Reaktor

2024. október 1-jével új vezérigazgatója lett a PwC Magyarországnak, a világ egyik vezető könyvvizsgáló és adótanácsadó cégének, Radványi László személyében. Radványi első interjúját az Index.hu-nak adta, melyben kitért 5 olyan világtrendre, melyek, ha nem is alapjaiban, de megfogják változtatni a minket körülvevő világgazdaságot. A PwC vezetője által említett 5 trend, a klímaváltozás, a technológia fejlődése, a demográfiai válság, a vélemények polarizációja és a szociális instabilitás volt. Habár ezen trendek egyszerre éreztetik hatásukat, érdemes megvizsgálni azt is, hogy külön-külön milyen hatást tudnak gyakorolni a mindennapi éltünkre, és a makrogazdaságra is.

Valószínűleg mindannyian használtuk már az AI (mesterséges intelligencia) valamilyen formáját.

A ChatGPT látogatóinak száma. (forrás: SEO.ai; Oecenomus Gazdaságkutató Alapítvány)

A ChatGPT-ről nem túlzás kijelenteni: a mindennapi életünk része lett. Érdekessége és egyben egyedisége azonban az AI-nak, hogy míg a korábbi technológiai innovációk elsősorban a munkaintenzív iparágakba hoztak a termelést megkönnyítő és hatékonyabbá tevő újításokat, addig az AI főként a tipikusan fehérgalléros iparágakba tud hatékonyság növelő hatásokat kiváltani. Az Indeed vállalat felmérései szerint, a generatív AI a szofteverfejlesztési és programozási feladatok 95%-át képes ma már ellátni, ezt követően pedig leginkább a jogi, számviteli területeken lehet alkalmazni. Ezek után nem meglepő, hogy az IMF (Nemzetközi Valutaalap) 2024-es felmérései szerint, a fejlettországokban az állások kb. 60%-át érinti az AI megjelenése valamilyen formában, míg ez az arány a fejlődő országok esetében csak 20-30%.

Az AI mára már szinte minden iparágba beszivárgott valamilyen szinten. A technológiai újításnak azonban (nem különbözve elődeitől) egy célja van: a hatékonyság, a produktivitás növelése. Ezek mellett, a vállalatok várakozásaihoz hozzátartozik még a költségek csökkentése, a K+F támogatása és a magasabb hozzáadott értékű feladatok felé való elmozdulás is.

A világon a szervezetek által a generatív mesterséges intelligenciától várt legfontosabb előnyök 2024-ben. (Forrás: Statista; Oecenomus Gazdaságkutató Alapítvány)

 Jogosan merül fel a kérdés, hogy a generatív AI megjelenése a mindennapi életünkben, milyen hatással lesz a munkaerőpiacra és hogyan fog hatni a mai standard munkakörök alakulására?

A robotizáció és automatizáció kapcsán korábban, mondhatni jogosan merült fel az a félelem, hogy el fogja venni az elsősorban kékgalléros, munkaintenzív iparágakban a humánerőforrás szerepét. Utólag azonban látható, hogy ez a félelem, ha nem is teljesen, de alaptalan volt, hiszen a piac egyik (bár nem túl sok van) jó tulajdonsága közé tartozik a megváltozott körülményekhez és preferenciákhoz való gyors alkalmazkodás.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint, habár 1990-ben még csak 2,3 milliárd munkavállaló volt, addig ez a szám 2020-ra további egy milliárd fővel duzzadt fel, mindezt úgy, hogy a technológiai vívmányok egyre nagyobb mértéket öltöttek és egyre elterjedtebbekké is váltak.

Habár a felelőtlen optimizmus mindig veszélyes, némi kétkedéssel ugyan, de tekinthetünk a generatív AI munkaerőpiaci hatásaira is bizakodóan. Az AI egyelőre nem vesz el konkrét munkaköröket, habár ez a jövőben feltehetőleg meg fog változni, mégis számíthatunk a piac alkalmazkodóképességére és az intézmények felelősségteljes magatartására. A komplex, stratégiai összefüggéseket átlátó, problémamegoldó feladatokat még nem képes elvégezni, az egyszerűbb, főként adminisztratív feladatokat már most is kiválóan tudja végrehajtani az AI. Ebből fakadóan számíthatunk arra, hogy főként ezeken a területeken látható majd munkaerőpiaci átrendeződés, mely egyben gyorsabb és egyszerűbb ügyintézést is indukálhat majd magával.

Az AI-nak a vállalati életbe való aktív beintegrálódásának számos jóléti következménye is lehet. A generatív AI segítségével a vállalatok magasabb produktivitást tudnak elérni, közel azonos erőforrásokkal, így végre valós realitássá válhatnak olyan jóléti intézkedések is, mint a 4 napos munkahét, vagy a rövidebb munkanapok.

Egy biztos: az Ipar4.0, korunk ipari forradalma, sokkal gyorsabban fogja alakítani a gazdaság és munkaerőpiac struktúráját, mint elődei. Ennek elsősorban versenyképességbéli okai vannak. Az a vállalat, amelyik nem integrálja folyamataiba az AI-t, olyan lemaradást fog elszenvedni, mely hosszútávon nem lesz behozható. Ennek okán, sem nekünk civileknek, sem pedig az államnak nem szabad tétlenül tekintenünk ezekre a folyamatokra. Az államnak készen kell állnia, az AI okozta piaci torzulásokat a formális intézményeken keresztül való kezelésére, nekünk pedig arra, hogy minél gyorsabban kezeljük az AI okozta kihívásokat.

A klímaváltozás elleni harcban az elektromos autózás mára szinte egy jelképpé nőte ki magát, másfelől pedig talán kevésbé hangsúlyos, de legalább annyira lényeges szempont a tömegközlekedés terén elérhető energiahatékonyság. Ha közúton 1 tonna árut akarunk elszállítani két pont között akkor annak a karbonlábnyoma 23-szorosa lesz annak mintha ugyanezt a mennyiséget a vasúttal szállítanánk. A villamosított vasút használatával az agglomerációból történő ingázás során 23 gramm szén-dioxid kibocsátás történik utaskilométerenként míg, ugyanez ha egy korszerű autóval történne meg akkor 167 gramm szén-dioxid kerülne a levegőbe. És ez a 23-as szám még tovább is csökkenthető amennyiben az áramot minél inkább megújuló energiaforrásból leszünk képesek előállítani. Ezen tömegközlekedés több tényezőből és szervezetből is áll, én a leghírhedtebb fajtáját vasúti közlekedéssel és a vasúti közlekedés konstrukciójával fogok foglalkozni ezen cikk során.

