Reaktor

Az új koronavírus megjelenése egy régóta tartó vitát erősít fel: előnyös-e a globalizáció, illetve várható-e radikális változás a világban a járvány következtében? Bár konklúziót korai még levonni, már a járvány kellős közepén megfogalmazhatunk néhány irányelvet.

Több választható út kínálkozik, rövid és hosszú távra is. Értelemszerűen az első feladat a jelenlegi járvány lassítása és leküzdése, de már ezzel kapcsolatban sem teljes az egyetértés. Van, ahol a járvány elfojtásával próbálkoznak, fertőzöttek felkutatásával és izolálásával. A másik lehetséges taktika a "nyájimmunitás" elérése, azaz hogy a nem életveszélyben lévők nagyobb része megkapja és leküzdje a vírust, és ezen a módon fusson le a járvány, tömeges megfertőződések – és minden bizonnyal halálesetek – árán.

Láthatjuk, hogy Kínában február eleje óta a koronavírus esetek napi növekedésének rátája drasztikusan visszaesett: február 6-án még 11 százalékos volt, addig két héttel később már 1 százalékon állt, még később pedig ennek is a töredékére mérséklődött.

Jelenleg Kínában a fő aggodalom a második hullámtól való félelem: miután a járvány Kínából külföldre került, hiába intézkedtek jól belföldön, ha most külföldről jön vissza a veszély.

Az előbbi mondat tökéletesen összefoglalja a globalizáció járványidőszak alatti következményeit: a vírus kijuthatott, most pedig visszajuthat, mindezt a világot sűrűn átszövő hálózatoknak köszönhetően. Hasonló problémák évszázadokkal ezelőtt is voltak, ám azóta rengeteget fejlődött az orvostudomány, és valószínűleg nem túlzás kijelenteni: a világ gazdasági, társadalmi és kulturális egységesedése nélkül most nem félmillió esetről tudnánk a világ gyakorlatilag összes kontinenséről, hanem sokkal kevesebbről.

Láttam olyan egyetemi mémet, ami arról szólt, hogy egy random kínai megevett egy denevért, emiatt pedig elmarad a következő ZH-m.

A helyzet ennél nyilván bonyolultabb (a denevér és járvány közötti kapcsolat sem teljesen bizonyított), mégis egy létező mintára hívja fel a figyelmet: amennyiben egy jelentősebb esemény történik a világ egy pontján, hatással van az én életemre, a hazám gazdaságára, ahogy akár a társadalom működésére vagy a kultúra állapotára is. Nem is kell addig elmennünk, hogy a járvány Európába érkezett, emiatt pedig értelemszerűen számos következménnyel teli intézkedés történt: elég Vuhannál maradni. A kínai események bizonytalansággal töltötték el a teljes világot, visszavetették a kereskedelmet, széttörték a globális ellátási láncokat, és persze lehetőséget teremtettek arra, hogy az óriási mobilitás következtében a vírus gyorsan elterjedjen mindenhol.

Két hónappal korábban a legrosszabb szcenárióként tekintettünk arra, hogy március második felére Európa lesz az egész járvány epicentruma.

Mégis bekövetkezett, és az Egyesült Államokban is vészes sebességgel növekszik a betegek száma. Az emberéletek elvesztésén, a globális bizalmatlanság növekedésén túl jelentősen sérültek a gazdaságok is: már nem is kérdés, hogy visszaesés lesz, a kérdés inkább az, hogy milyen mértékű. Számos országban recesszióval számolnak. Bizonyos szektorokat – például a vendéglátást – pedig különösen is súlyosan érintik az események.

De mi fog rendszer szinten változni a következő időszakban? A COVID-19 járványra készülhet vakcina, ám néhány év múlva bekövetkezhet egy újabb egészségügyi vészhelyzet, esetleges egy teljesen más természetű esemény, amely megrengeti az egész világot. A koronavírus járványt után alapvető dolgokat kell átgondolni. A gazdaságot tekintve az országok egyes globális ellátási láncok helyébe alternatív megoldásokat fognak keresni, igyekezve egyre nagyobb hangsúlyt fektetni a helyi lehetőségekre. Az olcsóbb megoldások és a más nemzetekkel való együttműködés helyébe az önfenntartás igénye kerül. Ezen felül a jelenleginél is jelentősebb szerepet kapnak a technológiai vívmányok.

Gondoljunk bele, hány nemzet került a mélyvízbe: digitális oktatás, home office, tréningek az interneten keresztül, konferenciák, szakmai összejövetelek és mindenféle más jellegű online találkozások.

Az emberek gyakrabban kérdezik majd maguktól: megéri-e a pénzbefektetést, az energiát és esetleges a veszély vállalását a külföldi utazás. Kétszer is átgondolják, hogy videókonferencián keresztül, vagy személyesen vegyenek-e részt egy szakmai találkozón, illetve hogy vállaljanak-e egy hosszú, kontinenseken is átívelő nyaralást. Ez a típusú folyamat persze nem feltétlenül a deglobalizáció része, hanem sokkal inkább egy átalakuló globalizációt jelent: a virtuális tér a jelenleginél is nagyobb szerepet fog kapni, a nem szükségszerű találkozások pedig el fognak tűnni.

Nem várható radikális fordulat a deglobalizáció irányába a koronavírus következtében. A helyzet javulása után az elsődleges cél rövid távon a kármentés lesz. Ezt követően azonban változni fog a globalizáció intenzitása és formái. A nemzetek egyrészt igyekeznek majd saját erejükre támaszkodni, másrészt egy újfajta, digitális alapokon álló globalizáció megteremtését fogják szorgalmazni.

Fotó: IESE Business School

A kínai Vuhan tartományban kitört Covid-19 koronavírus járvány pár hónapos késéssel elérte az Európai Uniót és hazánkat is. Ma már saját bőrünkön érezhetjük a hatásait. A tőzsdeindexek szinte soha nem látott sebességgel zuhantak, a boltokat sok helyen megrohamozták az emberek és felvásároltak bizonyos termékeket, jellemzően a higiéniai eszközöket és a tartós élelmiszereket. Mikor ér véget a kór, ezt még senki nem tudja megmondani. Európa szerte napról-napra újabb járvány elleni intézkedéseket jelentenek be a kormányok.

A koronavírus járvány is rámutat: a nagy bajok a világban már nem állnak meg a határokon. Ezer szálon kötődnek egymáshoz az országok, gazdaságilag, logisztikailag olyannyira, hogy sem egy vírust, sem egy gazdasági válságot nem könnyű izolálni vagy a terjedését megállítani. Így fordulhatott elő, hogy a koronavírus – amit eleinte nem akartak komolyan venni Európában –  sebesen elérte az öreg kontinenst.

Itt Európában, ha a koronavírus elleni küzdelemről van szó, több felelősségi réteget különböztethetünk meg: az egyének, a nemzetállamok és az Európai Unió szintjeit. Az egyes szinteken történő védekezés vagy épp annak hiánya óriási hatással van az egész folyamatra. Haladjunk lentről felfelé. Az egyén is tehet, sőt kell is tennie sok mindent, hogy a járvány elleni védekezés sikeres legyen: rendszeres kézmosással, a társas érintkezés minimalizálásával, a hatósági rendelkezések betartásával. De hiábavaló lehet az egyén védekezése, ha a felelősségi szinten felette álló állam nem tesz eleget a járvány ellen. Ugyanezen logika alapján elkésett lehet az állam védekezése is, ha a felelősségi szinten felette álló Európai Unió nem tesz meg mindent a járvány ellen. Most ennek lehettünk szemtanúi. A médiában január óta napról napra egyre többet lehetett hallani a koronavírusról, de az Unió nem készült fel a járványra. A vírus megérkezésekor a védekezés feladatai rögtön a nemzetállamokra hárultak.

