Augusztusban nem várt fordulat következett be a japán politikai életben, a sorozatos korrupciós botrányok következtében lemondani kényszerült az akkori miniszterelnök, Fumio Kishida. Az országot 1955 óta szinte megszakítás nélkül kormányzó pártjából, a Liberális Demokrata Pártból (LDP) kilencen (!) indultak a szeptember 27-re kiírt kormányfői tisztségért, amely egyszerre árulkodik a párt és az ország politikai állapotáról is. A bő elmúlt fél évszad legszorosabb párton belüli versenyén végül egy korábbi védelmiminisztert (illetve volt agrárminiszter is) választottak meg, maga mögé utasítva az mélyen konzervatív Takaichi Sanae-t, aki a japánnal kapcsolatban sokat emlegetett férfi establishment (a főbb döntéshozói posztokban ugyanazok az idős, politikában évtizedeket eltöltő férfiak váltogatják egymást) problémára lehetett volna válasz.
Az alig egy hetes regnálása alatt (október 1-én iktatták be) Shigeru Ishiba először japán új külpolitikai éráját bemutató beszéde miatt került kellemetlenül a középpontba, majd október 9-én feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki október 27-re. Ebben az írásban a kiírt választásokig vezető út utolsó métereit bontom ki, meghozva az olvasó hangulatát, hogy kövesse a választásokig hátralévő szűk 3 hetet.
Miért mondott le Kishida?
Kishida nehéz időszakot élt át az elmúlt évben, a botrányok sújtotta kormány támogatottsága augusztusra 20%-ra csökkent, ami a megválasztásakori 60%-hoz képest kirívóan rossz teljesítmény.
A párt körül látványosan 2022-ben kezdett el elfogyni a levegő, amikor a 2012 és 2020 között miniszterelnöki posztot betöltő Shinzo Abe-t meggyilkolta kampánybeszéde közben egy kiábrándult állampolgár, aki a megosztó dél-koreai új vallási mozgalom, az Egyesítő Egyház anyját kisemmiző tevékenységéért állt bosszút. Elmondása szerint azért esett az ex-miniszterelnökre választása, mert magának a mozgalomnak a vezetőjével korábban nem sikerült végeznie, Abe-t pedig a az Egyesítő Egyház szövetségesének látta. A merénylettel gyakorlatilag megkezdődtek a frakcióharcok, a 2005 óta domináns, jobbközép Seiwakai és a Kishidát prezentáló balközép Kochikai csoportok között.
A legsúlyosabb politikai csapás talán a tavaly decemberben kirobbanó korrupciós botrány volt, ami kb. 1,5 milliárdos összegével nevetségesnek tűnhet, de a több évtizedes mélyponton fulladozó jen és a Japánban kiugrónak számító 5%-ot is érintő infláció jelentette drasztikusan romló japán megélhetési viszonyok közepette rendkívül érzékenyen érintette a japán társadalmat. Mivel a Kishida által meghírdetett 'Új kapitalizmus' nem hozott érdemi fordulatot a japán gazdaságban a globális tendeciák árnyékában, a közhangulatnak elege lett, a pártja távozásra bírta.
A Párt és Japán egyesítése
Shigeru Ishiba 1957-ben született, 1979-ben lediplomázott, majd egy szűk 10 éves banki karriert követően 1986-óta tagja az országgyűlésnek. A párton belüli pozícióját önmagában sejteti a tény, hogy ötödjére indult párton belül a miniszterelnök-jelöltségért, hiszen egy örök ellenzéki/kívülálló pozícióban szerepelt. A ‘90-es években az LDP-n belüli frakció harcok keretében csatlakozott az LDP-ből kivált, reformorientált Japán Megújulás Párthoz (egészen 1997-ig nem tért vissza), majd a 2012-2020 közötti Abe-korszak politkai konszenzusát megtagadva több kabineti posztot is visszautasított. E taktika sikere a párt kétsávos működésére világít rá: míg a pártelit körében inkább népszerűtlennek számít, az általános párttagság elvhűnek tartja. Erre példa, hogy a korrupciós botrány során felmerült aggályokat nem akarta a szőnyeg alá söpörni, hanem elvégezve a politikai munkát kijelentette, hogy megvonja az LDP a támogatást azoktól a jelöltektől, akik nem jelentették be megfelelően politikai bevételeiket.
A japán politikában nem ritka az előrehozott megmérettetés, gyakran írják ki idő előtt a választásokat a pozíciók biztosításának érdekében, illetve az új miniszterelnök által vezetett kormány támogatottsága 50% körüli, ami egyértelmű javulásnak számít az augusztusi állapotokhoz képest, de nem mondható megnyugatónak. Erre lehet részben válasz az október 27-re kiírt választás azonban a 465 fős országgyűlésből 258-at már most is az LDP birtokol, koalíciós partnerük, a Komeito pedig 32-t, amivel a többséghez szükséges 233-at bőven meghaladják, tehát sokkal inkább a hatalom legitimizációjáról van szó.
Mivel minden idők legszorosabb elnökjelölti versenyét nyerte az LDP-n belül Ishida, joggal érezheti szükségességét a pozíciójának bebisztosátára. Ezt kiegészítve az előző kormány alacsony támogatottságával, és Ishida reálpolitika helyetti elvi politizálásával (lásd a korrupciós botrány megragadása), minden bizonnyal a pártját szeretné megnyugtatni és egységesíteni egy nagy győzelemmel, ami a friss kormány státusszal könnyen elérhető. A választások után pedig az elmúlt évek sikertelen reálpolitikai kudarcaira nyújthat alternatív megoldásokat, kielégítve a választókat.
De nem minden arany, ami fénylik
Az első miniszterelnöki hetében egyből akadt magyarázkodni valója: még a megválasztása előtti napokban tartott egy beszédet a Hudson Intézetben a potenciális japán külpolitikáról és a globális folyamatokról, azonban ez nem aratott egyhangú sikert. “Ami ma Ukrajna, az Ázsia holnap” címszóval az ázsiai NATO létrehozását szorgalmazza, utalva az egy Kína problémára. A katonai szövetségnek azonban nincs értelme egy olyan ország esetében, amelyik nem is lehet tagja, Tajvant pedig nehéz elképzelni az ázsiai NATO-ban ha egyik ország sem ismeri el. Az apró technikai részlet arra a téves védelempolitikai elképzelésre erősít rá, ami a meglévő nemzetközi intézmények helyett a fragmentáció felé nyitnak. Ettől nem függetlenül az USA-Japán katonai együttműködéseket az USA és az Egyesült Királyság közötti szintre hozná fel, aminek keretében Japán a védelemért cserébe nem csak területet biztosítana bázisokhoz, hanem maga is részt venne azok üzemeltetésében, tehát aktívabb militáris szerepet képzel a miniszterelnök Japánnak, ami a szerepvállalás artikulálásával (lásd ázsiai NATO) együtt ambíciózus terv.
Végszó
A jelenlegi helyzetet megkoronázva a végére az új kormány fotójával kapcsolatos incidenst érdemes átfutni: a helyi média és a kormány honlapjára kikerülő kép közötti látványos különbségre lettek figyelmesek kommentelők. Az természetesen megszokott, hogy a kormány oldalára kerülő képek szerkesztettek, az már kevésbé, hogy ennek oka rosszul viselt, nagyobb méretű zakók, és élettelen arcok.
Akárhogy is folytatódjon Japánban a vesszőfutás, biztosan érdemes aktívan követni a következő időszakot. A kampány hivatalosan 15-én fog indulni, azaz mindössze 12 napig fog tartani.
A terrorizmus a félelem és az erőszak nyelve, időről időre visszatérő rémálommá válik Moszkva számára. A várost a történelem során számos alkalommal rázta meg a terror, idén ennek sajnos újra tanúi lehettünk. Vizsgáljuk meg a terrorizmust, mint visszatérő jelenséget Moszkva társadalmi és politikai szövetében.
A kilencvenes évek végén végig söprő lakásrobbantásoktól kezdve, a 2002-es moszkvai túszdráma áldozatain át, a 2010-es metrórobbantásokig – mindegyik szörnyű esemény rávilágít minket arra, hogy a terrorizmus – legalábbis Moszkvában - nem csupán külső fenyegetés, mindinkább a mindennapok ritka, de elkerülhetetlen része. A támadások súlyos belső problémákra is reflektálnak. Regionalizmus, szegénység, központi hatalommal szembeni elégedetlenség. Ezek a társadalmi és politikai tényezők csak példák az ország számos problémája közül, melyek együttesen formálják azt a táptalajt, amelyből a terrorizmus megerősödhet, újra és újra fellobbanhat.
Moszkva, az orosz hatalom és kultúra központja, évszázadok óta áll a történelmi és geopolitikai események kereszttüzében. A múlt háborúi és a jelenkor terroreseményei közel állnak egymáshoz, hiszen a különféle erődemonstrációk, nemcsak a közvetlen áldozatokat és túlélőket érintik mélyen, hanem a társadalom egészének biztonságérzetét is alapjaiban rengetik meg. Milyen terroresemények történtek korunk Moszkvájában és mit tanulhatunk ezekből?
1999-ben a lakóházakra mért bombatámadások sorozata rázta meg a várost, melyeket követően az ország biztonságpolitikájában és a nemzetközi kapcsolatokban is jelentős változások következtek be. Alig három évvel később, 2002-ben pedig a Nord-Ost színházi túszdráma jelentett kihívást az orosz biztonsági erőknek, emellett pedig a nemzetközi terrorizmus új arcát is megmutatta. 2010-ben a moszkvai metróban történt robbantások a forgalmas városi csomópontok sebezhetőségére hívták fel a figyelmet, mely a 2011-es a domogyedovói repülőtéren végrehajtott bombamerénylet után még nagyobb aggodalmat okozott világszerte.
Katonák a moszkvai reptéren történt bombatámadás után 2011-ben
Forrás: gium.co.uk
Ezek a tragédiák nem csak statisztikai adatok; emberi sorsokat, elszakított családokat és összetört közösségeket jelentenek. Mindemellett rávilágítanak arra a kihívásra is, amellyel a modern társadalmaknak szembe kell nézniük: hogyan őrizzük meg nyitottságunkat és humanitásunkat anélkül, hogy feláldoznánk biztonságunkat. Az orosz kormány minden igyekezte ellenére a biztonság és a bizalom nem tartott örökké.
2024. március 22-én a Crocus City Hall koncerttermében, ahol a Piknik együttes rajongói már alig várták, hogy kedvenceik színpadra lépjenek, egy nem várt terrortámadás vette kezdetét. A támadásban öt férfi gépfegyvereket használva hajtott végre tömeggyilkosságot, melyre a hatóságok nem tudtak időben és érdemben reagálni, a támadók ugyanis nem csupán tüzet nyitottak, de fel is gyújtották a helyszínt és robbantásokat hajtottak végre, ami miatt az épület lángba borult. A védekezésre képtelen tömeg ijedten próbálta keresni a menekülési útvonalakat, miközben a helyszínre érkező mentőalakulatok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy úrrá legyenek a káoszon. A támadás több, mint 139 ember életet követelt és közel 150 további személy - köztük gyermekek – sérültek meg súlyosan.
