Reaktor

2024 szeptember 18.-án érkezett a hír, hogy a Tupperware, amely évtizedeken át meghatározta a műanyag tárolóeszközök piacát, hivatalosan is csődöt jelentett. A cég nehéz pénzügyi helyzetének bejelentése nagy visszhangot váltott ki világszerte, hiszen a Tupperware nem csupán egy egyszerű márka volt, hanem egy globális szimbóluma annak, hogyan változtak meg az élelmiszertárolási szokások a 20. század második felében. Sokan a tárolódobozok szinonimájaként használták a cég nevét, hasonlóan mint a Google, Thermos vagy a Post-it. A cikk célja, hogy bemutassa a vállalat történetét, bukásának okait, és megvizsgálja, hogyan formálja át a műanyag élelmiszertároló dobozok piacát a fenntarthatósági trend.

A Tupperware-t 1946-ban alapította Earl Tupper, aki egy innovatív termékcsaládot hozott létre, amely légmentesen záródó műanyag tárolókat kínált a vásárlóik számára. Az igazi siker azonban akkor kezdődött, amikor Brownie Wise marketingzsenije révén megalkotta a híres "Tupperware-party" értékesítési módszert. Ez az otthoni bemutatókra építő közvetlen értékesítési stratégia az 1950-es években forradalmasította a háztartási termékek piacát. A „party” nem csak termékbemutató volt, hanem egy közösségi esemény, ahol a nők szabadon vásárolhattak és közösségi élményekben is gazdagodhattak. A vállalat fénykorát az 1960-as és 1970-es években élte, amikor a Tupperware termékei globálisan elérhetővé váltak. Az élelmiszerek frissességét hosszabb ideig megőrző műanyag dobozok világszerte a háztartások alapvető kellékei lettek. Az 1980-as évek végére a cég hatalmas piaci részesedést szerzett, és világszerte milliók használták a termékeiket.

Az 1990-es években azonban a cég növekedése lassulni kezdett. A piac telítődött, és a verseny egyre fokozódott. Az online vásárlás és a nagyáruházak megjelenésével a közvetlen értékesítési modellek vesztettek vonzerejükből. A Tupperware nem igazán alkalmazkodott az új kereskedelmi trendekhez, és lassan reagált az e-kereskedelem előretörésére. A hanyatlás alapvető három oka a nem elég innovatív termékkínálat (ideértve a műanyaggal kapcsolatos aggodalmakat; a megváltozott fogyasztói szokásokat), hogy nem alkalmazkodott marketingjével és értékesítésével időben a cég a modern trendkehez, illetve az elmúlt évek külső hatásai – gazdasági nehézségei. Ezzel pedig át is térhetünk a műanyag ételtároló dobozok piacának trendjeire és változásaira.

A Tupperware bukása mögött álló fontos tényező a piac átalakulása volt: a megváltozott fogyasztói szokások egyik fő oka a műanyagtermékek környezetkárosító hatásaival kapcsolatos aggodalmak voltak - a 21. századra egyre több fogyasztó fordult a fenntartható, környezetbarát alternatívák felé köszönhetően a „zero waste” életmód népszerűsödésének is. Az ezen a piacon szereplő innovatív vállalatok a 2000-es évektől kezdve már olyan megoldásokat kínálnak, amelyek megfelelnek a környezettudatos fogyasztók elvárásainak, így az acélból, üvegből és bambuszból készült tárolók is egyre nagyobb teret hódítanak. A Tuuperware lassan reagált erre a fenntarthatósági trendre, míg a versenytársak gyorsan alkalmazkodtak a változó fogyasztói igényekhez. Az olyan márkák, mint a Pyrex, az IKEA és az Oxo, gyorsan teret nyertek az újrafelhasználható, környezetbarát termékeikkel, és modern, letisztult dizájnjukkal a fiatalabb vásárlókat is meg tudták szólítani. A piacon megjelentek továbbá az intelligens tároló rendszerek, amelyek lehetővé teszik az ételek optimális tárolását, akár digitális nyomon követéssel is.  A Zion Market Research 2023-as jelentése  szerint a globális élelmiszertároló dobozok piaca várhatóan folyamatos növekedést mutat, főként a fenntarthatóságra fókuszáló termékeknek köszönhetően. A fogyasztók továbbra is olyan megoldásokat keresnek, amelyek minimalizálják a műanyag hulladékot, és amelyek illeszkednek az új életmódokhoz. A Tupperware, amely egykor a műanyagforradalom élvonalában állt, hirtelen elavultnak tűnt egy olyan világban, ahol az újrahasznosíthatóság és a minimalizmus lett a divat.

A Tupperware egykor az újjító közösségi marketing erejével vezette a piacot, de az új évezredben nem volt képes megújulni. Az online vásárlási szokások elterjedése, a közösségi média és az influenszermarketing világában a Tupperware korábbi marketingstratégiája gyorsan elavulttá vált. Az új generáció már nem vásárolt „Tupperware-party”-kon, inkább az Amazonról vagy más online piacterekről szerezte be tárolóit. Természetesen a vállalat próbált reagálni és alkalmazkodni, de az új terepen már nem tudott kiemelkedő stratégiát alkalmazni, így leginkább a meglévő vásárlóbázisára támaszkodhatott.

A végső döfést a cégnek végül az elmúlt évek megváltozott makrogazdasági környezete (mint az infláció, a kamatemelések és a fogyasztói szokások gyors változása) vitte be. Noha a járvány idején sokan fordultak az otthoni főzés felé, ami ideiglenesen növelte az eladásokat, végül mégis bekövetkezett a visszaesés, és a kereslet folyamatosan csökkent. Az alapanyagok drágulása, a magasabb munkabérek és a növekvő szállítási költségek egyaránt rontották a cég nyereségességét. Így érkeztünk el 2024 szeptemberéhez, amikoris a Tupperware hivatalosan is csődöt jelentett. Az amerikai piac, ahol a Tupperware korábban dominált, egyre kevésbé volt fogékony a drágább műanyag termékekre, miközben a versenytársak új, innovatív megoldásokat kínáltak. A Tupperware részvényeinek árfolyama meredeken esett, és a vállalat nem tudta visszafizetni jelentős adósságait.

Zárásként pár szó a műanyag tárolóipar jövőjéről; bár a Tupperware bukása szimbolikus, egy korszak végét jelzi, de egyben rávilágít arra is, hogy a piac folyamatos változásban van. A műanyag tárolóipar továbbra is jelentős piaci lehetőségeket kínál, különösen a fenntarthatóságra összpontosító termékek esetében - az olyan technológiai innovációk, mint az újrahasznosított műanyagok, komposztálható anyagok és intelligens tárolási rendszerek, várhatóan továbbra is dominálni, vezetni fogják a piacot. A piaci szereplők számára a legfontosabb kihívás a környezeti hatások csökkentése lesz, miközben az élelmiszertárolás hatékonyságát meg kell őrizni. A Tupperware bukása nemcsak egy korszak végét jelenti, hanem egy figyelmeztetés is arra, hogy a világ változásait figyelmen kívül hagyni veszélyes lehet. Azok a vállalatok, amelyek képesek gyorsan reagálni a fenntarthatóság és az innováció kihívásaira, nemcsak túlélnek, hanem úttörőkké válhatnak egy új korszakban. A jövő a kreatív, környezettudatos megoldásoké, és a következő nagy márkák azok lesznek, amelyek a változást nem csak túlélni, hanem vezetni is képesek.

Létezik-e egy japán csodaszer, ami miatt más szigetországoknak nem sikerült ennyiszer újból felállnia, sokkal nagyobb hatással lenni a világra, mint amit saját területéből következne?

Ami egy nagyon érdekes dolog, hogy eleinte az Egyesült Államok vezette megszálló hatóságoknak az elképzelése az volt Japánról, hogy soha többé nem engedik iparilag megerősödni, mert attól féltek, hogyha a japánok iparilag összeszedik magukat, akkor előbb-utóbb tankokat fognak gyártani, meg repülőket, ahogy ez korábban történt. Volt egy ilyen elképzelés, hogy egy idilli mezőgazdasági kert ország lesz Japánból. Aztán ez megváltozott nagyon gyorsan, amikor a hidegháború kialakul, és az Egyesült Államok számára bebizonyosodott, hogy Kína átállása után a szocialista táborban a Távol-Keleten jóformán Japán az egyetlen potenciális szövetségese. Ettől kezdve Japánra már sokkal inkább, mint olyan szövetségesre tekintettek, aki hogyha erős, az jó mindenkinek a szövetségi rendszerben. Jött a koreai háború, ami Japán számára gazdaságilag óriási injekciót jelentett. Rengeteg hadianyagot az amerikaiak ott szereztek be, ott szereltettek össze, ami gyakorlatilag megteremtette a japán ipar alapjait, és így fokozatosan épül ki az ötvenes évek második felére annak a japán gazdasági csodának az alapja, ami utána a hatvanas években berobban.

Hiroshima és Nagaszaki. Mi a viszonya a japánoknak ezen történelmi sérelmükkel, és általánosságban milyen a viszony a Nyugattal?

Sérelemnek azért csak fenntartással lehet nevezni, mert Japánnak olyan jól sikerült a második világháborúba belekeverednie, hogy amikor aztán 1951-ben leültek San Franciscóban békét kötni azok az országok, akikkel hadiállapotba került a világháború során, akkor a konferencia egyik oldalán Japán miniszterelnöke ült, a másik oldalon pedig ötvenvalahány ország képviselője. A fél világgal háborúba került Japán. Nagyon sok sérelmet kiosztott természetesen, a mai napig: Korea, Kína, de folytathatnánk a sort a Fülöp-szigeteken át Burmán keresztül sok területtel, ahol a japánok hihetetlen atrocitásokat követtek el, rengeteg lezáratlan ügy van még, azért nem olyan egyszerű volt a kép, hogy Japán ártatlanul üldögélt ott az óceán közepén, és egyszer csak ledobtak rá két atombombát. Volt oka azoknak az atombombáknak. Ezzel együtt Japán az egyetlen ország, amire atombombát dobtak le, hál' Istennek ez idáig a történelemben, és ez mindenképpen okoz a japánoknak egy ilyen áldozati felfogást.

A japánoknál még mai napig is nagyon megjelenik a mély hagyománytisztelet, vegyülve egy eléggé erős kultúraexporttal. Hogyan működik eme kettősség összeegyeztetése?

Szoktunk azzal viccelődni japán ismerőseimmel, hogy a sushi már egy nemzetközi étel, nem japán, amire ők természetesen fölháborodnak, és kioktatnak, hogy ez nem így van.

A hagyománytisztelet Japánban szerintem olyan, mint minden országban, nagyon könnyű elfordulni a hagyománytól, de ugyanakkor, amikor az ember érzi azt, hogy az a fajta hagyomány, amit mi birtoklunk, az tetszik másoknak, az meg nagyon jól tud esni. Én magam nem néptáncolok, de mégis látom, hogy mennyi embert érdekel a magyar néptánc, és amikor táncolnak, az nagyon jól esik, függetlenül attól, hogy nincsen szerepem benne. Kicsit a japánok is így voltak. A már említett 1868-as Meidzsi-restauráció után Japán olyan szinten fordult a Nyugat felé, hogy a változás az elsöprő erejű volt.

Mennyire viseli meg a japán népet a Medzsi-reformok óta tartó folyamatos változtatás? Nevezhető ez japán sajátosságnak?

A Meidzsi-restauráció sajátos volt abból a szempontból, és emiatt modellértékűvé is vált Ázsiában, hogy belülről irányított volt, tehát nem egy gyarmatosító hatalom kényszerítette rá a japánokat, hogy változtassanak, hanem a japánok mintegy előre futottak, amikor látták, hogy a hagyományos világukban bezárkózva nem fogják tudni felvenni a harcot, nem tudnak ellenállni a nyugati befolyásolási kísérleteknek, akkor ők kezdtek el változtatni. Ez a változtatás fölülről irányított módon történt meg, az akkori kormányzat erőltette rá a változást az alsóbb szegmenseire a társadalomnak, mely valóban nevezhető radikálisnak.

Mi az a mintázat, aminek köszönhetően többször is fel tudott állni az ország és még mai napig is ennyire dominánsak tudnak lenni a nemzetközi szinten is?

Ebben az időszakban az számított nagyon erősen, hogy a Meidzsi-restaurációt megelőző korszakot Edo-kornak, vagy premodern kornak hívjuk Japánban, mely egy nagyon különleges társadalom és politikai berendezkedés volt. Feudalizmusnak szoktuk nevezni, mert egyrészt így egyszerűbb, másrészt pedig sok feudális jegyet őrzött, de valójában ez egy ilyen tényleg premodern társadalom volt Japánban.

Olyan szinten kiépült közigazgatás volt például, ami párját ritkította abban az időszakban. A japánok szervezettsége, a vidéknek egyfajta önkormányzatisága már létezett akkor, ami teljesen megdöbbentő volt, legalábbis számomra, amikor először találkoztam vele. A nagyvárosokban pezsgő kulturális élet volt, emiatt Japán nem a nullából, a semmiből érkezett a változások elé. Majdnem ugyanígy elmondható a második világháború utáni időszakra is, hogy amikor az amerikaiak vezette megszálló hatóság átvette a hatalmat Japánban, akkor egy működő közigazgatást találtak ott. Egy olyan működő közigazgatást, amelyik együttműködni is hajlandó volt.

Közismert kifejezés a harakiri vagy a kamikaze. Miből fakadhat az, hogy a japánoknál az élet értéke eltérően van értelmezve?

Talán nem annyira az élet van kevésbé megbecsülve, hanem az individuum van kevésbé előre állítva. Azért áldozta föl magát az ember - a japánok ma már azért sokat változtak - gondolkodás nélkül, mert mindig abban gondolkodott, hogy a családjának a nevét kell, hogy tisztán tartsa. A család nevének a tisztán tartása, ez egy nagyon fontos szempont volt.

Ez más országokban nem volt jelen?

Szerintem jelen volt alapvetően, csak máshol az individualizmus fontosabbnak számított. Erre tippelek én. Amikor egy japán katona nem adta meg magát, hanem a végsőkig harcolt, az azért volt, mert arra gondolt, hogy a megadás és a fogság az mekkora szégyen lesz. Mit fognak szólni a családtagok, a szomszédok? Mit fog szólni mindenki? Ha arról kapnak hírt, hogy hősi halált halt, elesett a harcmezőn, akkor az teljesen rendben van. Ez a pszichózis erősen benne volt a fejekben.

A kollektivista fókusz mintha kicsúcsosodna az országban. Miért kap ekkora hangsúlyost például a család védelme vagy a közösségért való feláldozás?

