Reaktor

Előző cikkemben arról értekeztem, hogy környezetünk ügye sokkal több munkát igényel, mint odafigyelni Greta Thunbergre vagy Jordan Petersonra. Meg kell érteni a problémát és kidolgozni, milyen közös cselekvés birkózhat meg vele. Csakhogy ezen a területen is megjelent a megszokott politikai megosztottság.

Baloldali-e a zöld gondolat? Téves megközelítés!

Az emberek szeretnek valahova tartozni, így gyakran azt is igyekeznek meghatározni, hogy egy gondolat vagy elképzelés melyik csoporté legyen. Nem szeretnék senkit megfosztani a környezetvédelem témájától, de téves akár azt állítani, hogy baloldali, akár azt, hogy jobboldali ügy. A legnagyobb kárt talán épp az okozza, hogy rövid távú politikai csatározások áldozatává vált.

Valójában mély és elemi kötelességünk és feladatunk környezetünk megvédése. A gondolat maga több évezredes gyökerű.

Akár a nyugati, akár a keleti gondolkodók rengeteget foglalkoztak ember és természet mibenlétével és viszonyával.

Konfuciusz az ideális embert úgy írja le, mint aki egyesül a "taóval", a természettel harmóniában él, és így szándékai valóra válnak. Arisztotelész és Platón a városállamban való túlnépesedés veszélyeire hívja fel a figyelmet, gyakorlati lépéseket javasolva az ideális méretű állam kialakítására, illetve az élelmiszer-ellátás biztosítására. 

Rengeteg példát lehetne még hozni. A jelen kérdése nem az, hogy az alapkérdésben egyetértünk-e – milyen abszurd lenne egy olyan válasz, mely szerint lényegtelen környezetünk megóvása –, hanem az, hogy milyen lépések által juthatunk előre. És ez egy nagyon vitatott kérdés.

Hiányzik a szakszerűség

A ciklikus természeti folyamatokat hirdető nézőpont épp annyira leegyszerűsített, mint az a gondolat, mely szerint néhány év múlva nem fogunk tudni levegőt venni. Az egyik felelőtlenséget, a másik pánikot jelent.

A rövid távú érdekek érvényesítése, a környezetvédelem átpolitizálásai a téma leegyszerűsítéséhez vezetett: szlogenekről értesülünk, szakszerű álláspontokról azonban egyre kevésbé.

Bármely cselekvésre kész közösségnek megfelelő információkra van szüksége és körültekintő magatartásra a téves impulzusok elkerülése érdekében. Egy olyan korszakban, amikor nem csak a politikai csatározások félrevezetőek, hanem az álhírek tömege, meg kell találni azokat a hiteles és megalapozott kutatásokat, amelyek alapján el lehet indulni a megfelelő irányba. A konkrét teendőket csak ezek és a józan ész segítségével sikerülhet jól meghatározni.

Tapasztalataim szerint az állampolgárok többsége szeretne tenni, csak azt nem tudja, hogy mit és hogyan.

Elsőként az államfők és városvezetők feladata cselekedni a tisztánlátás érdekében. Sokkal szakmaibb politizálásra van szükség annak érdekében, hogy az állampolgárok dönteni és cselekedni tudjanak. De mi motiválja majd őket?

A verseny és a játék jó

Hésziodosz görög epikus költő mondta állítólag, hogy a versenyzés gyökerei a világban nagyon mélyen találhatóak meg, az emberek pedig vágyakoznak az ilyesfajta küzdelemre. Irving Babbitt 20. századi amerikai gondolkodó és akadémikus ezt elemezve kétfajta versenyt különböztet meg: az egyik vérengzést és rivalizálást, a másik nagy vállalkozásokat és még nagyobb eredményeket produkál.

A környezetvédelem kapcsán valószínűtlen, hogy a civilek között vérengzés alakulna ki. Sokkal nagyobb az esély arra, hogy megfelelő verseny és „tétek" hozzáadása által gyorsabban lépjünk előre. Elsőre ironikusan hangzik, hogy az egyéneket nem a Föld megvédése, hanem esetleg néhány euró motiválja igazán – például a palackok visszaviteléért – , de ez a fajta "játékosság" szükséges lehet, és minden bizonnyal egészségesebb is a klímaszorongásnál és a pániknál.

Néha a magasztos tettekhez egyszerű lépések kellenek, és nem is biztos, hogy mindenki indíttatása ugyanolyan. De a cél ugyanaz!

Fotó: EAAS - EUROPA

Kép elérhetősége

Amikor a falusi és a városi élet különbözőségéről, előnyeikről és hátrányaikról beszélünk, nehéz érzelemmentesnek és objektívnak maradni. Az 1930-as években csúcsosodó, de már a ’20-as években kezdetét vett népi-urbánus vitával éles szembenállás kezdődött, ami máig sem szűnt meg. A magyar társadalmat ma is megosztják a vitában felmerült kérdések, ellenszenvet, sőt ellenségeskedést táplálva. A nagyvárosiak lenézik a falusiakat, az utóbbiak pedig pökhendinek és önteltnek csúfolják az urbánusokat. Mindkét fél úgy gondolja, hogy a másik nem tudja, milyen a „való élet”.

A ’30-as évek népi-urbánus vitájának alapkérdése nem volt más, mint Magyarország gazdasági-politikai átalakításának módja: milyen úton haladjon az ország a Nyugathoz való felzárkózás során. Az európai minták kritika nélküli követésével és alkalmazásával, vagy a népi, nemzeti identitás megőrzésével és egy nemzeti polgárság kialakulásának a támogatásával. A vita a gazdasági és politikai aspektusok mellett kiterjedt a kultúra és az életmód területeire is. Falusi és városi gondolkodásra és célok osztotta fel a társadalmat. Az urbánus oldal a városi, kozmopolita beállítottságot és fejlődést támogatta, a népiek a vidék felvirágoztatásában, a paraszti réteg felemelkedésében látták az ország felzárkózásának kulcsát.

A vita, amely a 20. század első felében áthatotta a közéletet, napjainkban sem kevésbé aktuális. Ha valaki magát városinak vagy falusinak vallja, az gyakran nem pusztán a saját választását jelenti életmódjával kapcsolatban. Burkoltan magába foglalhat egy értékítéletet is a másik életmódról és az azt folytató személyekről. Vitathatatlan, hogy a huszadik században a falvak rohamos tempóban kezdtek el elnéptelenedni. Főleg a fiatalok próbáltak és próbálnak szerencsét a nagyvárosokban kistelepülési otthonukat odahagyva. Ez öngerjesztő folyamat lehet. A városban több munkahely, szórakozási lehetőség, szolgáltatás van, mint a faluban, ezért a falulakók városokba költöznek, aminek hatására azonban a kistelepülések adta lehetőségek köre még inkább beszűkül. A lakossággal együtt, így a szellemi, ipari tőke is a nagyvárosokban csoportosul, ami egyben komoly demográfiai problémákat vet fel az állam számára.

A nagyvárosi életmód pártolói megkérdőjelezhetetlenül túlsúlyba kerültek, de sokan vannak azok is, akik a városi életet megelégelve inkább választják a vidék nyugalmát. Az emberibb tempón kívül a vidéki életnek számos előnye van, amit általában a nagyvárosokat pártolók sem tagadnak. Ezek között talán a legfontosabb az, hogy a falusi élet bizonyítottan jobbat tesz az egészségnek, mint a nagyvárosi. A stresszes, kipufogófüsttel és sietéssel teli hétköznapok olyan komoly problémák előfordulását teszik gyakoribbá, mint a terméketlenség, a rák vagy a depresszió. Egyre több kutatás eredménye mutatja azt, hogy a városban születendő gyerekek nagyobb eséllyel lesznek akár fizikális, akár mentális betegségei, mint egy vidéken született gyermeknek.

A városi élet már csecsemőkorban befolyásolja az ember egészségét, és nagy probléma, hogy a városi gyerek általában nem is nagyon találkozik a vidékkel.

A természetközeliség olyan lehetőség, ami számos városlakónak hiányzik. Van, aki a kertészkedés, van, aki az állattartás lehetősége miatt szereti a vidéket. Azokat sem hagyhatjuk ki, akik egyszerűen a közvetlenebb személyes kapcsolatokra vágynak. A „mindenki-ismer-mindenkit” típusú közösségeknek természetesen megvannak a maguk hátrányai. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy amikor Mari néni a kisboltban a saját nevén köszönti a vásárlót és érdeklődést mutat iránta, az jelentősen csökkenti az elidegenedettség érzését.

