Reaktor

2017-es alapítása óta a Substack egy irigyelten sikeres platformmá nőtte ki magát. Sokan utálják is ezért, különösen azok, és ők vannak többen, akik nem kapaszkodtak fel erre a vonatra, és egyre kevesebb pénzért egyre szűkülő szerzői szabadság mellett próbálnak meg tartalmakat előállítani. Hogy megértsük a legutóbbi, az amerikai média egy részét izgalomban tartó felhorgadást, érdemes röviden áttekinteni, mi is az a Substack.

A Substack ha úgy tetszik, egy hibrid: a bloggerkedés egy új fajtájának a kereteként lehetne jellemezni, csak éppen a szerzők saját listájára mennek ki a tartalmak, email formájában, a Substack által biztosított platformról.

Mondhatni, egy emelt szintű hírlevélküldő szoftvert biztosító tech cégről beszélünk.

A Substack tehát nem médiacég, de a brand erőssége, és alapítóinak nem titkolt koncepciója is ez, hogy újságírók, írók, vagy akár influenszerek gyakorlatilag szerkesztői felügyelet és korlátok nélkül juttathatják el mondanivalójukat egy célzott közönségnek. Mi ebben a biznisz a Substacknek? Az, hogy a különböző rendszerességgel érkező hírlevelekért a legtöbbször előfizetést kérnek a tartalmakat előállítók, ennek legalacsonyabb és jellemző összege havi öt dollár, azaz kevesebb, mint 1500 forint, és ennek kéri el a cég a tíz százalékát. Mi ebben a jó a szerzőknek? Az, hogy egy bevezetett felületen, technikai támogatással, de gyakorlatilag attól függetlenül, levél formájában küldhetik el a saját feliratkozóiknak a legváltozatosabb újságírói tartalmakat, anélkül, hogy ebbe a tulajdonos vagy egy szerkesztő beleszólna. Ráadásul nem kell olyasmiről írnia, amit utál vagy amit un. Az olvasók is jól járnak, hiszen nem kell utánamenniük a kedvenc szerzőjüknek, kattintások nélkül ott találják a postaládájukban az esedékes csemegét, ráadásul reklámokat sem tolnak az arcukba. Win-win helyzet, mondhatnánk.

Persze a Substack csak egyike a sokféle válasznak, ami a hagyományos és sok szempontból egyre elviselhetetlenebb hagyományos média kiváltására született. A közösségi média, az állampolgári újságírás, a blogos oldalak stb. mind arra (is) jók, hogy az embernek ne kelljen kéretlen, ostoba, vagy nehezen elérhető tartalmakat olvasnia, és lehetőség szerint reklámokat se. A Substack ezen a csoporton belül kicsit olyan, mint a Netflix, és az általa küldött, személyre szabott értesítések.

Persze, ha valaki kizárólag a Substackes hírleveire támaszkodik az informálódásban és a véleménye kialakításában, akkor ugyanolyan véleménybuborékba zárhatja magát, mint amilyet a közösségi média állít elő mesterien

– de ez nem a Substack hibája.

Nem véletlenül, egyre több sikeres újságíró dönt úgy Amerikában, hogy teljesen feladja a hagyományos állását, és szabadúszó Substackesként keresi a kenyerét. És távolról sem csak jobbosok, vagy az olyan, a liberális woke-ságtól megcsömörlött balosok, mint a Snowden üggyel híressé vált Glenn Greenwald, hanem volt New Yorkeres és korábban feminista website-oknak írók is. Bár elsőre úgy tűnhet, a fizetős hírlevél nem nyerő elgondolás - mi magyarok nem igazán szeretünk fizetni a médiatartalmakért – , a dolog működik. MIKor utánanéztem, hogy állunk a magyar tollforgatókkal, kiderült, hogy az ugytudjuk.hu-s Pintér Bence is Substackezik.

De vissza a Substack körüli legutóbbi vitára. Amellett, hogy bírálói szerint a platformon írók transzellenes szövegeket tesznek közzé (szerintem ez a vád lassan obligát kritika lesz mindenkivel szemben, aki olyat csinál, ami a liberális megmondóembereknek nem tetszik) most azért kritizálják, mert nemrég előrukkolt a Substrack Pro programjával. Ennek lényege, hogy népes olvasótáborral rendelkező újságíróknak jelentős,

esetenként állítólag a 250,000 dollárt is elérő előleget kínál fel a Substack,

kiegészítve azt technológiai és jogi támogatással és egészségbiztosítással. Ami nyilván már egy kvázi alkalmazotti viszonyt teremt a kiválasztottak számára, de annak hátrányai nélkül. A nem kiválasztottak persze továbbra is mintegy meg kell, hogy előlegezzék a munkájukat a Substacknek, és a tartalmaikkal generált forgalomból tudnak, reménységük szerint, megélni. Ezt sokan igazságtalannak és trükközésnek érzik, és van is benne valami, de hát az üzlet az üzlet, és tudjuk, nincs igazság a földön. A fő fenntartás, amely körül a Substack-ellenesek verik a tamtamot, azonban az, hogy a program nem átlátható, mivel a cég nem tette nyilvánossá, kik a Substack kedvezményezettjei. Ráadásul, mondják a kritikusok, a Substack ezzel elcsábítja a hagyományos médiumoktól a tehetséges, vagy legalábbis népszerű, szerzőket. Azokat is kiszerkesztették a közösségi és fősodratú médiában, akikről kiderült, benne vannak a programban.

Ezekre a kritikákra ad csattanós választ egy a napokban megjelent cikkében Freddie deBoer, az Amerikában jól ismert, bevallottan marxista, ám inkább igencsak unortodox és teljességgel nonkonformista közíró és esszéista. DeBoer kijelenti, hogy akik a Substackre fenekednek, valójában a pszichiátriai analízisekből ismert indulatátvitelben szenvednek. Az általa lekicsinylően csak blue checkeknek titulált szerzők, azaz a Twitter által „jóváhagyott,” valós szerzőkként elismertek, szerintem

valójában nem a Substackre vagy rá haragszanak, hanem a hagyományos médiára,

eredetileg kenyéradó gazdájukra, és a nagy techcégekre, amelyek mindent letaroló nyomulása miatt a tradicionális sajtó haldoklik. DeBoer kegyetlen írásában azt fejtegeti, hogy a Substackre sarat dobálók valójában „egy letűnőfélben lévő iparágban eltöltött sikertelen karrierjüket gyászolják.” A találóan egy süllyedő óceánjáró rajzával illusztrált cikkben a szerző kifejti, hogy a Substacket nem azért utálják, amit az utálkozók maguk is elhisznek, például mert „tele van woke-ellenes fehér hapsikkal", hanem azt utálják benne, ami a csődben lévő szakmájukra irányítja a figyelmet. DeBoer döbbenetes statisztikákat idéz.

Az amerikai írott sajtó összpéldányszáma például 2018-ban történelmien alacsony, 1940-es szintre zuhant vissza. 2008 és 2018 között a sajtó teljes reklámbevétele 62%-kal (!) csökkent az USA-ban. Ugyanebben az időszakban a hírszerkesztőségekben foglalkoztatottak száma csaknem megfeleződött, pontosan 48%-kal esett vissza. DeBoer szerint az egyre nagyobb egzisztenciális bizonytalanságban élő, magukat ingyen feltett Twitter posztokkal életben tartani próbáló, tehát önkizsákmányoló kollégáinak egyszerűbb a valójában aprócska, szinte marginális Substackre acsarkodni, mint észrevenni a szomorú média valóságot. Azzal is érvel a szerző, hogy a Substack Pro őt például nem ideológiai megfontolásból honorálja, hanem egyszerűen azért, mert „jó olvasottságot produkál.” Hajrá, teszem hozzá, lehet utána csinálni, utálkozás helyett.

Nos, a fentiek fényében mi itt a Reaktornál nagyon szerencsések vagyunk. Nagy szabadsággal dolgozhatunk a saját magunk által létrehozott szerkesztőségben, és egyelőre távolságtartással szemlélhetjük a Substack körüli amerikai vitát. Egy biztos: végső soron mindig az olvasó dönti el, mire kattint, mit olvas el, és miért hajlandó fizetni. És ez így van jól!

A 21. század nagyon sok újdonságot hozott a kulturális életben. Lettek bloggerek és vloggerek, gameplay videósok, streamerek, tik-tokkerek stb. Viszont egy fogalom kiemelkedik mind közül: kiemelt népszerűségnek örvend az úgynevezett „trash”. Trash bármi lehet, lehet egy zeneszám, egy film, Youtube videó stb.

Na, de mit is takar az, hogy trash?

Sőt, pontosabban trash kultúra, azt is lehet mondani, hogy egész iparágat húztak fel rá.

A trash, mint újabban megjelenő kategória, a maga komikus egyszerűségében azon az elven tölti meg magát humorral, hogy valami lehet annyira rossz, hogy már jó.

Egy ilyen nem egyszerűen unalmas, nem lapos, hanem minden elemében szórakoztatóan rossz.

Aki pedig trash tartalmat gyárt, azt nevezhetjük negatív tehetségnek. Ilyen például Ed Wood, akit hivatalosan is a világ legrosszabb rendezőjének választottak. Vagy ilyen még a The Room című film, amelyből az „Oh, Hi Mark!” című jelenet letarolta az internetet. Sőt, James Franco még filmet is készített belőle, The Disaster Artist címmel.

Meg kell jegyezni, hogy csak az a trash lehet népszerű, ami vicces. Ha nem lehet rajta nevetni, hogy milyen rossz, akkor tulajdonképpen nem is működik a dolog. Ez a fő különbség rossz és trash kategória között. Utóbbinak jellemzője, hogy lehet nevetni a bugyutaságán, a közösség is beleáll a poénba, azt színlelve, hogy egy kimagaslóan színvonalas produkcióról van szó. Azért működik a trash, mert mindenki a helyén kezeli, senki sem veszi komolyan.

