Reaktor

2025 május 12-én megérkezett az Egyesült Államokba az első olyan menekültcsoport, amelyet a dél-afrikai fehér közösség tagjai alkottak (többségük búrok vagy afrikaanerek). Az amerikai kormány, Donald Trump elnök döntése nyomán, hivatalosan is menekültstátuszt biztosított számukra. Trump állítása szerint Dél-Afrikában faji alapon üldözik a fehér lakosságot, elsősorban a farmereket. Trump egyenesen „népirtásként” jellemezte a kialakult helyzetet.

Trump második ciklusának elején kulcsfontosságú szerepet betöltő dél-afrikai származású Elon Musk kijelentései is ezt erősítették, aki szerint a dél-afrikai kormány célja a fehér lakosság „rendszerszintű eltüntetése”. A Dél-afrikai Köztársaság kormányzati tisztviselői azonban határozottan visszautasították ezeket az állításokat, és a világ sem kapta fel a fejét egy állítólagos népirtás hírére.

De mi is történik valójában Dél-Afrikában? Van alapja a népirtás-vádaknak?

Fontos kontextus: gyarmatosítás, apartheid, reformok

Dél-Afrika történelme a faji megosztottságra épül, ezt tükrözi a népesség összetétele is, mely 81% fekete és 7% fehér lakosságban oszlik el. A 15. században holland gyarmatosítók vetették meg a lábukat az országban, ők azok a búrok, vagy afrikaanerek akik a mai napig a fehér lakosság nagyrészét adják.  A 19. században brit fennhatóság alá került a térség, majd Dél-Afrika 1931-ben nyerte el függetlenségét. Az 1948-as választásokon hatalomra került az Afrikaaner Nemzeti Párt, amely bevezette az apartheid rendszert: a lakosságot négy faji kategóriába sorolták (fehér, fekete, színes, indiai), és ezek alapján szabályozták a lakhatást, oktatást, házasságot – gyakorlatilag minden aspektusát az életnek.

A fehérek teljes politikai és gazdasági dominanciát élveztek. A feketék állampolgárságát megvonták, és gettószerű területekre, úgynevezett „bantusztánokba” kényszerítették őket. Az apartheid elleni mozgalmak, mint az African National Congress (ANC), már az 1950-es évektől szerveződtek, de csak a nemzetközi szankciókkal súlyosbított 1980-as évektől gyorsult fel a rendszer bukása. Végül 1994-ben tartották meg az első demokratikus választást, amelyet az ANC nyert meg.

Az apartheid rendszerváltás után sem tűnt el a faji egyenlőtlenség. Bár politikai hatalmát elvesztette az afrikaans lakosság, gazdasági előnye megmaradt. A földek többsége továbbra is fehér kézben maradt. Oyan kulcsfontosságú szektorok, mint a mezőgazdaság, pénzügy és ingatlan szektor a 7%-nyi fehér kisebbséghez köthetők.

Egy csak fehéreknek fenntartott pad az apartheid-rendszer idejéből. Kép forrása: AAL

Ez a társadalmi-gazdasági szakadék komoly feszültséget generált. A kormány ennek feloldására földreformot hirdetett, amelynek célja az volt, hogy a földek legalább harmada visszakerüljön fekete tulajdonba. A kivitelezés azonban lassan haladt a bürokrácia, a politikai óvatosság és a lobbiérdekek miatt. Kevesebb mint 10%-nyi föld került vissza feketékhez. Az új tulajdonosok sok esetben nem is rendelkeztek megfelelő szaktudással vagy tőkével, így a termelés akadozott, amely további feszültségeket szült és a reformot alapjaiban kérdőjelezte meg.

2025-ben januárjában a dél-afrikai parlament az erős afrikaaner és ellenzéki tiltakozás ellenére elfogadott egy törvényt, amely lehetővé tette földterületek kisajátítását közérdekből, például infrastruktúra-fejlesztés, természetvédelem vagy földreform céljából. Bár a jogszabály kompenzációt is előírt, bizonyos esetekben a kormány kártérítés nélkül is kisajátíthat földet.

Donald Trump és Elon Musk szerint ez a törvény „a fehér lakosság eltüntetésének rendszerszintű kísérlete”. Musk, aki fehér dél-afrikaiként az apartheid alatt nőtt fel, saját tapasztalataira hivatkozva fogalmazott meg kritikát. Trump egyetértett Musk véleményével, sőt fokozta is ezt: szerinte „brutális tömeggyilkosság” zajlik a farmerek ellen, és „népirtás” fenyegeti az afrikaaner népességet.

2025 február 7-én Trump aláírt egy elnöki rendeletet, amely menekültstátuszt biztosított az afrikaaner közösség tagjainak. Az indoklás szerint „indokolatlan faji diszkrimináció” éri őket. Az első csoport májusban érkezett meg az Egyesült Államokba, mindezzel diplomáciai vihart keltve.

A dél-afrikai kormány természetesen felháborodottan reagált. Az USA-ba delegált nagykövet élesen bírálta Trumpot, aki szerinte „fehér felsőbbrendűséget hirdet”. Válaszul az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio kiutasította őt az országból. A dél-afrikai elnök személyesen utazott Washingtonba, hogy helyreállítsa a kapcsolatokat, de Trump továbbra is „népirtással” vádolta meg, hamis képeket felmutatva – például egy tömegsírt ábrázoló fotót, amelyről később kiderült, hogy manipulált volt.

Valóban népirtás?

A Genfi Egyezmény szerint a népirtás „a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti a) a csoport tagjainak megölése; b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása; e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.” Trump szerint ezek megtörténtek Dél-Afrikába a fehér farmerek ellen.

A statisztika azonban mást mutat: 2024 utolsó negyedévében 7000 gyilkosság történt az országban, ezek túlnyomó többsége városi bűnözési gócpontokban történt. A farmokon mindössze 12 emberölés történt – ezek közül 11 áldozat fekete mezőgazdasági munkás volt, csupán egy esetben öltek meg fehér farmert.

Nincs bizonyíték arra, hogy célzott erőszak folyik a fehér farmerek ellen. Az, hogy a földreform a fehér földtulajdonosokat érinti leginkább, nem meglepő, hiszen az apartheid idején épp ők szerezték meg a földek feletti ellenőrzést a rasszista törvénymódosításoknak köszönhetően. Ez hátrányos megkülönböztetés, de nem népirtás.

Sem nemzetközi jogvédő szervezetek sem más országok sem jeleztek semmiféle faji alapon szervezett erőszakot Dél-Afrikában. Egy Deutsche Welle interjúban még fehér farmerek is tagadták a népirtás vádját.

Ahogy látjuk Dél-Afrika továbbra is küzd az apartheid örökségével és az egyenlőtlenségekkel, ennek köszönhető a jelenlegi helyzet is. A feszültség a két népcsoport között óriási, ennek feloldása pedig nem kis feladat és úgy tűnik a kormány sem tudja kezelni. Azonban egyértelműen kijelenthető a jelenlegi bizonyítékok alapján szó sincs népirtásról.  

Én olvastam ezt a tanulmányt, ami igazából ennek a kutatómunkának az összefoglalása, és ezt úgy kezditek, hogy a kiindulópont az volt, hogy ti kaptatok két áldozati lista névsort. Aztán ebből találtátok ki, hogy pontosan mit is fogtok csinálni. Mesélj erről egy kicsit, hogyan is kezdődött ez az egész?

Hát igazából ez egy nagyon nagy ívű koncepciónak a része volt, amelyet Vári Katalin, az Összefogás Testvérvárosok Egyesületének a vezetője talált ki. Ő hívott meg minket erre a projektre, hogy a holokauszt 80. évfordulójára egy ilyen emlékprojekttel tisztelegjünk. Az apropó az volt, hogy az I. kerületnek Regensburggal van szorosabb testvérvárosi kapcsolata, és Regensburg maga is érintett ebben a témában. Regensburg környékén több láger, munkatábor volt, és ilyen módon nagyon sok magyar áldozattal is számolni kell.

Az ötletet ezeknek az áldozatoknak a listái adták, amelyek már korábban összeálltak különböző kutatásokból. Így több lista is rendelkezésre állt, például a Regensburgtól pár tíz kilométerre lévő flossenbürgi táborból is.
Ezek a listák azonban mindegyike hiányos. A bennük szereplő adatok vagy pontatlanok, vagy képlékenyek. Sok szempontból középiskolásokkal feldolgozni ezeket nagyon nehéz. Típustörténetet létrehozni, vagy bármilyen következtetést levonni szinte lehetetlen, hiszen legfeljebb demográfiai adatokat látunk bennük, jó esetben. Ezért kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mit lehetne mégis kihozni ezekből, ami középiskolások számára is izgalmas, amit fel tudnak dolgozni, elő tudnak adni. Így jutottunk el oda, hogy egyetlen biztos pont van ezekben a listákban: a sorszám. Esetünkben ez a 47808-as szám.

Ez volt az, ami biztosan köthető volt egy emberhez. Elkezdünk azon gondolkodni, hogyan lehetne ebből a meglehetősen szikár, szívtelen adatból valami emlékezésre méltó, az emlékezést segítő dolgot létrehozni. Így kezdtük el keresni, ki az a személy, akiről legalább valamit el tudunk kezdeni személyes szinten kikutatni. Ki az, akiről van esélyünk kideríteni valamit? Így jutottunk el ehhez a számhoz, és a mögötte rejlő névhez: Dr. Szemere Tamás. Ez azért is volt különösen érdekes, mert a név többször már nem szerepelt a listában – ez már önmagában segítette a kutatást.
Volt egy előneve is: a „doktor”. Ez sejtette, hogy merre kell keresnünk a korábbi életpályáját. Láttuk, hogy területileg is közel van az első kerülethez – budapesti. Ez alapján kezdtünk el kutatni. Tulajdonképpen így állt össze a kép számunkra. Kicsit úgy, mintha a kabáthoz varrtuk volna a gombot. Volt egy listánk, amelyben semmi igazán biztos nem volt. De ha találtunk valami olyat, amit akár csak egy kicsit is ki lehetett bontani, akkor azt elkezdtük kibontani. Így kezdtük el Dr. Szemere Tamás történetét kutatni.

És milyen forrásokat tudtatok egyébként használni ennek során?

