Reaktor

Bruce Springsteen és a Jeep esete a képmutatással
Bruce Springsteen és a Jeep esete a képmutatással

106837086-1612801068601-bu021_014evqlsl8rgd3irfi9vfvh42vlbp2m.jpg

(Kép forrása: cnbc.com

Véletlenül futottam bele az Instagramon a jobboldali The Blaze online televízió egyik videós podcastjába, és ott is ragadtam. Allie Beth Stuckey konzervatív kommentátor, műsorvezető ‘The Relatable’ (kissé erőltetett fordításban, Amihez közöm van) című műsora minden sallangot nélkülöző vállalkozás – Allie egy lányszoba enteriőrben ülve veséz ki különböző, a keresztény-konzervatív, főként női amerikai közönséget érdeklő témákat.

Az adás, amely elém került az Instán, a Jeep autómárkának kifejezetten a múlt vasárnapi Super Bowlra, az országos baseball bajnokság döntőjére készült „The Middle”, azaz „A közép” szlogenű hirdetéséről szólt.  Érdemes megnézni, (még) elérhető a YouTube-on (később elmagyarázom, miért csak még.) 

Brutálisan profi, az érzelmekre és a zsigeri reakciókra mesterien apelláló reklámról van szó, amellyel egy baj van: velejéig hazug az üzenete.

A hirdetés sztorijában egy igazi középnyugati megjelenésű, hasított bőr csizmás férfi ül egy tipikus amerikai terepjáróban, amely mit ad Isten, egy Jeep,  és éppen Amerika földrajzi közepén mereng a nagy amerikai álmon Kansasban. Álma az amerikai egységről, az (újra)Egyesült Államokról szól, és a hirdetés szerint ezt az egységet, melynek a „kék-piros megosztottság” után kell eljönnie, az amerikai középnyugat hagyományos értékei mentén lehet újjáépíteni.  

Ahogy a podcastban Allie rámutatott, a reklám bővelkedik az amúgy az amerikai fősodratú médiában manapság tabunak számító keresztény és hazafias szimbólumokban: keresztekben és amerikai zászlókban. Ezzel nem lenne persze baj, sőt, mondta Allie, csakhogy van egy-két probléma az egész, csakugyan vérprofi szpottal.

Először is, szerinte alapvető távolságtartással kell kezelni, amikor nagyvállalatok "jóemberkedő" üzeneteket küldenek egy adott potenciális fogyasztói csoportnak, jelen esetben a konzervatív keresztényeknek. A mögöttes, manipulatív szándék mindig jelen van, mondta.

Másodsorban, az autót nem más, mint a rockikon Bruce Springsteen vezeti. Az a Bruce Springsteen, aki amúgy válogatott gyalázkodásokkal illette Donald Trumpot annak egész elnöksége idején, azzal „fenyegetőzött”, hogy külföldre költözik, ha megint Trump nyer (na nyilván nem Venezuelába, vagy valamelyik más csodálatos, a szocializmussal kísérletező dél-amerikai országba.)

A hevesen a balliberális nézetek és jelöltek mellett kiálló, Joe Biden elnöki beiktatásán fellépő Springsteen totálisan hiteltelen a közép-nyugati, az egymással szembenálló amerikaiakat egyesítő figura szerepében.       

gbxcusvrkjd7he734zmlivpkuq.png

Jeep Super Bowl spot. (Jeep/YouTube)

Harmadrészt - és Stuckey szerint ez a legsúlyosabb gond a reklámmal - annak központi üzenete, amely gyakorlatilag egy az egyben Joe Biden és az új amerikai kormányzat az ország újraegyesítéséről prédikáló retorikájának a visszhangozása, igencsak visszatetsző a konzervatív amerikaiakat érő elképesztő megbélyegzések fényében.  Stuckey szerint

elég nehéz a Trumpra szavazó, több tízmillió amerikainak azonosulnia egy ilyen reklámmal, miután demokrata politikusok, véleményvezérek, a liberális sajtó és a közösségi média moderátorai rendszeresen terrorista-támogatóknak, agymosottaknak és megvezetetteknek nevezik őket.

