Reaktor

Nemzeti-e, vagy inkább egyetemes a kultúra?

A kultúra a leggyakoribb értelmezés szerint nem más, mint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. Mivel az emberiség egymástól elkülönülő társadalmakban él, ezek kialakítják önálló kulturális mintáikat. A nemzeti kultúrákból áll össze a magasabb rendű, egyetemes kultúra, amelynek elemei jelen van minden közösségben, bár különböző értelmezési közegekben.

A fenti fogalmak a Nyugat gondolkodására jellemzőek. Maga a nemzet szó is egy európai találmány, amelyet egy európai eszme, a nacionalizmus terjesztett el. A nyugati ember, mivel csaknem fél évezredig uralta a világot, hajlamos a saját látásmódja szerint értelmezni más társadalmakat. Ez a téves gondolkodás pedig gyakran vezet félreértésekhez és hamis következtetésekhez.

A kultúrák különbözőségeinek egyik legnevesebb 20. századi szakértője, Samuel P. Huntington 8 + 1 civilizációra osztotta fel a világ társadalmait. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében arról ír, hogy a hidegháború lezárásával a világideológiák (fasizmus, kommunizmus és liberális demokrácia) összecsapása véget ért, a társadalmak harcának tárgyát pedig újra egy sokkal elemibb jelenség, a kultúrák közötti vetélkedés váltja fel.

Huntington rendszerében egyetemes kultúra nem létezik. A kulturális szerveződés legmagasabb szintje a civilizáció. A civilizációkat olyan társadalmak alkotják, amelyek fejlődésük során szoros kapcsolatban álltak egymással, és ezáltal egymáshoz nagyon közel álló értékek alapján szervezték meg kulturális identitásukat. A kultúra alapját rendszerint a vallás képezi, hordozója pedig a nyelv. Ebből kifolyólag civilizációk is általában közös vallású vagy nyelvű kultúrákból születnek.

A civilizációk nem egyenlők. Vannak fejlettebb és kevésbé fejlett civilizációk, ahogyan vannak felemelkedők és hanyatlók is. Egyes civilizációkat sok társadalom alkot, emiatt polarizáltak, de van teljesen homogén is. A heterogén civilizációk akkor sikeresek, ha van egy erős magállam, amelyben a legtökéletesebben megtestesülnek az adott kultúrkörre jellemző értékek. Fontos alapvetés még, hogy a civilizációk halandók és ki vannak téve a történelemnek. Fennmaradásuk érdekében folyamatosan meg kell újulniuk.

Magyarország a nyugati-keresztény
civilizációhoz tartozik. Ahogyan említettük már, évszázadokon keresztül ez volt
a legsikeresebb kultúrkör a Földön. A gyarmatosításon keresztül az egész
bolygón elterjesztette saját értékrendjét, melynek gyökerei a judeo-keresztény
erkölcsiségből és a kapitalista gazdaságfelfogásból erednek. A két világégés és
az azt követő hidegháború után azonban a világ polarizálódott, és az addig
elnyomott vagy elmaradó civilizációk új erőre kaptak. Hamarosan egyértelművé
vált, hogy a modernizálódás nem vezet a nyugati értékrend kialakulásához, a
technológiai fejlődés pedig nem változtatja meg az idegen kultúrkörök számunkra
elfogadhatatlannak bélyegzett szokásait.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, Huntington nyomán tehát nemzeti és egyetemes kultúráról csak saját civilizációnkon belül beszélhetünk. Míg nyugaton a társadalmak többnyire nemzetállamokba tömörülnek, az iszlám civilizációban például az állam, vagy a nemzet másodlagos szerephez jut, a legfontosabb társadalomszervezeti alapegység továbbra is a törzs. Ugyanígy az egyetemes kulturális értékek esetén, míg nálunk az egyén szabadsága mindenek előtt való és univerzális, addig a sinikus (kínai) civilizációban az egyén csupán a nagy egész egy alkotója, a gépezet egy fogaskereke. Ahelyett tehát, hogy a saját értékrendünket erőltetnénk más kultúrkörökre, saját civilizációnk megújítására kellene törekednünk.

A nyugati-keresztény civilizáció ugyanis bajban van. Az óceán másik partján lévő magállamunk, az Egyesült Államok, és Nyugat-Európa közötti társadalmi-kulturális szakadék egyre mélyül. A kommunista elnyomás alól felszabadult Közép-Európa pedig szintén éles érdekellentétbe került a nyugattal. Be kell látnunk, hogy az idealista univerzalizmus eszméje tévút, a nyugati értékrend nem egyetemes, és nem feltétlenül kívánatos alternatíva mások számára. Saját kulturális nyitottságunk pedig veszélyesen felhígíthatja identitásunkat, mivel a hozzánk érkező idegenek szilárdabb kulturális önazonossággal rendelkeznek.

A megújulás egyetlen módja a nemzeti kultúra megerősítése marad, hiszen az egyetemes nyugati kultúra csak nemzeti keretek között kaphat kézzel fogható tartalmat, és válhat más kultúrkörök értékrendjének igazi versenytársává.

Világszerte az ipari hulladék tömege jelenti az egyik legnagyobb fenyegetést a környezetre. Az ipari forradalom óta egyre csak nő a szemét és a káros anyagok környezetünket elárasztó kibocsátása.

Lehet-e kényelmesen környezettudatos életet élni, hogy segítsük a Földünket és a jövőnket?

Kényelem és mobilitás

A Magyar Idők 2017-ben végzett kutatása szerint a fiatal felnőttek és iskolások 74 százaléka utazik tömegközlekedéssel, vagy gyalogosan. A megkérdezett fiatalok 37 százaléka választotta a biciklit, bár nagyrészük inkább a sport, mint a környezettudatosság miatl. Egy nagyobb városban sok ember számára szinte elkerülhetetlen az autó használata. Helyzettől és lakhelytől függően sokan megpróbálnak a lehető legkörnyezettudatosabban közlekedni, de sajnos rengeteg a kivétel. (Ismerek olyan embereket, akik lakóhelyüktől párszáz méterre dolgoznak, mégsem gyalog mennek munkába, ehelyett minden nap autóval teszik meg ezt a rövid távolságot.)

Műanyagmentesség, fenntarthatóság

2019 júliusában műanyagmentes hónapot hirdetettek világszerte, ami valamilyen mértékben elérte a célját. Az akció a lassan lebomló műanyagok környezetromboló hatásai hívta fel a figyelmet. Magyarországon a legtöbben a csomagolóanyagon próbáltak spórolni, és helyette az otthonról hozott vászontáskát vagy ehhez hasonló alkalmatosságot használtak a vásárlásaik során. Véleményem szerint semmivel sem kényelmesebb a boltban egy műanyag zacskót kérni, mint otthonról egy vászontáskát hordani magunkkal a vásárlások idejére. A kutatások szerint mégis nehezen mondunk le a már megszokott termékeink megvásárlásáról, és nehezen térünk át akár üveg, vagy más környezetkímélő csomagolású termékekre. A többség számára az idő a legnagyobb ellenfele egy környezettudatosabb életmód megteremtésének. A nap mint nap munkába rohanó ember nem fog drasztikusan változtatni életmódján. A szándék már sok emberben megvan, de a feltételek még nem mindenki esetében adottak. Ebben az értelemben a környezettudatosság drága.