A falusi létnek azonban tagadhatatlanul megvannak a hátrányai is. A legtöbb falun szinte csak két lehetőség létezik: a mezőgazdasági munka vagy az ingázás az otthon és a munkahely között. A kistelepülési léttel járó beutazás nehézségeit gyakran nemcsak a munkába járó felnőtteknek, hanem az óvodába vagy iskolába járó gyermekeknek is minden nap át kell élniük. A falusi óvoda- és iskolahálózat hiányosságokkal küzd, és a problémát tovább mélyítheti az infrastruktúra, azon belül főleg az úthálózat fejletlensége. A szociális és közösségi lehetőségek száma is jelentősen alacsonyabb, a vállalatok és a vállalkozások pedig inkább a városokat választják.

Ezek a problémák olyan komoly súllyal nyomnak a latban, amikor egy ember a városi és a vidéki élet között dönt, hogy a falvak kiürülésének megakadályozása ambiciózus feladatnak ígérkezik. A városlakók egy része ugyan a költséghatékony élet reményében vidékre költöznek, mégis jóval többen vannak a több munkalehetőség reményében a városba vándorlók. A vidék elnéptelenedése komoly probléma, egy olyan folyamat, aminek minél előbb elejét kell venni.

A falvak többfajta megoldást találtak, hogy ellenálljanak a folyamaznak. Sok település a falusi turizmusra fekteti a hangsúlyt, mint például az 1010 lakosú, alföldi kistelepülés, Berekfürdő község. A település a termálvízre épít. Ennek kiaknázására több európai uniós és állami támogatási formát is igénybe vettek, aminek eredményeképpen Berekfürdő a belföldi és külföldi turisták kiemelt céljává vált a régióban. A település természetközelisége vonz annyi látogatót, amennyiből a helyi idegenforgalmi dolgozók megélhetnek. Más stratégiát választott a Vas megyei Oszkó. A község önkormányzata ingyen telek felajánlásával csábítja beköltözésre a fiatalokat, és ezzel sikeresen megakadályozta a falu népességének csökkenését.

Az elvándorlás a falvakból korántsem csak Magyarországon okoz problémát. Egész Európában megfigyelhető a népesség városokba koncentrálódásának jelensége, és ez ellen uniós szintű kezdeményezések születtek. Egy biztató módszer az Okosfalvak program. Ezzel az az Európai Parlament és az Európai Bizottság célja, hogy csökkentse a technológiai és infrastrukturális források megoszlásának az egyenlőtlenségét a nagy és a kis települések között. A program keretében az Unió elsősorban a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, az energiagazdálkodás, a digitalizáció és a mobilitás területein igyekszik a városon kívüli területek életminőségének javítására.

Egy másik megoldás lehet a vidéki munkahelyhiány és elnéptelenedés orvoslására Raskó György agrárközgazdász kezdeményezése, egy falurehabilitációs program, amely az országban elszórt, nagyjából 250 ezer üresen álló falusi porta felvásárlásával és a modern mezőgazdasági termelés beindításával emelné a vidék vonzerejét. Az ökofalvak egyelőre nem kapnának állami támogatást, a porták falunkénti, esetleg utcánkénti felvásárlását és az összevont telken kialakítását befektetők finanszíroznák. Az új faluközösségek, a modern mezőgazdaság kialakította munkalehetőségek Raskó elképzelése szerint nemcsak magyar, de akár külföldi fiatalok számára is vonzóvá válhatnának.

A vidék elnéptelenedése olyan léptékű probléma, amit az egyes kistelepülések önerőből aligha tudnák megoldani, így a Kormány indította Magyar Falu Program szükségessége nem is kérdés. A program keretében az ötezres lélekszám alatti kistelepülések 150 milliárd forint támogatást kapnak a Kormánytól, amiből a közszolgáltatások fejlesztésére 75 milliárd, a mellékút hálózat javítására pedig legalább 50 milliárd forint jut. Ezek egészülnek ki a falusi CSOK-kal, amire 25 milliárd forint áll rendelkezésre, és amit a családok nemcsak új, hanem használt lakások vásárlására is felhasználhatnak. A program már most eredményesnek bizonyult. Gyopáros Alpár modern települések fejlesztéséért felelős kormánybiztos jelentése szerint a közel 2900 potenciális pályázó település 92%-a már legalább egy felhívásra benyújtotta pályázatát. Öt célterületen már meg is történt az eredményhirdetés, de még számos célterületre lesz forrás – így óvodafejlesztésre, polgármesteri hivatalok, faluházak felújítására, járdaépítésre, önkormányzati utak felújítására. A kormánybiztos elmondása szerint a kormány a későbbiekben uniós forrásokat is be akar vonni a program támogatásába.

A falusi CSOK fontos kiegészítése a Magyar Falu Programnak, azonban ahhoz, hogy a falusi életet vonzóvá tegye és az elvándorlás problémáját megoldja, kevés lehet. Ahogy azt Schmidt Jenő, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnöke kifejtette, a sikerhez három feltétel együttes megvalósulása szükséges: a megélhetés, tehát a megfelelő jövedelmet biztosító munkahelyek, a lakhatás és a közlekedés. Ezért nélkülözhetetlenek a Magyar Falu Program közszolgáltatások fejlesztésére és úthálózatjavításra szánt összegei.

A városlakók jelentős hányada azért él városban, mert szereti a mozgalmas életvitelt és a mobilitást. Vitathatatlan azonban, hogy a vidéki élet sok emberhez közelebb áll, mint a nagyvárosi lét. A faluban a mindennapi életet megnehezítő infrastrukturális, technológiai és megélhetési nehézségek miatt mégis sokan döntenek úgy, hogy inkább maradnak a fejlettebb nagyvárosban. A kistelepülések elindultak a fejlődés útján, de még korántsem oldódott meg az elvándorlás problémája. Ahhoz, hogy a vidéki életet preferáló fiatalok megvalósíthassák álmaikat és elkerülhető legyen a faluk elnéptelenedése, valamint azok elöregedése, minden segítség, kezdeményezés és támogatás szükséges, hiszen ez közösségi érdek, Magyarország érdeke.

Falvakból a
megyeszékhelyre, onnan a fővárosba, végül külföldre. Ismerős forgatókönyv, aminek
szinte már mindenki a szereplője, mellékszereplője, de legalább szemtanúja
hazánkban. A brain drain, vagy agyelszívás, azaz a jól képzett szakemberek
külföldre csalogatása magasabb fizetéssel, kedvezőbb munkafeltételekkel, vagy
egyedülálló kutatási lehetőségekkel, súlyosan érinti Kelet-Európát.

-Az egyetem után Magyarországon maradnál, vagy mégy külföldre dolgozni?- szegezik a kicsit sem egyszerű kérdést az annál egyszerűbb hallgatónak. Az Európai Unióhoz való csatlakozással, és az ezzel járó általános társadalmi mobilitás növekedéssel erre a kérdésre ma már mindenkinek meg kell találnia a maga egyéni válaszát. Az elvándorlás a 20. század közepétől gyorsuló jelenség, kisebb visszaesésekkel megszakítva. A kelet-európai térségben pedig csak a főbb vándorlási irányok változtak az elmúlt 70 évben. Korábban az „amerikai álom” vonzotta a külföldön szerencsét próbálókat. Ma az USA helyett inkább a könnyebben elérhető nyugat-európai országok.

A folyamatnak vesztesei és nyertesei is vannak. Az elvándorlók tudása a fogadó országban hasznosul, miután a képzésük és az addigi előrehaladásuk költségeit elhagyott országuk viselte. Minden állam saját érdeke, hogy határain belül tartsa értelmiségét és munkaerejét. Ez nem azt jelenti, hogy kötelességük lenne, tűzzel-vassal kell visszatartani azokat, akik külföldön szeretnének tanulni, dolgozni vagy szerencsét próbálni. A más országokban megszerzett tudás, a kapcsolati és anyagi tőke visszatérve többszörös hasznot hozhat ahhoz képest, ha az illető odahaza maradt volna.

Valódi agyelszívásról akkor beszélhetünk, ha az elvándorlók nem térnek vissza. Ez ellen a kormányoknak nem sok eszközük van. A puszta honvágy ritkán győz a jobb életkörülményekkel és kedvezőbb lehetőségekkel szemben.

Magyarországon a kormány több módszerrel is megpróbálta csökkenteni a nettó kivándorlást. Ilyen program volt a 2015-ben indított Gyere haza, fiatal! nevű kezdeményezés, melyre 100 millió forintot különítettek el a költségvetésből. Az akció lakhatási és visszatelepedési támogatást biztosított. A hiányszakmákban kedvező feltételekkel meghirdetett álláshirdetéseknek és a támogatásoknak köszönhetően összesen csak 105 ember tért vissza hazánkba. A kezdeményezés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, így 2017-ben le is állították.