Először Olaszországban alakult ki gócpont, és innentől már nem volt egyszerű követni, ki kitől kapta el. Végül a járvány kiterjedt egész Európára. Most is, mint korábban a migrációs válság idején, újból megtapasztalhatjuk azt, hogy az Európai Unió jelenlegi formájában nem képes megfelelő válaszokat adni a kihívásokra. Valamiért a korlátozás, határlezárás szavaknak olyan negatív a kicsengése, hogy hallani sem akartak róla az európai döntéshozók, holott épp az erős uniós külső határok szavatolhatnák a nyitott belső határokat. Egész mostanáig nem akarták elismerni Európában, hogy ha időben lezárják a külső határt, akkor a migrációs válság megfékezhető lett volna. Nem állítom, hogy a mostani vírust teljesen el lehetett volna kerülni az Európai Unió külső határainak a lezárásával. De az biztos, hogy lassítani lehetett volna a járványt, és mérsékelni az általa okozott károkat. A nevetségesség határát súrolja, hogy előbb következett be Olaszország izolálása és a szomszédos országok Olaszországgal közös határszakaszainak lezárása, mint az, hogy az Európai Unió külső határait lezárták volna. Az Unió döntésképtelennek bizonyul egy újabb válsághelyzetben. A járvány elleni minden intézkedés meghozása a nemzetállamokra hárult. Állampolgárokként mi csak azt érzékeljük, hogy a nemzetállamok, pontosabban azok vezetése hoz jobb vagy rosszabb döntéseket a járvány megállítására. Ezt majd a járvány után mindenki maga eldöntheti. De azért az elgondolkodtató hogy az az Európai Unió – amely egyre több jogkört von magához a tagállamaitól – a válsághelyzet első pillanatában elbukott.

Egy dolgot fontosnak tartok leszögezni: NEM azért írom ezeket a sorokat, mert Európai Unió ellenes vagyok. Épp ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy sok mindent köszönhetünk az Európai Uniónak. Fiatalként, meghallgatva szüleimet, nagyszüleimet, magam is arra a következtetésre jutottam, hogy sokkal jobb életszínvonalon élünk napjainkban, mint ők éltek. Élvezzük vagy legalábbis a mostani járvány előtt élveztük azt, hogy az  Európai Unióban a határokon szabadon át lehet sétálni, továbbá az Európai Unió területén bárhol tanulhatunk, dolgozhatunk vagy akár le is telepedhetünk. Mindezek csak személyes szempontok, a gazdasági előnyökről nem is beszélve – például az áruk, szolgáltatások és tőke szabad áramlása. Az Európai Unió nagy előnyeit én is elismerem, és jó dolognak tartom, de ezeket meg kell őrizni, és ezekért tenni is kell, hogy fennmaradhassanak.

A koronavírus járvány után sok mindent át kell értékelni, és újra kell gondolni bizonyos dolgokat az Európai Unió működésével kapcsolatban.  Ha közös erővel túl leszünk a járványon, valószínűleg a 2008-as világválsághoz hasonló szemléletváltozás következik be. Az Európai Uniónak is meg kell újulni.

Kiemelt kép: www.pexels.com

„Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.”

Müller Péter

A szorongás segít elkerülni a fenyegetést jelentő helyzeteket és megkeresni a biztonságot. Előnyös abban az esetben, ha a helyzet áttekinthető, illetve ha azt érezzük, hogy a kontroll a kezünkben van. A mai világ azonban egyre több olyan ingert küld felénk, amelyek azt eredményezik, hogy növekszik az áttekinthetetlen helyzetek száma, az irányítás kiesik a kezünkből és nehezen tudjuk eldönteni, hogy a helyzet fenyegető vagy sem. Gyakran válunk tehetetlenné.

A koronavírus is okozhat szorongást: a kór előidézte helyzeteket kontrollálhatatlannak éljük meg. Jelenleg nincs védőoltás ellene. Nem tudjuk ki kapta el környezetünkből vagy hogy mi magunk fertőzöttek vagyunk-e. Nem látjuk előre a járvány végét, ahogy azt sem, milyen következményei lesznek az életünkre, a jövőnkre. Ismeretlen, láthatatlan ellenséggel állunk szemben.

A Cannon-féle modell szerint, mint minden fenyegető helyzet, a koronavírus járvány is kétféle személyes reakciót szülhet. Menekülünk, vagy felvesszük a harcot. Az eredeti modellt később kiegészítették egy harmadik viselkedési kimenettel: a "lefagyással".

Az emberek nagy többsége a kór elől az otthonába kénytelen menekülni. A járvány esetében ez a fajta megküzdési mód a lehető legelőnyösebb önmagunk és társadalmunk számára is. Azzal, ha önkéntesen otthon maradunk nem csak a saját egészségünket próbáljuk megőrizni, hanem megvédjük a környezetünkben élőket, hiszen kontaktus hiányában nem adjuk át nekik a vírust, ha esetlegesen hordoznánk azt.

A koronavírus okozta szorongás, illetve az elzárkózás hatással lehet mentális egészségünkre. Ez akár testi tünetekhez is vezethet, mint például alvási problémák, étvágytalanság, libidó csökkenés. Ebből kifolyólag kiemelten fontos ebben az időszakban olyan tevékenységeket végezni, amelyek csökkenthetik a szorongásunkat. Ha magát a problémát nem is sikerül elhárítanunk, az általa okozott negatív hatások enyhítésére lehetőségünk van. Sportoljunk, étkezzünk rendszeresen, pihenjünk, relaxáljunk. Olvassuk el a tavaly karácsonyra kapott könyvet, amit nem fejeztünk még be, nézzük meg azt a sorozatot, amire a dolgos hétköznapokban nem jutott idő. Használjuk ki a közösségi média adta lehetőségeket, vegyük fel a kapcsolatot azokkal, akikkel rég nem beszéltünk, akikről tudjuk, hogy egyedül élnek. A kapcsolatok őrzésének és megújításának ebben az időszakban kiemelkedően fontos szerepe van. Bocsássunk meg, szeressünk, amíg lehet. Tartsunk össze. Tegyük félre az irigységet, a gonoszságot, a megvetést, az előítéleteket. Gyakoroljuk az empátiát. Csak úgy győzhetünk, ha összefogunk. Egy élettelen organizmus az ellenségünk: mi emberek ne ártsunk egymásnak.

A korlátozások miatt – amelyek, ne feledjük, a javunkat szolgálják – sok mindennapos tevékenységünkről kell lemondanunk. Nem csinálhatunk olyan dolgokat, amiket megszoktunk, amik örömöt okoztak. Ez frusztrációt, beszűkült negatív gondolkodást eredményez. Ha megpróbálunk tudatosan más, pozitívabb nézőpontokat találni, az sokat javíthat a közérzetünkön. Igaz, bizonyos tevékenységeket nem végezhetünk, de lehetőség jut olyan időtöltésre, amire más esetben nincs módunk, sem energiánk.

A negatív gondolatok elűzéséhez kiváló módszer a hálanapló. Írjuk le minden nap, miért adhatunk hálát - ez kellemesebb megvilágításba hozza jelenlegi helyzetünket. De a túlságosan pozitív gondolkodás is veszélyes lehet: elbagatellizálhatjuk, amit nem szabad. Próbáljuk reálisan megítélni a helyzetet.  Szánjunk időt a belső fejlődésre, a gondolataink átértékelésére, tudatosítsuk önmagunk és a világunk értékeit. Ne feledkezzünk el ebben a helyzetben sem a szeretetről, a háláról. Figyelmünket tudatosan irányítva e kellemetlen szituációban is megtapasztalhatjuk ezeket az érzéseket.

Erősítheti bennünk a kontroll érzetét, ha tudatosan hatékony megküzdési stratégiákat alkalmazunk. Tartsuk be a javasolt higiéniai szabályokat, mellőzzük a tömegközlekedést, és amikor csak lehet, maradjunk otthon.

A biztonságérzésünket erősítheti, ha előre felkészülünk egy esetleges karanténra: biztosítsuk be magunkat tartós élelmiszerrel, tisztítószerrel, tisztálkodószerrel. Őrizzük meg a higgadtságunkat, gondolkodjunk logikusan: ne vásároljunk fel túlzott mennyiségű árut pánikszerűen! Tervezzük meg tudatosan bevásárlásainkat. Ne naponta menjünk boltba egy liter tejért, de ne essünk túlzásba se: ne vásároljunk 40 kiló cukrot. A vásárlás tervezésénél reálisan vegyük figyelembe az igényeinket, átlagos fogyasztásunkat, emellett figyeljünk mások szükségeire is. Kérdezzük körbe idős ismerőseinket, végezzük el helyettük a vásárlást, segítsünk nekik, mentesítsük őket az otthonuk elhagyásától.

Tájékozódjunk minden nap, hogy kompetensnek érezhessük magunkat. Reggel és este töltsünk pár percet az informálódással, és ne a koronavírussal kapcsolatos hírek olvasása töltse ki a napunkat. Fontos, hogy inkább kevesebb, de hiteles forrásból nyerjünk információt. Ne keltsünk pánikot, ne osszunk meg olyan híreket, aminek a forrása nem megbízható.

