Reaktor

A huszonegyedik században már nem törvényszerű, hogy suba a subához megy, már régen nem kötelező forgatókönyv hogy a falu legszebb lánya és a legszebb legény lesz egy pár, már nem lehet biztosra mondani, hogy két közeli kovácsmester egykorú gyermekei egymásnak vannak szánva. A szerelem - és így a párkapcsolat és a gyermekvállalás is - átíveli a határokat, társadalmi osztályokat, vallási különbségeket, iskolázottsági szinteket, olykor a nemek határát is. A mindent elsöprő szerelem és gyümölcse, a gyermek megszületése után kötelezően kiderül: minél távolabbról találtunk egymásra, annál több különbséggel kell szembenézzünk. De mit választ a gyermek?

Egy párkapcsolatba mindkét szülő hozza a saját identitását, nincs olyan lényeges dolog a világban, amiben egy gyermeket vállaló fiatal felnőtt nem foglalt már állást, és nincs kiforrott nézőpontja. Fontos azonban tisztázni, mely területen ki „enged”. Szűk környezetünkben feltehetőleg ez apróságokat jelent, én például fogalmam nincs, hogy fogom megszokni, hogy vasi tájszólással készül a bevásárlólista, és hogy a majdani kisfiam is feltehetőleg így írja majd. De az eltérő identitások ennél nagyobb ütközésekbe is keveredhetnek.

Hogyan dönti el egy vegán hölgy és egy húsevő férfi, mi kerül a gyermek uzsonnásdobozába? Hova megy vasárnap a katolikus asszony és a világi férj fia? Mi lesz a második tanult nyelve egy sváb-amerikai vegyesházasságból születő gyereknek? Autószerelő vagy autómérnök lesz a professzor és a karosszérialakatos elsőszülöttje?

Azt, hogy ezekben a kérdésekben kié az utolsó szó, még azelőtt el kell dönteni, hogy a gyermek kimondja az elsőt. Azaz nem az első vasárnap reggel kell értetlenül állni, hogy hova viszi a vallásos anyuka a gyermeket. Hiszen az édesapa természetes életformája, hogy otthon marad, az anyáé pedig, hogy templomba megy, a gyermek pedig egyszerre két helyen nem tud lenni. Így igaz ez az összes többi feltett kérdésre.
Meggyőződésem, hogy az identitás kialakításában a szülői szerep döntő. Helyes és természetes, hogy a gyermek idősebb korában más vallást, más nemzetiséget, más életutat választ, azonban örök életére meghatározzák a vallási értékek, az anyanyelve, vagy az iskolái, ahova íratták. Nem nyugodhatunk meg tehát abban, hogy húsz éven belül a két ütköző identitás nyomtalanul egy harmadikká alakul.

Vannak olyan esetek, amikor már a kapcsolat elején nyilvánvaló: az egyik félnek engednie kell. Egy szigorúan vallásos családba való beházasodás kilátásba helyezi a gyermek vallásos nevelését, egy litván-amerikai pár pedig praktikusan az iskolában tanított angol nyelvet választja az otthoni kommunikációs nyelvnek. Azonban ahol ez nem egyértelmű, ott az a probléma, hogy nincs középút: nincs fél-vegán életmód, nincs félig-egyetemi képzés, ezeket a vitákat nem lehet kompromisszummal zárni. Így az egyik fél azzal szembesül, hogy „vesztesként” saját gyermekét nem nevelheti identitása szerint. De mi a megoldás?

Eleve hamvában holt házasság, ahol a felek nyernek és veszítenek, azonban a gyermek sem krumpliszsák. Megismerheti mindkét fél meggyőződését, így az önálló döntés kapujában nem egy verseny nyereményeként, hanem egy több lehetőséggel gazdagabb, tágabb látókörű személyiségként áll majd. A litván-amerikai pár otthoni nyelve lehet az angol, de szabad, és kell emlékeztetni, hogy legyen büszke különleges gyökereire, és második nyelvként választhatja a litvánt. Egy muzulmán-katolikus házasságban is nevelhetünk úgy muzulmán vallású gyermeket, hogy ismeri, tiszteli, és esetleg életébe átemeli például azokat a társadalmi tanításokat, ami szerint a katolikusok élnek.

A másik fontos dolog, hogy egyik szülő sem lehet bűnös. Egy vegán anya táplálhatja éppen vegán módon gyermekét (orvossal egyeztetve), de ezt nem kommunikálhatja úgy, hogy apa egy lelkiismeretlen gyilkos, mert húst eszik. Ott kell lenni, és igen, hallani kell nagyobb korában mindkét érvet, ha más nem, meg kell látnia a szépségét, hogy a kétféle étel milyen jó hangulatban készül otthon a konyhában.

Kié az utolsó szó? Az erősebbé? A hangosabbé? A férfié? A nőé? Azé, aki többet keres? Reméljük, egyikre sem igen a válasz. Az identitásról nem dönthet a szülő, csak az identitás alakulásának körülményeit határozza meg. Az elhúzódó konfliktusok és a nyer-veszít felállás pedig minden vallási, politikai és kulturális nézetnél jobban rombolja a gyermeki lelket. A becsület, a szeretetteljesség és a tisztelet tanulható és univerzális érték, ezeket átadni kötelező, a megfelelő út kiválasztása pedig optimális esetben két szerelmes ember hosszas beszélgetéseinek eredménye. Amiből rossz még soha nem sült ki.

Süni

A zöld témák a közbeszéd és a média minden területén dominálnak, az ismeretterjesztő cikkektől a nemzetközi híreken keresztül az életmódtanácsadásig. Használ-e ez a dömping valóban a környezetvédelem ügyének, vagy inkább árt neki? Létezhet-e egyáltalán olyan téma, ami ekkora figyelmet érdemel? Egészséges, hogy ennyire ural mindent, tematizálva minden csatornát? Nem kicsit, nagyon.

Szupertéma vagy hiperhiszti?

Az emberiség nincsen jó hatással a természetre, józan ésszel ez megkérdőjelezhetetlen. Legyen szó az ipari kibocsátásról vagy közvetlen életterünk mérgezéséről: van mit szégyellnünk, és a tennivalónk rengeteg. Éppen ezért szorul az ember keze ökölbe, amikor ezt a fontos ügyet valós tartalom és közhasznú cél nélkül, kommunikációs fogásként, hangulatkeltésre, öncélúan használják fel.

Minden széles nyilvánosság előtt zajló klímavitában megjelennek a szélsőséges hangok. Két véglet fárasztja a józan többséget. Az egyik szerint teljes összeomlás következik, a másik szerint minden a legnagyobb rendben, a természet köszöni szépen, jól van.

Az alarmisták

Ők azok, akik a természet vagy a társadalom összeomlását, a világvége eljövetelét jósolják, a legkülönfélébb módokon. Ennek időpontját általában közelre, de véletlenül sem túl közelre jövendölik. Éppen olyan messzire, hogy mire eljön a katasztrófa időpontja, mindenki elfelejtse, hogy pár évvel ezelőtt mitől kellett rettegnie. Az alarmisták elméleteiket általában valós, valóban káros folyamatokra építik fel, és ezekből vezetik le a hétmérföldes léptekkel közelgő apokalipszist.

Az alarmista véleményvezérek tájékozódni vágyó, de a számokat, tényeket és az adott probléma természetét egyáltalán nem ismerő, jószándékú laikusokat tévesztenek meg. Némi féltudományos humbug, pár manipulált szám, rémisztő görbe: és kész a megkérdőjelezhetetlen szakmai jelentés. Ezt utána a megfelelő felületeken keringtetik, és ha jól rezonál, az emberek maguktól is felkapják. A félrevezetés célja lehet hangulatkeltés, netán anyagi haszonszerzés. Egyes megmondóemberek egyszerűen csak a figyelemre éhesek.