A kigyulladt koncerthelyszín
Forrás: nyt.com
Az Iszlám Állam afgán szervezete vállalta magára a támadást, ismét rávilágított a terrorizmus globális dimenziójára. Az orosz hatóságok reakciója gyors volt: letartóztatások, vádemelések és a nemzetközi közösség részvételével folytatott nyomozások sora követte a márciusi eseményeket.
A terrorizmus elleni harc kontextusában a kormányzati reakciók mélységesen befolyásolják a közvéleményt, amely a biztonság iránti fokozott igény mellett egyre nagyobb figyelmet fordít a személyes szabadságjogok védelmére. A támadások miatt bevezetett biztonsági intézkedések, mint például az ellenőrzések szigorítása, a kamerás megfigyelés kiépítése, és az online aktivitások monitorozása, az állampolgárok számára egyértelmű bizonyítékai annak, hogy az állam képes és hajlandó is cselekedni a védelmük érdekében. Azonban ugyanezen intézkedések erősítik azt a dilemmát is, amely a biztonság és a szabadság közötti egyensúly megtalálására törekszik.
Ha a jövőre gondolunk, felvetődik a kérdés, hogy az új technológiai megoldások és a nemzetközi terrorelhárítás szervezetinek együttműködése jelent-e lehetőséget a terrorizmus elleni harc sikeresebbé tételére. Az magabiztosan állítható, hogy ugyan a terrorelhárítás eszközei és a védekezés információs és technológiai háttere egyre fejlettebb, ugyanez elmondható a bűnözésre és a terrorizmusra is. Ahogy a régi mondás tartja, ’a bűnözők mindig egy lépéssel előrébb járnak’. Moszkva lakossága – és természetesen a világ más részein élők is – a mondással ellentétben inkább abban reménykednek, hogy eljön az idő, amikor az ártatlan tömegek ellen irányuló erőszakos támadások kitervelése és megvalósítása lehetetlenné válik.
Srí Lanka nemrég komoly politikai fordulaton ment keresztül, amikor Anura Dissanayake marxista politikus nyerte meg az elnökválasztást szeptember 22-én, leváltva Ranil Wickremesinghét. Dissanayake győzelme mérföldkő a szigetország történetében, mivel a hagyományosan domináns politikai pártok helyett egy radikálisan új irányzat nyert. Dissanayake Janatha Vimukthi Peramuna (JVP) párt tagjaként baloldali, szocialista és marxista nézeteket vall, ami jelentős változást jelent Srí Lanka politikai spektrumában.
A választási eredmény hátterében a súlyos gazdasági válság és a lakosság széles körű elégedetlensége állt. Srí Lanka az elmúlt években számos problémával nézett szembe: emelkedő infláció, stagnáló bérek, magas munkanélküliség és széles körű korrupció jellemezte a mindennapokat. Az emberek belefáradtak a megszokott politikai elitek tehetetlenségébe, és egy új, radikális változást kívántak. Dissanayake kampánya éppen erre a változtatásra épített: megígérte a korrupció elleni küzdelmet, a gazdasági igazságosság előmozdítását és a közszolgáltatások fejlesztését. Ezek az ígéretek különösen vonzóak voltak a társadalom azon rétegei számára, amelyek leginkább szenvedtek a gazdasági nehézségek és a politikai bizonytalanság miatt.
Dissanayake győzelme azonban csak az első lépés volt a változás útján. A szigetország előtt álló legnagyobb kihívás a gazdaság stabilizálása és az ígéretek betartása lesz. Srí Lanka államadóssága jelentősen megnőtt az elmúlt években, a devizatartalékok kimerültek, és a külföldi befektetések is elmaradtak. Az új elnöknek tehát komoly gazdasági reformokat kell végrehajtania, hogy visszaszerezze a nemzetközi befektetők bizalmát, miközben igyekszik betartani a kampány során tett szociális ígéreteit is.
Anura Dissanayake. Kép forrása: NPC
Ezen kívül komoly kihívás vár rá a nemzetközi kapcsolatok terén is. Srí Lanka földrajzi elhelyezkedése miatt stratégiailag fontos szerepet tölt be a régióban, és az ország politikai változásai jelentős hatással lehetnek a környező országokra is. India, Srí Lanka legfontosabb szomszédja és kereskedelmi partnere, fokozott figyelemmel kíséri a szigetország politikai alakulását. Az indiai kormány számára kulcsfontosságú, hogy stabil és kiszámítható partnert találjon Srí Lankában, különösen a régióban növekvő kínai befolyás ellensúlyozása érdekében.
Kína az elmúlt években jelentős beruházásokat hajtott végre Srí Lanka infrastruktúrájában, mint például a Hambantota kikötő és a Colombo városát átszelő vasútvonalak építése révén. Ezek a beruházások elősegítették az ország fejlődését, de sokan attól tartanak, hogy Srí Lanka túlságosan eladósodik Kínával szemben. Dissanayake elnöknek tehát egyensúlyoznia kell a két nagyhatalom, India és Kína között, miközben megpróbálja megőrizni Srí Lanka szuverenitását és gazdasági függetlenségét.
Az új elnök ideológiája és a központi tervezés iránti elkötelezettsége kihívások elé állíthatja a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való együttműködést is. A szociális reformok, a közszolgáltatások fejlesztése és a munkavállalói jogok javítása népszerűek lehetnek a lakosság körében, különösen azok számára, akik a leginkább megszenvedték a gazdasági válságot. Az új kormány várhatóan nagy hangsúlyt helyez majd a jóléti programok bővítésére, az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére. Ugyanakkor ezek megvalósítása nem lesz könnyű egy megosztott és sok esetben ellenséges politikai környezetben.
A választások után Dissanayake kormánya számos intézkedést jelentett be, amelyek célja a gazdasági helyzet stabilizálása és a szociális igazságosság előmozdítása. Ezek közé tartozik a minimálbér emelése, a közszolgáltatások megerősítése és a korrupció elleni fellépés. Az új elnök szorosabb ellenőrzést vezetett be a közszolgáltatások működése felett, és elrendelte a közszolgálati tisztviselők vagyonnyilatkozatának kötelező nyilvánosságra hozatalát. Emellett komoly erőfeszítéseket tett a munkahelyteremtés és a helyi kis- és középvállalkozások támogatása érdekében is.
Az új kormány ezenkívül a nemzetközi kapcsolatok terén is változásokat kíván bevezetni. Dissanayake elnöksége alatt valószínűleg több figyelmet kap majd a regionális együttműködés és a gazdasági integráció, különösen az India vezette Dél-Ázsiai Regionális Együttműködési Szövetség (SAARC) keretében. Az elnök hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja a régiós együttműködést és a szomszédos országokkal való jó viszony fenntartását, ugyanakkor nem kíván engedni a külső befolyásnak az ország belügyeibe.
Dissanayake elnöksége egy olyan időszakban kezdődik, amikor a világ számos régiójában növekszik a politikai bizonytalanság és a gazdasági instabilitás. Az új elnöknek nemcsak a hazai problémákkal kell megbirkóznia, hanem figyelemmel kell kísérnie a nemzetközi fejleményeket is, különösen a szomszédos országokban zajló politikai és gazdasági változásokat. India, Pakisztán és Banglades mind olyan országok, amelyek fontos szerepet játszanak a régió stabilitásában, és amelyekkel Srí Lankának szoros kapcsolatokat kell fenntartania.
Az elnök választási győzelme mögött egy megosztott társadalom áll, ahol sokan szkeptikusak a radikális változásokkal szemben. Az új elnöknek meg kell birkóznia a korábbi politikai elitek ellenállásával is, akik igyekeznek megőrizni befolyásukat a döntéshozatalban. A parlamenti többség megszerzése és a koalícióképzés is komoly kihívás elé állíthatja az új elnököt, különösen a parlament feloszlatása után kialakult politikai feszültségek miatt.
Az újrahasznosítási rendszerek, melyek a körforgásos gazdaság egyik alappillérei, hatékony működése kiemelten fontos a fenntartható jövő érdekében. Magyarország is ebbe az irányba tesz lépéseket, amelyben központi szerepet kap a betétdíjas visszaváltási rendszer. Ez a modell nem újkeletű: több országban, mint például Norvégiában és Szlovákiában, már évek óta működik hasonló rendszer, és ezek bizonyítottan sikeresek. De hogyan illeszkedik ez a rendszer a magyar hulladékgazdálkodási struktúrába, és milyen hatásokkal számolhatunk? Mi a szerepe az egészben a MOHU-nak és tényleg szükség volt-e rá?
Először is nézzük meg mi is az a körforgásos gazdaság – az Európai Unió honlapján az alábbi definíciót olvashatjuk: olyan rendszer, amely a lehető leghosszabb ideig megőrzi a termékek, anyagok és erőforrások értékét a gazdaságban, és minimalizálja a hulladékkeletkezést. Ma még alapvetően a legtöbb fogyasztói cikkünk életciklusa lineáris: legyártják, eladják, felhasználják majd hulladék lesz belőle, ahhoz, hogy meglegyen a körforgás az kell, hogy újra alapanyag legyen a termékből az eredeti életciklusa végén - ez nemcsak a hulladék csökkentéséhez járul hozzá, hanem gazdasági előnyökkel is jár, hiszen kevesebb új nyersanyagra lesz szükség. A fő kérdés az, hogy hogyan éri meg jobban az újrahasznosított dolgokat a gyártóknak felhasználniuk, ha most még az első „életüket” élő termékek legyártása olcsóbb? Erre a megoldás egy EU-s szabályozás lehet; meg fogják határozni, hogy a gyártóknál mennyi részének kell lennie újrahasznosítottnak a termékportfóliójukból, így ugyan továbbra sem fogja nekik megérni, de már jogszabályok által kötelezve lesznek.
Magyarországon a betétdíjas rendszer bevezetését több tényező is indokolta: az Európai Unió irányelvei kötelezővé teszik, hogy a tagállamok elérjenek egy minimum 65%-os újrahasznosítási arányt a hulladékgazdálkodásukban. A korábbi években Magyarországon a hulladékkezelési rendszer több lépcsőfoka is volt: először a hulladékgyűjtő szigetek lettek bevezetve itthon, ahol már válogatva lehetett lerakni a hulladékot, de ezt rendkívül költséges volt fenntartani és az utólagos válogatás is drágának bizonyult. Ezután lett bevezetve a szelektív hulladékgyűjtés lehetősége a háztartásokban; a hulladékszállítók biztosították a külön válogatott szelektív szemét elszállítását. Bármennyire is próbálták ezzel a társadalmunkat környezet tudatossá nevelni, ezek a lépések még messze nem voltak elegek a kitűzött EU-s cél eléréséhez, nem volt kellően megfelelő ösztönző (vagy kényszerítő?) rendszer, amely a lakosságot motiválta volna, így egy drasztikusabb és hatékonyabb lépést kellett tenni. Így érkezünk el a kötelező betétdíjas visszaváltó rendszerhez (DRS - Deposit and Return System).