A vásárlás előkészülete –
a környezettudatos vásárlás gátjai

A környezetvédelem még mindig hátul helyezkedik el a vásárlási szokások hierarchiájában. Dr. Tamus Antalné egy 2010-ben végzett kutatásában arra kérte alanyait, hogy nevezzék meg azokat a korlátokat, amelyek a környezettudatos vásárlástól visszatartják őket. Az alanyok nagy százaléka választja a könnyebben elérhető, praktikus és olcsóbb élelmiszereket, vagy mert megszokta őket, vagy az alacsonyabb áruk miatt.

2009-2010 körül még sokkal kevesebb olyan termék volt a boltok polcain, amelyek csökkentették az ökológiai lábnyomot. Mára ez megváltozott.

Mit tegyek ha mégis
belevágnék a környezettudatos vásárlásba?

Én is megpróbálok környezettudatosan vásárolni, amikor időm és pénztárcám engedi, így most néhány tippel próbálok segíteni.

1. Az otthonról hozott vászontáska nagy segítség lehet
2. Ha pénztárcánk engedi, akkor a tartósabb élelmiszereket vásároljuk meg nagyobb mennyiségben
3. A kevésbé csomagolt áruk keresése
4. Szelektív hulladékgyűjtés

Az utóbbi években felkapott témává vált a klímaváltozás, és Földünk várható élethosszának a megrövidülése. Politikai pártoktól a civil szervezetekig mindenkit foglalkoztat ez a veszély. Sokan rájöttek, hogy a leghatékonyabban és a leggyorsabban akkor érhetünk el változást, ha egyéni szinten változtatunk életmódunkon. A környezettudatos életmód a hosszú távú gondolkodásról szól: úgy élek ma, hogy gyermekeim, unokáim számára biztosítsam a természeti környezet fenntarthatóságát. 

A hétköznapi embert befolyásolni és rábírni: márpedig szükséges átgondolnia, hogy minden gyümölcsöt és zöldséget külön nájlon szatyorba tesz-e a boltban - nem kis feladat. Pedig a társadalom formálható, ha van megfelelő ösztönző és példa. Sok híresség és ún. „influenszer” vágott bele a környezettudatosabb életvitelbe, amit több tíz- és százezres követőtáboruk figyelemmel kísérhet napról napra. Ha a csapból is ez folyik, nyilván sokaknak felkelti az érdeklődését és elgondolkodtatja. A kulcs, hogy kis változások is nagy eredményt hozhatnak, és rengeteg esetben kényelemünkről sem kell lemondani, hogy pár dolgot lecseréljünk napi rutinunk során. 

Az első lépés a tájékozódás és ésszerű cselekvés, a tudatosság. Valószínűleg az lesz a legszimpatikusabb lépés, ami nem igényel nagy kényelmi áldozatot. Ilyen például a szelektív hulladékgyűjtés. Ha belegondolunk: kevés befektetett energiát igényel, hogy az elfogyasztott termékek csomagolóanyagát az arra kijelölt helyre helyezzük. Ennek az anyagi vonzata és az időbeli ráfordítás is annyira csekély, hogy szinte említésre sem méltó. A műanyag okozza az egyik legnagyobb problémát, a nem megfelelő helyen történő gyűjtése, tárolása, szétszórása. Az üveg lebomlási ideje 1-2 millió év, a műanyag szatyornak 200-1000 év, a műanyag palacknak kb. 450 év. Az eldobható pelenkának 550 év körül van az élethossza. Még az eldobott cigaretta csikk sem bomlik le gyorsan: 10-12 év alatt szívódik csak fel teljesen. 

A PET palackokkal tarkított partszakaszok látványához talán könnyen hozzászokik a szemünk, ám amikor egy állat pusztul el a hulladékoktól, az mindig nagy figyelmet kap. Tavaly február végén Dél-Spanyolország tengerpartjára vetett a hullám egy hat tonnás bálnát. A tudósok kíváncsiak voltak, mi okozta az állat elpusztulását. Kiderült: a gyomrában 29 kilónyi műanyag, kötél, háló és egyéb törmelék volt, ami hashártyagyulladást okozott. Ilyenkor természetesen mindenki észhez kap, hogy valamit mégis rosszul csinál az emberiség. Mennyire egyszerű lenne a műanyag flakont műanyag tárolóba tenni. Ami a PET-palackos vizet illeti, csereopciók tárháza áll rendelkezésre. Ha nem bízunk a vezetékes vízben, egy cserélhető ballonos víz, vagy egy víztisztító készülék, esetleg egy vízszűrő kancsó beszerzése máris a környezettudatosabb életmód felé segít minket.

Mint már említettem, a műanyag szatyrok, zacskók elhagyása sem kerül horribilis összegekbe és temérdek időbe. Egyszerűen egy textil anyagúra kell cserélni, amely hosszú ideig hű társként szolgál vásárlásaink során, és akkor nem kell minden alkalommal 5-10 nájlon zsákba gyűrni a péksüteményeket, zöldségeket és gyümölcsöket. Szerencsére Magyarországon már sok üzletben lehetőségünk van a pékárukat papírzsákokba helyezni, és úgy megvenni. Ennek a lebomlási ideje sokkal rövidebb, mint a műanyagnak. A tömegesen használt műanyag szívószálakat pedig például fém anyagúra lehet cserélni. 

Mindenki értesült a hírekből az Ausztráliában tomboló tűzvészről, és természetesen vízért imádkozunk. Az afrikai országok zömében hiány van tiszta vízben. Nem árt elszámolni magunkkal: hány alkalommal hagyjuk folyva a csapot fogmosáskor és mosogatáskor, vagy arról, hogy mennyi ideig állunk a zuhany alatt. Ha a rengeteg eldobható és egyszer használatos eszközünket állandó használatúra váltjuk, például aa papírzsebkendőt és a papírpelenkát textilre, akkor hozzájárultunk a fenntarthatósághoz. Nem csak környezeti szempontból, de egészségügyi tényezőket miatt is jó, ha ökobarát tisztító-, tisztálkodó- és mosószerekre váltunk. Ha pedig eljött az idő lecserélni háztartási gépeinket, akkor fontos szemponttá kell váljon, hogy minél energia- és víztakarékosabb típusokat válasszunk.

Talán ebből a rövid összefoglalóból is világos, hogy mindez nem jelent óriási eltávolodást a komfortzónánktól. Nem kell hónapokig spórolnunk, hogy egy-egy környezetbarát lépést beiktassunk a mindennapjainkba, és pláne nem kell feladni a kényelmünkből. Ezek talán a legérzékenyebb pontok, hiszen az emberek a legutolsó sorban tennének olyat, ami nem komfortos a számukra, főleg ha még stresszforrást is jelent. Például a személyautó használatáról áttérni tömegközlekedésre. Aki megteheti, hogy autózzon nap, mint nap, az úgy érezheti: mérhetetlenül nagy lemondás lenne buszozni. Ezeket az apró életmód változtatásokat mégis érdemes végrehajtani, hisz ezek révén lassíthatók a környezetünk pusztulásának a folyamatai. Ha ilyen csekély dolgokat sem vagyunk hajlandóak megtenni a fenntarthatóság érdekében, akkor előbb-utóbb nem lesz választásunk, és a kényszerű környezetvédelem már biztosan a kényelmünk rovására fog menni.