Nem fogják eldobni azon az alapon, hogy az a produkció egy 10-es listán maximum 2-est ér el, mert más, külön skálán kap értékelést.

Ezért lett annyira népszerű Dancsó Péter. Pályája elején ő a hihetetlenül rossz filmeket figurázta ki, azokat, amelyekről nem hinnénk el, hogy léteznek, ha nem látnánk (pl. Illuminati vagy Birdemic). Dancsó mindezt humorral fűszerezte, így meglett a tökéletes vegyítése a silány tartalomnak és a humornak.

A bulvár médiában ez a jelenség már régóta létezik, ilyen volt például a Mónika vagy a Győzike show. Ezek az alpáriságból csináltak nézettséget, a Mónika show is alapvetően egy kibeszélő lett volna, ahol elméletileg a vendégeknek segíteni kellett volna. Persze az alkotók célja mindig is valami pusztító alpáriság, egyfajta torz szórakoztatás volt.

A trash kialakulása

A jelenség kialakulása abból a felismerésből jön, hogy a tartalomszolgáltatók rájöttek, hogy az egyszerű igényes előadás unalmassá vált. Csak gondoljatok bele, hogy mennyit tudtok idézni a Győzike showból! Vagy csak emlékezzetek vissza az "I have a pen" című számra, esetleg Elek Zoltán videóira. A trash nem a YouTube sajátja, a Facebookon például kezd elterjedni a shitpost, ami egy meme, ami attól vicces, hogy nem vicces.

Viszont meg kell jegyezni, hogy valami akkor számít „jó trash-nek” ha az alkotói komolyan gondolják, egyfajta negatív tehetségnek számítanak. Ennek nagyon jó ellenpéldája a Sharknado, Dancsónak is bele tellett 4 részbe, mire rájött, hogy azt direkt csinálták gagyira. A Sharknado a kategória koronázatlan királya, és meg kell jegyezni, hogy egészen jól leplezi, hogy direkt hülyeségnek csinálták az alkotói.

A trash pop

És akkor el is érkeztünk a „trash pophoz”. Mi tartozik ide? Elterjedtek az 1-2 sorból álló, de mégis fülbemászó zeneszámok. Erre legjobb példa az Ak26-tól a Blöff című szám. Bármi tehetség nélkül csináltak egy egyszerű számot, aminek közel 39 milliós nézettsége van Youtube-on.

Ez megint csak nem számít igazi trash-nek. Az igazi trash inkább a Satellititől az Audi! Na, ott az előadók tényleg komoly zenét akartak csinálni, de a végeredmény crynge lett. (Segítségül tettünk linket, növeljük a hihetetlen nézettséget!)

A kettő között van a társadalomra nézve lényeges különbség: előbbivel az a baj, hogy átírja a zenei ízlést, és mainstreammé teszi az egyszerű, semmitmondó zenéket. Az utóbbi viszont egy alkotói baklövés eredménye, nem akarják átformálni az ízlésünket, és akik viccből hallgatják, azok sem fogják komolyan venni.

A kígyó (The Serpent) című nyolc epizódos minisorozat 2021 januárjában került adásba a BBC csatornáján (az első epizódot kicsit több, mint 6 millióan nézték az Egyesült Királyságban), április óta pedig elérhető a Netflix nemzetközi kínálatában is. A valós történet által inspirált sorozat az 1970-es évek Ázsiájába repít vissza, ahol Charles Sobhraj sorozatgyilkos tetteit, illetve az ő elfogását célzó hajszát követhetjük figyelemmel. Sorozatajánlónk következik!

Charles Sobhraj, a hippik gyilkosa

Charles Sobhraj a mai Ho Si Minh-városban született (akkoriban Szaigon) 1944-ben egy indiai apa és vietnámi anya gyermekeként. Később édesanyja új párja, egy, a területen állomásozó francia főhadnagy örökbe fogadta, miután édesapja elhagyta a családot. Sobhraj a szüleivel folyamatosan Franciaország és Francia-Indokína között mozgott, tinédzserként már első bűncselekményeit is elkövette, betöréses lopás miatt pedig börtönbe is került Franciaországban. A szabadulását követően is hasonló életmódot élt, betörések, lopások és csalások sorozata által tett szert vagyonra. Később épp az újabb letartóztatások elől menekülve jutott el Dél-Ázsiába, az odavezető úton Kelet-Európán keresztül pedig számos turistát vert át és lopott meg, az út egészét hamis papírokkal megtéve. Kalandos élete Ázsiában is folytatódott, hisz Indiában is elfogták egy ékszerüzletet célzó rablási kísérletét követően. Sobhraj először megszökött a börtönből betegséget színlelve, majd újabb elfogása után pénzt szerezve, kifizetve az óvadékot vált szabaddá. Hiába tartóztatták le Kabulban is, Sobhraj újabb cseles megoldások által – betegséget színlelve, az őröket begyógyszerezve –, megint csak el tudott menekülni. Thaiföldre helyezte át lakhelyét, 1975-ben pedig elkövette első emberölését is.

A valós Charles Sobhraj (Forrás: Ok Diario)

Ismert áldozatainak száma tizenkettő, akik jellemzően nyugati turisták voltak, a hippimozgalom részeként a hippiútvonalon haladva pedig Dél-Ázsiában töltötték idejüket. Sobhraj rendkívüli utálattal tekintett ezen személyekre, akikkel előbb megbarátkozott, majd különböző gyógyszerek által gyengítette a szervezetüket, elvette értékeiket és utazási dokumentumaikat, majd sok esetben meg is ölte őket – egyesek testét elégetve. Elfogni csak egy rendkívül bonyodalmas hajsza után tudták, de az ügy végére még ekkor sem került pont: Sobhraj előbb megvesztegetve az indiai őröket a beszámolók szerint gyakorlatilag luxuséletet élt a börtönben, 1986-ban pedig 10 letöltött börtönév után újra megszökött, miután bealtatózta az őröket, majd kisétált. Bár szabad nem sokáig volt, újabb elfogása után 1997-ig Indiában maradt – ami számára örömforrásnak bizonyult, hisz a Thaiföldre való kiadatását követően minden bizonnyal halálbüntetésben részesült volna –, 3 évvel az ezredforduló előtt pedig szabad emberré vált, mondhatni megúszva az összes gyilkosságot. 2003-ig Párizsban élt, ahol „celebként” interjúk sorozatát adta és meggazdagodott, 2003-ban viszont elkövetett egy hibát, miután visszament Nepálba, ahol továbbra is körözés alatt állt. Nagy kérdés persze, hogy miért csinál bárki ilyen őrültséget – tudva a körülményeket –, ám elképzelések szerint épp azért döntött a visszatérés mellett, mert túlzottan bízva saját „intelligenciájában” a figyelem középpontjában akart lenni, és úgy érezhette, bármikor képes kijátszani a hatóságokat.

A valóság azonban mást hozott, hisz elfogták, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, börtönbüntetését pedig (77 évesen) jelenleg is tölti.

Egyszerűen jó nézni!

Egy hasonló alkotás esetében a történet adott, ez pedig egyszerre jelenthet áldást és átkot. Sobhraj esete ugyanis – amellett hogy nagyon elszomorító – teljes joggal kelti fel a nézők érdeklődését, idővel azonban – már amennyiben bármit is tudunk az életrajzáról – a készítőknek valami olyat kell kitalálniuk, ami fenn is tartja az érdeklődést. Mindez a mai sorozatok esetében azért is könnyebb, mert kevesebb epizóddal dolgoznak, viszont az egyre nagyobb választék, illetve „az egyszerre elérhető minden epizód” jelleg azt is eredményezheti, hogy a többi elérhető választáshoz nyúlunk.

A kígyó azonban képes megőrizni a figyelmet, mégpedig magával a hangulatával. Egyszerűen jó nézni ugyanis a sorozatot! Az alkotás képi világa rendkívül érdekfeszítő atmoszférát teremt, a bemutatott ázsiai városok különlegessége egyfajta misztikumot hoz, míg a szereplők öltözéke, illetve a mindennapi élethez szükséges eszközök és kellékek sokasága pedig visszarepít egy olyan múltba, mely a maga módján nagyon trendi és divatos – és ahova a szörnyűségek ellenére a néző is vissza szeretne lépni. Egy sorozatban az első percek meghatározóak tudnak lenni: történettől függetlenül, csak az adott produkció első benyomásai alapján már megszülethet a nézői döntés – valami vagy szimpatikus, vagy nem. A kígyó pedig nagyon is szimpatikussá válik!

(Forrás: Hello Magazine)

Elszédít a sok ugrándozás!

Persze az első benyomásokon való túllendülés után további szempontok döntenek az élményről, a hangulaton túl pedig A kígyó a történetből, továbbá a szereplőkből is sokat hoz ki. Mint említésre került, a sztori önmagában nem sok meglepetést tartalmazhat, de az, hogy annak bemutatása miként történik meg már sok szabadságot ad a megálmodóknak. A hangulathoz hasonlóan A kígyó itt is próbál kreatív megoldásokat alkalmazni, de ezen megoldások talán nem minden esetben a legsikeresebbek. Ennek oka, hogy bár a kronologikus történetmesélés helyett választott idősíkok közti ugrálás fenntartja az érdeklődést, ám egyszerűen túl sok van belőlük:

bizonyos esetekben már fogalmunk sincs, hogy épp hol tartunk és miért feltétlenül szükséges megint áttérni a történet egy másik pontjára.  

