Mire van legjobban szüksége egy fejlődésben lévő gyermeknek? Hogyan hatnak rá a mesék? Mit tehet a szülő, ha a gyermekét bántalmazzák, vagy ha a gyermeke a bántalmazó? Ejtsünk szót a cyberbullyingról is! Szőnyi Lídia pszichológussal, az MCC kutatótanárával beszélgettünk.
Megnyitás Spotify-ban
Megnyitás Apple Podcasts-ben
Megnyitás Youtube-on
Manapság az olyan mesecsatornákon, mint például a Cartoon Network, bocsánat a kifejezésért, de idióta mesék mennek. Például a Pindúr Pandúrokban volt egy karakter, amely nem csak ördög, de ezen felül egyszerre volt nő és férfi, vagy legalábbis nem volt meghatározható a neme. De emellett is gyakoriak az anatómiailag csúnyán megrajzolt figurák és sokszor nincs értelme az egész cselekménynek. Mi a véleményed ezekről a mesékről? Lehetnek káros hatással egy gyermek fejlődésére ezek a mesék?
Azt gondolom, hogy mint minden a világban, ez egy komplex kérdés. Általánosságban azt érdemes elmondani, hogy a kicsi gyermekeknek a fejlődése szempontjából már önmagában gondot jelent, hogy a tévében, vagy mostanában már egyre gyakrabban az okostelefonokon, tableteken nézett mesék nagyon színesek, egymást gyorsan váltó pörgő képekkel dolgoznak, és ezeket nincs ideje feldolgoznia az idegrendszerüknek. A hallgatott, olvasott mesével ellentétben itt a gyermekek fantáziája sem működik. Hiszen míg egy olvasott mesénél a belső képeinkre támaszkodunk, itt erre nincs szükség. És hiányzik belőle az a meghitt, intim együttlét is, ami a meseolvasás során segít a feszültségek, szorongások feloldásában. Általánosságban azt még mindenképpen kiemelném, hogy az egészen pici gyerekeknek, akár óvodáskorban is, hogy nem mesékre, hanem a különböző érzékszerveiken keresztül érkező megtapasztalásokra, mozgásokra van szükségük a megfelelő fejlődéshez. Ha ebben az időszakban sok időt eltöltenek ilyen mesék előtt, akkor valójában nem is a tartalom az elsődleges, hanem az idegrendszert szervező hatása ezeknek a meséknek.
A túl sok képernyőidő gyakori érzékszervi túlingerlést okoz, ami a figyelési folyamatok fejlődését akadályozza. És akkor erre jön még rá az, hogyha a tartalom ilyen értelmetlen bugyutaság, akkor az sem járul hozzá ahhoz, hogy egy komplex történetet végig tudjanak követni.
Nem érvényesül a meséknek az a hatása, amire alapvetően vannak. Egy jó mese az nem egy ilyen kilúgozott, konfliktusmentes rózsaszín valóság, hanem abban segít, hogy a félelmekkel, feszültségekkel megküzdjünk, úgy, hogy a mese végére ezek feloldódjanak.
Te akkor azokat a meséket ajánlanád, amelyekben van valamilyen tanulság?
Leginkább a meseolvasást ajánlom, és azokat a meséket, amelyekben vagy van tanulság vagy amelyet a szülővel együtt néz végig a gyerek.
Én azt gondolom, hogy a valódi kérdés az nem is az, hogy egy-egy ilyen mese káros-e, hanem, hogy van-e a gyerek mögött egy olyan megtartó erő, aki ott van mellette, ezeknek a meséknek a nézésekor, amik kibillentik az egyensúlyából, vagy összezavarják.
Akik egy biztos értékrendet nyújtanak neki, akikkel lehet beszélgetni a felmerülő kérdésekről. Mert egyetlen ilyen mesétől, vagy néhány ilyentől egyetlen gyereknek sem lesz nagy problémája. Akkor lesz problémája, ha az őt körülvevő háló is olyan, hogy nem tudja őt megtartani.