Igaz
történet alapján:

„Belgiumban a muszlimok 12 éven belül többségben lesznek” (Origo)

„Nagy vitákat vált ki Belgiumban az Iszlám Párt indulása az őszi önkormányzati választásokon.”  (Euronews)

„Hat éven belül immár másodszor készül önkormányzati választásokra egy iszlám párt Belgiumban. Célja az iszlám állam létrehozása, a férfiak és a nők elkülönítése a tömegközlekedési eszközökön, és a kendő viselésének az elterjesztése.” (Euronews)

„Szerintem nagyon jó, ha a férfiakat és a nőket elválasztják egymástól a tömegközlekedési eszközökön. Megmondom miért. Mert vannak férfiak, akik a buszon zaklatják a nőket, de ez előfordul fordítva is.” (Sarouj Mohammed molenbeeki lakos)

„Belgium lehet az első muzulmán állam nyugaton.”  (Figyelő)

...

Dunabogdány egy háromnegyed részben svábok lakta kis község Pest megyében. Templomuk mellé államalapító Szent István királyunk koronájánák kőbe faragott másával díszített emlékművet emeltek a két világháború között. És hogy miért építették meg? Miért sajnálták, hogy a háború után elveszett? És miért szöktek vissza Magyarországra a falu sváb lakói a kitelepítésből? A kitelepítettek miért a falu temetőjében vásárolnak maguknak sírhelyet? A válasz egyszerű, ám a mai világban mégis oly ritka…

A svábok megvalósították többszólamú önazonosságukat, és nem túlterjeszkedő, agresszív módon, hanem épp ellenkezőleg: az átjárható határokon békésen átívelően, az önrendelkezés törvényes keretein belül.

Vizsgáljuk meg, hogyan épül fel az identitás.

A nemzeti identitás egyik, ha nem a legfontosabb és legkorábban jelentkező összetevője a nemzet iránt érzett lojalitás. A nemzet iránt érzett lojalitás egyik fő gyökere a közösen megélt történelmi múlt. Az együtt megélt alapértékek nélkül elképzelhetetlen a szilárd nemzeti identitástudat. A keresztény vallás integráló szerepet játszott az európai kulturális folyamatokban, és ez tette az európai nemzetek identitásának alappillérévé.

Bátran kijelenthető, hogy a vallás egyént, közösséget és nemzetet, összességében tehát: identitást formáló tényező. Ahogy az is egyértelmű, hogy amíg a közös vallás a kulturális egységesülés irányába, addig a vallási differenciák a kulturális megosztottság irányába vezetnek.

Épp e tények tudatában oly kétségbeejtő az a 21. századi (nyugat-)európai politikai irányzat, amely egyszerűen felszámolná a nemzeti identitás alapértékeit (amelyeknek pedig magát a létét köszönheti), és ezzel párhuzamosan hangzatos szlogenekkel utat nyitna történelmileg, földrajzilag, vallási és kulturális értelemben is eltérő identitási komponensek beáramlásának.

Ha az etnikai és a nemzeti identitás nem egyezik, abból jobb esetben kettős identitás, rosszabb esetben konfliktus bontakozik ki. A kettős identitás olyan konstrukció, amelyben az etnikai és nemzeti elemek és értékek képesek egymást kiegészíteni. A gyakorlatban a kettős identitású egyén a saját identitásának megőrzése mellett magáévá teszi és érzelmileg is átéli a többségi etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját identitásából hiányoznak. Kettős identitásról tehát az egyik, vagy a másik fajta értékrendszer kizárólagossága esetén nem beszélhetünk!

Nem állítom, hogy eleve elrendelt lenne, hogy egy más kontinensről érkező emberben ne alakulhatna ki őszinte új, európai nemzeti önazonosság tudat, de az cáfolhatatlan, hogy nem ez a mai „trend”. Arról nem beszélve, hogy az ehhez rendelkezésre álló csatornák is egyre szűkebbek és zavarosabbak. Sem a szociális média különböző platformjai, sem az eldobható fogyasztási cikkek, sem a jelenkor valóságshow „hősei”, sem a liberális politikai, művészeti elit nem fognak belénk nemzeti érzelmeket nevelni... És hogy miért nem? Mert ez nem üzlet.

Miért is tennék, ha az OECD-felmérések alapján több multinacionális cég ereje már most nagyobb, mint egyes európai országoké. A törekvés egyértelmű és leplezetlen: felszámolni a nemzetállamokat! Hogy az állam a jövőben csak egy fiktív kategória legyen, ami csak akkor létezik, ha épp szükségünk van rá, a többit meg majd megoldják a multik. És nekünk cserébe mit kell tennünk? Fogyasztani és fizetni - mégpedig a lelkünkkel.

Már csak az a kérdés, hogyan dolgozhatunk a nemzeti és az európai identitásért. Ha a nemzet és egyben Európa érdekét előtérbe helyezve, támogatjuk a társadalom alapját képező, gyökereiben európai családot és a gyermekvállalást? Vagy ha politikai érdekek mentén, asszimilálódni, integrálódni képtelen, több száz éves kulturális lemaradással, agresszív vallási ideológiákkal és „antiszociális” identitással bíró etnikumokat telepítünk be szervezetten - vagy akár szervezetlenül -, a későbbi szavazatszerzés szándékát a tolerancia burkolt köntösébe bújtatva? Olyanokat, akik csak az elmúlt évekre visszatekintve is többször kinyilvánították, hogy sem az európai kultúrából, sem az európai identitásból - és ami a legfontosabb - saz európai békéből sem kérnek.

Apropó, tolerancia! Arra azért mindannyian kíváncsiak leszünk, miként sikerül Európa liberális agytrösztjeinek összeegyeztetni az iszlámmal az olyan divatos 21. századi értékeket, mint az LMBTQ, a feminizmus, a klímavédelem, vagy épp a metoo…

Javaslom, ne kergessünk Michelin csillagos álmokat, ha még egy rántottát sem tudunk rendesen megsütni! Jelenleg Európa az európai őslakosság etnikai konfliktusait sem képes megfelelően kezelni. Gondoljunk csak Ukrajna kisebbségi politikájára, a nyelvtörvényre, vagy a közelmúltból az erdélyi magyar nyelvű helységnevek összefirkálására… Ezek csak a magyar vonatkozású esetek, mégis egyértelműen megállapítható, hogy ilyen viszonyok közepette „egy harmadik frontvonalat” megnyitni és teljesen más identitású, kultúrájú népességet betelepíteni, csak további polarizációt fog eredményezni. Aminek az ebben az értelemben józanul gondolkodó nemzetállamok is meg fogják inni a levét.

Egyes európai döntéshozókban még csak fel sem merül a kérdés, nem öngyilkosság-e olyan vallási irányzatokkal kapcsolatban „európai identitási kísérletekbe” bocsátkozni, amelyek számára - szemben a keresztény szeretettel - az erőszak voltaképpen eszköz a mennybemenetelhez, és amely vallások egyes csoportjai nyílt háborút hirdettek a kereszténységgel szemben… Fogalmazzunk úgy: ez erős aggodalomra ad okot, és igencsak megkérdőjelezi nem csupán ezeknek a döntéshozóknak az alkalmasságát, hanem a valós szándékaikat is.