Hiteltelen a hirtelen jött ál-empátia a keresztény-konzervatív, hagyományos értékek iránt, mondja Stuckey, miután azokat, akik bevallottan Trump-pártiak, azzal fenyegetik, elvesznek tőlük minden megszólalási lehetőséget, és gyakorlatilag fasisztának titulálják.  Stuckey a demokrata képviselő, Alexandria Ocasio-Cortez egyik kijelentését idézi, amelyben AOC egyenesen a Trump-szavazók „újraprogramozását” sürgette.  Milyen ismerős ez a retorika!  Itthon is rendszeresen azzal írnak le mindannyiunkat, akik a Fideszre szavazunk, hogy megvezettek, hipnotizáltak minket és agymosott horda vagyunk. 

Mint minden jó történetnek, ennek is van csattanója. Pár nappal ezelőtt az amerikai Associated Press hírügynökség kiderítette, hogy tavaly novemberben Bruce Springsteent a rendőrség ittas vezetés és közúti veszélyeztetés miatt letartóztatta, és azóta vádat is emeltek ellene. A TMZ amerikai tévés csatorna szerint pár hónap múlva bíróság elé kell állnia a zenésznek. A Jeep sietve bejelentette, „ideiglenesen visszavonják” a Springsteenes reklámot, és gyorsan le is vették a videót a cég YouTube csatornájáról.  Valószínűleg már nem sokáig lesz elérhető a reklám sehol, tekintettel a roppant kínos fejleményekre.   

Stuckey azt is elmondta, kísérletképpen beírta egy netes keresőbe a „keresztény nacionalizmus, Jeep” szavakat, és nem csalódott: válogatott gyalázkodásokkal illették a hozzászólók a céget, amiért kereszteket és amerikai zászlókat mert megjeleníteni a reklámjában.  Ennyit Amerikai újraegyesítéséről.

 

Mi és miért történik Mianmarban?
Mi és miért történik Mianmarban?

myanmar4.jpg

Az elmúlt hetekben számos hazai portálon is lehetett olvasni a mianmari eseményekről, különösen azon történésekről, mely következtében elérhetetlenné vált az országban előbb a közösségi média, majd az internet is. De mit érdemes tudni erről a sokak által kevésbé ismert országról, milyen kihívások nehezítették meg annak függetlenségét követő időszakát, illetve minek az eredménye a mostani katonai puccs? Cikkünkben ezt vizsgáljuk! 

Britek, japánok és a függetlenedő Burma

Kezdjük néhány alapinformációval Mianmart illetően. Először is tisztázni szükséges az állam nevét, mely sok félreértést von maga után: hivatalosan ma a Mianmari Szövetségi Köztársaságról beszélünk, a formálisabb, sokat vitatott Mianmar elnevezés 1989-től lépett érvénybe Burma helyett. A Délkelet-Ázsiában található, 676 578 km² területű (ez közel kétszerese Németország területének, illetve hozzávetőlegesen hétszerese Magyarországénak) és több mint 51 millió fős népességű ország összesen öt állammal szomszédos, mégpedig Indiával, Bangladessel, Kínával, Laosszal és Thaifölddel. Legnépesebb városa Rangun [angolul Yangon, mely korábban Rangoon volt] (lakossága közel 5.5 millió fő), fővárosa 2005 óta Najpjidó (Nepjida) [Naypyidaw].

mianmar1.jpg

(Fotó forrása: Britannica)

Mianmar története igen hosszú múltra nyúlik vissza, részletesen lehetne diskurzust folytatni tehát Anawratha király egyesítést eredményező tevékenységeiről a 11. századból, ahogy a területen megjelenő théraváda buddhizmus kulturális hatásairól, a virágzó kereskedelemről, esetlegesen a későbbi töredezettség kihívásairól is. A jelen korlátok miatt azonban egy nagyobb ugrást téve eljutunk a 19. századig, mely időszak során az angolok három háborút is vívtak a terület megszerzéséért (1824-1826, 1852-1853, 1885), végezetül pedig a Brit Birodalom részévé tették Burmát.

A 2. világháború során rövid ideig Japán is megszállta a területet, Burmára egyfajta összekötő elemként tekintve, ám összességében az ország függetlenedéséig (1948) a britek maradtak a térség meghatározó szereplői.