Mégis, idővel a szereplőkhöz való közelség hozzásegíthet ahhoz, hogy az idősíkok közti mozgások hatást váltsanak ki, így a történet teljessé váljon, mi pedig tűkön ülve várjuk az adott történetszál végkimenetelét. Ez ad egy újabb löketet A kígyó számára, hisz egyrészt mindenki várja, hogy a főszereplő végre megkapja büntetését, de emellett kíváncsi a holland diplomata, Herman Knippenberg nyomozására – és személyes vívódásaira –, vagy épp a Sobhraj közelségében lévő Dominique és Nadine (illetve párja) sorsára.

(Forrás: Phuket Times)

Az egyetlen bökkenő a szereplők tekintetében épp a Tahar Rahim által játszott Sobhraj. A sorozatbeli főszereplő gonoszsága és eszessége látványos, ám kevésbé képes átadni azt a karizmát, amit a valós Sobhraj személyéhez kötnek. A fő probléma egyszerűen az, hogy nézőként nehéz átlátni, miért is segítenek neki cinkosai, illetve hogyan is dőlhetnek be neki idegen emberek. A sorozatbeli Sobhraj sokkal inkább egy megfáradt, cinikus, durva és első látásra is kétes figura, mint egy izgalmas személyiségű, kecsegtető „barát”, aki vonzalmat kelt (később csapva le csak brutalitásával). Másrészt bizonyos jelenetekből tökéletesen kikristályosodik, hogy a hippik ellen érzett gyűlöleten túl Sobhraj tettét a notorietás iránti vágy is vezérli: a főszereplő célja nem egyszerűen az, hogy kétes üzleteken keresztül meggazdagodjon. Amennyiben ez megtörténne, akkor sem élné boldogan és nyugalomban az életét. Neki kell valami, ami miatt releváns maradhat – és az ő esetében ez a gyilkosságok utáni hajsza, illetve a hatóságok kijátszásának egyfajta játéka.

A kígyó összességében tehát valószínűleg nem az a sorozat, ami a kritikusok körében a legnagyobb elismerést váltaná ki, vagy amelyre évtizedek múltán is emlékezni fogunk. Ennek ellenére a hangulat tekintetében egy nagyon jól eltalált, illetve egy korábban talán kevésbé ismert, ám egy lenyűgöző és nagyon is elszomorító történetet dolgoz fel. Kérdés lehet persze, hogy a sorozat nem-e egy utolsó ajándék Sobhraj számára: a hírhedtségre vágyó sorozatgyilkost most milliók nézik, nevét pedig folyamatosan emlegetik. Bizonyos szemszögből ez az álláspont megállja a helyét, másrészt viszont a sorozat tanulságokat rejt magában. Az elmúlt évtizedek számos tragikus történése változást hozott az utazók – és általánosságban az egyének– idegenekhez való hozzáállásában,

Sobhraj története viszont további megerősítést hozhat: nem árt néha az óvatosság!

Kiemelt fotó forrása: Wonderland Magazine

Had jegyezzem meg, hogy az alább következő modoros sorok mondandója az egyik legkedveltebb témáim közé tartozik. A jelenleg rendelkezésre álló ismereteim szerint a személyiség kibontakozásában legkardinálisabb jelentőséggel bíró faktor a genetika, a környezet és a nevelés csak Vanya Hargreeves szerepét játszhatja egy gyermek fundamentális személyiségjegyeinek kialakulásában.

Létezik az emberi szervezetben egy génvariáns, amelynek neve: DRD4-7R, leánykori nevén vándorló gén, kedvesen becézgetve r7 gén.

Eme folyton-folyvást mozgásra ösztökélő gén azonban nem lelhető fel minden egyes ember genomjában, egyes becslések szerint a népesség csak mintegy ötven százaléka rendelkezik ezzel a – valljuk be – destruktívnak és igencsak elítélendőnek tűnő attribútomokat implikáló génnel.

DRD4-7R. Bármely olyan személy, amely rendelkezik ezen górcső alá vett génnel,

nyughatatlanabb, kalandvágyóbb, formabontóbb,

mint azok, akiknek genomjából hiányzik ez a csavar.

Az említett gén szoros baráti kapcsolatot ápol azzal az agyban tevékenykedő receptorral, amely a dopamin áramlást szabályozza a szervezetben, ez az oka annak, hogy különböző emberek magatartása oly eltérő lehet. De mielőtt végleg elmerülnénk a genetika csábító bugyrairól szőtt diskurálásban, vizsgáljuk meg, hogy milyen megmásíthatatlan temperamentummal ruház fel eme variánsa a géneknek.

Azért nevezik vándorló génnek, mert akinek a szervezetében megtalálható ez a pinduri molekula, az sokkalta hajlamosabb időről-időre jelentős változásokat eszközölni az életében. Gyakrabban váltogatja az élőhelyét, szívesebben költözik, gyakrabban vált munkahelyet, mit ad Isten, gyakrabban váltogatja a partnereit is, nehezebben tartja meg a hűséget, jellemzőbb rá a promiszkuis magatartás, és általában nagyobb valószínűséggel nyúl kábítószerekhez.

Léteznek azok az emberek, akiknek a nyugalom, a kiszámíthatóság és a kiegyensúlyozottság édes hármasa nem fojtogató teherként telepszik a vállukra. Léteznek azok az emberek, akiknek nem a pokol egyik bugyrát jelenti naponta ücsörögni egy irodában, akiknek nem kell leküzdeni egy kezdődő pánikrohamot az „eljegyzés” szó hallatán, akik soha nem lépnek ki a komfortzónájukból, akik nem lépik át a határokat és akik nem szegik meg a törvényeket.

Léteznek azok az emberek, akik számára a monotonitás inkább áldás, mint átok, akik soha nem kísértik a sorsot, akik nem vágyják az újat, az izgalmast, akik nem csak muszájból, hanem őszintén szeretik az unalomig ismertet. Legyen ez lakhely, karrier vagy házastárs.

És vannak azok az emberek, akik minden hónapban valamiben kicsit másak, mint az előzőben voltak. Akik nem bírnak sokáig egy helyben tartózkodni, akik nem tudnak izgalom és kihívás nélkül élni, akik féktelenül csaponganak, telhetetlenül száguldanak át az életen, kacagva szaggatják a világ szövetét, mígnem lángba nem borítják azt.

Akik minden iránt csak addig érdeklődnek, ameddig az újdonság varázsos nedűjének utolsó cseppjét is ki nem szipolyozzák, akik felelőtlenek, megbízhatatlanok, és akik örökké elégedetlenek. Igen.

Mert ezek az emberek képtelenek bármivel is megelégedni, természetükből adódóan alkalmatlanok kényelmesen hátradőlni az életben, és nyugodalmasan élvezni azt, amijük van. Miért van ez így?

A válasz, mint ahogy az a fentiekben papírra vetett szócséplésből már sejthető, a genetikában rejlik.

Azon embertársaink, melyek testének legelemibb összetevői között megtalálható a vándorlás génje, mondhatni, sorsukban kódolva hordozzák a soha-meg-nem-nyugvás okozta boldogtalanság átkát. Nem tudnak letelepedni, mert nem tudnak hosszú távon kötődni, mindig elérkezik az az ominózus pont, amikor újra útra kell kélni.

Az ok, mint ahogy azt említettem volt, az adott gén és az agyi receptorok kapcsolódásában keresendő. Ez a bizonyos receptor szabályozza a dopaminszintünket. A dopamin egy olyan, az agyban és számtalan kábítószerben (nem véletlenül) egyaránt megtalálható vegyület, amely az elménk jutalmazási és örömközpontjának kielégítő funkcionálásáért felelős. Amikor bármely olyan tevékenységet végzünk, amely örömmel tölt el, akkor az agyunkban dopamin szabadul fel, aminek következtében az adott aktivitást az öröm érzésével társítjuk.

A legtöbb embernek érzékenyen rezonál az elméje a dopamint adagoló receptorral, ám a témában végzett kutatások szerint a DRD4-7R génvariáns birtokosai szignifikáns mértékben érzéketlenebbek,

emiatt grandiózusabb és izgalmasabb tapasztalásokat kell átélniük ahhoz, hogy az ő agyukban is felszabadulhasson a vegyület.

Emiatt szükséges a szüntelen stimuláció, a fokozott ingerlés: ezért kockáztatnak többet, ezért szegnek gyakrabban szabályt, ás ezért vágynak szüntelen az újra.

Bár egyes elméletek szerint ez a gén tehető felelőssé azért is, ha valamely egyén szeret vagy épp nem szeret utazni, de ez erőst csak egy hipotézisnek tűnik. Az emberi genom körübelül húszezer gént tartalmaz, ennek fényében igencsak abszurdnak tűnik a feltételezés, hogy egyetlen ilyen gén határozza meg az adott individuum utazási kedvét.

Arról nem is beszélve, hogy ez a magatartás inkább a kockáztatásról és a sors konstans megkísértéséről szól, inkább a destrukcióról, mint egy minden pontjában megtervezett, sokadik utazásról.

A jelenleg életben lévő szabályozásokat senkinek nem kell bemutatnom, mindannyian tisztában vagyunk vele mit lehet, hogyan, és meddig. Már hónapokkal ezelőtt tudtuk, hogy az oltottságnak és a védettségi igazolványoknak nagy szerepe lesz az újranyitás folyamatában, de, hogy arra milyen formában kerül sor, az csak most tisztázódott és tisztázódik. Milyen lehetőségeink vannak ha még nem vagyunk beoltva, - vagy még nem érkezett meg a kártya - de már unjuk a négy falat, vagyis milyen az élet "odakint"?