Ebben nagy szerepe van az úgynevezett szamuráj kultúrának és felfogásnak, amit ebben az időszakban, tehát a XX. század első felében azért propaganda célokra alaposan kihasználtak Japánban, a busidó, a szamuráj felfogás az mindenki elé példaként lett állítva Japánban, függetlenül attól, hogy maguk a szamurájok, tehát a történelmi szamurájok a lakosságnak csak egy olyan 7-8 százalékát adták.

A kultúrában nagyobb az a hatás, amit a japánok területekhez képest el tudtak érni. Mi ez a modell, esetleg volt-e erre állami stratégia, hogy ilyen brutális mértékű exportra tudott termelni az ország és alig van olyan része a világnak, ahol ne lenne ismert legalább egy japán termék?

Stratégia mindenképp volt mögötte, Japánról mindig el szokták mondani, kezdve az ötvenes évek végén, hogy amikor a japán ipar elkezd erőre kapni, akkor fölismerik az innováció fontosságát, és a japán cégek a bevételeiknek egy igen jelentős részét a kutatás-fejlesztésre fordították. Meg szokták említeni, hogy ez akkor is így maradt, amikor már nem ment olyan jól nekik. Azaz amikor elkezdenek a japán cégek már visszaesni a 80-as évek végétől kezdődően, akkor a kutatás-fejlesztés az ilyen szent tehénnek számított egy-egy cégnél a költségvetés megnyirbálásakor. Ahhoz szabadott utoljára hozzányúlni, mert az egész filozófiának az alapjában az állt, hogy ebből nem szabad sajnálni a pénzt. A japán gazdasági csoda mögött álló japán vállalatirányítási, menedzselési módszerekről rengeteget írtak, tanítanak.

Sajnos a mai napig létezik egy ilyenfajta félreértés, még mindig úgy tanítják sok helyen, mintha ez így működne most, de Japán már nem így működik, Japán már teljesen megváltozott. Amiket most sokszor lehet hallani, hogy a japán vállalatirányítás, a japán társadalom így, úgy, amúgy, ezek általában a 60-as, 70-es évekre igaz információk. Az akkori japán vállalatirányítás valóban egy furcsa, unikális dolog volt.

Egyrészt finanszírozta az a rengeteg pénz, ami az export révén az országba áramlott, így tudtak létrehozni egy olyan társadalmat, ahol például alaptételnek számított, hogy a nők, a férjezett nők nem dolgoznak, azok otthon vannak a gyerekkel, csak a háztartással foglalkoznak, a férfi dolga eltartani a családot. Nyilván megvoltak ehhez a fizetések, hogy ezt meg tudták tenni. Aztán a cégek meg tudták ígérni azt a fiatal munkavállalóiknak, hogy ha nem követnek el hibát, akkor az életük végéig, pontosabban nyugdíjig ott fognak dolgozni.

Hangsúlyozom ezek a dolgok a régmúlt japánjára jellemzőek. Ez a japán már nincs. Kezdve a 90-es évek válságaival, utána hosszú stagnálással, meg azzal a demográfiai problémával, amivel Japán szembenéz, mostanában ez már letűnt, erről már egy kicsi történelemként lehet tanítani, hogy ilyen volt Japán a 70-es, 80-as években!

Honnan jött az állam és gazdaság összefonódását jellemző modell?

Az állam a gazdaság összefonódása nem volt jelentős. Ez a háború előtti japánra igaz volt, ott a nagyvállalatoknak a vezetői gyakorlatilag ilyen királycsináló pozícióban voltak, miniszterelnököket válthattak le, ha úgy tetszett nekik, de ez megváltozott. Föl is léptek ellene nagyon szigorúan a háború után a japánt megszálló hatóságok. Ahonnan ez alakult, az egyrészt a biztonság iránti vágy.

Rengeteg munkabéren kívüli juttatás volt. Az akkori japán állam pedig abban a kényelmes helyzetben volt, hogy egy csomó olyan állami feladatot delegálhatott a cégeknek, például a nyugdíjbiztosításnak a fenntartását, az egészségügy finanszírozását, egészségügy finanszírozását, ezeket gyakorlatilag megoldották a cégek. Olyan egészségügyi csomagokat kínáltak a munkavállalóiknak, amiknek a segítségével azok igénybe vehették a rendkívül drága fizetős egészségügyet. Egészségügyi kassza szinte nem létezett. Egy ideig nem létezett védelmi költségvetés sem, hiszen Japánnak nem lehetett hadserege, és nagyon sokat spóroltak ezzel is. Úgyhogy ez egy nagyon sajátos világ volt, amire büszkék voltak a japánok, hogy ezt létre tudták hozni. Nem japán közgazdászok már akkor is folyamatosan kongatták a vészharangot, hogy ez a rendszer addig tartható fönt, amíg tényleg ömlik a pénz befelé az országba az export miatt. A 80-as évek végéig ömlött is, tehát nem volt gond, amikor aztán már nem jött a pénz, akkor jött a baj.

Milyen árat fizetnek a japánok azért, hogy ilyen nagy hatással tudnak lenni a világra, gondolok itt demográfiára például?

Bármilyen nemzetiségű embernek föltesszük azt a kérdést, hogy szeretsz-e olyan nemzetiségű ember lenni, mint amilyen vagy. akkor az igen választ fogjuk hallani többnyire. Szerintem a japánokhoz képest sokkal szélesebb válaszokat kapunk máshol. Én nem találkoztam olyan japánnal, amelyik azt mondta volna, hogy ő nem szeret Japán lenni. A kultúra miatt, a biztonság miatt, ami még mindig azért megvan a megélhetés biztonsága, mint általam ismert japánok mind azt mondják, hogy ha választhatnának, hogy tetszőleges ország állampolgárai legyenek, ők akkor is Japánt választanák.

Régen abszolút erős társadalom volt, tehát például a nőkre rótt nagyon nehéz terhet, hogy egy japán nőnek számot kellett vetnie azzal, hogyha férjhez megy és családot alapít, akkor bármi is a munkája, azt abba kell hagynia. Egyszerűen a társadalom nem fogadta el azt, hogy egy férjezett nő ne a háztartással foglalkozzon, hanem dolgozzon. Nagyon sok személyes ismerősöm is van, akik ezt tényleg tragédiaként élték meg, akik nagyon komoly munkájuk volt, a hölgynek nagyon komoly munkája volt, amit nagyon szeretett, és hát amikor hozzáment a férfihez, akit szintén nagyon szeretett, egy idő után nem is a férfi részéről, inkább a férfi szülei részéről fölmerült az.

Ez a mai napig is tetten érhető?

Sokat változott. Főleg azért változott sokat, mert a női munkaerőre óriási szükség van Japánban sok minden miatt, például a demográfia miatt tényleg ez nagyon sokat változott, de ez klasszikusan jellemző volt arra a japánra, amiről beszéltünk először a gazdasági csoda utáni Japánra. Tulajdonképpen arra a Japánra, amelyik akkoriban a világ második legnagyobb gazdasága volt, és aminek óriási kulturális kisugárzása is volt, akkor terjed el, hogy mindenki tud mondani egy olyan japán terméket, ami világhírű, ez nem okoz problémát.

A kulturális kisugárzás is nagyon erős volt, és nagyon sokan szerették volna megtudni a gazdasági csodának a titkát. Emiatt aztán támogatták azt, hogy az egyetemeken legyenek japán tanszékek például. Ha az ókori görög-római kultúrát érvényes külföldi kultúrának vesszük, akkor az még talán ehhez fogható, de szinte bárhova megyünk a világban, bármelyik egyetemre megyünk el, olyan egyetemet találni, komolyabb egyetemet, aminek ne lenne Japán tanszéke, nagyon nehéz. Mindenhol se szeri, se száma a Japánnal foglalkozó tanszékeknek. Ma már önálló tanszék kevesebb van, de valamiképpen valamilyen japán kurzus, japánnal kapcsolatos kurzus mindenhol van.

Japán az egy extrémen elöregedő társadalom. Minek tudható be, hogy ennyire ilyen rekordszinten alacsony gyermekek születési száma?

Nem vagyok demográfus, először is ezt leszögezném, tehát nem értek hozzá szakmailag, biztos, hogy erre képletektől kezdve minden van az ezzel foglalkozóknál. Az biztos, hogy nyilván egy gazdaságilag fejlett ország, ahol magas az életszínvonal, ott kevesebb a gyerek. Szerintem ez kivétel nélkül megfigyelhető mindenhol. Ez benne van. Az, hogy helyezd a munkádat, céged érdekeit a családod elé, az szintén benne van, amikor egy fiatal japánnak szembesülnie kell azzal, hogy mondjuk mennyi időt fog elvenni a születendő gyerek az ő életéből, és hogy emiatt nem tud-e majd kevesebbet foglalkozni a munkájával, valószínűleg a válasz igen lesz, sokat elvesz, és kevesebbet fog tudni foglalkozni vele.

Mik azok a fő pontok, amit meg lehet említeni tíz évvel ezelőtti Japánban, ami ma már nem igaz és ezekből mit lehet következtetni egy tíz évre rá lévő Japánban milyen Japán lesz?

Ez történelmi korszakonként változik. Ma már tíz év kevés, tehát a 2014 meg a 2024 Japánja között olyan nagy különbség nyilván nincsen, de ha mondjuk egy 1944-1954 közti japánt nézünk, akkor meg óriási a különbség, mert az egy olyan történelmi korszak volt. A demográfiai probléma az kínzó. Ezzel Japán szembesül, az összes japán kormány szembesül, nyilván próbálnak tenni ellene. nem sok sikerrel, mert ha valamire nem lehet utasítani az embereket, akkor az az, hogy legyenek nagy családok, és mindenki vállaljon sokkal több gyereket, mint amennyit vállalna.

Ugye volt egy nagy létszámú ország, 130 millióan voltak a csúcsponton, amelyik gazdag ország volt, ráadásul volt pénze az embereknek, fogyasztottak, nagyon szépen meg tudták vásárolni azokat a nem olcsó termékeket, amelyeket a japán gazdaság kínált nekik, tehát így Japán mindig mondhatta azt, hogy lehet, hogy most egy kicsit az export nem megy olyan jól, de nem baj, mert a belső fogyasztás még mindig ott van, úgyhogy ez a dolog működött. Ez kettős probléma. Tehát a népességfogyás az egyben a belső fogyasztás csökkenését is jelenti, ami pedig hát szépen ilyenre kiszámolható veszteséget okoz évente a gazdaságnak, és hát ebből nem látszik a kiút igazán. Megjelentek olyan dolgok Japánban, amik korábban nem voltak jellemzőek, például családtámogatások. Korábban abban a Japánban, amelyik a gazdasági csoda után létezett, amiről beszéltünk, olyan, hogy a gyerekek után járó támogatás nem volt. Mivel a nők úgyis otthon voltak, ezért minden cég úgy tekintette, hogy az, hogy születik egy gyerek egy családban, az nem probléma, azt majd a család megoldja. Semmiféle támogatás nem kell hozzá, és nem is volt.

Most már ilyenek vannak, tehát megjelentek a GYES-hez, GYED-hez hasonló finanszírozások, épp most volt hír, hogy ezeket az ilyen meddőségi vizsgálatok, meg a gyereket nehezen szülni tudó nőknek az egészségügyi kezeléseinek most már a 70 százalékát átvállalja az állam, ez egy új információ. Látszik, hogy a japán kormány is próbál ebben az irányban mozdulni, habár ez egy borzasztóan nehéz harc.

Mit tudunk tanulni a japánoktól? Mi kell ahhoz, hogy minden sushizó mellett legyen egy pörköltöző világszerte és az animék mellett magyar népmeséket is fogyasszon a világ?

Az animék sikerét azt nagyon sokan kutatták, nagyon sok tényezője van. A zenében most már kezdenek lemaradni a japánok Korea mögött. Ezt fájlalják is nagyon. A K-POP most már népszerűbb, mint a J-POP, ami szintén sok tényezőnek tudható be.

Nehéz megmondani. A japán rajzfilm-világnak volt egy nagyon komoly kultúrája, már a középkorban születtek olyan rajzos elbeszélések, amiket leginkább képregénynek tekinthetnénk, ahol egy csatajelenet le volt rajzolva, és akkor szépen oda volt írva a szereplők mellé, hogy ki kicsoda, meg egy kis magyarázat is oda volt írva, hogy most épp mi történik ezen a képen. Ez már a japán középkorban létezett, volt mire építkezni. Utána egy csomó olyan tBechnikát a japánok vittek tökélyre, ami nem is mindig Japánban alakult ki, nagyon sokat vettek át az amerikai képregényekből, amik meghódították a világot, amikre azt mondták az emberek, hogy ez nagyon jól néz ki. A japán anime talán így tudott ennyire világhírű lenni. Hogy a magyar népmeséknek mit kéne csinálni, azt igazán nem tudom megmondani, és nem tudok ötleteket adni sem:)

És a pörköltnek?

A sushinak azért van egy olyan mítosza is, hogy borzasztóan egészséges. Szója pörkölttel lehetne próbálkozni, vagy a halból készült pörkölttel, de alapjáraton a pörkölthöz nem az egészségességet társítjuk. Néhány japán étel azért már van, például a sushi, ami szerintem már teljesen nemzetközi. A kaliforniai sushi azért fogalom, amit Kaliforniában találtak ki, és bármennyire is fintorogtak miatta a japánok, most már Japánban is árulják, tehát az már szerintem kilépett Japán keretei közül.

(Borítókép forrása: bokksu.com/blogs/news/samurai-history-traditions-legends)

Németországban a tartományi választások idejét éljük éppen, melyek nem kis meglepetéssel szolgáltak ezidáig. Az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) elnevezésű szélsőjobboldali párt Türingiában megnyerte a választásokat, megelőzve a választások nagy esélyesét, a Kereszténydemokrata Uniót (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU), Szászországban pedig nagyon szoros második helyen végzett, ugyancsak a CDU mögött. Az AfD mindkét helyen elérte a 30% körüli szavazati arányt, mely már jelentős politikai erőt jelent ezen tartományokban, másrészt ekkora aránnyal már blokkoló kisebbséggel rendelkezik, így a kétharmados többséget igénylő döntéseket hatékonyan blokkolhatja.

Mindkét tartományban jelentős eredményeket ért el a nemrég megalakított Sahra Wagenknecht Szövetség (Bündnis Sahra Wagenknecht, BSW), mely kis szerencsével akár a tartományi kormányzatokba is bekerülhet, amennyiben az AfD és a CDU nem tud megegyezni koalíció alakításáról. A BSW egy alapvetően baloldali (egyesek szerint szélsőbaloldali) párt, mely gazdasági kérdésekben baloldali, szociális kérdésekben viszont jobboldali nézeteket képvisel, igen komolyan bevándorlásellenes.