A tévéműsorok és videójátékok tele vannak erőszakkal. Szerinted ezek hogyan hatnak a gyerekekre? Van annak alapja, miszerint ezek miatt van annyi erőszak a mai világban?
Ez is egy komplex kérdés, mert valószínűleg azok a gyerekek szeretnek jobban ilyen meséket nézni, akiknek alapvetően gondja van azzal, hogy az agresszióval, indulatkezeléssel mit kezdjenek. Tehát nem feltétlenül ok-okozati a viszony, nem azért van annyi erőszak, mert ilyen meséket néznek a gyerekek, hanem lehet, hogy azért választják ezeket a meséket, mert nincsenek kapaszkodóik, hogy mit kezdjenek ezekkel az indulatokkal, és visszakanyarodunk oda, hogy, ami szerintem a lényeges kérdés, hogy hogyan tudunk a szülőknek segíteni abban, hogy egy olyan környezetet teremtsenek meg otthon, ahol lehet az indulatokról, érzelmekről beszélgetni. Vagyis ahol ezeket ki lehet fejezni, akár a nehéz érzéseket is. Hogyan tudjuk a pedagógusokat felkészíteni arra, hogy ezekkel a mindenképpen felmerülő indulatokkal, mert minden emberben van agresszió, düh, harag, ezekkel mit lehet kezdeni.
Természetesen ha egy gyerek csak ezekben nő fel, és csak ezt nézi, és nincsen semmi más csak az agresszió, az agresszív játékok, tévéműsorok, akkor ezek minden bizonnyal hatnak rá. De az egy nagyon nagy leegyszerűsítés lenne, ha azt mondanánk, hogy csak ebből kifolyólag lesz agresszívabb a társadalom.
Talán nyolctól felfelé, vagy inkább tizenéves gyerekeknél, akik egészen kicsik, gyakori, hogy videójátékoznak. Nagyon sok lövöldözős játék van, meg tudnám említeni a GTA-t, amiben az utcán kedvünkre püfölhetjük a járókelőket. Ezektől önmagában még lehet nem lesz valaki agresszív ember, de ennek nincs külön hatása egy gyereknek a fejlődésére?
Mindenképpen van hatása. Például egy GTA-ról azt gondolom, hogy semmi keresnivalója nincs egy nyolc-tíz éves gyereknek a játéktárában. Csak úgy gondolom, hogy nem feltételül jól tesszük fel a kérdést, ha azt szeretnénk boncolgatni, hogy a GTA önmaga okozza-e az agresszív viselkedést. Azt kellene megvizsgálnunk, hogy miért választják a gyerekek ezeket a játékokat, és milyen érzelmi hiányaik vannak, amik mentén agresszíven, akár másokat a videójátékban bántva adják ki magukból a feszültséget. A kérdés, hogy hogyan tudunk nekik olyan feszültségcsökkentő technikákat tanítani, ami folytán ők máshogy tudják kiadni ezeket a feszültségeket. Hogyha a saját munkámra gondolok és ezekre a konkrétan nyolc-tíz éves gyerekekre, akik lelkesen mesélik a GTA-s élményeiket, ott sem gondolom, hogy feltétlenül azért vannak problémáik az iskolában az agresszióval, és azért bántják a többieket, mert ők ilyen játékokkal játszanak, hanem mert ez a történetnek egy eleme.
Ők azért választják ezeket a játékokat, mert nekik már vannak problémáik.
Tehát nem az történt, hogy ők a gondtalan gyermekkorban elkezdtek ezekkel játszani, és hirtelen agresszívé váltak, hanem az történt, hogy volt egy olyan gyerek, aki mögött nem volt meg az a szülői-, családi háttér, azok a feszültségoldó technikák, amelyek megtanítják, hogyan kell kezelni az indulatokat. És ha ezek nem voltak meg, akkor belesodródhat egy ilyen játékba, illetve természetesen ott van a kortárshatás, amikor a gyerekek már azért játszanak, mert a kortársak is ezzel játszanak, és olyankor menőnek kell látszani.