Hát nagyon sok mindent. Például az első, amit felütöttünk, egy telefonkönyv volt. Abból indultunk ki, hogy ha Dr. Szemere Tamás, akkor ő vagy orvos, vagy ügyvéd – ez volt a valószínű feltételezés. Láttuk, hogy budapesti, tehát a budapesti telefonkönyvben kezdtük keresni a Szemeréket. Nem is őt találtuk meg először, hanem Szemere Sámuelt, az apját. Ez még egy bizonytalan pont volt, de elindultunk ezen a szálon: a Frankel Leó utcában lakott. Megnéztük, hogy ezen belül találunk-e valamilyen más, ráutaló elemet. Elkezdjük a digitális archívumokban az újságokat átnézni, illetve a különböző iskolai anyakönyveket.
Így kiderült, hogy Szemere Sámuelnek volt egy Szemere Tamás nevű fia, aki a helyi gimnáziumokban és általános iskolákban tanulóként is megtalálható volt. Voltak metszéspontok is: például volt olyan időszak, amikor ugyanabban az iskolában tanított Szemere Sámuel, ahol Tamás tanult. Innentől kezdve már egy kicsit egyszerűbb volt. Láttuk, hogy Szemere Sámuel nevű embernek Tamás nevű fia volt, akiről tudtuk, hogy hol lakott. Elkezdett kibontakozni a kép.

Azonosítottuk a korosztályt is. Mivel doktor lett, biztosan egyetemre járt. Ebből következik, hogy jogi vagy orvosi egyetem jöhet szóba. Így rákerestünk az egyetemi regiszterekben, és kiderült, hogy orvosi egyetemre járt. Innentől kezdve már összeállt a kép. Rá tudtunk húzni konkrét találatokat is: például gyermekorvosi magánrendelésre utaló hirdetések, vagy egyéb, gyermekorvosi praxisra vonatkozó adatok Szemere Tamás nevével kapcsolatban.

Mielőtt rátérnénk Szemere Tamás életére, még egy utolsó kérdés magához a kutatási projekthez: hogyan nézett ki ez a gyakorlatban? Tehát mondod, hogy ezt középiskolásokkal dolgoztátok fel. Mi volt a munkamegosztás?

Nagyon fontos dolog volt a munkamegosztás, hiszen egyértelmű volt, hogy valamerre haladnunk kellett. Nem tudtunk mindig ezzel foglalkozni, így nagyon szigorúan be kellett osztani, hogy ki milyen részfeladatokat hajt végre. Először csináltunk egy szabályos kutatási tervet. Táblára írtuk, lefotóztuk, mindenkinek elküldtük. Ezután felosztottuk, kinek mi lesz a feladata. Nagyon sokféleképpen kezdtük el megközelíteni a kihívást.

Ennek kapcsán tartottunk előadást az első kerületben, megemlékezésként. Ehhez készítettünk egy Canva-videót, egy komplex előadással. A gyerekek hárman előadták. Készült egy rövid verzió is, amit Regensburgban mutattak be a gyerekek a testvérgimnáziumokban. Készült egy tanulmány, és ehhez kellett sokféle megközelítés. Például ennek kapcsán melléktermékként született egy Wikipédia-oldal is. Szemere Tamásnak van – igaz, hogy egyelőre csak próbaoldal –, de működik. Ezt is a gyerekek hozták létre. A feladatok beosztása állandó előregondolkodást igényelt. A fakultációk során nem mást csináltunk, mint megbeszéltük az eredményeket, és kiadtuk a következő feladatokat.

Én a tanulmányban azt néztem, hogy igazából ti az életét nagyjából három részre osztottátok: a gyermekéveire, fiatalkorára, illetve a praktizáló orvosi életére, valamint végül a halála idejére és az azt megelőző folyamatokra. Szóval az első kérdésem az lenne ezzel kapcsolatban, hogy milyen közegből jön Szemere Tamás? Ugye itt már említetted az édesapját – milyen családi körből került ő ki?

Hát ő egy nagyon izgalmas családi háttérből származik. Éppen ezért válik az ő élete sok szempontból beszélővé és példaértékűvé. Egy klasszikus, dualista polgári karrierrel indul, hiszen az édesapja egy nagyon-nagyon neves, sok alapfilozófiai művet fordító személy volt. Ő a magyar filozófiai irodalom megkerülhetetlen figurája, aki abszolút self-made man – egy felemelkedő szatócs gyermeke. A dualizmus polgári világának tipikus képviselője. Nagyon érdekes a mama is, Szemere Tamás édesanyja. Egy igazi emancipált nő: nem veszi fel a férje nevét, doktorátust tesz irodalomból, önálló tanári karrierben jeleskedik. Egy igazi, mondhatni, korát messze meghazudtoló személyiség. Ebben a kifejezetten polgári közegben nevelkedik fel Tamás. Ez adja a történet megdöbbentő ívét: filozófiai tanulmányok, magas szintű zongoratudás. Olvastuk, hogy 14 évesen Mozartot értően interpretált a zongorajátékával, sok helyen zongorázott. Ebből a kulturált, értelmiségi közegből vezet az út a flossenbürgi koncentrációs táborba – és a halálba. A pusztulás poklába. Így válik ez a történet annyira tanulságossá: a diák meg tudja nézni ezt az ívet, miközben kutatja, és aki elolvassa, rádöbben a tragikumra. A dualizmus polgári világának értékei, amelyek olyan sokat hoztak a magyar kultúrába, végül mégis milyen tragikus végkifejletbe torkollanak.

Említetted, hogy ő viszonylag szorongó, maximalista ember volt, és a tanulmányban is van egy eset, amikor elsőéves orvostanhallgatóként az egyik vizsgája nem sikerül. Ekkor öngyilkosságot kísérel meg. Miért tartottátok fontosnak ezt a részletet beletenni?

Egyrészt ez önmagában egy izgalmas, már-már bulvárszagú történet. Feldobja az előadást, segíti a gyerekek történetmesélési képességét. Másrészt személyiségszempontból is érdekes. Mekkora kudarcként élte meg azt, hogy meg lehet bukni egy vizsgán. Ugyanakkor ebből a kudarcból feláll. Talpra áll. Egy nagyon emberi történetet látunk, egy szerethető emberi gesztust. Ha úgy tetszik, az eminens tanuló lefejeli a kapufélfát – de nem a világot hibáztatja, nem hagyja abba. Új főnixmadárként újrafogalmazza magát. Ez egy tökéletes kis példa a nagy példázaton belül.

A tanulmányban egy viszonylag hosszabb részt szenteltek annak, amikor az akkori Magyarország polgári középosztályát osztjátok ketté, és ezeknek az elhatárolását magyarázzátok. Erről egy kicsit tudnál mesélni?

Tulajdonképpen a polgári középosztály pont arról szólt, hogy nagyon nem volt homogén. A megosztottságából fakadt a konfliktus. Ezt sokan nem veszik észre, semelyik oldalról sem. Például Szemere Tamás édesapja, Samu kifejezetten úgy értelmezte a helyzetét és szerepét, hogy felekezeti különbség ide vagy oda, ő alapvetően a magyar középosztályhoz tartozik. Ilyen formában számára valószínűleg felfoghatatlan – nem is annyira elfogadhatatlan, inkább értelmezhetetlen – volt az a közeg, amely a két háború között egyre élesedett, egyre inkább diszkriminálta és megkülönböztette őt. Holott ugyanolyan hazafias érzelmekkel volt magyar, mint bárki más. Ezt nagyon sok márciusi megemlékezésen elmondott beszéd, illetve más dokumentum is alátámasztja. Egy lelkes honfiú története ez – Sámuelé, Tamásé, az egész családé. És ilyen módon számukra ez a különbségtétel teljesen értelmezhetetlen lehetett. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miért nem menekültek. Egyszerűen nem értették, hogy miért kellene menekülniük, miért kerülnek megkülönböztetett helyzetbe.

Azt említitek a tanulmányban, hogy az akkori orvosi egyetem, a Pázmány, kifejezetten antiszemita közeg volt, még a többi egyetemhez képest is. Erről találtatok valamilyen forrást?

Igen, a Csaba Testvériség például. Ez egy érdekes eset: a Turul Szövetségen belül létrejön egy kimondottan antiszemita felhanggal működő csoport. Ez megdöbbentő történet. Elvileg a magyar polgári középosztály krémjének gondolkodásáról lenne szó – és mégis ez történik. Ez azért is megdöbbentő, mert mennyire nem képes ez a társadalmi réteg a valódi kérdésekre koncentrálni. Egyetlen témára szűkítik le a diskurzust: hány százalék zsidó az egyetemen, és ezt ráadásul faji alapon kezelik.Miközben szakmai közegről van szó. Az lenne a lényeg, hogy ki mennyire jó orvos, ki csinálja jobban.Ez nagyon furcsa, és a gyerekek számára is megdöbbentő volt, hogy mennyire a felszínen tartották ezt a témát. Ennek nem volt valódi értelme – sem társadalmi, sem oktatási szempontból. De ott volt, és ezt érdemes volt a diákoknak is megmutatni.

Most, hogy már beszéltünk Szemere Tamás gyermekkoráról és fiatal éveiről, a következő kérdésem arra vonatkozna: azt tudjuk már, hogy kik voltak a szülei, de volt-e felesége vagy gyermeke?

 Igen, ez egy nagyon szomorú és tragikus, számunkra is részben homályos történet. Az életének utolsó időszakáról találtunk néhány dokumentumot. Offner Lea Ágnes, aki a gyermekkórházban ápolónőként dolgozott, valószínűleg a felesége lett 1944-ben. De erről már nem találtunk hivatalos dokumentumot. Fotókat viszont igen – három nagyon szép, bensőséges képet, amelyeken egymást nézve, szerelmes párként szerepelnek. Tulajdonképpen ennyit tudunk az „élő párról”. A „holt párról” viszont többet. Offner Lea története egészen drámai. Az auschwitzi rámpáról van róla az utolsó szóbeli beszámoló. A vele együtt deportáltak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy állapotos volt. A deportálás alatt, a vagonban megindult a koraszülés, elvérzett, és a gyermek is meghalt. Ez a történet drámai fordulata. Az is rejtélyes, hogyan kerülhetett Szemere Tamás Flossenbürgbe, míg Offner Lea Auschwitzba. Nem tudtunk erre magyarázatot találni. A halotti dokumentumokban viszont már férj és feleségként szerepelnek. Így az ő történetük egy nagyon fájdalmas szerelmi történet. 1943–44-ben élik meg az idillt, a kiteljesedést pedig már a megszállás és a deportálás árnyékában. A haláluk után válnak igazán „teljessé” mint pár.

Ez a leirat egy rövidített kivonata a teljes beszélgetésnek. A teljes beszélgetés linkje megtalálható a cikk tetején.

A forintbankjegyek nyomtatását az MNB megrendelésére az MNB 100%-os tulajdonában lévő gazdasági társaság, a Pénzjegynyomda Zrt. A nyomdagépek éjjel-nappal dolgoznak, és évente több mint 8000 milliárd forintnyi bankjegyet tolnak a magyar gazdaságba. Ez viszont csak a „pénztermelés” kisebb része. A mai pénzünk nagy része ma már nem fizikai formában, hanem digitálisan létezik: bankszámlákon és számítógépes rendszerekben. Naponta több mint 10 milliárd forintnyi új pénz jön létre ebben a formában.