Inkább a megelőzést célozza az a rendelkezés, miszerint az állami támogatású egyetemi képzésben részesülőkkel kötött szerződések. Ezekben azt kellett vállalniuk, hogy visszafizetik az oktatásuk költségeit, ha a végzésük utáni 20 évben kevesebbet vállalnak munkát itthon, mint a képzésük ideje. Ennek a szabálynak a sikerességéről még nem lehetnek statisztikáink. Sokan szkeptikusak.

A családtámogatás is
csökkentheti a kivándorlást, motiválhatja a visszaköltözést. Azonban családdal
már sokkal nehezebb elköltözni, és új életet kezdeni, mint egyedülállóként, így
a gyermekvállalás már mindkét irányban csökkenti a mobilitást.

Habár a magyarok kivándorlása a KSH adatai alapján 2016 óta lelassult, 2018-ban körülbelül annyi ember hagyta el hazánkat, mint Tata lakossága. Jó hír viszont, hogy sok év után ez volt az első, amikor a Magyarországon született magyar állampolgárok száma már meghaladta a kivándorlókét.

A külföldi példákat nézve
megállapíthatjuk, hogy a magasabb fizetések bírnak a legnagyobb vonzerővel, és
a kedvezőbb bérezés csökkenti legjobban az elvágyódást, csalogatja vissza a
szakembereket.

Kínának a kutatás és fejlesztés területén sikerült visszafordítania ezt a folyamatot azzal, hogy az addig az elvándorlás fő célpontjául szolgáló Egyesült Államokban elérhető fizetéseknek a közel kétszeresét ajánlja a doktorijukat befejező tudósoknak - írja a South China Morning Post. A lap állítása szerint azoknak a kínai diákoknak, akik 2012-ben a tengerentúlon szereztek diplomát, 95 %-a döntött a kintmaradás mellett. 2018 végére a bérnövekedés hatására azonban a végzettek 83 %-a visszatért Kínába.

Összességében megállapíthatjuk, hogy többféle módszer áll rendelkezésére a kormányoknak az agyelszívás lassítására, vagy megállítására. A magasabb bérek bírnak a legnagyobb vonzerővel, és az általános életszínvonal növekedés az értelmiséget és az alacsonyabb képzettségű munkaerőt is maradásra ösztönözheti. A következő években és évtizedekben többek között az erre a problémára adott válaszok határozhatják meg Közép-Európa fejlődését és jövőjét.

Újra tömegek vándorolnak. A falvakból a megyeszékhelyekre, a megyeszékhelyekről Budapestre, Budapestről Nyugatra. Mit nyerünk, mit vesztünk, és mihez kezdjünk vele?

A folyamat régi, de az utóbbi években új erőre kapott, régi-új problémákat vet fel és sokat beszélünk róla. Európa nem először él meg belső vándorlási hullámot a második világháború óta. 1945 után Európa nyugati államaiba tömeges bevándorlás indult meg a vendégmunkás-programok miatt. Ekkor még az átköltözés célja többnyire a jobban fizető munkához jutás és az állampolgárság megszerzése volt. A 70-es években a gazdasági világválság lelassította a folyamatot. A 90-es években indult meg újból egy erőteljes hullám a szocialista országok megszűnése és átalakulása, illetve a délszláv háborúk miatt.

A vidék gazdasági bázisa hagyományosan az élelemtermelés. A kommunista rendszer összeomlásával jelentkező gazdasági problémák az életszínvonal csökkenéséhez vezettek Európa keleti felében, és gyengült a mezőgazdasági termékek iránti fizetőképes kereslet is. A magyar gazdaság jelentős exportpiacokat veszített el.

Az európai folyamatokra kedvező hatással volt a Római Szerződés 1958-as elfogadása. Ez olyan gazdasági motivációkra épült, amelyek segítették az európai államok egymáshoz való közeledését. A munkaerő szabad áramlásának elve belekerült az Európai Unió működéséről szóló szerződésben is.  A 2000-es évek óta azonban egyes tagállamok politikája megváltozott, és már a munkaerő elvándorlásának megfékezésére irányult az ösztönzése helyett. Sokan az illegális migrációhoz hasonló súlyú problémának tartják az Unión belüli munkaerőelszívást, mivel családokat szakít szét és a kivándorlókat kibocsátó országokban munkaerőhiányt okoz.

A munkavállalók máshová költözését tekinthetjük természetes folyamatnak is, de nem mindegy, milyen léptékű. A városi foglalkoztatási lehetőségek már egy évszázadnál is hosszabb idő óta tömegesen vonzzák a vidékieket. Miután ez a folyamat a múlt században felduzzasztotta a nagyobb városok népességét, tömegek életkörülményeire járt súlyos következményekkel, amikor a rendszerváltozás környékén sok nagy és kisebb vállalat megszűnt, vagy a tönk szélére került a városokban. Például Miskolc, Ózd, Sajgótarján lakói közül sokan kerültek nehéz helyzetbe, és még hosszan folytathatnánk a sort.

Magyarországon évi átlagban a munkaerő egy százaléka talál külföldön munkát, ami magas aránynak számít. A KSH adatai szerint tavaly év végén 73 ezer betöltetlen állás volt az országban, ami az előző évhez képest több mint 30 százalékos emelkedést jelent. A magyar munkavállalók Németországban és Ausztriában vállalnak a legszívesebben munkát, pedig gyakran szembesülnek bürokratikus nehézségekkel.

A munkaerőelszívás problémáját vizsgálhatjuk a vidék, a városok és a főváros , illetve a hazai régiók viszonylataiban, és az országok közt. Az országhatáron belül maradva megfigyelhető, hogy a kelet-magyarországi munkahelyek jellemzően nem tudnak versenyezni a nyugat-dunántúli bérekkel. Az osztrák és a német bérektől azonban elmaradnak. Egyre nehezebb feladatnak minősül a szakképzett munkaerő megtartása a külföldi ajánlatok elszívó hatása miatt, egyes régiókban különösen. Békés megyét például 2000 és 2011 között több mint 14 ezer munkavállaló hagyta el. A Nyugat-Dunántúl vállalatai úgy igyekeznek megfogni az országhatáron belül a keletebbről megindult elvándorlást, hogy a kedvező bérek mellett lakás- és albérleti támogatásokat is ígérnek.

A munkaerőt vesztő régiók potenciális gazdasági aktivitása csökken. Például az elvándorlók által hazautalt pénz ugyan ennek ellenkező hatásokkal is járhat, az elvándorlás más előnyei azonban földrajzilag máshol jelentkeznek.

A fejlett gazdaságok munkaerőszükséglete a munkaerő szabad áramlása révén elégíthető ki.

A munkaerőnyereség növeli a fogadó országok nemzeti jövedelmét. A fogadó országoknak gazdaságilag előnyös a külföldi munkavállalók foglalkoztatása, ha olyan pozíciókban foglalkoztatják őket, amelyek nélkülük betöltetlenek, vagy helyiekkel nehezen betölthetőek lennének. A növekvő foglalkoztatás által az állam bevételhez is jut jövedelemadó, nyugdíjjárulék formájában és egyéb áttételes csatornákon. A befogadó állam szempontjából további pozitívum lehet, hogy ha a munkavállaló fiatal, akkor hozzájárul az elöregedő társadalom ellátásához.

A küldő ország szempontjából, ha a munkavállaló visszatér az adott országba, akkor külföldön szerzett szakmai, tudományos és technológia tapasztalataival segítheti az ország előrehaladását és hasznos kapcsolati hálót hozhat be. A visszatérő képzett munkavállalók ösztönzőleg hatnak a külföldi működő tőke beáramlásra, az innováció fokozódó versenyképességet teremt és segítheti új munkahelyek teremtését.

Magyarország nem az egyetlen ország, ahol problémát jelent a munkaerő elvándorlása. Közép-Európa országai jellemzően munkaerőkibocsátók (bár például Lengyelország jelentős számban vonzott is munkavállalókat Európa még keletibb vidékeiről, főleg Ukrajnából). Nem csak a városiak vándorolnak el: a vidék lakói közül is sokan elhagyják az otthonukat a magasabb munkabér reményében, ami gátat szabhat a vidékfejlesztési törekvéseknek is. A migráció egyelőre nem vezetett általános munkaerőpiaci válsághoz, de egyes szektorokban fájdalmas hatásokkal járt.