Sokan, mint akár az egészségügyi dolgozók, nem választhatják ezt az „utat”: nem maradhatnak otthon. Nekik nap, mint nap szembe kell nézniük a láthatatlan kórral, kockáztatva a saját egészségüket és a szeretteikét. Ha mi otthon maradunk, az ő munkájukat könnyítjük meg. Ha az emberek tartják egymástól a távolságot, csak lassan növekszik a fertőzöttek száma, és így elkerülhető, hogy a kórházak túlzsúfoltakká váljanak. Becsüljük meg a munkájukat, a naponta meghozott áldozataikat, erőfeszítéseiket. Hálával tartozunk nekik. Maradjunk otthon!

Forrás:

mindsetpszichologia.hu

megoldaskozpont.com

pszichologuskereso.hu

Kopp M. (1991): A szorongás. A szorongásos megbetegedésekpszichofiziológiai modellje. Lege Artis Medicinae, 1, (4), 216–225.

Szerves változások

A budapesti egyetemi és szakkollégiumi lét színes, villogó hétköznapjaiból,
a lélek által sokszor lekövethetetlen tempóban érkező impulzusok világából
zuhantam a Balatonfüred-Csopaki borvidék romantikus szőlősoraiba, kezemben egy
metszőollóval. Megnyugodtam, ringatnak a lankák, körülvesznek szerető
családtagjaim, a feladataimmal immár egy kényelmesebb tempóban haladhatok.

Pár hónapja még csak lassan elérhető, naiv, idealisztikus célnak tűnt a Föld mértéktelen kizsákmányolásának, lelakásának megállítása. Most lelassult a világ, emberek százezrei találtak vissza önmagukhoz. A közúti balesetek száma jelentősen redukálódott. New Yorkban a főleg autókból származó szén-monoxid kibocsátás az előző évi adatokhoz képest 50%-kal csökkent, Velence csatornái lassan kristálytiszták a tömegturizmus megszűnésének köszönhetően. A bolygó felmelegedéséért felelős szén-dioxid legnagyobb kibocsátója Kína: itt a múlt hónapban az átlagosnál 25%-kal alacsonyabb volt a kibocsátás. A mezőgazdaságot tekintve, megnőtt a kereslet a jó minőségű, helyi termékek iránt. A lakosság nagy része felelős döntéseket hoz a közösség érdekében. Az emberek az összefogás fontosságát hirdetik.

Azt kívánom, hogy bárcsak ne számolhatnék be ezekről a nagyszerű eredményekről, melyek egytől-egyig korlátozó rendeletek következményei: meghozatalukra az eddig több, mint tízezer ember halálát követelő koronavírus (COVID-19) gyors terjedése miatt volt szükség. Megtapasztalhatjuk, hogy jelentősen csökkenthető a CO₂-szint a termelés visszafogásával ,és ennek minden járulékával, így például a repülőgépek járatszámának mérséklésével. Hangot kaptak az azt rebesgető vélemények, hogy amint megállítjuk a vírust, és az élet visszatér a normális kerékvágásba, másképpen fogunk majd a globalizációra tekinteni. A megfelelő konzekvenciákat levonva a világ vezetői egy környezettudatosabb, élhetőbb jövő felé fogják terelni az emberiséget. Ugyanakkor, ha megannyi válsághelyzetből nem tanultunk, akkor miért pont ebből fogunk? Úgy gondolom, a termelés újraindításakor kamatostul fogjuk visszakapni a vis maior leálláskor kieső légszennyezést, a járvány elmúltával igyekszünk majd bepótolni a kimaradt utazásokat, el nem végzett feladataink pedig kíméletlenül tornyosulnak majd előttünk.

Ezzel együtt nem múlhatnak el nyomtalanul ezek a rendhagyó hónapok. Lehetőség ez nekünk. Én csak a magam és társaim nevében szólhatok: lehetőség ez nekünk, a gyakorlattól lassan teljesen elszakadó, elefántcsonttoronyban élő, világmegváltó tervekkel rendelkező egyetemistáknak arra, hogy észrevegyük, mennyi megoldandó feladat vár ránk a közvetlen környezetünkben is.

Miért bukik el a globalizmus a nacionalizmussal szemben?

Jordan Peterson egy előadásában arról beszél, hogy 2008-ban
a politikusok a „túl nagy ahhoz, hogy bedőljön” teóriát hangoztatták. Logikus
állítás: néhány vállalat, főleg pénzintézetek, óriási méretükkel és komplex
hálózatukkal akkora súllyal nehezednek a világgazdaságra, hogy a csődjük
katasztrofális következményekkel járhat, emiatt pedig, amikor problémával
néznek szembe, a kormány kénytelen támogatni őket. Logikusnak tűnik, de a
gyakorlat egy ezzel teljesen ellentétes teóriát hozott ki győztesül, ami
valahogy így szól: „olyan nagy, hogy bukásra van ítélve”. Noé utódai egy
templomot akartak építeni, melynek tornya az égig ér, Isten azonban
megakadályozta őket ebben. Tekintsünk erre figyelmeztetésül, hiszen veszélyes a
totalitárius elbizakodottság és tragikus kimenetelűek a mindent magukba foglaló
rendszerek.

Peterson szerint a szociális rendszereknek elég nagyoknak kell lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek megvédeni minket, ugyanakkor elég kicsinek, emberléptékűnek is, hogy megtaláljuk benne a helyünket. A helyes stratégia a társadalmat érintő változtatások bevezetéséhez egyszerű: a suszter maradjon a kaptafánál, a döntéshozó ismerje a saját kompetenciáját, ne hozzon döntéseket azon túl. Ehhez alázatra van szükség, egy olyan erényre, ami nem szerepel a munkaerőpiaci skilleket bemutató listákon.

Kicsiben kell kezdeni. Peterson hangsúlyozza: az általunk megoldani kívánt helyzeteket szűkítsük le azokra, amik (átvitt értelemben) karnyújtásnyira vannak tőlünk. Ilyen lehet például a saját tökéletlenségeink, aztán a kapcsolataink rendbehozása. Ha ezek végrehajtása is óriási önfegyelmet, türelmet, erőfeszítést jelent, akkor miért szeretünk mégis inkább a világ nagyléptékű problémáinak megoldásával foglalkozni? A visszajelzés sebessége miatt. Ha éppenséggel bevezetjük egy világmegváltónak titulált társadalmi forradalom tervét, nem kell azonnal szembenéznünk annak az esetleges hibáival, mert azok csak lassan jelennek meg, és talán nem is a mi feladatunk lesz helyrehozni őket.  Ezzel szemben, ha a házunkat kívánjuk rendberakni, az esetleges bukásunkról azonnali visszajelzést kapunk a továbbra is csöpögő vízvetéktől, a porosodó könyvektől, az elmosatlan edényektől.

Hajlamosak vagyunk világmegváltó, megoldásuk után elismertséggel
és katarzissal kecsegtető kihívásokat keresni. Most az alapkötelezettségeink
mellett lehetőségünk van megtapasztalni egy szelídebb, szerényebb, de mélyebbről
fakadó elégedettséget, amit az első szembejövő probléma megoldása jelent. „Lassan
haladunk, nem hibázunk, és ettől nagyon gyorsak tudunk lenni.” – Kassai Lajos.

Forrás:

Kassai Lajos: Levelek c. könyv, 21.
oldal

A koronavírus járvány úgy indult Európában, mint egy média felkapta zaftos sztori, ami úgysem lehet ránk hatással. Sajnos, mára bizonyos, hogy aki így vélte, nagyot tévedett. Mi, "modern világpolgárok" rég elszakadóban vagyunk mindattól, ami pedig természeténél fogva hozzánk tartozik. Nem gondolnám, hogy teljes egészében megváltozott volna az ember belső működése - csak a szakrális helyett a modern kapitalizmusban, és a globalista világeszményben kezdett el hittel hinni. Elhittük, hogy ezek bármely soron következő válságra megoldást fognak nyújtani. És mindehhez társult egy jó adag önzés, ami sajnos a rendszer velejárója. Hinnünk kellett benne, mert nekünk így jó, egy olyan világban, ahol a legnagyobb érték a pénz, amin bármi földi jó megkapható és örömünk legfőbb forrása. Munkamániás yuppiek sokasága, mi lesz most veletek? 