Kép forrása: Synergist

Honnan származik a pénz?

Mielőtt a számlánkon megjelenne, a pénz számos tranzakción megy keresztül. Emberek, vállalkozások és kormányok között áramlik, gyakran anélkül, hogy egyetlen fillér is valaha fizikai formában létrejönne. Sok esetben csupán egy számítógépes adat van arról, hogy kinek mennyi pénz áll a rendelkezésére. A rendszer működésének megértéséhez vissza kell mennünk a múltba, egészen a pénz előtti időkig.

Hogyan alakult ki a pénz?

Képzeljünk el egy földművest, aki évezredekkel ezelőtt egy új szerszámot szeretett volna venni. Elment a helyi kovácshoz, de nem volt mivel fizetnie. Ezért megállapodtak, hogy később valamilyen ellenszolgáltatással rendezi az adósságát. Mivel a kovács bízott a fölművesben, ezt az ígéretet elfogadta a szerszám ellenértékeként.

Tegyük fel, hogy a földműves egy héttel később visszatért, és adott a kovácsnak fizetségként egy zsák gabonát. Kialakult a kereskedelem. Később az emberiség rájött, hogy az olyan dolgokkal könnyebb kereskedni, amelyekre mindenkinek szüksége van – sóval, szarvasmarhával vagy gabonával.

Kép forrása: PBS

Idővel a cserekereskedelem is egyre nehezebbé vált. Nem praktikus mindenhol szarvasmarhával fizetni, ezért az emberek olyan értékes, tartós és könnyen szállítható dolgokat kezdtek fizetőeszközként használni, mint az arany, vagy ezüst. Létrejött a pénz, ami megkönnyítette a kereskedelmet. Az arany- és ezüstérmék már nemcsak egy adott faluban voltak használhatók, hanem távoli országokban is elfogadták őket. Így jött létre a modern kereskedelem.

Viszont problémát jelentett a nagy mennyiségű arannyal és ezüsttel való utazás, ami fárasztó és veszélyes volt. Az embereknek egy biztonságosabb és kényelmesebb megoldásra volt szükségük.

Hogyan jöttek létre a kölcsönök?

A 17. századi Londonban az ötvösök nemcsak ékszereket készítettek, hanem egyre gyakrabban kezdték el megőrzésre, letétre az emberek aranyérméit is tárolni. Mindezt díj ellenében vállalták, hogy biztonságban tartják az aranyat, cserébe erről az ügyletről nyugtát állítottak ki az ügyfeleknek. A nyugta (ma váltónak hívjuk) azt igazolta, hogy az illető bármikor visszakérheti az aranyát.

Kép forrása: Tontine Coffe-House

Ezeket a papírokat sokkal könnyeb volt szállítani, mint az aranypénzeket, és fizetni is lehetett velük. Ha valaki vásárolni akart valamit, egyszerűen továbbadta a papírt, ahelyett, hogy kivette volna az aranyát az ötvöstől. Az ötvösök idővel megfigyelték, hogy az ügyfelek többsége soha nem veszi ki az aranyát, mert inkább váltóval fizet. Ezért kitaláltak egy trükköt: elkezdtek olyan váltókat kiadni, amelyek mögött fedezetként nem volt arany. Egyszerűen több „pénzt” teremtettek, mint amennyi tényleges fedezetük, aranyuk volt. Az emberek ezt a plusz pénzt kölcsönként kaphatták, és kamattal fizették vissza.

Tegyük fel, hogy egy ötvös kölcsönadott 100 érmét valakinek, de nem fizikai aranypénz formájában, hanem egy papíron szereplő ígéretként. Az ügyfél ezt a papírt felhasználhatta vásárlásra, a kereskedők pedig elfogadták, mert tudták, hogy elvileg bármikor aranyra válthatják. Később az ügyfél visszafizette a 100 érmét plusz 5 érme kamatot, így az ötvös végül 105 érmével lett gazdagabb – anélkül, hogy valaha is valódi aranyat adott volna ki a kezei közül.

Ez azt jelentette, hogy több pénz volt forgalomban, mint amennyi tényleges arany létezett. Ez a rendszer egészen addig fenntartható, amíg nem próbálja mindenki egyszerre beváltani a papírját aranyra. Ha az ötvösök helyére bankokat, a papírpénz helyére pedig digitális pénzt képzelünk, akkor lényegében eljutottunk a modern pénzrendszerhez.

Miért hoznak létre pénzt a bankok?

Amikor a 17. századi ötvösök elkezdtek több pénzt kölcsönadni, mint amennyi aranyuk volt, az teljesen átalakította a gazdaság működését. Korábban csak az költekezhetett, akinek már volt pénze. A viszont nem volt tökéletes. Képzeljünk el egy négyfős csoportot, akiknek összesen 100 dollárjuk van. Ha az egyikük elkölt 10 dollárt ételre, akkor az a pénz a másik emberhez kerül. Ha az továbbadja egy szolgáltatásért, a pénz ismét mozog. Minél többet mozog a pénz, annál több üzlet jön létre, és annál jobban pörög a gazdaság. Probléma akkor van, ha valakinek elfogy a pénze, nem tud vásárolni, és a gazdaság lelassul. Az üzletek kevesebb bevételhez jutnak, a termelés visszaesik, és végül mindenki rosszabbul jár. Erre a pénztermelés jelenthet megoldást.

Kép forrása: Sikeradó

Amikor a bankok több pénzt bocsátanak ki – például hiteleket nyújtanak –, az emberek többet tudnak költeni, a vállalkozások növelhetik a termelésüket, ami elősegíti a gazdasági növekedést és munkahelyeket hoz létre. Ezért szükséges, hogy a pénz folyamatosan áramoljon és új pénz kerüljön a rendszerbe.

Hogyan működik ez a rendszer?

Sokan úgy gondolunk a bankokra, mint biztonságos helyekre, ahol a pénzüket tárolják. Valójában azonban a bankok nem egyszerű pénzmegőrző, hanem inkább pénzközvetítő funkciót látnak el. Amikor pénzt teszünk a bankba, akkor azt nem egy páncélteremben tárolják. A bank csak ígéretet tesz rá, hogy bármikor képes lenne visszaadni a pénzt. A bankszámlán lévő számok nem valódi bankjegyek, hanem csupán digitális bejegyzések arról, hogy mennyit kellene kapni, ha kikérnénk a pénzünket.

A hitelek ugyanígy működnek, csak fordítva. Amikor a bank pénzt ad kölcsön, valójában nem létező pénzt „hoz létre” – egyszerűen egy számot ír a számlára, amit kamatokkal együtt kell visszafizetni.

Hogyan teremtenek a bankok pénzt a seimmiből?

Akárcsak az ötvösök, amikor egy bank kölcsönt ad, nem odaadják a meglévő pénzüket, egyszerűen csak több pénzt írnak jóvá a bankszámlánkra, vadonatúj pénzt, ami korábban nem létezett. Az egyetlen különbség, hogy amikor ezt visszafizetjük, törlik a pénzt, a bank csak a kamatot tartja meg.

Az adósság, az infláció és a gazdaság kapcsolata

Tegyük fel, hogy hitelből vásárolunk egy autót. A pénz, amit a banktól kapunk eljut az autókereskedéshez, amit az alkalmazottak megkapnak fizetésként, amit aztán ők is elköltenek, élelmiszerre, lakbérre stb. Így az egyszeri hitelből indult pénzből számtalan tranzakciót keletkezik, mozgásban tartva a gazdaságot.

A folyamat nem működhetne, ha nem kerül új pénz a rendszerbe. A probléma ott kezdődik, amikor a pénzmennyiség gyorsabban nő, mint a termelés. Ha egy ország kevesebb árut és szolgáltatást állít elő, de közben több pénzt nyomtatnak vagy teremtenek, akkor az árak emelkedni kezdenek – ez az infláció. A bankoknak egyensúlyt kell tartaniuk: ha túl sok pénzt hoznak létre, az infláció elszabadul; ha túl keveset, akkor a gazdasági növekedés lelassul.

Kép forrása: Privátbankár.hu

Honnan jön az új pénz?

Az állam kötvényeket bocsát ki, ami egy hivatalos ígéret arra, hogy a jövőben visszafizeti a kölcsönkapott pénzt, kamattal együtt. Bankok, nagyvállalatok, magánszemélyek megvásárolják ezeket a kötvényeket, cserébe pénzt adnak a kormánynak. A kormány ezt a pénzt felhasználja a költségvetési kiadásokra, így végül a pénz visszakerül a gazdaságba és a bankokhoz.

Az állam viszont rendszeresen többet költ, mint amennyi bevétele van. Mivel az adókból befolyó pénz nem elég a kiadások fedezésére, újabb kötvényeket kell kibocsátani, hogy még több pénzhez jusson. Így a körforgás fenntartásához az adósságot egyre inkább növelni kell. A világ legtöbb országa így működik: folyamatosan új adósságot hoznak létre, hogy pénzt teremtsenek.

Kevés ország próbálta meg olyan gyökeresen újragondolni a fejlődés fogalmát, mint Bhután. A Himalája szívében fekvő kis királyság a 20. század második felében úgy döntött, hogy nem a gazdasági növekedés, hanem a lakosság boldogsága lesz a legfőbb nemzeti célkitűzése. Ebből született meg a Bruttó Nemzeti Boldogság (Gross National Happiness, GNH) koncepciója, amely mára az ország nemzetközi ismertségének egyik legfontosabb pillére lett – és egyben az egyik legtöbbet vitatott társadalompolitikai kísérlet is.

A GNH nem puszta eszmei jelszó. Egy komplex, multidimenzionális mérőrendszerről van szó, amely a lakosság jólétét kilenc területen vizsgálja: pszichológiai jólét, egészség, oktatás, időfelhasználás, kulturális sokszínűség, jó kormányzás, közösségi vitalitás, ökológiai fenntarthatóság és életszínvonal. Az egyes dimenziókat összesen 33 indikátor alapján értékelik, a mérést pedig az ún. Alkire-Foster módszerrel végzik, amely eredetileg a multidimenzionális szegénység mérésére szolgált. A cél nem csupán az, hogy az állam képet kapjon a boldogság szintjéről, hanem az is, hogy a közpolitikák ezek mentén formálódjanak. A GNH így a kormányzati döntéshozatal integráns részévé vált, befolyásolva az oktatási tantervektől kezdve a környezetvédelmi előírásokon át a gazdasági tervezésig szinte mindent.