Ezeket a problémákat nem lehet egyik napról a másikra megoldani. A több évtizedes gyökerű strukturális bajok megoldása hosszú és körültekintő tervezést igényel. Ezért születtek olyan hazai és nemzetközi vidékfejlesztési programok, mint a SAPARD, az első jelentősebb fejlesztési program, amely az EU pénzügyi támogatását élvezte. Magyarország EU csatlakozását követően két vidékfejlesztési terv indult, az NVT és az AVOP.

Kiemelt figyelmet érdemel a Magyar Falu Program, ami a kistelepülések népességmegtartó erejét növeli az életminőség javításával.

A programnak olyan szegmensei vannak, mint a falusi CSOK, az állami utak felújítását célzó programok és a helyi életminőséget javító intézkedések. A segítségével többek közt orvosi rendelőket építhettek, vagy korszerűsíthettek, közösségi tereket hozhattak létre.

Ezek a programok remélhetőleg megmozgatják a vidéki embereket és ez megnyilvánul a településükért való tenni akarásban, a környezetük értékeinek megóvásában, a vidék gazdasági lehetőségeinek a kihasználásában.

Avagy: baloldali-e a zöld gondolat?

               Elszálltak már azok az idők (felteszem, hogy igen, mert én nem emlékszem erre), amikor szinte csak egyféle kuka, egyféle kávéspohár, egyfajta esőkabát és ugyanennyiféle mosópor volt kapható. A mi szüleink gyerekkorához képest betoppantak a „nyugati” alternatívák, most pedig korunk invazív fajtáival, a környezettudatos típusokkal bővült a paletta.

               Legszebb példa erre a mogyorós szendvicskrém. Mint a legtöbb termékből, ebből is három alaptípus van (volt): az olcsó, az, amit általában venni szoktunk, és a drága, ami mindkettőnél finomabb. Ez a sor most bővült a pálmaolajmentes fajtával, így a sok márka vásárlói szempontból már négy kategóriába különíthető el. Mi hozta életre az új csoportot?

Alapvetően szkeptikus vagyok, hogy a nagytőkések hasznukról lemondva egy nagyobb jóért, a Föld megmentéséért feláldozzák hasznuk egy részét. Ez a példánkra is áll. Ha valamiből, amiből eddig óriási mennyiséget állítottak elő, készül egy pálmaolajmentes/műanyagmentes/fair-play verzió, akkor az előállító minden bizonnyal feltételez egy olyan potenciális vásárlói réteget, akik fedezik, sőt megtérítik a befektetést. Ki ez az új vásárlói réteg?

Önmagától bizony senki. Ez egy kreált vásárlói csoport, amelynek motivációja a divat. A divatfolyamat része az influencer, aki már csakis vegán sminket használ, a barátnők csapata, akik elszörnyedve az igazságtalanságokon fairplay kávézóban gyűlnek össze, divat az édesanyák körében a vászonpelenka vagy a focicsapatoknál a cserélhető kulacs a palackok helyett. E vásárlói tömeg létrehozásához a társadalomnak piedesztálra kell emelnie bizonyos viselkedési mintákat, termékeket, amelyeket különbnek mutat másoknál. Ahhoz, hogy megvegyük a pálmaolajmentes mogyorókrémet az eddig megszokott nem mentes helyett, legalább egyszer látnunk kell egy hajléktalan orangutánt, amelynek a pálmaolajipar tette tönkre az otthonát.

A vásárlók fantáziája az önkifejezés, a művészet útján is üstökön ragadható. Látjuk, hogy az eldobható kávéspohár rengeteg hulladékot jelent, de annyira a mindennapok része lett és olyannyira nélkülözhetetlen reklámfelület, hogy egyszerű betiltása nem lehetséges. De van másik út. Re-pohár akciók, pályázatok, projektek keretében sok-sok színes, mintás, egyedi kávéspohárterv születik. A divatterelés lényege, hogy azok a cikkek, amelyek eladhatók önkifejezési formaként, abban legyenek újszerűek, hogy „zöldek”. Azaz két sárga pulóver közül a PET-palackból készült legyen menőbb, két kávéspohár közül a tartós, két pelenka közül pedig a vászon tüntesse fel a vásárlót előnyösebb színben.

Divat terén a baloldal és a jobboldal kezdeményezőként, illetve követőként különböztethető meg tipikusan. Divatot az diktál, aki eltér a megelőző formáktól, így nagyon egyszerű lenne liberális eszmeként felfogni a zöld gondolatot. Azt azonban nem állítanám, hogy a jobboldali képviselők nem mennek re-pohárral a parlamenti büfébe. Az elképzelés, hogy a zöld életmód baloldali vagy liberális ötlet, pusztán azért terjedhetett el, mert az újszerű magatartásformákat a baloldali beállítottságú polgárok könnyebben és kevesebb kritikával vették fel. Az újító gondolatok átvételét, a szokások lecserélését megkönnyíti a beidegződés, hogy szabadulni igyekszünk a hagyományos értékektől. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a mindennapi környezettudatosság sorsszerűen a baloldaliak kiváltsága. A teremtés védelme konzervatív alapelv. A különbség a tanulási folyamatban rejlik. Egy liberális szemléletű polgár egyik napról a másikra re-pohárra, szelektív kukákra vált, és ezzel fel is ékesíti közösségi médiaprofilját (miért ne tenné?). A tipikus konzervatív fontolva haladó többszöri utánaolvasás után jut döntésre és hosszabb idő után integrálja az életébe ugyanazokat a változtatásokaat. Ezen nem is kell csodálkozni. Egy jobboldali, hagyományos értékben hívő családapa nehezen fogja a jól bevált mosógépét lecserélni egy energiatakarékosra, pusztán csak azért, mert azt hallja, hogy ezzel globális hőstettet hajt végre. További vizsgálatra van szükség: kibírja-e az újfajta mosógép azt az élettartamot, amit a hagyományos? Nyújtja-e a megszokott minőséget? Lehet-e házilag javítani, vagy rámegy évente egy félhavi fizetés a szervízben? A baloldali gondolkodásmód az újító szellemet olyannyira fontosnak tartja, hogy önmagában a környezettudatosság hangoztatása meggyőzi akár egy azonnali nagy változtatatás szükségességéről is.

               A környezettudatosság csak az utóbbi pár évben vált mindennapi valósággá a kereskedelemben: 20 éve nemigen jutottunk volna ÖKO/ BIO alternatívákhoz egy termékből. Az átállás időszakában vagyunk, amikor a baloldali polgár már lépett, a jobboldali pedig még fontolgat, vagy megkezdte a lassú alkalmazkodást. Ez semmiképpen nem minősít senkit emberileg: gondolkodásmódbéli különbségről van szó. A jobboldali módon gondolkodó még nem válik ettől felelőtlen földpusztítóvá, ha ezzel vádolják is. Pozitívum ugyanakkor, hogy baloldaliak és jobboldaliak más-más úton elindulva eljutnak egy hasonló törekvésig a környezet megóvására. Függetlenül attól, hogy teremtésvédelemnek, korszerű életmódnak, minimalista stílusnak, vagy mértékletességnek hívjuk az indíttatást, az elveink hosszútávú döntések felé visznek, a saját életünkön túlmutató célokért, és a megfizetendő ár a kényelmünk.

A falu az új város?

Egy szabolcsi kistelepülésről, a falumból kitekintve igyekszem választ adni a kérdésre.

1997 óta élek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, valamivel több, mint 1500 lelkes Piricse faluban. ("Kispiricsi falu végén folyik el a kanális..." - szól a népdal.) Csendes, visszafogott hely, igazi falu. Mindenki ismer szinte mindenkit, nagyjából úgy, ahogyan ezt tartják a falvakról.

Miért jobb a falu számodra, mint a város?

Rengeteg ember első válasza: Sokkal jobb a levegő, mint a városban, és ez a hely nem zsúfolt.

Nos van igazság ebben, de mi van ha az a kérdés, milyenek helyben az életlehetőségek? A tipikus válasz, hogy egy városban sokkal könnyebb érvényesülni, mint egy községben. Bár manapság már ez sem feltétlenül minden esetben igaz. A Dunántúli egyes részein a 2000-es évek eleje óta egyre szembeötlőbb a dezurbanizáció. Ennek a folyamatnak több oka lehet, mint például a következők:

• -A vidéki életforma ismét divatossá válik
  -A távközlési rendszerek fejlődésével egyre nagyobb teret kap a távmunka
  -Olcsóbb a helyi munkaerő, mint egy városban

Mindezek persze Magyarországon ma inkább csak a Dunántúl egyes városaira és nagy agglomerációira igazak. De milyen lesz a jövő?