Érdekes, hogy a kialakuló válságra és pandémiára egyáltalán nem tud választ adni a globalizmus. Piaci alapú problémamegoldás helyett teljes állami irányítás, individuum helyett közösségi összefogás, szabad áramlás helyett bezárt kapuk és alapvető nyitottság helyett teljes elzárkózás. 

“A globalizáció a modernitás legfelsőbb foka, hiszen mindenestül a mozgás – úgymint szabad áramlás, közlekedés, forgalom, kereskedelem – szabadsága jellemzi, ennek akadálytalanná és planetárissá tételét jelenti (a „modern” kifejezés szótöve latinul mozgást jelent). A globális krízisek (migráció, kereskedelmi háború, járvány) sokasodása és fokozódása közepette a helyváltoztatás szabadsága a végéhez közeledik, ami egyértelműen a globalizáció alkonyatát jelzi. Most mindannak a visszabomlását látjuk, ami évszázadok alatt és a 20. századi világháború(k) következtében (1914–1991) infrastrukturálisan–szerkezetileg a globalizációt egyáltalán lehetővé tette.” (Békés Márton, forrás: pestisrácok.hu)

Nem gondolnám, hogy ez a válság teljes egészében paradigmaváltáshoz vezetne majd. Hónapok múltán talán vissza fog állni minden a rendes kerékvágásba. De egy biztos, a globális kapitalizmus eszménye válságban van. Mi okozza a válságot? Az, hogy előfordulnak az uralkodó paradigma alapján nem megmagyarázható jelenségek, anomáliák és ha ezek elszaporodnak, elveszítik a paradigma iránti bizalmat. Ha csak egy picit belegondolunk annak valószínűségébe, hogy ha ez a járvány kialakult a semmiből, pár hónap alatt, a később jöhetnek olyan pandémiák is, amelyek még ennél is sokkal súlyosabbak lehetnek, és sokkal több emberéletet követelhetnek. Ha ez a gondolat szorongást nem is vált ki mindenkiből rögvest, de megrendítheti az egyénnek a globalizmus szellemébe vetett hitét.

A deglobalizációnak jelenleg két nagy következményét vetítheti előre ez a válság a társadalom síkján: a globális piac visszaszorulását és az erősödő nemzeti akaratot. Ebből a másodikat tartom tartósabbnak. Ugyanis mindaz, amit az elmúlt hetekben az államok saját szuverenitásukra hivatkozva megléptek, azt nem lehet később padló alá söpörni azokkal az ideológiákkal, amik a liberalizmus államképét magyarázzák. Olyan dolgok történtek, amelyek évekkel ezelőtt lehetetlennek tűntek. Mint például az Európai Unió határainak lezárása és határellenőrzés visszavezetése. Ha egy valami biztos, akkor az az, hogy a liberális államkép ezt a csatát elbukta most.  A másik nagy változás a globális piacot érintheti. Naponta körülbelül kétszázezer repülőgép szolgálja ki mindazok igényeit, akik személyes vagy gazdasági célból más országok területén jelen vannak. És csak a légi forgalmat említettem. Idealisták vagyunk ha azt hisszük, hogy a járvány után ez egyik napról a másikra változni fog. Egy viszont biztos, ennek a forgalomnak köszönhetően sikeresen tud terjedni bármilyen, láthatatlan ellenségnek nevezhető vírus. Épp ezért felmerül a jogos igény a globális piac megregulázására, és az Unió szintjén is erősítheti azok, akik változásokat akarnak. Egyes pénzügyi szakemberek úgy vélik “ha van dolog, amire sem a világgazdaság, sem a piacok nem vágynak, az a nemzetközi gazdasági és pénzügyi kapcsolatok elhúzódó és mélyülő szétesése. Ha egy ilyen új paradigma alakul ki, akkor a kereskedelmi, valutaháborús feszültségek tovább fokozódhatnak, és átterjedhetnek a nemzetbiztonság és a geopolitika területére. Nem elkerülhetetlen (legalábbis még nem), hogy ez a borús szcenárió következzen be. Az erősebb, inkluzívabb növekedést célzó politika folyamatos megvalósításával, a valódi pénzügyi stabilitás helyreállításával, egy tisztességesebb nemzetközi kereskedelmi, beruházási rendszer megteremtésével és szakpolitikai koordinációval ezt még el lehet kerülni.”(forrás: vg.hu) Vagyis lehet változás, azonban nem tudhatjuk, hogy a piacok szétesése milyen irányba mozdítja majd el a világgazdaságot.

A másik sík amin változást hozhat a válság, az az egyén szintje. És talán ott tényleg nagy szükség is van rá. Ez talán a legfontosabb, ugyanis a liberális globalizmus eszményét az egyéni önzés motiválja. Az én-én-én világkép az, ami elképzelhető, hogy megásta a saját sírját azzal, hogy elhitettette az emberekkel, hogy mindenek felett állnak. Mert attól még, hogy filozófusok, és politikusok azt hiszik, hogy ésszel ki lehet találni, hogy az embereknek hogyan kell élni és, hogy a társadalom ésszel megalkotható, attól még nem igaz. Sajnos a modern kor embere is ugyan olyan halandó, mint régen. És bár az ember okosabb lett, mégsem elég okos ahhoz, hogy felmérje milyen kárt okozhat azzal, hogy egy dolláros árukat rendeljen a világ túlsó feléről. Valóban okosabban gondolkodik? Vagy csak a tudomány fejlődött óriásit, ami magabiztosságot adott. Ha mást nem fog hozni a koronavírús miatt kialakult válsághelyzet, abban reménykedek, hogy talán az egyének szintjén történni fog valami. Remélem elkezdünk majd újra nem csak lefelé, hanem felfelé is tekinteni.

-https://www.vg.hu/velemeny/elemzes/veget-erhet-a-vilaggazdasag-szerencses-idoszaka-2-1957050/

- https://pestisracok.hu/megrendult-a-vilagrend-bekes-marton-irasa-a-ps-nek/?fbclid=IwAR3HVIYy6Vx718U0mC7xjJ7mvfrd9Fha0E4AxGK2B89HYP2KABVr7sM2xQc&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202003

Semmi kétség nincs afelől, hogy 2020 az elmúlt évtized legtöbb kihívást hozó éve. Az USA és Irán közötti konfliktus kiéleződésével kezdődött, majd miután lecsengett a pánik, a világ figyelme az ausztráliai erdőtüzekre vetült. Ezt követően még januárban Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból. Ez a három megrázó esemény azonban eltörpül az előttünk álló legújabb kihíváshoz, a koronavírus járványhoz képest.

Mégis mi lehet az a probléma, amiről január végéig kevés hír szólt és a legtöbb ember nem is hallott róla, majd március elejére már a figyelem középpontjába kerül? Annyira hogy az előre nem látható kimenetelű szaudi-orosz olajháború híre szinte meg sem jelenik a médiában.

Miért ilyen fontos a COVID-19 témája? Hogy történhetett meg az, hogy egy hónap alatt egy távoli ország távoli városából nem csak, hogy átkerült Európába, de meg is bénította a kontinens gazdaságait? Milyen hatásai lesz hosszú távon? – Pár a kérdések közül, amelyeket az emberek, a járvánnyal szembenézve, ma feltehetnek maguknak nap, mint nap.

Napjaink meghatározó gazdasági és politikai jelensége a globalizáció. Egy olyan folyamat, amely lehetővé teszi a világ különböző részeinek összekapcsolódását, gazdasági, jogi és kulturálisan értelemben is. Ezt tükrözi a nemzetközi kereskedelem fejlődése, a nemzetközi szervezetek létrehozása és az országokon átívelő egyezmények születése. Az olyan projektek, mint az Európai Unió, az ENSZ, az Egy Övezet Egy Út kezdeményezés, vagy akár a fúziós energia előállítási technológiáján dolgozó nemzetközi kutatócsapat - mind a globalizált világ eredményei.

A globalizáció fő hajtóereje a nemzetközi szabadkereskedelem bővítésére irányuló törekvés. Hiszen minden országnak van olyan terméke, amelynek előállítása relatíve olcsóbb, egyszerűbb, mint más országoknak, tehát komparatív előnye van. Így, ha ezeknek a javaknak az előállítására koncentrál a felhalmozódó felesleget értékesítheti a világpiacon. Ennek köszönhetően lehet kapni Magyarországon például narancsot - a magyar narancs inkább viccként hungarikum, nem termékként.