Pártatlanság, majd katonai diktatúra

A függetlenedést követően egyaránt merültek fel belső és külső nehézségek, a demokratikus intézményrendszerek építése mellett pedig az országnak arra is választ kellett adnia, hogy kíván-e a hidegháborús környezetben valamelyik irányba elköteleződni. Burma ekkoriban a pártatlanság elvét követve igyekezett meghatározni magát, majd az Egyesült Államokkal kialakuló ellentétek következtében – mely során az USA a kínai nemzeti erőket támogatta –, a nyugatról érkező segélyeket is elutasította, a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetének (SEATO, a Csendes-óceáni térségben formálódó, NATO mintáját követni kívánó együttműködés) tárgyalásán pedig nem jelent meg.

Az ország ehelyett határozottan támogatta a Bandungi Nyilatkozatot – ezáltal csatlakozva azon 29 állam blokkjához, mely a kétpólusú világrendben egy harmadik, független utat kívánt követni –, illetve az elsők között ismerte el Izrael és a Kínai Népköztársaság létét.

A pártatlanságot választó állam azonban sok nehézséggel nézett szembe, az ideológiai feszültségeken túl etnikai konfliktusok sokasága is megjelent, 1962-ben pedig U Nu miniszterelnököt – aki meghatározó szereplője volt az ország politikai életének 1948-tól kezdve – katonai puccs verte le Ne Win tábornok vezetésével. Érdekesség, hogy Ne Win tábornok 1958 és 1960 között is vezette az országot, mely időszak során épp U Nu kérte fel a hadsereget a rend helyreállítására az egyre nagyobb bizonytalanság tükrében. Ezen rövid időszakot kevésbé jellemezték drámai változások, ám 1962-től a katonai kormányzat a korábbi, pártatlanságot hirdető elvekkel szemben radikális lépéseket tett,

Ne Win ugyanis kikiáltotta a Burmai Szocialista Köztársaságot, felfüggesztette az 1947-től érvényben lévő alkotmányt, államosítási törekvéseket valósított meg, betiltotta az ellenzéki pártokat, erőszakosan reagált a különböző egyetemi szervezetek tüntetéseire (többek között felrobbantva a diákszövetség épületét), továbbá szigorú cenzúrát valósított meg.

1962_rangoon_university_protests.jpg

A hatalomátvétel ellen tüntető diákok csoportja a Ranguni Egyetemnél 

Bár a térségben több nem demokratikus berendezkedésű állam is jelentős lépéseket tudott tenni a fejlődés irányába a következő évtizedek során, Burma nem tartozott ezek közé. Az ország izolacionista politikája, az élelmiszer-ellátottság akadozása, a korrupció, illetve a társadalmi feszültségek további ellenségeskedést generáltak, ezen feszültségek pedig évtizedeken keresztül meghatározták az állam életét. Különösen erőteljes volt az 1988-as tüntetéssorozat, mely sokak szemében a demokratikus forradalom lehetőségeként jelent meg. A valóságban azonban újabb katonai beavatkozás következett, a hadsereg elnyomó lépései több ezer áldozatot követeltek, és bár a szocialista rendszert egyfajta gazdasági liberalizáció váltotta fel, 1990-re pedig demokratikus választásokat írtak ki 30 év után először, a választások nem hoztak békét.

Törékeny demokrácia, ismétlődő történések

De mi is történt az 1990-es választások során? A mostani történések kapcsán is nagy relevanciával bíró Aun Szan Szu Kji (a puccs előtt ő volt az ország de facto vezetője) [Aung San Suu Kyi] pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) győzött a szavazatok közel 60 százalékát megszerezve. A hatalomátadás azonban nem történt meg, a Nemzeti Liga politikusainak egy részét bebörtönözték, ahogy maga Aun Szan Szu Kji is házi őrizetbe került. Az ő személye azért is különösen érdekes, mert 1991-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki a demokráciáért és emberi jogokért való tevékenységei következtében (a díjat nem tudta átvenni), az ezt követő 20 év jelentős részét pedig fogságban töltötte. Ennek ellenére továbbra is a demokráciáért küzdő lakosok fő reménysége maradt, a megítélése pedig a nyugati világban is meglehetősen pozitív volt: 1999-ben a Time magazin „Gandhi gyermekének” nevezte a politikusnőt, sőt, több évtizedig élt az a gondolat, hogy erőszakmentes hozzáállása egy radikálisan új jövőt teremt Mianmar számára.