A falusi CSOK bevezetésével rengeteg új lehetőség nyílt meg azok számára, akik a csendesebb kistelepülések felé szeretnék venni az irányt.

Sajnos történelmi hagyaték azonban, hogy Magyarország keleti régiói sokkal elmaradottabb helyzetben vannak, mint a nyugatiak. Milyen lehetőségei vannak egy kelet-Magyarországi községnek a felzárkózásban?

Saját tapasztalatomon keresztül próbálom megfejteni ezt a kérdést.

2016-ban kezdtem a felsőfokú tanulmányaimat Debrecen városában. Erős kultúrsokk ért, amikor ide kerültem. Tősgyökeres falusi emberként az első néhány hónapom azzal telt, hogy sikerüljön megszokni az embertömeget, illetve megtanulni a városban való közlekedést. Heti szinten járok szülőfalumba a családomhoz és szerencsére 2010 óta rengeteg változást érzékelek a falu mindennapjaiban. Megújult az óvoda épülete, az orvosi rendelő is, épült egy takaros kis piactér, és Piricsének még új bölcsődéje is van. Mindez már ugródeszka lehet egy keleti falucska számára. A kormány mindent megtesz, hogy szűküljön a különbség a városok és falvak között.

De mikorra fog teljesen beérni ez az erőfeszítés?

Megjósolni sajnos nem lehet. Az elmaradott régiók felzárkóztatása természetesen nem történhet meg egy csapásra. De ha folyamatosan, éveken keresztül sikerül majd tovább emelni az életszínvonalat a falvakban, akkor ígéretes jövő állhat a kistelepülések előtt.

A kormány 20-30 éven belül Magyarországot a térség egyik vezető életszínvonalú országává akarja fejleszteni. Ennek hatással kell lennie a falvakra és a fejletlenebb régiókra is. 2019-ben körülbelül 150 milliárd forint áll rendelkezésre a felzárkóztatásban. Állami utakat újítanak fel, javítják a közigazgatást, lakásvásárlásokat segít a falusi CSOK.

„Tizennyolc célterületre lehet felhasználni a támogatást: többek között helyi közösségi terek fejlesztése, azok tartalommal való megtöltése, ideértve az egyházi közösségi tereket is, bölcsődék felépítése vagy felújítása, óvodaépítés vagy felújítás, belterületi útfelújítás, belterületi járdák felújítása, közterület karbantartását célzó eszközök beszerzése, falugondnoki és tanyagondnoki szolgálathoz szükséges gépjárművek cseréje és új gépjárművek beszerzése újonnan induló szolgálat számára, temetőfejlesztések, orvosi rendelők építése és felújítása, orvosi eszközök beszerzése, orvosi szolgálati lakások felépítése, óvónők és bölcsődei gondozók számára szolgálati lakás felépítése vagy felújítása, sportparkok építése, és sporteszközök beszerzése” – mondta Gyopáros Alpár a mandiner.hu-nak.

Ökofalvak? Jó alternatíva lenne?

"Ismerjük meg a
természetet és a természetünket, hogy képesek legyünk örülni egy olyan világnak
ami a harmónia és helyes arányok szerint működik, és mert nincs jó élet a
hamisságban."- elofaluhalozat.hu

Magyarországon jelenleg 9 ökofalut tartanak számon. Ide tartozik: Galgahévíz, Somogyvámos-Krisna-völgy, Gyűrűfű, Visnyeszéplak és Máriahalom is. Ezen faluk internetes honlapjain szerezhetünk információt az életükről. Önellátóak az élelmiszer előállításban, ökológiailag kímélő anyagokat használnak és energiatakarékosságra törekednek. Közösen terveznek és segítenek egymáson, hogy egy élhetőbb kistelepülést hozzanak létre.

Város vagy falu?

Ki mit szeret. Van, aki könnyen felveszi a városi élet pörgő ritmusát, és van olyan is, akinek a csendes falusi élet tetszik jobban. Természetesen nem mondhatjuk azt, hogy a magyar falvak ugyanannyi munkalehetőséget nyújtanak, mint egy nagyobb város, de ha a mostanihoz hasonló ütemben tudjuk fejleszteni a kistelepüléseinket, akkor előbb vagy utóbb újra remek alternatívát nyújt majd egy környezettudatos, közösségbarát településre költözés.

A legtisztább energia a nem megtermelt energia. A legolcsóbb energia a nem megtermelt energia.

Ha környezetvédelemről és energiáról beszélünk, a legtöbb szó az energiamix zöldítéséről esik. Vagyis milyen módon tudjuk az energiaszükségletünket minél nagyobb arányban megújuló forrásokból fedezni. Ez hosszú távon valóban fontos kérdés, de ha kizárólag erről esik szó, az több mint gyanús. Felelősen közelítve a témához, mindenképpen meg kell vizsgálnunk azt is, hogy mire használjuk fel a – jelenleg még nagy környezeti károk árán – megtermelt energiát.

Szemetet gyártunk, sokat!

Ahhoz, hogy utánajárjunk annak, hogy mégis miért jár az ,,életszínvonal emelkedése” város széli szeméthegyekkel - vagy ezen hegyek elégetésével – meg kell néznünk, hogy mi és főleg miért kerül a szemetesünkbe!

Javíthatatlan

 A különböző műszaki cikkek általában nem elavulásuk, hanem meghibásodásuk miatt kerülnek a szemetesbe, jobb esetben az azt külön kezelő hulladékgyűjtő telepre. Ennek több oka van. A mai termékek arra vannak tervezve, hogy megvásároljuk őket, és nem arra, hogy sokáig működjenek. Nem tervezési szempont a javíthatóság sem. Az olcsó és egyszerű gyártás érdekében sokszor roncsolásmentesen nem oldható, pattintott, ragasztott kötéseket használnak, a pótalkatrészek hiányáról nem is beszélve.

Ott van a tervezett elavulás jelensége is, amit bár sokszor összeesküvés elméletnek titulálnak, nagyon is létező jelenség. Bíztató kezdeményezés például a Product Lifecycle Management, vagyis a termék életciklus kezelés, mint tervezési eljárás. Azonban itt is inkább azon van a hangsúly, hogy milyen típusú szemét lesz az adott termékből, és nem azon, hogy az tovább maradhasson használatban.

Pár éve az USA-ban indult vita a "tetőtől talpig zöld" elektromos autósok és a szkeptikusok között arról, hogy valóban környezetkímélőbb-e elektromos autót vásárolni a mai, minden eddiginél üzemanyagtakarékosabb hagyományos autók helyett. A szkeptikusok - teljesen jogos - érve az volt, hogy az elektromos autók energiamixe messze nem zöld, és a ma gyártott e-autók már rég a roncstelepen lesznek, mire a gyártásukhoz és működéséhez szükséges energia előállítása fosszilis tüzelőanyagoktól mentes lesz. Egy elektromos autó előállítása - főleg a benne helyet foglaló egyre nagyobb akkumulátorok miatt - nagy ökológiai lábnyomot hagy. Az elektromos autók nem olyan környezetbarátai, mint ahogy sokszor a "nulla kibocsátás" szlogenjét használva beállítják őket. Tehát nem éri meg bontóba küldeni a meglévő robbanómotoros autókat, és új e-autót gyártatni, legalábbis környezetvédelmi szempontból biztosan nem.

A vita itt nyugvópontra is juthat. A konklúzió: használd a meglévő hagyományos autódat, amíg csak lehet, ha pedig végképp elérte az életciklusa végét, csak akkor vásárolj újat, lehetőleg elektromosat. (Az ilyen következtetésekig eljutó tárgyilagos párbeszédnek kéne jellemeznie a környezetvédelem témáját, a teljesen átpolitizált sárdobálás helyett, de ez most messzire vezetne.)

A szabványosítás hiánya

Rendszeresen az EU környezetvédelmi vívmányaként állítják be, a telefontöltőket egységesítő micro-USB és az azt követő USB type-C csatlakozószabványokat. Kétségkívül környezetvédelmi szempontból hasznos és mindenképp kényelmes, hogy ez az egységesítés mindenki közös megelégedésére megtörtént. Bár a type-C esetében ez inkább a piaci igényre adott válasz volt és nem az EU saját ötlete. A pozitív példa és kommunikációs siker ellenére az EU nem kezdeményezője jelentékeny mértékű szabványosításnak, pedig mind a környezetnek, mind a fogyasztóknak jót tenne.