Tehát ha jól értem, akkor az is lehet, hogy egy tinédzser, vagy egy tíz év fölötti gyerek, amit a mindennapokban tapasztal, amilyen sérelmek érik, azokat ezeken a játékokon keresztül tudja levezetni?
Nyilván felnőttek is csinálják ezt, amikor hazajönnek a munkából, teljesen lefáradva, akkor a videójátékok játszása közben nyugszanak meg, hiszen ott az egy olyan világ, amit ők sokkal jobban tudnak kontrollálni. Sikerélményeket lehet benne elérni, lehet kapcsolódni, akár másokhoz, ha online játszunk. És azt azért ne felejtsük el, hogy még mindig a kapcsolat mozgatja az embereket. Tehát hogyha ezeken keresztül jól lehet kapcsolódni, hogyha utána lehet vele menőzni, akkor ez egy nagyon nagy motiváló erő.
Az okostelefonok mind nagyobb részt követelnek az életünkből. Te mit tanácsolnál, véleményed szerint hány éves kortól lenne érdemes telefont adni egy gyerek kezébe? Illetve milyen szabályok mellett?
Azt gondolom, hogy ez is egyéni felelősség. A családnak kell eldöntenie, hogy mikor ad telefont a gyermek kezébe. De érdemes tisztában lenni a fejlődéslélektani alapelvekkel és azzal, hogy egy gyerek mikor tudja ezt úgy használni, hogy inkább a pozitívumait tudja kivenni belőle, mint a negatívumait. Az, hogy manapság már óvodás gyerekek nagyon sokat telefonoznak, azt semmiképpen sem tartom egy pozitív dolognak, mivel, ahogy az elején említettem, itt még az idegrendszeri hatások is nagyon erősen érvényesülnek, például a figyelési folyamatokra tett hatása, és az
online világ is egy olyan világ, amiről azt gondoljuk, hogy a gyerekek jobban értik, mint mi felnőttek, de valójában a működésével nincsenek tisztában.
Azzal, hogy ez hogyan befolyásolja őket, hogy a függőség hogyan alakul ki, hogy hogyan vonzza be őket annyira, hogy már nem tudnak tőle elszakadni. Itt is ugyanoda tudok visszakanyarodni, hogy a megtartó családi környezet és a nagyon jól lefektetett, rugalmasan változó szabályok a jók. A rugalmasan változót úgy értem, hogy az életkorral újra tárgyaljuk ezeket a szabályokat, például, hogy mikor mennyi időt lehet az okostelefonon a játékkal eltölteni, és ezeket a szabályokat érdemes a gyerekekkel együtt megalkotni. És sok családnak segít, ha ezeket a szabályokat le is írják, az érintettek aláírják, és akkor így ezekre lehet hivatkozni, hogy „hát ezeket már megbeszéltük, hogy napi félóra”. De hogyha maga a szülő többet nyomkodja a telefont, mint napi félóra, akkor az egy igazán rossz mintát mutat a gyereknek, és nehéz elmagyarázni neki, hogy neki ez a kárára van, ha nem ezt a mintát látja. Papolhatunk mi egy gyereknek, de hogyha a minta, amit látnak tőlünk, ugyanis a gyerekek utánozásos minta alapján tanulnak, más, akkor nem fogunk sikert elérni.
Gyakran megesik, hogy egy-egy gyereket abuzálnak az iskolában. Kirekesztik, megverik. Mit lehet ez ellen tenni? Mihez kezdjen a szülő, ha a gyermeke ilyen helyzetbe kerül?
Én is azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, és az iskolai bántalmazás, az egy komplex, sokszereplős probléma. Ezért a megoldása is egy fix, átfogó stratégia, vagyis az összefogás.