A szabadban kirándulás még mindig nem ment ki a "divatból", ez szerepel az összes "Mit csináljak a kijárási tilalomban?" cikk listájában. Ha szép idő van, a népszerű túrázós/kiülős helyek megtelnek családokkal és kisebb nagyobb társaságokkal, korlátozások ide vagy oda. Budapesten sincs ez másként: egy-egy melegebb szombaton szinte mozdulni sem lehet Normafán, vagy akár az Erzsébet téren. Itt vegyül mindenki, igazolvánnyal vagy anélkül. 

Esténként ma már szinte el is felejtheti az ember, hogy egy világjárványból próbálunk kilábalni, hiszen a terek megtelnek, és mindenki a kisboltban vagy a Fröccsteraszon vett italait szürcsöli. A hangulat olyan mint a járvány előtt: élőzene, hangszórók, vízipipa és hangos nevetések. Maszk senkin nincs, de látszólag ez nem feszélyez senkit sem. A felszabadultság lerí mindenkiről, de a távolságtartást mintha elfelejtettük volna. 

A turisták fő célpontjai mint a vár, vagy a bazilika környéke a budapesti kimozdulni vágyókat is vonzza, de észrevehető a különbség a két évvel ezelőtti állapot és a mostani időszak között. Érdekes élmény volt számomra a Halászbástya és környéke, ugyanis bár az idő tökéletes volt, mégis alig voltak emberek az utcákon. Máskor hatalmas sor áll a látogatóközpont pénztárainál, ma csak egy tart nyitva és egy lélek sincs a közelében sem. 

A központban lévő nyílt terek még mindig megmaradtak közönség kedvencnek, de a teraszok nyitásával azért versenytársra találtak. A népszerű éttermekhez foglalás nélkül nem is volt érdemes ellátogatni, de most nagyon egyszerű asztalt találni szinte bárhol. A kocsmákban és bárokban már kicsit komplikáltabb a helyzet. Pénteken és szombaton este 9 körül szinte lehetetlen asztalt találni a teraszokon. Múlt hétvégén négy-öt hely mellett is elmentünk mire sikerült helyet találni: úgy tűnik a teraszozás vált az oltatlanok egyik kedvenc elfoglaltságává. 

A "terasz" kifejezés érdekes számomra, hiszen olyan helyekre is bemehettünk maszk és védettségi igazolvány nélkül, ami lényegében egy teljesen zárt hely. Ha már egy kis sarok a szabad ég alatt van, akkor zöld utat kapnak a betérők. Mondanom sem kell: minden asztal tömve, hatalmas sorok a pultoknál (ott kötelező a maszk), és a hangulat az egekben. 

Beszélgettem néhány emberrel, és úgy tűnt minden társaságban vannak oltottak és oltatlanok egyaránt. Sokan elmondták, hogy kicsit hűvös van, szívesen ülnének bent, de mivel a csapatban vannak olyanok akik még nem kapták meg a védettségi igazolványt, vagy nem akarják beoltatni magukat, ezért kint kényszerül ülni az egész társaság. 

Bár az utazás még mindig limitált és a beutazás karanténhoz, illetve két negatív teszthez van kötve, a Szimplában például magyar szót nem is hallottam. Az egyik utolsó asztalt sikerült kifogni, sokan döntöttek a hely mellett annak ellenére, hogy vasárnap jártam ott. DJ szórakoztatta az embereket, és maszk is csak az ott dolgozókon volt.

Én most kaptam meg az első oltásom, így még egy pár hétig biztos védettség és kártya nélkül maradok, de Budapest nem okoz csalódást így sem. Aki szeretné, az mindenhogy talál magának valami jó programot, azonban a fertőzés kockázata elég magas még így is. A tömött helységek látványa az öröm mellett egy szorongó érzésnek is helyt ad. Oltás, vagy védettség nélkül ennyi emberrel érintkezni nagyon veszélyes, és amíg nem kapom meg a második oltást addig nem is szeretnék többet ilyen helyekre menni. 

Bár most egy kicsit fellélegezhettünk és kaphattunk egy kis kóstolót a járvány előtti életből, azért még mindig a saját magunk és mások biztonsága a legfontosabb. Jön a nyár, nő az oltottsági arány, és ha így folytatjuk talán egy-két buli és koncert is belefér még a következő hónapokban. Ha okosan csináljuk, hamarosan minden nyitva áll majd előttünk, kérdés, hogy milyen további előnyöket kapnak a "plasztikkártyások" és milyen kerülőutakat próbálnak majd bejárni a kártya nélküliek... 

A BBC újságírónője, Sophia Smith Galer áprilisi cikkében - kissé talán elfogultan - górcső alá vette, hogy a különböző nyelvekben a férfi és nőnemű szavak, hogyan vannak jelen a mindennapi nyelvhasználatban. Kifejtette, hogy ez egy negatív jelenség és, hogy ez megváltoztatja a nyelvhasználók világról alkotott képét. Debbie Cameron, az Oxfordi Egyetem kommunikációtudományi professzora is osztja a publicista véleményét. Cameron nevéhez társulnak olyan modern kifejezések is, mint a nyelvi higiénia és a feminista nyelvtervezés, melyeknek számtalan aktív művelőjével találkozunk, különösen az akadémiai szférában. (Szinte csak ott.) Mit is takarnak ezek a fogalmak?

Bár a két kifejezés gyakran találkozik, tévedés, hogy ugyanazt jelentenék. Sőt, az utóbbi években a két nyelvi irány többször egymásnak is feszült. A nyelvi higiénia a semlegességre törekszik inkább, és arra próbálja ösztönözni a különböző nyelvek használóit, hogy a grammatikai nemekkel felruházott szavakat új, semleges formában használják. Ez már azokban a beszédkörnyezetekben is problémát okoz, melyekben eredetileg is vannak semleges nemű szavak (pl. német), de azon esetekben, amikor egy-két hozadékszótól eltérően ezek férfi vagy nőneműek, szinte kivitelezhetetlen (pl.olasz). 

A feminista nyelvtervezés elve szerint viszont a szavak nemi vetületének meg kell maradnia, csupán mindennek kell legyen nőnemű párja is. A gondolat technikailag már kivitelezhetőbb, hiszen passzívan már nyomokban megjelentek az ilyen kifejezések. Például az olaszok már elterjedten használják a "pilotessa" szót, öntudatlanul arra reflektálva, hogy a repülőiparban egyre több a női pilóta. A két gondolat ott feszül egymásnak, hogy míg előbbi szívén viseli azoknak a pilótáknak a sorsát is, akik se nem "pilota"-k, se nem "pilotessa"-k, utóbbi inkább szintre akarja hozni a magukat egyértelműen "pilotessa"-nak valló nőket - semmi mást. 

Nem csak nyelvtan kérdése

Az új szavak zsonglőrei nem csak azokat a nyelveket vették célkeresztbe, akik nyelvtanilag elkülönítenek hímnemű és nőnemű szavakat. Vannak olyan szavak is, amiket csak egyik vagy másik nemre hoztak létre, holott a tevékenységnek amire utal, semmi köze sincsen semmiféle identitáshoz. Koreában például a 2000-es gazdasági fellendülés óta létezik egy szó, mely magyar fordításban " szójabab paszta lányt" takar. Azokat a nőket hívják így, akik sok drága, főleg nyugati termék vásárlásával divatoznak, a szó pedig arra utal, hogy ezeknek a márkáknak a viselésével sem mossák le magukról a szójaszagot: azaz, hogy ők attól még "csak" koreaiak.

Az angol "spinster" szó (magyarul: vénlány, vénkisasszony) is érdekes, hiszen nincs férfi párja, maximum a sokkal kevésbé degradáló "bachelor" (legény). Tehát a legtöbb nyelvben az idősebb hajadonra létezik pejoratív jelző, míg az azonos korú agglegényre nem. Azt már el se merem hinni mi lesz, ha Cameronék felfedeznek minket itt Európa közepén, mert itt a Google fordító a "spinster"-t egyenesen "aggszűsz"-nek fordítja. 

Általános értetlenség

Cameron szerint a gyermeknevelés el van rontva ott, hogy nem a semleges szavakat használjuk a kicsikkel való kommunikációban. Kijelentette, hogy ha megadjuk a gyerekeknek a szavak általános férfi megfelelőit, azzal azt üzenjük, hogy a nők nem lehetnek sikeresek. Túl azon, hogy meglepően drámai módon sikerült összefüggést találni a két tény között, a kijelentés objektíven is tévesnek mondható. Attól, hogy a gyermek társít egy foglalkozáshoz fejben egy alakot, - aki adott esetben férfi - azzal csak az asszociációja módosul, és később a pályaorientációnál egészséges pszichével ez nem fogja korlátozni.

Ha és amennyiben a nők szellemi képességeit egyenlőnek tekintjük a férfiakéval (mert igen), akkor bízzunk benne, hogy a lányaink is képesek lesznek arra a teljesítményre, melyre az olasz férfi bárpincérek (barista) vagy adótanácsadók (commercialista) képesek voltak: nőnemű szavakkal takart szakmákban szép számmal elhelyezkedtek. Aggodalomra egyébként sincs ok, mert például utóbbi szót beírva a Google képkeresőbe az első nőszerű alakot ábrázoló kép csak a huszonhatodik találat, az is "dottoressa".

Aggódnunk kéne?

A University of Washington kutatása szerint probléma, hogy a "vezérigazgató" és "szerző" szavak beírásával a Google képkeresőbe a nőket ábrázoló képek aránytalanul sok férfit mutatnak. Tény, hogy az Egyesült Államokban a 27%-os női vezető arányt nem reprezentálja kellőképpen az első 100 találatból adódó 17 női karakter, és magyarul ez a szám (9) még kevesebb. Emellett büszkén jelentem, hogy a még nehezményezett "doctor" szóra irányuló keresésben az "orvos" szóval magasan verjük az angolt, legalábbis ami a Google képkeresőt illeti: sokkal több női orvos van a találatok között az "orvos" szóra, mint arra, hogy "doctor".