Az első felelős magyar kormány közlekedési miniszteréhez Széchenyi Istvánhoz kapcsolódik az a vasútépítés fókuszú közlekedéspolitikai koncepció, ami máig erőteljesen meghatározza Magyarország közlekedéspolitikáját. Széchenyinek 4 fő vonala volt az első Budapestet kötötte össze Pozsonyon keresztül Béccsel, a második Budapestet kötötte össze Siófokon és Zágrábon át Fiumével és ezáltal az Adriával. A harmadik Szolnokon keresztül Erdélyt kötötte össze a fővárossal és végül, de nem utolsó sorban a 4. vasútvonal Miskolcon keresztül kötötték össze a fővárost Galíciával.

Kezdetben a vasútépítések magántőkéből valósultak meg állami hitel garanciákkal. Ez a konstrukció változott meg 1873-as nagy pénzügyi válság után elkezdődött a főbb vasútvonalak államosítása, amely folyamat Baross Gábor vezetése alatt teljesedett ki. Ekkor a tarifareform következtében a vasút kiadásait a bevételek mindösszesen 56%-át tették ki. A világháború előtt a magyar vasúthálózat hossza nagyjából 23 ezer kilométert tett ki, ebből a Trianoni békediktátum utánra mindösszesen 8701 km maradt. 1929-31 között szinte az összes magánkézben lévő vasútvonalat megváltották és a MÁV szervezébe olvasztották.

A második világháború következtében a vasutat katasztrofális károk érték. Ezen károk renoválására lett meghirdetve az “Arccal a vasút fele” program, amely a károk helyrehozását tűzte ki maga elé. Valódi fejlesztésre csak 1966-tól került sor. 1977-re a vasút elkezdett jelentős veszteséget termelni úgy, hogy közben a behúzások felét az állam finanszírozta. Ennek hatására 1982-ben jelentős tarifaemelés történt, aminek következményeként az utasok száma egy év alatt 10%-kal csökkent.

A 90-es években a MÁV helyzetét több nyugat európai tanácsadó cég is átvilágította és az elemzéseik szerint a vasút jelentősen forráshiányos és az anyagi erőforrásokhoz képest nagy a pályáknak a terjedelme. A MÁV arculata nem egységes és az imázsa negatívvá vált. A tanulmány ezen felül azt is bemutatta, hogy azok a vonalak nyereségesek, amelyeken nem személyszállítás, hanem áruszállítás folyik. A javasolt megoldás szerint a felesleges és veszteséges szakaszokat ki kell vonni a MÁV felelősségi köre alól.

A magyar utazó népességen körülbelül 13%-a használ vasútat, ami azt jelenti, hogy nagyjából 1,5 millió ember veszi igénybe évente a vasúthálózatot. Ebből 300 ezer napi felhasználóról beszélünk. Becslések szerint ennek a forgalomnak a 1/2-e az elővárosi vasutak adják, majd további ¼-ét pedig a távolsági járatok, amelyek nagyjából egyenlően vannak megosztva az IC-k és a hagyományos járatok közt. Ezenfelül további negyedet tesz ki a regionális vasutak forgalma, amelyeknek a nagy része gyakorlatilag vidéki nagyvárosok elővárosi vasútjaként funkcionál. Ez a regionális vasúthálózat nagyjából 4000 km-ért tesz ki, azaz a kihasználtságához képest hosszban messze túlreprezentált.

A MÁV Zrt. 1993-ban alakult meg teljes állami tulajdonnal. A MÁV finanszírozási rendszere meglehetősen egyedi a nyugati országok vasútjaihoz képest. Európában a felújításokat az állam külön pályázatokkal támogatja a pályahasználat díjból a karbantartások költségeit fedezik. Ezzel szemben Magyarországon a személy és áruszállításon keresztül finanszírozza az állam a vasút büdzséjét. Ennek következtében alakult ki az a helyzet, hogy míg Európában a személyszállítás költségeiben az infrastrukturális beruházásokra költött költségek aránya 10-15% ezzel szemben a magyar 40%-kal. A konstrukció következtében bármiféle teljesítmény növekedés abszurd mértékű drágulást okoz a költségvetés számára. A bevetélek nagy része a személyszállításon keresztül érkezik be. 2007-ben a 78 milliárd forint érkezett be személyszállításból míg az árufuvarozásból 29 milliárd. A 2000-es évek közepén a pályahossz nagysága 7600 km-ert tett ki, ami ugyan még mindig kisebb, mint a Trianon után az országban maradt vasút hossz (8701 km) ennek ellenére az autóutak és autópályák fejlesztésével az igényhez és a karbantartási forrásokhoz képest még így is indokolatlan nagy. 

A vasúti közlekedés költségeit általánosan megkülönbözteti például az autóbuszhoz képest a pályadíj magas aránya az összköltséghez képest. A pályahasználat összege akár az összköltségek 40%-át is elérhetik. 

Európa igen jelentékeny része agglomerációban él, így van ez Magyarországon is. Talán az a jelenlegi statisztikák alapján elmondható, hogy globális felmelegedés ide-vagy oda az autó által nyújtott szabadság élményt és személyre szabottság miatt a vonat nem fogja felváltani a személyautót, mint ahogy azt sok vonat optimista reméli. A vonat a közlekedésnek egytizedét teszi ki. A legtöbb esetben a vonat használók szintén rendelkeznek gépkocsival is. Tehát az emberek egy jelentékeny része nem az alapján választja a vasutat mivel ez egy klímatudatos döntés lenne, hanem egy adott esetben vasút előnyösebb feltételeket tud garantálni számukra. Általános Európai trend, hogy az emberek a vasutat nem az olcsósága miatt választják, hanem a tervezhetősége (nincsenek dugók emiatt tervezhető az utazás, lehet közben dolgozni vagy tanulni)

Nincs olyan magyar, aki József Attila, Ady Endre vagy éppen Petőfi Sándor alkotásainak megismerése nélkül végezne el bármilyen iskolát. A magyar költészet kifejezés hallatán pedig a legtöbbünknek valószínűleg ők jutnak először eszünkbe. Azt viszont hiba lenne elfelejteni, hogy a múlt század nagy költőivel nem ért véget a szépirodalomnak ezen irányzata, és a 21. században bár sokszor átalakult formában, de továbbra is számos tehetséges magyar és külföldi foglalkozik költészettel. Ennek egyik formája pedig a slam poetry.