Az egységesítésben sokan a tervezési szabadság megszűnését, a technológiai fejlődés ellehetetlenülését látják. Igen, ezt is lehet túlzásba vinni, de még nagyon messze van a ló túlsó oldala. Egy adott részegység csatlakozó méreteinek és energiafelvételének az egységesítése nem akadályozza a fejlődést. Ha pedig az ipar úgy ítéli meg, hogy mégis, akkor ideje a fejlesztőknek tető alá hozni egy új szabványt.

Legtöbbször az autóalkatrészek böngészése során találkozunk azzal a jelenséggel, hogy sokszor azonos típusok esetében sincs átjárás az alkatrészek között. Sajnos más műszaki cikkek esetén is ugyanez a helyzet. Háztartási gépek esetén ütközik ki gyakran látványosan, hogy a gyártó mennyire nem érdekelt termékei javíthatóságában. A tervezés, a pótalkatrész terjesztési módja és az árazása mind egyetlen dologra sarkallja a szegény felhasználót:

Vegyél újat!

És sokszor engedünk a nyomásnak.

Nem állapot, hogy a nem praktikus tervezés és a rossz pótalkatrészellátottság következtében mikrót kell cserélni egy eltört zsanér miatt, mosogatógépet egy leégett szivattyú miatt, porszívót vagy éppen mosógépet egyetlen egy rossz csapágy miatt. Csak hogy néhány személyes példákat említsek.

Rossz szabályozás

Hiába írja elő az EU az A++++++ energiaosztályt egy hűtőszekrény számára, ha annak várható élettartama csak öt-hat év, egy mosogatógépé pedig három. Mialatt egy mai háztartás két-három hűtőszekrényt elfogyaszt, addig nagymamám 30 éves fagyasztóládája köszöni szépen, jól van.  

Látható, hogy ezen kérdések tekintetében, egy-egy EU tagállam - különösen olyan pici, mint a mienk - tehetetlen. Nemcsak a szabályozást kikényszerítő, de még a fogyasztók érdemi védelmét biztosító szabályozó szerephez is egyszerűen kicsik vagyunk. Egy 4 millió háztartást számláló piac egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy emiatt valaki egy-egy keményebb szabályozáshoz igazodjon.

Ez tipikusan egy olyan terület, ahol a tagállamoknak közösen érdemes gyakorolniuk a hatásköreiket és ahol emiatt az Európai Unió erre fenntartott intézményei lépéskényszerben vannak. Pontosabban lennének, ha foglalkoznának a zöld kérdés azon felével is, ahol nem gyakorol rájuk nyomást közvetlen lobbitevékenység, vagy kommunikációs kényszer.

Nem valószínű forgatókönyv, de ha mégis sikerülne a termékek életciklusát meghosszabbítani, akkor - amennyiben nem sikerül új piacokat találni – visszaesésre számíthatunk a termelésben. Ez rengeteg gazdasági érdekcsoportot sértene, érthető is, hogy tétlen az Unió. Ennek ellenére nem fenntartható, hogy hosszú szavatossági idejű szemetet gyártunk.

Másrészt nekünk is változnunk kell. Még ahol van szabványosítás, ott sem feltétlen hasznosítjuk újra azt, amit lehet. Gondoljunk csak az 1995 óta érvényben lévő ATX alaplap, táp és számítógépház szabványra. A hulladéktelepek elektronikai lerakatai tele vannak elavult számítógépekkel, amelyeknek házai minden módosítás nélkül újra felhasználhatóak lennének. Hogy a megfakult fehér műanyag nem lenne trendi RGB? Az biztos.

Egyszer használatos

A szemét másik jelentős részét már a gyártásukkor a kukába
szánják. Az egyszer használatos műanyag eszközöket, úgy fest, ha nem is azonnal,
de szépen lassan betiltják. Nem úgy a csomagolóanyagokat, amik bár egyre
nagyobb részt újrahasznosíthatóak, hatalmas környezeti terhet jelentenek.

Mindenki beláthatja, melyik a könnyebb: egy zsugor sör tálcáját, zsugorfóliáját szelektíven gyűjteni, szállítani, a papírt komposztálni, vagy újrafelhasználni, a fóliát a többi műanyagfajtától szétválasztani és csak aztán repolimerizálni - vagy egy sörösrekeszt csak egyszerűen visszavenni.

Semmi szörnyű nem lenne abban, ha kedvenc internetes
rendelésünk többször felhasználható tárolóban érkezne és nem papír, fólia és
hungarocell hegyekben. Újfent adódik a probléma: Magyarország mint szabályzó
kicsi,

az EU pedig tétlen.

A technológia ott tart, hogy semmilyen piaci akadálya nincs
annak, hogy szalonnaszeleteket hármasával, vagy sajtszeleteket egyesével
csomagoljanak.

Pedig az élelmiszerrel együtt megvett szemét csak egy része
a problémának.

Még ma is az egyik legerőforrásigényesebb feladat az élelmiszerelőállítás. A hatalmas földek, az azokon guruló hatalmas gépek, ezen gépeket előállító ipar, a nagyüzemi állattartás, az ezekre épülő feldolgozóipar, rengeteg csomagolóanyag, kontinenseket átszelő logisztika, hűtött kamion, hűtött raktár, hűtőpult, nejlonzacskó, hűtőszekrény és megannyi munkaóra - csak azért, hogy az így megtermelt élelmiszer egyharmada a kukában végezze.

Többször használatos

Nem csak a szabályozónak van feladata. Nekünk is hozzá kell szoknunk az újrafelhasználás gondolatához, hiszen sokkal olcsóbb, mint az ipari léptékű újrahasznosítás.

Öncélú fogyasztásunk növekedését jól jelzi, hogy mennyi pláza nőtt ki a földből, miközben hány és hány bolhapiac tűnt el, egyidejűleg. Persze, nem a haszontalan kacatok adásvételét kell felpörgetni, hanem a működő, de már nem használt eszközök adásvételét. Ehhez nem feltétlenül kell újra nyitni a piacokat, ennek is van modern, kényelmes módja.

Meg kell tanulnunk a tárgyakat nem gyártási évük és divatjuk, hanem funkcionalitásuk szerint megítélni. Ahelyett, hogy a lomtalanítást várjuk, eszünkbe kell jusson, hogy ami számunkra felesleges, az másnak szükség. Gondoljunk erre, mielőtt kidobunk valamit. Vásárlás előtt pedig nem szégyen körülnézni a használt dolgok között. Így nem csak az anyaföldnek spóroljuk meg a szétszerelést és az összerakást, hanem magunknak is megtakarítunk valamit.

Az egyéni felelősség

A fogyasztók nagy része nem tudatos, és a mai ingerküszöb mellett nem is valószínű, hogy a közeljövőben azok lesznek. Nagyon messze vagyunk attól, hogy a széles körben elterjesztett információt és felhívást tettek kövessék. A nejlonzacskót választók nagyrésze tisztában van azzal, hogy nem helyes, amit tesznek, mégis úgy fest, hogy amíg az állam nem szól közbe, nem lesz érdemi változás. Ilyen és ehhez hasonló területeken valamilyen szabályozónak kötelessége beavatkozni, de

nem szabad mértéket tévesztenünk!

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy ha egész Magyarország egy pillanat alatt eltűnne a föld színéről az is csak 0,14%-kal járulna hozzá az CO₂ gázkibocsátás csökkentéséhez. Attól még ugyanúgy szénóriás lenne Kína, ugyanúgy pöfögnének az amerikai és német szénerőművek, ugyanúgy skálázódna a kitermelés az arab olajmezőkön, és ugyanúgy ömlene az orosz gáz Európába.

Ahelyett, hogy azt ordítjuk, hogy VÉsZheLYzET vAn!!4!4!, méretünket,
lehetőségeinket és felelősségünket szem előtt tartva, itt az ideje, hogy érdemi
párbeszéd kezdődjön!

Elnéptelenedő falvak, lepusztuló iparvárosok, mélyülő szakadék főváros és vidék között, elöregedő népesség. Mind az agy-és munkaerőelszívás jelenségének következményei. Alig akad olyan ember Magyarországon, sőt az egész posztszovjet térségben, akit legalább közvetve ne érintene a folyamat.

Mindannyiunk rokonságában, közeli ismeretségi körében találunk olyat, aki szülővárosától távol vállalt munkát, vagy akár már a tanulmányait is máshol végezte. Elég csak pillantást vetnünk a vidéki, különösen a kelet-magyarországi városok egy-egy pályaudvarára egy átlagos vasárnapi napon. Hétről-hétre zsúfolásig telt vonatok tucatjai szállítják az egyetemistákat, a munkavállalókat a főváros felé, vagy azon túlra, külföldre. Miből ered az agyelszívás jelensége? Mióta van jelen a társadalmakban, mióta beszélhetünk róla ebben a formájában? Milyen kockázatokat és lehetőséget rejt? Az alábbiakban ezeket a szerteágazó kérdéseket igyekszem áttekinteni, a teljesség igénye nélkül.