A türingiai és a szászországi választásokat követően mindenki árgus szemekkel figyelte a következő (és úgyszintén kelet-németországi) tartományi választás eredményét Brandenburgban. Itt Németország Szociáldemokrata pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) tudott nyerni, mögötte nagyon szorosan az AfD, majd harmadik erőként a BSW lépett elő, negyedikként a CDU végzett. Jól jelzi a választások fontosságát, hogy minden eddiginél nagyobb, 73 százalékos részvételi arány mellett zajlott le.

Dietmar Woidke, aki 2013 óta Brandenburg tartományi miniszterelnöke a CDU-val való tárgyalási hajlandóságát fejezte ki, de egy esetlegesen létrejövő SPD-CDU kormánykoalíció kisebbségi kormányt alkotna, ugyanis ugyanannyi mandátummal rendelkezne, mint az AfD és a BSW. Daniel Keller, az SPD parlamenti frakcióvezetője úgy fogalmazott, hogy a szociáldemokraták nyitottak a tárgyalásokra a CDU-val és a BSW-vel, az AfD-vel való tárgyalásoktól ugyanakkor elzárkózott, jóllehet egy esetleges SPD-CDU-BSW kormány is csak szűk többséggel rendelkezne, az AfD tudná alkalmazni blokkoló kisebbségét bizonyos kérdésekben.

Dietmar Woidke, Brandenburg tartományi miniszterelnöke

Kép forrása: Spiegel

Miért is ilyen jelentős az AfD sikere a választásokon?

Mindenki számára nyilvánvaló miért van a szélsőjobboldalnak rossz történelmi emlékezete Németországban, az AfD pedig sokszor rászolgál bizonyos fenntartásokra. A párt több tartományban is alkotmányvédelmi megfigyelés alatt áll szélsőséges politikai tevékenység gyanúja miatt, jónéhány politikusa olyan megszólalásokat tesz, melyekben a hitleri időkre emlékeztető szófordulatokat, kifejezéseket használnak. Nyilvánvalóan a német politikai elit jelentős része kizárja, hogy bármilyen kooperációt is folytasson egy ilyen párttal, ugyanakkor érdemes figyelembe vennünk, hogy az, hogy ilyen arányokat ért el a szavazásokon az AfD nem a véletlen műve, komolyan meghúzódó okai kell, hogy legyenek. Milyen okok lehetnek a háttérben?

A német újraegyesítés hatásai

Sokan látják az AfD előretörése mögött, és főleg, hogy ez a keleti tartományokban történik, a német újraegyesítés hatásait. A német újraegyesítés nem volt egy egyszerű folyamat, egy fejlettebb nyugati és egy kevésbé fejlett keleti részt kellett összeilleszteni. Ennek keretében sok esetben amint megtörtént az újraegyesítés, a nyugat-német elit lényegében átvette az irányítást keleten, a régi kelet-német elit helyére vagyonosabb, jobban képzett nyugat-német került, nyilván köszönhetően az alapvető helyzeti előnyének. Nem felejthetjük el, hogy az NDK-ban jelentős civil szerveződések voltak, a kelet-német lakosság pedig jogosan érezhette azt, hogy elvettek tőle valamit, amiért oly sokáig harcolt. A keleti tartományok elmaradottsága lényegében a mai napig fennmaradt, egészen a legutóbbi időkig nagyon jelentős volt a keleti országrészekről való elvándorlás a gazdasági-infrastrukturális elmaradottságnak köszönhetően. A keleti tartományok lakossága ennek köszönhetően lehet jogosan érez elégedetlenséget és vágyik egy olyan politikai erőre, amely valóban az ő érdekeit képviseli.

A jelen problémái

A jelenleg regnáló SPD-Zöldek-FDP kormánykoalíció a migráció kérdésére sem tudott hatékony választ adni. Lényegében a kormány hivatalba lépése óta a szociáldemokraták és a zöldek arról próbálják meggyőzni a szabaddemokratákat, hogy a bevándorlók egyszerűsített eljárás keretében és jelentősen rövidebb idő alatt juthassanak német állampolgársághoz. A kérdéses módszereket alkalmazni kívánó javaslatot azonban az FDP nem hajlandó elfogadni, csak a párt ellenállásán múlik, hogy a javaslat nem lett törvénybe ültetve.

A német gazdaság sincs rózsás állapotban, Európa egyik legnagyobb ipari hatalma is megérezte a covid-19 és az orosz-ukrán háború következményeit, a háborús infláció, valamint a szankciós politika hatásait. Az ország közvéleménye a szankciók német gazdaságra gyakorolt negatív következményei ellenére is egyetért azok fenntartásával, kérdés, hogy meddig.

Az oly nagyon várt energiafordulat sem következett be a megfelelő módon, a korábban leállított atomerőművek egy részét újra be kellett indítani, a szénbányák kiterjesztése, valamint a palagáz importálása az Egyesült Államokból pedig nem oldotta meg a problémákat, emellett pedig azok környezetszennyező mivolta sem kihagyható tényező.

Összességében elmondható, hogy egyre inkább látszódnak annak a jelei, hogy Németország egyre mélyebb politikai-gazdasági-szociális válságban van, melyre a fősodorhoz tartozó pártok nem tudnak hatékony válaszokat adni. Az AfD megerősödése mögött tehát nem csak az áll, hogy a párt képes becsatornázni az emberek elégedetlenségét a kormánnyal és a CDU-val szemben, hanem az is, hogy az emberek az AfD-ben látják annak a politikai elitnek a leváltásának a lehetőséget is, mely korábban maga is vastagon hozzájárult Németország mostani válságos helyzetének kialakulásához. És míg a közvélemény kutatások alapján erre korábban csak tippelni lehetett, a friss választási eredmények egyre határozottabban támasztják ezt alá.

Nagy kérdés, hogy a fősodorhoz tartozó pártok továbbra is kategorikusan elzárkóznak-e az AfD-vel való kooperációtól, vagy lesz olyan párt, aki felvállalja a feléjük való nyitást. A kelet-németországi Türingia tartományi törvényhozása az előbbi opciót választotta, ugyanis CDU-s politikust választott szombaton parlamenti elnöknek, ezzel félretették azt a hagyományt, hogy a legerősebb párt (Türingiában az AfD) kapja ezt a tisztséget.

A nyitás ugyanakkor nem biztos, hogy csak akarat kérdése, az AfD egyre inkább úgy tűnik, hogy számottevő politikai erővé kezd előlépni, és könnyen lehet, hogy ezt a jövőévi Bundestag választásokig fenn is tudja tartani. Akkor pedig nagy dilemma előtt áll majd a német politika.

A terézvárosi, 16 évnél idősebb lakosok szeptember első két hetében szavazhattak arról, hogy a rövidtávú szálláshelykiadás továbbra is engedélyezett legyen a VI. kerületben. A kérdés pontosabban így szólt: "Egyetért azzal, hogy a VI. kerületben tiltsuk meg a társasházi lakások kiadását Airbnb-típusú szálláshelyként?". Bár csak a szavazásra jogosultak ötöde adta le a voksát, a többség, pontosabban 3285 fő (54 %), az Airbnb betiltása mellett szavazott. De vajon miért dönthetett a terézvárosi lakosság a tiltás mellett, mi fog változni a kerületben?

Mi a szabályozás oka?

A VI. kerület polgármestere, Soproni Tamás a turisták okozta zajszennyezésre és az általuk hagyott nagy mennyiségű szemétre hivatkozva kezdeményezte a szavazást. A polgármester hosszútávú célja, hogy a rövidtávú lakáskiadás megszüntetésével nem csak a kerület lesz nyugodtabb és családbarátabb, ezáltal élhetőbb a lakók számára, hanem a békésebb légkör új lakókat csábít majd.

Nem elhanyagolható oka a szabályozásnak, hogy az Airbnb-típusú lakáskiadás mind a lakásárakat, mind pedig a bérleti díjakat megemeli, az előbbi átlagosan 7 %-kal, míg az utóbbbi 17 %-kal drágítja a területen az ingatlanokat. Így a nem befektetési szándékú lakásvásárlók szívesebben vesznek házat vagy lakást a külső kerületekben, ezáltal üresen hagyva a belső kerületekben álló lakásokat. 

A szabályozás ötlete nem újdonság

Az Airbnb-probléma legsúlyosabban Barcelonában merült fel 2020-ban, amikor egy kutatás kimutatta, hogy a hirtelen égbeszökő ingatlanárak a rövidtávú lakáskiadásnak köszönhetőek. A város ennek folyományaként idén határozott arról, hogy 2028-ra a városban ilyesformán működő több, mint 10,000 lakást megszünteti. A spanyol város nem egyedülálló a korlátozások terén, Lisszabonban már nem adnak ki új Airbnb engedélyt, és a meglévőket is ötévente felülvizsgálják. Az amszerdami városvezetés is szigorított, a kiadás idejét évi maximum harminc napban határozták meg. A korai felmérések azt mutatják, hogy főként a holland fővárosban, de ezek az intézkedések csökkentették az ingatlanárakat és minimálisan csökkentették a Barcelonában korábban gondot okozó turistadömpinget is.

Mit eredményezhet majd a tiltás itthon?

A következő évben fog eldőlni a VI. kerület sorsa, hiszen az eddig ilyesformán kiadott lakások tulajdonosai valószínűsíthetően nem fognak lemondanai az effajta bevételi forrásról, a kérdés csak az, hogy mily módon pótolják a kiesett bevételt. A legvalószínbb kimenetel, hogy a jelenleg tulajdunokban levő terézvárosi lakásokon gyorsan túladnak a tulajdonosok, és más, szomszédos kerületi lakásokba fektetnek. Viszont erre a műveletre bő egy év áll rendelkezésükre, hiszen a szabályozás 2026 januárjától lép majd életbe, így ebben az esetben a terézvárosi lakások ára csökkeni fog a szoros határidő miatt, a többi belső kerületi lakás ára pedig növekedésnek indul a régi-új befektetők színrelépése által.

A budapesti Airbnb jövője

Mivel itthon az önkormányzatok hatáskörébe tartozik a szabályozás, a kerületek önállóan cselekedhetnek, akár a lobbizó szállodaláncok vagy éppen az elégedetlen lakosok nyomására. A VI. kerületben regisztrált Airbnb-k megszüntetése a többi 22 kerület számára precedensalapú lehet, a jövőben akár egész Budapestre kiterjedhet a tiltás vagy valamilyen szintű részleges szabályozás, ami mindenképpen megint átformálná a fővárosi ingatlanpiacot.

Hosszabb távon a nyilvánvaló cél az ingatlanárak csökkentése, amire a légkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás az Airbnb kitiltása, de nem elhanyagolható tény, hogy a Babaváró Hitel és a CSOK megjelenése is sokkolta a lakások árát, nem említve a szomszédos háborús helyzet miatt kialakult magas inflációt. Terézváros pedig az első kísérleti nyúl, amin kiderül, hogy itthon mennyire sikeres egy ilyen intézkedés.  

Gyurcsány Ferenc ma az országgyűlésben nagyot ment, és mennie is kell, mert az a kényelmes pozíció, ami a 2022-es választás után az ellenzék megkerülhetetlen királyává tette, Magyar Péternek köszönhetően megszűnt.

Nem volt azonban ellentmondások nélküli a szenvedélyes szezonnyitója, már a Facebookon megágyazott ezzel: 

Majd azzal folytatta, ha keresni kellene a pillanatot, az árulás minden bizonnyal megkezdődött azzal, mikor 2009 novemberében Orbán Viktor, akkor még mint az akkori ellenzék vezetője 15 percre személyesen találkozhatott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki a DK-s vezető szerint „azóta is valamivel a markában tartja” a magyar miniszterelnököt.

Mire gondolhatott Gyurcsány? A DK-hoz köthető Zsúrpubiban van egy 2022-es cikk a sztoriról:

Keskeny Ernő egykori moszkvai – hírhedten Kreml-barát – nagykövet közreműködésével az akkor még ellenzékben lévő Orbán először találkozhatott Putyinnal, akivel nagyjából 15 perces informális beszélgetést folytatott. Máig rejtély, mi hangozhatott ott el, de Orbán Viktor és a Fidesz addig meghatározó oroszellenessége onnantól eltűnt.

A 15 perces, első találkozás, amitől Orbán Viktor FSB ügynökre hipnotizálva távozott, és máig kézi vezérli Moszkva. Erős állítások.

Miért veszélyes ezzel a novemberrel pont a DK vezetőjének (mint egyén, mint házaspár) dobálózni?

Ez a november ugyanis szerepelt már nálunk, Putyinostul, az egyik 2021-es cikkünkben, ahol az alábbi Népszabadság hírt szemléztük:

Magánjellegű vacsorán fogadta Moszkvában az orosz kormányfő Gyurcsány Ferencet.

"Az állam- és kormányfők egy részével olyan közvetlen, emberi kapcsolatom alakult ki, amely túlmutat a korrekt politikai partnerségen" - mondta lapunknak a korábbi magyar miniszterelnök az ukrán ételeket felszolgáló moszkvai étteremben megejtett két órás keddi találkozóról

"A találkozó magánjellege miatt illetlenség lenne róla többet mondanom" – mondta a szocialista politikus, hozzátéve, hogy a feleségeikkel közösen elfogyasztott vacsorán a személyes témákon túl általánosságban érintették a két ország kapcsolatát, konkrét kérdésekről nem esett szó. Gyurcsány szerint Putyinnal a második világháború után a Szovjetunióba került sárospataki könyvek hazahozatalát rendező vita óta alakult ki olyan kapcsolat, amelyben "emberileg is jobban respektálják" egymást.

"Ténykérdés, hogy ma a világ Európán kívüli három hatalmi központja az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Magyarország számára a szövetséges és barát az Egyesült Államok, de Oroszországgal és Kínával is szoros partneri kapcsolatot kell kiépíteni, akkor is, ha nem mindenben értünk egyet velük, mert ez Magyarország érdeke" - vélekedett a márciusban lemondott volt miniszterelnök.

- Népszabadság, 2009. november 25.

Lehet, hogy a Zsúrpubi fogyasztóinak nincs több évtizedes emlékezete. Nekünk van. Gyurcsány Ferenc sokféle kígyót és békát dobálhat Orbán Viktorra, mindezek közül egy 2009 novemberi Putyin találkozó az részéről és Dobrev Klára részéről merész választás. A sokféle kavics közül pont azt elhajítani, amiből a saját batyunkban salakblokknyi van, nagyon vakmerő.

Valahol még becsülendő is!