Kép forrása: Vancouver Poetry Slam, Kanada

A slampoetry.hu oldalon az irányzatot egy előadó költészeti versenyként definiálják, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos. A műfajban sok irányzat jellemzői felfedezhetőek:

• nem egy egyszerű versfelolvasás, ugyanis az előadók a slameket általában fejből mondják és különböző színházi elemeket is használnak, de többnyire vannak benne rímek, hasonlatok, metaforák és egyéb költészeti elemek,
• nem színházi előadás, hiszen nincsen előre megírt forgatókönyv, a közönség soraiból alapvetően bárki felmehet a színpadra és megoszthatja gondolatait, ugyanakkor az előadások előre begyakoroltak és a nonverbális jeleknek is nagy a szerepük,
• nem tekinthető rap-nek, hiszen nincs alatta zene és nem szükséges a kötött ütemes lüktetés, de az utca nyelvén szól, valódi, mindennapi emberek hétköznapi kérdéseiről.

A slam egy kötetlen stílus, melynek egyetlen általános szabálya, hogy a slammernek nevezett előadónak három perce van a közönség  és a zsűri lenyűgözésére.

A műfaj kialakulása 1984-re vezethető vissza, amikor Marc Kelly Smith („Slampapi”), egy építőipari munkás, barátaival elkezdett felolvasó eseteket szervezni, mindössze egymás szórakoztatásának céljából. A siker hatására meghívtak más csapatokat is, aminek hatására egyre inkább egy komolyabb verseny formáját öltötte a rendezvény. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a produkciók előadásmódja, a performansz. Minél több versenyző vett részt az eseteken, annál nagyobb versenyek alakultak ki, ahol a döntő szerepét maga a közönség töltötte be.

A slam poetry hamar elért sikerének okát nem nehéz megtalálni: egy olyan műfajról van szó, ahol a hangsúly a mindennapi emberek valódi mondanivalóján van. Az előadásoknak nincsenek szigorú követelményei, a slammer döntési körébe tartozik, hogy milyen testtartásban, milyen gyorsaságban, vagy éppen milyen nonverbális jelekkel (tapst, dobbantás, stb.) tudja leginkább átadni az üzenetét. A slam poetry esték helyszínének nincsenek szigorú kritériumai: egy átlagos bár egy csendesebb sarokkal tökéletesen megfelel a célnak.

A slam poetry műfajának magyarországi megjelenése a Műcsarnokhoz köthető, ahol 2006 februárjában rendezték meg a Budapest Slam rendezvényt. A költők és rapperek csatájának sikere abban is látszik, hogy a következő évben szintén megrendezésre került az immár Budapest Slam 2 nevet viselő rendezvény, külföldi vendégekkel kiegészülve. 2008 januárjától az érdeklődőknek már nem kellett egy teljes évet várniuk a következő estre, hiszen 4 Slam-rajongó a Kőleves étterem pincehelyiségében kezdett Slam Poetry esteket szervezni, havi rendszerességgel. Megalakult a Slam Poetry Budapest (SPB), mely minden estnek meghatározta a tematikáját, de tíz szavas versenyt, és mindenki fellépésére nyitott Open Mic eseményeket is szervezett. A Tilos Rádió és a Bly Management közreműködésében elindult a random rendszerességű Tilos Slam sorozat és a Sztriit Noiz nevet viselő slam műsor.

Az első Országos Slam Poetry Bajnokságra 2012-ben, míg az első Országos Team Slam Bajnokságra 2013-ban került sor. A megmérettetések a mai napig töretlen lelkesedéssel várják a slammerek jelentkezését. A műfaj Budapesten túl az ország szinte minden nagyvárosában megvetette a lábát, így érdemes minden érdeklődőnek a saját lakóhelyén működő társaságot felkeresnie.

A slam poetry műfajában felfedezhetőek mindazon hatások, melyek a 21. századi életünket is meghatározzák. Az előadások rövidek, és fő céljuk a zsűrire és a közönségre való minél erősebb hatás gyakorlása. Az előadók általában arról írnak amiről tudnak, ez pedig gyakran a család, a kapcsolatok, a társadalmi nyomások és a félelmek. Ezen témákkal pedig a legtöbb esetben a hallgatóság is képes azonosulni. Ahhoz, hogy valaki jó slammerré válljon, nem szükséges az irodalom részletes ismerete, se specifikus tanulmányok folytatása. Éppen ezért egy olyan műfajról beszélhetünk mely nyitott mindenki számára kortól, nemtől, társadalmi helyzettől és iskolázottsági szinttől függetlenül. A slam poetry pedig élőben elmondva az igazi: ezzel pedig motiválja az embereket a személyes találkozásokra, és az élő interakciókra, melynek a fontossága talán még sose volt akkora, mint ma.

A hulladék, mint ember által generált probléma az emberi társadalmak felelőssége. Találtunk is több megoldást, hiszen a hulladékgazdálkodás egy olyan téma, amivel ha nem foglalkozunk könnyen a fejünkre nőhet. Újrahasznosítunk, komposztálunk, biomasszaként energiát nyerünk belőle és bizony van, ami sorsa a hulladéklerakó.

A közoktatás egyre fontosabb része a környezetünk tudatos kezelésének kérdése, a 2000-es évek elején lett a zöld politizálás része a közérdeki diskurzusnak. Viszont továbbra is kérdés, hogy mennyi és hogyan valósul meg azok közül a nemes célok közül, amelyeket a gyerekek fejébe igyekeznek verni kisiskolás koruk óta.

(forrás: Dominic Wunderlich, Pixabay)

Központi szereplője a kérdésnek a műanyag. Az Európai Unió országai évente 360 millió tonna műanyagot termelnek (szemléltetésképpen 70 évvel ezelőtt évente 1,5 millió tonna volt ez az adat). Ennek felét a legkülönfélébb csomagolásokra használjuk fel. Érdemes belegondolni, hogy ez azt jelenti, hogy az építőipar, autóipar és a mezőgazdaság ágazatai lemaradnak a műanyagcsomagolás mögött a ranglistán.