Semmiképp sem egy bűnbak keresése, mert az csak további konfliktusokat fog szülni. Először azt fontos tisztázni, hogy mi történik. Iskolai bántalmazásról akkor beszélünk, ha nem egy egyszerű konfliktus van, hanem egy vagy több diák ismétlődően, szándékosan bánt egy másikat és megjelenik az erőfölény is. Tehát, akik bántják a másikat, azok erősebbek, többen vannak. Az erősebbeket nem feltétlenül fizikailag értem, más szempontból is lehet erősebbnek lenni. És amikor ez a bántalmazás megtörténik, a felnőttek gyakran gondolják azt, hogy elküldjük a bántalmazót pszichológushoz, elküldjük az áldozatot pszichológushoz, és akkor valami meg fog oldódni. A bántalmazó tanul egy kis empátiát, az áldozat egy kis önbizalmat szed magára, és megoldódik a probléma. Elképzelhető, hogy némileg sikeresek lesznek ezek a projektek, de magát az iskolai kortárs bántalmazást nem fogja megoldani, mert ez egy közösségi probléma. Egy nagyon erős mondat, de igaz, hogy „a bántalmazó csak azt teheti meg az áldozattal, amit az adott közösség megenged neki”. Tehát
hogyha csak a bántalmazót és az áldozatot helyezzük középpontba, akkor tévúton vagyunk, mert ők nem egy légüres térben vannak, hanem ott van egy harmadik csoport is, ők a szemlélők.
A bántalmazó azért bántja az áldozat szerepben lévő gyereket, mert ezen keresztül tudja az erőfölényét demonstrálni. Ezen keresztül tud menőnek lenni, a többiek előtt, és a többiek így a passzivitásukkal, a fejelfordításukkal, de a felnőttek is sokszor így, fejelfordítással bagatellizálják, fenntartják magát a bántalmazást.
Tehát akkor az lenne a legjobb, ha a tanár vagy az osztályfőnök az egész osztálynak, mint közösségnek azt mondaná, hogy ha ilyen helyzet van, akkor igenis menjenek oda és álljanak ki a bántalmazott mellett?
Így van, ez a bántalmazás elleni prevenciós programoknak az egyik alapja, hogy egy ilyen bántalmazásellenes csoportnormát hozzunk létre. Például, hogy nem az a menő, aki bántalmazza a másikat, hanem aki segíti. Ha valakit bántalmaztak, akkor merj odamenni és megszólítani a bántalmazottat, hogy „fú láttam, hogy mit csináltak veled, de én melletted állok”, „veled vagyok”, „a barátod vagyok”, „gyere és játsszál velem”, „menő a táskád”, bármi ilyen apróság segíthet. Emellett nagyon fontos az egész osztálynak az, ún. szocio-emocionális készségfejlesztése, tehát érzelmi intelligencia fejlesztés, hogy bele tudjam képzelni magam a másiknak a lelkiállapotába. De mindez még nem elegendő, mert az is nagyon fontos, hogy magának az iskolának, az intézménynek legyen egy átfogó stratégiája, a tekintetben, hogy mi legyen a következménye a bántalmazásnak, és hogy hogyan fogják ezt megelőzni.
Ennek része az is, hogy diákok találkozzanak egyértelmű szabályokkal, az iskolának legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, és természetesen a pedagógusok ne fordítsák el a fejüket, és lehessen tőlük segítséget kérni.
Említettem, hogy az iskolának kell, hogy legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, ez így nagyon rejtélyesnek hangzik, de igazából nem egy rejtélyes dolog, mert, hogy ilyenkor az intervenció, tehát a megoldáskeresés, az jóvátételi szemléletben történik. A jóvátételi szemlélet viszont különbözik a büntető szemlélettől, vagyis nem arról szól, hogy a bántalmazót jól megbüntetjük, és hátha félni fog attól, hogy az áldozatát újra bántalmazza, hanem a kapcsolat helyreállítását helyezzük a középpontba, és azt, hogy a dolgok hogyan tudnának helyre jönni. Ehhez fontos az áldozatnak a szempontjait megjeleníteni, és a szemlélőket is motiválni, és a bántalmazónak lehetőséget adni arra, hogy a közösség teljes jogú tagjaként helyrehozza a kárt, amit okozott.