A Helyi önkormányzatok napját Magyarországon 2000 óta ünneplik minden év szeptember 30-án. Azzal a céllal jelölték ki ezt a napot, hogy tisztelegjenek a magyarországi helyi önkormányzati rendszer előtt. Ma 34 éve, 1990. szeptember 30-án tartották Magyarországon az első szabad, demokratikus helyi önkormányzati választásokat a rendszerváltás után.

Történeti kitekintés

Az 1990-es önkormányzati választás a rendszerváltás egyik legfontosabb lépése volt helyi szinten. A kommunista időszakban a tanácsi rendszer irányította a településeket, ekkoriban a helyi vezetők közvetlenül a központi hatalomnak voltak alárendelve. Az 1990-es események révén azonban ez a centralizált rendszer megszűnt, a helyi önkormányzati rendszer demokratikus alapokra kezdett el építkezni, biztosítva a lakosság közvetlen részvételét a helyi döntéshozatalban.

1989-es és a 1990-es év voltak a rendszerváltás évei. Hogyan jutottuk el 1990. szeptember 30-ig?

Az önkormányzati választások kitűzése

1990. június 27-én Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnök, a parlamenti pártokkal folytatott konzultációk után bejelentette, hogy az elnökválasztás módjáról szóló július 29-i népszavazás miatt az eredetileg szeptember 23-ra tervezett önkormányzati választásokat egy héttel elhalasztják.

A tanácsok mandátuma hivatalosan már június 8-án lejárt, a kormány meghosszabbította azok megbízatását a választások időpontjáig. Ezzel biztosítva, hogy a helyi közigazgatás működőképes maradjon, amíg az új, demokratikus keretek között megválasztott önkormányzatok át nem veszik a feladatokat.

Az új Országgyűlés 1990. augusztus 3-án fogadta el a helyi önkormányzatokról szóló törvényt, amely alapvető változást hozott a közigazgatás működésében. A törvény preambuluma kimondta, hogy

a helyi önkormányzás lehetővé teszi, hogy a választópolgárok helyi közössége – közvetlenül, illetőleg a választott helyi önkormányzata útján – önállóan és demokratikusan intézze a helyi érdekű közügyeit.

Forrás: Magyar Közlöny,1990-08-14 / 80. szám 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról

Augusztus 27-én hivatalosan is megkezdődött a jelölési időszak a polgármesteri és képviselői posztokra. Az új szabályozás egyik legnagyobb újítása az volt, hogy megszüntette a politikai szervek kizárólagos jelöltállítási jogát, és lehetőséget adott arra, hogy minden választópolgár, aki választókerületében választójogát gyakorolta, jelöltet ajánljon. Ez nyitottabbá tette a választási folyamatot, és lehetőséget biztosított a független jelöltek és kisebb szervezetek indulására is.

A szeptember 30-i első fordulóban a választásra jogosultak 40,16 százaléka vett részt, míg a második fordulóban – október 14-én – a részvétel 28,94 százalékra csökkent.

Az 1990-es helyhatósági választások a magyar demokratikus átalakulás helyi szintű beteljesedését jelentették. Az új önkormányzati rendszer lehetővé tette, hogy a helyi közösségek saját vezetőiket válasszák meg, és önállóan intézzék ügyeiket. Ezzel a választás a helyi demokrácia ünnepe volt, amely megszüntette a korábbi tanácsrendszer központosított és hierarchikus jellegét.

A választásokkal tehát Magyarország egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy egy valódi demokratikus és helyi autonómiára épülő politikai rendszerben működjön tovább, amely azóta is a magyar közigazgatás alapja.

Polgármesteri rekordok

Forrás: saját szerkesztés (választás.hu adatai alapján)

2019-ben 3155 településünkön 18 olyan polgármestert választottak meg és vezette városát, aki még tanácselnökként kezdte.

(Borítókép forrása: https://index.hu/belfold/2022/08/08/ketes-multu-szakemberek-landoltak-ferencvaros-onkormanyzati-cegeinel/?token=0a236aa8b1e8094d1666804c3e2b2ed7)

Fumio Kishida japán miniszterelnök augusztusban bejelentette, hogy lemond a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) elnöki pozíciójáról, és ezzel együtt a miniszterelnöki tisztségéről is. Nem előzménynélküli a bejelentés: a Kormánya támogatottsága rekordalacsony szintre süllyedt, és az LDP népszerűsége, amely gyakorlatilag a második világháború vége óta folyamatosan kormányozza Japánt, botrányok sorozata és a gazdaság állapota miatt jelentősen csökkent a felmérésekben.

Kishida döntése elindította az LDP történetének legkiszámíthatatlanabb elnökválasztását, amelynek végén Japánban 4 év alatt a negyedik miniszterelnök fog hivatalba lépni. Néhány napja hivatalosan is megkezdődött az elnökválasztási kampány.

Fumio Kishida: távozó japán miniszterelnök

Kép forrása: EIAS

Hogyan működik a választás?

Ahhoz, hogy valaki reszt vehessen a japán kormánypárt elnökválasztásán, a nemzeti parlamentben hivatalban lévő LDP-s törvényhozóknak kell lenniük. A részvételhez pedig legalább 20 jelölésre van szükség más LDP-s képviselőktől. A kampány néhány nappal ezelőtt kezdődött, és a szeptember 27-i szavazásig már csak nincs sok idő hátra. Jelenleg 9 jelölt küzd az elnöki pozícióért, ami az LDP történetének legzsúfoltabb elnökválasztását jelenti.

Ami a szavazási rendszert illeti, az első forduló kissé bonyolult lehet, mivel a jelöltek összesen 734 szavazatért versengenek. Az LDP törvényhozói adják a szavazatok felét, azaz 367-et, míg a másik felét a párttagság szavazatainak arányában osztják szét a jelöltek között. Egy jelölt akkor nyer, ha a szavazatok több mint 50%-át szerzi meg.

A jelöltek számát tekintve azonban valószínű, hogy szükséges lesz majd az első két helyezett között egy  második fordulóra. A második forduló inkább a törvényhozókra vár, mivel ők ismét 367 szavazatot adnak le, amit az LDP 47 prefektúrai (japán közigazgatási egység) tagozatának egy-egy szavazata egészít ki, ami összesen 414 szavazatot tesz ki, és amelyik jelölt a legtöbb szavazatot kapja, azt választják meg pártelnöknek, majd az LDP által irányított parlament megválasztja miniszterelnöknek.

Bárki is legyen az új miniszterelnöknek, nehéz kihívásokkal kell majd szembe néznie. Vissza kell szereznie a közvéleménynek az LDP-be vetett bizalmát és talpra kell állítania a japán gazdaságot, miközben egy összetett külpolitikai helyzettel is szembe kell néznie, hiszen Kína és Észak-Korea is fenyegetést jelent, továbbá az Egyesült Államokkal és a Dél-Koreával fenntartott fontos kapcsolatokat is ápolni kell. Nézzük, ki a három legesélyesebb jelölt a pozíció betöltésére.

Az első jelölt: Shigeru Ishiba

Az egyik legesélyesebb jelöltnek Shigeri Ishibát, a 67 éves veterán törvényhozót és volt védelmi minisztert tekintik. Ishiba ötödik, egyben utolsó alkalommal tesz próbálkozását a vezetői pozíció elnyeréséért. Ishaba többek között csökkenteni akarja Japán atomenergia kitettségét, és a NATO ázsiai változatának létrehozását szorgalmazza. Az amerikai-japán katonai partnerséget egyenrangúvá akarja tenni, támogatja az ország pacifista alkotmányának módosítását, valamint azt a törvényt, amely lehetővé tenné a házaspárok számára, hogy külön vezetéknevet tartsanak, ami megosztja az LDP tagjait.

Shigeru Ishiba

Kép forrása: Reuters

Ishiba fel akarja gyorsítani a párt megreformálását, hogy megbirkózzon a közelmúltban kirobbant csúszópénz-botrány következményeivel, és nagyobb súlyt adna a párttagságnak az elnökválasztásokon. A gazdasággal kapcsolatban a deflációtól való teljes elmozdulás lenne, illetve a beruházások növelése és a reálbérek növekedésének elérése. Ishiba nem volt tagja a közelmúltbeli kormányoknak, népszerű a nyilvánosság és a párttagság körében, azonban az LDP törvényhozói támogatásának megszerzése nehéz feladat, a konzervatív képviselők nem kedvelik, ami akadályozhatja őt, ha eljut a második fordulóba.

A második jelölt: Shinjiro Koizumi

Isha a felmérések szerint az első helyért versenyez a másik népszerű jelölttel, a korábbi környezetvédelmi miniszter Shinjiro Koizumivel, aki 43 évesen Japán valaha volt legfiatalabb miniszterelnöke lenne. Koizumi fő ígérete a reformok és változások felgyorsítása lenne. Fiatal kora és viszonylagos politikai tapasztalatlanságának köszönhetően sokan úgy gondolják, hogy a múlttal való szakítást jelentené egy olyan időszakban, amikor az LDP a szavazók bizalmának helyreállítására törekszik. A tapasztalatlansága azonban hátrányt is jelenthet a gazdasági problémák kezelése terén.

Koizumi alapvetően a leköszönő miniszterelnök, Fumio Kishida gazdaságpolitikáját akarná folytatni. Az ország atomreaktorainak leállítását szorgalmazza, támogatja a házaspárok külön vezetéknevének engedélyezését, lazítani akar a munkaerő-piaci szabályozásokon, és módosítani akarja Japán pacifista alkotmányát, hogy elismerje az ország hadseregének létezését.

Shinjiro Koizumi, japán klímavédelmi miniszter

Kép forrása: Wikipedia

A japán háborús halottak, köztük elítélt háborús bűnösök előtt tiszteleg, ami feszültséget okozna a háborús agresszió áldozataival, például Dél-Koreával és Kínával. Koizumi hivatalba lépésát köveőten találkozni szeretne kínai és dél-koreai kollégáival, valamint tárgyalásokat folytatna az észak-koreai Kim Dzsong Unnal és megerősítené az amerikai-japán szövetséget. Koizumi kijelentette, hogy ha ő lesz a miniszterelnök, akkor a lehető leghamarabb előrehozott választásokat írna ki.

A harmadik jelölt: Szanae Takaicsi

A két éllovas mögött a gazdasági biztonsági miniszter, Szanae Takaicsi áll, aki meggyőződéses konzervatív és egyike a két nőnek a versenyben. A 63 éves Takaicsi rendszeresen látogatja a Yasukuni szentélyt és módosítani szeretné az alkotmányt.

Ellenzi a külön vezetéknévre vonatkozó törvényt, valamint az azonos neműek házasságát. Támogatja a császári család kizárólag férfi örökösödését és az atomenergiáért. Takaicsi a fő jelölt, aki a széles értelemben vett konzervatív párt nacionalista jobbszárnyát képviseli, és Kína sólymaként ismert.

Szanae Takaicsi

Kép forrása: The Japan Times

A 2022-ben merénylet áldozata lett korábbi miniszterelnök, Abe Shinzo védelmezőjeként jellemezték, aki 2021-ben támogatta őt első, sikertelen elnökválasztási kampányában. Ő az agresszív monetáris lazítás híve, és stratégiai költségvetési ösztönzőkkel is növekedést akar elérni. Takaicsi számára ezúttal az a kockázat, hogy a jobboldali szavazatok megoszlanak közte és egy másik konzervatív jelölt között, aki a felmérések szerint rosszabb pozícióban van.

A 2024-es amerikai elnökválasztási kampány véghajrájához közeledve a két nagy párt jelöltjei, a szakértők, a politikusok és a média érthető módon arra a 7 kulcsfontosságú ingadozó államokra összpontosít, mint Nevada, Arizona, Wisconsin, Michigan, Észak-Karolina, Georgia és Pennsylvania, amelyek a közvélemény-kutatások alapján egyre valószínűbb, hogy ténylegesen eldöntik majd a választás kimenetelét.

A 7 csatatérállam, amire november 5-én este érdemes lesz figyelni. Kép forrása: The New York Times

Azonban még ha ezúttal nem is ebben az államban fog kiderülni, hogy ki lesz az USA 47. elnöke, egyértelmű, hogy méltatlanul a politikai radar alatt fog Texas maradni, amelyet egészen a közelmúltig az amerikai jobboldali konzervativizmus zászlóshajójának tekintettek. Ronald Reagan és a Texasból származó Bushék is óriási győzelmeket arattak az USA második legnépesebb tagállamában, és a demokraták még Bill Clinton és Barack Obama elsöprő országos győzelmekor is Texast simán elveszítették.

Azonban a 2010-es években a jobboldal fellegvárának tartott Texasban lassan, de biztosan elkezdett növekedni a Demokrata Párt támogatottsága: 2012-ben Mitt Romney még 15%-kal verte Obamát, de 2016-ban Hillary Clinton több mint 500 000 szavazattal többet kapott, mint Obama és csak 9%-kal vesztett az államban Trump ellen, Joe Biden 2020-ban pedig még közelebb került, és csak 5,5%-kal maradt le. Ha ez a tendencia a novemberi elnökválasztáson is folytatódna, akkor valószínű, hogy a 30 milliós Texas államban a végső győzelem néhány tízezer szavazaton fog múlni.

Ha Texast mind a 40 elektori szavazatával megnyernék a Demokraták, annak drasztikus hatása lenne az amerikai politikára, mert szinte teljesen ellehetetlenítené, hogy a következő évtizedekben Republikánus elnök kerüljön a Fehér Házba. Ez egyértelműen megrémítette a pártot, akik emiatt négy évvel előre Houstont jelölték ki a 2028-as Republikánus Nemzeti Konvenció helyszínének.

Kép forrása: The Texas Tribune

Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy miért erősödnek a demokraták Texasban. Még ha ezúttal Trump is lesz az államban a befutó, mindenképpen olyan államról van szó, amelyre a közeljövőben érdemes lesz majd figyelni.

Texas politikai történelme

A modern Texas az 1800-as évek közepén alakult meg, és mindig is konzervatív beállítottságú állam volt. A polgárháború idején a Konföderáció mellett harcoltak, és a Jim Crow Dél tagállamok része volt, ahol a faji szegregációt legalizáló törvények és helyi rendeletek voltak érvényben. Egészen az 1900-as évek közepéig, a 19. században és a 20. század elején, amikor a Demokrata Párt volt az, amelyik a fehér uralkodó osztályt képviselte és támogatta a szegregációt, Texas következetesen a demokratákra szavazott, ugyanis ekkor még a Demokrata Párt számított az USA-ban a konzervatív pártnak.