Ezen kép nagyban megváltozott a muszlim kisebbséghez tartozó rohingja közösséget érintő etnikai tisztogatásokra adott reakcióinak következtében, illetve azt követően, hogy újságírók kerültek bebörtönzésre az ügyről való tájékoztatás eredményeként.

mianmar3.jpg

Bangladesbe átjutott ronhigja menekült személyek a menekülttáborban (Fotó forrása: AP)

1990 után 20 évig nem került sor újabb választásokra, és bár az ezredforduló sok tekintetben változást hozott a katonai diktatúra korábbi időszakához képest, az ország globális interakciója nem bizonyultak elégségesnek, 2003-tól megerősödtek a nemzeti szankciók, a demokratikus reformok sikertelensége pedig reakciót váltottak ki a társadalom tagjai részéről is. 2003-tól kezdve az országvezetés egy hét pontos terv alapján igyekezett a demokrácia útjára vezetni az államot, melynek része volt többek között egy új alkotmány létrehozása, szabad választások lebonyolítása, végezetül pedig egy modern, a fejlődés útján haladni képes Mianmar felépítése.

18 évvel a törekvéseket követően láthatjuk, hogy a választások kérdése továbbra is káoszt tud okozni az országban: 2010-ben épp Aun Szan Szu Kji pártja bojkottálta azt – ahogy maga az ENSZ is megkérdőjelezte a tisztaságát –, 2015-ben a Nemzeti Liga a Demokráciáért a 25 éve ezen lehetőségre váró politikusnő vezetésével győzelmet tudott szerezni – bár szabálytalanságokat ekkor is megállapítottak, sokan pedig úgy vélték, hogy a katonaság a gyakorlatban továbbra is vezetni fogja a háttérből az országot  –,

míg a mostani puccs is azt követően vette kezdetét, hogy a főként nyugalmazott katonákból álló ellenzéki Egyesült Szolidaritás és Fejlődés Pártja (USDP) szerint a kormánypárt elcsalta a választásokat.

Mi történik most?

A katonaság lépéseket követelt a kormányzattól a feltételezett csalások tisztázása érdekében, ám miután ez nem történt meg, választási csalásra hivatkozva eltávolították mind az ország államfőjét, mind pedig a kormányzati tagokat, számos politikust letartóztattak, továbbá szükségállapotot hirdettek a következő egy évre. Az ideiglenes elnökön keresztül jelenleg Min Aung Hlaing hadseregtábornok kezében összpontosul mind a végrehajtó, mind a törvényhozó és bírói hatalom, akinek elmondása szerint a mostani puccs nagyon más a korábbiaknál, ugyanis a katonai vezetés csak ideiglenesen veszi át a hatalmat a szabad és tiszta választások lehetőségeinek megteremtése érdekében, miközben nem fog változni az ország külpolitikája és gazdaságpolitikája sem.

Bár a korábbiakhoz hasonlóan a tavaly őszi választásokon is felmerültek szabálytalanságok – például épp a kisebbségek szavazati jogosultságával kapcsolatban –, a hadsereg csalást illető érvei kevésbé tűntek megalapozottaknak, a puccs pedig sokkal inkább köthető a félelmükhöz, hogy a vereség következtében elveszítik különböző privilégiumaikat. Mianmarban jelenleg ugyanis a mandátumok 25 százaléka mindenképp a hadsereghez kerül, miközben bizonyos kulcsminisztériumok is hozzájuk tartoznak. Ezt veszélyeztette a Nemzeti Liga elsöprő tavalyi győzelme (a mandátumok 83 százalékát szerezték meg), mely következtében a párt elegendő szavazatot szerzett ahhoz, hogy egymaga alakíthasson kormányt, illetve módosításokat végezzen a jelenlegi rendszeren. Ez a fajta függetlenség talán lehetőséget teremtett volna egy radikálisabb változás bekövetkezésére, továbbá arra, hogy maga Aun Szan Szu Kji is máshogy reagáljon le bizonyos ügyeket.