Mindez egy olyan nyugat-európai közegben történik, ahol muszlim hitszónokok százai végzik, mert szabadon végezhetik káros tevékenységüket a kereszténységgel, a keresztényekkel szemben. És ahol a "píszi" jegyében feltartott kezekkel adjuk fel az évezredes keresztény szokásainkat, mert azok gyakorlása állítólag sértő az újonnan érkezők számára.

Vajon a beáramló muszlim sokaság identitástudata a jövőben a dunabogdányi sváb modell, vagy a párizsi, manchesteri, münsteri, londoni véres események ismertetőjegyeit fogja magában hordozni? Az európaisághoz európai identitásra, az európai identitáshoz az európai nemzetek értékeinek befogadására van szükség. Hiszem, hogy Európa lehet úgy is „multikulturális”, hogy megmarad tisztán európainak, kereszténynek és nemzetállaminak.

Tordai Máté

Forrás: Bindorffer Györgyi - Kettős identitás / Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban

Kiemelt kép: mindenszo.hu

Ahhoz, hogy az identitásverseny és a többes identitás kérdéseit körbejárjuk, először meg kell ismerkednünk azzal, mi is az az identitás. A fogalom a fejlődéspszichológiából terjedt el. Két elismert szakember és elméletalkotó beszélt először az identitás fejlődéséről: Erik Erikson és James Marcia.

Erikson elmélete szerint egy személy az élete során kríziseket és konfliktusokat él át, melyeknek egy része életkorhoz kötötten jelentkezik. Nyolc ilyen konfliktust ír le, mint például a bizalom és a bizalmatlanság harca, a teljesítmény és a kisebbrendűség, vagy éppen a kezdeményezés és a bűntudat párosa. Ebben a folyamatban serdülőkorra jut el oda a személy, hogy kialakuljon az identitása azon a módon, hogy átéli és megoldja identitásválságát. Egyszerűsítve, a „ki vagyok én?” kérdésre adott válasza lesz a tinédzser identitása.

A másik elméletalkotó, Marcia a modelljében azt vizsgálta: hogyan különíthetők el egymástól az identitásfejlődés különböző szakaszaiban járó személyek. Négy csoportra osztotta őket:

Ebből a két elméletből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az identitás serdülőkorban alakul ki, nehéz és konfliktusokkal terhelt döntések sorozatán keresztül.

De ha körbenézünk a világban, nem csak a tinédzserek körében tapasztalhatjuk, hogy valaki nem tud válaszolni a „ki vagyok én?” kérdésre. Ez fakadhat az önértékelés hiányából, vagyis abból a gondolatból, hogy „semmiben nem vagyok elég jó; senki vagyok; pótolható vagyok”. De akár abból is, hogy valaki túl sok mindenben jó, és döntési szituációkban ki kell választania azt az identitását, amelyik szerint éppen akkor cselekszik. Utóbbi talán a szerencsésebb helyzet.

Milyen kérdésekkel szembesül a legtöbb ember az identitás keresése során? A nemzeti identitás általában az egyik legbiztosabb pont. Jó eséllyel például csak akkor válik bizonytalanná, ha valaki külföldre költözik, vagy netán határon túli magyar. Ekkor versengni fog benne a hazai és az adott ország identitása. Van, akik ezt jól kezelik, és különleges és jó dolognak tartják. Sokan azonban nem érzik emiatt otthon magukat sehol sem. Hallani székely emberektől, hogy Magyarországon magyarnak nem tartják őket, Romániában pedig románnak.

A másik, általában stabil identitás a vallási önazonosság. Ezt vagy születésével és neveltetésével kapja az ember, vagy később dönt valamelyik vallás mellett. Ezt a fajta identitást ritkán emészti krízis: a személy vagy elégedett a vallási identitásával, vagy ha nem, megváltoztathatja.

A szakmai identitást tekintve már egy fokkal nehezebb a helyzet. Főleg az egyetemisták és a pályakezdők esetében nehéz a választás. Az identitásversengés okozza a sok egyetemi pályaelhagyást, és az állásváltásokat. Választható identitás ez, de a választás sok ajtót bezárhat, ideiglegesen vagy véglegesen.

Összegezve: bár a belső identitásversengés tinédzserekre jellemző, bizony előfordul az idősebb korosztályban is. Az egyénre szabott tanácsadás segíthet túljutni az identitáskríziseken, rendszerszintű megoldást találni nehéz.

Mit jelent magyarnak lenni? Ahány ember, annyi válasz. Ki a dicső múltat emeli ki, ki a kultúránkat nagy íróinkkal, festőinkkel, egyeseknek a Himnusz és a nemzeti jelképek jutnak először eszébe, mások a "Nélküledre", és a nemzeti összetartozásra asszociálnak. Az biztos, hogy a nemzeti hovatartozás az egyik legerősebb identitásképző tényező – kéne, hogy legyen. Ugyanis a fiatalabb korosztály körében egyre gyakoribb, hogy a Haza, és az ehhez kapcsolódó értékek jelentőségüket veszítik, vagy teljesen el is tűnnek a gondolkodásból. Körükben sokkal inkább meghatározó, hogy "Marveles", vagy "DC"-s, hogy milyen az öltözködési stílusa, vagy esetleg mi a nemi identitása. De miért tartunk itt, és hova vezet mindez?

Az identitás összetett dolog, melynek alapjait ideális esetben a gyermek a szüleitől kapja meg, és esetleg az óvoda és az általános iskola is tud hozzáadni. Ez az az életkor, amikor a legbefolyásolhatóbb az ember, ezáltal az, amit itt kap egész életére kihatással lesz. A később ráragadó identitásjegyek is az ekkor kijelölt ösvény mentén fognak a fiatalra ráragadni. Ha erős az alap, akkor a későbbiekben sem kell tartani identitásvesztéstől. 
Bár alapvetően a szülő felelőssége a legnagyobb, mégis szerencsés dolog, ha már az óvodákban hangsúlyos szerepet kap az oktatásban a nemzeti identitás, a keresztény kulturális értékek, a hazaszeretet, illetve a szülőföldhöz és családhoz való kötődés. Ez óriási előny azon kisgyerekek számára, akik otthon ezeket az alapokat nem kapnák meg. 

De vannak olyan szülők, akik eleve nem nevelik vallásosnak gyermeküket, hanem kicsi korától megismertetik a nagy világvallásokkal, azzal az indoklással, hogy ezekkel az alapokkal majd felnőtt korában választ egyet magának, ha akar. A döntés ezen logika alapján a fiatal kezében van. Ez a nevelési módszer kísértetiesen hasonlít arra a képtelenségre, amikor a nemeket kezelik hasonlóan laza értelmezésben. 
Elsőre talán furcsának tűnhet ez a hasonlat, de a vallás, hasonlóan a nemzeti hovatartozáshoz, egy olyan alapvető elem, identitásunk alapképző eleme, melyet vagy kisgyermekkorban magunkévá teszünk, vagy jó eséllyel soha. 

Mi a következménye annak, ha valaki nem rendelkezik gyökerekkel? Először is, ahogy már az első bekezdésben említettem, elkezd különböző álidentitásokat keresni magának. Ez olyan, mint egy pótcselekvés: identitás nélkül az ember elveszett, ezt ők is érzik magukon, ezért a valahova való tartozás érzését kezdik el üldözni. Nagyon felületesen bár, de valami hasonlót kaphatnak ezek által. A fogyasztói társadalomban az úgynevezett márkahűség is egy nagyon hasonló folyamat, hiszen neki az az identitása, hogy adott gyártó termékeit használja. És amikor a boltban a kedvencét preferálja, akkor megvívta a saját harcát. Vagy mikor kimennek különböző nemi és szexuális identitással rendelkező polgártársaink, és megbénítják a fővárost. Akkor és ott ők nem csinálnak mást, mint megvívják a harcot az identitásuk nevében.