A betétdíjas rendszer alapja, hogy az italos palackokat és dobozokat visszaváltják a vásárlók, és pénzt kapnak értük. Az új magyar rendszer bevezetésénél a MOHU kapott koncessziót, hogy irányítsa a folyamatot, ezzel is elősegítve a centralizációt a hulladékgazdálkodás területén (is). A rendszerváltástól a 2010-es évekig alapvetően ez egy sok szereplős piac volt még; kb. 20-30 hulladékgazdálkodással foglalkozó cég (+alvállalkozóik) látta el ezeket az igényeket az országban; majd a 2010-es években az Országos Hulladékgazdálkodási Hatóság létrejöttével kezdődött el a központosítás. Vajon miért is volt szükség erre? Alapvetően a centralizáció elősegíti az ellenőrizhetőséget, de ebben az esetben azért is volt szükség erre a lépésre, mert a hulladékgazdálkodás egy rendkívül tőkeigényes műfaj, és ezt egy MOHU, mely a MOL csoport tagja könnyebben meg tudja ugrani. Természetesen a visszaváltó rendszer bevezetésénél ezek hatványozottan igazak, hiszen egy teljesen új infrastruktúrát kellett ehhez kiépíteni az ország teljes területén. A koncesszióban 3 fő dolgot vállalt magára a MOHU: jelentős tőke beruházását, az EU-s célérték elérését és egy hulladék égető építését. Alapvetően az EU-s újra felhasználási cél érdekében vált szükségessé a betétdíjas rendszer bevezetése: egy olyan ösztönző mechanizmus kellett, amely a visszaváltást vonzóvá teszi, és hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb hulladék kerüljön elásásra. A norvég és szlovák példák azt mutatják, hogy a kötelező visszaváltási rendszer sikeresen működhet, sőt Hollandiában már a 70-es években is próbálkoztak hasonló rendszerek kialakításával.
A rendszer elindulásakor azonban problémák is adódtak: rengeteg poszttal lehetett találkozni a közösségi médiában, ahol éppen arról panaszkodtak az emberek, hogy éppen hol nem működött a visszaváltógép; mennyire rossz a rendszer úgy ahogy van, stb. A MOHU alapvetően abban hibázott, hogy félremérte a rendszer felfutásának, népszerűségének, kihasználtságának a szintjét; alapvetően a más országbeli példák azt mutatták, hogy 1 év után éri el a csúcsát a visszaváltó rendszer; de itthon az 50 forint annyira nagy motiváló erő lett, hogy ezt a csúcsot sikerült 3 hónap alatt elérni. Eleinte kérdés volt, hogy elég nagy-e ez az összeg arra, hogy az emberek már ösztönözve legyenek a visszaváltásra, de a választ gyorsan megkaptuk. Látszik, hogy nagy a kihasználtság és már most kapacitásbővítésre van szükség. Ennek ellenére a pozitív eredmények már most látszanak: az emberek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy visszaváltsák a palackokat, így a naponta visszaváltott kb. 7 millió palack nem kerül elásásra (mint ahogy korábban), hanem újrahasznosítás lesz a sorsuk – ez mindenképpen egy nagy siker a fenntarthatóság szempontjából.
Magyarországon jelenleg 50 forint – elég vonzó ahhoz, hogy az emberek hajlandók legyenek visszavinni a palackokat – ez különösen igaz a szociálisan rászorulók esetében, akik számára ez jövedelemkiegészítésként is szolgálhat. Ez a társadalmi aspektus is része annak a rendszernek, amely a fenntarthatóság mellett a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére is törekszik. (Bár érdekességként megjegyzendő, hogy mikor valaki egy kukából kiveszi a visszaváltható palackokat, azzal bűncselekményt követ el, ugyanis amíg egy háztartásnak/önkormányzatnak a kukájában van a hulladék, az a háztartás/önkormányzat tulajdona, ha kitolják a kukát az utcára és elviszi a hulladékszállító, akkor onnantól viszont már a cégé, így ezeknek a kikukázása lopásnak minősül.) A jövőben a fenntarthatósági és kényelmi szempontból a MOHU több helyen is tervez automatákat létesíteni, például hajléktalanszállóknál, munkahelyeken (a MOL Campusban például már most is van) és egyetemeken (először várhatóan a Corvinuson); ezeknél a kulcskérdés azonban az, hogy sikerül-e olyan partnert találni, aki vállalja, hogy valamilyen módon készpénzre váltja az automaták kuponjait, különben nem lesz működőképes a rendszer.
A betétdíjas rendszer bevezetése Magyarországon elengedhetetlen lépés volt a fenntartható gazdaság felé. Bár a kezdeti nehézségek miatt több szereplő – gyártók, kereskedők és fogyasztók – is kritizálta a rendszert, hosszú távon a jövő generációi profitálnak majd belőle és már rövid távon is számottevő lehet a hatása. Az ösztönzők működnek: az emberek visszaviszik a palackokat, a hulladék mennyisége csökken, és a környezet védelme erősödik. A rendszer fejlődésének kulcsa a technológiai fejlesztések és az újrahasznosítási arány növelése lesz, amely biztosítja, hogy Magyarország elérje az EU által előírt célokat.
Hogyan jellemeznéd röviden napjaink hazai, európai és globális kereszténységét?
Hazai színtéren a rendszerváltást követő évtizedes távlatban talán még mindig felszabadulás és megújulás a jellemző, ami az utóbbi időben egy pici elkényelmesedéssel, ugyanakkor strukturális, illetve állami keretrendszer felől érkező támogatással együtt jelenik meg. Európában teljesen kaotikus a helyzet, világszinten pedig egy dinamikusan növekvő és virágzó kereszténység van. Természetesen a maga kihívásaival, bőven jelentkeznek a világegyházban is olyan folyamatok, amiket érdemes kibeszélni vagy megemlíteni.
A nyugati világban és Magyarországon miben más elődeinkhez képest korunk emberének vallásfelfogása? Betudható ezen változás pusztán a jólétnek, a jóléti társadalom megjelenésének, avagy lustaságot, egyfajta paradigmaváltást látunk?
Ezek közül mindenképpen a paradigmaváltást mondanám. Különböző nézőpontok vannak, lehet nézni eszmetörténetileg, gazdaságilag vagy társadalmilag. Ha nagyon nagy szakaszokban gondolkozunk, akkor az elmúlt bő ezer évben volt egy konstantini egyházmodell, mely tartott - ki hogyan nevezi - az iparosodásig, francia forradalomig, modernitásig. A 20. század közepe környékén megjelent a posztmodernek egy teljesen új alapbeállítódása, ami tulajdonképpen leszivárgott most már a mindennapi életig. Egy alapállás lett a filozófia elméleti megfontolásokból, és a modernitással ellentétben mutat új nehézségeket és új lehetőségeket is.
Egy-két rövid példát mondanék. A modernitásnál elég, ha mondjuk Nietzsche vagy Marx elméleteire gondolunk. A modernitás alapvetően egyház és vallásellenesnek tűnt, legalábbis úgy en bloc főbb vonalaiban. Ezzel szemben a posztmodern nyitott a vallásra, pontosabban nyitott a vallásnak egy spirituális, egyéni megközelítésére, ugyanakkor egy nagyon erős intézmény, tekintély és dogmaellenesség van benne. A posztmodern lényegéből fakadóan magát a nagy elbeszélést, a narratívát tagadja, és ebben éppúgy benne van Hegelnek, a hegeli rendszernek a tagadása, mint a krisztusi evangéliumé. Meg kell találnunk azokat az új eszközöket, amikkel ki tudjuk használni a posztmodernnek a vallási nyitottságát, viszont tudunk válaszolni azokra az intézmény- és tekintélyellenes beállítódottságaira, amivel a modernitásban nem kellett megküzdeni.
A szóban forgó posztmodern megközelítés mivel támadja a kereszténységet? Gyakran beszélünk a kereszténységet temetve, hanyatlásról, paradigmaváltásról, de tulajdonképpen mi az a fő állítás, ami így kétezer évvel Krisztus születése után színre lépett?
A legnagyobb gond az, hogy nem támadja. Most ez bármennyire is cinikusan hangzik: nem foglalkozik vele. A korunkban tapasztalható gyakorlati ateizmusnak az a lényege, hogy a legtöbb ember úgy tesz, úgy él, mintha Isten nem volna. Nem foglalkozik már azzal az állítással, hogy van-e Isten, nem mondja azt, nem üvölti a világba nietzschei kábult őrülettel, hogy Isten meghalt, egész egyszerűen nem foglalkozik vele, és úgy tesz, mintha nem lenne. Azért mondom, hogy talán ez a legnagyobb baj, mert így önmagában nem csak meggyőzni kell az embereket, hanem először magát az érdeklődést kéne a témával kapcsolatban felerősíteni.
Ezzel együtt vannak olyan fő kifogásai a posztmodernnek, ahogy az előbb is említettem, mint a tekintély, intézmény és dogmaellenesség. Sem egyéni, sem közösségi szinten nem viseli el a posztmodern ember azt a zsinórmértéket, azt a kánont, amit egy kényszerítő skatulyaként vagy regulaként negatívnak él meg, és a saját rosszul értelmezett szabadságának a korlátok közé szorításaként értelmezi.
Miből fakadhat a valláspótlékok elterjedése? Beszéltünk paradigmaváltás, "kereszténység eddig és ne tovább", ezzel párhuzamosan jelennek meg a jól ismert valláspótlékok is. Ilyen a modern ember kényelmessége vagy szelektivitása, mely során bizonyos dolgokat kér az egyháztól, például egyházi esküvőt, másról pedig hallani sem akar?
Több érdekes szempont van. Az egyik, ami egy evangelizációs vagy apologetikai támpont is lehetne, hogy az ember alapvetően a teremtettsége okán, de a lelki alkata alapján is egész egyszerűen úgy működik, hogy hisz valamiben. Nem tud nem hinni! Hogyha megint végigtekintünk az európai eszmetörténeten, akkor a vallás dominálta hit után következett a különböző izmusoknak a hitei, és amikor ezek is a történelmi alsó fiókokba kerültek, akkor nem nagyon maradt semmi.
És itt jöttek az álvallások, vagy valláspótlékok, amibe nagyon sok minden belefér. Belefér ebbe, életvitel, táplálkozás, tényleg számtalan olyan dolog, amit azért nem szeretek röviden úgy nevesíteni, ahogy egyébként ezeket fel szokták sorolni, mert önmagában nem azzal van a baj, hogyha mondjuk valaki egy bizonyos táplálkozási életvitelt választ. A baj azzal van, amikor abból egy valláspótlék lesz, és ideológiaként egy egész életet meghatároz, illetve adott esetben a szűkebb vagy tágabb környezet felé egy kényszerítő agresszív viselkedés társul hozzá. Ott már világosan látszik, hogy nem egy egyéni preferenciáról és életmódválasztásról van szó, hanem valami sokkalta többről.
Ezeknek a jelenségeknek az összességét hívták a '80-as, '90-es évek fordulóján New Age-nek. Akkor még főleg a nyugati teológia, hiszen hozzánk jó néhány éves késéssel a 90-es évek második felében érkezett meg. Nagyon sok eleme van.