Ahogy azonban a két nagy párt ideológiailag helyet cserélt, és a republikánusok felvették a konzervatív köpenyt, Texas fokozatosan melléjük állt. 1993-ban a demokraták mindkét szenátusi helyet elveszítették, miután az első republikánus győzelem közel 30 évvel ezelőtt történt, amikor Lyndon B. Johnson 1961-ben lemondott a szenátori helyéről, hogy John Kennedy alelnöke lehessen. 1994-ben a demokraták a kormányzói széket is elvesztették. 1996-ra elvesztették a texasi állami törvényhozás felsőházát, 2002-re pedig az alsóházban is többségbe kerültek a republikánusok, így a republikánusok az amerikai polgárháború 1865-ös lezárása után először megszerezték az összes fontos testület irányítását az államban.

Texas, a cowboy-ok, és a konzervatívok hazája. Kép forrása: Texas Highways

Az elmúlt években azonban Texas lassan megindult a demokraták felé. Donald Trump színrelépését követően a texasi nagyvárosok agglomerációi egyre inkább a demokratákra szavaznak. A fehérgalléros felső középosztálybeli szakemberek, akik évtizedekig megbízhatóan a republikánusokra szavazók voltak, most már a demokratákra szavaznak, miközben a párt megőrizte jelentős támogatottságát a nagyvárosokban. Ezt a tendenciát a texasi nagyvárosok gyors népességnövekedése tovább erősíti: Dallasban, Houstonban, Austinban és San Antonióban mind a déli határról, mind pedig az Egyesült Államokon többi területéről rekordszámú beköltöző érkezik. A belső migráció nagy része a demokratákhoz közel álló államokból, például New Yorkból és Kaliforniából érkezett, és Texas gyorsan növekvő gazdasága sok fiatalt is vonzott, akik általában szintén a demokratákhoz állnak. Érdekességképpen Dallasban, Houstonban, Austinban és San Antonióban az elővárosokkal együtt 2010-ben körülbelül 16,1 millió ember élt, míg 2020-ra ez a szám 22%-kal emelkedett, ma már 19,6 millióan élnek ezekben az államokban. Ez idő alatt az állam vidéki, konzervatívabb területein a népesség csak 10%-kal emelkedett. 2008 és 2020 között mind a demokrata, mind a republikánus szavazók részvételi aránya jelentősen nőtt a metropoliszokban, de a demokraták nagyobb növekedést értek el, és közel 770 000 szavazattal növelték előnyüket a republikánusokkal szemben Dallas, Houston, Austin és San Antonio metropoliszaiban.

Ezt az elmozdulást még az egyes megyék szavazási eredményeiben is láthatjuk. Például Harris megye, amely Houstont foglalja magába, 2012-ben Obama 1000 szavazattal győzött, 2016-ban azonban Harris megyében 12,4%-kal nyert Clinton, 2020-ban pedig Biden 13,3%-kal, 218 000 szavazattal nyert. Hasonlóképpen a Houston elővárosait magában foglaló Fort Bend megyében is változtak az erőviszonyok: 2012-ben Romney 15 000 szavazattal legyőzte még itt Obamát, 2020-ban viszont Biden már 38 000 szavazattal verte Trumpot a megyében, az összes leadott szavazat száma pedig 217 000-ről 353 000-re nőtt, ugyanis Amerika leggyorsabban növekvő megyéje Fort Bend. 2024-ben további 94 000-el több választásra jogosult lesz a megyében, mint a 2020-as választáson. Nagy kérdés, hogy ők hogyan fognak szavazni.

Ugyanebben az időszakban Dallasban, a demokraták fellegvárában 2012-ben 15,4%-kal nyert Obama, Biden pedig már 30%-kal. A Dallas elővárosaiból álló szomszédos Tarrant megyében Romney 15%-kal nyert, míg Biden 1964 után az első demokrata jelölt lett, aki megnyerte a megyét. Mindkét megyében jelentősen növekszik a népesség.

A legdrámaibb változás azonban Austinban, Texas fővárosában történt, ahova az IT, a gyógyszer-, és könnyűipar fejlődése miatt rengeteg fiatal költözött. 2012-ben Travis megye volt az egyetlen megye Austin metróövezetében, amely a demokratákra szavazott, de 2020-ra Travis megye mellett Hayes és Williamson megyét is megfordították a demokraták, míg az Austin 50 kilométeres térségében lévő vidéki településeken a demokraták megerősödtek.

Rohamosan növekvő nagyvárosok Texasban. Kép forrása: Dallas Morning News

Ezen demográfiai változások miatt 2018-ra Texas csatatérállammá változott. Beto O'Rourke például majdnem kiszorította a hivatalban lévő Ted Cruzt a szenátusi választáson. Trump pedig 2020-ban csak mintegy 5%-kal nyert az államban. Ez a győzelem a vidéki többségében fehérek által lakott kistelepüléseknek köszönhető, melyek egyre inkább elöregednek, és a népességük stagnál, vagy egyre több település esetén csökken.

Meglepően őszintén fogalmazott Ken Paxton, Texas republikánus igazságügyi minisztere, aki egy interjúban azt állította, hogy Texast 2020-ban a demokraták nyerték volna, ha nem akadályozták volna meg a levélben leadott szavazólapok igénylését.

Érdemes megjegyezni, hogy a republikánusok a 2022-es félidős választásokon növelték az előnyüket, 5%-kal elmozdult az állam a demokratáktól, és a hivatalban lévő republikánus Greg Abbott kormányzó könnyedén, 10%-kal verte a demokrata jelöltet.

A közelmúltbeli eredmények miatt és annak köszönhetően, hogy Kamala Harris nem egy elképesztően népszerű jelölt, nem valószínű, hogy Texas 2024-ben november 5-én este kék színű lesz a választási térképen. A legtöbb közvélemény-kutatás szerint Trump jelenleg tartja a körülbelül 5%-os előnyét Kamala Harris előtt az államban. Mindazonáltal, ha a fent említett trendek folytatódnak, és a demokraták képesek lesznek korlátozni a vidéki területeken elszenvedett veszteségeiket, Texas a közeljövőben fontos csatatérállammá válhat.

Ennek óriási következményei lennének az elnökválasztás szempontjából. Texasnak ugyanis 40 elektori kollégiumi szavazata van, és ha ez az állam kék színűvé válna, vagy akár csak versenyképes lenne, az lényegében eltörölné a republikánusok elektori kollégiumi előnyét. A demokrata szavazatok koncentrációja miatt jelenleg körülbelül 3%-kal kell országosan nyerniük ahhoz, hogy az elektori kollégiumban is többségben legyenek. Ez részben azért van, mert Texasban a demokrata szavazatok jelentős része lényegében kárba vész, de ha Texas lila lenne, ez gyorsan megváltozna.

Mindent egybevetve, még ha Texas nem is tűnik valószínűnek, hogy kék színűvé válik, ha a demográfiai trendek folytatódnak, ez a közeljövőben reális lehetőség lesz. Érdemes tehát ezúttal nemcsak Trump győzelmi különbözetére figyelni, feltéve, hogy Texasban mégis nyer, hanem a vele járó szenátusi választásra is Collin Allred és a hivatalban lévő Ted Cruz között. Cruz nem a legnépszerűbb politikus az államban, és ha veszít, az jó előjel lehet a demokraták számára.

A múlt héten a belga politikai helyzet ismét bizonytalanná vált, mert a kormányalakítási koalíciós tárgyalások megrekedtek. A választások utáni koalícióalakítások már egyfajta viccnek számítanak Belgiumban, mivel az ország egy különös világrekordot tart: a 2010-es választásokat követően 541 napig, másfél tartott a kormányalakítás. Aztán a 2020-as világjárvány idején Belgiumban politikai válság keletkezett, és ismét megdöntötte a saját rekordját, 652 napig nem sikerült kormányt alakítani.

A múlt héten Bart De Wever, a 2024-es választások utáni koalíciós tárgyalások vezetője és Antwerpen polgármestere, flamand nacionalista politikus bejelentette lemondását, miután két és fél hónap próbálkozás után sem sikerült megállapodásra jutnia a leendő kormánykoalíció öt pártjával. Ebben a cikkben arra keressük a választ, milyen zűrzavar van jelenleg a belga politikában, miért küszködik az ország a kormányalakítással, és mi történhet ezután.

Bart de Wever, Antwerpen polgármestere. Lehet még vajon Belgium következő miniszterelnöke?

Kép forrása: Politico.EU

Kontextus

Először is érdemes visszatekinteni a június 9-én Belgiumban tartott szövetségi választásokra, amelyeket mindig az Európai Parlamenti választásokkal egy időben rendeznek. A jelenlegi helyzet megértéséhez fontos néhány alapvető információ Belgium politikai rendszeréről. Az országban rendkívül összetett hatalommegosztás működik: a szövetségi kormány mellett három régió – Flandria, Vallónia és Brüsszel –, valamint három közösség – a flamand, a frankofón és a német közösség – is jelentős szerepet játszik a döntéshozatalban, a közigazgatásban és a jogrendszerben.

A régiók felelősek a területi kérdésekért, mint például a mobilitás, a környezetvédelem és a lakhatás, míg a közösségek a nyelvi alapú ügyeket kezelik, beleértve a kultúrát, az oktatást és a gyermekgondozást. Ennek eredményeként az ország politikai struktúrája a különböző pártok összetett hálójából áll.

Az ország északi részén lévő öt flamand tartományból megválasztott politikusok automatikusan a holland nyelvű parlamenti csoporthoz tartoznak, míg a déli, vallon tartományok képviselői a frankofón csoportot alkotják. A Brüsszelben megválasztott politikusok pedig szabadon dönthetnek arról, hogy melyik csoporthoz kívánnak csatlakozni.

Belgium régiói: Vallónia, Flandria és Brüsszel

Kép forrása: Wikipédia

A 2024-es országos választásokon a legtöbb szavazatot Bart De Wever flamand nacionalista pártja, az Új Flamand Szövetség (N-VA) szerezte meg, 16,7%-kal. A második helyen a szélsőjobboldali Vlaams Belang, szintén flamand nacionalista párt végzett, amely 13,8%-ot kapott. A harmadik helyen a Georges-Louis Bouchez vezette jobbközép frankofón Reformista Mozgalom állt 10,3%-kal.

Mivel az N-VA került ki győztesként, Bart De Wever lehetőséget kapott, hogy flamand kormányt alakítson, és szövetségi szinten is koalíciós tárgyalásokat kezdeményezzen. A tervezett koalíciós partnerek között szerepelt a jobbközép frankofón Reformista Mozgalom, a balközép flamand Vooruit, a centrista Kereszténydemokrata és Flamand Párt (CD&V), valamint a centrista frankofón Les Engagés.

Ezt a koalíciót a belga politikában "Arizona Koalíció" néven ismerik, mivel az öt párt színei megegyeznek Arizona állam zászlajának színeivel. Azonban a június óta folyó tárgyalások megrekedtek, elsősorban a költségvetési intézkedésekkel kapcsolatos nézeteltérések miatt.

Amikor Bart De Wever lemondott a belga királyi palota főtárgyalói tisztségéről, a flamand közszolgálati televíziónak (VRT) úgy nyilatkozott: „Kétségkívül ez életem legnagyobb politikai csalódása. Amikor az ember két hónapon át éjjel-nappal dolgozik, és úgy érzi, közel jár a megállapodáshoz a társadalmi-gazdasági reformokról, az illetékek csökkentéséről és a hiány kezelésének módjáról, majd az utolsó pillanatban minden félresiklik, az nagyon megviseli."

Miért nem tud Belgium kormányt alakítani?

A fő probléma a költségvetési nézeteltérésekben rejlik, különösen a részvényekre kivetendő tőkenyereségadó bevezetésére vonatkozó javaslat körül alakult ki vita. Ennek hátterében az áll, hogy Bart De Wever több javaslatot tett a belga költségvetés egyensúlyba hozására a szeptember 20-i határidő előtt. Ekkor Belgium köteles benyújtani az EU-nak egy költségvetési tervet, amely 28 milliárd euró megtakarítást eredményezne. Jelenleg ugyanis az ország költségvetési hiánya a GDP 4,4%-át teszi ki, ami jóval meghaladja az EU által megengedett 3%-os szintet.

Az államadósság csökkentése hatalmas feladat bármely kormány számára, ezért a de Wever által javasolt költségvetési intézkedéscsomag tartalmaz néhány drasztikus változtatást, amelyek közül az egyik a részvényekre és kötvényekre kivetett 10%-os tőkenyereségadó.

Belgium jelenleg az egyetlen ország a világon, ahol bizonyos feltételek mellett 0%-os adó terheli a tőkenyereséget, vagyis a befektetésekből és eszközökből származó nyereséget. Ez az adórendszer rendkívül vonzóvá teszi az országot a befektetők számára. Egy másik javaslat a megtakarítási számlák adómentességének eltörlésére irányul. A jelenlegi szabályok szerint az első 1020 euró kamat évente adómentes, miközben más ingó jövedelmek, például a határidős számlák és a takaréklevelek kamatai 30%-os adókulcs alá esnek. De Wever azt is javasolja, hogy ezt az adót 25%-ra csökkentsék.

Belga parlament, Kép forrása: The Brussels Times

Ezek az adózási javaslatok azonban több koalíciós párt ellenállásába ütköztek. Georges-Louis Bouchez, a szabadpiacpárti Reformmozgalom vezetője különösen ellenzi, mert szerinte a gazdagok már így is túlzottan meg vannak adóztatva, és alacsonyabb adókat követel számukra.

További feszültség tapasztalható Bouchez és Conner Rousseau, a Flamand Szocialista Párt vezetője között. Rousseau kijelentette, hogy nem vesz részt a kormányban, ha nem hajlandók növelni a gazdagok adóját. A politikai nézeteltérések mellett azonban a koalíciós partnerek közötti bizalom is megingott.

Maxim Prévot, Bart De Wever utódja a tárgyalások vezetésében, egy költségvetési részlet kiszivárgására hivatkozott, amely tovább mélyítette a bizalmi válságot a tárgyalópartnerek között. Prévot szerint a feleknek túl kell lépniük a tabukon, és kompromisszumot kell kötniük, mivel Belgium nem engedheti meg magának, hogy hosszú ideig patthelyzetben maradjon.

Mi a következő lépés?

Az idő fogytán van, az országnak több uniós határidőt is be kell tartania. Belgiumnak szeptember végéig uniós biztost kell kineveznie. Ennél is fontosabb azonban a szeptember 20-i uniós költségvetési határidő, bár ez technikailag meghosszabbítható október 15-ig, így a héten újrainduló tárgyalásoknak kiemelt jelentőségük lesz, mivel az öt arizonai koalíciós párt megpróbálja áthidalni a költségvetési nézeteltéréseiket, és megállapodni egy új dokumentumban.