A nemzetközi agyelszívás az a jelenség, amelynek során egy ország szakemberei külföldön vállalnak munkát és és telepednek le - olvashatjuk sok helyen. A kifejezés a XX. század folyamán terjedt el, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokhoz kötődően. Az amerikaiak a német, majd a szovjet technológiai fölény veszélyétől tartva óriási összegeket kezdtek a kutatásra és a fejlesztésre költeni. Szövetségi politikává vált, hogy a hatékonyság érdekében minél több tehetséges szakembert csábítsanak az országba. Ennek az előnyeiről az amerikai gazdaságnak már rengeteg tapaasztalata volt: a bevándorló szakemberek hozzájárulása a technológiai fejlődéshez már korábban is óriási volt. Miután az amerikai állam tudatosan is ösztönözni kezdte ezt a folyamatot, olyan kutatócsoportok jöttek létre, melyekben a világ legtehetségesebb szakemberei dolgoztak. Sokak számára ismerősen csengenek a ,,marslakókként” emlegetett magyar tudósok nevei: Szilárd Leó, Teller Ede, Kármán Tódor és a többiek. Nekik, és a hozzájuk hasonló zseniknek is köszönhető, hogy az Egyesült Államok szuperhatalommá nőhette ki magát.

A múlt század második felében a nyugat-európai országok is alkalmazni kezdték az agyelszívás eszközét. A globalizációval, a távolságok csökkenésével, majd az EU keleti bővítésével újabb lendületet kapott a jelenség. Az agyelszívás elsősorban a magasan képzett rétegeket érintette korábban, azonban a 2000-es évek közepe óta a társadalom valamennyi rétegére kiterjedt: már nem csak a csúcsszakembereket csábították elvándorlásra , hanem általában a jólképzett szakembereket: az agyelszívás munkaerőelszívássá szélesedett. A lehetőséget erre többek közt a kelet- és nyugat-európai országok életszínvonala közti szakadék teremtette meg. Egyre gyakoribbá vált, hogy a fiatalok már a felsőfokú tanulmányaikat sem a saját hazájukban végzik, és utána nagy eséllyel már külföldön telepszenek le. Éppen ez utóbbi miatt sokan az agyelszívás első lépcsőfokának tartják a tanulmányi célú elvándorlást.

Fontos kiemelni azt is, hogy az agy-és munkaerőelszívás belföldön is megfigyelhető: a diákok és a munkavállalók a nagyobb városokba áramlanak. A kivándorlást és a belső vándorlást, jóllehet szinte ugyanazon tényezők mozgatják, hosszú távú hatásuk – mely leginkább gazdasági és demográfiai jellegű – jelentősen különbözik egymástól. Vegyük először szemügyre a kivándorlást, hiszen ennek következményei sokkal egyértelműbben, egyszerűbben felvázolhatóak.

Először is fontos leszögezni, hogy az Unión belül Magyarországon nem kiugróan erős a kivándorlás, sőt az utóbbi években csökkenés figyelhető meg a KSH adatai alapján. Mégis érdemes felvázolni a lehetséges következményeket. A kivándorláss okozta demográfiai probléma a kivándorlók alacsony átlagéletkorában gyökeredzik. Ha csak azt vesszük alapul, hogy a 20-30-as éveikben járó munkavállalók a változtatásra a legnyitottabbak és a legnagyobb munkabírásúak, logikus, hogy a jelenség leginkább ezt a réteget érinti. Egy eleve elöregedő népességű államban az elvándorlás csak fokozza a fiatalabb korosztályok alacsony arányából fakadó problémákat. Az eltartottak és a dolgozók arányának megbomlása nyomás alá helyezi a nyugdíjrendszert, és a népesség csökkenése további problémákat is okoz a munkaerőpiacon, a szolgáltatásokban és a társadalom egyéb területein.

Fontos negatív hatás, hogy elsősorban a magasan képzettek vándorolnak ki, ezért olyan területeken, mint például az egészségügy vagy a kutatás és fejlesztés jelentős munkaerő hiányt okoz. Az egészségügy állapotának romlása többek között az orvoshiánynak tudható be.

A magasan képzett szakembereket igénylő kutatás és fejlesztés szektor a gazdaság felemelkedéséhez szükséges nagyobb hozzáadott érték előállítását szolgálja. A szektor előremozdítása elengedhetetlen, hiszen ezáltal lehet hatékonyabbá tenni az ipart és a mezőgazdaságot is. Az lenne az ideális, ha a multivállalatok nem csak egy nagy összeszerelő üzemként tekintenének Magyarországra, hanem a fejlesztések célszerű helyszíneként. A K+F szektorra szánt kiadások növelése a probléma egyik megoldása lehet. Ha a külföldre költözött munkavállalók idővel hazatérnek, egyértelműen pozitívum a gazdaság és a társadalom számára külföldön megszerzett sokrétű tapasztalatuk, az új technológiák ismerete és a hazahozott új nézőpontok.

A főváros és a vidék közötti szakadék mindenki számára nyilvánvaló. Budapest a nyertese a nagy arányú (elsősorban kelet-magyarországi eredetű) belső elvándorlásnak. Ebben jelentős szerepet játszik a tanulmányi célú elvándorlás. Budapest egyetemek és állások bő választékát kínálja. Itt koncentrálódik a kutatás és fejlesztés legnagyobb része is. A főváros és a vidék közötti szakadék egyre mélyebbé válik. Az elvándorlás sújtotta területek egyfajta örvénybe kerülnek: a belső népességmozgás is elsősorban inkább a fiatalokat érinti és vidékről olyan emberek mennek el, akik helyben kedvezőbb életfeltételeket teremthetnének, ezzel maradásra ösztönözve a még fiatalabb korosztályokat. Az egykori szocialista iparvárosok népessége rohamosan csökken, rozsdaövezetekké válnak. A fővárosi és vidéki aktív lakosság ilyen egyenlőtlen eloszlása a gazdaság egészére is káros hatással lehet.

Mindemellett megvan azon pozitív vetülete is a belső vándorlásnak: fejlett, hatékony termelésre képes tudásközpontok és ipari központok jönnek létre. Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, azt az oktatás és a munkaerőpiaci igények minél szorosabb összehangolásával lehetne elérni. A pozitív példa Debrecen, ahol elkezdték fejleszteni az egyetemi mérnökképzést, amint kilátás nyílt rá, hogy a BMW Kelet-Magyarországon építené fel új gyárát.

A népességmozgás nem alapvetően rossz jelenség, sőt valamilyen szinten szükségszerű is. Jelentős demográfiai problémákhoz inkább a kivándorlás vezethet, a belső népességmozgás ebből a szempontból nem feltétlenül jelent veszélyt. Ez utóbbi akkor lehet káros, ha aránytalanul sok ember áramlik például a főváros felé. A debreceni, és az ahhoz hasonló példák alkalmazása jó megoldás lehet a kár mérséklésére.

A kivándorlás okozta problémahalmaz egyik leglátványosabb megjelenési formája Magyarországon a mélyülő munkaerőhiány. Az elvándorlás jelenségét politikai hangulatkeltésre is felhasználták, jóval eltúlozva a mértékét. Nehéz megbízható adatot találni a külföldön élő magyarok számáról, hiszen az EU-n belül szabad a mozgás és az állam tudomása nélkül is lehet hosszabb-rövidebb ideig munkát vállalni. A kivándorlás definíciója is sok kérdést felvet, nehéz megmondani, hogy milyen hosszú külföldön tartózkodás után illetve milyen feltételek mellett tekinthető valaki kivándorlónak. Ez a bizonytalanság a becslések szóródásán is meglátszik, 116 ezer főtől 637 ezerig becslik a külföldön élő magyarok számát.

Összességében azonban nagy biztonsággal kijelenthető, és ebben a szakértők között is viszonylagos egyetértés van, hogy Magyarország Európán belül a kivándorlásnak közepesen kitett államok közé tartozik, és az is kijelenthető, hogy országunk a külföldön élő állampolgárok arányában sokkal jobban áll, mint a régió más országai, ahol sokkal nagyobb problémát okoz a kivándorlás.

A legrosszabban Románia áll. Népessége 17,5 százaléka külföldön él. Látható, hogy a magyar adat európai összehasonlításban sem tekinthető különösebben rossznak.

Nincs okunk azonban az örömre, mert bár a kivándorlók aránya régiós összehasonlításban itthon alacsonynak mondható, de esetünkben arányaiban sokkal több diplomás hagyja el az országot.