Hiába igazolja az idő a tudományos körök véleményét, hiába múlnak el nagy bumm nélkül sorra a megjövendölt katasztrófa időpontok: világvégekultusz mindig is volt és mindig lesz is. Mindig lesznek olyanok, akikre az észérvek nem hatnak, de róluk sem szabad lemondani. Az egyetlen dolog, amit velük kapcsolatban tehetünk, hogy önmaguk és mások számára valóban hasznos cselekvésre szólítjuk őket, ha már az elvakultságból származó tettvágy adott. Az ügy szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki azért takarékos, mert tisztában van annak össztársadalmi hasznával, vagy azért, mert féli a világvégét.

A hiányzó tudás

Fontos megjegyezni, hogy a világvégét jóslók nagy része nem elvakult, csak nem eléggé tájékozott. Ezt használják ki a zöld köntösbe bújt ipari óriások, politikai pártok, vagy kisstílű módon adományokat lenyúló alapítványok. A tudatlanságból, tájékozatlanságból fakadó alarmizmus ellen kötelező fellépnünk, másképp a manipulációra alkalmas nézetek gombamód szaporodnak. Csakúgy, mint a témát meglovagló tudósítások, csúsztatások, clickbait anyagok.

A tudás hiánya, vagy elutasítása vezet a másik véglethez is. A konteóhivők másik csoportja teljes tagadásba burkolózik. Nem ismerik el a problémát, ezért cselekedni sem hajlandók. Elleneznek és rosszallnak minden intézkedést, szélesebb társadalmi összefogást igénylő megmozdulást. Ez a viselkedés szélsőséges ellenreakció az apokalipszis megszállott hirdetésére. Ezek a radikálisok ugyanolyan ügyesen csúsztatnak, mint a világvégét jósló társaik:

 a klíma mindig is változott

az emberiség pontos hatását az éghajlatra nem tudjuk felmérni

• -mondják meggyőzően.

Érzik, hogy az ellenoldal szélsőségeseinek a következtetései helytelenek, és az alarmisták minden alapvetését, köztük a valós problémákból kiindulókat is, egy csomagban utasítják el. Itthon szerencsére sokkal ritkábbak az ilyen nézetek, mint másutt a világban. Ettől függetlenül: a vészharang rángatása helyett ideje átadni a terepet az átlag számára érthető, de mégsem túlzottan leegyszerűsítő, korrekt tömegtájékoztatásnak, ha már ennyire a környezetvédelemről szól minden.

Széles nyilvánosság

A téma nem véletlenül felkapott a médiában. A klímaváltozás korunk egyik nagy kihívása, pont ugyanúgy, mint a migráció kérdése. Jó ideig a közbeszéd meghatározó témája lesz. Összetett és izgalmas szakmai, politikai és társadalomszervezési kihívás: létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.

A téma fontossága és sokszínűsége ellenére, ha a csapból is ez folyik, az unalmassá válhat. Ennek ellenére ugyanúgy, ahogy a betelepítési kvótáról zajló EP-szappanopera 101. epizódja, ez is - 101. alkalommal is - ugyanolyan fontos, mint elsőre, mert ha hibázunk, az végleges. Beszélni róla, megbeszélni kötelesség. De e kötelesség mögé bújva normális természeti jelenségeket katasztrófának beállítani, vagy csúsztatásokkal teli jóslatokkal fárasztani az alapproblémát elismerő közvéleményt ugyanakkora bűn, mint az egészet letagadni.

Ha a diskurzus nem terelődik korrekt, higgadt mederbe, akkor a téma elutasítottsága nálunk is felszökhet. Az USA-ban azt érték el a szenzációhajhász hozzáállással, hogy az ország világrekorderré vált a problémát tagadók arányát tekintve. Példátlan igényt teremtettek a kérdést tagadó véleményvezérekre és ellehetetlenítették a széles nyilvánosságot bevonó szakmai párbeszédet.

A média túlpörgetett izgalmát szokás klímahisztinek nevezni. A kritika teljesen jogos: korunk egyik legfontosabb szakmai kérdéséből gyártanak bulvárt, és züllesztik az UFO-észlelések szintjére. Ennek ellenére figyelnünk kell arra, hogy amikor leleplezzük ezt a vadhajtást, ne tűnjön úgy, mintha a problémáról való párbeszéd szükségességét tagadnánk. Tehát ne magát a témát, hanem a témához való hozzáállást kritizáljuk. Másképp klímatagadónak címkéznek, és kiragadott idézetekkel megbélyegeznek bennünket azok, akiknek érdekük a ,,hisztit” fenntartani.

Klímavitákban gyakran kevés a könyörület, hiszen komoly érdekek csatáznak. A kínaiak szívesen végignéznék, hogy a nyugati gazdaság párszor lábon lövi magát. Az autóipar a CO2 kibocsátás démonizálásában érdekelt a NOX vizsgálata helyett. Aztán ott van a sokat emlegetett kőolaj-, illetve szénlobbi… Az átláthatatlanul sok érdekcsoport között kéne rendet vágnia az ugyanezen érdekcsoportoktól függő politikának.

Van egyáltalán beleszólásunk?

Az embereknek? Igen, ezért van miről beszélnünk.

Nekünk magyaroknak? Nem sok. Nem szabad elfelejtenünk: globális vitáról van szó. A fent említett mintázatok nem magyar sajátosságok, máshol is ugyanez a téma, helyenként sokkal szélsőségesebb környezetben. Ha mások már vészhelyzetet deklarálnak, mi még cselekedhetünk higgadtan. Nem szabad meggondolatlanul, hanyatt-homlok saját érdekeink ellen vonulnunk. Nem szabad arányt tévesztenünk. A világ gondját nem tudjuk megoldani, ha belegebedünk se. Vedd szó szerint! Ha mi magyarok megszűnünk létezni, az is csak 0,14%-kal mérsékelné a világ szén-dioxid kibocsátását.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs dolgunk. Minden országnak megvan a maga házi feladata. A kiotói célok után most teljesítenünk kell a párizsi és egyéb EU-n belüli vállalásainkat. Ahogy mondani szokták: a szén-dioxid nem áll meg a határoknál. A cselekvésnek sem szabad. Nem érdemes mértéket tévesztenünk: nem mi vagyunk az az ország, amely gazdasági zsarolópotenciálja által bármit is elérhet. De aktív, közös EU-külpolitikát sürgető szerepet vállalhatunk, bármennyire is reménytelen történetnek fest.

Minden kishitűség ellenére van igazi és valós lehetőség arra, hogy a nagyokra jelentős hatással legyünk: azzal, ha alternatívát teremtünk. Ha példával tudunk elöl járni a megfelelő szabályozók kialakításával, közvetlen és tágabb környezetünk tisztán tartásával, a vizeink és a termőföld védelmével.

Az alternatívaépítés előfeltétele a széles társadalmi konszenzus. Ha képesek vagyunk észérvekkel, a valóság biztos talajáról elcsendesíteni a hangulatkeltő, károgó, a cselekvést hátráltató hangokat, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy előrelépjen egy ügyünk, ami nem megosztja, hanem egyesíti a magyarokat.

De mégis, ki vagyok én? – tesszük fel magunknak az emberi lét egyik legalapvetőbb kérdését. Lehetne úgy is, hogy nem töprengünk ezen, de napjaink társadalma nem engedi kikerülni. Magasztaljuk az egyént, az ember önmagában hisz, nem másban, és egyre későbbre tolódik az önállósodás és a felnőtté válás. De ki vagyok én?