Maxim Prévot eddig magabiztosan nyilatkozott, és úgy véli, hogy a tőkenyereségadó kérdését még ezen a héten meg lehet oldani. Azonban a következő jelentős akadály a miniszterelnök megválasztása lesz. Bart De Wever, aki jelenleg Antwerpen polgármesterének harmadik ciklusára kampányol az október 13-i helyhatósági választásokon, még mindig nem adta fel a reményt.

A koalíción belül valószínű, hogy ellenállásba ütközik, ha De Wever miniszterelnökké válik. Ő egy magát konföderalistának valló flamand nacionalista, aki több hatalmat szeretne Flandriának. De Wever azt is felvetette, hogy Belgium államformája a végéhez közeledik, ami még nehezebbé teszi számára, hogy meggyőzze a francia nyelvű Vallónia pártjait a miniszterelnöki poszt elfogadásáról.

Bár a helyzet bonyolult, Belgium legalább nem kell attól tartania, hogy ismét rekordot dönt a leglassabb kormányalakítás terén.

Honnan kezdődik az a történet, ami a K-Pop és Kim Dzsong Un hatalmához vezetett? Hogyan lehet összefoglalni röviden Korea történetét Koreának a kettészakadásáig?

Azt kell tudni, hogy a Koreai-félsziget a kelet-ázsiai térség egyik leghosszabb időre visszavezethető történelmével rendelkező régiója. A koreaiak nagyon büszkék arra, hogy fél tízezer éves történelemmel rendelkeznek, ezt szándékosan így fogalmazzák meg. Fél tízezer éves történelem. Ez ugye ötezer éves történelmet jelent, de hogyha ők úgy fogalmaznak, hogy fél tízezer éves, akkor az talán még egy fokkal rátesz ennek a dolognak a hangsúlyozására. Nyilván azt akarják sugallni ezzel, hogy legalább annyira kihagyhatatlan részesei a kelet-ázsiai térség történelmének, mint a japánok, mint a kínaiak. Nyilván nem túlságosan könnyű ilyen szomszédság mellett megőrizni egy országnak a fennállását, egy nemzetnek a saját nemzeti létét, hisz olyan birodalmak ütközőzónájában helyezkedik el a Koreai-félsziget, mint Kína és Japán.

A XX. századnak az elején ugyanis lezajlott egy orosz-japán háború, ez nyilván középiskolai tanulmányokból is ismerős lehet, és ennek az orosz-japán háborúnak az lett a következménye, hogy a japán hegemónia megnőtt a kelet-ázsiai térségben, és lényegében Korea elvesztette a függetlenségét, japán gyarmati uralom alá került. Egyébként a koreaiak úgy tekintenek az 1910-ben megkezdődött japán gyarmati uralomra, mint a saját történelmüknek az egyik mélypontjára, legszörnyűbb időszakára, amikor a nemzeti függetlenségüket is elvesztették. Ez 1945-ig tartott, tehát a második világháborúnak a végéig, ugyanakkor sajnálatos módon a teljes eufóriáját a koreaiak nem tudták élvezni a felszabadulásnak, ugyanis még a második világháborúnak a legeslegvégén a szövetséges hatalmaknak volt egy potsdami csúcsértekezlete, ez 1945 nyarán zajlott le, kora nyarán zajlott le, és ezen az értekezleten a szövetséges hatalmak arról állapodtak meg, egészen pontosan az Egyesült Államok és a Szovjetunió, hogy ideiglenes jelleggel, egyfajta munkamegosztásképpen a japán gyarmati uralom alatt lévő Koreai-félszigetet, északról a szovjetek, délről az amerikaiak fogják felszabadítani, illetve két megszállási övezet jön létre a Koreai-félszigeten, és arra nem számított senki, hogy ez oda fog vezetni, hogy a két megszállási övezetből két egymással rivális koreai állam fog létrejönni. Ez alakult ki a negyvenes éveknek a második felében, és sajnos ennek a dolognak a következményei a mai napig tapasztalhatóak.

Mi vezetett odáig, hogy '53-ban kettészakad az ország? Hogyan kezdődött a háború, hogyhogy kettészakadt ennek következtében az ország?

Először is azt kéne kiemelni, hogy egyáltalán nem XX. századi sajátosság az, hogy a Koreai-félszigeten két vagy több, egymással rivális államalakulat versenyez, tehát már az ókorban, illetve a kora középkorban is előfordult olyan, hogy a Koreai-félszigeten egymással rivális államok léteztek, és próbálták kiterjeszteni a saját befolyásukat. Érdekes megemlíteni egyébként, hogy napjainkban Észak-Korea azzal az ókori, kora középkori királysággal ápolja a kontinuitást, vagy hangsúlyozza a kontinuitást, amelyik a félszigetnek az északi részén helyezkedett el, Dél-Korea pedig azzal a királysággal, bizonyos Silla királysággal hangsúlyozza a kontinuitást, amelyik az ókorban, kora középkorban a félszigetnek a déli részén helyezkedett el. Nagyon érdekes párhuzam egyébként, hogy Silla királyság, tehát a mai Dél-Korea területén lévő királyság elsősorban tudományos eredményével, kulturális örökségével vált ismeretessé, míg a félszigetnek az északi részén lévő Kugorj Királyság pedig sokkal inkább katonai erejével.

Nem véletlen, hogy az észak-koreaiak nagyon büszkén hangsúlyozzák ezt a kontinuitást. Későbbiekben is előfordult annak a lehetősége, hogy esetlegesen politikailag megosztásra kerüljön a Koreai-félsziget. Meg lehet említeni egy ilyen esetet az 1500-as évek végéről, amikor egy hatalmas japán támadás érte a Koreai-félszigetet, és akkor a japánok kezdeményezték az akkori kínai birodalom részére, kínai Ming-birodalom részére, hogy esetlegesen a kettejük között lévő Koreai-félszigetet két részre lehetne választani, ez szerencsére akkor nem valósult meg. Aztán beszéltünk egy picit korábban az orosz-japán háborúról. Az orosz-japán háborúnak az előzményei között is felmerült olyan javaslat, hogy esetlegesen a Koreai-félszigetet meg kéne osztani, déli részen Japán befolyás érvényesülne, a Koreai-félszigetnek északi részén, Mandzsúria területén pedig orosz befolyás. Szerencsére ez sem valósult meg, ugyanakkor a második világháború végén, mint ahogy korábban ezt említettem, megvalósult az az ideiglenesnek szánt megoldás, hogy a japán gyarmati uralmat a félsziget északi részén a szovjetek számolták fel, délen pedig az amerikaiak, és hát kettejük között a 38. szélességi fok lett a határvonal. Alapvetően mindenki arra számított 1945-ben, hogy ez egy ideiglenes jellegű dolog lesz.

Egyébként alapvetően a félszigetnek mind a két állama úgy határozta meg magát, hogy az ő szuverenitása a félsziget egészére kiterjed. Dél-Korea egyébként a mai napig úgy értelmezi, és hogyha megnézzük a dél-koreai alkotmányt, akkor tulajdonképpen az van leírva, hogy a Koreai Köztársaságnak a szuverenitása az egész Koreai-félsziget területére kiterjed, a Kínai Népköztársaság és a Koreai Köztársaság közti határvonalat, a két határfolyó, a z Amnok (Jalu) folyó és a Tumen folyó képviseli, és dél-koreai értelmezésben mindaz, ami a 38. szélességi fok, (a mai dél-koreai és észak-koreai demarkációs vonal, demilitarizált övezet) északi részén található:

Visszatérve oda, hogy kikiáltásra kerül '48-ban egymással rivális két koreai állam. Meg kell említeni azt is, hogy a negyvenes évek vége a hidegháború kibontakozásának az időszaka. Nagyon komolyan fennáll annak a veszélye is, hogy esetlegesen egy harmadik világháború kezdődne el az Egyesült Államok dominálta nyugati világrend és a Szovjetunió vezette szovjet tömb országai között. És hát végül is az első számú helyi háború, ami kirobban 1950-ben, az nem lesz más, mint a koreai háború.

Az észak-koreai rezsim Kim Ir Szen vezetésével hozzájárulást, beleegyezést kapott mind a Szovjetunió részéről, mind Sztálin részéről, mind pedig a kommunista Kína részéről, addigra már Mao Ce-tung vezetésével létrejön a Kínai Népköztársaság, hogy megtámadja a félsziget déli részén lévő Dél-koreát, arra számítottak egyébként az észak-koreaiak, hogy az Egyesült Államok maximum egy kisebb diplomáciai tiltakozást fog eredményezni, és arra nem gondoltak az észak-koreaiak, hogy ez azt fogja eredményezni, tehát a támadás következtében az ENSZ majd agresszornak nyilvánítja Észak-Koreát, felszólítja az ENSZ tagállamokat, hogy működjenek közre az agresszor visszaszorításában, és ezzel a koreai háború nagyon gyorsan, 1950 nyarán egy nemzetközi konfliktussá, gyakorlatilag a harmadik világháborúnak a veszélyét magában hordozó nemzetközi konfliktussá nőtt ki, mint ismeretes 1953-ban. Békeszerződést nem sikerült létrehozni, egy tűzszünetet sikerült létrehozni, és ez a tűzszünet a mai napig érvényben van.

A lassan 71 éves fegyverszünet mennyire volt feszült? Mennyire volt kísérlet arra, hogy ez ne fegyverszünet legyen, hanem oldják fel a fegyverszünetet, esetleg rendes békemegállapodás legyen?

Alapvetően úgy kell elképzelni az elmúlt 71 évnek a történetét, hogy többször előfordultak nagyon-nagyon feszült helyzetek a Koreai-félszigeten. Nyilván a tényleges háborúnak, tényleges fegyveres konfliktusnak a kirobbanását ez azokban az időszakokban hordozta magában, amikor amúgy is nemzetközi szinten nagyon feszült volt a helyzet, és itt különösen a '60-as éveknek a végét lehet kiemelni. Ugye a hatvanas éveknek a végén zajlott a vietnámi háború. Az észak-koreai vezetés úgy gondolta, hogy nagyon könnyen elképzelhető az, hogy hasonló forgatókönyvet próbálnak megvalósítani, mint az indokínai térségben tapasztalható, és lényegében Észak-korea megpróbál kirobbantani egy partizánmozgalmat Dél-korea területén, ez különösen az 1968-as évre tehető, tehát az 1968-as év volt a legfeszültebb az elmúlt hosszú-hosszú évtizedek során. Valóban sor került Dél-koreának a keleti partvidékén észak-koreai kisebb partraszállási kísérletekre, észak-koreai diverzánsok jelentek meg több alkalommal Dél-korea területén. Szerencsére ezek az események azért nem eszkalálódtak. Voltak ugyanakkor pozitív fejlemények is a két koreai államnak az egymáshoz való viszonyában, és akkor itt kiemelhetjük az 1972-es évet. 1972 ugyanis abból a szempontból nagyon fontos, mert a világpolitikában is egy bizonyos enyhülés volt tapasztalható. Ugye ez az az időszak, amikor az Egyesült Államok rendezi a kapcsolatait a kommunista Kínával, Nixon amerikai elnök ellátogat Pekingbe, és ez a Koreai-félszigeten is azért éreztette a hatását, és 1972-ben a két koreai állam megállapodott a majdani újraegyesítésnek a három alapelvéről. Egyébként ez a három alapelv a mai napig érvényben van.

Annak ellenére, hogy 1972-ben ez a három alapelv létrejött, hát nyilván a félszigetnek az egysége, egységesülése nem indult meg. Az ezredfordulót követően voltak ismételten komoly események, megemlíthetjük a csúcstalálkozókat, ami egyébként - tegyük hozzá zárójelben - szinte nonszensznek tekinthető, hogy egymással hadban álló országoknak a vezetői csúcstalálkozót tartanak, és több napon keresztül az ellenségnek a fővárosában kedélyesen tárgyalnak egymással, de az első ilyen koreai közi csúcstalálkozó 2000 nyarán jött létre, 2007-ben is lezajlott efféle csúcstalálkozó, mind a két alkalommal a dél-koreai elnök látogatott el Észak-koreába, és 2018-ban is sor került csúcstalálkozókra. 2018-ban háromszor is találkozott egymással Kim Dzsong Un észak-koreai vezető, illetve az akkori dél-koreai elnök, Mun Dzsein. Érdekes megemlíteni, hogy 2018 áprilisában, amikor sor került erre az első találkozóra Kim Dzsong Un és Mun Dzsein dél-koreai elnök között, erre dél-koreai területen, Ammindzsonnál, tehát a demilitarizált övezet térségében, de Dél-korea területén került sor. Ez abból a szempontból is emlékezetes, mert lényegében a koreai háború óta nem került sor olyasmire, hogy az első számú észak-koreai vezető átlépné a fegyverszüneti vonalat, illetve a 38. szélességi fokot, és Dél-korea területére látogatna.

Egy sorozat az észak-koreai diktátorságot, nevezte meg a legjobb diktatúrának, merthogy képesek utódlás kérdését intézni. Mi történt Észak-Koreában utódlás szempontjából másrészt meg, hogy ez tud-e a következőkben is így lefolyni.

(Kép forrása: munkaspart.hu/mi-ti-2/5608-a-koreai-nep-unnepen)

Az első különbségek, vagy az első különválás a kelet-európai szocialista országoktól az ötvenes éveknek a közepén indul meg. Az ötvenes éveknek a közepén lezajlik magában a Szovjetunióban is, illetve a kelet-európai szocialista országokban is egy olyan folyamat, amit úgy neveznek, hogy desztalinizáció, tehát a sztálini típusú hatalomgyakorlásnak a visszavágás, a visszafordítás, a személyi kultusznak az eltüntetése, ugye ennek a folyamatnak a keretében lesz 1953-ban Magyarországon Nagy Imre a miniszterelnök. Ennek a folyamatnak a keretei között 1956 nyarán Magyarországról idézőjelbe vett gyógykezelés céljából a Szovjetunióba szállítják Rákosi Mátyást. Ez az egész folyamat, ez a desztalinizáció nagyon-nagyon nem tetszik a Kim Ir Szen-féle észak-koreai vezetésnek. Kim Ir Szen úgy gondolja, hogyha Észak-koreában is megkezdődnének azok a folyamatok, amik magában a Szovjetunióban, illetve a kelet-európai országokban is zajlanak. Például a személyi kultusznak a visszaépítése, például szembenézés az elkövetett koncepciós pereknek a bűneivel. Ugye Magyarországon ez megtörténik Rajk Lászlónak az újratemetésével 1956 októberének az elején.