Szakértők egy része úgy látja ugyanis, hogy az országvezető nem maga vált egy elnyomó államfővé a rohingjákat érő támadásokra való enyhe reakciója során, hanem a hadsereg folyamatos nyomása, illetve az attól való függés tette lehetetlenné egy erőteljes álláspont felvállalását.

Látható, hogy a függetlenedést követő több mint 70 év folyamatosan egy, a demokrácia útjára lépni kívánó, ám ezt elérni nem tudó törékeny rendszer működését jelentette. Bár való igaz, hogy 2010 után szignifikáns változások következtek be az állam életében, Mianmar ennek ellenére nem volt képes saját múltjától elszakadni, a mostani történés pedig egy hosszú ideje tartó történetlánc egy újabb sorozata. Ahogy arról olvasóink is értesülhettek a különböző portálokon, az elmúlt napok tüntetések sokaságát és egyre erősebb forradalmi hangulatot hozott Mianmarban, a világ pedig óráról órára figyelheti a zajló eseményeket, mialatt a különböző nagyhatalmak egymástól teljesen eltérően értékelik a jelenlegi helyzetet. Persze nem ez az első alkalom, amikor polgárok sokasága követel egy új rendszert az országban: kérdés, hogy most sikerül-e hosszabb távú változást produkálni.  

Kiemelt fotó: Getty Images

Mesterségem címere: influenszer
Mesterségem címere: influenszer

influencer-750.jpg

(Kép forrása: marketingmorzsak.hu) 

Az influenszerek korában élünk, ez tagadhatatlan. Néhány évtizede még szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki selfie-k posztolásából vagy termékek bemutatásából éljen, ma azonban ez egyre gyakoribb „szakma”. A közösségi médiás oldalak berobbanásával egyre többen látták meg a potenciált ezekben a platformokban mind kreatív, mind anyagi téren. Mit is jelent ha valaki véleményvezér, és milyen karrier lehetőségeket rejt az online világ?

Egy korábbi cikkemben már bemutattam a streamelést, mint új szórakoztatási formát/ pénzkereseti lehetőséget. Ahogy a streamelésre, úgy a közösségi médiás tartalomgyártásra is igaz, hogy könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az.

Több millió ember verseng egymással a követőkért, a lájkokért, a nézettségért. Olyan tartalmat készíteni, ami ebből a masszából kitűnik, nem egyszerű.

 A Facebook, az Instagram, a Youtube és a Tiktok népszerűsége a marketing egy új ágát nyitotta meg, ahol mind a cégek, mind a partnerek jól járnak. Mit is jelent az, ha valaki véleményvezér? Röviden annyit, hogy ha valaki jelentős követőbázissal rendelkezik egy közösségi média platformon, az azt is jelenti, hogy sok emberhez szól, nagyobb figyelem irányul rá. Ezt a népszerűséget kihasználva működik az influencer marketing.

A tartalomgyártók termékekért és/vagy anyagi juttatásért bemutatják követőiknek az adott márkát, szolgáltatást. A követők sokszor számukra ismeretlen cégekkel találkozhatnak, és sok esetben meg is vásárolják az influencer által ajánlott termékeket.

A reklám egyik legérdekesebb formája ez, hiszen nem csak az adott termék minősége, funkciója számít, hanem sokat hozzáad a véleményvezér személyisége.

A cégek influencer marketing alkalmazásakor megvizsgálják az adott személyt, a követőik korcsoportját, preferenciáit, és így alakítják ki hosszú, vagy rövidtávú marketingtervüket. Fontos továbbá a platform, és a termékbemutatás módja. Általában szerződésbe van foglalva a posztok mennyisége, milyensége, hogy milyen platformokra kerüljenek ki, és hogy pontosan mikor. Egyes márkák teljesen az egyénre bízzák a posztok vagy videók koncepcióját, míg mások egy előre megírt szöveggel és látványtervvel adnak csak megbízást.

woman-live-streaming-online-shopping-campaign_53876-96209.jpg

Hónapokig tartó üzenetváltások, és szerződések állnak egy-egy spontánnak tűnő Instagram poszt mögött. Nehéz megtalálni a határt, hogy mikor lehet munkaként tekinteni a véleményvezérségre és mikor nem. Mivel általában projekt alapon működik a dolog, ezért nem lehet egy fix fizetésről beszélni, a havi jövedelem elég változó. Egy oldal felfuttatása is sok idő, és sosem lehet biztosra tudni, hogy milyen szintű növekedést lehet elérni.