„Valakinek, vagy egy csoportnak állandó, alapvető és individualitását, egyediségét adó jellege” – egy szóval: identitás. A „ki-vagyok-én?” identitáskeresés egyszerre pszichológiai, vallási, kulturális és politikai kérdés. Sokszor úgy tűnik, csupán önmagunknak tartozunk a megválaszolásával. De a demokrácia jellegéből fakadóan is, önmagunk és családunk mellett egész nemzetünkért és társadalmunkért felelősséggel tartozunk, amikor politikai identitásunk alapján az azt leginkább képviselő pártra szavazunk. De mit jelent a politikai identitás, és miért jelent felelősséget számunkra?

Többek közt Carl Schmitt politikatudós (aki náci volt, de elméleti munkája nagy hatással volt a politikatudományra) írt arról, hogy életünk olyan területei is meghatározhatják politikai identitásunkat, amelyeket nem is gondolnánk kifejezetten politikai természetűnek. Például a kultúra, a vallás, vagy a gazdaság szerepét a politikai identitás kialakulásában abból eredezteti, hogy ezen területekről alkotott elképzeléseink is megoszthatják a társadalmat, így politikai kérdéssé válhatnak. Schmitt nem csupán úgy érti ezt, hogy a politika hat ezekre a területekre, hanem fordítva is: a politikai ellentéteket is elmélyíthetik az egyébként nem politikai nézeteltérések. Ez szintén azt példázza, hogy a személyes életünk különböző területein hozott döntéseink, illetve hirdetett meggyőződésünk miért nem számít csupán magánügynek.

Gondoljunk csak arra, amikor egy fogalmat megpróbálunk definiálni, majd a definícióban szereplő szavak jelentésén töprengünk el, és így végigbontogatva az akár mindennapi szinten használt kifejezéseket, végül már csak az ellentétükkel tudjuk őket meghatározni. Például a „fény” szón gondolkozva előbb-utóbb kénytelenek leszünk a sötét ellentéteként értelmezni, hiszen ha nem ismernénk a sötétséget, a fény fogalma sem jelentene semmit. Ezen analógia mentén alakul a pártok öndefiniálása is: egymáshoz képest pozícionálja magát a jobb- és a baloldal. Ebben a felállásban döntő fontosságú kérdés, ki teszi meg az első lépést. Ennek a megértéséhez gondoljunk a sportra: szoros emberfogás, kiélezett meccs. Úgy tűnik, mintha a két csapat játékosai szinte egyszerre mozdulnának, pedig valójában azt történik, hogy a magabiztosabb fél tesz egy-egy lépést, a másik pedig követi, lereagálja. Ugyanez játszódik le ma Magyarországon: a magabiztos identitással rendelkező jobboldal lépéseit igyekszik lekövetni a bal, így megfosztva magát a pozitív öndefiniálás lehetőségétől. A labda gyakorlatilag a jobboldal kezében van, ennek köszönhetően pedig alkalma nyílik értékeinek meghatározására és bemutatására, míg a bal elsősorban ezekkel szemben helyezi el magát, de koordinátarendszerének tengelyeit nem tudja magának elnevezni.

A baloldalnak vannak kísérletei, hogy kimásszon ebből a csapdából, melyek egy bizonyos réteget ma is meggyőznek: az európai identitás, a nyugathoz való felzárkózás jegyében. Ám a kiélezett magyar politikai viszonyok között ezt az „európaiságot” is nehéz önmagában értelmezni, és nem a jobboldal nemzeti érzésű öndefiníciójával szemben. A baloldal az európai létet a magyarsággal szemben határozza meg, holott e két fogalom egyáltalán nem egymást kizáró.

Mindez rímel a cikk elején idézett Schmittnek arra a gondolatmenetére, amely a liberalizmust álszentként írja le. Ennek forrásra szerinte az az önellentmondás, hogy a liberalizmus mindenkit elfogadóként, barátságra törekedőként állítja be önmagát, ugyanakkor más igazságot, realitást nem ismer el a sajátján kívül: az eltérő értékrendet nemkívánatosnak tekinti, annak leigázását pedig szükségesnek.

Ez az önellentmondás tetten érhető a Magyarországra kifejezetten jellemző, pozitív öndefiniálásra képtelen hazai baloldal kommunikációjában. A hangzatos ígéreteik minden és mindenki befogadására azt célozzák, hogy elvegyék ezeknek a nagy horderejű kérdéseknek az élét, depolitizálva őket, hogy végül szűk körben születhessen döntés róluk. Emellett a baloldalból hiányoznak az önálló gondolatok és ötletek - amelyek befolyásolhatnák a potenciális pártolók körét -, és az önmeghatározást a jobboldal által vallott és kifejezett értékekkel való szembehelyezkedés pótolja.

Az utóbbi egy év egyik legjelentősebb fejleménye az volt, hogy a klímakérdés és a környezetvédelem váltak a legfontosabb politikai témákká. A fősodratú média és a baloldali pártok felkarolta, Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom elvitathatatlan eredménye, hogy felhívta a figyelmet az emelkedő életszínvonal és a Föld növekvő népessége mellett tarthatatlan mértékű környezetszennyezésre és az éghajlat változására, amit egyre többen tekintenek ténynek.

A mozgalomnak köszönhetően a közvélemény elkezdett foglalkozni ezekkel a témákkal. Világszerte klímatüntetéseket és klímasztrájkokat szerveztek. Diákok ezrei, tízezrei vonultak az utcára, a politikai vezetők pedig a sajtó és a közvélemény nyomására egymás után hirdettek klímavészhelyzetet, vagy legalábbis biztosították szavazóikat a zöld ügy iránti elkötelezettségükről.

Sajnos azonban, úgy néz ki, eddig tartott a környezetbarát politikusok lelkesedése: a klímatüntetések pódiumairól lelépve, a zöld álarcot levetve legtöbbjüknek szembe kellett néznie a politikai realitással. Azzal, ha jelentős területekről tiltják ki az autókat, rövid távon szavazatokat vesztenek. És azzal, hogy a fosszilis energiahordozóknak – néhány különleges adottságú államot kivéve – még mindig csak az atomenergia a versenyképes alternatívája.

Sajnos a drasztikusabb – és jelentős eredménnyel kecsegtető – lépések jelenleg nem csak anyagilag nem érik meg a világ politikusainak, hanem politikailag sem. Ha másképp lenne, akkor ma autó- és műanyagmentes nagyvárosokban sétálgathatnánk szerte a világban. A mostani helyzet az, hogy beszélni már megéri a környezetvédelemről, de tenni érte még nem. Ezért nem hibáztathatjuk sem Trumpot, sem Greta Thunberget: a politikusok nem fognak cselekedni egy ilyen kényes, sokak életét befolyásoló kérdésben, amíg nincs meg a társadalmi elhatározás, támogatottság a lépések mögött.

Mielőtt ezért követ vetnénk rájuk, kérdezzük meg magunktól: Mosogatnék-e kétszer annyit, hogy kevesebb műanyagot használjak? Tömegközlekednék minden nap az autó helyett? 

Sajnos, amíg a világ népességének meghatározó része nem igennel válaszol ezekre a kérdésekre, addig a legtöbb, amit egy politikus tehet, az annyi, hogy apró lépésekkel, megfelelőbb szabályozással és ösztönzőkkel igyekszik csökkenteni az általa irányított település vagy ország biológiai lábnyomát.