Mindezek a folyamatok Kim Ir Szen értékelése szerint a saját uralmát nagyon negatív irányba befolyásolnák. Meg kell említeni még az '56-os magyar forradalomnak a szerepét is, mert az észak-koreai vezetés úgy értelmezi, hogy a desztalinizációnak, illetve az enyhülésnek a következménye az, hogy Magyarországon előfordulhatott olyan példátlan dolog, hogy egy szocialista országban egyszer csak a lakosság fellázad, és tényleges demokráciát kezd el követelni. Mindezek következtében az ötvenes éveknek a második felétől, végétől kezdődően, és nem elválaszthatatlanul a magyar 56-os forradalomnak a tapasztalataitól az észak-koreai rezsim úgy dönt, hogy elkezdi bezárni az országot, elkezdi elszigetelni az országot a saját szövetségeseitől is. Magától a Szovjetuniótól, a kelet-európai szocialista országoktól, meg bizonyos részt azért próbálnak távolságot tartani Kínával is.

Ennek az elzárkózásnak, ami az ötvenes éveknek a végén kezdődik meg, és egészen napjainkig tart, ennek nagyon komoly gyökerei vannak a koreai történelemben. Tehát a koreai történelemben volt már egyszer egy olyan körülbelül 250 évig tartó időszak, egészen pontosan az 1600-as éveknek a közepétől kezdődően, amikor a koreai királyi udvar úgy döntött, hogy a külföldi fejlemények nem feltétlenül jó irányba befolyásolnák a koreai államnak a dolgait, és ezért próbáltak mindent megtenni az országnak az elszigetelése érdekében. Ezért van az, hogy Koreát nagyon-nagyon sokáig úgy nevezték, hogy remete királyság.

Gyakorlatilag ezekhez a történelmi gyökerekhez nyúl vissza az észak-koreai rezsim, és a '60-as éveknek az elejétől már teljesen érzékelhető ez az elszigetelődés. Lényegében azok a kapcsolatok, amik az ötvenes éveknek az első felében, koreai háború alatt is nagyon-nagyon intenzívek voltak Észak-korea és a kelet-európai szocialista országok között, azok mind-mind ilyen takarékláng, vagy hogy is fogalmazzam meg, energiatakarékos üzemmódba kapcsolnak át, és lényegében a '70-es évek, '80-as évek időszakában már az egész szovjet tömbön belül Észak-korea egy különleges entitásnak számít, egy zárványnak számít, és hozzá kell tenni azt is, hogy Kim Ir Szen, az észak-koreai vezető a 70-es éveknek az elejére felismerte azt, hogyha el akarja kerülni azt, hogy bármifajta enyhülés vagy változás következzen be a rendszerben, az ő esetleges időskorát, halálát követően is, akkor mindenképpen monarchikus módon, apáról fiúra szálló módon kell megoldani a hatalomátadást. Lényegében 1974-től kezdődően már deklaráltan Kim Ir Szennek a legidősebb fiát, konfuciánus, feudális hagyományok alapján a legidősebb fiúnak nagyon nagy szerepe van egy koreai családban. Kijelölik legidősebb fiát, Kim Dzsongilt, majdani örökösnek. Úgyhogy egyértelműen az észak-koreai rezsim alapvetően a 60-as, 70-es éveknek az időszakától megjelennek azok a tendenciák, amik azt mutatják, hogy Észak-korea nem egy tipikus szovjet rendszerű szocialista ország, hanem a koreai feudális hagyományokon alapuló, alapvetően monarchikus feudális királyságoknak a hagyományaira épülő államberendezkedés, ami külsőségeiben természetesen a sztálinista hagyományokat követi.

Egyetlen egy abszurditást ki tud emelni, ami talán megmutatja Észak-koreának ezt a bizonyos különlegességét?

Igazándiból, amit talán érdemes lenne megemlíteni, az nem más, mint hogy alapvetően történelmileg a koreaiakban nagyon erősen benne van egy olyan messianizmus, küldetéstudat, hogy ha valamit ők igazán elsajátítanak, ők átvesznek a külföldtől, akkor azt képesek ők a legjobban továbbfejleszteni és a legautentikusabban képviselni. És igaz ez a marxista-leninista tanokra vonatkozóan is, mert a 70-es évek elejétől kezdődően az észak-koreai rezsim elkezdte úgy aposztrofálni saját magát, hogy az igazi marxizmus-leninizmus a Szovjetunióban és a kelet-európai szocialista rezsimekben tulajdonképpen már nem létezik. Megváltozott enyhülés következtében átalakult, de tulajdonképpen az egyetlen jogosult letéteményese a klasszikus marxizmus-leninizmusnak, az nem más, mint az észak-koreai rezsim, akik kifejlesztettek egy saját ideológiát is. Ezt most nem akarom nagyon reklámozni, mert aztán a végén valaki meg fog vádolni azzal, hogy észak-koreai propagandát terjesztek itt önöknél, de egy saját ideológiát is kifejlesztettek erre vonatkozóan. A lényeg a lényeg, hogy az 1970-es évek elejétől kezdődően az észak-koreai rezsim úgy aposztrofálja saját magát, hogy Lenin 1920-as évek elején bekövetkezett halálát követően a néptömegek vezetője szerte a világban Kim Ir Szen elvtárs lett. Mondjuk tegyük hozzá, hogy Kim Ir Szen elvtárs az elvtársat idézőjelben mondom, és még egyszer szeretném kérni, hogy nehogy valaki azt gondolja, hogy én most bármifajta észak-koreai propagandát terjesztek.

Lenin halálakor ő még egy kisiskolás fiatalember lehetett, de hogy az észak-koreai propaganda egyértelműen úgy határozza meg, hogy ők az egyetlen jogosult képviselői az artista-leninista tanoknak. És mindennek a dolognak azért alapvetően történelmi gyökerei vannak, merthogy korábban is előfordult a koreai történelemben olyasmi, hogy úgy döntöttek a koreaiak, hogy elkezdik elszigetelni a saját országukat, és ennek az ideológiai alátámasztásaként meghatározták azt, hogy a klasszikus távol-keleti civilizációnak a klasszikus távol-keleti értékeknek az egyetlen jogosult képviselője az nem lehet más, mint a feudális koreai állam. És akkor ez a bizonyos abszurditás, amit meg tudna nevezni, vagy igazából nincsen ilyen, ami egyetlen egy dolog, amit meg lehet tanulni.

Egyetlen egy dolog az azért nincsen, mert a világsajtóban folyamatosan olvashatjuk ezeket a különböző ezerszer idézett dolgokat, hogy észak-koreai szállodának a fodrászatában hány különböző frizuratípus van kitéve, mint opciók a frizurákra vonatkozóan. Egyrészt ezeknek szerintem semmi jelentősége nincsen ezeknek a dolgoknak, hogyha a nyolcvanas években bementünk egy budapesti fodrászatba, ott is ki voltak rakva különböző frizuratípusok. Tehát igazándiból itt arról van szó, hogy nagyon sok tekintetben egy olyan rezsimről van szó, ami külsőségeiben megmaradt a múlt századnak a második felében. Hogyha azt kérdezi, hogy személyesen nekem volt-e olyan tapasztalatom Észak-koreában, amikor Dél-koreában nagykövetként tevékenykedtem, akkor Észak-koreában is akkreditálva voltam, tehát vannak Észak-koreával kapcsolatos személyes tapasztalataim is. Tehát, hogyha azt kérdezi tőlem, hogy nekem volt-e olyan élményem, amire azt mondhatnám, hogy abszurd élmény, akkor természetesen volt, és akkor ebből egy dolgot tudnék kiemelni. Ez még nem is nagyköveti működésem során történt, hanem amikor egyszer korábban jártam Észak-koreában egy delegációnak a tolmácsaként, és az észak-koreai fővárosban, Penjanban egy nagyon-nagyon kis apró részletet vettem észre, ami nagyon jól jellemzi azért az észak-koreai rezsimet. Ezt az apró részletet, csak arról van szó, hogy a penyjani utcákon túl nagy forgalom, gépkocsiforgalom, autóbuszforgalom nincsen, tehát közlekedési dugókról feltétlenül nem beszélhetünk, és elment előttem egy helyi városi autóbusz, és nem sokkal előttem megállt az autóbusz, én hátulról láttam az autóbusznak a hátsó oldalát, és valami úgy feltűnt nekem, hogy valami nagyon furcsa a busznak a hátulján. És akkor vettem észre, hogy a busznak a hátsó oldalán lévő lámpák, index, féklámpa, tolatólámpa, ezek nem igazi lámpák, hanem oda van festve ilyen színes korongok. És igazándiból ez nagyon jól jellemzi az észak-koreai rezsimet, hogy megpróbálják fenntartani a látszatát, hogy itt normális dolgok vannak. Ugye a fővárosban külföldiek azért megfordulnak, diplomaták gyakran járnak arra, több ország tart fenn rezidens nagykövetséget is Phenjanba. Magyarország nem, Magyarország a szöuli nagykövetét akkreditálja, de ott vannak az orosz diplomaták, ott vannak a kínai diplomaták, ott vannak a kubai, vietnámi diplomaták, Covid előtt ott voltak Európai Unió részéről, és a britek, a németek, a svédek, mások is.

Az észak-koreai elszigetelődés mintha már kezdene megbomlani. Turisták beengedése, szelfi az olimpián a déli szomszédokkal, hogy csak a legutóbbiakat említsük. Mennyiben tartható a jelenlegi állapot, milyen mintázatok láthatóak a jövőben e kapcsán?

Úgy érzékelem, hogy a kérdés az arra is vonatkozik, hogy mikor omlik össze az észak-koreai rezsim. Nagyon sokszor volt már olyan, hogy az emberek nagyon kevés időt adtak az észak-koreai rezsim fennmaradásának. Tehát '89-ben, amikor ledőlt a berlini fal, akkor mindenki azt mondta, hogy pillanatokon belül az észak-koreai rezsim is meg fog szűnni. '94-ben, amikor meghalt Kim Ir Szen, akkor mindenki azt mondta, hogy hát még egy-két év és össze fogom omolni. 2011-ben, amikor a jelenlegi vezetőnek az apja, Kim Dzsongil hunyt el, akkor is mindenki azt gondolta, hogy pillanatokon belül most már vége lesz ennek a dolognak. Azt mutatják a tapasztalatok, hogy Észak-Korea folyamatosan tud alkalmazkodni azért a nemzetközi környezetnek a változásához, és ezt az elszigeteltséget mindennek ellenére is fenn tudják tartani. Azt kell mindenképpen megemlíteni, hogy hogyha ez az elszigetelődés nem lenne, hogyha Észak-Korea belemenne egy nyitásba.

Hogyha Észak-Korea bármilyen forgalmat megengedne Dél-Korea és Észak-Korea között, az pillanatokon belül a rezsimnek a végét jelentené, merthogy az észak-koreai lakosságnak a meghatározó része megtudná azt az iszonyatos különbséget, ami az észak-koreai és a dél-koreai életszínvonal között található. Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, az a hatalmas nemzetközi érdeklődés, ami Észak-Korea iránt megnyilvánul, nem csak most, hanem az elmúlt 20 év során, az alapvetően nem az észak-koreai rezsim iránti érdeklődés, hanem az iránta iszonyatos különbség iránt, ami a 38. szélességi foknak a két oldalán egyazon nemzeten belül megfigyelhető. Az észak-koreai rezsim, az észak-koreai rezsimhez hasonló országok találhatóak a közép-ázsiai térségben is.

A volt szovjet tagköztársaságokban, Türkmenisztán, Üzbegisztán, azért találunk nagyon sok hasonló jellegű, körülményeiben hasonló, vagy külsőségeiben hasonló jellegű rezsimet, mégsem ezek iránt az országok iránt érdeklődik a nemzetközi közösség, hanem az a hihetetlen különbség, ami egy nemzeten belül kialakult a Koreai-félszigeten. Alapvetően tehát az észak-koreai rezsimnek a túlélésének a záloga az nem más, mint hogy továbbra is elszigeteltek maradjanak, továbbra is nagyon korlátozott legyen az országba való bejutás. Itt még egy zárójelet megemlítenék arra vonatkozóan, hogy a 2000-es évek elején, amikor megtörtént ez a bizonyos csúcstalálkozó, 2000. június 13-15 volt az első Korea-közi csúcstalálkozó. Ebben az időszakban megindult több olyan projekt is, ami a félsziget két oldala között, észak és dél közötti együttműködést hivatott szolgálni. Ennek részeként Hyundai vállalatnak a szervezésében megindult dél-koreai turistacsoportoknak a szervezett beutazása Észak-koreának bizonyos hermetikusan elzárt területeire.

Kezdetben hajóúttal, tehát kikerülték hajóval a tengeri határvonalat, későbbiekben nyitottak egy közúti határátkelőt a demilitarizált övezeten, ami úgyszintén egy nonszensz dolog, két hadban álló ország közül az egyik turistacsoportokat buszoztat át az ellenségének a hátországába, hogy ott pénzt költsenek. 2004-ben az egyik ilyen első buszos úton én is részt vehettem, és hihetetlen élmény volt, ahogy gyakorlatilag begurultunk Dél-Koreából Észak-Koreába, és hát nyilván az időben is visszagurultunk körülbelül 50 évet az ottani körülmények közé. Azt akarom ezzel mondani, hogy megindultak olyan kísérletek a 2000-es éveknek az első felében, hogy közelebb hozni a félszigetnek a két oldalát egymáshoz. 1998-tól egészen 2008-ig bezárólag működtek ezek a turistacsoportok, illetve ez a turisztikai együttműködés. Hyundai vállalatcsoportnak a szervezésében dél-koreai cégek ipari parkot hoztak létre Észak-Koreában, ami megint egy nonszensz, hogy két hadban álló ország közül az egyik ipari parkot hoz létre az ellenségének a hátországában, hogy ott az ellenségének a munkavállalói dolgozzanak a különböző szalagoknál.

Egyébként fénykorában ez az együttműködés úgy nézett ki, hogy körülbelül 55 ezer észak-koreai munkás dolgozott dél-koreai cégeknek, 110 dél-koreai cég hozott létre összeszerelő üzemeket Észak-Koreának egy bizonyos területén, és azért szakadtak meg ezek az együttműködések, azért szakadt meg a turisztikai projekt is, illetve ez a bizonyos keszongi ipari park, úgy hívják ezt a közös ipari parkot, mert az észak-koreai vezetést rendkívül aggasztott az, hogy ezeknek az együttműködéseknek a következtében az észak-koreai lakosság mind-mind több információt fog megtudni Dél-Koreának a valós fejlettségéről, a dél-koreai életszínvonalról. Mert hogyha ezek a dolgok kiderülnek, akkor a dél-koreai fejlettség következtében az észak-koreai vezetésnek a legitimációja pillanatok alatt össze tud omlani. Ezért is mondom azt, hogy tulajdonképpen az elszigeteltség, illetve az észak-koreai lakosság információhoz jutásának a korlátozása, az a rezsim fennmaradásának a zálogát jelenti.