Viszont ezek azok az emberek, akik magukat kozmopolitának, „világpolgárnak” tartják. A fiatalabb korosztályokban egyre gyakoribb ez. Ők azok, akik mindenféle érzelmi kötődés nélkül hagyják el országot, mert nekik semmit nem jelent. Számukra ez csak egy terület, ahol egy fura nyelvet beszélnek. (Igen, ez az anyanyelvük, de mit számít ez?Megvan a C1-ük angolból, angol szlenget használnak, a filmeket angol nyelven nézik, sőt, a magyar zene az ciki, szóval azt se hallgatják.) És ahol ráadásul még igen rosszul is fizetnek – már a hőn áhított „nyugathoz” képest. Igen, bennük ennyi kérdés merül fel, ha elhagyják szülőföldjüket (szándékosan nem a „haza” szót használtam). Többet fizetnek, beszélem a nyelvet, akkor miért is kéne itt maradnom? 

A család szentsége, mint olyan, szintén hiányzik ezekből az emberekből. Az ő álláspontjuk szerint a társadalom legalapvetőbb szerveződési egysége az egyén. A családot idejemúlt képződménynek tartják, sokkal inkább támogatandónak gondolják, ha az ember soha nem állapodik meg, hiszen „ezek a természetes igényei”. Ugye, ha nem lát megfelelő mintát gyermekkorában, honnan is tudná, hogy milyen egy igazi család.

Bár a téma még teret adna rengeteg más terület megvizsgálására, a cikk végéhez közeledve utolsóként nézzük meg a migráció kérdését. Azokról is oldalakat lehet írni, akik a keresztényeket lenézik, ostobának és idejétmúltnak tartják, és folyamatosan támadják, miközben a fanatikusan vallásos muszlimokat az égbe magasztalják. Niedermüller Péter, a VII. kerület polgármestere a napokban rémisztő képződménynek nevezte a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakat, amivel csak alátámasztotta elvtársai fehérgyűlöletét. 

A valóságot egyébként is rugalmasan értelmező balliberális oldal új ellenségei a DK-s politikus által megnevezett csoportok. Azok, akiknek Európában jellemzően még van identitásuk. Ezt persze megpróbálják folyamatosan pusztítani. (Gondoljunk csak a Coca-Cola nyári, homoszexualitást népszerűsítő reklámhadjáratára. Közelebbi példa a Netflix Vaják című sorozata, mely bár egy középkori Kelet-Európáról mintázott világban játszódik, mégis minden jelenetben szerepeltetniük kellett minimum egy színesbőrű színészt. Mindennemű rasszizmus nélkül kijelenthető, hogy ez élményromboló hatással bír, nagyjából olyan ez, mintha Arnold Schwarzenegger játszaná Martin Luther Kinget. De az élmény és a valóság hol számít bármit is, ha közben romboljuk az identitást?) A társadalom már gyökér nélküli része ezt természetesnek tartja, és nem fog ellene felszólalni.

Azonban van megoldás. Ha a gyermekek egy szerető családban nőhetnek fel, ahol az alapvető szükségleteiken és a szereteten kívül erős identitást is kapnak, és ha az oktatási intézményekben folytathatják az ilyen jellegű ismeretek gyűjtését, akkor nem lesz gond. A magyar korány családtámogatási rendszere, és hazafias, keresztény értékekre külön figyelmet szentelő oktatási rendszere kiváló irány. A feladatunk, hogy ezt az utat egyengessük, és hogy soha ne veszítsük el az identitásunkat!

Mindenkinek ismerősen csenghet a felhívás: ,,Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Ez a felszólítás a klímavédelem, a környezettudatosság jelmondatává vált. Sokak számára elcsépeltnek és közhelyesnek is tűnhet már, olyan sokat halljuk. Tele vannak vele, és változataival a híradók, a tudósítások, és a mindennapokban számtalan olyan új technológiával, eljárással találkozhatunk, amelyeket azzal népszerűsítenek, hogy segítik a környezettudatos életvitelt.

Mégis gyakran esünk abba a hibába, hogy megfeledkezünk egyéni döntéseink súlyáról. A Föld teljes, 7 milliárd fős lakosságának környezetszennyezéséhez képest vajmi keveset nyom a latba, ha mi magunk csak egy kicsit is feláldozunk személyes kényelmünkből a környezet oltárán – gondoljuk sokszor. Például autó helyett tömegközlekedést használunk, vagy műanyag szatyor helyett saját, textil bevásárló zacskónkat. Pusztán ,,csak” azon az egyszerű és logikus gondolatsoron nem futunk végig, hogy a klímacsúcsokon megfogalmazott tervek mit sem érnek, ha azokat nem, vagy csak hiányosan hajtják végre. Márpedig a végrehajtás lánca az állami szabályozástól a gyárakon, a vállalatokon keresztül az egyénig fut.

A globális erőfeszítés sikere az egyének döntésein múlik. Vegyük például a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének a terveit. Hiába születik erről megállapodás, ha nem vagyunk hajlandóak lemondani az autós közlekedés kényelméről a tömegközlekedés javára. A gyárak sem csökkenthetik kibocsátásukat, hiszen termékeik keresletét a lehető legalacsonyabb áron kell kielégíteniük, ha a vásárló szemében az alacsony ár prioritást élvez a környezettudatossággal szemben.

A klímavédelem érdekében végrehajtandó reformok csak és kizárólag akkor valósulnak meg, ha bizonyos mértékben lemondunk kényelmünkről, hajlandóak vagyunk áldozatokat hozni. Ez alatt érthetjük fogyasztásunk visszafogását, környezetbarát, vagy környezetbarát eljárással készült – de drágább - eszközök, termékek vásárlását. A kérdés nem az, hogy hajlandóak vagyunk-e erre, hanem az, hogy milyen mértékben, milyen határokon belül? Emellett megfontolandó az is, hogy milyen határokon belül észszerű az áldozat, és lehet-e ezt túlzásba vinni. Az megkérdőjelezhetetlen: ha csak apró tettekkel is - mint például szelektív hulladékgyűjtéssel –, de mindenki hozzájárulhat a környezetvédelemhez.

A XXI. század emberének minden kétséget kizáróan a kényelem a legfontosabb. Az élet számtalan területén zajló fejlesztések mind arra irányulnak, hogyan lehet egy folyamatot, vagy cselekvést hatékonyabbá, gyorsabbá tenni. Sok esetben az idő a legfontosabb szempont, amit figyelembe veszünk tevékenységeink során. Bizonyos esetekben a kényelem egyet jelent a környezettudatossággal. A legtöbb fejlesztés, technológiai újítás a kényelem fokozását egyébként úgy éri el, hogy közben sokkal nyersanyagtakarékosabbá teszi az adott folyamatot. Általános tendencia, hogy amit csak lehet, internetes felületeken intézünk el: pénzügyeinktől a vásárláson át az oktatásig, és egyes munkahelyi feladatainkig.