De miért fontos ez nekünk koronavírus idején?

A globalizáció eredményeképpen a 21. század embere a hálózatok korában él. A történelem során eddig nem tapasztalt módon kapcsolódik a világ minden pontja fizikailag, és digitálisan is. 2019-ben egy átlagos napon 107 ezer repülőjárat indult a világon, és egymilliárd üzenetet küldtek el, csak a Facebookon keresztül. Eközben 160 millió ember nem abban az országban dolgozott, ahol született. Ebben a környezetben ütötte fel a fejét az új koronavírus, a COVID-19.

A Földünkön sebesen terjedő vírus ma már 182 országban van jelen, és sorra bénítja meg a legfejlettebb régiókat. A világ számos országa radikális intézkedéseket hozott. Donald Trump amerikai elnök 30 napra megtiltotta az Európából érkezők beutazását az USA-ba. Szenátus később 2000 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot fogadott el. Olaszország, Ausztria és sok másik EU tagállam kijárási tilalmat rendelt el, Magyarország pedig lezárta a határait a külföldi beutazók elől, mint ahogy az EU is saját határait a nem EU-s állampolgárok számára. Március eleje óta a világ talán két legmeghatározóbb tőzsdeindexe a Nasdaq és az S&P 500 több, mint 20%-os esést produkált. Nagyobbat, mint a 2008-as gazdasági világválság alatt. Tehát kijelenthetjük, hogy a COVID-19, amellett, hogy egészségügyi katasztrófát okozott, a világgazdaságot is megrengette és a nemzetközi politikai kapcsolatokra is komoly hatással van. 

Egy ilyen gyorsan érkező gazdasági sokk alapjaiban rengeti meg az egész világot, és nehezen, vagy egyáltalán nem helyrehozható károkat okoz. Ezeket pedig tovább növeli az országok gazdaságainak kölcsönös függése egymástól. Például, ha egy ország lezárja a határait a beutazó külföldiek előtt, akkor a turizmusból származó bevételei egy pillanat alatt megszűnnek. Ezzel rengeteg ember elveszti munkáját, akik így kereset híján nem jelennek meg a fogyasztói oldalon, ami más gazdasági ágazatokban tevékenykedő cégeknek okoz kiesést. Az így beindult spirálnak nem tudni, hol van a vége.

Ennek következtében az országok különböző módokon próbálnak életet lehelni a gazdaságukba, és mérsékelni a járvány által okozott kárt. Az ilyen intézkedések akaratlanul is káros hatással lehetnek a világgazdaság számára. Magyarországon ilyen a lakossági és vállalkozói hitelek tőke- és kamatfizetési kötelezettségének az év végéig való felfüggesztése. Ez a lépés amellett, hogy hatalmas segítség a családoknak és kisvállalkozóknak, hatalmas terhet ró a bankokra, amelyek így kisebb pénzügyi mozgástérrel fognak rendelkezni nemzetközi szinten is. 

Minél jobban elhúzódik a járvány, annál nagyobb rombolást végez az államok közti gazdasági kapcsolatokban és annál több lesz az újjáépíteni való. Ez a folyamat a világgazdaság felépítésének teljes átalakulását hozhatja. Miután egyes országok gyorsabban és relatíve kevesebb kárt elszenvedve fognak kikerülni a járványból, hamarabb kezdhetik el újraszervezni a gazdaságukat és kezdhetik el betölteni a keletkezett piaci réseket. A tőkével rendelkező országok vállalatai elkezdhetik felvásárolni az újra növekedésnek induló régiók cégeinek papírjait ezzel új kapcsolatokat alakíthatnak ki a régiek helyén. Ijesztően hangzik, de sok ország gazdasági és politikai előnyre fog szert tenni a koronavírus járványnak köszönhetően. Így növelve azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek ma meghatározzák világunkat.

Forrás: Statista.com, ilo.org, magyarnemzet.hu, ft.com, portfolio.hu

Tizenkétezer. Ennyi mindezidáig azoknak a megindult kártalanítási ügyeknek a száma, melyek során az elítéltek a rossz fogvatartási körülményekre hivatkozva indítanak pert az állam ellen. Ez az elképesztő ügytömeg nem csak az igazságszolgáltatási rendszert terheli meg, a magyar államra jelentős anyagi terhet is ró. Az eddig megítélt kártalanítások összege megközelíti a tízmilliárd forintot^[1]. A magyar miniszterelnök 2020 januárjában tartott nemzetközi sajtótájékoztatóján kiemelte, hogy az általa „börtönbiznisznek” nevezett jelenséget felül kell vizsgálni, mert sérti az emberek igazságérzetét. A kormányfő utasította Varga Judit igazságügyi minisztert, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket.

A jogi háttérről

Börtönkártérítési ügyek már 2010 előtt is indultak, de fizetési kötelezettségek jórészt 2010 után váltak esedékessé azaz állam számára. Az ilyen ügyekben a felperesek azzal az indokkal fordulnak kártérítési (az új terminológia szerint: kártalanítási) igénnyel az állam felé, hogy az nem biztosított számukra megfelelő fogvatartási körülményeket. A kínzás tilalmára hivatkoznak, ami az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) harmadik cikkében szerepel: eszerint senkit sem szabad kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Fontos megjegyezni, hogy Magyarország az Egyezményt kihirdette, így az abban foglaltak a belső jog részévé váltak. Az Egyezményben foglalt rendelkezések érvényesülését az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) vizsgálja. Az EJEB joghatóságának Magyarország szintén alávetette magát, az Egyezményhez való csatlakozással. Noha az Egyezmény semmiféle rendelkezést nem tartalmaz arról, hogy az egyes fogvatartottak számára milyen körülményeket kell biztosítani a büntetés-végrehajtási intézetekben, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy Magyarország az Egyezmény elfogadásával az EJEB joggyakorlatának is alávetette magát.^[2] Mivel pedig az EJEB számos egyéb nemzetközi szervezet ajánlására, jelentésére is támaszkodik ítélkezése során, Magyarországnak tekintettel kell lennie ezekre a dokumentumokra is.

Az Európa Tanács által létrehozott „A kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezmény” 1989-ben lépett hatályba. Ennek alapján született meg az ún. CPT. A CPT, bár nem nyomozóhatóság, jogosult arra, hogy akár a tagállamok büntetés-végrehajtási intézeteiben is vizsgálja a fogvatartás körülményeit. A CPT a vizsgálatáról jelentést készít. A jelentés jogilag nem kötelező erejű, de a tagállamnak reagálni kell rá, és az EJEB ítélkezése során figyelembe veszi a jelentésben foglaltakat. A CPT gyakorlata alapján az EJEB saját zárkában 6, közös elhelyezés esetén 4 négyzetméter élettér, valamint 6 köbméter légtér alatt úgy tekinti, hogy a fogvatartás beleütközik a kínzásnak és a megalázó bánásmódnak az Egyezményben szereplő tilalmába. Ennek a követelménynek nem felelt meg a magyar büntetés-végrehajtási törvény 1996-os végrehajtási rendelete. 

A Varga és mások kontra Magyarország ügy után az EJEB asztalán mintegy 450 hasonló ügy volt. Ez volt az a pont, ahol a tömegessé vált ügyek miatt az EJEB ezt az ügyet úgynevezett pilot eljárásként tárgyalta, és a 2015 márciusában hozott ítélete alapján Magyarországot kötelezte arra, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy csökkenjen az EJEB elé kerülő ügyek száma. Ugyanezen ügyben egyebként az EJEB a hat fogvatartottnak összesen 73 900 eurónyi kártérítést ítélt meg. A pilot eljárás végén az EJEB a hasonló kérelmek vizsgálatát felfüggesztette, mert megállapította, hogy Magyarországon új rendszer kidolgozása zajlik.

2015-ben az Alkotmánybíróság a magyar börtönkörülményekről szóló határozatában kimondta, hogy az addigi jogszabályi környezet nemzetközi egyezménybe ütközött, így megsemmisítette az említett végrehajtási rendeletet. Ezen mozzanat, és az EJEB ítéletei miatt Magyarország módosította a büntetés-végrehajtásról szóló (új) törvényt, illetve az igazságügyi miniszter megalkotta az új végrehajtási rendeletet.