Említette, hogy Koreának képes bármilyen külföldi találmányt, vagy bármifajta újítás, innovációt a sajátjává formálni, Hogy lehet, hogy Észak-Korea mellett ott van szomszédosan egy ország, ahol nemhogy dúl a kapitalizmus, hanem a nyugatnál mintha előrébb is tartana.

Nem volt mindig így, egy bő 60 évvel ezelőtt a Koreai-félszigetnek a déli része, a Koreai Köztársaság alapvetően a világ egyik legszegényebb országának számított, és kellett hozzá azért egy nagyon-nagyon intenzív munkával eltöltött 20-30 év, hogy Dél-Korea a teljes harmadik világbeli nyomorúságból és háború utáni szegénységből kitörjön, és a nyolcvanas évekre egy ipari ország legyen. Nyilván generációknak a munkája van benne, nagyon sok szenvedéssel, nagyon sok nehézséggel. Dél-korea éveken keresztül küldött külföldre munkavállalókat annak érdekében, hogy nehezen dolgozva, de valutabevételt szerezzenek az országnak. Itt meg kell említeni azt, hogy gyakorlatilag a '60-as évek, '70-es évekbeli Nyugat-Németországban rengeteg dél-koreai munkavállaló volt, akik állami cégeknek a szervezésében férfiak bányászként, a nők ápolónőként, műtősnőként dolgoztak hosszú éveken keresztül, hogy ezzel is hozzájáruljanak a dél-koreai államnak a bevételeinek a növekedéséhez. Dél-korea mindenfajta pénzt, amit megszerzett, például Japánnal való diplomáciai kapcsolatfelvételkor 1965-ben Japán állam egy bizonyos háborús jóvátételt fizetett gazdasági támogatást fizetett Dél-korea részére.

Ezeket mind-mind infrastruktúra fejlesztésre fordították, autópálya építésre fordították annak érdekében, hogy az ország perspektivikusan fejlődni tudjon. Valóban ez a fejlődés megtörtént. Azt mondhatjuk el, hogy a nyolcvanas évek időszakában, '90-es évek időszakában a klasszikus dél-koreai termékek a személygépkocsik voltak, és a személygépkocsik mellett aztán megjelentek az elektronikai eszközök. 90-es évek, 2000-es éveknek az első felében különböző híradástechnikai eszközök, szórakoztató elektronikai eszközök voltak a dél-koreai legreprezentatívabb termékek, és utána a 2010-es évektől kezdődően már egyrészt a digitális termékekről, mobiltelefónia, satöbbi, satöbbi beszélhetünk. Másrészt a 2010-es évektől megjelennek a dél-koreai kulturális termékek is, amelyek hihetetlen hatást gyakorolnak szerte a világon, olyan területeken, olyan országokban is, amelyek földrajzilag nagyon-nagyon messze vannak, és kulturálisan is nagyon-nagyon messze vannak a Koreai-félszigettől.

Meg kell említeni még egy nagyon fontos gondolatot, ez a nagyon fontos gondolat pedig visszanyúlik megint a XX. századnak az elejére, amikor megkezdődik a japán gyarmati uralom. Említettem azt, hogy a koreaiak ezt a japán gyarmati uralmat a saját történelmük egyik legtragikusabb időszakának tartják, és ebben az időszakban élt egy koreai politikus, egy koreai függetlenségi aktivista, úgy hívták az illetőt, hogy Kim Gu, és ez a Kim Gu nevezetű függetlenségi aktivista úgy fogalmazta meg a saját elképzeléseit, saját álmait, saját jövőképét, és most azért említem ezt ilyen részletesen, mert nagyon gyakran idézik Koreában Kim Woo-nak a gondolatait, tehát ez az úriember úgy fogalmazta meg az ő elképzeléseit és vágyait, hogy az lenne nagyon jó, hogyha a jövendőben a Koreai Köztársaság úgy tudna hatást gyakorolni más országokra, hogy nem a katonai erejével, mint ahogy a XX. század elején Japán gyakorolt hatást Koreára, hanem kulturális hatással vívná ki más országoknak az érdeklődését, figyelmét, tiszteletét. És hát azt lehet mondani, hogy itt a 2010-es, 2020-as évekre Kim Goonak az elképzelései tökéletesen megvalósultak, mert gyakorlatilag a dél-koreai kulturális termékek a világon szinte mindenhol jelen vannak, ismertek a dél-koreai fizikai termékekről pedig nem is beszéljünk, mert azok meg végképp.

Vajon minek érzik magukat a dél-koreaiak? Mit lehet elmondani a dél-koreai népről, népérzületről?

Nem gondolom hogy ők nyugatiak akarnak lenni, meg egyáltalán nem gondolom azt, hogy ők az ázsiai gyökereiket, azokat feledni akarják, sőt kifejezetten nagyon büszkék rá.

Viszont, és akkor itt egy picit visszanyúlunk Észak-Koreához, nem mondhatjuk azt, hogy az észak-koreaiak azért teljes mértékben a fejüket a földbe dugnák, és az észak-koreaiak ne ugyanígy járnának el. Mert az észak-koreaiak részéről is megvan az a tendencia, hogy mindenfajta technikai újdonságot azért próbálnak ők átvenni, és át is vesznek, tehát azért nagyon kevéssé ismert, de Észak-koreában is léteznek saját gyártmányú okostelefonok. Észak-Koreában is léteznek saját gyártmányú tabletek, és az országban, bár az átlagos, tehát a lakosság 90 százalékának nem megengedett az internetnek a használata, de belső intranetrendszer viszont van. Úgyhogy ebből a szempontból én egy kis párhuzamot vonnék a Koreai-félsziget két államának belső viszonyai között, mert mind a két helyen nagyon büszkék alapvetően a saját gyökerekre, saját tradíciókra. Dél-Korea esetében nyilván ez tágabb történelmi kontextusban értelmezendő. Észak-Korea esetében ez alapvetően Kim Ir Szen örökségre, illetve a Kim család köré épített személyi kultuszra értelmezhető, de alapvetően a globalizáció folyamatát, a nemzetközi viszonyoknak a rezdüléseit mind a két koreai állam maximálisan figyeli, és maximálisan ki is használja. És ez az első számú oka annak, hogy mind a két koreai állam továbbra is versenyben van.

Még egy mondat Észak-Korea kapcsán. Az elmúlt körülbelül 5-6 év azért nagyon komoly változásokat hozott a nemzetközi politikában. Itt alapvetően egy új hidegháborús konfliktusnak a kialakulását látjuk, és megfigyelhetjük azt, hogy ennek a folyamatnak jelenleg most egy nagyon nagy nyertese az nem más, mint az észak-koreai rezsim. 2017 környékén Észak-korea teljesen elszigetelődött olyan tekintetben, hogy egyetlenegy nagyhatalom nem volt, aki kiállt volna mellette, még az oroszok és a kínaiak is megszavazták a szankciókat az észak-koreai atomkísérletek, meg rakétakísérletek miatt, viszont az elmúlt éveknek a fejleményeit maximálisan figyelve az észak-koreai rezsim teljesen észrevette azt, hogy az oroszok milyen kiszolgáltatott helyzetbe kormányozták saját magukat, és hogy az oroszok számára mennyire felértékelődik az észak-koreai rezsimnek a barátsága, az észak-koreai hadiiparnak a kapacitásai, szükségük van az ukrajnai háború miatt lőszerekre, rakétákra, minden egyéb másra, és gyakorlatilag az észak-koreai rezsim most egy nagyon nagy haszonélvezőjévé vált annak a folyamatnak, ami világszerte zajlik.

Mennyire nevezhetjük divatnak azt, hogy Dél-Korea ennyire felkapott nagyon sok területén a világnak? Mennyire csak egy buborék, ami lehet, hogy egyszer kipukkan?

Külön kell választani egymástól a dél-koreai gazdaságnak a teljesítményét, az egy külön dolog. Külön kell választani egymástól a háliu kérdéskörét, ami bizonyos tekintetben valóban tekinthető buboréknak, és akkor ettől függetlenül kell beszélni Dél-Koreának a jövőjéről. Ami a dél-koreai gazdaságnak a teljesítményét jelenti. Alapvetően egy adott országnak a potenciálja, egy adott országnak a képességei nem feltétlenül függ az országnak a területi nagyságától. Dél-Korea alig nagyobb Magyarországnál, egy Magyarország nagyságú országról beszélünk, ugyanakkor, de facto szigetországnak tekinthető, mert csak repülőgéppel vagy hajóval lehet megközelíteni, hisz Észak-korea léte elzárja őt az eurázsiai kontinenstől. Három oldalról tenger határolja, számtalan szigetről beszélhetünk a partvidéken, egy nagyon jó helyen lévő, nagyon stratégiai helyen lévő országról beszélhetünk, amely különösebb ásványkincsekkel nem rendelkezik, ennek ellenére nagyszámú népessége van, képzett lakossága van, és nagyon magas hozzáadott értéket képviselő termékeknek az előállítására képesek, ráadásul ezeket a termékeket már nem feltétlenül Dél-korea területén lévő gyárüzemekben állítják elő.

Viszonyulva tehát az eredeti témakörhöz. A dél-koreai gazdaság hatalmas teljesítményekre képes, és nagyon sok potenciál van még ennek a fokozására. Például, hogyha a Koreai-félszigetnek a belső viszonyai úgy alakulnak, hogy ténylegesen megindulhat az északi területeknek az integrációja, akkor az északi területeken lévő lakosság az bekapcsolható munkavállalóként a dél-koreai vállalatoknak a gyártási folyamataiba. Ez nagyon nagy potenciált hordoz magában, mert nem harmadik világbeli, vagy harmadik országban lévő munkavállalókat kell alkalmazni, hanem gyakorlatilag az északi - fogalmazzunk úgy - nemzettestvérek kapcsolódnának be ezeknek a termékeknek a gyártásába. Hozzá kell tenni még azt is, hogy amennyiben megkezdődne az északi területeknek az integrációja, északon lévő ásványkincsek, félsziget északi része az gazdag ásványkincsekben, úgyszintén kiaknázhatóak lennének a dél-koreai gazdaság számára. És a legfontosabb, hogyha megindulhatna az észak-koreai területeknek az integrációja, akkor onnantól kezdve Dél-korea nem lenne többé szigetország. Onnantól kezdve megint csatlakozhatna Dél-korea az eurázsiai kontinenshez, nem repülőgéppel és hajóval kéne minden egyes terméket elszállítani, tehát a Hyundai gépkocsit, amit itt megvásárolunk, az ugye hajóval jut el másfél hónapon keresztül Európába, a többi termék az pedig esetleg repülőgéppel jut el Európába, onnantól kezdve, hogyha az eurázsiai kontinenshez ismételten csatlakozhatna Dél-korea, akkor sokkal egyszerűbben szárazföldi útvonalon, tehát ez azt jelenti, hogy a transzkínai és a transzszibériai vasúton keresztül juthatnának el ezek a termékek Európába. Tehát nagyon sok további potenciális növekedési pálya van a dél-koreai gazdaság tekintetében.

Ami a hollywoodnak a jövőjét illeti, nagyon-nagyon komoly agytrösztök dolgoznak Dél-korea szerte, hogy hogyan alakítani ezt tovább. Ugye az egész érdeklődés a koreai populáris kultúra iránt az ezredfordulót közvetlenül követően indult meg. Legelőször a koreai filmekkel, ez volt az első hullám. Aztán utána a 2000-es évek második felében ez folytatódott a koreai sorozatokkal, elsősorban történelmi sorozatokkal. Zárójelben jegyzem meg, hogy az egész Európai Unió területén koreai történelmi sorozatot egy mindannyiunk által nagyon kedvelt és nagyon jól ismert közép-európai országban vetítették le. Ez Magyarországon volt 2008-ban, a Te Jung Gum, azaz magyar címe alapján Palota ékköve sorozat, amit utána számtalan alkalommal meg is kellett ismételni, mert akkora sikert aratott. Az egész Európai Unióban, tehát köztévében nálunk ment le először koreai sorozat.

Nyilvánvaló, hogy a hollywood bizonyos szegmensei, tehát így például a képalap, az azért valamennyire életkorfüggő, tehát alapvetően ez a fiatal generációkat érinti meg. Én úgy gondolom, hogy nagyon sok olyan dolog bekapcsolható még a hollywoodnak, koreai hullámnak a folyamatába, ami további kifutási lehetőségeket hordoz magában. Itt beszélhetünk a szépségipartól kezdődően a különböző orvosi és egészségipari megoldások, eljárásokig bezárólag nagyon sok minden van, amit még ebbe be lehetne kapcsolni. És akkor itt érkeztünk meg ahhoz a ponthoz, hogy arról is beszéljünk, hogy a koreai sikernek mi lehet az oka, és mi garantálja azt, hogy a továbbiakban is a dél-koreai társadalom az, én úgy gondolom, hogy sok-sok sikert fog kitermelni magából. Itt megemlíthetjük a tanulásnak az alapvető tisztelete és fontossága.

A koreaiakban nyilván a konfuciánus gyökerek miatt is benne van az, hogy rendkívül fontos a tanulás, és a társadalmi érvényesülésnek lényegében az egyetlen módja, lehetősége az, hogy minél többet tanuljon az ember, és mindent tegyen meg annak érdekében, hogy tudjon tanulni. Ennek megfelelően nagyon komoly versenyhelyzet alakult ki Dél-Koreában, hogy ki milyen középiskolába tud bejutni a középiskolából, ki milyen egyetemre tud bejutni. Az egyetemen nemcsak az alapképzést végzi el, hanem esetlegesen még mesterképzést is és vannak, akik még azt követően is folytatják a tanulmányaikat. A tanulásnak, ismeretek megszerzésének a fontossága a dél-koreai sikernek az egyik alapvető oka.

Megemlíthetünk még olyan jellegű dolgokat is, melyek szintén a dél-koreai társadalomnak a pozitívumaihoz tartoznak, hogy külön kultúrája van az egészségnek a megőrzésének, az egészség, fizikai és szellemi egészségnek a megőrzése, szűrővizsgálatokon való részvétel, szűrővizsgálatokon való, rendszeres, évenként többszörösen történő részvétel. Én úgy gondolom, hogy mindezek a dolgok együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy rendkívül energikus a dél-koreai társadalom, és nagyon sok olyan dolgot tud jelenleg is és a jövőben is kitermelni, ami versenyképes világszerte.

(Képek forrása: Facebook - Dr-Csoma-Mozes-Ambassador