Amellett, hogy ezzel rengeteg időt takarítunk meg, jóval kevesebb papírra is van szükségünk. Az oktatás ékes példa, hiszen a kötelező olvasmányokat, beadandó dolgozatokat döntő többségükben papírfelhasználás nélkül, online felületeken továbbítjuk. A közlekedésben, különösen a vasút esetében a jóval kevesebb káros anyagot kibocsátó, elektromos árammal hajtott eszközök sokkal gyorsabbak, megbízhatóbbak, így ebben az esetben is fennáll az, hogy megéri a környezettudatosabb utat választani. A villanymozdonyokból már szinte mindenhol több van, mint a dízelekből, az elektromos autók pedig egyre népszerűbbé, megbízhatóbbá válnak, és a működtetésükhöz szükséges infrastruktúra is egyre szélesebb körben épül ki.

A környezettudatosságnak azonban vannak olyan területei, amelyek bizonyos fokú – akár anyagi, akár időben mérhető – áldozatot követelnek. A legtöbb esetben ezek apróságok. A környezetünkért rengeteget tehetünk azzal, ha szelektíven gyűjtjük a hulladékot, kerüljük az egyszer használatos termékeket, energiatakarékos eszközöket használunk, vagy ha autó helyett inkább kerékpárt, vagy tömegközlekedést veszünk igénybe. Ez egy nagyon hiányos felsorolás. Azt azonban nagyszerűen mutatják a példák, hogy a környezettudatos életmód főleg ilyen jelentéktelennek tűnő szokásokból áll, amelyek minimális anyagi és időbeli ráfordítást igényelnek. Elhanyagolható mértékben kell lemondanunk miattuk a kényelmünkről.

Úgy gondolom, az emberek többsége azért szentel kevés figyelmet a környezetvédelemnek, mert nehéznek gondolja megváltoztatni a szokásait. Egy olyan rutincselekvést, amelyet a mindennapi életünk részeként bármiféle gondolkodás nélkül, automatikusan viszünk véghez, nehéz lehet másra cserélni.

A környezettudatos életmódnak léteznek sokkal erőteljesebb megnyilvánulásai. Egyesek az étkezési szokásaikat is képesek gyökeresen átalakítani, például az állati eredetű élelmiszerek elhagyásával. Egyre gyakoribbá válnak az önfenntartó házak. Az utóbbi példák már jóval nagyobb áldozatokkal járnak, így jóval kevesebben is követik őket.

A környezetvédelem kapcsán a legfontosabb, amit soha nem szabad elfelejtenünk: környezetünk folyamatosan változó, rendkívül érzékeny rendszer, melynek minden eleme jelentős hatással van a többire. Fontos tudatosítanunk, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő szokásaink megváltoztatásával is hozzájárulhatunk a környezetvédelemhez. Úgy gondolom: az emberek túlnyomó többsége kishitű, és azért nem él környezettudatosan, mert azt hiszi: mit sem számít, mit tesz valaki, aki csak egy a hétmilliárdból.

Olyan társadalommá válunk, amelyben egyesek másokat megrendszabályoznak, de önmagukat kihagyják? Politikusok megkövetelik tőlünk, hogy vessünk véget a fosszilis üzemanyagok felhasználásának, miközben ők magánrepülőgépeken és benzinfaló terepjárókon utaznak. Politikusok és a hollywoodi csillagok, a fegyveres erőszak ellenzői, fegyveres testőrökkel veszik körül magukat.

Amikor a környezeti tudatosság kérdése merül fel a főáramú vitákban, általában egy tényt figyelmen kívül hagynak: zöld módra élni néha költséges. Nem csak abban az értelemben, hogy potenciálisan drága, de úgy is, hogy fel kellhet adnunk valamit a környezetért.

A klasszikus példa az egyre gyakoribb „zöld” kastély, a túl nagy ház. A környezettudatosság divatos lett, egyre több ember akarja megmutatni, hogy ő igenis tesz a környezet megőrzéséért. Amire van kereslet, arra megjelenik a kínálat is: a vállalkozók "környezetbarát" otthonokat és termékeket ajánlanak. Megveszem, és büszkén mondhatom: óvom a környezetet. De valóban azt teszem? Nyilvánvaló, hogy egy otthon, amelyben dupla ablaküvegek vannak, kevesebb hőt pazarol: kevesebb energiát igényel a téli fűtéshez, és nyáron nem igényel annyi hűtést, mert a hőmérséklet jobban szabályozott.

Csakhogy a ház eleve négyszer nagyobb, mint amire szüksége lenne a benne lakóknak. Óriási mennyiségű építőanyag kellett hozzá, emiatt a lakhely sokkal nagyobb környezeti lábnyomot hagy, mint egy kisebb otthon. Ugyanolyan környezetkímélőek lehetnének egy sokkal kisebb házban, és sokkal kevesebbe is kerülne. A hatalmas házaknak a hatékonyság fokozásához szükséges átalakításai közül van, amire eleve nem is volna szükség, ha az épület kisebb.

A nagy házak több helyet foglalnak el és nagyobb területet igényelnek, ha a lakók kertet, udvart is szeretnének - és általában igen. Korlátozzák az állatok élőhelyét, és számos egyéb problémát okoznak.

Jellemző igény egyszerre megőrizni a státuszszimbólumainkat és demonstrálni, hogy készek vagyunk tiszteletben tartani a környezetet. Az emberek hibrid autókat és óriási házakat vásárolnak, környezetvédelmi tanúsítvánnyal, és úgy érzik, hogy megtették a részüket a környezetért, mert egy tanúsított programban vesznek részt, zöld címke alatt.

Pedig a legtöbb embernek nincs szüksége nagy házra. Az egy lakóra jutó négyzetméterek száma radikálisan nőtt az elmúlt években. Az emberek egyre több helyet igényelnek, és elvetik azt az elvet, hogy az értékes természeti erőforrások védelme érdekében szükség lehet az általuk használt helyre. Pedig rá kell szánni magunkat, hogy megváltoztassuk az életmódunkat, hogy megfeleljen a bolygó és a rajta élő többi lény igényeinek. Nem vagyunk egyedül, és csak egy bolygónk van: felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért, ha meg akarjuk őrizni a Földet a jövő generációjának.

Ugyanakkor felelőtlen az a megközelítés, hogy bármit meg lehet valósítani, amit kigondolunk. Szeretném látni, ha a környezetvédelem zászlóvivői nem csak a kommunikációban lennének a bolygó megmentői.Hány híresség állítja, hogy törődik a környezettel, miközben több házat és több járművet birtokol? Ezek valóban szükségesek a mindennapi életéhez?

Mindannyiunknak magának kell döntenie arról, mit hajlandó feladni, és mindannyiunknak meg kell húznunk a vonalat valahol. Úgy tűnik, ezt a vonalat nagyon sokan szemtávolságon kívülre képzelik. Ha meg tudnánk vásárolni a környezeti problémákból való kiutat, akkor már meg is tettük volna: de nem tudjuk. Mikor ébredünk rá, hogy sokkal többet kell tennünk?