A GNH jelentősége túlmutat Bhután határain. Alternatívát kínál egy olyan világban, ahol a GDP gyakran egyeduralkodó mutatóként jelenik meg a jólét mérésében, miközben figyelmen kívül hagyja azokat az elemeket, amelyek a mindennapi életminőséget igazán meghatározzák – mint a mentális egészség, a közösségi kapcsolatok vagy a természethez való viszony. Bhután példája azt üzeni: lehet másként is gondolkodni a haladásról.

Nem véletlen, hogy a GNH világszerte érdeklődést keltett, különösen a 2008-as gazdasági válság után, amikor egyre több nemzet kezdte keresni a gazdasági növekedésen túli jólétmutatókat. A GNH hozzáadott értéke abban rejlik, hogy nem csupán szimbolikus üzenet, hanem intézményesült rendszer, amelynek eredményei is vannak. Az ország például karbonnegatív, az erdők több mint 70 százalékát érintetlenül hagyja, és hangsúlyt fektet a kulturális örökség megőrzésére. A boldogság tehát nem elvont cél, hanem kézzelfogható társadalompolitikai törekvés.

Mindazonáltal Bhután boldogságmérő modellje nem az egyetlen létező. A Global Happiness Report (GHR) – amely a világ boldogságszintjét vizsgálja – szintén fontos szereplője a nemzetközi diskurzusnak. Ez a jelentés a Gallup World Poll adataira épít, és hat fő tényezőt vesz figyelembe: az egy főre jutó GDP-t, az egészséges várható élettartamot, a társadalmi támogatottságot, az egyéni szabadságot, a nagylelkűséget és a korrupció észlelt szintjét. Míg a GHR a szubjektív életértékelésekre épít, a GNH inkább strukturált, statisztikai módszertanon nyugszik, ami lehetővé teszi a közpolitikai beavatkozások célzottabb tervezését.

A két rendszer között tehát nem verseny, hanem inkább kiegészítés figyelhető meg. A GHR globális összehasonlításokat tesz lehetővé, míg a GNH mélyebb, kultúraspecifikus betekintést kínál. Mégis, épp ez utóbbi jellemzője az, amely kritikára is okot ad.

Az elmúlt években ugyanis Bhután boldogsága megbillent. A 2020-as évek elején az ország komoly gazdasági nehézségekkel szembesült. A turizmusból és vízenergiából származó bevételek csökkenése, valamint a fiatalok tömeges elvándorlása – csak 2023-ban a lakosság 1,5%-a hagyta el az országot – aláásta a GNH által vázolt optimista képet. Egyre több kritika éri a rendszert a sajtószabadság korlátozása, a szűkös munkaerőpiaci lehetőségek és az etnikai kisebbségek helyzete kapcsán. Sokan felvetik: miközben a kormány a boldogságot méri, nem látja meg vagy nem akarja felismerni a strukturális problémákat, amelyek hosszú távon a társadalom rezilienciáját veszélyeztetik.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a GNH elbukott. Épp ellenkezőleg: a rendszer értéke abban rejlik, hogy képes reflektálni önmagára. Bhután kormánya az utóbbi időben elismerte a kihívásokat, és elkezdte újraértékelni a prioritásokat, például a fiatalok megtartása és az innováció ösztönzése terén. A boldogság tehát nem statikus állapot, hanem folyamat – és mint ilyen, időnként megújulásra szorul.

Bhután példája nem csodaszer, de fontos emlékeztető: a jólét nem pusztán a fogyasztás szintjével mérhető. Egy ország valódi ereje abban rejlik, hogyan gondoskodik állampolgárai testi, lelki és közösségi jólétéről. E tekintetben a Bruttó Nemzeti Boldogság nemcsak Bhután, hanem az egész világ számára hasznos kérdéseket vet fel.

Az Eurovíziós Dalfesztivál mindig is több volt egyszerű zenei versenynél. Évek óta kulturális, politikai és társadalmi tükörként is működik, amelyben egyre gyakrabban szól bele a geopolitika. 2025-ben Izrael második helye 357 ponttal pont emiatt heves vitákat váltott ki. A győztes Ausztria 436 ponttal vitte el a trófeát, de a legtöbb figyelmet mégis Izrael produkciója, a New Day Will Rise kapta.

A közösségi médiában az X-en, TikTokon és YouTube-on is gyorsan elterjedtek olyan vélemények, hogy Izrael második helye nem volt megérdemelt, sőt, többen csalásról beszéltek. Cikkünkben ennek a vádnak a megalapozottságát vizsgáljuk meg, és megpróbáljuk feltérképezni, hogy ténylegesen történt-e szabályszegés vagy mindössze egy nem szokványos helyzet szülte a gyanút. Nézzük meg először a szavazás menetét.

Az Eurovíziós Dalfesztivál szavazási rendszere

A „Grand Final” avagy döntő pontszáma két fő komponensből tevődik össze: a nemzeti zsűrik szavazataiból és a közönségszavazatokból. Mindkét rendszerben országonként 12, 10, 8–1 pontig értékelik a produkciókat. A két pontszám összege adja a végső eredményt.

Izrael produkciója látszólag hatalmas közönségsikert aratott: a televoting során 297 pontot kapott, 13 országtól is bezsebelve a maximális 12 pontot, így messze a legtöbb nézői szavazatot szerezte meg. Ezzel szemben a szakmai zsűri mindössze 60 pontot adott Izraelnek és ha csak ez számított volna, a 14. helyen végzett volna.

Ez láthatóan egy rendkívül nagy eltérés a zsűri és a közönség között bár nem példátlan. Korábbi években is akadtak hasonló különbségek: 2019-ben Norvégia 40 pontot kapott a zsűritől, míg 291-et a nézőktől – 251 pontos eltérés. 2022-ben Moldova 14 pontot szerzett zsűritől és 239-et a közönségtől. A rendszer tehát hajlamos ilyen kilengésekre, de a mostani eset más szempontból is szokatlan.

Állami kampány és geopolitikai feszültségek

Több európai műsorszolgáltató köztük Belgium, Hollandia, Spanyolország, Írország, Finnország és Izland aggályokat fogalmazott meg a közönségszavazással kapcsolatban. Ez említésre érdemes, hiszen ezek a műsorszolgáltatók finanszírozzák magát a rendezvényt. Egyesek hivatalos auditot kértek, mások a szabályok felülvizsgálatát sürgették.

A feszültség forrása nem csupán a pontszámokban keresendő. Kiderült ugyanis, hogy az izraeli kormány hivatalos hirdetések és közösségi média kampányok segítségével mozgósította a szavazókat. Ezek a kampányok nemcsak a hivatalos izraeli csatornákon jelentek meg, hanem külföldi követségek, például a londoni izraeli nagykövetség oldalain is. A posztok arra biztatták a nézőket, hogy a megengedett maximum 20 alkalommal szavazzanak Yuval Raphael előadására, akár anélkül is, hogy meghallgatták volna a dalt.

A kampány sikeres volt: Izrael 34 országtól kapott pontot, és a 38 lehetséges szavazókörből szinte mindegyikből érkeztek voksok.

Bár az EBU (European Broadcasting Union) kijelentette, hogy nem történt szabályszegés, és a voksolást független ellenőrök is validálták, sokak szerint a történtek rávilágítottak a rendszer gyengeségeire. A belga VRT szerint nem lehet biztosítani, hogy az eredmények valóban tükrözik a közönség véleményét, ha egyes országok

További érdekesség, hogy a New Day Will Rise című dal a közönségszavazáson túl nem ment akkorát az interneten, mint a többi élvonalban végzett dal. A Spotify-on például a verseny hetében csak a 19. legnépszerűbb dal volt az Eurovíziós mezőnyből, YouTube-on pedig szintén szerény nézettségi adatokkal bírt a többiekhez képest. Ez szintén kérdéseket vet fel: hogyan lehetséges, hogy egy relatíve kevéssé népszerű dal ekkora népszerűségnek örvendett a közönség körében?

A választ nem bizonyítottan de valószínűsíthetően az intenzív, államilag támogatott kampányban találjuk meg. Például arra is fény derült, hogy a maximális 20 szavazatot is ki lehet játszani, méghozzá akkor ha több bankártyánk van és az applikáción keresztül szavazunk.

A szabályok nem tiltják – de vajon ez így rendben van?

Az EBU megerősítette, hogy az izraeli kampány nem sértett szabályokat. Azonban több ország szerint itt az idő a szabályok átgondolására. Hiszen, ha egy állami szereplő, akár média, akár kormányzati szerv hatékonyan képes mozgósítani nemzetközi szavazókat, akkor a rendszer könnyen torzulhat. A belga, finn és spanyol műsorszolgáltatók teljes körű felülvizsgálatot kérnek, hogy kizárják a „külső befolyás” lehetőségét a jövőben.

A 2025-ös Eurovízió esetében nem beszélhetünk egyértelmű csalásról, legalábbis a jelenlegi szabályrendszer értelmében. Azonban az ügy komoly kétségeket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi voksolási struktúra valóban tükrözi-e az európai közönség őszinte zenei preferenciáit. Izrael szereplése, a geopolitikai háttér és a közösségi médiában zajló kampány új kérdéseket vet fel az Eurovízió jövőjével kapcsolatban.

Az Eurovízió és a politika kéz a kézben jár, elég csak Ciprus és Görögország kölcsönös 12 pontjaira gondolni azonban itt tényleg szükséges a szabályok újragonodolása, hiszen ha emiatt visszavonulna olyan kulcsországok, mint Hollandia vagy Belgium az a show teljes jövőjét megkérdőjelezné.

A lengyel elnökválasztás második fordulójára június 1-jén kerül sor. A kampány finise kettő eltérő világnézetű jelöltet hozott szembe egymással, de mit jelenthet egyik vagy másik Európának?

Rafał Trzaskowski, Varsó liberális polgármestere a Polgári Koalíció által támogatott induló, míg Karol Nawrocki, a konzervatív Nemzeti Emlékezet Intézete vezetője a Jog és Igazságosság (PiS) támogatásával pályázik az államfői posztra. Lengyelországban az elnöki hivatal elsősorban szimbolikus, de az elnök kulcsszereplő a külpolitikában és az ország nemzetközi pozicionálásában. Az elnöki vétójoggal pedig befolyásolhatja a kormányzást és a jogalkotást, különösen, ha a parlamenti többség politikai irányultsága eltér az elnökétől.

Rafał Trzaskowski (balra) és Karol Nawrocki (jobbra). Forrás: TVP

Ezért is érdekes, hogy a jelöltek nemcsak a belpolitikai témakörökben képviselnek élesen eltérő álláspontot, hanem a nemzetközi politika tekintetében is; az EU-hoz való viszony, az ukrán-orosz háború megítélése, a regionális politika iránya és a transzatlanti kapcsolatok szerepe mentén is irányadó lesz ez a választás.