Az új eljárások

A büntetés-végrehajtási törvénybe Magyarország beemelt egy új rendelkezést, amely panasztételi lehetőséget biztosított a fogvatartottaknak a nem megfelelő fogvatartási körülmények miatt. Ezzel hatékony jogorvoslat jött létre, amely megfelel az EJEB kritériumainak. A fogvatartottnak egy bizonyos határidőn belül lehetősége van panaszt tenni a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokánál, annak eredménytelensége miatt pedig pert indítani a bíróságon. A kártalanítás mértéke a nem megfelelő körülmények között eltöltött naponként 1200-1600 forint lehet. Az új végrehajtási rendelet pedig már megfelel a nemzetközi követelményeknek is az elhelyezésre előírt élettér megállapítása tekintetében. Fontos leszögezni, hogy az új szabályok alapján megítélt kártalanítás nem kerül teljes egészében a fogvatartotthoz, abból le kell vonni a vele szemben fennálló gyermektartási és polgári jogi követelés összegét, tehát a károsultak is részesednek belőle. 

A politikai szál

Tudni való, hogy a magyar börtönkörülmények fokozatos javultak az elmúlt évtizedben. 2010 előtt 160 százalékos kihasználtsággal működtek a börtönök. Ez az arány mára 113 százalékra apadt az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkárának elmondása szerint. Az ügy jól láthatóan kettéválik egy jogi és egy politikai szálra. Jogi vonalon a kártalanítások megítélése szabályos, és 2017 óta már magyar jogszabályok alapján zajlik. Politikai vonalon azonban nem ennyire egyszerű ezen ügyek megítélése. Ki nézné jó szemmel, hogy átlagosan 650 ezer forintot ítélnek meg olyan bűnözőknek, mint az olaszliszkai lincselő, vagy a Cozma-gyilkosság elítéltje? Leszögezendő, hogy az új magyar szabályozás alapján megítélhető kártalanítás összege alacsonyabb, mint a strasbourgi gyakorlatban megszokott, csupán ezért azonban mégsem lehet elvinni az ügyet az EJEB elé. Érdekes adat, hogy elemzések szerint a megítélt összegek csupán 11,6 százaléka^[3] jut el a fogvatartottakhoz, és feltételezhető, hogy az ügyvédek rendszerint jelentős összegű sikerdíjakkal dolgoznak az ilyen ügyekben. Beszédes adat, hogy csupán 2017 és 2019 vége között mégis 8,6 milliárd forintot pereltek ki a fogvatartottak ilyen jogcímen az államtól.^[4] A miniszterelnök által jegyzett, 2020 januárjában megjelent kormányhatározat utasította az igazságügyi minisztert a börtönkártérítések kifizetésének az egyes ügyekben a jogszabályok által biztosított legvégső időpontig történő felfüggesztésére, és a szabályozás felülvizsgálatára. Ez tehát azt jelenti, hogy a jogerős ítéletek alapján megítélt kártalanítást megkapják az arra jogosultak, csupán a rendelkezésre álló határidő legvégén. 

Érthető módon az állampolgárok nem érzik jogosnak, hogy – enyhe populizmussal élve – az adójukból az elítéltek és ügyvédjeik gazdagodnak. Az eljárást rögzítő jogszabályokat azonban – még ha csekély mértékben is, hiszen nemzetközi kötelezettségnek tesznek eleget – meg lehet változtatni, így a jövőben valamilyen szinten módosított rendszer bevezetése is elképzelhető. Varga Judit többször is hangsúlyozta, hogy olyan rendszer kidolgozása lenne kívánatos, amely során az áldozatok nagyobb hangsúlyt, több jogosítványt kapnak. Elvben lehetséges volna, hogy a megítélt kártérítések nagyobb részét vonja el az állam az áldozatok kárpótlására, amely valószínűleg megfelelne a társadalom igazságérzetének is. Egy ilyen rendszer kevésbé tenné érdekeltté az elkövetők egy részét a perek megindításában. Nehezebben elképzelhető az a felvetés, miszerint az ügyvédek munkadíjának maximalizálása lenne a megoldás, hiszen ezen szabályok betartatása igen nehéz volna. Bármi is lesz az Igazságügyi Minisztérium megoldási javaslata, gondos jogászi munkára lesz szükség a jogi körülbástyázáshoz. A cél tehát legitim, a módosítás pedig bizonyos keretek között abszolút elképzelhető.

^[1] https://www.magyarhirlap.hu/belfold/20200117-volner-pal-nem-engedunk-a-zsarolasnak, utolsó letöltés: 2020. 01. 31.

^[2] 32/2014. (XI.3.) AB határozat 

^[3] https://www.origo.hu/itthon/20200123-bortonbiznisz-volnerpal-torvenymodositas.html, utolsó letöltés: 2020. 01. 31.

^[4] Forrás: https://magyarnemzet.hu/belfold/milliardos-osszeg-landolt-ugyvedeknel-7706327/, utolsó letöltés: 2020. 01. 31.

Divatos manapság arról beszélni, legyen az ember „önazonos.” Légy azonos magaddal, hirdetik a botcsinálta szakértők, a női magazinok és a tömegmédia pszichológusok.  Na de mit jelent ez?  Mi az, hogy „legyek önmagam”? Ne tegyek úgy, mintha nem az lennék, aki vagyok? Merjek önmagam lenni, ahogy mondani szokták? Viselkedjek úgy, ahogy nekem tetszik, ne a konvencióknak megfelelően? Legyen „üzenete” a ruhadarabjaimnak, a kapcsolataimban pedig mindig az legyen a fontos, mi a jó nekem? Vagy inkább arról van szó, amit Shakespeare írt, hogy „mindenek fölött légy hű magadhoz”?  Akárhogy is, akár olcsó lélekbúvár recepteket akarunk megfejteni, akár valami komolyabbra gondolunk, először tisztáznunk kell magunkban: kik vagyunk. Mi a valódi identitásunk, az önazonosságunk, mi az, amihez hűek lehetünk?

Az identitás trükkös dolog.  Senkinek sincs egyetlen identitása, pontosabban: mindenkinek összetett az identitása. Elsősorban ugye emberek vagyunk, ezt elég könnyű megállapítani. Azután nők vagy férfiak – ezt ma már nem mindig egyszerű megállapítani, sőt, sokaknak már ezen a szinten is nehéz dönteniük, kik ők. Azután jön a többi identitásréteg, mint az ember vallása, nemzetisége, etnikuma, a családneve, a társadalmi-gazdasági státusza. 

A 20-21. század rengeteg kollektív traumája után sokaknak, sokunknak van egyfajta posztmodern, lebegő identitása. Nehezen kötődhet a nemzeti kollektivitáshoz egy olyan ember, akinek a felmenőit, annak vallása vagy etnikuma miatt, az adott nemzethez tartozók deportáltak vagy gyilkoltak meg. Nem egyszerű nemzeti önazonosságot megélnie annak, aki vegyes házasságból származik, vagy akinek már a szülei is ilyen családból származnak, vagy azoknak, akik külföldön nőttek fel. Akit vallástalanul neveltek, az nehezen, vagy talán soha nem talál vissza keresztény vagy zsidó gyökereihez, amelyek nélkül persze értelmezhetetlen az európaiság és a magyarság is.  

Mégis úgy gondolom, az identitás "trükkössége" mögött van egyfajta meghatározhatóság.  Mindenkinek szüksége van arra, hogy valamilyen módon egy csoport részeként határozza meg magát. Bármennyire is lebeg az identitás, kell hozzá tartoznia egy horgonynak, amely megtartja a népek tengerében: egy másoknál fontosabbnak tekintett kultúra horgonya. 

A különböző identitáselemek együttese adja ki egy ember komplex identitását, amelyben szerintem még mindig meghatározó, horgony szerepű a nemzetiségi azonosság.  Egy idegentől itthon vagy külföldön alapesetben először nem azt kérdezik meg, hogy szakmunkás vagy orvos, heteró vagy meleg, vagy milyen vallású, hanem azt, hogy „hová való vagy?”  Ilyenkor persze kiderülhet, hogy egy az adott ország állampolgárának lenni nem feltétlenül jelenti az ottani többségi nemzetiséghez tartozást (már ha van ilyen az adott országban).  Egy kárpátaljai magyar, egy dél-tiroli német vagy egy koszovói szerb nyilván nem fogja magát ukránként, olaszként vagy albánként meghatározni.  Számukra a nemzetiségi önazonosság valószínűleg egyértelműbb és fontosabb, mint azoknak, akik az anyaországban élnek.