Az "engineer" szónál a nemek aránya hozzávetőleg kiegyenlített, azonban a sárga munkavédelmi sapkák száma közel sem, mintegy másfélszer annyi sárga munkavédelmi sapka a képtalálat erre a szóra, mint amennyi nő. Szerintem még az is égetőbb probléma hogy megértessük a társadalommal, hogy nem minden mérnök flangál sárga sapkában, és nem mindegyik építőipari dolgozó, mint azon aggódni, lesz-e az amerikai tavak mentén elegendő női "fisherman". 

Erőszak

Ami már kicsit kevésbé vicces kérdés, és talán az egyetlen ebben a témában, amin érdemes rugózni, az a nemi erőszak kérdésköre. Jason Katz Ted videójában arról beszél, hogy a nemi erőszakról való tájékoztatáskor nem azt fogalmazzuk meg, hány ember erőszakolt meg bárkit, hanem azt számoljuk, hány személy (a videban nő) lett erőszak áldozata. Az aktivista szerint ez a társadalom helytelen, bűnözőt felmentő magatartása, és különösen káros is, hiszen az elkövetők alatt többnyire férfiakat értünk, akikkel párkapcsolati téren amúgy is megengedőbb a szociális kultúránk (lásd megcsalás).

Megpróbálkozhatunk a gondolat magunkévá tételével, de intuitív nőként azt mondanám, tartsuk meg azon hozzáállásunkat, miszerint ha már megtörtént a baj, fókuszáljunk az áldozatokra, hiszen társadalmilag az évente milliós nagyságrendben előforduló megerőszakolt emberekről kell elsősorban gondoskodnunk, s csak aztán a hasonlóan nagy számú elkövetőkről. Ami már inkább értelmes módosítási lehetőség lenne, az a japán erőszaktevőkre alkalmazott szó. A "kanji" karakter összetételéből magyarul azt olvashatjuk ki, hogy "idióta férfi". Katz szerint az ázsiai felfogás nyelvi szinten nagyon rossz, mert az erőszaktevőket mentálisan betegként azonosítja, nem pedig bűnözőként. 

Kiadványok az üdvöstől a nevetségesig

Világszerte számtalan könyv, cikk és kiadvány áll ki aktívan a nyelvi reformáció ezen speciális elve mellett, azonban ezek sikere és indíttatása eltérő. Érthető például, hogy a mandarin nyelvben nem, vagy csak körülírás  szinten jelenlévő menstruációs fájdalom szót a TypoKaki kiadó szógyűjtemény könyvében definiálta. Nem csak elvi szinten pozitív, hiszen ez megkönnyíti nők egészségügyi ellátását, de profitban is mérhető, innentől kezdve ugyanis az erre irányuló gyógyhatású készítmények piaca az érintett országokban sokkal célzottabban tud reklámozni.

Azt már kevésbé érteni, miét volt szükség arra a sokéves procedúrára Svédországban, hogy a lányok nemi szervére új, semleges szót találjanak ki. Elvileg ez segíti az óvodákban a szexuális felvilágosítás menetét, gyakorlatilag azonban erre a folyamatra az érintett országban eddig nem volt panasz, így a legtöbb svéd sem érti, miért kell ezt a szervet 2006 óta máshogy hívni.

Félünk a döntéseink jelentette felelősségtől, az azokkal járó konfliktusoktól, pedig Csernus Imre szerint ez maga a felnőtté válás. A pszichológus úgy látja, sosem kapjuk már vissza a járvány előtti életünket, és el kell fogadnunk a Covid következményeit. Reaktor podcast Csernus Imrével.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A tavaly megjelent Főnix című könyvében azt elemzi, miként hatott az emberekre a pandémia, illetve hogyan kellett volna hatnia. Most, hogy a járvány harmadik hullámának remélhetőleg a végén járunk, van bármi, amit másként írna meg?

Nincsen. Tudja, mit jelent valójában, amikor Ön azt mondja a kérdésében, hogy „a járvány harmadik hullámának remélhetőleg a végén járunk”? Azt, hogy Ön, miközben kérdez, még tart ettől.

A félelem pedig nem tesz jót senkinek.

Ha belegondol, nem Ön az egyetlen huszonéves, aki kezdetben nem, most már talán fél... Ön fél?

Reménykedem.

Az egy vágy. Félelem van Önben?

Nyilván van bennem félelem, hiszen halljuk, hogy tarthatunk még a negyedik hullámtól.

Hát persze, ez itt marad. Lesz negyedik, ötödik, de nem ez számít. Tudja, mi számít? Az, hogy jelen pillanatban, itt és most, Ön a saját életében mer-e majd élni. Vagy csak úgy tesz, mintha élne? Megoldja-e azokat a félelmeket, amelyek ott vannak Önben? Mer-e megújulni valamiben, ami untatja Önt vagy nem elég? Felismeri-e önmagában a saját emberi hiányosságait és azon változtat-e? Fejleszti-e az önbizalmát, hogy jól érezze magát a bőrében? Ezek a belső, vagy akár külső megmérettetések sokkal fontosabbak. Régen is voltak járványok. Most érdekes módon az influenza eltűnt, valamiért nem betegek miatta az emberek. A Covid eluralkodik. De nem ez számít.

Ön hogyan tudott alkalmazkodni az online jelenléthez? Hiszen a munkája során fontos, hogy élőben tartson előadásokat, illetve vendéglátással is foglalkozik már. Hogyan tudott áttérni az online létre?

Gyorsan. Egyik pillanatról a másikra. Nem tudtam, hogy online térben fogok dolgokat csinálni. Majd jött a lehetőség és különböző neves színészekkel lejátszottunk különböző élethelyzeteket, amelyeket kommentáltam. Elindítottam egy online önismereti tréninget, ami jó kis munka volt. Aztán felkértek a 168.hu-n a Lelkifröccs című műsorba. Az élet mindig megy tovább.

Ezek megmaradhatnak akkor is, ha visszatér az életünk a rendes kerékvágásba?

Mit jelent az, hogy rendes kerékvágás? Nem értem.

A pandémia előtti kerékvágásra gondolok. Amikor majd nem kell attól tartanunk, hogy nagy közösségbe járjunk, hogy megfertőződhetünk, megbetegedhetünk.

Kisasszony, az nem fog visszatérni soha. Nincs olyan már, hogy rendes kerékvágás. Vagy alkalmazkodunk és elfogadjuk a Covid okozta következményeket, és akkor megszületik bennünk a belső nyugalom, vagy az agyunk hátsó kis részében mindig ott fog motoszkálni a félelem. A következmények itt maradnak velünk. Gondoljon bele, hogy mostantól évente járunk oltásra. Valakinek van járulékos betegsége. Például magas vérnyomása, cukorbetegsége. Ez már itt van.

Ha már említette a nyugalmat; pár éve úgy döntött, hogy otthagyja a fővárost, és vidékre költözik. A koronavírus-járvány alatt is egyre többen döntöttek így. Milyen tapasztalatai vannak Noszvajon?

Én ott nagyon jól érzem magamat. Már tizenéve az ingázók táborát gyarapítom, már tizenéve lakom falun. Hallatlanul jól érzem magamat. Sokkal közelebb kerültem a természethez. Tegnap gyönyörűen sütött a nap. A hétfő délelőtt a fűvágásról szól, tehát lenyírtam a füvet. Ma reggel nézegettem, hogy a rigók és a gerlepár ugrál a gyepen, szedegetik a kukacokat vagy valamiket. Olyan jó volt. Felérve ide ezt nem kapom meg. A Honvéd utca rengetegében meleg van, az emberek feszültek, rohannak. Teljesen más minőségű életet élek ott.

Azt el tudja képzelni, hogy ha valaki választhat, akkor inkább a várost, a nyüzsgést választja, mint a nyugalmat?

Persze. Mindenkinek szíve joga az életében azt csinálni, amit szeretne és amiben jól érzi magát.

Én vidéken jól érzem magamat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jövök fel Budapestre. Csomó elfoglaltságom van a városban. De az én otthonom Noszvajon van.

Amikor megismerhettük a Bevállalja? című műsorban szókimondó pszichiáterként, nehéz lett volna elképzelni, hogy vendéglátásba kezd. Most pedig étterme és kávézója is van. Mennyi időt tölt ezekkel? Hogy látja, a vendéglátásban mennyire rendeződhet a helyzet a koronavírus hatásai után?

A vendéglátás azért kezdődött el nálam, mert felismertem, hogy fontos a megújulás. Ha nem vágtam volna bele valamibe, ami érdekel és amiben állandóan megújulhatok, akkor nagyon hamar bekövetkezett volna a kiégés. Nem áltattam önmagamat ezzel kapcsolatosan. Épen ezért tudatosan odafigyelve kerestem. Rájöttem, hogy szeretem a vendéglátást csinálni. Szeretem a kávét, szeretek emberekkel lenni. Itt másképpen beszélhetek velük, mert nem a különböző lelki konfliktusok kerülnek előtérbe. Hanem mondjuk az élet szépsége, a lazulás, a természet. Nagyon sok időt töltök el benne. Szeretem csinálni. Azt látom, hogy aki kellőképpen kitartó, szívvel-lélekkel csinálja akár a vendéglátást, türelmes, megőrizte az embereit, tovább fog működni.

Nem hiányzik a magánpraxisa?