Mivel a népszerűség és a „könnyű” pénz csábító, ezért sokan vágnak bele online karrier elindításába, azonban csak a töredék tud valódi sikereket elérni.

Ahhoz ugyanis, hogy valaki hosszútávon és hitelesen tudjon tartalmat gyártani, ahhoz sokkal több kell, mint az elhivatottság. Szükség van rengeteg kreativitásra, és hogy valóban jó legyen az illető a közösségépítésben. A csak anyagi indíttatású oldalak nagy többsége már az elején elvérzik. Fontos az is, hogy ki, hogyan használja a követőitől kapott hangot. A reklámok mellett sokan támogatnak jótékonysági kezdeményezéseket, alapítványokat.

A járványhelyzet egy kicsit „felkavarta az állóvizet”, hiszen most olyanok is online lehetőségek felé fordulnának, akik előtte nem érdeklődtek a terület iránt. Az internet és a biznisz szavak ma már nagyon gyakran szerepelnek egy mondatban, és az otthonról végzett munka is prioritást élvez.  Bár sosem lehet tudni, hogy alakulnak a következő évek, azonban az influencer világ erősebb, mint valaha. A jelenlegi trendek arra engednek következtetni, hogy a közösségi médiás jelenlét fontossága csak még tovább fog növekedni, így a véleményvezérek és tartalomgyártók szerepe fontosabb lehet, mint eddig bármikor. 

A multik küldetése hazugság – podcast Kötter Tamással
A multik küldetése hazugság – podcast Kötter Tamással

A civilben ügyvédként praktizáló író szerint szakadék van az apák és gyermekeik között, mert utóbbiak a kultúrmarxizmus, neoliberalizmus szörnyszülöttei. Jön egy globalista kapitalista nemzedék, ami nem kötődik a helyhez, ahova született. Miért csak a (felső) középosztály életéről ír? Miért nehezebb a nőknek, mint a férfiaknak? Podcast Kötter Tamással.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megtekintés Youtube-on

411957_kotter_tamas_foto_ficsor_marton.jpg

A kortárs magyar irodalmi életben 2012 óta jelentkezel novellákkal, regényekkel. Miért választottál szerzői álnevet, ami nem is teljes álnév, hiszen Biczi Tamásnak hívnak?

Most lebuktam. Azért, mert két külön entitást, személyiséget szerettem volna létrehozni és úgy gondolom, hogy sikerült is. Az internet világában járunk és nem akartam, hogy a kettő keveredjen.

A magyar irodalomban eddig nem nagyon foglalkoztak a budapesti felső középosztály, az ügyvédek, a menedzserek „édes” életével. Ennek mi az oka? Tudatosan kezdted el betölteni ezt az űrt?

Két oka van. Az első, hogy ez a réteg a ’90-es évek elején jött létre a kapitalizálódással, egy újfajta osztálytársadalom kialakulásával. Magam is akkor kezdtem el az egyetemet, aztán a ’90-es évek közepén végeztem, így ott voltam a kezdeti növekedésénél. Aztán ez szárba szökkent, ma teljes pompájában virágzik. Kicsit úgy érzem, hogy el is virágzott bizonyos értelemben. Élethelyzeteket tudtam megfigyelni, tapasztalatokat tudtam gyűjteni a saját és körülöttem élők életéből. Ez és irodalmi élmények inspiráltak az írásra. Meghatározó volt Bret Easton Ellis munkássága. A másik ok pedig az, hogy a magyar írók nem mozognak ebben a közegben. Nincsen olyan kettős identitásuk, mint nekem. Általában bölcsészkaron végeznek, ami nagyszerű dolog, hiszen jó előképzést kapnak az irodalomhoz, az esztétikai érzékük rendkívül kifinomult és nagyon szépen írnak, de bizonyos tájakat nem tudnak bejárni. És az ne is írjon vadásznovellát, aki még életében egyszer sem sütött el puskát!

img-7959.jpg

Mit jelent az, hogy a virágzó elsőgenerációs kapitalisták kezdenek elvirágozni?