Lehet vitatkozni ezekről a számokról, lehet kritizálni a módszereket vagy a kutatókat, de azt el kell fogadnunk, hogy Magyarországon jelenleg nem is a kivándorlás, hanem inkább az agyelszívás a legnagyobb probléma.

Az agyelszívás kedvezőtlen hatásait legerősebben vidéken lehet érezni, hiszen a jó képességekkel rendelkező fiatalok jellemzően Budapest, vagy más városok egyetemeire mennek, ahonnan kikerülve legszívesebben a nagyvárosi cégeknél keresnek munkát. Így a felsőfokú végzettségűek jelentős kivándorlása ellenére Budapesten és a nagyvárosokban kevésbé okoz problémát az agyelszívás, hiszen az végeredményben leginkább a vidéket sújtja.

A kormány intézkedései, különösképpen a CSOK és a diákhitel 3 gyerek utáni elengedése, valamint a falusi CSOK a kistelepüléseken is enyhítheti a problémát. Különösen azért, mert  a diplomások - az átlagosnál magasabb jövedelmüknél fogva - könnyebben ki tudján használlni a CSOK-ot. Az utóbbi időben Magyarországon bekövetkezett bérrobbanás is mérsékli a kivándorlást, csökkentve a nyugati és a hazai bérszínvonal közötti különbséget. De sajnos még mindig akkora a rés a budapesti és a vidéki bérek között, hogy a legtöbb diplomás számára vonzóbb a főváros, mint a vidék.

A vidék kiürülése véleményem szerint elkerülhetetlen folyamat, hiszen a hagyományos magyar falvak nem tudnak elég jó munkakörülményeket és munkalehetőséget biztosítani a lakóik számára. Emiatt, véleményem szerint a kicsi, gazdaságilag gyengébb falvak gyorsan kiürülhetnek, és ez ellen hosszú távon a mindenkori kormány sem tud mit tenni. A nagyobb, gazdaságilag erősebb falvak, kisvárosok azonban megmaradhatnak, ha a kormány pénzt fektet ezek megmaradásába, hiszen a mezőgazdasági munkát folytató kis falvakban maradt lakosságnak szüksége lesz olyan központokra, ahol megveheti a szükséges árukat és szolgáltatásokat. A nagyobb falvak megmaradásához az is kell, hogy az állami szektorban dolgozók fizetései és munkakörülményei megközelítsék a fővárosi és nagyvárosi bérszínvonalat.

Ehhez nagy mértékben hozzájárulhat a Magyar Falu Program, amely a falusi infrastruktúrát igyekszik fejleszteni. Azonban a program akkor tudja beteljesíteni a hozzá fűződő reményeket, ha a fizetések emelkedése is követi.

Vállalkozást indítanál? Fel szeretnéd lendíteni a már meglévő szervezetedet? Tágabb kört szeretnél megszólítani? Networking eseményt szerveznél? Egyöntetű válasz: a zöld.

A környezettudatosság napjaink egyik legtrendibb témája. Erről mindennapi életünk során is megbizonyosodhatunk, az online és offline térben egyaránt. Például az Instagram közösségi fényképmegosztó oldalon a mai napig 286,4 milliószor használták a „nature” (=természet) címkét, 41,33 millió alkalommal az „ocean” (=óceán) címkét, ami szintén környezetvédelmi indíttatású kereséseket takarhat, illetve 5,2 millió alkalommal láttak el fényképet az „environment” (=környezet) témameghatározó szóval.

Természetesen a környezetvédelem témájának előtérbe kerülését az elmúlt évek során a politikában is leképeződni látjuk. Jellemzően baloldali pártok szerveződtek (újra) a környezettudatosság zászlaja alatt. Megszokottá vált a környezettudatosság azonosítása a baloldallal. De ha akár politikai, akár filozófiai vonatkozások mentén jobban beleássuk magunkat a témába, kiderül, hogy a fenti állításnak mindkét oldalról akadnak cáfolói.

Egy baloldali publicista, Brendan O’Neill írásában találkoztam először egy saját eszmetársait kritizáló gondolatmenettel. A szerző szerint a baloldali környezetvédők a baloldali eszmék egyik alapvetését tiporják sárba, amikor a környezettudatosságról szónokolnak. Hiszen a korai marxisták épp a környezet korlátait hangoztató elméleteket kérdőjelezték meg, mondván, hogy gondjaink nem a természetben, hanem a társadalomban gyökereznek. Azok a baloldaliak, akik környezetvédelmi érveléssel alátámasztva állítják, hogy nem tudunk véget vetni a szegénységnek és képtelenek vagyunk elérni, hogy az emberek egyenlők legyenek, a múltbéli humanista gondolkodók két nagy célját hazudtolják meg. O’Neill azt állítja, hogy a környezettudatosság erősödése a baloldalon éppen a radikális baloldali gondolkodás végét jelzi.

A környezettudatos szemléletmód alapvetése, hogy az ember a napjainkra hétköznapinak tűnő cselekvéseivel folyamatosan rontja környezete, bolygója állapotát. A már rég berögzült helytelen gyakorlataink helyrehozhatatlan károkat okoztak, amelyek hatásaival egyrészt több évtizedes, évszázados távlatban kell számolnunk, másrészt már ma is szembesülünk velük. Természetes energiaforrásaink, mint a kőolaj, végesek, mégis korlátlannak gondoltuk (gondoljuk) őket. Vizeink szennyezése olyan ütemben zajlik, hogy hamarosan ivóvíz nélkül maradhatunk (egyes területeken ez már ma maga a tragikus realitás), a biodiverzitás felborulása és fokozatos eltűnése pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenül az emberi fajra is hatással lesz. Hogyan lehet ezeket a vitathatatlanul mindenkit érintő problémákat, illetve a velük való foglalkozást jobboldali vagy baloldali címkével ellátni? A választóvonalat nagyjából a téma megközelítésének iránya határozza meg. Mondhatjuk úgy is, hogy a baloldalt elsősorban a zöld ügyek globális vonatkozásai foglalkoztatják, míg a konzervatív zöld gondolkozás nemzeti alapú, összefonódik a haza és az identitás megóvásának eszméjével.

Az utóbbi program egyik legkiemelkedőbb képviselője Roger Scruton brit filozófus, aki a Green Philosophy (Zöld filozófia, Akadémiai Kiadó, 2018) című, 2012-ben kiadott művében épp ezt a kérdést járja körül. Gyakorlatias ötleteket, mint például a szén-dioxid-kibocsátási adó kérdésének részletes kifejtését, illetve érzelmekre ható, szinte már pszichológiai természetű érveket sorakoztat fel. Ezek közül az egyik legtöbbször kiemelt gondolat az „otthon szeretete”. Scruton szerint, ha eléggé szeretjük az otthonunkat, ha megbecsüljük azt, vigyáznunk kell rá annyira, hogy ne essen bántódása. Alulról építkező logika mentén véli megvalósíthatónak a változást. A mindent átfogó, elvont, felülről érkező alapelveket kritizálja, mivel azok véleménye szerint eltávolítják az embereket a témától. A világszintű szerveződésekkel szemben a helyi szintűeket támogatja, s ezeket a saját földjük és életterük megőrzésére bátorítja.

Valószínű, hogy egy gyermek számára vonzóbb, izgalmasabb környezetvédő gondolat az, hogy majd ha nagy lesz, elmegy olajszennyezett madarakat tisztogatni az óceánpartra, mint az, hogy lekapcsolja a villanyt és elzárja a csöpögő csapot. Az sem kétséges, hogy felnőttként is könnyebb bedugni némi pénzt a WWF gyűjtődobozába, mint tudatosan vásárolni és következetesen szelektálni a háztartási hulladékot. Nem könnyű rávezetni az embereket arra, hogy bár valóban óriási – globális – teher nyomja a vállukat, számtalan apró dologgal tudják kivenni a részüket e teher enyhítéséből. Ha mindenki csak a saját szűkebb környezetében megteszi, ami tőle telik, már előbbre vagyunk. A globalizáció nagy cselét – hogy a távoli dolgok közel kerülnek, de nem „igaziból”, tehát valójában törődni azért nem kell velük – úgy lehet kikerülni, ha emberi léptékkel mérünk, és belátható, elvégezhető feladatokat tűzünk magunk elé ezen a téren is.

Ezért nagyon fontos egy jól érthető, vonzó kontextusban, a nemzeti identitás, az otthon és a haza szeretetének kifejezetten konzervatív értékrendszerében elhelyezni környezetünk megóvásának kérdését.

Kép forrása: Fortepan