A huszonegyedik században már nem törvényszerű, hogy suba a subához megy, már régen nem kötelező forgatókönyv hogy a falu legszebb lánya és a legszebb legény lesz egy pár, már nem lehet biztosra mondani, hogy két közeli kovácsmester egykorú gyermekei egymásnak vannak szánva. A szerelem - és így a párkapcsolat és a gyermekvállalás is - átíveli a határokat, társadalmi osztályokat, vallási különbségeket, iskolázottsági szinteket, olykor a nemek határát is. A mindent elsöprő szerelem és gyümölcse, a gyermek megszületése után kötelezően kiderül: minél távolabbról találtunk egymásra, annál több különbséggel kell szembenézzünk. De mit választ a gyermek?

Egy párkapcsolatba mindkét szülő hozza a saját identitását, nincs olyan lényeges dolog a világban, amiben egy gyermeket vállaló fiatal felnőtt nem foglalt már állást, és nincs kiforrott nézőpontja. Fontos azonban tisztázni, mely területen ki „enged”. Szűk környezetünkben feltehetőleg ez apróságokat jelent, én például fogalmam nincs, hogy fogom megszokni, hogy vasi tájszólással készül a bevásárlólista, és hogy a majdani kisfiam is feltehetőleg így írja majd. De az eltérő identitások ennél nagyobb ütközésekbe is keveredhetnek.

Hogyan dönti el egy vegán hölgy és egy húsevő férfi, mi kerül a gyermek uzsonnásdobozába? Hova megy vasárnap a katolikus asszony és a világi férj fia? Mi lesz a második tanult nyelve egy sváb-amerikai vegyesházasságból születő gyereknek? Autószerelő vagy autómérnök lesz a professzor és a karosszérialakatos elsőszülöttje?

Azt, hogy ezekben a kérdésekben kié az utolsó szó, még azelőtt el kell dönteni, hogy a gyermek kimondja az elsőt. Azaz nem az első vasárnap reggel kell értetlenül állni, hogy hova viszi a vallásos anyuka a gyermeket. Hiszen az édesapa természetes életformája, hogy otthon marad, az anyáé pedig, hogy templomba megy, a gyermek pedig egyszerre két helyen nem tud lenni. Így igaz ez az összes többi feltett kérdésre.
Meggyőződésem, hogy az identitás kialakításában a szülői szerep döntő. Helyes és természetes, hogy a gyermek idősebb korában más vallást, más nemzetiséget, más életutat választ, azonban örök életére meghatározzák a vallási értékek, az anyanyelve, vagy az iskolái, ahova íratták. Nem nyugodhatunk meg tehát abban, hogy húsz éven belül a két ütköző identitás nyomtalanul egy harmadikká alakul.

Vannak olyan esetek, amikor már a kapcsolat elején nyilvánvaló: az egyik félnek engednie kell. Egy szigorúan vallásos családba való beházasodás kilátásba helyezi a gyermek vallásos nevelését, egy litván-amerikai pár pedig praktikusan az iskolában tanított angol nyelvet választja az otthoni kommunikációs nyelvnek. Azonban ahol ez nem egyértelmű, ott az a probléma, hogy nincs középút: nincs fél-vegán életmód, nincs félig-egyetemi képzés, ezeket a vitákat nem lehet kompromisszummal zárni. Így az egyik fél azzal szembesül, hogy „vesztesként” saját gyermekét nem nevelheti identitása szerint. De mi a megoldás?

Eleve hamvában holt házasság, ahol a felek nyernek és veszítenek, azonban a gyermek sem krumpliszsák. Megismerheti mindkét fél meggyőződését, így az önálló döntés kapujában nem egy verseny nyereményeként, hanem egy több lehetőséggel gazdagabb, tágabb látókörű személyiségként áll majd. A litván-amerikai pár otthoni nyelve lehet az angol, de szabad, és kell emlékeztetni, hogy legyen büszke különleges gyökereire, és második nyelvként választhatja a litvánt. Egy muzulmán-katolikus házasságban is nevelhetünk úgy muzulmán vallású gyermeket, hogy ismeri, tiszteli, és esetleg életébe átemeli például azokat a társadalmi tanításokat, ami szerint a katolikusok élnek.

A másik fontos dolog, hogy egyik szülő sem lehet bűnös. Egy vegán anya táplálhatja éppen vegán módon gyermekét (orvossal egyeztetve), de ezt nem kommunikálhatja úgy, hogy apa egy lelkiismeretlen gyilkos, mert húst eszik. Ott kell lenni, és igen, hallani kell nagyobb korában mindkét érvet, ha más nem, meg kell látnia a szépségét, hogy a kétféle étel milyen jó hangulatban készül otthon a konyhában.

Kié az utolsó szó? Az erősebbé? A hangosabbé? A férfié? A nőé? Azé, aki többet keres? Reméljük, egyikre sem igen a válasz. Az identitásról nem dönthet a szülő, csak az identitás alakulásának körülményeit határozza meg. Az elhúzódó konfliktusok és a nyer-veszít felállás pedig minden vallási, politikai és kulturális nézetnél jobban rombolja a gyermeki lelket. A becsület, a szeretetteljesség és a tisztelet tanulható és univerzális érték, ezeket átadni kötelező, a megfelelő út kiválasztása pedig optimális esetben két szerelmes ember hosszas beszélgetéseinek eredménye. Amiből rossz még soha nem sült ki.

Süni

A zöld témák a közbeszéd és a média minden területén dominálnak, az ismeretterjesztő cikkektől a nemzetközi híreken keresztül az életmódtanácsadásig. Használ-e ez a dömping valóban a környezetvédelem ügyének, vagy inkább árt neki? Létezhet-e egyáltalán olyan téma, ami ekkora figyelmet érdemel? Egészséges, hogy ennyire ural mindent, tematizálva minden csatornát? Nem kicsit, nagyon.

Szupertéma vagy hiperhiszti?

Az emberiség nincsen jó hatással a természetre, józan ésszel ez megkérdőjelezhetetlen. Legyen szó az ipari kibocsátásról vagy közvetlen életterünk mérgezéséről: van mit szégyellnünk, és a tennivalónk rengeteg. Éppen ezért szorul az ember keze ökölbe, amikor ezt a fontos ügyet valós tartalom és közhasznú cél nélkül, kommunikációs fogásként, hangulatkeltésre, öncélúan használják fel.

Minden széles nyilvánosság előtt zajló klímavitában megjelennek a szélsőséges hangok. Két véglet fárasztja a józan többséget. Az egyik szerint teljes összeomlás következik, a másik szerint minden a legnagyobb rendben, a természet köszöni szépen, jól van.

Az alarmisták

Ők azok, akik a természet vagy a társadalom összeomlását, a világvége eljövetelét jósolják, a legkülönfélébb módokon. Ennek időpontját általában közelre, de véletlenül sem túl közelre jövendölik. Éppen olyan messzire, hogy mire eljön a katasztrófa időpontja, mindenki elfelejtse, hogy pár évvel ezelőtt mitől kellett rettegnie. Az alarmisták elméleteiket általában valós, valóban káros folyamatokra építik fel, és ezekből vezetik le a hétmérföldes léptekkel közelgő apokalipszist.

Az alarmista véleményvezérek tájékozódni vágyó, de a számokat, tényeket és az adott probléma természetét egyáltalán nem ismerő, jószándékú laikusokat tévesztenek meg. Némi féltudományos humbug, pár manipulált szám, rémisztő görbe: és kész a megkérdőjelezhetetlen szakmai jelentés. Ezt utána a megfelelő felületeken keringtetik, és ha jól rezonál, az emberek maguktól is felkapják. A félrevezetés célja lehet hangulatkeltés, netán anyagi haszonszerzés. Egyes megmondóemberek egyszerűen csak a figyelemre éhesek.