Az Unió forrása szerint 35,5% százalék műanyaghulladékot sikerül újrahasznosítani a gazdasági térségben. Ez egy egész tetszetős arány, de egy egészséges bizalmatlanságot érdemes táplálni az ilyen statisztikákat illetően, ugyanis míg például a német kormány 39%-os hulladék-újrahasznosítási kvótáról számol be, addig Hennig Wilts a Wuppertal Institut hulladékgazdálkodás és körkörös gazdaság szakértője ezt egy „fikciónak” nevezte a Spiegelnek, ami mögött a reális szám inkább a 17,3%.

(forrás:Antoine Schibler , Unsplash )

Az Eurostat kimutatása szerint éves szinten 33 millió tonna hulladék kerül exportra az EU-ból nem EU-s országokba, ez egy 77%-os növekedés a kétezres évek elejéhez képest. Prominens befogadó országok Egyiptom és India. A közelmúltban Kína bár első helyen állt, ma már szigorú korlátozásokat szabott ki a hulladékimportra és egy politikai fordulat keretein belül új szerepet kíván betölteni ebben a szektorban.

A múlt nyáron lényeges változások történtek a magyar hulladékgazdálkodásban, kivitelezési szempontból teljesen új kezekbe került a MOHU MOL Hulladékgazdálkodási Zrt. jogi személyében. A továbbiakban a háztartási és gyártási hulladék gyűjtését, elszállítását, előkezelését, valamint a létesítmények üzemeltetését és fejlesztését a MOL tulajdonában lévő cég végzi.

Ez az új koncessziós rendszer a háztartások számára ugyan nem viszi feljebb a költségeket, viszont bevezeti az kiterjesztett gyártói felelősséget, a „szennyező fizet” irányelvet, amely viszont iparűzők számára a műanyagot költségesebbé teszi az EPR-díjak (extended product responsibility) formájában. Így a hazainál már csak a svéd és cseh szabályozás drágább. A Reaktor ugyanezen változások közepette 2023 júliusában tartott egy extenzív kutatást a témában a magyar fiatalok körében, amely eredményében az mutatkozott, hogy az érdeklődés és viszonylag széles skálán a know-how is megvan a köztudatban és bizonyos mértékig párosul is hajlandósággal a körkörös gazdaság mozgatására, az újrahasznosításra és a szelektív hulladékgyűjtésre.

(forrás: Pawel Czerwinski, Unsplash) 

Figyelem előtt kell tartani az arányokat – fontos a tisztánlátás, a háztartási hulladék Magyarországon csupán tizede a teljes  szeméttermelésünknek. Tehát míg kétségkívül számottevő, hogy hogyan bánunk a feleslegünkkel, egy nagyobb kép részeként kell tekinteni erre, nem mint teljeskörű megoldásra. Úgy gondolom, hogy két felől is részt kell vegyen az ipar a problémakezelésben. Egyfelől fontos, hogy az aktív termelők és gyártók, akik jelenleg meghatározó szerepet játszanak az gazdaságban eleget tegyenek a felelősségüknek (kiterjesztett és szűk értelemben egyaránt). A csomagoló-, építő- és textilipar szereplői határozzák meg a fentebb említett statisztikákat. Másfelől fontos az innováció támogatása, amely utat tör magának az új – általában még start-up cipőkben járó – vállalkozók által.

(forrás: Scott Graham, Unsplash)

Számos a kezdeményezés az építőparban, például egy brit vállalkozás figyelemre méltó. A MacRebur Plastic Roads Company az aszfalt kötőanyagát, a kőolaj lepárlásából visszanyert bitument kívánja minimalizálni és helyébe újrahasznosított műanyagszemcsékkel az eredetinél strapabíróbbá tenni az utakat. Ennek a technológiának elterjedése például több problémára is kézenfekvő megoldással szolgálhatna.

Fentebb említésre került, hogy a csomagolóipar termékei mennyiségi alapon kiváltan terhet jelentenek a környezetnek és a körkörös gazdaság kialakulásának. A Bio-Lutons ennek a problémára nyújt alternatívát, kifejezetten a műanyag kiszorítása a célja. Növényi alapú egyszerhasználatos evőeszközök, tányérok, poharak a főprofil, amelyet a mezőgazdaságban keletkező feleslegből gyártanak le, kenderfélékből, paprika és paradicsom szárakból. A cél az ételcsomagolás biológiailag lebonthatóvá tétele.

(képforrások:Talpa, Pixabay | Ritae,Pixabay)

Környezetbarát műanyag-megoldásokra specializálódott a VVK Kunstoffstechnik Németországban. Kis és nagy volumenű alkatrész- és formagyártás során felmerülő kérdésekre igyekeznek környezetbarát megoldásokat szolgáltatni biológiai műanyagokból. Technikáik és üzleti filozófiájuk széles sávú elterjedése egy eredményes lépés lehet a körkörös gazdaság és az ésszerű gazdálkodás irányába. Megannyi lehetőség kínálkozik és fontos, hogy az ilyen innovatív ötletek meghaphassák a lehetőséget, hogy helytálljanak beszálhassanak a piaci versenybe és egyúttal enyhítsék az ember ökológiai lábnyomát.

Borítókép: Dustan Woodhouse, Unsplash  

Van ami aligha örök... különösen a szerelem és vele együtt a párkapcsolatok. 

Ez eddig senkinek sem meglepő, de mi van ha találunk a szakítások mögött egyfajta sematikus mintázatot, ha azt mondjuk, hogy a kapcsolatok autópályáinak vannak olyan lehajtói, amik a legjellemzőbb időtartamokkal vannak kitáblázva? A szakítási mintázatokat széles körben tanulmányozták a pszichológia és a szociológia területén, és bizonyos időszakok gyakrabban tűnnek fel a többinél. 

Az első hónapok

A korai kapcsolatok gyakran gyorsan véget is érnek, amikor a párok felfedezik az összeférhetetlenségeket vagy az eltérő elvárásokat. Bizonyára ismerős jelenség, mikor egy számunkra ismeretlen embert előre elképzelünk valamilyennek, felruházzuk bizonyos tulajdonságokkal, egyfajta alteregót kreálunk neki, és valahol azt is várjuk el, hogy annak a képnek amit megalkottunk róla, annak megfeleljen. Ugyanígy a másik oldalon a partnerek is építhetnek önmaguknak egy eleinte tökéletes személyiséget, viselhetnek egy álarcot, csakhogy előbb utóbb a valós énünk úgyis felfedi magát. És ahogy telnek a hónapok, az illúziókra alapozott elvárások is csalódásba fulladnak.