Eleme bizonyos távol-keleti rítusoknak, gyakorlatoknak a felszínes ismerete, és annak egy összeválogatott megélése, eleme a táplálkozásnak, életmódnak egy bizonyos csomagja, viszont mindegyikre jellemző az, hogy egy esztétizáló életet keres, egy olyan életet keres, amiben tulajdonképpen a vallássá váló életmód, az az egyénnek a személyiségét igazolja vissza, egy folyamatosan megerősítő-pszichologizáló visszacsatolást kap tőle. Legtöbbször nem kell követelményeknek megfelelnie, hanem egy itt és most megélhető, esztétikai élményt nyújtó, saját maga által összeválogatott hitrendszerről van szó.
Hogyha ez ennyire felszínes, szinte már kritériumok sincsenek, akkor az egyház vagy a teológia mit tud kezdeni olyan emberekkel, akik ennyire passzívak?
Egyrészt van egy olyan alapállás, hogy természetesen az egyház - a katolikus teológiáról beszélve - de a legeslegtöbb pontban a történelmi egyházak ezekben egyetértenek, hogy az egyház elismeri azt, hogy egy szekuláris, plurális társadalomban él, és ezt nem is vitatja. Ugyanakkor a relativizmust elutasítja, hiszen az Isten által felmutatott és felismert igazságnak a megvallása az a hitünknek, nem mellesleg az ismeretelméletünknek is egyik alapköve. Miután ezt aláhúztuk, utána is van még azért néhány dolog, amit megtehetünk. Megtehetjük azt, hogy élünk a posztmodern spiritualitás nyitottságával. Élünk annak a lehetőségeivel, hogy a modernitással ellentétben olyan emberek, olyan tömegek élnek mellettünk, akik valamilyen szinten elismerik az Istennek a létezését.
Ennek egy nagyon érdekes példája, hogy a vallásszociológiai mérések azt mutatják Európában, hogy messze többség az, aki az Isten létét, illetőleg a lélek halhatatlanságát vallja. Viszont a második, harmadik helyen ezek után a lélekvándorlásnak a tana áll, és csak azt követi a Szentháromság, vagy Jézus Krisztusnak a feltámadásába vetett hit.
Ebből látszik, hogy egyrészt egy nagy missziós terület az, ahol élünk, másrészt rengeteg tévedés, de ugyanakkor nyitottság is társul hozzá. Még egy dolgot megtehet az egyház. Tanulhatunk anélkül, hogy feladnánk önmagunkat, azokat a lényegi elemeket a hitünkből, melyek nem lehet feladni. A hitre rakódott kulturális szövet egyes részeit igenis felfrissíthetjük. Azt az odafigyelést, vagy élményközpontúságot, amit nagyon sokan hiányoltak egy megmerevedő egyházban, azt a megújuló élő közösségekben, lelkiségi mozgalmakban, különböző bibliacsoportokban, színjátszókörökben, számtalan egyéni alkatra választható gyülekezeti lehetőségekben meg lehet találni.
A kereszténység olyan értelemben nincsen kihalófélben, nem egy veszélyeztetett bálna, hogy Brazíliában, vagy a szubszaharai Afrikában, akár még a Távol-Keleten is jelentős csoportok keresztelkednek meg, vagy folytatják a korábbi hagyományt, csak sokkal nagyobb létszámban. Valójában nem arról van szó, hogy globálisan növekszik a keresztények száma, és mi a saját európai helyzetünket hamisan tükrözzük a világra?
Ez így van. Világszinten a kereszténység száma dinamikusan növekszik, egyébként az iszlámmal együtt. Jelenleg, ha a legpontosabb számokat idézem, akkor nagyobb dinamikával növekszik mind a kereszténység, mind az iszlám, mint a világnak a népessége. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben a dinamikus terjedésben a nagyon-nagyon pozitív folyamatok mellett - tehát olyan területeknek a meghódítása, mint Kína, Afrika, vagy valóban a nagyon régóta domináns közép és dél-amerikai kereszténység - nagyon erősek azok az irányzatok, amik a mi európai nézőpontunkból vett hagyományos vagy történelmi egyházakhoz nem kapcsolódnak. Ez a pünkösdi megújulási mozgalmak által végzett misszió.
A misszióban volt egy olyan váltás, hogy a történelmi egyházaknak a missziós dinamikáját átvették ezek az újabb mozgalmak, főleg az Egyesült Államokból kiindulva. Ebben benne van az a veszély hosszú távon, hogy ezek pont olyan irányzatok, amik nagyon is alkalmazkodtak a posztmodern embernek a spirituális igényeihez. Sok esetben nem tudjuk olyan mélységében megtalálni bennük az egyház tanítását, a dogmákat vagy a hittételeket tükröző sarokpontokat, ahogyan egy magyar történelmi katolikus vagy református egyház esetében. Nyitott kérdés, hogy hosszú távon ez a missziós irányzat melyik irányba fog továbbfejlődni. Ugyanakkor az valóban nagyon nagy öröm, hogy világszinten a keresztények száma növekszik, de ehhez társul egy olyan hihetetlen nagy probléma, hogy a legüldözöttebb vallássá vált a kereszténység.
Ha valaki megnézi az adatokat, évről évre nem csak létszámában van több keresztény veszélyben, hanem egyre újabb és újabb gócpontok alakulnak ki, ahol a kulturális keresztényüldözéstől kezdődően egészen a teljes megsemmisítésig megy a skála. Erre minden esetben fel kell hívni a figyelmet, hogy a legüldözöttebb vallássá vált a kereszténység.
Ami még a nyugati civilizációban fontos és érdekes, hogy a nyugati civilizáción belül sem lehet egységes képet mutatni, mert az európai szekularizációs folyamat, ami önmaga is egy tévedés, nem hasonlítható össze az Egyesült Államokkal. Amikor leültek az európai vallásszociológusok, és azt mondták nagyjából a 70-es években, hogy a szekularizáció az egyrészt visszafordíthatatlan, másrészt egy tény, akkor nem számoltak az Egyesült Államokkal, nem számoltak a világ összes többi részével, és utólag kiderült, hogy maga a szekularizációs tézis is egy hibás kiindulópontból fakadt, ugyanis nem is próbálták meg a saját állításukat bizonyítani, hanem kész tényként vették.
Érdekesség, hogy ennek az egyik lebontója, aki erre felhívta a figyelmet, a túl nagy keresztény szimpátiával nem vádolható Jürgen Habermas volt, aki elkezdett posztszekularizációról beszélni, és azóta nagyon sok szociológus meg valláskutató van, akik felhívják arra a figyelmet, hogy Európában hullámok voltak. Tulajdonképpen, ha belegondolunk a benedeki rendalapításba, utána a X-XI. századi bencés reformokba, a XIII. századi koldulórendek reformjaiba, a reformáció és az ellenreformáció kérdéskörébe, akkor 2-300 évente látunk különböző megújulásokat, illetve a megújulások előtt látunk hanyatló időszakot. Ez nem jelenti azt, hogy bárki is tagadná, hogy Európában jelenleg az intézményes vallásosság visszaszorulóban van, de végképp nem jelenti azt sem, amit a szekularizációs tézis állított, hogy a vallás Európából el fog tűnni, vagy meg fog szűnni.
Ezen mintázatot alapul véve kijelenthetjük, hogy eme elvilágiasodó posztmodern időszak is egy átmeneti időszak és a 200-300 évente megjelenő megújulás ismét vissza fog térni?
Ha ezt kijelentenénk, akkor hasonló módszertani hibát követnénk el, mint amit a szekularizációs tézis hirdetői jelentettek ki. Én a magam részéről optimista vagyok. Az biztos, hogy a vallás sok mindent mutat. Azt, hogy Európában megszűnne vagy eltűnne, azt nem mutatja, mert virágzó élő közösségek vannak, még ha csökkenő számban is, de az egyházak tanítása szerint élő embereknek sokmilliós bázisa van Európa szerte. Mellette van egy nagyon-nagyon széles réteg, aki bár nem számít ebbe a kategóriába, de az úgynevezett helyettesítő vallásossággal támogatja annak a most már sok helyen kisebbségnek tűnő, vallásgyakorló embertársának a gyakorlatát. Illetve ahogy említetted igényli a szolgáltatásokat az élet határhelyzeteiben, az esküvőnél, temetésnél, keresztelésnél, igényli a szolgáltatásokat a szolidaritás kapcsán, akár a kórházakban, oktatásban, különböző egyházi szerepvállalásokat.
Ami viszont nagyon fontos még, hogy mi lesz két vagy háromszáz év múlva. Egyrészt ez a mi felelősségünk, meg küldetésünk is. Az előző megújulások és reformmozgalmak nem úgy jöttek, hogy valami hegeli történelmi dialektika kapcsán felbukkant egy újabb mozgalom, hanem ehhez Szent Benedekek és Szent Ferencek kellettek, akik elindították, az élére álltak, és az életüket szentelték neki.
Ilyen legendás alakok megtalálhatóak a jelenkori egyházban?
Én úgy gondolom, hogy inkább a 20. századról tudunk egyelőre beszélni. Tele van az egyház hitvallókkal, nagy formátumú teológusokkal, egyházi vezetőkkel, tanítókkal, sajnos tele van mártírokkal is. Ha csak a mi magyar történelmünknél és magyar egyházunknál maradunk és most én hangsúlyosan egy szubjektív listát fogok mondani, amire nem készültem, így valószínűleg sokakat ki fogok belőle felejteni.
A XX. századi magyarok Salkaházitól Mindszentyn át, akár egy Slachta Margittól számtalan olyan hitvalló emberig, de én nem tudom megállni, hogy ne mondjam azt, hogy egy Bolberitz Pál, aki a 80-as években vállalta a katolikus filozófiának, teológiának a hirdetését, amely korszak nyilván nem volt már olyan, mint a Rákosi-korszakban, de mégis a teljes életét belehelyezve. És igen, nekem ilyen egy Böjte Csaba misszió is, és nagyon sok olyan hitvalló és nagy formátumú egyházi vezetőnk, illetve az alsó papságba, a laikus hívek közé tartozó szereplőnk volt, akire nemcsak büszkék lehetünk, hanem akik irányt is mutatnak.
A mártírokra és a keresztényüldözések kapcsán, a 20-21. századra vonatkoztatva, veszélyesebb és kockázatosabb kereszténynek lenni, mint mondjuk a Krisztus utáni évszázadokban Diocletianus császár alatt, vagy teszem azt a nagy vallásháborúk, - még nagyobbat ugorva - a világháborúk idején?
Nem lehet szerintem elválasztani az adott társadalmi helyzettől, korszaktól. Ha azt nézzük, hogy természetesen az ókori Rómában lévő keresztényüldözések, melyek egyébként hullámokban jöttek, és melyek nem fedték le a legtöbb esetben a birodalom a teljes kiterjedését, a maguk abszurditásával, sokkal brutálisabbak voltak.
Viszont maga az adott korszak is olyan volt, hogy ott nem nagyon beszéltek emberi jogokról, meg genfi egyezményről. Az egy más kor volt, és talán ma azt lehet mondani, hogy a 21. századi, lassan egy évszázada velünk élő emberjogi szisztémát figyelembe véve a világ normáihoz képest rosszabb a helyzet.