Ha az ember arról beszél, hogy fontos számára a környezetvédelem, könnyen besorolódhat a liberális skatulyába. Talán egy pillanatra még saját magunkban is kételkedni kezdünk: valóban nem vigyázhatok a bolygóra anélkül, hogy közben büszke konzervatív legyek? A kérdés megválaszolásához célszerű lenne először is kideríteni, miért helyezi a politikai paletta bal oldalára a közbeszéd a klímavédelem ügyét.

Hogyan került oda?

A kérdésre pontos választ nem ismerünk, csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Egyrészt a baloldali politika klasszikus céljai (az erőszakos egyenlősítés és egyéb társadalommérnöki próbálkozások) elapadtak a XXI. századra. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem működik az osztályharc-elmélet. Szerencsére nem lett bevett gyakorlat az sem, hogy erőszakkal elveszünk attól, akinek (vélhetően okkal) van, és odaadjuk annak, akinek nincsen, így a baloldalnak új ügyet kellett találnia saját maga fenntartására. És itt jön a képbe a környezetvédelem. Célszerű egy olyan ügy mögé beállni, amely kellően globális ahhoz, hogy joggal lehessen globális megoldást ígérni. Kapóra jött, hogy a zöldpolitika egyfajta kiaknázatlan területként hevert parlagon, így könnyedén elbirtokolhatóvá vált a téma a politika főáramába helyezve. Röviden: a baloldal a magáévá tette, a jobboldal pedig hagyta.

De valóban baloldali érték?

A klímaváltozás egyértelműen ténykérdés. Aki ezt tagadja, tényt tagad, az pedig nem bölcs dolog. Lényeges volna azonban megnézni azt, hogy melyik politikai oldal milyen válaszokat ad a klímaváltozás tényére. Tendencia, hogy a nemzetközi baloldal – feltehetően a klímaszorongás lázas állapotában – igyekszik a klímavédelem problémájába becsomagolni azokat az erőszakos egyenlősítési programjait, amelyek tartós megvalósítása hosszú ideje nem jön össze. Jó példa erre az a Green New Dealnek nevezett amerikai tervezet, amely különös módon rendelkezéseket tartalmazott például a feltétel nélküli alapjövedelem tekintetében.^[1] Gondoljunk csak bele: ha munka nélkül ingyenpénzhez jut az ember, az mindenképpen csökkenti a fogyasztást. Logikus, nem? Természetesen az ellenkezője az igaz. De az is nyilvánvaló, hogy a drasztikus és erőszakos gazdaságzöldítés sem javít a helyzeten. Erre lehet példa a németországi Energiewende, ahol az atomerőművek elsietett leállítását követően a legkevésbé sem javult a károsanyag-kibocsátás. A kimaradó termelést pedig Németország energiaimporttal pótolja, és növelték az igencsak szennyező lignitégetést az energiatermelésben.

^[1] https://mfor.hu/cikkek/makro/bemutattak-a-nagy-amerikai-akciotervet-a-klimavaltozas-legyozesere.html

Különös paradoxon, hogy a liberális oldal a progresszivitást és az énközpontúságot szorgalmazza, ennek ellenére nagyra tartja a környezetvédelmet. Hiszen a liberalizmus az igények azonnali kielégítéséről szól: ha egy (lehetőleg túlárazott, Instagram-képes) avokádós chai lattét kívánok meg, csak beszaladok a legközelebbi helyre, és veszek egyet. Papírpohárban, műanyag fedővel. Ezt kiposztolom azzal a telefonnal, amelyet évente-kétévente cserélek, hiszen megérdemlem. Cserébe, mondjuk, támogatást kérek a születésnapomon egy olyan NGO részére, amely elvileg megvédi a bálnákat. Valahogy. De lehetőleg jó messze tőlem. 

Egy jobboldali fiatal véleménye a klímaváltozásról

Nem azt állítom az előző bekezdéssel, hogy ezek a fogyasztási lehetőségek ne volnának kellemesek és adott esetben akár hasznosak is. Ki ne szeretné a kényelmet? És lássuk be, fantasztikus, hogy egyre szélesebb réteg számára nyílik arra lehetőség, hogy például fapados gépekkel olcsón eljuthassanak a világ különböző pontjaira. Ezzel sincsen gond. De fontos a mértékletesség és a józanság. 

Egy fiatal jobboldali és egy fiatal liberális között nincs vita abban, hogy van klímaváltozás, és hogy az embernek kötelessége megtenni, amit tud annak érdekében, hogy mentse a teremtett környezetét, és minél tisztább állapotában tudja azt átadni a következő generációnak. Az igazi nézeteltérés abban áll, hogy míg az egyik oldal hangosan fogyaszt, és ezt kompenzálandó hangzatos klímavészhelyzetet hirdet, a másik oldal tisztában van azzal, hogy nem globális szinten, bálnamentéssel kell kezdeni a környezetünk rendben tartását. Egy konzervatív fiatal ma úgy gondolkodik, hogy lokálisan kell kivennünk a magunk részét környezetünk megóvásának feladataiból. Belülről kell haladni kifelé. Egy személy, vagy egy család nem veheti fel a versenyt egy multinacionális vállalattal. Az előbbiek azt tudják megtenni, hogy igyekeznek helyi termelőktől vásárolni, és elkerülni az élelmiszerpazarlást a háztartásban. Édesanyáink érezték ezt ösztönösen, mikor azt mondták: annyit szedjünk ki, amennyit ténylegesen megeszünk. Hasznosítsuk újra, amit lehet, gyűjtsünk szelektíven! Takarékoskodjunk az árammal! Csak néhány egyszerű példa arra, mit tud tenni ma egy átlagos fiatal. 

Ugyanakkor a nagy termelőkkel, az ipari és piaci szereplőkkel szemben szigorúbb állami és nemzetközi fellépésre van szükség. A környezetkárosító kibocsátás döntő többsége nem a háztartásokban keletkezik, hanem azt az ipari termelés okozza. Az államoknak törvényhozással kellene minél szigorúbb károsanyag-kibocsátási limiteket meghatározni. Ezeket a nemzetközi szervezetek iránymutatásokkal és kutatásokkal tudják segíteni. Tegyük versenyképesebbé a vasutat a repüléssel szemben! Európában erre adottak a feltételek, mutassunk benne példát. Fontos a kemény állami (nemzeti) fellépés, hiszen a multik nem szeretetszolgálatok: profitorientáltan működnek. Amíg pedig nincsenek rákényszerítve arra, hogy hatékonyabb eljárásokat alkalmazzanak, többet költsenek olyan kutatás-fejlesztésre, amely segíthet a környezetbarátabb működésben, nem fogják ezt maguktól megtenni, ha az "többet vinne, mint hozna". Ha valóban szeretnének részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, akkor támogassák a helyi közösségeket, segítsék elő a környezetük fejlődését. Nőni fog az ilyen cégek társadalmi megbecsültsége. 

A végtelenségig lehetne ezt a fejtegetést folytatni, de konklúzióként a következőt fogalmazhatjuk meg. A természetvédelem nem kisajátítható egyik politikai oldal által sem. De az, hogy milyen válaszokat adunk, igenis függ a világnézetünk diktálta iránytól. Az egyik oldal hangos látszatintézkedéseket, globális szinten történő nyomásgyakorlást szorgalmaz, ami jól mutat az internetes kirakatokban, de nem segíti elő az érdemi változást. A konzervatív oldal mer először kicsiben kezdeni, és mindenkinek azt mondani, hogy annyit tegyél meg, amennyit a magad szintjén tudsz. Nem tagadja a probléma globális voltát, de a megoldást nem a kapkodó, elnagyolt tettekben látja. Aki sokat markol, keveset fog. "Think global – act local". Ha mindenki megteszi a magáét lokálisan, akkor hamar érezni fogjuk az eredményt globálisan is.