Említetted, hogy az nem jó út, ha a bántalmazót megbüntetjük. Ha megbüntetjük, akkor ennek lehet káros következménye, vagyis hogy még jobban elmélyül benne az érzés, hogy bosszút áll azon, akit bántalmazott, mert úgy érzi, hogy miatta büntették meg?
Pontosan! A büntetésnek általában nagyon sok negatív hatása szokott lenni. Csak rövid távon vannak pozitív hatásai. Általában a büntetés egy megaláztatás, szégyenérzéssel jár együtt. Van egy elmélet, a „szégyen iránytűje”, ami azt mondja, hogy, aki szégyent él át, az ezt a szégyent vagy saját maga ellen fogja fordítani, vagy megpróbálja elkerülni, vagy a másik ellen fogja fordítani. A bántalmazó szerepben lévő gyerekek, direkt így mondom, hogy bántalmazó szerepben lévő, hogy kihangsúlyozzam azt, hogy a gyerekek között, minél fiatalabbak, annál jobban mozognak ezek a szerepek, és nem is szerencsés azt mondani, hogy bántalmazó gyerek, hanem hívjuk inkább úgy, hogy bántalmazó szerepben lévő gyerek, az, hogyha általában büntetést kap, akkor ezt a szégyent, amit ő ilyenkor átél, kifelé fogja fordítani, az bosszúállásban fog megjelenni. Vagy úgy próbálja meg legközelebb a bántást kivitelezni, hogy erre a felnőttek ne jöjjenek rá.
Ennek a bullyingnak milyen hatása van egy gyerekre, akit bántalmaznak? Lehet, hogy ennek komolyabb következménye lesz és az ilyen sértett személy később bűnözővé válik? Értem ezalatt azt, hogy a sérelmei miatt haragudni fog a társadalomra, mert gyerekkorában azt tapasztalta, hogy őt kiközösítik, bántják és később ezért a társadalmon bosszút akar állni.
A bántalmazásnak nagyon sokféle hatása lehet. Egyrészről ezek a gyerekek, akiket gyerekkorukban bántalmazás ér, ennek a fájdalmát befelé fordítják, visszahúzódóak, magányosak, gyerekkorban még gyakori az iskolai problémák előfordulása, pszichoszomatikus tünetek jelenhetnek meg, mint például a fejfájás, hasfájás, ami miatt nem akar iskolába menni, a kutatások beszámolnak kedvezőtlen testképről, alacsonyabb önértékelésről.
Gyakrabban előfordul náluk a szerfogyasztás, illetve a felnőttkori depresszió valószínűsége is megnőhet.
De vannak olyan gyerekek is, akik egy ideig gyűjtik, gyűjtik, gyűjtik magukban ezt a sok fájdalmat, megaláztatást, szégyent és dühöt és egyszer ez csak kirobban. Elég csak az amerikai iskolai lövöldözések híreire gondolni. Hogyha ezt kicsit elemezzük, ezt amúgy már megtették kutatók, vannak, akik azt mondják, hogy
az esetek 80%-ában az a gyerek, aki fegyvert fogott, az az eset előtt iskolai bántalmazás áldozata volt.
Felnőttkorban ennek lehetnek következményei? Hogy valakit gyerekkorában bántalmaztak, és felnőttként ennek eredményeként vannak szellemi vagy pszichikai betegségei, és emiatt például a munkaerőpiacon nehezebben tud elhelyezkedni vagy nehezebben tud egy munkakörnyezetbe beilleszkedni?