Abszolút értelemben nem vagyok benne biztos, és természetesen nagyon-nagyon fontos azt látni, hogy teljesen más egy keresztényüldözés, mondjuk egy Boko Haram által felügyelt területen, teljesen más olyan helyen, ahol az embernek bizonyos alkotmányos vagy demokratikus jogait korlátozzák a hite miatt, és teljesen más, ahol csak idézőjelben, de az előzőekhez képest csak egy kulturális megbélyegzés az, ami az osztályrészül jut.
A modernkori sajtó logikát figyelve, a legnagyobb hírértéke mindig a negatívumoknak, a botrányoknak, az ilyen-olyan simlis ügyeknek van. Mit kezdhet az egyház azzal, hogy a hírolvasó közönség előtt többnyire, mint negatív, avítt intézmény jelenik meg? Hogyan lehet ezt a hírlogikát ellensúlyozni?
Egyrészt tagadhatatlanul jelen van az, hogy az emberek várnak valami olyat az egyháztól, aminek lényegéből fakadóan törekszik megfelelni, és törekednie is kell, viszont az evilági, bűnös emberekből álló közösségként nem feltétlenül tud megfelelni. Látni kell azt, hogy az egyház jelenleg az evilági keretek között a bűnös embereknek a közössége, akik próbálnak a krisztusi úton az örökkévalóság felé menni. Nem szentek közössége sajnos az egyház, az az üdvösség pillanatában Krisztus második eljövetelét követően lesz.
Ezzel együtt jogos az embereknek az az igénye, ami egyébként nagyon érdekes párhuzam, és véletlen se szeretném az egyházat politikai aktorként feltüntetni, de hogyha megnézed azt, hogy önmagában politikai logikával a konzervatív jobboldallal szemben nagyobb morális követelményt támasztanak, mint ahogy azt teszik egy egyébként morált kevésbé hangoztató liberális politikával vagy baloldali politikával szemben, teljes jogosan. Ugyanígy van az egyház esetében is, hogy az emberekben él egy talán túlságosan magas elvárás.
Ami viszont joggal él bennük, és egy nagyon fontos szempont az is, hogy történtek és történnek olyan visszaélések, olyan botrányok az egyházban, akár az utóbbi években, évtizedekben feltárt szexuális bűnökkel kapcsolatban, amiket nem szabad elkendőzni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a katolikus egyház például hangsúlyosan beszél róla. XVI. Benedek pápa is, meg Ferenc pápa is hangsúlyosan beszélt róla, és amellett, hogy kimondják, amellett, hogy vizsgálatok és bocsánatkérés van, nagyon fontos szempont az is, hogy olyan belső strukturális változások és folyamatok indultak el, akár már a papképzésben a kiválasztástól kezdve az intézmények felügyeletéig, amik segíthetnek abban, hogy a jövőben ezek ne történjenek és ne ismétlődjenek meg.
Egy harmadik szempont pedig az, hogy a médiának van valóban egy olyan torzító hatása, mely felerősíti ezen eseteket. Ami hangsúlyozom, ha egy lenne belőle, az is védhetetlen és megbocsáthatatlan lenne. A mi életrendszerünkben nyilván a megbocsátás az Istennek a dolga, de én azt nem tudom nem szándékosnak látni, amilyen egyházellenes éllel a negatív történéseknek szignifikánsabb, nagyobb sajtója van, mint a pozitívaknak, vagy adott esetben az egyház hétköznapjait felmutató normalitásnak.
A proaktív egyházi magatartás működhet? Itt főként arra gondolok, hogy az örökös lamentálás, kesergés és elhatárolódás helyett például egy kezdeményező, vitákba beleálló, olykor azokat a sajtó logika szerint tematizáló egyház kívánatos lenne, van-e erre bármilyen törekvés?
Törekvés van. Nyilván nehéz, lévén egy hatalmas szervezetről van szó. Általában lényegéből, működéséből fakadóan egy olyan hierarchikusan működő intézményrendszer, ahol többnyire idősebb egyházi vezetőink vannak, ott egy nagyon fontos szempont lehet az, amit a második vatikáni zsinat óta hangsúlyoz a katolikus egyház. Nemcsak a zsinat, hanem a zsinatot követő pápák is valamennyien mondják, hogy fontos a világi Krisztushívőknek a szerepvállalása az egyház életében, illetve az egyházat illető kérdésekben, ahol mindenki meg tudja mutatni, fel tudja ajánlani a közösség szolgálatában azokat a képességeit, amiket máshol megtanult.
Nem szeretném a labdát visszadobni, meg nem is teszi szerintem senki, de a proaktív kommunikációt mondjuk a médiával, azt lehet, hogy nem az idősödő plébánostól kell várni, hanem a gyülekezetében lévő egyetemistáktól vagy fiatal értelmiségi pályakezdőktől, akik egyébként ebben a témában voltak néhány képzésen a munkahelyükön, és megtanulták, hogy ez kommunikációban hogy működik. Mindenképpen hangsúlyosabb szerepet adnék a világi hívőknek, amire egyébként az egyházi törekvés meg is van.
Identitás. Azt veszem észre, hogy identitás híján a vallás ellenfele kettős erővel képes támadni, hiszen akinek nincs itt megvédenie, annak nincs hova hátrálnia, így folyamatosan szinte dupla karddal képes csapdosni. Mik az identitás nélküliség legnagyobb veszélyei, és mit tehetünk a kettős erővel támadókkal szemben?
Identitás kapcsán én nem is a hívő közösségeket féltem elsősorban, hanem magát Európát. Ha mehetünk egyet távolabb, Európa abból a szempontból kiemelt helyzetben van identitás témában, hogy egy olyan földrészről beszélünk, ami elsősorban nem földrajzilag meghatározott, mint az összes többi, hanem az identitáselemek, értékelemek, civilizációs elemek története által, illetve a saját történelmi eseményei által.
Európának az antikvitás, illetve a népi-nemzeti törzsi hagyományréteg mellett a kereszténység tagadhatatlanul a legfontosabb identitáseleme. Hogyha ezt elveszíti, akkor nagyon nagy problémát tud mind a belső, mind a külső légüres tér okozni, amit egész egyszerűen előbb-utóbb valami betölt. Amennyiben más nem tölti be belül, akkor betölti a fogyasztói szemlélet, a woke, betölti bármilyen valláspótlék, kívülről meg nagyon egyszerű, és nem kell hozzá nagy geopolitikai vagy történelmi stratégának lenni. Ha egy civilizáció meggyengül, és az identitását elveszíti, elveszíti a kik vagyunk, honnan jövünk kérdésekre a válaszát, és mellette még a reprodukciós képességéről is szándékosan lemond. Az ilyen civilizációk által keletkezett űrt azt nagyon gyorsan töltötték be mások.
Egy optimista forgatókönyvet vázolnék, ugyanis a kereszténység elmúlt 2000 éves pályáján mindig megkapta a maga ellenségeit, a kezdetben keresztényüldöző Róma, a középkorban terjeszkedő iszlám, vagy éppen a woke. Viszont mindig mi kerültünk ki győztesen. A jövőre nézve a posztmodernben leledző woke mennyire újszerű? Vagy ugyanazt a jól ismert sémát látjuk, egy-egy csoportosulás - most államalakulat híján, nem Rómáról, vagy az iszlám kalifátusról beszélünk - ami ismét kopogtat az ajtón?
Hogyha nem felejtjük azt el, hogy Jézus mit ígért és mit nem ígért nekünk, az már egy kiindulási pont lehet. A Szentírásban arra kaptunk ígéretet, hogy az egyházon és a kereszténységen, az általunk kereszténységnek hívott tanítványi léten a pokol kapui sem fognak erőt venni. Viszont Jézus azt is megígérte, hogy ez az esetek többségében egy olyan radikális életút lesz, üldöztetéssel, kihívásokkal teli, ami nem biztos, hogy a legkényelmesebb és az általunk legjobban vágyott evilági egzisztenciát jelenti.
Talán ez is egy klasszikusan európai és újkori emlékünk vagy narratívánk, hogy picit úgy tekintünk a kereszténységre, vagy a keresztény létre, mint 19-20. század fordulóján egy fehér szűzhóban az éjféli miséről valami csilingelő német orgonajáték közben hazasétáló család képe. Ami egy nagyon szép pillanata volt azoknak, akik megélték, de alapvetően nem erre kaptunk ígéretet.
A kereszténység valóban, mióta világ a világ, azóta legalább kettős harcot vív. Egyrészt harcot vívunk mi keresztények mindannyian saját magunkban, a mi saját bűnös létünkkel, a saját kísértéseinkkel, a saját egyéni életutunknak a felvállalásával, a szabadság és a felelősség között, vagy azok mentén való krisztusi út követésével természetesen. Mindemellett a jézusi figyelmeztetésnek megfelelően folyamatosan leselkedik erre egy olyan külső fenyegetés is, ami mellett nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy jelenleg, bár ezt más hangsúlyokkal és máshogy mondják protestáns testvéreink, hogy a rossz az jelen van a világban.
A saját életünket pedzegetve, egy örök kérdés, hogy mit tehetek én, mint kis fogaskerék? Akár, hogy jobb legyen, akár, hogy valamit megállítsunk, mik a lehetőségeink?
Az olimpia után az egy jó hasonlat, hogyha azt mondjuk, hogy a keresztény lét az egy olyan csapatjáték, amit a végén egyénileg pontoznak.
Elsődleges hivatása mindenkinek arra van, hogy ő maga válaszoljon a krisztusi hívásra, elfogadja az isteni kegyelmet, és megbánva a bűneit bízva abban a kegyelemben, amit az Úristentől a végén kap, eljusson az örök életre. Természetesen ehhez nagyon sok olyan feladat tartozik, a szeretet koncentrikus köreivel, a házastárstól a gyermekeken át, a közvetlen közösségtől a szakmai vagy hivatásbeli életútvállalásán át egészen tágítva a világig és a világért érzett teremtésvédelmi felelősségig, amit meg kell tennünk. Keresztény ember azért nem lesz szerintem például klímaszorongó, mert tudja azt, hogy nem várja tőle a Jóisten azt, hogy ő egy személyben megoldja azokat a problémákat, amikhez egy ember kevés. Egyikünk se kapott nagyobb keresztet annál, mint amit el tud vinni. Úgy kell megtalálni az egyéni életünk és a közösség érdekében élt életünk közötti egyensúlyt, hogy az valóban reális legyen, és olyan célokat tűzzön ki, amiket meg is tudunk valósítani.
Teológusként neked mi a következő 50-100 év legfontosabb vallási kérdése?
Három gondolat van, ami nagyon foglalkoztat. Az egyik az ökumenikus mozgalom kifutása. Sikerül-e egy olyan továbblépés ebben, ami megfelel az egyház egységét valló és a krisztusi rendeltetését célzó identitásának, viszont a történelmi felekezetek, egyházak az önazonosságukat meg tudják tartani. Ez az egyik nagyon nagy kérdés. A másik, hogy meg tudjuk-e oldani világszinten, ki tudjuk-e politikailag vívni azt, hogy a jelenleg tapasztalható keresztényüldözés a lehető legnagyobb mértékben megszűnjön. A harmadik kérdés nekem személyesen az, hogy milyen Európánk lesz, hogy látunk-e egy európai olyan keresztény megújulást, amiben biztos vagyok, hogy ha lesz, akkor társul hozzá egy nemzeti és kulturális megújulás is.