Attól függ mit értünk jövő alatt. Ha a mezőgazdasági
ellátásra gondolunk, nem lehet búzát és kukoricát termeszteni gigapoliszokban.
Mégis efelé haladunk. Nagyobb „divat” manapság a „white-collar work” a kétkezi
munkával szemben, ezért az emberek minél nagyobb városokba özönlenek minél több
lehetőséget remélve.

Mégsem pontosan meghatározható, hogy meddig tart egy falu és honnan kezdődik a város. A kettő közötti átmenet pedig a nagyközség vagy a kisváros. Ami talán egy városiasabb hangulatú falu, talán egy falusias város? Lehet találgatni, és lehet a közigazgatási meghatározásra hallgatni, viszont nem kizárólag a populáció függvénye, hogy milyen típusú a település, sok más tényező is befolyásolja. Minden falu hordozza a városok sajátságait bizonyos mértékben, csak úgy, ahogyan minden városnak is vannak a falvakra jellemző vonásai.

Ami ráadásként nehezíti a definíció meghatározását, hogy mind
a falu, mind a város folyamatosan változik. Hatással vannak egymásra és
formálják egymást. Az iparosítás és a szolgáltatási szektor növekedése teljes
mértékben megreformálta a falvakat, s formálja mai napig. Ezek után felmerül a
kérdés, hogy mégis mire hagyatkozzunk a két településforma differenciálásában?!

A városi lét és az urbanizáció a fejlettség fokmérőjeként
szolgált, a fejlett térségek privilégiumának. Az urbanizáció kettős folyamat,
egyrészt jelenti a városodást – mennyiségi oldal –, azaz a városok
számának gyarapodását, másrészt a városiasodást – minőségi oldal –, ami
a városi funkciók bővülését, az infrastruktúra és a városi életforma
kialakulását fejezi ki. Magyarországon a városodás dinamikus változását
kevésbé követte a városiasodás, az új kisvárosok egy része nem
rendelkezik valódi városi funkciókkal, nem tapasztalható azok belső minőségi
változása az infrastruktúra, a szolgáltatások vagy az élet- és viselkedésmód
szempontjából. Egy falu, melyből kategóriáját tekintve város lett, jellegükben
nem változtak: nem kaptak valódi városi funkciókat, intézményi ellátottságuk is
hiányos és nem változtak, sem javultak az ott élők életkörülményei. Hiába,
hazánk tekintetében nem jelentős a giga-, illetve megapoliszok létrejötte, a városiasodás
folyamata nálunk is jelen van. A KSH szerint a városi rang megszerzése ma
is inkább presztízskérdés a települések lakói – és azok vezetői – szempontjából.

Vidéki és városi
társadalom között a legfőbb különbség a szerveződés szintjén található.

Elsőként a családokat említeném meg, ahol több különbség is
felfedezhető. Falvakban a családok erősebbek, összetartóbbak, gyakoribb a több
generáció együttélése, míg városokban az individuum szerepe markánsabb,
dominálóbb. Családtagok száma is nagyobb a falvakban, ahol nem ritka jelenség
4-5 gyermek sem, eközben a városokban 1-2 gyermekes családmodell a jellemzőbb
és a kései gyermekvállalás. A család szerepköre a városban, összevetve a vidéki
családokkal, egyre szűkül.

A házasságot tekintve is más szokások terjedtek el a kisebb
közösségekben, falvakban, mint egy nagyobb lélekszámú településen. Vidéken a
hagyományok nagyobb szerepet kapnak továbbra is, fontos a szülők, nagyszülők
számára, hogy gyermekeik azonos vallású párt válasszanak. A városokban
gyakoribb a szerelem házasság, mint a falvakban, viszont a hirtelen
fellángolás miatt a válások száma is több. A falvak közössége szégyenteljes
tettnek tartotta a házasság kötelékének felbontását, s ez a gondolkodásmód még
ma sem halt ki teljesen. A városokban nagyobb szabadságot kapnak a házasulók
választás terén, mint vidéken.

A nők helyzetére is ki kell térni, ha a különböző lakosszámú
települések között teszünk különbséget. A vidéki nők többsége nem vagy alig tanult,
szociális státuszuk pedig igen alacsony. Szintén a régmúltból hozott szokást
tartják, miszerint a nőnek az a feladata, hogy ellássa a családot friss
étellel, rendezze és nevelje a gyermekeket. Míg a megapoliszok irányába haladva
megjelennek a karrierista, egyedülálló és önellátó nők, akik a munkájukban való
menetelés révén harminc éves kor fölé helyezik a gyermekvállalás gondolatát.

Ha pedig a címben is megjelentetett
„mindenki-ismer-mindenkit” gondolatnál állunk meg egy pillanatra, akkor
fővárosi panellakosként elgondolkodunk, hogy vajon tudjuk-e a közvetlen
szomszédjaink nevét. Falvakban ez a kérdés fel sem merül, hiszen nem csak a
szomszédok nevét, hanem az utcát és akár a falu lakosságának 90%-át ismerik az
ott élők. Sőt még a három utcával arrébb élő Erzsike felmenőinek
világháborús tapasztalatait és unokáinak az iskolában szerzett jegyeit is
ismerik. Jobban figyelnek egymásra és sokkal erősebb érzelmi kapocs alakul ki
ilyen közösségekben, nem szívesen fogadnak be idegeneket. Vidéken a „mi”, azaz
az összetartozás, sorsközösség érzése sokkal erősebb, mint a városokban. A
közösség hatása az individuum életére erőteljesebb a falvakban, mint a
városokban.

A különféle társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek
sokkal határozottabbak a városokban, mint a falvakban. Ennek megfelelően a
különféle társadalmi csoportok közötti konfliktusok is gyakoribbak a
városokban. Megannyi eset igazolja, hogy a kimagasló tehetséggel rendelkező
előadóművészek, énekesek, színészek, politikusok, tudósok azután, hogy kitűntek,
a nagyvárosokban találtak lehetőséget a kiteljesedésre. Ennek következményeképp
a falvakban a társadalom tehetősebb rétegei kiválnak a közösségből.

Úton a gigapoliszok
felé: fenntarthatóvá válhat-e a globális fejlődés?

A városi növekedés a fejlődő országokban egyre nagyobb
kihívást állít a nemzeti és helyi hatóságok irányítási képességeinek. A
városfejlesztés irányításának problémái nemcsak a „nagyvárosokban”, hanem a
kisebb, de gyorsan növekvő városokban is felmerülnek. Ha a nagyvárosok ilyen ütemben
folytatják a növekedést, irányíthatatlan gigapoliszokká fognak válni? Viszont a
fenntartható városi fejlődés elengedhetetlen, ezért mielőbbi lépések
szükségesek.

Meglátásom szerint Magyarország nem küzd ilyen problémákkal a
nagyvárosaiban, hiszen az ország területén közel 10 millió fő él, míg külföldön
egy-egy gigapolisz számlálhat ilyen mértékű lakosságot.

Ennek ellenére a kérdés fennáll: milyen eszközök segítségével
lehet hatékonnyá tenni egy ekkora terület irányítását? A „jó kormányzás”
mindenképpen egy elengedhetetlen eleme a sikeres igazgatásnak, ahol a
tervezési, döntési folyamatok demokratizáltak az egyének, háztartások,
közösségek, önkéntes egyesületek és civil szervezetek részvételének fokozása
révén. Az erő és hatalom decentralizálása a fenntarthatóság szempontjából,
kontrollálják egymást a vezetők és osszák szét feladataikat. Egy közös cél és
jövőkép megalkotása, melyhez társul a stratégiájuk. Mindent összevetve erre a
kérdésre a legjobb választ helyi szinten adhatjuk meg és nem megoldás ráhúzni
egy egységesített modellt egy olyan gondra, amely minden felmerülő esetben
különböző.