Semennyire sem. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a pszichológus vagy a pszichiáter segít. Nem ők segítenek, hanem ajánlatot tesznek. Utána reménykedhetnek abban, hogy a másik ember ezt elfogadja és elkezd másként élni, kommunikálni stb. De a segítő ott ül egy székben nyolc órán keresztül és jönnek a kedves kliensek, egyik a másik után. Ebből nekem semmi nem hiányzik. Sokkal jobban szeretek kint lenni. De az igaz, hogy a szakmámból bizonyos fontos dolgokat megőriztem. A csapatdinamikát a mai napig szeretem. Mielőtt bejöttem volna ide, a női vízilabda-válogatott kapitányával beszéltem, akik folytatják az olimpiai felkészülést. Bizonyos dolgokat megőriztem. De bizonyos dolgokat nem, mert huszonöt év alatt, amikor kezet fogtam valakivel, nagyon-nagyon gyorsan éreztem valakivel már tíz perc körül, hogy mi az ő konfliktusa. Önnél is érzek dolgokat, csak nem kérdezett meg, ezért nem mondom.

A terápia véleményem szerint egy intim folyamat, ezért sem kérdezem meg. Korábban a Bevállalja? műsorban és most a Lelkifröccsben is jelentkezhettek, betelefonálhattak Önhöz. Valamennyire mégis megőrizte ezt a tanácsadást.

A betelefonálás során valójában krízisintervenció történik. Ha valaki betelefonál és túlságosan sokrétű a konfliktusa, azt ajánlom, keressen a városban egy pszichológust, akihez segítségért fordulhat. Nagy vonalakban elmagyarázom, hogy az ebből való kimászás nagyon sok munka. Nagyon sok ember instant megoldást keres, de ilyenek nincsenek. Innentől kezdve a másik ember vagy megfogadja, vagy nem. Az nem az én dolgom.

Sokakban él még az a tudat, hogy kissé „ciki” pszichológushoz menni, ciki, ha mentális problémám van, szemben a fizikaival. Ezt mennyire tapasztalja, mennyire változhat ez a jövőben?

Változott. Húsz évvel ezelőtt ez egy elképesztően nagy probléma volt. Az előbb említette, hogy intim a terápiás helyzet. Az igaz, hogy intim, de erről beszélni nem intim. Arról lehet beszélni, hogy önbizalomhiányom volt, de rájöttem, hogy a szüleim olyanok, amilyenek. Letettem, megbocsájtottam, elengedtem, újrakezdtem stb. Erről lehet beszélni. Miért ne lehetne erről beszélni?

Gyakran a szülőkre vezetik vissza a problémát a szakemberek. Ön szerint az a jobb, ha a szülői mintát követjük, vagy az, ha tudjuk, hogy az rossz és próbálunk egy másik minta szerint élni?

Amikor a próbálom szót használom, nagyon fontos annak a felismerése, hogy ezzel a hozzáállással semmi sem fog összejönni.

A „próbálomnak", „csinálgatomnak” mindig nyögés a vége.

Ez nem működik. A csinálom teljesen más. Sokkal fontosabb megtalálni az egyensúlyt. Tegyük fel, hogy a szülők a legjobb tudásuk szerint cselekedtek, de nagyon sok mindent nem tudtak. Nagyon fontos nem haragudni rájuk, mivel mindent megtettek. De ettől az életemben levonhatom azokat a tanulságokat, amelyeket következetesen másként fogok csinálni. A legtöbb mai fiatalnak, ahogyan én látom, az internet világában szocializálódva nagyon-nagyon gyors a kommunikációs stratégiája. A racionális intelligenciájuk nagyon fejlett. De csiszolatlanok, amikor érzelmi konfliktusokra kerül sor. Gondolom Ön is találkozott olyan riporterrel, aki ezerrel készül a kérdésekre, fél attól, hogy nehogy elrontson valamit, ott vannak az itinerek a kezében. Ez a megfelelési kényszer szimbolikája. A megfelelési kényszer pedig az önbizalomhiány jele. Csak azt nem tudom, hogy az illető ezt felismerte-e, tudja-e ezt. A Főnix című könyvemben ketté választottam a populációt. Vannak az öntudatlan emberek és vannak a tudatosak. Az öntudatlan döntően a racionális világ felé fog fordulni és azt fogja preferálni. Az ad neki biztonságot, hogy van megfelelő lakása, háza, autója, anyagi javai, utazási lehetőségei. A fiatalok, akikre ez általában nem jellemző, a Coviddal és restrikciókkal éppen ezért eléggé meg lettek lőve. Ha nem is estek át a víruson, a poszt-Covid szindróma még vár rájuk.

Ez pontosan mit jelent?

Ez csak egy megérzés nálam. Azon egyszerű, józan megfigyelésből okulva, hogy ha valaki egy adott konfliktust nem old meg, annak a terhét cipeli. A tudatalattijába elteszi. Majd jön a sok kicsi sokra megy. De ez még csak nem is volt kicsi. Gondoljon azokra a tizennyolc évesekre, akik nem ballagtak el. Az utolsó év kitörlődött, megszűntek számukra a baráti kapcsolatok, amik a továbbugrási lehetőséget növelik. Az online térben belefáradtak a kommunikációba. Megkérdezhetik egymástól, hogy mi történt a másikkal, de mi történhetett volna? Ültem a laptop előtt és toltam az online órát, nem mentem sehová sem. Jó pár év függvénye, hogy ez hogyan csapódik ki rajtuk.

De biztos, hogy lesznek konfliktusok, mivel a magyar populáció jelentős része nem tudatos, rengeteg önbizalomhiánnyal rendelkezik és a magyar mentálhigiéné nincsen éppen csiszolt állapotban.

És pesszimisták vagyunk. Mindig mondja, hogy a félig teli poharat inkább félig üresnek látjuk.

Jajveszékelünk ezerrel.

A koronavírus-járvány ronthatott is ezen.

Nem biztos, hogy rontott, mert a pesszimista alapjában véve pesszimista. Inkább annak a felismerése volt egy nagyon súlyos trauma, ami nem került feldolgozásra, hogy az életünk váratlanul véget érhet. Sok ember ilyenkor tüneti szempontból közelíti meg a konfliktusát.

Ha megkapja az oltást, azt hiszi, hogy visszakapja a régi életét. De nem kapja vissza.

Már 2021-et írunk, nem 2020-at. Évről évre felmerül a kérdés, hogy beoltassam-e magamat, jön-e az indiai variáns, jön-e egy újabb kínai változat.

Hogyan lehet ezekre a kérdésekkel nem félelemmel reagálni?

Nagyon jó a kérdés. Annak idején, amikor agyaltam a felnőttségen, megfogalmaztam, hogy a felnőttség egyenértékű a felelősségvállalással. Méghozzá rengeteg mindenért. Felelősséget vállalok a hangosan kimondott gondolataimért. Megfogalmazom, hogy a gondolataimat hogyan ültetem át tettek formájában a gyakorlatba, de előtte fontosak a döntések. De ott vannak az érzések, az emberi tulajdonságaim és a megérzéseim. Rájöttem, hogy ezekért jó lenne felelősséget vállalni. Az utolsó háromról a racionális világban a legtöbb ember nem akar beszélni, mert kellemetlenek számukra. Ráadásul a megérzéseket racionális szempontból általában ki is nyírják. Elkezdtem agyalni azon, hogy hogyan lehet az önbizalmat fejleszteni.

Akkor megértettem, hogy mi a tudatosság és hogy az önbizalmat valójában úgy lehet fejleszteni, ha tudatosan ugrok olyan új, ismeretlen dolgokba, amiktől félek.

És nem az érdekel, hogy öröm vagy fájdalom vár rám. Hanem azért csinálom, hogy én érezzem, hogy éltem ma. Ha ilyen a hozzáállásom, akkor, ha jön valami új és ismeretlen, miért féljek tőle? Már a múltamból tudom, hogy képes vagyok ilyenek megoldására.

Elhangzott, hogy fél a kiégéstől, ezért valami újba kellett kezdenie...

Nem féltem. Érzékeltem azokat az intő jeleket, amikből tudtam, hogy odáig jutnék. Nem féltem. Tudtam, hogy bekövetkezik, ha nem cselekszem. Teljesen másként történik a cselekvés akkor, amikor érzékelem az intő jeleket és cselekszem, mint amikor hitegetem magamat, hogy rám ez nem vonatkozik. Látom például, hogy a telefonom harminc százalékon van. Tudom, hogy tizenöt százalékig mennyi van, mert az tapasztalati tény. Ha ott nem rakom rá a töltőre, le fog merülni a telefonom. Én a belső érzelmi dolgokkal vagyok így. Ha érzékelem, hogy valami harminc százalékos, akkor megnézem, hogy hol van a töltő.

A kérdésem arra vonatkozott, hogy Ön azt mondja, teljesen szívvel és lélekkel kell csinálni, amit csinálunk. Viszont ez nagyon sok embernek nem adatik meg.

Nem „kell” csinálni. A „kell”-ből mindig a „muszáj” születik. Lehetőség van szívvel-lélekkel élni. A lehetőség azt jelenti, hogy rajtam múlik. De nem kell.

Egy fiatalnak nem feltétlenül van lehetősége a pályája elején egy olyan állásban elhelyezkedni, amit szívvel-lélekkel tud csinálni. Ezt lehet-e fejleszteni?

Persze. Fel kell ismerni, hogy valamit nem tudok szívvel-lélekkel csinálni. Fel kell ismerni, hogy azért csinálom a szakmát, mert meg akartam felelni anyucinak és apucinak.

Ilyenkor kell-e rögtön váltani?