Nem állítom, hogy az a helyes, ha valaki meghatározó identitásképzőként tekint a nemzetiségére, esetemben a magyarságára.  Azt meg egyáltalán nem állítom, hogy magyarnak lenni jobb, mint olasznak, skótnak, amerikainak vagy izraelinek.  Abban viszont biztos vagyok, hogy magyarnak lenni jó dolog.  Sőt, úgy érzem, kiváltság.  Nem büszke vagyok rá, hanem hálás, hogy magyar lehetek. Hogy ezt a különleges, egyedülálló nyelvet beszélhetem.  Hogy nemcsak elolvasni tudom, de értem is, mit írt Tóth Árpád vagy Kányádi Sándor.  Hogy közösek a mély, szerves és mégis jelképes gyökereim a magyarság nagyjaival és kicsinyeivel, színmagyar, szász, jász, sváb, szlovák, zsidó és még ki tudja, milyen felmenőimmel és rokonaimmal. Hogy megállapíthatom, a magyarok hajlamosak a lustaságra és öngyilkos, önpusztító hajlamaik vannak, ezer fajta népbetegséggel küzdenek és széthúzóak. De reménybeli magyar értelmiségiként nem elfutni akarok ezek elől a bajok elől, hanem megküzdeni velük.  

Tehát önazonosnak lenni szerintem nem azt jelenti, hogy a lelki alkatunknak megfelelő ruhát hordjunk, vagy hogy legyünk nyugodtan bunkók, ha azt diktálja szenzitív bensőnk. Azt jelenti: tisztában vagyunk azzal, honnan jövünk, kiktől származunk, és hová tartozunk. Mindezt fontosnak és megőrzendőnek gondoljuk, és ezt az értékrendet átadjuk az utódainknak is. Önazonosnak lenni azt is jelenti, nem érezzük fenyegetve identitásunkat, ha másfajta identitásokkal találkozunk, hanem tiszteljük azokat, és meglátjuk bennük ugyanannak a hatalmas gyémántnak az egyik metszetét, amellyé az emberiség teremtetett. Sőt azt is, hogy az igazán tartós identitás képlékeny, nem törik, hanem ha kell, idomul, új öntőformába simul.  Az ember leszáll a lóról, szántani és vetni kezd, aztán hajózni, hidat építeni, feltalálja a dinamót, a telefonközpontot és a számítógépet, filmet rendez, kitalálja a Prezit, megtanul angolul, németül vagy japánul is. De közben mindvégig magyar, vagy ha úgy tetszik, hungarus. És ha a Jóisten is úgy akarja, a gyereke is az lesz.       

Ki vagyok én? Szülinapok, ünnepek, fontos események után valahogy mindig bekúszik a gondolataim közé ez a kérdés. Mi az identitásom? Mik tudnak rá hatni? Néha elgondolkozom rajta, mennyire tudom kontrollálni a saját fejlődésemet, és mennyire visznek el a külső hatások egy adott irányba. Amikor a vonaton ülök a szülővárosom és Budapest között, arra gondolok, hogy vidéki vagyok-e, aki a fővárosban él, vagy már egy fővárosi, aki vidéken született. Konkrét választ nem mindig találok. Arra jutok, hogy a legjobb, ha valamiféle átmenetként tekintek magamra, és ezzel le is szoktam zárni az elmélkedést. De lehet "köztesen" élni? Létezik olyan, hogy többes identitás?

A Wikipédia szerint az identitás fogalma a következő:

„Az identitás én-azonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a „teljes én” érzésével társul. A személyiségfejlődés és a szocializáció eredménye, ami emberi kölcsönhatások során jön létre.”

Ebből az következik, hogy az identitásunk kulcsa az emberekkel való kontaktusaink rendszere, és az: hogyan határozzuk meg ebben a magunk szerepét. Már gyerekkorban kialakul egy alap fogalomkészlet, amit arra használunk, hogy magunkat leírjuk másoknak. Hozzánk tartozik, hogy szeretjük-e a kelbimbót vagy hogy forró, esetleg hideg kakaó pártiak vagyunk-e. Van egy képünk magunkról, és ez változik velünk együtt, ahogy idősödünk. Ezt még értem is, és észre is vettem magamon, hogy így haladtam eddigi életem során, az utóbbi néhány évben azonban kicsit hadilábon kezdtem állni a saját identitásommal. Valahogy az a kép, amit kialakítottam magamról, már nem felelt meg a valóságnak, és ahogy teltek az évek, egyre kevésbé láttam, hogy ki is vagyok én. Az egyetemválasztás számomra nehéz volt, és elsőre nem is a megfelelő szakra sikerült jelentkeznem.

Itt kezdődött talán az én személyes identitás válságom. Kudarcnak éltem meg azt az időszakot, hiszen ki akarná beismerni, hogy rosszul választott, pedig valójában azt szeretné, ha egy teljesen más irányba haladna az élete. Amikor hosszú gondolkodás után végre rászántam magam, hogy váltsak, akkor kezdődött az igazi lejtmenet. Mivel az új egyetem elkezdéséig még volt majdnem egy évem, köztes állapotba kerültem, amikor valahogy sehová sem tartoztam. Nem voltam már része az előző egyetememnek, de még az újnak sem, így egy számomra teljesen idegen pozícióba kerültem. Munkát vállaltam, de azt sem éreztem igazán magaménak. A szakváltás után már javult a helyzet, de valahogy még mindig nem az igazi. Azt vettem észre, hogy bár egyre több szülinapi gyertyát fújok el, a személyiségem nem fejlődik párhuzamosan a tortán lévő számokkal.

Miért lehet az, hogy az identitás válsággal szinte minden mai fiatalnak meg kell küzdeni?

Az egyik lehetséges ok szerintem, hogy ma mindenkinek sokkal több lehetősége és választása van. Bár alapvetően ez egy nagyon jó dolog, vannak hátulütői is. A nagy választékkal együtt megnő a választással együtt járó szorongás és stressz is: nagyobb nyomás nehezedik ránk. A boltban is nehezebben találjuk meg, amit keresünk, ha ezerféle termék közül választhatunk. Valahogy ehhez tudnám hasonlítani a fiatalok helyzetét is. A másik oka az identitás válságoknak a közösségi média hatalmas térhódítása lehet. Bár nem kötelező regisztrálni Instagramra, és a saját döntésünk, hogy miként használjuk, a közösségi média belopakodik szinte minden fiatal mindennapjaiba. Folyamatos online-létünk, önmagunk „megosztása”, az életekbe történő egyszerű betekintés kétes pszichológiai folyamatokat indított el.

Az „influencerek” korában nem ritka a bizonytalanság, az irigység, önmagunk marcangolása.

Ha naponta a hírességek beállított, Photoshoppal megszerkesztett képeit nézegeti az ember, akkor elgondolkozik: ő miért nem néz ki úgy, miért nem él hatalmas tengerparti villákban, és mit rontott el az életében. A „kirakat élet” gyakori jelenséggé vált a közösségi médiában. Mindenki azt szeretné, hogy mások a legjobb oldalát lássák, és ezért nem riad vissza semmitől. Mások autóival, házaival készítenek képeket, vagy az arcukat, testüket megszerkesztve igyekeznek egy vágyott külsőt megjeleníteni az oldalukon. Mivel az interneten mindenki szabadon állíthat elő tartalmat, ezek gyakori és elfogadott magatartások. A képek hátteréről mit sem sejtő fiatal felhasználók önbecsülése és magabiztossága azonban mindettől óriási pofonokat kap. Hogyan tudná meg, hogy ki ő, és hová helyezze el magát, ha ezt számtalan mesterséges, beállított, azaz nem is valóságos minta alapján kellene eldöntenie?

Szeretnénk mások vélt vagy valós tulajdonságait a magunkévá tenni, miközben nem tudjuk mi milyenek vagyunk valójában.

Ilyen tekintetben beszélhetünk többes identitásról: annyi példa van előttünk, hogy néha több különböző identitásformát is magunkénak érzünk. Érdekes példa erre a magyar identitás és a nyugati identitás összegabalyodása. Sokan emlékeznek meg szeretteikről családjuk körében Mindenszentekkor és halottak napján, de emellett ugyanúgy megünneplik a Halloweent is ,nyugati mintára. Sőt már van, aki csak a beöltözős bulikat és a csokigyűjtést tartja meg évről évre. A sok különböző identitás néhol már annyira egybefolyik, hogy nehéz az embernek behatárolnia önmagát.