Ukrajna, menekültek és a háború lehetséges kimenetele

Lengyelországban az ukránoknak és az orosz-ukrán háború témájának talán még nagyobb súlya van a politikai közbeszédben, mint Magyarországon. A háború kitörése óta egymillió ukrán menekült érkezett Lengyelországba, súlyos terhet róva az állami ellátórendszerre. Ennek nyomán — bár eleinte tárt karokkal várta a lengyel népesség az ukrán menekülteket — erősödik az országban az ukrán-ellenes közhangulat; az ukránok elleni támadások és az internetes gyűlöletbeszéd mértéke folyamatosan nő, az elmúlt két évben az ukrán gabona importja ellen is óriási tüntetések voltak. Ezzel párhuzamosan a háborút érintően is drasztikusan megváltozott a lengyelek véleménye; 2024 novemberére először lettek többségben (55%) azok, akik a háború befejezését támogatják akár ukrán területi veszteségek és kompromisszumok árán is. Ez az arány a 2022-es 24%-ról minden évben csak nőtt.

A háború kitörésekor rengeteg lengyel a saját otthonát is megnyitotta az ukránok számára, a társadalomnak nagy részét mobilizálta a menekültek érkezése és a történelmi sorsközösségből fakadó empátia. Forrás: Unterkunft-Ukraine.

Ezt az ellenérzést tematizálja sikeresen Nawrocki is, aki a 2000-es évek óta fennálló keleti politikával szakítva nem stratégiai partnerként tekint Ukrajnára, és újra előtérbe kívánja hozni a két ország közötti történelmi sérelmeket (kifejezetten a volhíniai mészárlást és az áldozatokról való megemlékezés problémáját). Ukrajna EU- és NATO-integrációját eszkalációnak tekinti, és egy sokkal kimértebb, óvatosabb irányt képvisel Oroszországgal szemben. Trzaskowski ezzel szemben fontosnak tartja, hogy Ukrajna kapjon védelmi garanciákat a NATO-tól, főként az Egyesült Államoktól, mert csak ez garantálhatja a hosszútávú békét. Nem zárkózik el Ukrajna NATO és EU tagságának támogatásától sem, bár ezt a közeljövőben nem tartja reálisnak.

Amiben viszont a két jelölt véleménye egyértelműen egyezik — a közvélemény többségével ellentétben — az Ukrajna háborús törekvéseinek támogatása (lengyel katonák frontra küldése nélkül), és a védelmi kiadások GDP-arányos 5%-ra emelése. Az ukrán menekülteket illető segélyeket is mindketten korlátoznák; Lengyelországban minden család gyermekenként 200 eurós havi támogatást kap, ezt most azokra a családokra korlátoznák, ahol a szülők Lengyelországban dolgoznak és adóznak. Bár a legtöbb ukrán menekült szülő dolgozik, ez az új korlátozás az ukrán-ellenes hangokat kívánná részben kielégíteni.

Az Európai Unió — integráció vagy szuverenitás?

A másik központi kérdés a kampány során az EU-hoz fűződő viszony. Trzaskowski politikai önéletrajza szorosan összefonódik az Unióval — EP-képviselőként és európai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettesként is aktívan képviselte az uniós integráció elvét. Kampányában többször hangsúlyozta, hogy az EU nem csupán gazdasági közösség, hanem érték- és jogalapú szövetség, amelyben Lengyelországnak aktív, konstruktív szerepet kell vállalnia, mert szerinte a tét, hogy a lengyelek kelethez, vagy nyugathoz tartoznak-e majd.

Ezzel szemben az euroszkeptikus Nawrocki nézetei az EU-val kapcsolatban a tagállami szuverenitás védelmét hangsúlyozzák. A szélsőjobboldali Mentzennel folytatott interjújában azt mondta, Brüsszel számára "a középpontban nem a közös jó, hanem a központi politikai akarat áll", amely gyakran figyelmen kívül hagyja a keleti tagállamok érdekeit. Nawrocki az interjú során is kijelentette, nem engedné, hogy "jogállamisági zsarolás" érje Lengyelországot az uniós források kifizetésének függvényében. Nagy különbség van tehát az elkötelezett, reformokat és integrációt támogató Trzaskowski és a kritikus, nemzeti szuverenitást hangsúlyozó Nawrocki hozzáállásában.

Karol Nawrockinak (balra) jóval több esélye van megszerezni a szélsőjobboldali Mentzen (jobbra) által az első fordulóban szerzett 14%-nyi szavazatot, mint Trzaskowskinak. Forrás: TVP

Regionális politika — európaiság vagy blokképítés?

A regionális kooperáció területén a Visegrádi Együttműködés (V4) és a Három Tenger Kezdeményezés képezi a fő koordinációs keretet. Nawrocki szuverenista felfogásában Lengyelországnak az Európai Unióban betöltött szerepét is ezeken a regionális együttműködési keretrendszereken keresztül kéne érvényesítenie. Ő tehát a regionális tömbösödést szorgalmazza, amely a kelet-közép-európai érdekek hatékonyabb érvényesítését szolgálná, szükség esetén Brüsszellel vagy Berlinnel szemben is. 

Trzaskowski ezzel szemben ezeket a platformokat olyan formációknak tartja, amelyeknek az uniós integrációt kell szolgálniuk. Többször figyelmeztetett arra, hogy ezek nem válhatnak az EU "ellenblokkjává", sem geopolitikailag megosztó tényezőkké.

Transzatlanti kapcsolatok: a partnerség két útja

Mindkét jelölt elismeri az Egyesült Államok fontosságát, de máshogy, a különbség pedig itt is az Európai Unióhoz fűződő viszonyban nyilvánul meg. Trzaskowski az EU-USA kapcsolatok megerősítésében hisz, és a transzatlanti kapcsolatokat az európai integráció egyik fontos elemének tartja. Az amerikai-lengyel védelmi összefogást támogatja, de az EU védelmi dimenziójának megerősítésével ellensúlyozná.

Nawrocki viszont kifejezetten Washington-központú narratívát követ, a biztonságpolitikai garanciák letéteményeseként az USA-t jelölve meg. A NATO-n belüli jelenléten túl is kiterjesztené az amerikai-lengyel kétoldalú kapcsolatokat gazdasági és technológiai területekre. Álláspontja szerint Lengyelországnak az USA-partneri kapcsolata biztosítja mozgásterét az EU-n belül.

Mi következik ebből Magyarországra nézve?

Bármelyik jelölt is nyer, Lengyelország regionális szerepe meghatározó marad. Trzaskowski megválasztásával a Polgári Platform kezébe kerülne a miniszterelnöki poszt mellet az elnöki szék is, ami feszültségeket gerjeszthet a Magyarországgal való kétoldalú viszonyban. Nawrocki győzelme esetén várhatóan megerősödne a lengyel-magyar koordináció a V4 és az EU keretében, és a magyar kormány Jog és Igazságosság (PiS) párttal ápolt jó viszonya meghozhatná a gyümölcsét. Magyarország – a jelenlegi kormányzati irány mellett – retorikai és diplomáciai támogatást remélhetne Nawrockitól.

Az előrejelzések szerint a két jelölt közötti verseny rendkívül szoros, 50-50%-on állnak az előzetes közvélemény-kutatások szerint. A következő napokon múlik tehát, hogy Lengyelország külpolitikája a következő öt évben az európai egység és integráció, vagy a regionális tömbösödés és szuverenizmus irányába megy majd.

Napjaink államhatárai számos kontinensen mesterségesen meghúzott vonalak, melyek nem minden esetben illeszkednek az adott régió történelmi, etnikai vagy gazdasági adottságaihoz. Az ilyen esetekben a kulturális és demográfiai eltérések a választások alkalmával vizualizálódnak, hiszen egyes országoknál a választási térképek rendszerint heterogén képet mutatnak. Ebben a cikkben európai példákon keresztül mutatom be, hogyan élnek tovább a történelmi határvonalak a 21. század választási földrajzában három európai uniós országban.

Románia

Románia a Kárpátoktól nyugatra eső területei, a történelmi Erdély és Partium a magyar államalapítás óta a Magyar Királyság részét képezték. Ugyan a terület etnikai összetétele a középkortól kezdve fokozatosan kevertté vált és a magyarság elveszítette abszolút többségét, Erdély még a dualizmus időszakában is stabilan az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül pedig Magyarország fennhatósága alatt állt. De facto 1918, de jure pedig 1920. óta azonban a terület – mely nagyobb mint a trianoni Magyarország területe – Románia részévé vált.

105 év elteltével, a 20. század megpróbáltatásai (II. világháború, Ceausescu-rendszer, stb.) ellenére a magyar kisebbség még mindig komoly létszámban van jelen az országban és Erdély különböző területein többséget is alkot. Ezekben a régiókban – Szatmár, Bihar, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna megyék – a romániai magyar kisebbség legerősebb pártja, az RMDSZ rendre kimagaslóan jól szerepel a választásokon, míg más országosan erős pártok a magyarok lakta területeken – és általánosságban véve Erdélyben – az országok átlag alatt teljesítenek.

A 2025-ös romániai elnökválasztás második fordulójának eredményei, narancssárgával George Simion, zölddel Nicusor Dan

Emellett fontos kiemelni azt is, hogy Erdélyben a poltikai preferenciák nem pusztán etnikai alapon, hanem gazdasági és történelmi alapon is differenciálhatóak. Az egykori Magyar  Királysághoz tartozó régiókban még a 21. század harmadik évtizedében is – az ország többi részével ellentétben – konzervatívabb, a decentralizációt jobban támogató politikai erők szerepelnek jól. Mindezek tudatában magabiztosan kijelenthető, hogy Románia választási eredményei a mai napig hordozzák az 1000 éves határvonalak által egykor elválasztott etnikai, politikai és kulturális dimenziókat. 

Lengyelország

Lengyelország határai a történelem során korántsem számítottak olyan stabilnak, mint a Magyar Királyság határvonalai. A lengyel államiság számos alkalommal veszélybe került és rövidebb-hosszabb időre meg is szűnt. A 20. században ismét létrejövő lengyel állam határai a második világháború következtében jelentős mértékben nyugatra tolódtak és Lengyelország olyan területekhez jutott hozzá, melyeket az azt megelőző évszázadokban hagyományosan németek népesítettek be. A háború utáni áttelepítések következtében megváltozott például Szilézia és Pomeránia etnikai összetétele, de az egyes régiók kulturális és történelmi hagyományai jórészt érintetlenül maradtak.