Hiába igazolja az idő a tudományos körök véleményét, hiába múlnak el nagy bumm nélkül sorra a megjövendölt katasztrófa időpontok: világvégekultusz mindig is volt és mindig lesz is. Mindig lesznek olyanok, akikre az észérvek nem hatnak, de róluk sem szabad lemondani. Az egyetlen dolog, amit velük kapcsolatban tehetünk, hogy önmaguk és mások számára valóban hasznos cselekvésre szólítjuk őket, ha már az elvakultságból származó tettvágy adott. Az ügy szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki azért takarékos, mert tisztában van annak össztársadalmi hasznával, vagy azért, mert féli a világvégét.

A hiányzó tudás

Fontos megjegyezni, hogy a világvégét jóslók nagy része nem elvakult, csak nem eléggé tájékozott. Ezt használják ki a zöld köntösbe bújt ipari óriások, politikai pártok, vagy kisstílű módon adományokat lenyúló alapítványok. A tudatlanságból, tájékozatlanságból fakadó alarmizmus ellen kötelező fellépnünk, másképp a manipulációra alkalmas nézetek gombamód szaporodnak. Csakúgy, mint a témát meglovagló tudósítások, csúsztatások, clickbait anyagok.

A tudás hiánya, vagy elutasítása vezet a másik véglethez is. A konteóhivők másik csoportja teljes tagadásba burkolózik. Nem ismerik el a problémát, ezért cselekedni sem hajlandók. Elleneznek és rosszallnak minden intézkedést, szélesebb társadalmi összefogást igénylő megmozdulást. Ez a viselkedés szélsőséges ellenreakció az apokalipszis megszállott hirdetésére. Ezek a radikálisok ugyanolyan ügyesen csúsztatnak, mint a világvégét jósló társaik:

 a klíma mindig is változott

az emberiség pontos hatását az éghajlatra nem tudjuk felmérni

• -mondják meggyőzően.

Érzik, hogy az ellenoldal szélsőségeseinek a következtetései helytelenek, és az alarmisták minden alapvetését, köztük a valós problémákból kiindulókat is, egy csomagban utasítják el. Itthon szerencsére sokkal ritkábbak az ilyen nézetek, mint másutt a világban. Ettől függetlenül: a vészharang rángatása helyett ideje átadni a terepet az átlag számára érthető, de mégsem túlzottan leegyszerűsítő, korrekt tömegtájékoztatásnak, ha már ennyire a környezetvédelemről szól minden.

Széles nyilvánosság

A téma nem véletlenül felkapott a médiában. A klímaváltozás korunk egyik nagy kihívása, pont ugyanúgy, mint a migráció kérdése. Jó ideig a közbeszéd meghatározó témája lesz. Összetett és izgalmas szakmai, politikai és társadalomszervezési kihívás: létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.

A téma fontossága és sokszínűsége ellenére, ha a csapból is ez folyik, az unalmassá válhat. Ennek ellenére ugyanúgy, ahogy a betelepítési kvótáról zajló EP-szappanopera 101. epizódja, ez is - 101. alkalommal is - ugyanolyan fontos, mint elsőre, mert ha hibázunk, az végleges. Beszélni róla, megbeszélni kötelesség. De e kötelesség mögé bújva normális természeti jelenségeket katasztrófának beállítani, vagy csúsztatásokkal teli jóslatokkal fárasztani az alapproblémát elismerő közvéleményt ugyanakkora bűn, mint az egészet letagadni.

Ha a diskurzus nem terelődik korrekt, higgadt mederbe, akkor a téma elutasítottsága nálunk is felszökhet. Az USA-ban azt érték el a szenzációhajhász hozzáállással, hogy az ország világrekorderré vált a problémát tagadók arányát tekintve. Példátlan igényt teremtettek a kérdést tagadó véleményvezérekre és ellehetetlenítették a széles nyilvánosságot bevonó szakmai párbeszédet.

A média túlpörgetett izgalmát szokás klímahisztinek nevezni. A kritika teljesen jogos: korunk egyik legfontosabb szakmai kérdéséből gyártanak bulvárt, és züllesztik az UFO-észlelések szintjére. Ennek ellenére figyelnünk kell arra, hogy amikor leleplezzük ezt a vadhajtást, ne tűnjön úgy, mintha a problémáról való párbeszéd szükségességét tagadnánk. Tehát ne magát a témát, hanem a témához való hozzáállást kritizáljuk. Másképp klímatagadónak címkéznek, és kiragadott idézetekkel megbélyegeznek bennünket azok, akiknek érdekük a ,,hisztit” fenntartani.

Klímavitákban gyakran kevés a könyörület, hiszen komoly érdekek csatáznak. A kínaiak szívesen végignéznék, hogy a nyugati gazdaság párszor lábon lövi magát. Az autóipar a CO2 kibocsátás démonizálásában érdekelt a NOX vizsgálata helyett. Aztán ott van a sokat emlegetett kőolaj-, illetve szénlobbi… Az átláthatatlanul sok érdekcsoport között kéne rendet vágnia az ugyanezen érdekcsoportoktól függő politikának.

Van egyáltalán beleszólásunk?

Az embereknek? Igen, ezért van miről beszélnünk.

Nekünk magyaroknak? Nem sok. Nem szabad elfelejtenünk: globális vitáról van szó. A fent említett mintázatok nem magyar sajátosságok, máshol is ugyanez a téma, helyenként sokkal szélsőségesebb környezetben. Ha mások már vészhelyzetet deklarálnak, mi még cselekedhetünk higgadtan. Nem szabad meggondolatlanul, hanyatt-homlok saját érdekeink ellen vonulnunk. Nem szabad arányt tévesztenünk. A világ gondját nem tudjuk megoldani, ha belegebedünk se. Vedd szó szerint! Ha mi magyarok megszűnünk létezni, az is csak 0,14%-kal mérsékelné a világ szén-dioxid kibocsátását.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs dolgunk. Minden országnak megvan a maga házi feladata. A kiotói célok után most teljesítenünk kell a párizsi és egyéb EU-n belüli vállalásainkat. Ahogy mondani szokták: a szén-dioxid nem áll meg a határoknál. A cselekvésnek sem szabad. Nem érdemes mértéket tévesztenünk: nem mi vagyunk az az ország, amely gazdasági zsarolópotenciálja által bármit is elérhet. De aktív, közös EU-külpolitikát sürgető szerepet vállalhatunk, bármennyire is reménytelen történetnek fest.

Minden kishitűség ellenére van igazi és valós lehetőség arra, hogy a nagyokra jelentős hatással legyünk: azzal, ha alternatívát teremtünk. Ha példával tudunk elöl járni a megfelelő szabályozók kialakításával, közvetlen és tágabb környezetünk tisztán tartásával, a vizeink és a termőföld védelmével.

Az alternatívaépítés előfeltétele a széles társadalmi konszenzus. Ha képesek vagyunk észérvekkel, a valóság biztos talajáról elcsendesíteni a hangulatkeltő, károgó, a cselekvést hátráltató hangokat, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy előrelépjen egy ügyünk, ami nem megosztja, hanem egyesíti a magyarokat.