Ha viszont a problémát a gyökerénél próbáljuk kezelni, akkor
kibukik a gondolat, miszerint kell-e hagyni tovább nőni ezen városokat? A
legnagyobb városok a közeljövőben képesek lesznek stabilizálni méretüket, és
lehetővé teszik, hogy a kisebb városok milliós lakosságúvá váljanak, esetleg
megavárosokká vagy inkább meg se várjuk erre a választ? Ha tovább burjánzik ez
a jelenség, akkor ellátási problémákkal is szembe kell néznünk, hiszen a
mezőgazdászok pályaelhagyóvá válnak és nem lesz ki táplálja majd a városi
lakosokat. A katasztrófa elkerülhető, ha az emberiség észreveszi a
figyelmeztető jeleket, és ha a szükséges intézkedéseket időben megteszik.

Vannak, akik azt állítják, hogy az emberek alkalmazkodnak az
általuk okozott problémákhoz a termelékenység és a hatékonyság javulásával és
az erőforrások helyettesíthetősége végtelen, és az emberi népesség örökre
tovább növekszik. Tehát a legfontosabb probléma nem az, hogy az erőforrások
elfogynak, hanem az, hogy az agyunk kapacitását jelenleg nem használjuk eléggé
ahhoz, hogy az élelmezésbiztonság, az energiatermelés stb. problémákat tudjuk
kezelni.

Ezen találgatásokra választ pedig csak az elkövetkezendő
évtizedekben fogunk kapni, vagy alkotni.

Miért érdemes környezetvédőnek "lenni", vagy annak tűnni?

Lehetsz világvállalat, amely a profit érdekében embertelen körülmények között foglalkoztatja a dolgozóit, éhbérért. Lehetsz korrupt politikus, vagy közszereplő, aki botrányok sorozatának a pecsétjét hordja. Eljött a megváltás! Egy jó marketing kampány, pár érzelmileg felfokozott beszéd, esetleg néha felülsz a bringára. Varázsütésre mindenki elfelejti a sáros múltadat. Nem vagy más, mint egy a 21. század gyönyörű "Zöld Angyalai" közül!

Az éghajlatváltozás és az úgynevezett "klímakatasztrófa" gondolatköre mára eposzi ragyogást nyert. A főáramú médiának köszönhetően a hagyományos környezetvédelmi szervezeteken túl már a politikai pártok, cégek, közszereplők , influenszerek is rendszeresen foglalnak állást környezetvédelmi kérdésekben: szinte kötelező lett.

Mindenki álszent aki védeni akarja a környezetet?

Természetesen a válasz nem. Mint minden fontos ügynek, ennek is voltak önzetlen pionírjai, akik szívből álltak ki a nemes célért, hogy a Föld még száz év múlva is élhető bolygó legyen. Ráadásul annyira jól csinálták, hogy mára a környezetvédelem a világ legmeghatározóbb kérdései közé emelkedett.

Ezt is elérte azonban a népszerű ügyek átka. Prókátorai a haszonszerzés céljával védelmezik. Ha valaki napjainkban radikálisan kiáll a "zöld értékek" mellett, a főáramú média rögtön hősként tekint rá, függetlenül az előéletétől és a mögöttes szándékaitól.

Multinacionális cégek is meglovagolják a "Zöld Hullámot"

A környezetvédelem talán legképmutatóbb újdonsült képviselője a Coca-Cola. Mindenki számára ismertek lehetnek a rengeteg műanyag hulladékot előállító cég utóbbi évtizedben tett "erőfeszítései" az újrahasznosítás melletti kampányolásban. Ezzel csak az a baj, hogy egy óriási megtévesztés.

Miért problémás a műanyag kérdése, és miért nem igaz, amit állítanak?

A műanyagokat nem kell bemutatni senkinek: az életünk minden területének a szereplői, és már jól ismerjük a negatív hatásaikat is használatuk során, és főleg használatuk végeztével. De hiába ismerjük, az egyre nyilvánvalóbb és nagyobb környezeti károk és a sok figyelmeztetés ellenére az utóbbi évtizedben a műanyagok gyártása az eddigi legnagyobb kapacitással üzemel.

Úgy jutottunk idáig, hogy nincsen semmilyen fenntartható megoldás a műanyag hulladék megsemmisítésére. Elásni, elégetni, eldobni, újra hasznosítani - mindezek a megoldások a mai napig problematikusak. A műanyagok óriási mennyiségben készülnek, többnyire egyszeri használatra, és mérhetetlen károkat okoznak a környezetben. A korunkra jellemző fogyasztói társadalomban a gyártók (jelen példa szerint a Coca-Cola) olyan üzleti modellekre építenek , hogy a fogyasztók igényeinek való megfelelés céljából olcsó alapanyagokból gyártanak, és semmilyen felelősséget nem vállalnak a használat utáni összegyűjtésért és a hulladék feldolgozásáért. Ennek eredményeképpen tartunk ott, hogy a Föld lassan belefullad a műanyagba. Az utcák, folyók, földek és az óceánok szennyezettsége tragikus szinteket ért el.

Az újrahasznosítás hazugsága

A Coca-Cola bemutatta az első olyan üdítőitalos palackjait, amelyek újrahasznosított tengeri hulladékból készültek. Ez az első lépés annak a demonstrálására, hogy eljön az idő, amikor az élelmiszeripar a tengerek és óceánok összes hulladékát hasznosítani fogja - írja az Origo.hu . Ez is egy hangzatos marketingfogás, amivel tisztára akarják mosni a múltbeli bűneiket és kitörölni a köztudatból az óceánok beszennyezését és az ökoszisztémákat tönkretételét. De a számítás bejött: mindenki erről beszél és a multicéget magasztalja.

A valóság teljesen más. 1950 óta a világon előállított műanyag kevesebb mint 9%-át hasznosították újra, a többit elégették, elásták vagy kidobták.

Ben Jordan, a Coca-Cola környezetvédelmi politikáért felelős vezető direktora nemrégiben a következőt mondta: "Nagyon sok ember van a világon akik látni szeretnék, hogy a műanyag eltűnik. Tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni... Mi mind fogunk műanyagot használni még évekig, nem?"

Ezzel sajnos mégis kevesen vannak tisztában. A példa szemlélteti, hogy egy hangzatos marketing kampány a főáramú média támogatásával bárkit és bármilyen céget ki tud mosni a rossz hírnevéből a lényeg, hogy legyen elég "zöld".

Az efféle képmutatás mindennapossá vált, de nem lepleződik le, mert óriási politikai és lobbitámogatás fedezi. A környezetvédelem lényegét és őszinte erőfeszítéseit a megoldásra pedig lejáratják vele.

A szomszéd paradicsomot termeszt a gangon. Nagynéném fűszernövényeket nevelget az erkélyen. Édesanyám kollégája citromot próbál termeszteni az irodában.  Rokonaim, ismerőseim ők, megannyi pesti vagy budai betondzsungel-lakó, aki megpróbálja kielégíteni ősi sóvárgását a saját termés, a talpalatnyi termőföld iránt. 

Talán mindenkiben van késztetés, hogy elvonuljon, vagy ha úgy tetszik, kivonuljon a nagyvárosból.  

Aki szerencsésebb, annak van kiskertje, nyaralója, ahol hódolhat a kertészkedés vagy a konyhakertészkedés  örömének. Van, aki köztes megoldásként az agglomerációba költözik, és onnan ingázik a nagyvárosi munkahelyére. Aki komolyabban csinálja, az feladja a városi létet, és ahogy Budapesten mondják (hiszen a fővároshoz képest minden „lent” van), “leköltözik” vidékre.