Napjainkban a lengyel választásokat nagy mértékben befolyásolják a gazdasági fejlettséghez, városiasodáshoz és történelmi percepciókhoz kapcsolódó változók, de kijelenthető, hogy a a nyugati, korábbi német területeken liberálisabb, Európa-fókuszú pártok szerepelnek erősebben, míg keleten a konzervatív, nemzeti érdekeket képviselő erők (pl.: PiS) dominálnak.

Az Economist által készített 2023-as választási térkép jól szemlélteti a történelmi határvonalak mentén elkülönülő politikai prefernciákat

Belgium

Romániához és Lengyelországhoz viszonyítva Belgium határai viszonylag stabilnak mondhatók, de a történelmi és etnikai határvonalak legalább annyira szembetűnőek, mint az előző két ország esetében. Belgium két fő etnikai és történelmi régióra bontható: az északi területeken, Flandriában flamand (holland) nyelven, míg délen, Vallóniában francia nyelven beszélnek. Ezek a területek már a történelem során is eltérő politikai irányvonalak mentén képzelték el az ország jövőjét és napjainkban is megfigyelhető a teljes politikai heterogenitás.

Flandriában a jobboldali, függetlenségpárti erők dominálnak, míg Vallóniában inkább baloldali érzelműek a szavazók, ott a szociáldemokraták bázisa erős. Érdekesség, hogy a főváros, Brüsszel a két terület határán fekszik és multikulturális jellege miatt az elmúlt évtizedekben nem volt egyértelműen besorolható egyik tömbbe sem. Ez az állapot napjainkban indult változásnak, hiszen a városban visszaszorulóban van a flamand nyelv, illetve a bevándorlók magas aránya is a Vallóniára jellemző politikai nézetek elterjedésének kedvez. Belgium megosztottságát továbbá jól szemlélteti, hogy akadt olyan választás, melyet követően több, mint 500 napig nem sikerült kormányt alakítani egyik politikai erőnek sem.

A 2014-es szövetségi választások eredménye Belgiumban

A történelmi határvonalak és etnikailag elkülönülő régiók Európa számos pontján egyértelműen kirajzolódnak a választási eredményeken, de természetesen más kontinenseken is megfigyelhető ez a jelenség. Egyes esetekben ezek az ellentétek az idő múlásával fakulnak, bizonyos esetekben azonban a nemzeti önrendelkezés és az országon belüli megosztottság erősödését hozzák az olyan választási eredmények, melyeken jól látszanak a történelem napjainkig érezhető törésvonalai.

Mikor és hogyan találkoztál először a mesterséges intelligenciával?

Már egészen kiskorom óta érdeklődtem a technológia és a digitalizáció iránt. Gimnazista koromban is nagyon érdekelt, hogyan működnek a gépek, a robotok, a szoftverek. Az egyetemen, a jogi karon találkoztam először a mesterséges intelligencia témakörével. Ott kezdtem el aktívabban foglalkozni azzal, hogy a mesterséges intelligencia milyen hatással lehet ránk, a társadalmunkra, és milyen jogi kihívásokat rejt magában.

Ugye te jogászként, politológusként és közgazdászként is mozogsz. Meglátásod szerint melyik területre lesz a legnagyobb hatással az elkövetkezendő években a mesterséges intelligencia?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert mindegyikre hatással lesz, csak nagyon különböző módon. A politikatudomány, a politikacsinálás világában a mesterséges intelligencia komoly változásokat fog elindítani. Teljesen átalakítja azt, hogyan kutatjuk az emberek politikai gondolkodását, véleményét.Lehetővé teszi a célzott politikai hirdetések eljuttatását, segíti, hogy nagyobb közönséget hatékonyan megszólítsunk. Emellett komoly befolyásolási képessége is van, amivel egy modern demokráciának kezdenie kell valamit.A jogtudomány szempontjából a mesterséges intelligencia elsősorban szabályozási kihívásokat jelent. Ugyanakkor fontos kérdés az is, hogy a jogászok hogyan tudják használni ezt az eszközt, hogyan tudják növelni működési hatékonyságukat.
Ez a hatékonyságnövelés a közgazdaságtan világában is előkerül. A mesterséges intelligencia korábban elképzelhetetlen lehetőségeket kínál a vállalati hatékonyság javítására: gondoljunk a humánerőforrás-menedzsmentre, gyártósorok modernizálására, vagy az ellátási lánc fejlesztésére.Ezek mind olyan területek, ahol az MI komoly hatással lehet. Az a vállalat, amely időben kezdi el alkalmazni ezeket a technológiákat, hihetetlen versenyelőnyre tehet szert. Nem tudnék megnevezni egyetlen konkrét területet, amelyre a legnagyobb hatással lesz. Ez a technológia általánosan alakítja át az életünket, azt, hogyan gondolkodunk a társadalomról és a gazdaságról.

Említetted, hogy a jog számára a mesterséges intelligencia elsősorban szabályozási kihívást jelent. Mennyire tudja tartani a jog a tempót az AI fejlődésével?

A jog egyik legnagyobb nehézsége, hogy általában csak követi a társadalmi változásokat és a technológiai trendeket. A mesterséges intelligencia hihetetlenül gyorsan fejlődik. Gondoljunk például a ChatGPT-re: néhány éve még alig tudott értelmesen kommunikálni, gyakran hibázott. Mára viszont már nagyon magas színvonalon működik, és sokféle módon segíti a társadalmat.

Ahogy egyre több adathoz fér hozzá, úgy válik pontosabbá és hatékonyabbá. Egyre részletesebben tud válaszolni a kérdéseinkre. Képalkotó diagnosztikában is egyre jobb az elváltozások felismerésében a mesterséges intelligenica. Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyre többen kezdik használni a mesterséges intelligenciát, és egyre több részét bízzuk rá az életünknek. Gondoljunk csak arra, hogy mikor el akarunk jutni valahová, legtöbben egy térképalkalmazást használunk. Ezzel mindig átadunk egy kis kontrollt az algoritmusnak. Az igazi kihívás az lesz, amikor az emberek még nagyobb részt adnak át az életük irányításából az MI-nek. A technológia pedig egyre gyorsabban fejlődik. Egyre nehezebb lesz megérteni, hogy egy MI miért hoz egy adott döntést.Egy jogalkotó számára – főleg ha nem informatikus – ez komoly nehézséget fog okozni. A megértéshez és a szabályozáshoz minden bizonnyal újfajta gondolkodásra lesz szükség.

És melyek azok a konkrét területek, felhasználási módok, amelyek szerinted 2025-ben a legizgalmasabbak az AI alkalmazása szempontjából?

Említettem a vállalati hatékonyságnövelést, ahol ma már kézzelfogható eredményeket lehet elérni. Ha például az MI-t alkalmazzuk a humánerőforrás-menedzsment területén – munkaerő-beosztásban vagy a munkatársak támogatásában –, komoly előnyökre tehetünk szert.Azt látom, hogy aki nem vezeti be időben ezeket az eszközöket, gyorsan lemaradhat a versenytársak mögött. Ez az egyik legfontosabb és legérdekesebb alkalmazási terület jelenleg.
Sokkal hatékonyabbá és profitábilisabbá tehetjük vele a vállalkozásainkat, ami versenyelőnyt biztosít a piacon.

Egy másik nagyon izgalmas terület az oktatás. Az MI eszközök, digitális tananyagok használata óriási lehetőségeket, de kihívásokat is jelent. Például egyetemi oktatóként rendszeresen tapasztalom, hogy a hallgatók a ChatGPT-vel készítik el a prezentációikat, beadandóikat. Ezek új kihívások elé állítják az oktatókat. A hagyományos beadandókon alapuló számonkérés minden bizonnyal nem fog már úgy működni, mint korábban. Valószínűleg vissza kell térnünk a szóbeli számonkéréshez.Ez nehézség, de ugyanakkor hatalmas lehetőség is rejlik benne. A ChatGPT például nagyon jól beszél idegen nyelveket. Egy diák, aki heti három-négy órát tanul egy nyelvet, otthon beszélgethet az MI-vel németül, franciául vagy angolul. Kérheti, hogy javítsa a hibáit. Ez hatalmas előrelépés a nyelvtanulásban.
A harmadik terület, amit még kiemelnék, az egészségügy. Alapvető kérdés, hogyan tehetjük hatékonyabbá az egészségügyi ellátás működését, hogyan javíthatjuk a hozzáférést a szolgáltatásokhoz. A mesterséges intelligencia hosszú távon hasznos eszköz lehet ebben.Most még azonban sok felelősségi és jogi kérdésre kell választ találnunk, amelyekkel korábban nem találkoztunk. Ugyanakkor az MI segítségével hatékonyabbá válhat a képalkotó diagnosztika, jobban felismerhetjük bizonyos betegségeket.Sőt, akár arra is képes lehet, hogy a betegadatok alapján társadalmi trendeket azonosítson. Például felismeri, ha egy betegség éppen felfutóban van az országban. Vagy dinamikusan vizsgálja, hogy egyes betegségek generációkon át hogyan öröklődnek. Ezekre eddig nem voltunk képesek, és ez új, ígéretes alkalmazási terület lehet.

Mit jelent pontosan az, hogy a ChatGPT egy nagy nyelvi modell, és milyen más mesterséges intelligencia típusok léteznek?

A mesterséges intelligenciák típusainak oktatása egyetemi szinten általában egy fél éves kurzus keretében történik. Nehéz részletekbe menően beszélni róla egy ilyen interjúban, de megpróbálom röviden összefoglalni. A ChatGPT mögött egy olyan gondolati és eszközrendszer húzódik meg, amely a nyelv működését próbálja szimulálni. Képes vagyunk a szavakat lexikális jelentésük alapján leírni, például: a kutya egy emlős állat. De ugyanígy képesek vagyunk a nyelvi szerepük szerint is értelmezni őket.
Például: a „kutya” szó előtt mindig „a” szerepel, és gyakran előfordul, hogy „ugat”, de ritkán „nyávog”. Tehát a modell ezeket a mintázatokat ismeri fel, és ez alapján generál szöveget. A nagy nyelvi modellek ilyen módon jöttek létre – a nyelv ismeretéből, nagy mennyiségű szöveg (corpus) felhasználásával próbálják szimulálni a nyelv működését.
A ChatGPT tehát egy nyelvi modell, de emellett sokkal több is. Képes képeket generálni – például a DALL·E révén –, vagy akár videót, mint a Sora segítségével. Ezek mögött rendkívül komplex informatikai háttér áll. Ezek részletes bemutatása azonban meghaladná az interjú kereteit. Azért beszélünk a legtöbbet a ChatGPT-ről, és a nagy nyelvi modellekről, mert ezek az utóbbi két-három évben váltak igazán népszerűvé. Ezeket használják a legtöbben, és ezek a legismertebb AI-eszközök. Ha valaki azt mondja, mesterséges intelligencia, a legtöbb embernek a ChatGPT jut eszébe – ez az eszköz, ami kérdésekre válaszol.