1,5 - 2 év avagy, amikor a „mézeshetek” időszaka véget ér

Ha egy kicsit odafigyel az ember, észreveheti azt a jelenséget, hogy a párok általában másfél - két év után már nem úgy ragaszkodnak egymáshoz mint az elején, nem igénylik folyamatosan a másik társaságát, elmúlik a rózsaszín köd és vele együtt a másik iránt érzett heves rajongás is.  Ez egy olyan kritikus vízválasztó időszak amiben több kapcsolat bukik el, mint amennyi átvészeli. 

Na de lássuk azokat az összetevőket, amikkel a szerelemkoktél képes minket megbódítani akár két éven át. 

- Feniletilamin: Amikor például első látásra kialakul valamiféle vonzalom, ennek a hormonnak a mennyisége elszaporodik a szervezetben. Egyébként kedélyjavító hatása van, és olyan klasszikus, szerelmesekre jellemző tüneteket okoz, mint a kipirosodás, tenyérizzadás, a szapora pulzus és a szívdobogás avagy a gyomrunkban lévő pillangókért a is ez felelős. A feniletilamin nagyjából másfél évig van magasabb szinten jelen a szerelmes ember szervezetében: ilyenkor jóleső izgalom és stressz, illetve boldogság keríti hatalmába a feleket találkozóik előtt és egymás közelében. 

- A szerotonin az, amelyet gyakran a "jó közérzet" neurotranszmittereként emlegetnek, döntő szerepet játszik a hangulat, az alvás, az étvágy és az általános jólét szabályozásában. A megfelelő szerotoninszint hozzájárulhat a pozitív szemlélethez és az általános mentális egészséghez. Csakhogy a lila köd időszakában a szerotonin szint is felborul, amivel elveszítjük a kiegyensúlyozottságunk, sokkal labilisabbá válunk, sokkal nehezebben funkcionálunk a mindennapi életben, egyfajta káosz kerekedik bennünk nélküle. 

- Az oxitocin az intimitást, kötődést és bizalmat erősíti, különösen fizikai érintkezés során. Az ölelés, csók vagy szex közben termelődik, és mély érzelmi kötődést alakít ki a partner iránt. De további összetevők még az endorfin, ami a szerelemmel járó örömérzetet és nyugalmat biztosítja, valamint ennek a szöges ellentéte, a stresszfaktor növelő adrenalin. 

Az már bizonyos, hogy tényleg elvesztjük a fejünk a hormonok káoszában, ez az állapot viszont hosszútávon sokkal inkább ártalmas és fenntarthatatlan, így ezen hormonok termelődése 1,5-2 év múlva lecsökken. És hát végül ebben a tisztább elmeállapotban szembe jön velünk a valóság is a partnerünkről, a kezdeti lelkesedés elmúlik, és felszínre kerülnek a mélyebb különbségek és problémák, az ellentétek ezen a ponton már nem vonzzák egymást. 

7 - 9 év

Szociológusok megfigyelték az úgynevezett "hét éves" jelenséget, amikor sok pár elégedetlenséget vagy stagnálást tapasztal a kapcsolatban. A húszas éveik elején összejött párok ennyi év alatt eljutnak egy új életszakaszba, ahol a házasság, karrier, gyermekvállalás számít prioritásnak, de ezek az értékek akár annyira is eltérhetnek két fél között, hogy egyszerűbbnek tűnik szétválni mint ezekről a meghatározó érdekekről valakinek lemondani, vagy hosszú csatákat vívni egymással. 

Az alábbi statisztika jól illusztrálja hogy a világ különböző országaiban átlagosan mennyi idő után hajtanak le a felek a házasság sztrádájáról.  

A félúton lévő lehajtó

A középkorúság kihívásai avagy a kapuzárási pánik, kirepülő gyerekek, kevés kamaty és lángok helyett már parázs. A házaspárokat többnyire már csak a megszokás vagy a  gyerekeik tartják össze, de van amikor már az sem elég. 10 év házasság után már a házaspár tagjai úgy érezheti, hogy életük vagy házasságuk „félidejében” járnak. A házasság 15 éve körül a párok gyakran a 40-es vagy 50-es éveikben járva ráeszmélnek, hogy most még nem késő dobbantani és valami újba belevágni egy megfáradt házasság helyett. Ha a pároknak a házasságuk elején születtek gyermekeik, ez a szakasz gyakran egybeesik a gyermekek otthonról való távozásával. A 15 éves korszakra sok pár anyagilag stabilabbá válik, és magabiztosabbnak érzi magát abban, hogy a válás után önállóan tud élni. 

Habár úgy, mint az örök életre, a végtelen szerelemre sincs garancia és az ész érvek és a logika sem győzedelmeskednek sokszor az érzelmek felett, lehet, hogy a tudatosággal és azzal, hogy tisztában vagyunk a válságaink okával, talán tovább tudnánk haladni a táblák mellett anélkül, hogy egyszerűen csak elhagynánk a pályát. 

Az európai monarchiák mindig is különleges figyelmet kaptak a kontinens politikai és kulturális és életében. Ebben a bejegyzésben a brit, monacói, norvég, liechtensteini és spanyol monarchiák után Svédország, Hollandia és Luxemburg monarchiáit tekintjük át.

Svédország

Svédország államformája alkotmányos monarchia, melynek jelenlegi uralkodója XVI. Károly Gusztáv. Az uralkodó szerepe – hasonlóan a legtöbb európai uralkodóhoz - szimbolikus, hiszen a svéd parlament, a Riksdag, valamint a kormány rendelkezik a valódi politikai hatalommal. A királyság gyökerei a középkorig nyúlnak vissza Svédországban, a monarchia a középkor késői időszakától egészen a 18. századig jelentős regionális hatalomnak számított, ami nagyrészt a Vasa-dinasztia sikeres külpolitikájának volt köszönhető. A mai monarchia alapjait az 1809-es alkotmány fektette le, amelyet azóta ugyan többször módosítottak, a törvénygyűjtemény legfőbb elemei immár bő két évszázada változatlanok.