Az első konfliktus tizennyolc éves korban kezdődik, a pályaválasztáskor. Addig a szülők a legtöbbször nagyon sokat segítettek a gyerekeiknek, legalábbis optimális esetben. Így vagy úgy, de elkényeztették őket. Nem tanították meg őket a fájdalmas konfliktusok megfelelő kezelésére. Nem tanították meg, hogy mit jelent a felelősségvállalás. Tudja, hogy miért okoz ilyen sok traumát tizennyolc éves korban, hogy mit válasszak? Mert ez egy felelősségteljes döntés. De ha addig ezt nem gyakorlom, akkor meg fogok ijedni. Érzem, ha visz a tűz. Lehet érezni, nem bonyolult érzés. Ha ezt nem érzem, miután fél évet benne vagyok, csinálom és még mindig nem mozdult meg bennem semmi sem, akkor addig csinálom, amíg meg nem fogalmazom, hogy mit csinálok ezek után.

Munkára is igaz, párkapcsolatoknál pedig sokszor elhangzik, hogy ilyenkor az emberek kompromisszumot vállalnak vagy éppen beletörődnek a helyzetbe, ami konfliktust szül bennük. Hogyan lehet ezt a kettőt elválasztani?

A kompromisszumban a „ko” szócska a kölcsönösséget jelenti. Ha a párkapcsolatban mindkét fél enged, az a kompromisszum. A megalkuvás egyirányú folyamat. Akkor én döntök úgy, hogy nyelek, hallgatok, tűrök. Egy teljesen másféle belső folyamatot gerjeszt. A megalkuvást lehet öntudatlanul csinálni, amikor azt gondoljuk, hogy a másik feje lágya benő, megváltozik. Ez az önhitegetés, ilyenkor valójában semmi sem változik. Vagy lefektetem az időkorlátokat, hogy meddig fogom csinálni. Ha azt érzem, hogy a másik nem veszi a lapot, nincsen közös nevezőnk, de beletettem egy adott időt, idejében elmondván a másiknak, az jó. Ha nem azt csináltam, mint nagyon sok fiatal, hogy „parakapcsolatokat” alakít ki, megcsalja a másikat és sorolhatom. Hanem szemtől szemben azt mondom, hogy „figyelj ide drágám, ez így kevés lesz nekem.” „Nyugodtan csinálhatod ezt, de egy idő után én offolni fogom, mert nem tudlak szeretni, tisztelni, becsülni, nem leszek beléd szerelmes.” De ezt általában nem mondjuk el a másiknak.

A legtöbb ember erről nem beszél őszintén. Mondja, hogy a mostani fiatalok talán még kevésbé képesek szemtől szemben érzelmekről beszélni egymással...

Ki kell javítanom, nem kevésbé képesek, hanem kevésbé mernek. Az önbizalomhiánnyal bíró emberben kialakul egy nagyon fontos állapot, a szeretetéhség. Az önbizalomhiány mindig azt jelenti, hogy nem szeretem magamat. Ha nem szeretem magamat, mástól fogom várni, hogy repüljön a sült galamb. Ennek hozadékaként azért nem merem kimondani a másiknak, amit gondolok, mert mi van, ha megsértődik és lelécel? Akkor ki fog engem szeretni? Ki lesz mellettem? Miközben a legtöbb fiatal nem is fogalmazza meg, hogy ez nem a szeretet szimbolikája. Mert teljesen más a támaszkodás, biztonságban lenni, ha önmagammal jól vagyok. Ilyenkor a vonzás törvénye alapján a másik ember éppen olyan jól lesz saját magával. Nem lesz féltékenység, birtoklás, a másik megváltoztatása, mert elfogadom a másikat és ezért ő is elfogad engem. A nyúlványokat pedig felismerjük és ha a másikat zavarja, lehet rajtuk kölcsönösen változtatni. De ehhez nagyon csiszolt önismerettel kell rendelkezni. Ez magától nem megy.

Azért nem mindenki önbizalomhiányos.

Nagyon fontos megfogalmazni, hogy kétféle önbizalom van. Van a racionális világban lévő önbizalom. Például, hogy meg tudom fogni ezt a poharat, materializálódik a pénzem stb. De ez igazából nem fontos. Ezek jönnek-mennek. De mit kezdünk az úgynevezett irracionális sztorikkal, mint a félelem, a Covid? Azokkal mi van? Ott miért nincsen elég önbizalom? Amikor ez felmerül, miért feszül be a populáció jelentős része?

Nagyon sok a kérdés ezzel kapcsolatban.

Nagyon sok a kétely, nagyon sok az ismeretlen.

A legtöbb ember ma Magyarországon rutinból él. Akkor érzi magát biztonságban, ha minden kiszámítható.

Az önbizalmat úgy lehet fejleszteni, hogy beleugrom az ismeretlen dolgokba, de a legtöbb ember nem akar, tehát a váratlan szituációktól megijed.

Mindig az éles helyzet mutatja meg a valódi önbizalmat, nem a rutin dolgok. A rutint ismerjük, abból a szürkeség jön. Nem a csillogás, nem a tűz.

Említette, hogy a vízilabdás lányokkal dolgozik, korábban focistákkal is foglalkozott. Mi a tapasztalata az élsportolókkal a koronavírus kapcsán és általában?

A lányok már megkapták az oltást. Két hónappal az olimpia előtt ezzel nem foglalkoznak, már elmúlt. Sokkal fontosabb, hogy mit fognak csinálni a mai napon. Öt éve dolgozom már velük. Az átlag populációhoz képest sok mindenben mások és edzettebbek. Focistákkal régen dolgoztam, egy részük már abbahagyta, róluk nem tudok nyilatkozni. De szeretek az élsportban dolgozni.

Ez az edzettség származhat a fizikumból? Azt szokták mondani, hogy „ép testben ép lélek”...

Ép testben általában nem ép a lélek. Az öntudatlan sportolók rengeteg különböző emberi konfliktussal bírnak. Ők is küzdenek a megfelelési kényszertől kezdve a régebbi konfliktusok fel nem dolgozásáig. Épp olyan emberek, mint bárki más, csak egy edzett testtel.

A felvezetőben említettem Lipótmezőt. 2007-ben zárt be az intézmény, ahol sok évig dolgozott pszichiáterként. Van érzékelhető hatása a bezárásnak? Sokat lehetett hallani, hogy a kikerült betegek az utcára kerültek, vagy akár bűncselekmény miatt börtönbe. Több helyen olvastam, hogy a mai modern felfogás szerint alapvetően gyógyszerrel kell kezelni a mentális betegeket és nem elmegyógyintézetekben, a szeretteiktől elzárva. Ez megalapozott Ön szerint, vagy csak a gyógyszergyárak érdeke?

Vannak olyan pszichés, kóros folyamatok, amelyeket nem lehet ambulánsan megoldani. A pszichózisok, a bipoláris betegségek, a delíriumok. Egy adott részhez szükséges a hospitalizáció, a kórházi kezelés, amikor a pszichiátriai törvény szerint valaki önmagára vagy a környezetére veszélyeztető hatással bír. Ennek megvan a megfelelő törvényi szabályozása. Tegyük fel, hogy valakinél kialakul egy adott tünetcsoport, ami eltér a normáktól és veszélyeztető, furcsa, az illető nem tudja magát ellátni és bekerül egy pszichiátriai osztályra. A pszichiáter azt mondja, hogy veszélyeztetett állapotban van. A pszichiátriai törvény kimondja, hogy ezzel az emberrel egy bírónak és egy független szakértőnek beszélnie kell. Ők megállapítják, hogy a kórházi kezelés indokolt vagy sem. Ez egy nagyon komolyan szabályozott folyamat.

Nagyon-nagyon régen, lehet, hogy még a szocializmusban is, valakire azt mondták, hogy megőrült, mert a rendszer ellensége és bezárták évekre Lipótmezőre. Visszaéltek ezzel.

A pszichiátriai betegek felkelnek, emberek vannak körülöttük, találkoznak a nővérekkel, nyüzsgés van, foglalkoztatják őket, mosnak rájuk, ételt kapnak. Le vannak vágva a külső világról, nincsenek megmérettetések. Nincsenek döntési lehetőségek. Nem csönget a postás, online sem küldik a számlákat, mert a tb finanszírozza mindezt. Ennek hozadékaként nagyon sok embernél kialakult a hospitalizáció. Hozzászoktak egy védett környezethez. A pszichiátriai kezelésnél ezért a fokozatos leválasztás elengedhetetlen. Nappali szanatórium, majd bejárásos státusz, végül zárójelentés. Egy mentális állapotból való talpraállás hosszadalmas folyamat. Hogy 2007 óta mi történt? Kezdetben biztos voltak nehézségek az ellátást illetően. Ilyenkor egy adott területet, például ez most az V. kerület, megkapja egy másik kórház, mondjuk a Péterfy Kórház. Területi hovatartozás szerint látják el a betegeket. Biztos voltak kezdetben ellátási nehézségek, most nem tudom, hogy mi van. Ez egy országos intézmény volt, ahová bárki jelentkezhetett, plusz a VII. kerületet pont az az osztály vitte, ahol én dolgoztam.

Ön szerint milyen a jó pszichiáter, pszichológus vagy a manapság egyre népszerűbb coach?

Ki a jó szakember? Aki hiteles a saját szemében. A hitelesség ott kezdődik, amikor valamiről nem csak dumálok, hanem a saját életemben is meg tudom csinálni. Ezt nem tudhatja egy kliens, de érezheti.

Ha valaki fel van címkézve valamivel, mindegy, hogy az orvosi cím vagy híresség, de kliensként nem érzem hitelesnek, akkor menjek tovább.

És nem kell foglalkoznom azzal, hogy miért nem érzem hitelesnek.

Az interjút készítette: Fazekas Csilla

Portréfotó: Földházi Árpád, mandiner.hu

Mennyire kell tudni egy NAV-elnöknek angolul? És ha nem tud, lehet rajta röhögni? És ha ráadásul nő, fair felmosni vele a padlót? 2014-ben még az volt!