Igen, igen. Ez az, amit az előbb mondtam, hogy visszahúzódóbbak, magányosabbak, a depresszió valószínűsége megnő, alacsonyabb az önbecsülésük. Ezek nem múlnak el nyomtalanul, ezeknek a lenyomatait az ember viszi magával. A kortárs iskolai bántalmazás megélése, súlyosságától függően is, de amúgy is egy nagy trauma az ember életében. Ennek a lenyomatait cipeljük életünkben magunkkal. Akár tényleg alacsonyabb önbecsülésben is megnyilvánulhat, ami a munkaerőpiacon egy állásinterjún hátrányosan érinti azt a személyt. Vagy ennek a hatása megnyilvánulhat akkor, amikor kapok egy olyan feladatot, amire nem biztos, hogy késznek érzem magam, ami az alacsony önbecsülésnek a következménye, mert azt tapasztaltam meg, hogy amikor belekezdek valamibe, akkor ki fognak csúfolni, ki fognak közösíteni. Vagy akár az új munkahelyen való beilleszkedéskor is jelentkezhetnek ennek a következményei, hisz a társas kapcsolatok megfeneklenek, mert bátortalanabb az illető, gyanakvással fogadja már a közeledést. Például előfordulhat, hogy amikor egy társas beszélgetés közben nevetnek, ez a személy egyből arra gondol, hogy mi van, ha őt nevették ki. Az ilyen személy visszahúzódik, perifériára szorul.
Felnőtt korban lehet ezt kezelni? Túlteheti magát az ilyen személy ezeken a gyerekkori sérelmeken és le tudja így győzni az ilyen betegségeit?
Sajnos a gyermekkorban elszenvedett traumáknak hosszú távú következményei vannak. Éppen ezért én inkább a prevencióra helyezném a hangsúlyt. Fontos lenne, hogy felismerjék ezt azok, akik a szabályozást kialakítják, hogy Magyarországon az iskoláknak legyen átfogó prevenciós bullying programja. Viszont nem lennék pszichológus, ha nem gondolnám azt, és nem hinnék maximálisan abban, hogy a traumák feldolgozhatók. A legfontosabb az, hogy amikor az egyén ott van abban a helyzetben, amikor a munkahelyi kudarc éri, a baráti kapcsolataiban, a párkeresésben, akkor fel tudja ismerni, hogy ott probléma van. Nem biztos, hogy ő felismeri, hogy ennek az az egyik gyökere, hogy őt bántalmazták a kortársai a gyerekkorában, és nem is biztos, hogy ez az egyetlen magyarázat az ő problémájára, hiszen a dolgok komplexek. A dolgoknak nem okuk van, hanem történetük. De az fontos, hogy ilyenkor merjen segítséget kérni, mert egy segítő, terápiás folyamatban a traumák igenis feldolgozhatók.
A bullying témakörének egy másik aspektusát is behoznám. Mit tud tenni az a szülő, akinek a gyermeke mást bántalmaz?
Ez egy nagyon fontos kérdés, mert általában a szülők ezzel a kérdéssel keresik meg a szakembert is. Vagyis, hogy mit tegyek, ha a gyerekemet bántalmazták? Mit tegyek, hogyha az én gyerekem bántalmaz másokat? Szülőként ilyenkor szoktunk felelősséget magunkra vállalni, és ez nem is baj, mert valamennyire a szülő is része a történetnek. Viszont a bántalmazás az nem csak a szülőnek és a gyereknek az ügye, hiszen ahogy eddig is beszéltük, a bántalmazás az egy sokszereplős történet. Inkább arra helyezném a fókuszt, hogy ez egy jelzés a szülő számára, nem csak az övé a felelősség, nem csak rá lehet hárítani a felelősséget. Pedig ezt gyakran szokták csinálni, hogy a pedagógus behívja a szülőt és megmondja neki, hogy most már állítsa le a gyerekét, mert szekálja XY-t. Ugyebár ez az adott közösség ügye, az adott közösségen belül alakul ki a bullying, és ott is kell megoldani. De a szülőnek is van természetesen dolga ezzel.
Az a szülő dolga, hogy beszélgessen a gyerekével, és közben megtudja a történetet arról, hogy mi történt, a gyereke szerint ez milyen érzéseket váltott ki abból a gyerekből, akinek sérelmet okozott, vagy hogyan lehetne ezt helyrehozni.