Reményik Sándor sorral zárnánk a beszélgetést:
Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!
A Where is my mind komment szekcióját ellepték a dühben és gyászban égő török kommentelők, akik állításuk szerint „utoljára hallgatták meg ezt a számot”, és „már sohasem fognak rá úgy tekinteni, mint régen”.
Pár nappal ezelőtt a török köztudatot megrázta egy közel sem mindennapi, tragikus emberölés: 2024. október 4-én Isztambult megrázta egy szörnyű eset, amikor a 19 éves Semih Celik fél órán belül brutálisan meggyilkolt két szintén 19 éves lányt Aysenur Halilt és Ikbal Uzunert. Celik a történtek után öngyilkosságot követett el.
Arról, hogy mi történt pontosan Türkiye Today című hírportál a következőket írta le:
Celik először a délutáni órákban átment Aysenur Halil otthonába, ahol megölte a lányt, torkának elvágásával. Röviddel ezután találkozott Ikbal Uzunerrel a történelmi Edirnekapi városfalak közelében, ahol lefejezte a lányt, feldarabolta a testét, levágott fejét pedig az áldozat édesanyja elé dobta. Çelik-et már csak azután látták, hogy leugrott a történelmi Edirnekapı sáncról, később pedig a kórházban belehalt sérüléseibe.
Az országban már korábban is viszonylag sok incidens történt a nőkkel szemben, így a brutális gyilkosságok és a Beyoglu-incidens országos tiltakozásokat robbantott ki a nőjogi szervezetek körében. Isztambulban, Mersinben, Diyarbakirban és más városokban tüntetések zajlottak, ahol az aktivisták erősebb jogi védelmet követeltek a nők számára és a meglévő törvények jobb betartatását. Nem segít a helyzeten az sem, hogy 2021 júliusában az ország hivatalosan kilépett az Isztambuli Egyezményből (az Európa Tanács nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló egyezménye), amely lépés az érdekvédő csoportok szerint jelentős visszalépés volt az országban élő nők számára. Az eset tehát a nők helyzetéből fakadó társadalmi feszültségnek parazsát lobbantotta most újra lángra.
A táblákon ez állt: "Mi lenne, ha a nővéred Ikbal lenne?" és 'Az életünk nem lehet ilyen olcsó!' míg egy másik tábla, amelyet egy fiatal fiú tart, ez áll: „A társadalom hozza létre a bűncselekményt, a bűnöző pedig elköveti”
De mégis mi köze mindennek a Pixies - Where is my mind? (magyarul Hová tettem az eszem?) című dalához?
Nos, az eset után felbukkant egy tavaly készített videó, amiben Celik, aki meggyilkolta a 19 éves İkbal-t, bevallja, hogy hosszú ideig zaklatta a lányt, és megpróbálta megölni. A videóban egyébként megfigyelhetőek olyan háttérbeli rajzok is, amelyek levágott fejeket és egyéb aggasztó jeleneteket ábrázolnak. A Celik lakhelyét átkutató rendőrök egyébként egy jegyzetfüzetet is találtak, amelyen feldarabolt emberi alakokat ábrázoló, zavaró szénrajzok voltak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a gyilkosság elkövetési módjára.
Az elkövető vallomása alatt végig a Pixies slágerét lehet hallani a háttérben, amellyel kapcsolatban így már érthető miért gondolják a hozzászólók, hogy a dal hallgatása tényleg újra és újra felidézi és beleégeti az ember tudatába ezt a megrázó felvételt.
A kommentelők azonban ennél tovább mennek, vannak akik úgy gondolják és ki is elemzik, hogy a Pixies dalának választása Celik videójához tudatos volt, és a dalszöveg, valamint a gyilkosság között párhuzam is vonható.
A Where is my mind? refréne az alábbi sorokból áll:
A lábad a levegőben a fejed a földön Próbáld ki ezt a trükköt és pörgesd meg, A fejed összeesik, ha semmi sincs benne. És majd megkérdezed magadtól Hová tettem az eszem?
Ezt a szöveget többen úgy ítélik meg, hogy kísértetiesen passzol az elkövető általi bűncselekményhez és a gyilkosságok megvalósításához, valamint az ahhoz kapcsolódó rajzokhoz. Így van, aki azt fejtegeti a hozzászólásokban, hogy a lábak között lévő fej és a fej helyén lévő lábak rajza kvázi szó szerint a dalban is meg van jelenítve. A "fejed a földön" kifejezés pedig egy az egyben a valóságot tükrözi.
S habár a dalszöveg írójának elmondása alapján a zene szövege csupán egy középiskolai utazásról szól a Bahamákra, ahol úszás közben egy kis hal indokolatlanul megkergette, ebben az új kontextusban mostanra már nem meglepőek azok a kommentek, amiben leírják, hogy a Pixies számát törlik a lejátszási listájukról, hiszen képtelenek többé ettől a megrázó és tragikus eseménytől elvonatkoztatni.
Április végén a moldovai rendőrség több mint egymillió dollár értékben foglalt le készpénzt orosz és moldovai állampolgároktól a chişinăui repülőtéren. A vád: „illegális politikai finanszírozás”. A gyanúsítottak Moszkvából érkeztek, ahol egy Kreml-barát moldovai oligarchával, Ilan Shorral közösen Victorie (Győzelem) néven új oroszbarát pártot alapítottak.
Ilhan Short a moldovai bíróságok már 2023-ban jogerősen elítélték csalás miatt, és távollétében 15 év börtönbüntetést szabtak ki rá, valamint az akkori, Moszkva által finanszírozott pártját betiltották. Az oligarcha elmenekült Moldovából, jelenleg Moszkvában él.
Ilan Shor, oroszpárti moldáv politikus, (Kép forrása: Balkan Insight)
Politikai változások Moldovában
2024 októberében elnökválasztást, 2025 júliusában pedig parlamenti választásokat tartanak az országban és a közvélemény-kutatások szerint a „Victorie” nevű oroszbarát pártnak akár reális esélye is lehet a végső győzelemre. A Moszkvától kapott pénzügyi és logisztikai támogatás a legújabb példája annak, ahogyan Oroszország nyíltan beavatkozik a 2,6 millió lakosú, szegény, soknemzetiségű, Románia és Ukrajna között elhelyezkedő Moldova belügyeibe, amely lakosságának mintegy háromnegyede ukrán, orosz, gagauz, roma és bolgár kisebbségekből áll.
Noha Oroszország az 1990-es évek eleje óta tart folyamatosan tart fenn proxy pártokat Moldovában, a reptéri incidens világossá teszi, hogy az ukrajnai háború kezdete óta Moszkva sokkal intenzívebben próbálja destabilizálni Moldovát, hogy az ország ne válhasson az EU (és még inkább a NATO) tagjává. Ennek az elkeseredetten vívott hibrid háborúnak a legfontosabb eszközei az orosz dezinformációs kampányok, melyekre Oroszország minden évben több százmillió dollárt költ el.
Oroszország legfőbb célja jelenleg Maia Sandu moldáv elnök kiszorítása a hatalomból és Moldova uniós integrációjának megállítása.
Maia Sandu liberális és Európa-párti politikát folytat, az ország 2022-ben sikeresen benyújtotta az uniós tagsági kérelmet. Az 51 éves Sandu a Harvard Kennedy Schoolon végzett, 2020 vége óta van hivatalban, politikájának központi célja Moldovát bevezetni az EU-ba, ami reményei szerint már 2030-ra sikerülhet.
Maia Sandu, Moldova nyugat-barát elnöke, (Kép forrása: 1LurerArm)
Azonban Oroszország ezt a folyamatot nyilvánvalóan meg szeretné állítani. Vlagyimir Putyin orosz elnök szemében Moldova Oroszországhoz tartozik, akárcsak Ukrajna. Az ország azért vonzó Putyinnak, mert könnyű célpontnak tűnik. Egy ilyen kicsi, rendkívül széttagolt és szegény ország felett más eszközökkel is győzelmet arathat, mint egy valódi, lőfegyverekkel vívott háborúval.
„Amikor az ukrán hadsereg visszaverte az orosz katonákat [az Odesszától keletre fekvő Mikolajevben 2022-ben (Moldova határaitól alig 150 kilométerre], a moldovaiak mérhetetlenül megkönnyebbültek”
- emlékszik vissza Merdijana Sadovic, aki a londoni székhelyű Institute for War and Peace Reporting projektjének, a Moldovai Független Dezinformációellenes Központnak (ICDC) a vezetője.
„Azonban Oroszország nem adja fel azon törekvéseit, hogy Moldovát ellenőrzése alá vonja. A lakosság mintegy 90%-a érti az orosz nyelvet, és 25%-a erősen azonosul Oroszországgal”
- mondja Sadovic.
(Kép forrása: the Economist)
Orosz klientelizmus
Az orosz dezinformáció a legerősebb fegyver a hibrid hadviselésben, amely magában foglalja az orosz proxy pártok, például a Victorie finanszírozását, a szavazatvásárlást, a gazdasági megtévesztést, a kiberbűnözést, a megvesztegetést és a választási csalást.
Victoria Dodon, a chisinaui Független Újságíró Központ (IJC) nevű civil szervezet főszerkesztője kifejtette, hogy a dezinformációt
„a politikai kapcsolatokkal rendelkező és a Kreml-barát szerkesztőségi napirenddel rendelkező médiumok, fizetett újságírók, álhírportálok, internetes trollok és közösségi média fiókok”
terjesztik. Ezek a források manipulatív technikákat alkalmaznak,
„mint például a tények vagy álláspontok egyoldalú bemutatása anélkül, hogy azokat alternatív nézőpontokkal ellensúlyoznák, valamint a statisztikai adatok vagy felmérési eredmények manipulálása”.
A propaganda nagy része orosz hírműsorokból és kulturális műsorokból áll, amelyeket közvetlenül a hivatalos orosz televíziós csatornáktól vesznek át tartalmat. Ezek az anyagok teljes átfedésben vannak az orosz háborús propagandával. Sok moldovai számára, különösen az orosz nyelvű régiókban ez az egyetlen hírforrás, amihez hozzáférnek. Emellett vannak más oroszbarát moldovai médiumok, mint például a gagauziai DRT állami televízió, amely személyre szabott anyagokat készít a gagauz moldovai kisebbség számára. Ezek közé tartoznak olyan állítások, amelyek szerint például Románia annektálni szeretné Moldovát, a moldovai kormány titokban megállapodott a NATO-val, az európaiak felvásárolják Moldovát, menekültek árasztják el Moldovát, és hogy a kisebbségeket meg kell fosztani autonóm régióiktól.