A fiatalok kedvéért volt anno egy külpolitikai balhé, vízumok, szívózás, az amerikai külügy akkor sem volt barátságos, volt a NAV elnöke, Vida Ildikó, aki beleszaladt egy nyelvi akadályba, amit a Hír TV rögzített, majd a sajtó vihogva szaladt vele. Ez olyan régi sztori, hogy akkor még Simicska Lajos rettegett oligarchának számított.

Akit érdekelnek a részletek, ássa mélyre magát a Goodfriend-ügyben, mi most koncentráljunk a NAV elnökétől elvárt nyelvi kvalitások 2014-es mércéjére. Ez a mérce változott azóta, hiszen a Mérce 2021-es mércéje szerint egy miniszterelnöktől sem várható el az angol nyelvtudás.

Oké, én elfogadom, de emlékezzünk, hogy nem volt ez mindig így!

Vegyük végig, hogy mulat a magyar azon, ha valaki pozícióban nem tud angolul.

Népszava, 2014:

Mi történt velünk az elmúlt 12 hónapban?

Kettős Mérce, 2015:

A legszörnyűbb Vida Ildikó performanszában 

Vida Ildikóval a Rádiókabaréban sem lehet viccelni

2014 legfeledhetetlenebb pillanatai

A híres magyar gógyi!

Beindult a mémgyár Vida Ildikó tolmácskérő mondatára

Ügyintéző se lehetne a NAV-nál Vida Ildikó

Hölgy kis retiküllel

Más világ volt.

Érdekes összeesküvés elmélet terjed az interneten az elmúlt hónapokban. Néhány órával Biden eskütétele után, a Fehér Ház Youtube csatornáján tette közzé az első média eligazítását, Jen Psaki sajtó titkár vezetésével. A felhasználók azonban érdekes anomáliára lettek figyelmesek. Sokak szerint a legnagyobb videómegosztó oldal szándékosan manipulálta az új elnök tartalmait azáltal, hogy

több ezer dislike került törlésre a videó alól néhány óra leforgása alatt. 

Egy felhasználó két képernyőfotót vágott össze melyeken látható, hogy valóban jóval kevesebb a dislike az adott videón, mint pár órával korábban. A felvételen látható, hogy míg a 15:11 perckor készített képen még 10ezer dislike volt, a 19:31 perckor készített képen már csak 3.1ezer. A posztban kifejtették, hogy ez bizonyíték arra, hogy az óriás cégek és tech mogulok semmitől nem riadnak vissza annak érdekében, hogy elnyomják a konzervatív tartalmakat és manipulálják az embereket. 

A kérdés tehát, hogy valóban eltávolításra került több ezer Biden ellenes felhasználó véleménye, vagy valami másról van-e szó? Lehetséges, hiszen sok kérdőjel van a Youtube videók kedveltségének hátterében, azonban több forrás egy úgy szemszögből közelíti meg a témát. Zoe Phin például a blogján tett közzé egy igen érdekes kutatást, amit az általa írt programmal készített. 

Az alábbi képen látható, miként változott az egyik videó alatt a dislike-ok száma. (piros vonal) A fokozatos növekedés után hirtelen zuhanni kezdett a negatív véleménynyilvánítások mértéke, majd pedig egy folyamatos növekedő-zuhanó tendenciát lehet megfigyelni. Úgy tűnhet ez alapján, hogy a dislike-ok számát egy adott szinten akarják tartani. Ez a jelenség több videónál is megfigyelhető, az alábbi linken elérhető a blogger által készített többi statisztika is.

A PolitiFact oldala megkérdezte a videó megosztót, akik elmondták, hogy egy olyan rendszert működtetnek, ami biztosítja, hogy minden like vagy dislike mögött valódi felhasználók legyenek. Mit is jelent ez? A rendszer kiszűri, ha egy videóra tömegével érkeznek pozitív vagy negatív reakciók, és megvizsgálják a hitelességüket. Ez úgy működik, hogy a spam fiókokat és a különböző mesterségesen generált, hamis felhasználókat automatikusan eltávolítja a kedvelők/nem kedvelők listájából. Ezzel garantálják a mutatók pontosságát. 

Mivel a véleménynyilvánítás szabad, viszont könnyen manipulálható, ezért 2019-ben a Youtube fontolóra vette a dislike gomb eltávolítását a videók alól. Ezt azzal indokolták volna, hogy így elkerülhető lenne a különböző radikális csoportok, vagy "dislike mobs" csoportok (olyan társaság, akik szervezetten dislikeolnak videókat, mert a tartalomgyártóval ellenszenveznek) működése. 

A Youtube a következőt nyilatkozta a témában: 

"YouTube regularly removes any spam likes or dislikes from your videos. It may take up to 48 hours for the numbers to be updated," ... "We always validate the activities & legitimacy of accounts added on your likes/dislikes report. This is to make sure that our site metrics are free of spam." 

"A YouTube rendszeresen eltávolítja a spam fiókok likejait és dislikejait a videóidból. A számok frissítése akár 48 órát is igénybe vehet," ... "Mindig ellenőrizzük a likeok / dislikeokról készült jelentésbe felvett fiókok tevékenységét és legitimitását. Ez annak biztosítása, hogy webhelyünk mutatói mentesek legyenek spamektől. "

Azt pontosan nem tudjuk, hogy milyen módon dolgozik az algoritmus, illetve milyen módon kerülnek meghatározásra a különböző spam felhasználók/fiókok. A Biden videó esetében sem tudunk konkrétat, csupán az adatok állnak rendelkezésre, miszerint valóban nagy adag dislike került törlésre. Fontos megjegyezni, hogy ha valós személyek reakcióját távolítja el a Youtube, akkor ők ugyanúgy tudnak reagálni a videóra a törlés után is. 

Mivel a dislike-ok nagyobb hullámokban érkeztek, és a törlés után sem közelítette meg az "ellenvélemény" azt a szintet, ahol előtte volt, valószínűsíthető, hogy a videó hackelés áldozata lett. Nem csak politikai videóknál figyelhető meg ez a jelenség: a leghíresebb zenészek videóit is gyakran "megküldik" pár tízezer lájkkal a lelkes rajongók hordái. Mindegy milyen irányban történik a dolog az biztos: a Youtube rendszere működik, amíg pedig nem kapunk konkrétabb információkat, a Biden videók ügyében csak találgatni tudunk. 

A Magyar Közlöny jelentése szerint az egyetemek rektori döntés szerint mostantól tarthatnak jelenléti vizsgákat, illetve szeptembertől ugyanilyen döntés mentén indulhat a jelenléti oktatás . Azt gondolnánk, az egyetemisták eddig két napozós kerti ivászat között csuklóból szétpuskázott zárthelyi dolgozatokkal másztak át a képzésükön, és sajnálják, hogy újra figyelő tanárok szeme kíséri őket a számonkérések közben. Amikor megkérdeztük a diákokat, meglepő dolgokat hallhattunk. Az egyetemek különféle módokon próbálnak okoskodni, az egyik magyar felsőoktatási intézmény például a Neptunra támaszkodna, és csak azokat a gyakorlatokat hozná vissza első körben a kampusz falai közé, ahol a beoltottak száma elér egy bizonyos százalékot. Na, de a Közlöny mellett a leghitelesebb mégis az, ha megkérdezünk pár diákot, mint gondolnak a helyzetről!

E: A tantermi gyakorlat nálatok csak azoknak a csoportoknak lesz megtartva, ahol Neptun szerinti csoportnévsorban 90% feletti az oltottak aránya. Szerinted ez jó megoldás?

H: Hát már engem az sem érdekel, ha paplanhuzattal a fejemen kell bemennem, de ez így nem állapot. Próbálok otthon összehozni egy minimális tudást, és egy egész átdolgozott nap után sincs akkora gyakorlati tapasztalatom, mint a felettem lévő évfolyamoknak, akik még jelenlétiben nyomták. Majd összebeszélek  olyanokkal, akik be vannak oltva, és felveszem velük a gyakot. Többiek meg maradjanak otthon.

E: Puskáztatok a zárthelyik alatt a távoktatásban?

H: Hogy a viharba' ne. Bár hozzátenném, hogy ez nem feltétlen puskázás, hiszen a számonkérések is alkalmazkodtak a távoktatáshoz. Míg jelenlétiben elég volt a jegyzetből felkészülni, itt a távoktatásban már nehezebb, jegyzetben nem fellelhető kérdésekre kell válaszolni. Szóval a helyes kifejezés inkább az, hogy megpróbáltam puskázni, de nem sikerült. 

E: Nem sajnálod, hogy újra előadókban, személyesen kell vizsgázni?

P: Azt sajnálom, hogy vizsgázni kell, azt nem, hogy jelenléti lesz. A frász sem akar még egy végigstresszelt zh után még azon is parázni, hogy a befotózott rajzom látszik-e, jó formátumban van-e, elbírja-e a rendszer a méretét, illetve nem-e veszett el az éterben. Ezt a vacakolást senkinek nem kívánom, inkább jelenlétiben lenyomom segédeszköz nélkül, csak szólhassak egy felügyelő tanárnak, hogy kell még öt perc. Emberekkel tudok tárgyalni, gépekkel nem nagyon.

E: Szerintetek lesz következménye annak, hogy az utánatok jövő évfolyam távoktatásban készült az érettségire?

S: Szerencsétlenek, nem irigylem őket. Lehet, hogy otthon jól bevágták a töri tételeket, de a gyakorlati tudásuk horribilisen gyenge lesz, tisztelet a kivételnek. Nem tudom, hogy fogja tolerálni az egyetem, hogy a szakmai gyakorlatokat jórészt elengedték, vagy a technikai ismereteket online adták nekik át. Na, de majd nálunk megtanulják, mi az a műhely, meg mi az a labor!