XVI. Károly Gusztáv svéd király és felesége

Forrás: noihirek.hu

A monarchia modernizálása a 20. század második felére fontos kérdéssé vált Svédországban. A folyamat egyik mérföldköveként az 1980-as évek elején, bevezették az abszolút primogenitúrát, ami a trónöröklésben során a legidősebb gyermeknek biztosít jogot az uralkodásra, nemtől függetlenül. Az intézkedés gyakorlati jelentőségét jól szemlélteti a jelenlegi trónörökös, Viktória koronahercegnő, aki a királyi család egyik legkedveltebb tagja.

A svéd királyi család – nagy eséllyel norvég mintára - különösen nagy hangsúlyt fektet a transzparenciára és a közvetlen kapcsolat ápolására a néppel. A monarchia magas és széles körű támogatottsága így magyarázható a királyi család és a lakosság közötti hagyományosan jó kapcsolattal. A család tagjai aktívan részt vesznek jótékonysági és kulturális eseményeken, ezzel biztosítva az államforma stabilitását a 21. században is.

Hollandia

A holland királyság Európa legfiatalabb monarchiáinak egyike, hiszen az Oránia-Nassau-ház csak az 1815-ös bécsi kongresszus nyomán került trónra Hollandiában. A jelenleg is uralkodó Vilmos Sándor király 2013. óta tölti be pozícióját anyja, Beatrix királynő lemondása óta. Az uralkodó szerepe szintén inkább ceremoniális, azonban a holland köztudatban és kultúrában szimbolikus jelentőséggel bír az uralkodó személye és a monarchia eszménye.

A reprezentáció mellett az alkotmányos monarchiák bevett szokásrendszere szerint a kormányzati munkát is segíti az uralkodó a törvényjavaslatok szentesítésével és a különféle állami eseményeken való részvétellel. A politikai döntéshozatalban azonban államfőként a mindenkori uralkodó nem foglalhat állást és az előterjesztett törvényjavaslatokat is csak megalapozott indokkal utasíthatja el.

Az Oránia-Nassau-ház is belátta, hogy az államforma fenntartása és a család pozíciójának megőrzése csak a korszellem által elvárt modernizációs lépések bevezetésével lehetséges. Ennek nyomán Vilmos Sándor és elődei számos erőfeszítést tettek egy igazságos és átlátható monarchikus berendekzedés megteremtésére, többek között a működés költséghatékonyabbá tételével. A királyi család elképzelései sikeresnek bizonyultak, a monarchia népszerűsége – ugyan elmaradva a skandináv szinttől de szintén magas. A holland monarchia kultuszát a Király Napja (Koningsdag) állami ünnepnap is erősíti, amely az egység és nemzeti identitás fontos szimbólumának tekinthető.

A Király Napját ünneplő tömeg Amsterdamban

Forrás: amsterdamsights.com

Luxemburg

A Luxemburgi Hercegség Európa egyik legkisebb állama, melynek államfői posztját a holland királyi családdal távoli rokonságban álló Nassau-Weilburg-ház tagjai töltik be 1815. óta. Az ország függetlenségét a dinasztia trónra kerülése után bő fél évszázaddal ismerték el nemzetközileg az 1867-es londoni szerződés értelmében. Jelenlegi uralkodója, Henrik nagyherceg szűk negyed évszázada, 2000 óta látja el a Luxemburgi nagyhercegi feladatkört.

Luxemburgban az alkotmányos keretek kontinentális összehasonlításban nagyon erősnek számítanak, melyek biztosítják, hogy a nagyherceg szerepe semmilyen szempontból ne terjedhessen a reprezentatív funkción kívülre. Henrik nagyherceg ennek megfelelően inkább a napi politikához nem köthető témákkal - a környezetvédelemmel és történelmi hagyományok védelmével – tematizálja a közéletet.

A Luxemburgi nagyherceg városi palotája

Forrás: navicup

A monarchia stabilitása Luxemburgban nagy valószínűséggel két fontos tényen alapszik: egyrészt az ország kis mérete lehetővé teszi a stabil közéleti hagyományok kialakulását, másrészt pedig az állam gazdasági ereje konzervatív és kiegyensúlyozott politizálást tesz lehetővé, ami limitálja a politikai extrémizmus, mint például az antiroyalizmus megerősödését.

Svédország, Hollandia és Luxemburg mind hűségesen őrzik az európai monarchiákra jellemző hagyományokat és politikai szokásrendszert, emellett folyamatosan alkalmazkodnak a modern kor követelményeihez. Legyen szó a svédekre jellemző transzparenciáról, a holland királyi család fenntarthatóságról alkotott képéről vagy a luxemburgi államforma stabilitásáról, mindhárom monarchia fontos szerepet játszik országaik identitásának megőrzésében, valamint az európai kulturális és politikai közeg formálásában. A cikksorozat negyedik, egyben utolsó részében további két jelentős európai királyság jellemzői olvashatók.

Európa földrajzi adottságainál fogva nem rendelkezik akkora lítiumtartalékokkal, mint Ausztrália, Kína vagy Chile, azonban a világ ritka fehér fémkészletének becslések szerint 5%-a még mindig a kontinensen található. Jelenleg azonban Európában gyakorlatilag egyáltalán nem folyik lítiumbányászat, noha ennek az anyagnak az előállítása létfontosságú például az elektromos járművek akkumulátorainak és energiatároló rendszereinek gyártásához. Európa ipara továbbra is túlnyomórészt a Kínából importált finomított lítiumra támaszkodik.

Kép forrása: BatteryBay

Az EU ezen az állapoton változtatni szeretne. A kritikus nyersanyagokról szóló, tavaly májusban hatályba lépett uniós rendelet célja, hogy 2030-ra az EU lítiumszükségletének legalább 10%-át - más kritikus nyersanyagokhoz hasonlóan - európai forrásokból fedezzék. A jogszabály azt is előírja, hogy az importot diverzifikálni kell, és e nyersanyagok éves fogyasztásának legfeljebb 65%-a származhat egyetlen országból.

Első pillantásra ezek a célkitűzések Európa kiaknázatlan erőforrásai miatt könnyen teljesíthetőnek tűnnek. Ráadásul a 10%-os termelési cél szerénynek is tűnhet figyelembe véve, hogy az európai lítium potenciálisan a régió keresletének felét, vagy még többet is ki tudna elégíteni.

A lítiumot azonban nem könnyű felszínre hozni Európában. A fém többnyire kemény kőzetlelőhelyeken található. A külszíni bányák pedig hatalmasok, környezetszennyezők, üzemeltetésükhöz pedig rengeteg vízre van szükség és zajosak is. A tervezett projekteket a helyi lakosság mellett a környezetvédelmi csoportok is határozottan ellenzik.

