve felerősítik-felturbózzák majd az agyműködést, s ezáltal bizonyos súlyos neurológiai betegségek karbantarthatóvá válnak.

Csakhogy, állapítja meg Allen,

az Elon Musk által fejlesztett technológia egy újabb lépés a felé, amikor már nem gyógyítani, hanem „feljavítani ˮ akarjuk az emberi lényeket.

Az ebbe az irányba haladó technológia szószólóit nevezi Allen „transzhumanistáknak," azaz a szimpla emberi létezést a technológiával meghaladni akaróknak, s közéjük sorolja Muskot is. Tegyük hozzá, Musk maga is többször figyelmeztetett a mesterséges intelligenciával való visszaélés veszélyeire, ám meggyőződése szerint az ember-technológia ötvözésének folyamata megállíthatatlan.

Allen emlékeztet, hogy az USA csúcskutatásokat koordináló szövetségi ügynöksége, a DARPA, több mint hat évtizede dolgozik ún. Human 2.0 projekteken, melyek végső, deklarált célja ember-gép hibridek létrehozása. Egy 2019-es kanadai kormányzati megrendelésre készült elemzés pedig azt írja le, hogy

egy digitális forradalom, egy újfajta civilizáció megszületése előtt állunk, melynek megvalósulásához elengedhetetlen az emberek minél teljesebb körű nyomon követése.

Ez a tanulmány megvalósulhat hordható bioszenzorokkal, belső szervekbe épített szenzorokkal, vagy akár „lenyelhető digitális tablettákkal. ˮ Tavaly tavasszal pedig a brit védelmi minisztérium jelentetett meg egy tanulmányt Az emberi létezés kitágítása: egy új paradigma hajnala címmel. (Az eredeti itt olvasható: Human Augmentation: The Dawn of a New Paradigm.) A tanulmány, röviden összefoglalva, azt állítja, a jövő a kiborgoké.

Allen megjegyzi, hogy az általa idézett tanulmányok mindegyike csak igen felületesen, kötelességszerűen említi csak az ember és gép összeolvasztásával kapcsolatos etikai kérdéseket, az ilyen irányba mutató folyamatokat elkerülhetetlennek leírva.

Joggal vagy sem, Allennek az egész, emberbe ültetett, az emberi lényeket megjelölő és kontrolláló technológiai eszközök témáról a Jelenések könyve jut eszébe, annak is a 13. fejezete a második vadállatról, amelyről János a 16-18. versekben ezt mondja: „Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki se adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.ˮ

A hátborzongató párhuzammal nyilván arra utal Allen, hogy a végsőkig fejlesztett modern technológiákkal mintegy megjelölik az embereket, mint ahogy a Sátán/Antikrisztus megjelöli őket a Biblia szerint, azért, hogy a hatalma alá vonja őket.

Persze lehet ezt a párhuzamot komolyan venni, vagy kinevetni, kinek-kinek saját vérmérséklete és neveltetése szerint. Tény, hogy a technológiai fejlődés olyan áldásai nélkül, mint a pacemakerek, sokan idejekorán vesztenék életüket. Az viszont kétségtelen, hogy nagyon komoly etikai és morális kérdések fognak előbb-utóbb felmerülni a az emberi szervezet gépesítésével kapcsolatban, és legitim aggodalom az, amelyik felveti, hogy vajon egy ilyen megállíthatatlannak tűnő folyamatnak csakugyan nagyobb-e a hozadéka a veszélyeinél.

Amikor összecsapnak a fejünk felett a politikai viharai, amikor megrettenve olvassuk a vírus fertőzöttjeinek riasztó számait, vagy amikor kétségbeesetten próbálunk helytállni bizonyos helyzetekben, vannak olyan kortalan művészek, akik a maguk semleges bájával olyan helyre repítenek minket, ahol meg tudunk pihenni, és biztonságban van az elménk pár percre a teljes képszakadástól.

Számomra ilyen Weöres Sándor, akinek versei gyerekkorom óta a mindennapjaim részét képezik. Minden életszakaszomban mást jelentett az "Őszi éjjel izzik a galagonya", és máig automatikusan ritmusos tapsra fordul a (már nem is olyan pici) kezem, ha meghallom valamelyik Bóbita verset.