Saját magam is sok stílusváltáson és „arculatváltáson” mentem át az évek során, hiszen sokszor, sokféle dologra hittem azt, hogy abban a stílusban/társaságban/zenében majd megtalálom önmagam. Végül nem így lett, de manapság már nem próbálok egy bizonyos csoporthoz tartozni, se külsőleg, se belsőleg. Ami fontos szerintem, hogy azokhoz a dolgok ragaszkodjunk, amik minket egyedivé tesznek, amik megkérdőjelezhetetlenül mi vagyunk. Például ha a kedvenc színünk a rózsaszín, akkor ne tegyünk úgy, mintha utálnánk, csak azért mert most épp „menő” utálni. Ha pedig látunk a médiában, vagy a környezetünkben egy olyan alakot, személyt akire hasonlítani szeretnénk, akkor az apró dolgoknál kezdjük, melyekben amúgy is bizonytalanok vagyunk, ne pedig a teljes személyiségünk átformálásával. Mivel én is még csak kezdő vagyok az identitásom tudatos kezelésében, ezért nem tudok annyira sok bölcs konklúziót levonni. Van azonban két tanács, amit minden fiatal olvasómnak szeretnék átadni. Az egyik, hogy ne féljetek kipróbálni magatokat az élet legkülönfélébb területein, hiszen csak így tudjátok megtalálni, hogy mi is érdekel titeket igazán, és mi válik majd az identitásotok részévé. A másik tanácsom pedig, hogy sose hozzatok fontos életdöntéseket a közösségi média hatására, mert ott aztán tényleg mindenki azt mutat, amit csak akar. :)

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Identit%C3%A1s

Valóban védjük a környezetet, ha környezettudatos termékeket
választunk?

Amikor a klímakatasztrófa elleni harcról beszélünk, nagyon gyakran megfeledkezünk egy másik fontos küzdelemről, amelynek részesei (vagy ha úgy tetszik, áldozatai) vagyunk. Mégpedig arról, hogy társadalmunkban mennyien versenyeznek azért, hogy minél többet fogyasszanak. A környezetvédelem nehézsége, hogy cselekvést és tudatos gondolkodást igényel, és csak akkor lehet sikeres, ha lehetőségeikhez mérten, a Föld lakói együttesen lépnek fel az érdekében. A legtöbbet azzal tehetjük, ha mérsékeljük a fogyasztásunkat, minimalizáljuk a pazarlást, és igyekszünk „lábujjhegyen járva” a legkisebb ökológiai lábnyomot hagyni magunk után. A fogyasztók egyre tudatosabbak, de a szorgos marketingesek még mindig egy lépéssel előrébb járnak.

A fogyasztás csábításaink nehéz ellenállnunk egy olyan világban, amelyben az egyre nagyobb jólétet tartják a fő célnak. A személyes környezetünkben és a médiában lépten-nyomon azzal az elvárással találkozunk, hogy „törődj magaddal, hiszen megérdemled”. Emellett persze egy XXI. századi embernek az is elengedhetetlen, hogy úgy érezze: tesz a környezetért. Fenntartani ennek a látszatát az az illúzió, amelyre ma már a marketingesek is építenek, környezetbarát köntösbe csomagolva a termékeiket. Valóban sokat tehetünk, ha környezetbarát termékeket választunk, de a legtöbbet még mindig azzal érhetjük el, ha bizonyos dolgokról lemondunk, és egyáltalán nem fogyasztjuk őket. Az ökológiai lábnyomunk meg nem szüntethető, és ez így is van rendjén. A Föld képes a megújulásra, ami az életünk alapja, de ebben megvannak a maga korlátai, és az emberiség ezeken már régen túllépett. Mégsem várhatjuk el mindenkitől, hogy "no-waste" - hulladékot nem hagyó - életet folytasson. Legyünk reálisak: aki két lábbal a földön jár, az akarva-akaratlanul nyomot hagy maga után.

A környezetvédelem egyik nagy nehézsége megállapítani, hogy az általunk fogyasztott termékek teljes életciklusuk alatt mennyire terhelik a környezetet. Egy újrahasznosított, lebomló, bio alapanyagok felhasználásával, kézzel készült terméknek ugyanúgy vannak a környezetet terhelő hatásai az alapanyagok beszerzésétől kezdve, az előállításon át, a szállításig, majd az értékesítésig. A teljes kép szempontjából mindegy, hogy bio egy zöldség, ha az több ezer kilométert utazott, és hogy hány óceánból kihalászott pet-palackból készült egy kardigán, ha már nem fér be a ruhásszekrényünkbe. Ha valóban környezettudatosak szeretnénk lenni, nem az az első kérdés, amit a választás pillanatában fel kell tennünk magunknak, hogy mekkora az adott dolog környezetterhelése. Hanem az, hogy szükségem van-e rá egyáltalán. Talán az egyik legnehezebb dolog lemondani az utazásról, legyen az munkába ingázás a reggeli dugóban, vagy fapados repülés több ezer kilométerre egy Budapest-Bécs retúr vonatjegy árából.

Veszélyes, ha pusztán a zöld gondolatok határozzák meg a gondolkodásunkat, hiszen azok fontos irányt mutatnak, de nem lehet minden döntést a környezetvédelemnek alárendelni. Bizonyos társadalmi problémák, mint az alapvető létszükségletek biztosítása sokkal égetőbb feladat az emberek számára, mint hogy azon gondolkozzanak, hosszú távon milyen hatásai lesznek a fogyasztásuknak. Azokban az országokban, ahol kevésbé környezettudatosan fogyasztanak az emberek, jelenleg jellemzően sokkal kisebb a szén-dioxid és más szennyező anyagok egy főre eső kibocsátása, mint azokban az országokban, ahol a zöld gondolatok nagyobb teret hódítanak. Ennek a fő oka, hogy az utóbbi országcsoportban általában fejlettebb a gazdaság, magasabb az életszínvonala és a fogyasztás. Ez nem azt jelenti, hogy a nélkülözés jelenti a megoldást a problémára, de azt mutatja, hogy a fogyasztás mértéke meghatározóbb tényező, mint annak minősége.  

A Global Footprint Network 2016-os adatai szerint világ szinten az egy főre jutó ökológiai lábnyom 2,2 hektár. Az egy főre eső biokapacitás - azaz annak a területnek a nagysága, amely elegendő a szükséges energiaforrások megtermelésre, illetve a szennyeződések elnyelésére - pedig csupán 1,8 hektár. A két érték különbsége globálisan negatív értéket mutat, azaz a jelenlegi viszonyok között nem fenntartható.

Ugyanezen forrás szerint Magyarországon az egy főre eső ökológiai lábnyom 3,6 hektár. A skandináv országokban, ahol nagyobb a jövedelem és a fogyasztás, még magasabb. Még úgy is, hogy az utóbbi országokban a zöld gondolatok nagyobb szerepet játszanak a politikai döntéshozásban és sokkal jobban foglalkoztatják az embereket. Egy fő átlagos ökológiai lábnyoma Norvégiában 5,5, Svédországban 6,5, Dániában 6,8, Finnországban pedig 6,2 hektár. A képet színesíti, hogy nagy területüknek és alacsony népsűrűségüknek köszönhetően országos szinten a teljes biokapacitásuk pozitív értéket mutat. Annak ellenére, hogy az egy főre jutó ökológiai lábnyomuk a globális átlag háromszorosa körül van.

A fenti érvekből kirajzolódik, hogy a zöld elvek követése gyakran csak az ember lelkiismeretét nyugtatja, és a túlfogyasztásunk a fő oka a környezetterhelésnek. Hálásnak kell lennünk azért, amit a Föld ad nekünk. Fontos, hogy megbecsüljük, és jól használjuk, amit az ember létrehozott. De ha valóban környezettudatosak akarunk lenni, az első legyen mindig az, hogy tegyük félre az önzést, és csak annyit vegyünk ki a közös erőforrásokból, amennyire valóban szükségünk van.

Ha érdekel, hogy mennyire járulsz hozzá egyénileg a
fenntarthatósághoz, saját ökológiai lábnyomod az alábbi linken kiszámolhatod:

http://www.glia.hu/okolabnyom/index.php