A statisztikák szerint az agglomerációba költözés gyakran csapda.  

Én is Veresegyházon laktam hároméves koromig, amikor is a szüleim rájöttek, onnan budai munkahelyeikre bejutni, engem pedig óvodába logisztikázni korántsem zökkenőmentes. 

A KSH adatai szerint 1995 és 2010 között folyamatosan csökkent Budapest lakossága, 1.893.108-ről 1.734.398-re. 2015-től 2018-ig viszont ez a folyamat megfordult, és a lakosság gyarapodni kezdett. E három év alatt csaknem 25.000 fővel növekedett a főváros lélekszáma. 

Vegyes trendeket figyelhetünk meg az ezredforduló óta. Az ezredforduló környékén az állami lakástámogatások, majd devizahitelek hatására az emberek az agglomerációba költöztek, a 2008-as válság után jelentős volt a visszaköltözés, majd 2011 után, főként az új lakástámogatási formák miatt ismét kisebb mértékű kiköltözés volt megfigyelhető. 

A kiköltözésnek sok oka lehet -a kiszorulás a belső, illetve felkapott kerületekből (amelyeket rehabilitáltak), az állami lakásvásárlási támogatások vagy akár az, hogy Budapesten az ingatlanárak gyorsabban emelkedtek, mint az agglomerációban. A visszaköltözés okai közé sorolhatjuk az elbukott devizahiteleket és a magas ingázási költségeket. 

Sokszor  számára jobb életfeltételeket jelent a „leköltözés.” A nagyvárosi szennytől, bűztől, rohanástól megcsömörlött városi értelmiségieknek a romantikusabb része, néha a vállalkozó kedvűek végleg falun telepednek le. Egyesek közülük persze kényszerből. Egyre többet lehet olvasni olyan párokról, akik feladták budapesti karrierjüket, és inkább az állattenyésztést, sajtkészítést, kenyérsütést, borászkodást választották, és most keményen dolgozva, de nyugalomban, békében, tiszta környezetben élnek és nevelik gyermekeiket. Sok holland, német és más nációjú betelepülő is keresi a tiszta levegőt, a csendes és az olcsó élet lehetőségét aprófalvakban. Új energiákat és kreativitást visznek a helybeliek életébe.  

De szembe kell néznünk a ténnyel, hogy egyelőre ez a kivétel, és kevesek privilégiuma, vagy szerencséje.  A legtöbb faluban az élet nehéz.  Én csak akkor szembesülök ezzel, ha rövid időre előkelő idegenként lelátogatok Mezőhegyesre, a dédszüleimtől ránk maradt házba, ahol nincs bevezetve a gáz, a fűtés fával külön tudomány és folyamatos elfoglaltság. Télen sár van, nyáron por, és azoknak, akik gazdálkodnak, véget nem érő a munka a földdel, az állatokkal. Nincs olcsó hipermarket, csak drága kisbolt, és bizony a magyar élelmiszerlánc üzleteiben is minden drágább, mint a nagyvárosban. Az emberek a használt ruhaboltból és a „kínaiból” öltözködnek, és ha komolyabban betegek, a városba kell buszozniuk vagy vonatozniuk. 

És akkor még nem beszéltünk a borsodi zsákfalvakról, a szinte kizárólag cigányok lakta településekről. A november 7-i Mandiner hetilapban megjelent írás Csenyétéről sokkoló volt. A komfort nélküli, gyakorlatilag lakhatatlan házakban tengődő, az uzsorásoknak kiszolgáltatott, négy általánosnál (!) többet nem végzett emberekről szóló írás végre ébresztőt kellene, hogy fújjon.  Nem elég szörnyülködni!

Akkor lesz a falu az új város, ha a mélyszegénységet, a nyomort felszámoljuk. Egy polgári, 21. századi, patrióta Magyarországon nem lehetnek Csenyéték! Politikai akarat, okos és tisztességes kivitelezés, és rengeteg pénz kell hozzá, de minden házat lakhatóvá és komfortossá kell tenni, az alapvető szolgáltatásokat helybe kell vinni, iskolabuszokat kell indítani, bentlakásos iskolákat létrehozni, és folyamatosan működő, államilag finanszírozott mentorprogramokat indítani, hogy minden település olyan legyen, ahová szívesen költözik bárki.  Ha a vidék nagyvároshoz való felzárkóztatásáról beszélünk, a legalján kell kezdeni a munkát, olyan helyeken, melyeknek már rég nem kellene létezniük jelenlegi formájukban Magyarországon.

Ha mindez megvalósul, akkor valóban megindulhat a fiatalok visszaáramlása a vidéki településekre, idővel egyre többeknek lehet a falu az választott otthona.. De csakis akkor, ha már nem lesznek Közép-Európa egyik legszebb és legkülönlegesebb országában, a bokrétában Isten kalapján, harmadik világbeli körülmények között élő emberek.   

A 20. század közepén Tokió és New York voltak az egyedüli megapoliszok, azaz több mint 10 millió lakossal rendelkező óriásvárosok. A 80-as évekre Mexikóváros, Sao Paulo és Oszaka is csatlakozott a klubhoz. Napjainkra e csoport tagjainak száma harminckettőre növekedett és a Föld lakosságának fele városokban él.

Az urbanizáció példátlan sebességre kapcsolt, újabb és újabb metropoliszok fejlődnek ki a világ minden lakott kontinensén. Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, évszázadunk közepére a bolygó lakosságának 70%-a városokban fog élni, és mintegy 9%-a valamelyik megapolisz lakosa lesz. Ekkorra a tízmilliós városok száma már meghaladhatja a negyvenegyet. A villámgyors városiasodás leglátványosabban az elmaradottabb régiókban, Afrikában és Ázsiában figyelhető meg, de a város-vidék átrendeződés a fejlett országokban, így Magyarországon is jelentős társadalmi változásokat von maga után.

Kezdetben az emberiség vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Évszázadoknak kellett eltelnie, hogy fajunk keresgélés és begyűjtés helyett megtanulja megtermelni a szükséges élelmiszereket. Újabb generációk nőttek fel, mire megtanultuk termékenyen tartani a használt földterületeket. Ezek a lépések szükségesek voltak az első települések, a falvak kialakulásához. A mezőgazdaság fejlődésével a falvak képessé váltak többletet termelni, és ez a kereskedelem kibontakozásához vezetett. Az élénkülő gazdasági élet hatására kialakultak az első városok, melyek a környező vidék gazdasági, politikai és kulturális központjaivá fejlődtek.  

A történelem előrehaladtával miközben kialakultak a nagyobb egységek, az államok, elkülönültek a városok és a falvak feladatai. Az élelmiszert és a nyersanyagokat a vidék termelte meg, a város pedig feldolgozta. Ez biztosította az egyensúlyt, és a legtöbb esetben mindkét oldal számára garantálta a fejlődést. Ugyan a hatalmi centrum a városban összpontosult, az erőforrások minél hatékonyabb kitermelése és szállítása egyre fejlettebb infrastruktúrát igényelt. Ezek a városok számára is szükséges beruházások pedig felzárkóztatták a kistelepüléseket.

Az egyértelmű változást az ipari forradalmak hozták meg. A fejlődés hosszabb átlagos élettartamot és demográfiai robbanást eredményezett. Populációs többlet halmozódott fel a falvakban, a helyi termelő szektorok pedig telítődtek. Az üzemeknek és gyáraknak azonban munkásokra volt szükségük, így a vidéken feleslegessé váltak a városokba vándoroltak. A beáramló tömegek hatására megváltozott az európai városkép. Kialakult egy széles munkásréteg, amely később komoly politikai erőforrássá fejlődött. A nagyvárosok sajátos élettérré alakultak, ahol a hagyományos – főleg vidéken erős – értékrendet átformálták a helyi viszonyok.