Például Szerbiában is hatalmas lítiumlelőhelyek találhatók az ország nyugati részén fekvő Jadar-völgyben. A Rio Tinto nevű bányászati óriáscég már több mint 20 éve próbál egy ottani bányászati projektet megvalósítani, azonban a fejlesztésnek vagy a helyi lakosság, vagy környezetvédelmi csoportok mindig sikeresen útját állják. A 2021-22-es tüntetéshullám arra kényszerítette a kormányt, hogy visszavonja a Rio Tinto beruházási engedélyét, amelyet 2024 júliusában most újra megkapott a cég. A kormány engedélye alapján 2026-ban kezdhetik meg az új bánya építését. Ez azonban újabb lakossági ellenállást fog kiváltani, ami lassítani fogja a projekt megvalósulását.

Kép forrása: Rio Tinto

Hasonló akadályok állnak egy másik projekt előtt Portugália északi részén, a Barrosso régióban. Egy brit bányavállalat, a Savannah négy külszíni bányát akar itt megnyitni, amelyek becslések szerint évente 500 000 elektromos autó akkumulátorához elegendő lítiumot tudnának előállítani. A földterület nagy része azonban, amelyet meg kell vásárolnia a cégnek, a helyi közösségek tulajdonában van, akik nem azt nem akarják eladni. Nem csoda tehát, hogy a befektetők óvatosan kereskednek, nemcsak ott, hanem a Cseh Köztársaságban, Finnországban, Franciaországban és Spanyolországban is, amelyek szintén kemény kőzetű lítiumlelőhelyekkel rendelkeznek.

A lítium egyébként a föld alatt is megtalálható forró, sós vízben. Az olyan vállalatok, mint a Vulcan Energy, amely 17 kitermelési engedéllyel rendelkezik a németországi Rajna-völgyben, a geotermikus forrásokból sós vizet pumpál a felszínre, és kiszűri belőle a lítiumot, majd a többit visszaküldik a mélybe. Ez egy kevésbé környezetkárosító megoldás, mivel a vízveszteség minimális, a földfelszíni létesítmények pedig kisebbek és tisztábbak, mint a külszíni bányák. Éppen ezért hasonló beruházások támogatására az EU a jövőben nagyobb hangsúlyt szeretne fordítani

A másik kulcsfontosságú szereplő az iparágban Kína. A 2010-es években kínai állam számos támogatásának és adókedvezményének köszönhetően a kínai vállalatok gyorsan belefogtak hatalmas hazai kapacitások kiépítésébe. A kínai vállalatok elárasztották a világpiacot finomított lítiummal. Az árak ennek következtében világszerte bezuhantak, ami a verseny nagy részét világ többi részén kiiktatta. A jelenlegi mélyponton lévő árak mellett csak kevés gazdaságilag életképes európai projekt megvalósítása lehetséges. Ez azonban nem lehet kifogás a tétlenségre. Az árak nem fognak örökre alacsonyak maradni, mert mind Latin-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában kevés új beruházás van jelenleg folyamatban, így a következő években csökkeni fog a világ lítiumfeleslege, és emelkedni fognak az árak, aminek köszönhetően megtérülnek az európai beruházások.

Európa előtt kettős kihívás áll. Ha stratégiai okokból komolyan gondolja, hogy több (drága) lítiumot akar előállítani, akkor nagyobb támogatást kell nyújtania az ezzel próbálkozó cégeknek. Az állami finanszírozás rendelkezésre áll, de számtalan helyen, általában a különböző nemzeti kormányok által koordinálva, és vitathatatlanul nem elegendő mennyiségben.

A második kihívás a bürokrácia. Az ilyen projektek előmozdításához szükséges papírmunka biztosítása jelenleg minden engedéllyel együtt bonyolult és időigényes. A folyamat bürokratikus egyszerűsítése segítene. De ha Európa nem veszi kezébe ezeket az akadályokat, a jelenleg a tervezőasztalon lévő lítiumprojektek ott maradnak, az autonómia pedig csak álom marad.

Sokan ma is úgy tekintenek Japánra, mint a fejlettség és a folyamatosan fejlődés szimbólumára; azonban ez a kép már évtizedek óta nem teljesen állja meg a helyét, hiszen a stagnálás jellemzi a japán gazdaságot az elmúlt évtizedekben. Ma még Japánban rendszeres használatban vannak a fax gépek, akárcsak a floppy lemezek, amiken például az álláskeresők adják át az önéletrajzukat a munkáltatóknak. Csupán két évtizeddel ezelőtt Japán rendelkezett a világ második legnagyobb gazdaságával, és az is felmerült, hogy mikor előzheti le az Egyesült Államokat, azonban azóta több ország is megelőzte Japánt, amely 1995-től fogva stagnál. Ebben a cikkben a japán gazdaság ívét vizsgáljuk, továbbá, hogy milyen változások történtek az elmúlt időszakban, amelyek megváltoztathatják a történelmi trendet.

A buborékgazdaság kipukkanása

1985-től kezdődően egy rapid felértékelődés volt megfigyelhető a japán részvény, és ingatlanárakban, amit 1991-től egy ugyanolyan méretű zuhanás követett.

1989-ben és ’90-ben is többször emelte a jegybank a kamatlábakat Japánban, aminek a következménye volt, hogy 1991-ben az eszközpiaci buborék kipukkadt. A Nikkei-index a 38 915-ös csúcsáról bezuhant a 7600-as szintre 2003-ig; az ingatlanok árai pedig a 2000-es évekre olcsóbbak lettek, mint voltak 1985. 1990-től a japán gazdaság átlagosan évi 1%-kal nőtt, de 1998-ban negatív értéket is mutatott a japán reál GDP növekedés. Ez az évtized volt az első, amely komoly stagnálást hozott a japán gazdaság számára. Japán azóta sem tudott igazán kikerülni ebből a stagnálásból, és a hosszú éveken át az infláció is 0% körül mozgott. A japán gazdaság gyenge teljesítményéhez számtalan makro és mikro tényező és hozzájárult. Olyan strukturális tényezők, amelyek érintették a bankszektort, akiknek a tőkéje jelentősen megcsappant a tőzsdei mélyrepülés következtében, emellett a japán gazdaság szektorális átalakulás, amely az alacsony termelékenységű szolgáltató szektor súlyának növekedését jelentette, továbbá, a feldolgozóipar külföldre települése és a súlyos demográfiai kilátások egyaránt negatívan hatottak a gazdaság talpra állási képességében. Ciklikus tényezők is jelentősen hozzájárultak a gazdaság stagnálásához: a pénzügyi buborék kipukkadása – amely a vállalatok vagyonának leértékelődéséhez vezetett, ebből fakadóan a vállalati beruházások visszaestek, de legjobb esetben is csak stagnáltak. A jen erős árfolyama sem támogatta az exportot, hiszen a vállalatokat arra ösztönözte, hogy külföldön folytassák tevékenységüket. A gazdaságösztönző csomagok nem tudtak érdemi változást hozni ebben a folyamatban, amely azt mutatja, hogy egy szemléletbeli változás következett be.