(Kép forrása: Stratfor)
Ezen hírműsorok fő vonzereje a kiemelkedő minőség. Különösen a kulturális műsorok készülnek magas színvonalon, és ezért sokkal jobbak, mint a hasonló moldovai programok. Oroszország nagyon hatékonyan használja ezt a „soft powert” az egész ország területén. A hatás is érződik: a keleti régiókban a leghevesebb az ellenállás a Sandu-kormánnyal és annak nyugatbarát irányvonalával szemben. Putyin szándékai hosszútávon Moldovával nagyon hasonlóak mint Ukrajnával: az orosz nacionalisták emlékeztetnek arra, hogy Oroszország a 19. század eleje óta többször is uralta a mai Moldova egyes részeit, az ország a 20. században pedig a Szovjetunió része volt. Amikor a Moldovai Szovjet Köztársaság 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, Moszkva támogatta az oroszbarát lázadókat az ország keleti részén a négy hónapig tartó polgárháborúban, amely megosztotta az országot, és egy kvázi orosz proxy szeparatista államot hozott létre. Azóta mintegy 1500 orosz katona állomásozik Moldova keleti részén található szakadár Dnyeszteren túli régióban. Ebben a „befagyasztott konfliktusnak” a színhelyén az orosz zászló a Moldovai Szocialista Köztársaság zászlaja mellett lobog.
Moszkva tervei szempontjából ugyanilyen fontos a Gagauzia autonóm régió, akik között az orosz a fő beszélt nyelv.
2014-ben, amikor Ukrajna fegyveres összeütközésbe került Oroszországgal, a Dnyeszteren túli orosz szakadár terület nehéz helyzetbe került: a keskeny földsáv az EU-barát moldovai állam, amelyet nyugatról a szintén nyugatbarát Románia támogat, és keleten az Oroszországgal szemben hadviselő Ukrajna között helyezkedik el. 2022 elején, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát, orosz katonák megpróbáltak áttörni az ukrán Odessza városánál, hogy kapcsolatot teremtsenek a Trasznyisztriában állomásozó orosz egységekkel, és elfoglalják az egész Moldovai Köztársaságot. Ezt azonban akkor az ukrán hadsereg sikeresen megállította.
Az Európai Unió évtizedek óta megfigyelhető világgazdasági jelentőségének visszaesésére Mario Draghi készített egy jelentést, amelyben azonosítja az Unió legsürgetőbb kihívásait és komplett megoldási csomagot is felvázol. Bár a problémákat mindenki látja, Draghi megoldásait Európa-szerte heves kritika éri.
Mario Draghi 1970-ben végzett egyetemet Olaszországban, majd közgazdaságtudományi PhD fokozatot szerzett az MIT-n. Dolgozott a Világbanknak, majd 1991 és 2001 között az olasz pénzügyminisztérium kincstárának főigazgatója volt. A 2000-es években számos helyen dolgozott: elnöke volt a Pénzügyi Stabilitási Tanácsnak, az olasz jegybanknak, majd 2011-től nyolc éven át az Európai Központi Banknak. 2021 és ’22-ben olasz miniszterelnök. Az átfogó jelentés megírására pedig az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen kérte fel.
A Draghi-jelentés rendkívül alaposan és mélyen fejti ki az EU gazdasági problémáit, amelyek lassítják az európai fejlődést, amit az USA és Kína gazdasági szereplésével hasonlít össze. Draghi számos megoldást javasol az unió kereskedelmi versenyképességének javításától kezdve az európai munkaerő készséghiányának (skill gap) leküzdésén keresztül a termelékenység növelésére és az innováció ütemének fokozására. Ezen javaslatok közül a legfontosabb három területre oszlik.
1. Pénzügy
Draghi meggyőzően állítja, hogy a szélesebb és jobban integrált európai tőkepiacok a jelenleginél több lehetőséget kínálnak majd az induló vállalkozásoknak a tőkebevonásra és a növekedésre, így az egész gazdaság profitálhat az európai alapú innovációkból. Érvelése szerint az európai pénzügyi piacok ma túlságosan széttöredezettek ahhoz, hogy ilyen előnyöket nyújtsanak, ami miatt sok európai innovátor az Egyesült Államokba megy kockázati tőkefinanszírozásért, és ott is marad, hogy elérje a nagyságrendet.
2. Túlzott szabályozási környezet
Draghi meg akarja állítani a túlbonyolított szabályozások elburjánzását az EU gazdaságaiban. Megjegyzi, hogy az európai vállalatok 60 százaléka a szabályozási „labirintust” jelentős adminisztratív tehernek és a beruházások, az innováció és a növekedés fő akadályának nevezi. A jelentésében a „burjánzás” egyszerű megállításán túlmenően a szabályok ésszerűsítésére, a szabályozás következetesebbé tételére irányuló erőfeszítésekre, valamint a szabályozások abszolút számának csökkentésére szólít fel.
3. Elektromos hálózatok összekötése
A harmadik hasznos javaslat a kontinens energiahálózatának bővítése, kiegészítése, hogy az országhatárokon átíveljen. A jelenlegi széttagolt struktúra csökkentette a megbízhatóságot, és eléggé megnövelte a költségeket ahhoz, hogy elriassza a tőkebefektetéseket és megfojtsa a növekedést. A kontinens villamosenergia-hálózatának bővítése nem biztos, hogy teljesen az Egyesült Államok vagy Kína költségeihez igazítja ezeket a költségeket. Mégis, a hálózat kiépítésével Európa a jelenleginél kevésbé függne külső energiaforrásoktól, megbízhatóbbá válna az energiaellátás, és csökkenhetnének az Unió háztartásainak és vállalkozásainak költségei.
Összességében, az EU-t a rosszul megtervezett pénzügyi piacok hátráltatják; az energia túl drága; a kutatás-fejlesztés rendszertelen és sok különböző ország között oszlik meg.
Ez mind reális, de akkor hol a probléma?
Honnan lesz minderre pénz?
Draghi számításai szerint 750-800 milliárd euró szükséges évente ahhoz, hogy a felzárkóztató projektek megvalósuljanak. A projekt finanszírozásához uniós közös hitelfelvételt is említ; továbbá, az államok adósságszintjének az emelkedése is indokolt lenne, hogy a kontinens elérje a kulcsfontosságú céljait.
Csupán három órával Draghi felszólalása után, Christian Lindner Németország pénzügyminisztere határozottan elutasította az uniós hitel gondolatát: „Németország nem fog beleegyezni”. Németország mellett már Hollandia is jelezte, hogy nem támogatja hitelfelvételt, így a „fukar” országok negatív megszólalásai az ügyben továbbra is várhatóak.
A hitel gondolatát a közép- és kelet-európai tagállamok sem fogadták pozitívan. Azonban más elemeit is kifogásolták az országok. Győri Enikő, a Patrióták Európáért képviselője, problémásnak tartja, hogy a konszenzusos döntéshozatalt többségire cserélné a javaslat. Emellett kiemelte, hogy a kisebb államokat negatívan érintené az energia és a tőkepiac központosítása: „Ne akarják a mi rovásunkra helyzetbe hozni a nyugati piaci óriásokat”.
Biztosan a több föderalizmus a megoldás?
A további központosítást a kis tagállamok, kifejezetten a közép-európai országok látják negatívan, hiszen a „folyamatosan közeledő” unió elmúlt két évtizedében jutott ebbe a lemaradó állapotba a szövetség. Éppen ezért szeretnék az Unió keleti felén lévő országok, hogy nagyobb hangjuk legyen a jövőnket érintő tervek, döntések meghozatalában.
Az elfogultsággal kapcsolatos panaszok az EU-hoz 2004-ben csatlakozott országok régóta fennálló aggodalmát tükrözik, hogy az európai politikaalkotásban másodrangú bánásmódban részesülnek.
Több régiónk béli miniszter adott hangot az elmúlt hetekben annak, hogy Mario Draghi az EU versenyképességének fokozására tett javaslataiban a „régi Európa” gondolkodásmódját alkalmazza, mondván, hogy megállapításai figyelmen kívül hagyják a kontinens legdinamikusabb gazdaságait.
A lett gazdasági miniszter, Viktors Valainis a Financial Timesnak azt mondta, hogy Draghi világossá tehette volna, hogy az általa azonosított „bürokrácia, számtalan szabályozás és a dinamizmus hiánya” „közvetlenül az EU magjából, a régi hagyományokból, a régi Európa országaiból származik, amelyeknek elsőként kellene változtatniuk”. Valainis arra következetetett, hogy a kelet-európai országok bevonása nélkül készült megoldási javaslatok implementálása esetén az a még dinamikus országok elnyomását hozná.
Ignacy Niemczycki, lengyel gazdasági miniszterhelyettes szintén aggodalmát fejezte ki, amiért a Draghi-jelentés a régi Európa szakértői véleményein alapul. Lengyel és cseh gazdasági szakértők pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy a kelet- és közép-európai régiónak is kellene készítenie egy saját versenyképességi jelentést.
Danuše Nerudová cseh EP-képviselő azt is felvetette, hogy „Az általunk „régi Európának” nevezett számos országban nincs versenyképes modell, és még mindig olyan keretek között működnek, amelyeket egyesesetekben az 1940-es években hoztak létre, és azóta alig változtak. Sajnos ezt a modellt az egész EU-ra ráerőltetik."
Mindazonáltal, a felmerülő problémák nem azt jelentik, hogy a jelentés kudarcba fulladt vagy hogy ne lenne támogatása. A problémákban, kihívásokban mindenki egyetért és kifejezetten hasznosnak ítéli meg az európai közösség, hogy egy ilyen mélységű átfogó elemzés született a témában. A megoldások tekintetében egyértelmű volt Draghi számára is, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Viszont ez a jelentés egy konstruktív párbeszédet indíthat el a 27 tagállam között, ugyanis most minden egyszerre került napvilágra: ami lehetőséget teremt arra, hogy alkuk és érdekek mentén megegyezésre jusson a közösség arról, hogy miként menjünk előre. Végre megteremtődött az uniós környezet arra, hogy nyilvános párbeszéd folyjon az Európai Unió országainak gazdasági jövőjéről.
Európában kétségtelenül egyre nagyobb problémát jelent a migráció kérdése. Talán még sokan emlékezhetünk a 2015-ös nagy migrációs hullámra, a határátkelőknél és a forgalmas tömegközlekedési csomópontoknál kialakult áldatlan állapotokra. A migráció kezelése, a fellépés mikéntje, az integráció nehézségei mind olyan kérdéseket vetnek fel, melyre összeurópai szinten is keresik a hatásos válaszokat, eddig viszonylag kevés sikerrel. Az Európai Unión belül is találkozhatunk a bevándorlókkal szemben keményen fellépőtől (mint például a magyar vagy a lengyel kormány) a jóval szolidárisabb álláspontot képviselő kormányokig többfélével.
2015.09.03. Menekültek tömege lepi el a Keleti pályaudvar csarnokát, melyet korábban a rendőrség lezárva tartott előttük.
Kép forrása: 24.hu
Svédországban nemrég került elő egy olyan javaslat, melynek értelmében a svéd kormány jelentős megemelné az azon bevándorlóknak nyújtott juttatás összegét, akik önként vállalják az ország elhagyását, és a szülőhazájukba való visszatérést. Az eddigi fejenként járó 880 euró (körülbeül 348 ezer forint) juttatást 2026-tól 30 ezer euróra (11 millió 860 ezer forint) emelnék.