Nyugaton az osztályellentéteken többnyire felülkerekedett a polgáriasodás, ráadásul a világégések után felpörgő globalizmus hatására a megapoliszok túlnőttek a nemzeti kereteken. Kialakult egy új kozmopolita élettér, ahol a lakosok világpolgárok, akik kapcsolatban állnak akár több ezer kilométerre található kultúrákkal. Ezek sajátosságai pedig keverten beépülnek a mindennapjaikba. A fejlett nagyvárosok igazi olvasztótégelyekké váltak, ahol számos, akár egymással ellentétes szubkultúra is otthonra talál. A megapoliszok – főleg kontinensünkön – levetették eredeti nemzeti jegyeiket, melyeket korábbi lakóik még előnyösnek tartottak. Olyan önálló entitásokká váltak belül, amelyeknek viselkedésmintáit bizonyos helyzetekben ugyanazon ország vidéki lakóik is kultúrsokként élik meg.

A statisztikák és a trendek ismeretében beláthatjuk, hogy a jövő a városoké. Ahogy civilizációnk fokozatosan átlép az ipari társadalomból az információs társadalomba, úgy válik az információtechnika egyre dominánsabb szereplőjévé az életünknek. Az informatika pedig, mivelhogy alapvetően globalista jelenség, a globális kapcsolatpontokon, azaz a városokban koncentrálódik. Egyre több ember dönt úgy, hogy vidékről nagyvárosba költözik a jobb és kényelmesebb élet reményében. A falvak elnéptelenedése pedig súlyos társadalmi változásokat idézhet elő, hisz a kistelepülések és a vidéki lakosság az általános bázisa a hagyományos értékrendet képviselő politikai erőknek. A város-vidék átrendeződés e hatalmi erőforrás kiapadását, hosszú távon a konzervativizmus kiszorulását eredményezheti.

Magyarország esetében sajátos a helyzet. A főváros domináns és megkerülhetetlen, de Budapest egyszerűen túl nagy a tízmilliós Magyarország számára, és ez a falvak mellett hazánk más városaira is negatívan hat. A tény, hogy népességben a közel 2 milliós Budapestet az alig 200 ezres Debrecen követi, anomália. E jelenség hátterében az áll, hogy Budapestet egy birodalom fővárosának építették, hazánk történelmi nagyvárosai – mint Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár vagy Újvidék – pedig többé nem tartoznak Magyarországhoz. Ennek eredménye egy olyan metropolisz, melyhez képest az ország minden más települése vidékké süllyed, így a főváros felszívó erejét nincs ami ellensúlyozza.

A jelenlegi politikai közgondolkodásban uralkodó az az álláspont, mely szerint amennyiben valami zöld, akkor az szükségszerűen baloldali, és fordítva. Ez a gondolat az utóbbi évtizedekben nagyon erősen berögződött. Sajnos sokan már a környezetvédelmet is egyértelműen a baloldallal azonosítják. Ez azonban tévedés.

A keresztény teremtésvédelemhez és a hazaszeretethez szervesen hozzátartozik a környezetvédelem és a zöld ideológia. Elég, ha az adott ország természeti kincseinek védelmére gondolunk. Hogyan lehet mégis, hogy a baloldal (látszólag) teljesen kisajátította a témát? Sok más kérdéskörhöz hasonlóan ebben is a megszokott, jól működő forgatókönyvet alkalmazzák. Felismerték, hogy a fiatalok szemében egyértelműen a legfontosabb témák egyike Földünk sorsa. Természetesen erre a szélsőliberális establishment erősen rá is játszik, emiatt kering rengeteg fals információ a köztudatban. A politika alapvetően az érzelmeken keresztül befolyásol. A környezet ügye olyan terep, amelyen könnyű érzelmeket kelteni és ezzel megszerezni a fiatalok szimpátiáját. És mint tudjuk, akié a fiatalság, azé a jövő.

De ha ez ilyen egyszerű, akkor miért nem cselekednek hasonlóan a jobboldali pártok is? Azért, mert ők sokkal realistábban látják a helyzetet. Elismerik a problémát és cselekvésre szólítanak fel, denem riogatnak "klímavészhelyzettel". Nem lengetnek be kivitelezhetetlen és megvalósíthatatlan elképzeléseket: mondhatjuk úgy is, hogy képesek a földön járni. A baloldal képmutatására tökéletes példa Norvégia esete. A skandináv ország 2025-től betiltja a benzin- és dízelüzemű autók árusítását. Erre az egyszeri ember rögtön azt fogja mondani, hogy támogatandó javaslat, hiszen az északi országban az energiaipar is megújuló energiaforrásokra támaszkodik, így ez egy nagy lépés egy zöldebb jövő felé. Azonban, ha picit jobban a dolgok mögé nézünk: Norvégia Európa egyik legnagyobb kőolaj- és földgázkitermelő nemzete. Így már más megvilágításba kerülnek a dolgok.

Klímadiktatúra?

Habár a szó első pillantásra a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, ha alaposabban belegondolunk, rájöhetünk, hogy koránt sem az. A világtörténelemben nem egyszer nézhettük már végig, hogy egy politikai hatalom valós problémára hivatkozva fokozatosan elkezdi megvonni az állampolgárok alapvető szabadságjogait,. A biztonságuk érdekében korlátozásokat vezet be, ahonnan már csak egy lépcső a totális diktatúra. A gender- és zöldlobbi kéz a kézben járnak, és sajnos nem nehéz elképzelni egy olyan forgatókönyvet, amelyben ezekre alapozva a kormányok fokozatosan egyre nagyobb kontrollt fognak gyakorolni állampolgáraik felett.

Mit lehet akkor tenni?

Elsősorban hidegvérre és nyugalomra van szükség. A globális felmelegedés létező probléma: minél többet kell tennünk annak érdekében, hogy megelőzzük, és tegyünk ellene. De nem a demagóg javaslatok és korlátozások jelentik a megoldást, hanem a valóban hiteles információk közlése, az arányos cselekvésre való ösztönzés. Megfelelő oktatással és kormányzati példamutatással az állampolgárok ösztönözhetőek a cselekvésre. De semmiképpen sem diktatórikus módszerekkel!

Ezen kívül nagyon fontos, hogy a jobboldal visszaszerezze a kontrollt. Ez nagyon nehéz, amennyiben nem akar a felesleges pánikkeltés eszközével élni, de nem lehetetlen. A problémákat el kell ismerni, de nem eltúlozni, és a felmerülő kérdésekre arányos válaszokat kell adni. A baloldalnak pedig rá kellene ébrednie, hogy a zöld ügyet nem szabad a túlélésére felhasználnia, és aránytalan, illetve nevetséges, megvalósíthatatlan megoldásokat pártolnia. A harc semmiképpen nincs elvesztve, de amennyiben a rövidtávú politikai túlélésre használják fel, neadjisten a totális politikai hatalom megszerzésére, akkor nagyon szomorú jövő elé nézünk.

Ha a társadalom elég érett ahhoz, hogy nem lehet eltúlzott és politikai indíttatású információkkal félreinformálni, a pártok pedig nem a fiatalokat foglalkoztató népszerű témát látnak a klímaváltozásban, hanem megoldandó problémát, akkor talán valóban tehetünk valamit a bolygónkért. Amennyiben viszont nem, annak katasztrofális következményei lehetnek.