Említetted, hogy az MI hatalmas lehetőség, de bizonyos szempontból kihívás is. Van-e olyan felhasználási területe az MI-nek, amely szerinted kifejezetten káros lehet a társadalomra nézve?

Alapvetően minden technológia káros lehet, ha nem úgy használjuk, ahogy kellene, és nem felelősségteljesen. A technológia ismerete nélkül alkalmazva könnyen hibázhatunk. Meg kell értenünk a határait – ha ezt nem tesszük meg, akkor veszélybe sodorhatjuk magunkat. Például a mesterséges intelligencia gyakran „hallucinál”, vagyis hibás, téves információkat ad. Ha ezt nem vesszük észre, rossz döntést hozhatunk. Ha egy diák otthon kérdéseket tesz fel az MI-nek Petőfi Sándor vagy Kossuth Lajos életéről, és az MI butaságokat mond, akkor a diák ezeket elfogadja, mert nem tudja, hogy nem helytállóak. Ezért lenne fontos, hogy az oktatás része legyen a mesterséges intelligencia működésének, határainak, valamint a felelős használatának megismertetése. Ha ezt nem tesszük meg, az társadalmi szinten is komoly kockázatot jelent.
A mesterséges intelligencia emellett kaput nyithat olyan visszaélések, csalások és manipulációk előtt, amelyekkel eddig nem találkoztunk. Ilyen például a deepfake technológia: más emberek hangját vagy arcát lehet lemásolni, megtévesztés céljából.
Előfordulhat, hogy valakit – például egy nagymamát – az unokája hangján hív fel egy csaló, és pénzt kér tőle. Régen ez elképzelhetetlen volt, de ma már technológiailag lehetséges, és viszonylag könnyen hozzáférhető eszközökkel megvalósítható. Ez idős, de akár fiatalabb embereket is megtéveszthet, és jelentős anyagi kárt okozhat.
Társadalmi szinten is nagy kihívás, hogy az életünk jelentős része az online térbe helyeződött. Ha a kommunikációnk is online zajlik, akkor sokkal nagyobb veszélynek vagyunk kitéve az ilyen manipulációkkal szemben. A másik nagy kockázat a profilozás. Az MI képes az emberek viselkedésének, szokásainak megismerésére, sőt, gyakran jobban ismer minket, mint mi magunk. Ennek révén célzott hirdetéseket, kampányokat vagy akár manipulációt is végezhetnek rajtunk. A generatív mesterséges intelligencia képes személyre szabott tartalmakat gyártani, pillanatok alatt. Ehhez már nincs szükség videós csapatra vagy grafikusra. Ez új szintre emeli a manipuláció lehetőségét, ami ellen a társadalomnak fel kell készülnie.

Sokan félnek attól, hogy az MI el fogja venni a munkájukat. Mennyire reális ez a félelem egy orvos, jogász vagy teherautó-sofőr szempontjából?

A mesterséges intelligencia munkaerőpiacra gyakorolt hatása nagyon változó lesz attól függően, ki milyen területen dolgozik. Azt szoktuk mondani, hogy a klasszikus, ismétlődő fizikai munkákat könnyen lehet automatizálni – és ehhez még MI sem mindig kell. Gondoljunk csak egy gyártósorra vagy autó-összeszerelő üzemre. Egyes országokban már léteznek fénymentes gyárak, ahol kizárólag gépek dolgoznak, így világítás sem kell. Az ilyen területeken jelentős változások várhatóak – sok munkahely megszűnhet vagy átalakulhat. A szellemi munkáról sokáig azt gondoltuk, hogy az MI nem tudja átvenni. A ChatGPT és hasonló eszközök azonban megmutatták, hogy a kreatív írás, képgenerálás vagy alapvető grafikai feladatok elvégzése is egyre inkább megoldható MI-vel.
Jelenleg inkább azt mondjuk: nem elveszi a munkát, hanem átalakítja. Meg kell tanulnunk együtt dolgozni az MI-vel. Ha nem értjük meg, hogyan építhetjük be a hétköznapi munkánkba, lemaradunk. Aki viszont integrálja, hatalmas előnyre tesz szert. És itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Az MI segíthet dokumentumokat kivonatolni, címkézni, mappákba rendezni – ezzel perceket vagy órákat spórolhatunk. Például egy orvos számára, akinek a munkája jelentős részét az adminisztráció teszi ki – betegadatok rögzítése, táblázatok kitöltése, EESZT-be történő feltöltés – ezek MI-vel automatizálhatók. Ez akár órákat is jelenthet hetente, amit másra fordíthat.

Cikksorozatunk első és második részében a Hszi Csin-Ping és a Politbüro két tagjáról olvashattunk, most folytatjuk a negyedik és ötödik számú taggal, akik bár hátrébb helyezkednek el hivatalosan a párthierarchiában, hatalmuk kulcsfontosságú, nézzük is meg miért!

Wang Huning – Kína legfőbb ideológusa

Wang Huning neve talán kevéssé ismert a nyugati közönség számára, mégis ő az a háttérember, aki évtizedek óta formálja a Kínai Kommunista Párt ideológiai irányvonalát. Három pártelnök Csiang Cö-min, Hu Csin-tao és Hszi Csin-ping mellett is kulcsszerepet játszott, mint a párt főideológusa, és máig a kínai politikai elit egyik legbefolyásosabb alakja. 2023 óta a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület (CPPCC) elnöke, a Politbüro negyedik számú tagja.

Wanghoz köthető annak az ideológiának a papírra vetése, amely végigkísérte Kína gazdasági felemelkedését. Wang szerint „a párt rendíthetetlen dominanciája biztosíthatja az ország sikerét a gyors gazdasági változásokkal és a nyugati hatalmakkal való fokozódó versennyel szemben”, és ennek a megvalósulását láthatjuk Hszi Csin-ping Kínájában is.

Wang életútja meglehetősen szokatlan a kínai politikai rendszerben: sosem vezetett várost vagy tartományt, mégis a legfelső hatalmi körökbe jutott. A kulturális forradalom alatt azon kevesek közé tartozott, akik egyetemen tanulhattak. Előbb francia szakon végzett a Sanghai Normal University-n, majd a Fudan Egyetemen szerzett mesterdiplomát nemzetközi tanulmányokból. Fiatalon a nyugati politikai rendszerek iránt érdeklődött, és kezdetben a demokrácia híve volt, Fiatal korában a demokráciában hitt, ezért belépett a Kínai Kommunista Pártba 1984-be pozitív változásokat remélve. 1986-os tanulmányában még arról írt, hogy a demokrácia anélkül nem lehet versenybe szállni a modenrizációban élen járó nemzetekkel.

Wang Huning, a Politbürö négyes számú tagja, a párt ideológusa. Kép forrása: Reuters

Ám Wang nem szimpatizált a tömeges tiltakozásokkal, vagy a lázadással, épp ellenkezőleg. Az 1986-os diáktüntetéseket is bírálta, és egyre inkább egy erős, központosított pártban és egy még erősebb vezetőben látta az ország felemelkedését. Ezt a nézetrendszerét csak megerősítette az Egyesült Államokban töltött hat hónapos tanulmányútja, ahonnan visszatérve már szilárdan hitt abban, hogy a nyugati típusú demokrácia nem alkalmazható Kínára.

Az 1989-es Tienanmen téri vérengzést követően Wang arra figyelmeztette a pártot, hogy túl messzire ment a nyitottságban, és sürgette a társadalmi kontroll megerősítését. Úgy vélte, a kínai politikai rendszernek „határozottabban, rugalmasabban és erőteljesebben” kell reagálnia a társadalmi és gazdasági változások kihívásaira. Egy amerikai szakértő így fogalmazott róla: „Pontosan azzal foglalkozott, amire a párt választ keresett: hogyan lehet fenntartani a politikai rendet egy alapjaiban átalakuló társadalomban?”

1995-ben Csiang Cö-min, a korábbi sanghaji párttitkár, akkor már az ország vezetője, magához hívta Wangot a Központi Politikai Kutatóhivatalba. Innen már egyenes út vezetett felfelé: ő volt a „Három Képviselet” (Three Represents) ideológiai hátterének kidolgozója, amely lehetővé tette, hogy a magánvállalkozók is belépjenek a pártba. Később tanácsadó maradt Hu Csin-tao mellett is, majd Hszi hatalomra kerülése után is megtartotta pozícióját.

Wang Huning jelentős szerepet játszott abban, hogy Hszi Csin-ping politikai elképzeléseit hivatalos pártideológiává, vagyis a „Hszi Csin-ping gondolatává” formálják. E doktrína Kína nagyhatalmi visszatérését, a nemzeti egységet és az ideológiai fegyelmet hirdeti. Wang szerint a kínai államnak erős, központosított vezetésre van szüksége, hogy ellenálljon a külvilág befolyásának – ez teljes mértékben összhangban van Hszi politikájával.

Hszi kormányzása alatt Wang nemcsak ideológiai tanácsadóként, hanem politikai stratégaként is szerepet kapott. A reformbizottság vezetőjeként a pártállami növekedés koncepcióját formálta, védelmébe vette Kína szigorú internetes kontrollját nemzetközi környezetgben és elkísérte Hszit több fontos külföldi találkozóra, köztük amerikai elnökökkel való csúcstalálkozókra is.

Wang Huning mára nem csupán ideológus, hanem a kínai politikai rendszer egyik legstabilabb, legnagyobb hatású figurája. Három vezetőnél is kulcsszerepet játszott, és minden jel arra utal, hogy a jövőben is meghatározó szerepe marad.

Cai Qi – Az emberarcú kommunistából könyörtelen kabinetfőnök

Cai Qi hivatalosan a Politbüro ötödik számú tagja, azonban hatalma Li Csiang miniszterelnökéhez mérhető. Karrierje Hszi Csin-pingnek köszönhetően szárnyalt felfelé, akárcsak Li Csiang, Cai Qi is a Zhejiang-klikkhez tartozik.

Cai karrierje sokáig nem került reflektorfénybe. 2014-ben még csak Zhejiang tartomány alacsonyabb rangú kormányzóhelyetteseként tevékenykedett, és nem volt tagja a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának sem. Karrierjének kulcsa azonban az volt, hogy hosszú időn át mind Fujian, mind Zhejiang tartományban Hszi Csin-ping alatt dolgozott.