A mérleg visszaesés (balance sheet recession) a fő okozója ennek. Dióhéjban, a japán vállalatok és háztartások túlságosan jelentős méretű tartozást halmoztak fel, amikor a buborékgazdaság kialakult. Majd a kipukkadást követően arra fókuszáltak, hogy a tartozásaikat visszafizessék, vagyis, hogy javítsák a saját pénzügyi mérlegüket. Ami egy logikus, racionális pénzügyi reakció, viszont, ha mindenki ezt teszi, akkor a fogyasztás, a költés mértéke szignifikánsan visszaesik, amely következménye a stagnáló gazdaság. Ezen a jegybank sem tudott segíteni, amely még 0 alá is vitte a kamatlábakat, továbbá jelentős mértékben igyekezett kisegíteni a nemzetet, azáltal, hogy vállalati tartozásokat, kötvényeket, illetve még részvényeket is felvásárolt. Mindez nem hozott nagy változást, ugyanis a szemlélet a tartozás minimalizálásra váltott a profit maximalizálásról. Ebből fakad az is, hogy hiába volt negatív a kamat, a japánok nem akartak hiteleket felvenni, sokkal inkább csak ledolgozni a saját tartozásukat, amiből adódott, hogy a japán gazdaság egy deflációs spirálba került. Ez a jelenség tovább rontotta a költekezési kedvet, hiszen, ha a fogyasztók állandó vagy csökkenő árakra számítanak a jövőben, akkor nincs nagy motivációjuk a vásárlásra, továbbá, elvárássá alakultak a változatlan árak Japánban.

Az elvesztett évtized

Az országban a 90-es évek „az elvesztett évtized” nevet viseli, ugyanis a stagnálás mindenre kihatott és az ország jelentős mértékben máig abban az évtizedben ragadt. Az ország, amely a 70-es években az alkozmazkodókészségével és innovatív gondolkodásmódjával vált világhírűvé és sikeressé; ma a régi elvárásoknak és standardeknek való vaskalapos megfelelési kényszer jellemzi a hatékonyság helyett – a japán termelékenység ma kétharmada az USA-énak és háromnegyede a németnek. Míg a japán gazdaság fejlesztő szerepe kiemelt volt az analóg időszakban (pl. walkman), úgy tűnik, hogy az analógból a digitális korba való átállás nem történt meg az országban. A japán gazdaság folyamatorientált a hatékonyság és a fejlődés kárára. Emellett, persze, vannak kiemelt területek, amelyek ma is meghatározóak mint a robotika vagy éppen a gyorsvasút.

A változás lehetősége

A kormányok a buborékgazdaság kipukkadása óta folyamatosan próbálják újra növekvő pályára állítani az ország gazdaságát. Már 1992 és 95 között hat pontos gazdaságélénkítő költségvetési és monetáris csomagot vezettek be, amely 65,5 ezer milliárd dollárnyi japán jent nyomott a gazdaságba, de jelentős változást nem hozott. Továbbá, az évtized végi ázsiai pénzügyi válság sem segítette a helyreállást.

A 2010-es években a néhai miniszterelnök, Abe Sinzó nevével fémjelzett Abenomics három pillérben igyekezett elérni a kívánt inflációs rátát. Abe gazdaságpolitikája három pilléren állt: monetáris lazítás – negatív kamatlábak és likviditás növelés, fiskális ösztönzés – állami kiadások növelése, strukturális reformok – munkaerőpiaci és vállalatirányítása rugalmasság növelése. Azonban ez sem hozott érdemi változást a trendekben és a kitűzött inflációs célt nem sikerült elérni. De miért ilyen fontos az infláció? Egyszerűen azért, hogy a gazdaság szereplői nekiálljanak költeni, amely egy olyan folyamatot indít be, ami gazdaságélénkítő hatású: az infláció növekedésével a dolgozók magasabb bérigényekkel lépnek fel, majd a magasabb bérből következően több pénz jut a gazdaságba, amely növeli az inflációt. Egy minimális szintű inflációra minden gazdaságnak szüksége van annak érdekében, hogy a pénz megfelelő mértékben forogjon a gazdaság szereplői között. (Ebből fakad az EU-s 3%-os inflációs cél is.)

Az energia és árucikkek árnövekedése Japánt is elérte, ahol az 1990 óta átlagosan évente 0,35%-os inflációt 2% fölé vitte, amely jelenség láttán sokak reménykedtek abban, hogy változás jöhet Japánban egy enyhe ár-bér spirál formájában, vagyis a magasabb árak magasabb fizetést kívánnak meg, amely több költést jelent. Ezt alátámasztják azok a várakozások is, amelyek 5%-os reálbér növekedést jeleznek előre az év végéig, amely az infláció mértékét is meghaladja, illetve a legmagasabb 1991 óta. 2022 óta pedig már folyamatosan 2% feletti az infláció és a japán vállalatok legalább 2%-kal számolnak a következő 5 évre. Emellett a japán jen idei mélyzuhanása további pénzt hozott a gazdaságba a vállalatok és a turisták kiemelt figyelmének hála (18 millió turista az év első felében). A gazdasági növekedés az első negyedévben -0,6% volt, de a második negyedévben már 0,7%-os növekedést ért el.

Bár a Morgan Stanley szerint az ország gazdasága újjáéledt, illetve Warren Buffett nekiállt japán részvényeket vásárolni; addig az ország lakosságát nem tette boldoggá az infláció megjelenése. A sok éve megszokott állandó árakat és az életük menetét jelentősen felforgatta az infláció, amely árnövekedést és bizonytalanabb körülményeket hozott a japánok számára.