Most a költő óriásról kiderült, nem csak a kortársait nyűgözte le. Az ötven év után titkosított státuszukat elvesztett Nobel-díj dokumentumok tanúsága szerint 1971-ben Weöres is a díj jelöltjei között szerepelt. De kik is voltak a kihívói? Mi lehet az a mezőny, ahol a ritmus királya nem emelkedik ki magasan? A teljesség igénye nélkül nézzük a jelölteke.

A kihívók sora a hetvenes évek elején meglehetősen hosszú és erős mezőnynek bizonyult: A korábbi, 1967-es Nobel díjas Eugenio Montale is versenytárs volt, akinek itthon legismertebb és legszeretettebb műve az "A magnólia árnya" c. vers Lator László fordításában. A '71-es nyerteshez, Pablo Nerudához hasonlóan ő is az olasz antifasiszta mozgalmak támogatója volt, s Weöres Sándorhoz hasonlóan kockázatos játékot űzött verseivel a hazáját elnyomásban tartó hatalom ellen. Míg Weöres a játékvers burkán keresztül álcázta - nagyon is felnőtt - verseit, addig Montale ködös természeti vagy filozofikus képekkel kendőzte kritikáit. A Nyugathoz hasonlóan, ahol a mi költőnk dolgozott, Montale-nek is megvolt a saját publikációs felülete, ami nem más, mint a ma már egész másról híres Corriere della sera. A következő linken Papp János előadásában hallható az "A magnólia árnya".

A másik nagy olasz rivális, aki végül meg is nyerte a díjat, a szerelmi líra fejedelme, Pablo Neruda volt. A chilei költőfejedelem akkor, a hetvenes évek elején már túl volt 9 versesköteten, 4 antológián és számtalan drámán. Itthon már a kortársai is vitték-vették a verseit, mint a cukrot, különösen a szonettjeit. Neruda egyébként járt is Magyarországon, és mindig tisztelettel nyilatkozott hazánkról. Életének egyik leghíresebb és legszebb feldolgozása a Redford-Troisi-Pavignano trió rendezésében megszületett "Neruda Postása" c. film. Az alkotás nem csak a hazai modern nyelvoktatás részét képezi az utóbbi években, de nemzetközi szinten 60 milliárdos bevételt is hozott, BAFTA és Oscar díjra is jelölték. 

Az alábbi videón a film zárójelenete látható, ahol Neruda metaforáival, de a névtelen forradalmárok emlékére egy fiktív lázadó karakter szájából hallhatjuk a költőhöz írt verset. A szavalót számtalan rangos díjra jelölték filmbeli alakításáért.

A magyarok sora a '71-es jelöltek között nem merült ki Weöres Sándor nevében, a magyar származású Koestler-t is jelölte Matoré, a Sorbonne professzora. A díjat kifejezetten a "Sötétség délben" c. regényéért kapta, amit a '30-as évek szovjet perei margójára írt az író. A hihetetlenül pontos lélekrajz egy groteszk és félelmetes regényt eredményezett, amit magyarként elég megterhelő olvasni, még úgy is, hogy a mai huszonévesek (akiknek körében meglepően népszerű a kötet) sohasem voltak koncepciós perek vádlottjai.

A felvételen Koestler és Ignotus Pál magyarul beszélget:

Bár más nyelvet beszéltek és más helyre teremtette őket a Valaki, akiben hittek, A '71-es Nobel díjas jelöltek valami furcsa borzongató módon ugyanarról beszéltek, ugyanazt írták körül, mégis teljesen máshogy. Értékük vitán felül áll, túlélte a korok, ideológiák, trendek és divatok áramlatait, és kortalan támaszként maradtak meg nekünk, akik a vélemények és ködös értékek közt megrekedni látszó generációként újra és újra átértelmezzük, hogy miért táncol Bóbita olyan kitartóan.

A Magyar Televízió Nonprofit Zrt. felvételén mondja el Horváth Lili Weöres Sándor "Ha nézem a világot" c. versét.