Németországban az SDP és a Zöldek már hivatalba lépésük óta arról próbálják meggyőzni legkisebb kormánykoalíciós partnerüket, az FDP-t, hogy a bevándorlók egyszerűsített eljárás keretében és jelentősen rövidebb idő alatt juthassanak német állampolgársághoz. Jelenleg csak az FDP ellenállásán múlik, hogy a hagyományos integráció követelményeit figyelmen kívül hagyó törvényjavaslat egyelőre nem került elfogadásra és törvénybeültetésre. A német bevándorláspolitikát ily módon megreformálni vágyó kormánypártok nyilvánvalóan politikai céllal (szavazóbázisuk növelése a választások előtt) is nyújtották be ezt a javaslatot, ugyanakkor talán jól reprezentálja a migráció kezelésével kapcsolatos tanácstalanságot az Unió egyik legnagyobb migrációs számokkal rendelkező országán belül.
Az Európai Unió (pontosabban az Európai Bizottság) állt elő az uniós migrációs helyzet kezelésének egyik következő megoldási kísérletével, a migrációs és menekültügyi paktummal, mely valójában egy a migráció kezelésére és egy uniós szintű közös menekültügyi rendszer létrehozására vonatkozó új szabálycsomagnak tekinthető. A szabálycsomag több évig elnyúló tárgyalások eredményeképpen született meg és került elfogadásra, először az Európai Parlament szavazta meg a szabályokat 2024. április 10-én, amelyeket aztán az Európai Unió Tanácsa 2024. május 14-én hivatalosan is elfogadott.
Miről is szól a paktum?
Az új paktum keretében elfogadott szabályoktól azt várják, hogy hatékony és egységes eljárásokat alakít ki a migráció hatékonyabb kezeléséhez, valamint a tagállamok közötti tehermegosztást is méltányosabbá teszi, méghozzá úgy, hogy a migrációs nyomást leginkább elszenvedő országoktól (jellemzően a schengeni külső határokat védő államokról van szó) más tagállamok szolidaritási alapon átvállalhatják menedékkérők elhelyezését (természetesen csak olyanokét, akik eljárása már lezajlott), vagy operatív és technikai támogatással, pénzügyi hozzájárulásokkal segíthetnek.
A jövőben azokat, akik nem felelnek meg az uniós belépés feltételeinek (valószínűleg nem szorulnak védelemre, félrevezetik a hatóságokat, vagy biztonsági kockázatot jelentenek) érkezésük előtt szűrésnek vetik alá, mely magában foglal egészségügyi és biztonsági ellenőrzéseket, biometrikus adatok gyűjtését. Az Eurodac-adatbázist az új rendelet teljes körű menekültügyi és migrációs adatbázissá alakítja, biztosítva minden olyan személy egyértelmű azonosítását, aki menedékkérőként vagy irreguláris migránsként lép be az EU-ba. Az adatbázisba minden hatévesnél idősebb személy arcképmása, ujjlenyomata felkerül majd, de az is rögzítésre kerülhet, ha valaki biztonsági fenyegetést jelent.
A menekültügyi eljárások gyorsabb lefolytatása érdekében az egész EU-ra vonatkozó új, közös eljárás jön létre a nemzetközi védelem megadására és visszavonására. A menekültstátusz kritériumai egy kvalifikációs rendelet keretében megerősítésre és harmonizálásra, a kedvezményezettek jogai és kötelezettségei tisztázásra kerülnek. Ezzel párhuzamosan a menekültügy és a migráció kezeléséről szóló rendelet alapján egyértelműen meghatározhatóvá válik, hogy mely uniós ország felelős a menedékjog iránti kérelmek kezeléséért, az új szabályok megerősítik a felelős országokat meghatározó felelősségi kritériumokat. A szabályozás megszabja azt is, hogy a menedékkérőknek az első belépés helye szerinti uniós országban kell nemzetközi védelemért folyamodniuk, és mindaddig ott kell maradniuk, amíg meg nem határozzák a kérelmükért felelős országot. A szabályok meghatározzák az őrizet körülményeit és a szabad mozgás feltételeit is a menedékkérők számára.
Fontos kitétel, hogy a tagállamoknak azonos befogadási feltételeket kell biztosítaniuk a menedékkérők számára. Ez a kritérium nagyobb tagállami ellenállást váltott ki, hiszen teljesen más lakhatási, egészségügyi ellátásban részesülhet egy menedékkérő például Németországban, mint Romániában, az EU kevésbé fejlett tagállamainak pedig nem lehet könnyű az azonos feltételeket biztosítania.
Reakciók
Egyes országok határozottan az új paktum ellenében foglaltak állást, ilyen például Lengyelország esete, ahol Donald Tusk lengyel miniszterelnök kifejezte, hogy Lengyelország nem fog befogadni menekülteket, rájuk ez a szabály nem vonatkozik, de ugyanúgy ellentétes álláspontot fogalmazott meg Orbán Viktor miniszterelnök is. A magyar kormány részéről nyilatkozott Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter is, akinek a véleménye szerint az EU-nak elsősorban Afrikában kellene fejlesztéseket eszközölnie, ezáltal kvázi „helyükön tartva” a menekülteket, nem pedig arról biztosítania az embereket, hogy induljanak meg Európa felé.
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke
Kép forrása: Index
Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen történelmi lépésnek nevezte a paktum elfogadását, Olaf Scholz német kancellár pedig a migráció által különösen érintett országok tehermentesítésének módját látta meg benne, örömmel fogadta a döntést. A menedékkérők által leginkább érintett országok képviselői (nem meglepő módon) üdvözölték a döntést, így tett Dimitrisz Karidisz akkori görög bevándorlási miniszter, valamint Matteo Piantedosi olasz belügyminiszter is.
Az új rendelkezéseket a tagállamoknak két év alatt kell nemzeti jogrendjükbe átültetniük.
Az elmúlt hetek kifejezetten izgalmasan teltek a makrogazdasági folyamatok iránt érdeklődök számára. Nem csak a már megszokottnak mondható Nagy-Matolcsy párharc miatt, hanem mert a minimálbér (legalább ennyit minden teljes munkaidőben foglalkodtatottnak kapni kell) és a garantált bérminimum (legalább ennyit minden szakmunkás végzetséget követelő teljes munkaidőben foglalkoztatottnak kapni kell) kérdése újra napirendre került.
Nagy Márton, Nemzetgazdasági Miniszter szeptember közepén bejelentette, hogy 2027-re a bruttó minimálbérnek el kell érnie az átlagbér 50%-át.
A hír több okból is üdvözítően hathat. Az utóbbi években egyértelműen leszakadtunk nem csak Uniós szinten, de régiós szinten is a minimálbér terén, hiszen sereghajtókként, a magyar minimálbér szintje egyedül a bolgár minimálbérnél magasabb és mérföldekkel elmarad az Uniós átlagtól.
Ez egyrészről növelheti a magyar bérek versenyképességét is, illetve jótékonyan hathat a mostanában sokat emlegetett fogyasztási visszaesésre is.
Jelenleg a magyar minimálbér (266.800 Ft) 42%-a magyar átlagkeresetnek, így első hallásra, az 50% elérése komoly, évi 18-20%-os minimálbéremeléssel járna (hiszen közben az átlagkereset is emelkedni fog) 2027-ig.
Később azonban, a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának állásfoglalása szerint nem a teljes bruttó átlagkeresethez mérten kell elérni az 50%-ot, hanem a rendszeres bruttó keresethez fogják mérni azt. Ez annyival árnyalja a képet, hogy így a fix béren kívüli juttatások, prémiumok, 13. havi bérek stb. nem fognak számítani.
Jelenleg a minimálbér kb. 45%-a a rendszeres bruttó keresetnek, így az 50% eléréséhez, előzetes számítások alapján körülbelül évi 12%-os emelésre lehet számítani.
Azzal kapcsolatos döntés, állásfoglalás, hogy a minimálbér (és ezzel együtt a garantált bérminimum) növelését, egyenletesen vagy egyenlőtlenül fogják végrehajtani, még nem történt.
Mit jelent ez a munkavállalók számára?
Munkavállalóként természetesen többet viszünk haza, még akkor is ha nem minimálbéren keresünk, mert minden ilyen minimálbér emelésnek van egyfajta „gyűrűző hatása” a magasabb bérkategóriákban fizetettek bérére is.
Ugyanakkor, fontos szemügyre venni, hogy milyen közvetlen és externális hatásai lehetnek a minimálbér erőltetett emelésének. Természetesen a minimálbér és a garantált bérminimum emelésének számos egyéb külső, egyidejű és utólagos hatása is lesz.
Alább olvasható pár olyan, tankönyvi, makrogazdasági hatás és kockázat, melyekkel a minimálbér emelése járhat akkor, ha az nem harmonizált a termelékenység növekedésével, illetve a gazdaság általános teljesítményével.
Fogyasztás növekedése. A gazdasági döntéshozók nem titkolt célja a fogyasztás élénkítése. Erre több ok is van, hiszen a Covid-válság után és az azt követő nagymértékű infláció során igen erőteljesen visszaesett a fogyasztás. Ennek okai között szerepel a nagymértékű élelmiszerek árainak és rövid távú fogyasztási cikkeknek inflációja.
A minimálbér és a garantált bérminimum emelése fentebb fogja tolni a piaci béreket is, mellyel így a fogyasztók vásárlóerő képessége is növekedni fog.
Versenyképességbeli és inflációs problémák. A minimálbér erőltetett, nem piaci folyamatok által generált, mesterséges növelése súlyos terheket rak a munkáltatók vállára is. A megnövekedett bérköltségek, késleltethetnek beruházásokat, mely a nemzetközi versenyben való helytállást (és felzárkózást) nehezítheti. Emellett fontos megemlíteni, az ún. ár-bér spirál veszélyét is. A hirtelen megnövekedő fogyasztási kereslet áremelkedéshez vezethet, mely egy újabb inflációs hullámot indíthat be. A jegybank monetáris eszközökkel (nominális alapkamat) tudja csökkenteni ennek a mértékét, bár a jelenlegi 6,5%-os jegybanki alapkamat eleve magasnak számít európai viszonyokhoz képest.
Termelés visszaesésének és a munkanélküliség növekedésének kockázata. A megnövekedett bérköltségek csökkentik a vállalatok profitját, mely számos következménnyel járhat. Többek között a bérterhek növekedése automatizációra ösztönözheti a vállalatokat vagy a termelés visszafogására és mind a kettő foglalkoztatottak számának csökkenéséhez vezethet a munka-intenzív iparágakban.
Természetesen, a minimálbér és a garantált bérminimum (vagy ahogyan a köznyelv nevezi, a szakmunkás bérminimum) emelésének sokkal több, egyéb következménye is lehet (vagy nem). Ilyen például mindazon közjuttatások, melyek a minimálbér szintjéhez vannak kötve - táppénz maximális összege, GYED, álláskeresési járadék stb. - hiszen a minimálbérrel egyidejűleg ezek értéke is növekedni fog.
A minimálbér emelési program sikeressége vagy sikertelenség nagyon sok makrogazdasági tényező kompozíciójából fog összeállni, kezdve a fiskális és monetáris politika kooperációjával vagy éppen annak hiányával.
A program azonban mindenképpen egy pozitív felhangú törekvésre utal, de annak sikeres kivitelezéséről véleményt legkorábban 2027 után lehet majd mondani.