És eközben lehetne ezekre biztatni a gyereket. Tehát oda kell figyelni a gyerekre. Nem fenyegetni kell, vagy megbüntetni, hanem megtanítani neki, hogy a hibázás az egy lehetőség a fejlődésre. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a családok tudják a gyereket erre szocializálni, akik egy ilyen erős, támogató hálóval veszik körbe a gyereket. Az ilyen gyerekek is érzik, hogy a szüleik tisztelik őket, elfogadják az érzéseiket, a családtagok meghallgatják egymás érzéseit, ezzel modellálva ezt a fajta demokratikus működést, amiről igazából beszélek, hogy az iskolában is mindenki kifejezhesse a szükségleteit, az igényeit, érzéseit, és ezeket figyelembe véve tudjon működni a közösség. Ha egy gyerek ezt otthon megtapasztalja, vagyis, hogy nem a leuralásból lehet csak szót érteni, nem csak úgy lehet előnyökre szert tenni, egy közösségben vezető szerepet betölteni, hogy én leuralom a többieket, akkor az egy jó minta a gyereknek. És ezt a család a mintaadásával tudja megmutatni.
Természetesen azért azt is látjuk, hogy vannak olyan gyerekek, akik azért lépnek bele a bántalmazó szerepébe, mert őket is bántják otthon.
Ez nem egy általános igazság, nem mindig történik ez, de érdemes erre is figyelmet fordítani. És azzal, hogy az ilyen gyereket bántják otthon, vissza is jutunk oda, hogy azok a szülők, akik azt gondolják, hogy a leuralással, a bántással, a büntetéssel lehet jól gyereket nevelni, azok olyan gyereket fognak felnevelni, aki maga is azt hiszi, hogy a leuralással, a bántással, a büntetéssel lehet egy közösségben jól működni. Tehát a szülőnek az a feladata, hogy ne ezt a mintát közvetítse a gyerek számára, hanem megtanítsa neki, hogy hogyan lehet együttműködve, tisztelettel, méltósággal eljárni a kapcsolatokban.
A bullyinghoz képest új jelenség a cyberbullying, vagyis amikor az interneten bántanak valakit. Miben más ez a sima bullyingtól?
Hasonlít a simához, hiszen itt is egy bántalmazás történik, csak itt ugye bántó üzenetek formájában jelenik ez meg, vagy rosszindulatú pletykák terjesztésével az interneten. Vagy akár megszégyenítő képekről, videókról beszélünk olykor, de akár hamis profilokról is.
Abban más, hogy ez egy sokkal kiterjedtebb dolog, ezért kiterjedtebbek a következményei is. Hiszen itt az áldozat nem menekülhet el, bárhol utolérhetik.
Nem az van, mint egy sima, régi bullyingnál, mikor az iskola kapuján kilépve, onnan gyorsan hazaszaladva biztonságban volt, hanem bárhol megtalálhatják. Ráadásul mindezt egy nagy közönség előtt teszik, és az egész történet nagy nyilvánosságot kap. Nem csak az összes osztálytárs előtt, hanem akár az egész iskola, vagy egész falu, kisváros előtt. De a sima online közösség is önmagában elég nagy. És a bántalmazók sokkal vakmerőbbek is, hiszen nem látják a tettük következményét. Amikor megír egy durva kommentet, vagy feltölt egy megalázó képet valakiről, nem szembesül azzal, hogy mit okozott ez a másikban. Emiatt sokkal durvább dolgok történhetnek az online térben. Azt azért érdemes tudni, hogy
az online és az offline bullying mutat átfedést, vagyis gyakori, hogy azokat, akiket az iskolában bántanak, bántják online is.
Volt egy kutatás néhány évvel ezelőtt, ahol a magyar fiataloknak az ötöde már beszámolt arról, hogy voltak kellemetlen tapasztalatai az online térben. Kaptak bántó üzenetet, vagy töltöttek fel róluk kínos képeket az internetre, bár nem biztos, hogy ez mindig bántó céllal történt, de az biztos, hogy mindenképpen nagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, hogyha a kapcsolatokról és az online világról gondolkodunk. És itt visszakanyarodunk oda, amiről a legelején beszéltünk, hogy a gyerekek milyen jól eltájékozódnak az online világban a technika szintjén. Ez lehet, hogy így is van, sokkal jobban tudják, hogy hova lehet kattintani, hogy mit kell innen oda áthúzni, hogy működjön a dolog, de a kapcsolati szintre érzelmileg nincsenek igazán felkészülve. És nekünk felnőtteknek nem szabad ebből a történetből kiszállnunk, hanem nagyon sokat kell a gyerekekkel beszélgetnünk arról, hogy az egyes cselekedeteiknek milyen következménye van a másik emberre az érzéseit tekintve. És meg kell tanítanunk nekik, hogy ami az online világban történik, annak a való világban is vannak következményei, az nem csak egy „játszótér”.