Cai Qi, a Politbüro ötöse, a social media sztárból lett könyörtelen végrehajtó. Kép forrása: NYT

Cai Qi felemelkedése 2017-ben indult meg igazán, amikor Peking párttitkárává nevezték ki. Néhány hónappal később, sok nála magasabb rangú kádert megelőzve, bekerült a Politikai Bizottságba, közvetlenül a párt legfelsőbb vezetéséhez. Gyors előmeneteléhez egyrészt Hszi Csin-pinghez köthető ideológiai hűsége, másrészt korai social media jelenléte járult hozzá.

A lojalitására számos példa is akad: Cai fontos szószólója Hszi ideológiájának, és több alkalommal is nyilvánosan méltatta és értett egyet gondolataival. Már 2017-ben – mielőtt a „Hszi Csin-ping-gondolat” hivatalosan megszületett volna – kijelentette, hogy „saját fejlődési utunkat a Hszi főtitkár fontos beszédeiben és irányelveiben megtestesülő szellem alapján kell megtalálnunk”, tehát Hszi szavai mutatják az utat, ez lett az első cikkben is tárgyalt „Hszi gondolat” alapjai. 2024 júniusában pedig egy pekingi pártrendezvényen így fogalmazott: „Hszi elnök Kína gerince, támasza és irányadó csillaga.”

Előmenetelének másik oka a közösségi médiában betöltött szerepe volt. 2017 körül emberarcú kommunistaként jelent meg a nyilvánosság előtt: olyan vezetőként, aki a nép érdekében akár a felsőbb döntéseket is megkérdőjelezi. Ez a közvetlen hangnem nagy népszerűséget hozott számára.

Zhejiang tartományi vezetőként az egyik legaktívabb kínai politikus volt a közösségi médiában. Saját Weibo-fiókján keresztül közvetlenül kommunikált a lakossággal, kommentálta a közéleti eseményeket, sőt, még az amerikai House of Cards sorozat politikai cselszövéseit is tréfásan elemezte. Egyik bejegyzésében sajnálkozását fejezte ki a Facebook betiltása miatt, míg egy másikban egy panaszkodó édesanyát védett meg, akinek fia a munkahelyi alkoholfogyasztás áldozata lett.

2012-ben Üveg szoba (玻璃房间) címmel könyvet is megjelentetett, amely Weibo-posztjainak gyűjteménye volt. A kötetben átláthatóbb kormányzást és nyílt párbeszédet sürgetett.

Ám ez az emberi arc hamar eltűnt, amikor 2017 telén Cai Peking párttitkára lett. Hszi kérésére kampányt indított a főváros „népességének racionalizálására”, mely során tízezrek váltak hajléktalanná: a hatóságok brutális gyorsasággal rombolták le a bevándorló munkások lakónegyedeit. A közvélemény, akadémikusok és a sajtó hevesen bírálták Cai fellépését, amely élesen szembement korábbi, empatikus imázsával.

A sorrend kulcsfontosságú, a Politbüro tagjai a párthierarchia szerint lépnek a terembe. Elöl Hszi Csin-Ping, cikkünkben tárgyalt Wang Huningot a negyedik helyen, Cai Qi-t pedig ötödikként láthatjuk. Kép forrása: Table.media

Cai Qi lojalitása azonban meghozta gyümölcsét: jelenleg több olyan pozíciót is betölt, amire utoljára Mao Ce-tung idején volt példa. A Politbüro ötödik helyezettjeként ő a KKP Központi Titkárságának első titkára, vagyis a párt ideológiai és propagandaügyeinek legfőbb felelőse. Ez a pozíció már önmagában is kiemelkedő, de Cai ezzel párhuzamosan több más, korábban ritkán összefonódó hatalmi szerepet is ellát.

Alelnöke a Központi Nemzetbiztonsági Bizottságnak, valamint az Átfogó Reformok Mélyítésének Központi Bizottságának is, mindkét testület elnöke Hszi Csin-ping. Ez a kettős tisztség már önmagában is megkülönbözteti Cai-t a Politbüro többi tagjától: elődje, Wang Huning például nem viselt ilyen biztonságpolitikai felelősséget.

Emellett a KKP Központi Bizottsága Általános Irodájának vezetőjeként Cai felelős Hszi napi programjáért, biztonságáért és a pártgépezet operatív működéséért, gyakorlatilag kabinetfőnökként és személyes testőrként is funkcionál, hasonlóan Wang Dongxinghez, aki egykor Mao Zedong bizalmi embere volt.

Cai ma már nem a közvetlen, social median közkedvelt tartományi vezető, hanem a kínai ideológiai kontroll szigorú megtestesítője. Feladata nem kevesebb, mint a „Hszi Csin-ping-gondolat” történelmi rangra emelése, az oktatás, a média, a művészetek és az online tartalmak feletti felügyelet biztosítása. Munkájával pedig Hszi, úgy tűnik elégedett, hiszen továbbra is a hatalom csúcsán tartja őt. Természetesen csak maga után.

Kevés ország szerepel olyan gyakran a "jó kormányzás" mintapéldájaként, mint Szingapúr. A délkelet-ázsiai városállam az elmúlt évtizedek során a világ egyik leghatékonyabban és legátláthatóbban működő közigazgatási rendszerét alakította ki. 2024-ben a Blavatnik School of Government által publikált Government Effectiveness Index (Kormányzati Hatékonysági Index) rangsorában az első helyet szerezte meg – megelőzve olyan hagyományosan jól teljesítő országokat, mint Svájc, Finnország vagy Kanada.

Felmerül tehát a kérdés: mit tud Szingapúr, amit mások nem? És milyen következményekkel jár ez a modell a társadalmi berendezkedés szempontjából?

Meritokrácia, hosszú távú racionalitás és centralizált végrehajtás

A szingapúri közigazgatás egyik alapvető sajátossága a meritokratikus kiválasztási és előmeneteli rendszer. A közszolgálatba bekerülő tisztviselőket már fiatalkorukban azonosítják és ösztöndíjprogramokon keresztül a legmagasabb szintű szakmai képzéshez juttatják. Ezáltal olyan személyi állomány alakul ki, amelyet nem csupán felkészültsége, hanem lojális szakmai elhivatottsága és hosszú távú elköteleződése is jellemez.

A Blavatnik Index három területen emeli ki Szingapúrt: a szakpolitikai koordináció minőségében, a közszolgáltatások végrehajtásának hatékonyságában, valamint a korrupció alacsony szintjében. A szakpolitikai koordináció – vagyis az egyes minisztériumok és közigazgatási szervek közötti stratégiai együttműködés – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szakpolitikai célok nem egymástól függetlenül, hanem rendszerszinten kerülnek megvalósításra. Egy jó példa erre a lakhatáspolitika, amely nem izolált döntéssorozatként, hanem az oktatáspolitikával, közlekedéssel és várostervezéssel integráltan kerül végrehajtásra. Így nemcsak lakásokat építenek, hanem élhető, funkcionális közösségeket hoznak létre, ahol a társadalmi kohézió is megőrizhető.

A hatékonyságot tovább fokozza, hogy a politikai és technokrata szféra közötti határvonal elmosódik – a döntéshozók sokszor ugyanazok, akik a szakpolitikai programokat végre is hajtják. Ez a személyi átfedés lehetővé teszi a politikai ciklusokon átívelő, hosszú távú tervezést, valamint az olyan komplex rendszerek kiépítését, amelyek másutt gyakran elakadnak a váltakozó kormányzati szándékok miatt.

Adatvezérelt kormányzás és ellenőrzött innováció

Szingapúr közigazgatása az empirikus racionalitás mentén működik. Mielőtt egy döntés végrehajtásra kerülne, részletes hatásvizsgálat, költség–haszon elemzés és sok esetben pilot program megelőzi a bevezetést. J.S.T. Quah kutatása szerint a szingapúri állam a „pragmatikus kísérletezés” elvét követi: egy adott intézkedést először korlátozott területen tesztel, majd az eredmények értékelése után dönt a kiterjesztéséről vagy elvetéséről. A rendszer ezzel képes minimalizálni a strukturális hibákat, és egyfajta közpolitikai laboratóriumként működni.

A hatékonyság szempontjából azonban nem elhanyagolható Szingapúr városi léptéke sem: a kis terület, az egységes nyelvi és jogi környezet, valamint a társadalom nagyfokú fegyelmezettsége olyan adminisztratív adottságokat teremtenek, amelyeket nehéz lenne skálázhatóan másolni nagyobb és sokrétűbb államokban.

A jól működő technokrácia ára

A szingapúri modell hatékonysága adminisztratív átláthatósággal igen, de demokratikus átláthatósággal nem jár. Az állam működése erősen centralizált, a pártrendszer dominanciáját a Nép Cselekvése Párt névre fordítható kormánypárt (People’s Action Party) biztosítja, amely lényegében megszakítás nélkül kormányoz 1959 óta. Az ellenzéki jelenlét formális, a kritikai nyilvánosság mozgástere korlátozott, a média feletti kontroll pedig intézményesített.

A Blavatnik Index módszertana – bár érzékeny az állami kapacitásra és a közszolgáltatások minőségére – nem tekinti szempontnak a demokratikus legitimitás kérdését. Így a magas pontszám nem jelent automatikusan társadalmi elégedettséget vagy politikai szabadságot. Az elemzés értelmezésénél szem előtt kell tartanunk, hogy a jó és hatékony államszervezés nem azonos a „jó kormányzással”, ha a deliberatív folyamatokat, a vélemények versenyét és a részvételi mechanizmusokat kizárják.

Tanulságok Európa számára

A szingapúri modell számos tanulsággal szolgál a kontinentális Európa számára – különösen olyan kontextusban, ahol a közintézményekbe vetett bizalom csökkenőben van, a döntéshozatali folyamatok pedig gyakran elaprózottak és rövid távúak. Az európai országok számára releváns lehet Szingapúr stratégiai gondolkodása: az, ahogyan az állam nem reagál, hanem tervez – legyen szó a közösségi közlekedés jövőjéről, az iskolai kapacitások racionális bővítéséről vagy a társadalmi integráció lakhatási eszközökkel történő előmozdításáról.

E modell lényege nem az utasítás, hanem az irányítás: az állam nem tart mindent kézben totálisan, de világos célokat jelöl ki, és a végrehajtást ezekhez a célokhoz illeszti. Ebben a szemléletben a hatékonyság nem a költségek minimalizálását, hanem a közérdek maximalizálását jelenti.

A kihívás tehát nem az, hogy Szingapúrt hogyan másoljuk le, hanem az, hogy hogyan lehet a szakmaiságot, az integrált gondolkodást és a stratégiai kapacitást beemelni olyan rendszerekbe, amelyek közben megőrzik a demokratikus nyilvánosságot és a részvétel elvét az európai társadalmi rend keretei között. Ez nemcsak Közép- és Kelet-Európa, de Nyugat-Európa előtt is nyitott kérdés – és egyben lehetőség.