Erre mi lehet a megoldás? Mert azért sok gyereknek jól jön, hogy van Facebook, ahol tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, de valahol persze az is jó lenne, ha törölnék a Facebook profiljukat, hiszen akkor biztosan ki tudnák védeni az ilyen jellegű bántalmazásokat.
Olyan megoldás, ami minden szempontból kielégítő, szerintem nincs. Hogyha a Facebook profiljukat töröljük, akkor lesz Viber account. A mai gyerekeknek már igénye van arra, hogy online közösségek mentén is tartsák a kapcsolatot, főként most, az online tanítás kapcsán. Azért furcsa lenne azt gondolnunk, hogy a gyerekek bezárkóztak otthon, nem találkozhattak, és nem találják meg a módját annak, hogy a kapcsolatot tartsák. Ha meg megtalálják a módját, hogy a kapcsolatot tartsák, ami egy jó dolog, hiszen legalább maradtak szociális kapcsolataik, akkor óhatatlanul ebben a térben is fel fogja ütni fejét a bántalmazás. Ezért, ha nem is a megoldás, de a megoldás irányába mutató dolog a beszélgetés. Beszélgetni kell velük arról, hogy mit okoz az, amit tesznek. Nagyon sokszor nehéz ezt felmérnie egy gyereknek, hogyha ő beírja ezt az XY-nak, amit ő nagyon viccesnek gondol, akkor az a másiknak egy fájó dolog. Mivel az neki egy fájó dolog volt, vissza fogja bántani és akkor gyűrűznek ezek a konfliktusok. Az iskolákban még a lezárások előtt is gondot okozott Facebook, Viber csoportokban történő kirekesztések, megalázások. A megoldást az hozta, hogy a valódi offline térben történtek megbeszélések. Az osztály leül körbe, mindenki elmondhatja egy körbeszélgetésben azt, ahol egy beszélgető tárgy jár körbe és csak az beszélhet, akinél ez a tárgy van, hogy mi történt az ő szempontjából. Mi az, amit ő élt meg. Itt minden szemszögnek ugyanolyan terepet kell adnunk, hiszen az is egy valóság, elmondhatja, hogy ez benne milyen érzéseket keltett. És amikor a gyerekek találkoznak azzal, hogy a másikban ez milyen érzéseket indított el, amit ők tettek, akkor elkezd mozgolódni bennük az, hogy valamiképpen helyrehozzák ezt a dolgot.
Mindig a kapcsolat helyreállítása a cél, és ezért nem működik az, amikor azt mondjuk, hogy jó, kaptok egy nagy büntetést, három napig nem viberezhettek, mert ez nem fogja motiválni őket arra, hogy magát a kapcsolatot helyre tegyék.
És amikor egy ilyen beszélgetésben az érzelmek mentén lehet találkozni, és az érzelmek mentén a kapcsolat helyreállítása szempontjából tesznek javaslatokat a megoldásokra, amelyet lehet, hogy maguk a gyerekek hoznak, akkor akár ott születhet egy megegyezés is, hogy mi, mint közösség ezeket a szabályokat fektetjük le, online közösségként így fogunk működni. Ez ugye működik egy osztályban, ahol a gyerekek találkoznak offline is, viszont csak online közösségeknél ez nagyon nehéz, és nem is biztos, hogy javasolt, mivel valódi kapcsolat nincs mögötte.
Az interjút készítette: Tóth Marcell
Portréfotó: mcc.hu