Ezzel a szociológia területére lépünk. Elvirágzik az én korosztályom, aztán jön egy új korosztály, ami már a globalista kapitalisták osztályához tartozik. Laptop generációnak hívom őket. Van egy erős réteg köztük, aminek az életének a bánata, problémája, hogy magyarnak született és kénytelen legalább egy darabig ebben a lokalitásban élni. Teljesen elszakadtak érzelmileg, anyagilag és munkában a lokalitástól. A globalitás szintjén helyezik el magukat abban, hogy kikkel vannak egy fogyasztási színvonalon. Hozzájuk akarnak hasonlítani, éljenek ezek az emberek Berlinben, Párizsban, Londonban vagy New Yorkban. Ez a Netflix-generáció, aki a véleményét is onnan nyeri. Megmondom őszintén, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel róluk.

A ’90-es évek feltörekvő generációja még nem gondolkodott ennyire globálisan?

Nem, ők még a lokalitáshoz voltak kötve. Részben az itt állomásozó multinacionális vállalatok segédcsapataiként, kiszolgálóiként működtek. Másrészt pedig egy klasszikusabb műveltséget hoztak magukkal a késő Kádár-rendszerből. Ez arra a korszakra azért jellemző volt. Egy régi Bikini-számmal jellemezném a mai fiatal globalista yuppie-kat: „Keresztrejtvény-megfejtésből / szerezted a műveltséget”. Ők pedig a Facebook görgetéséből és a Netflixről szerzik a műveltségüket, ezért nincsen olyan mély világlátásuk, mint az előttük járó generációnak. Más kultúrközegben mozognak, mást tartanak „jó életnek”. Ugye minden politika és társadalom arról szól, hogy mit tartunk „jó életnek”. Ők teljesen mást tartanak annak, mint az én korosztályom.

Úgy is mutatod be őket a könyveidben, mint akik boldogtalan emberek egy boldogtalan korban. Ebből mi lehet a kiút?

Az identitáskeresés.

Identitások nélkül nem lehet élni.

Ezt ismerte fel például az Egyesült Államokból induló „cancel culture”. Ha másból nem, Michel Houellebecq Elemi részecskék c. könyvéből tudjuk, hogy nem volt olyan az Egyesült Államokból induló divathullám vagy hülyeség a dzsesszkorszak óta, ami Nyugat-Európát, majd Európát ne tarolta volna le. Elkezdték eltörölni a múltat, ledönteni a konföderációs szobrokat, ledönteni az alapító atyák szobrait, ledönteni mindent, de rájöttek, hogy identitás nélkül nem lehet élni. Egy kreált identitást próbálnak maguknak kovácsolni. Például nem a függetlenségi nyilatkozathoz kötik az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét, hanem 1619-hez, az első telepesek megjelenéséhez. Ezek a történetek mindig az identitásokról szólnak. Akinek nincsen, az folyóssá válik. Nincsen mibe kapaszkodnia, nincsen közössége, nincsen hazája, nincsen semmije, előbb-utóbb elmosódik. Ezek az emberek azok, akik lecsukják a laptopjukat és elmennek egy másik városba ugyanazt a munkát végezni és ugyanolyan jól érzik magukat. Legalábbis azt gondolják, hogy ugyanolyan jól érzik magukat, hiszen ugyanúgy fogyaszthatnak. Az egyik regényemben ezt úgy fejeztem ki, hogy a Four Seasons és a Ritz hotelek légkondicionált aulája mindenhol ugyanolyan. Ugyanolyan hőmérsékletre van állítva mindegyik nagyvárosban.

A Rablóhalak a budapesti elitet mutatta be, a Dögkeselyűkben a multis kultúrával, A harcból nincs elbocsátásban az ex-valóságshow szereplőkkel, míg az IKEA, vasárnapban a középosztállyal foglalkozol. Különböző célközönségeknek szólnak ezek a művek?

Nem annyira. Az IKEA, vasárnap szintén a „technikusokról” szól (a közgazdaságtan hívja így azokat a vagyon, műveltség, társadalmi elhelyezkedés alapján középosztálybeli embereket, akik a nagy multiknál a tényleges munkát végzik). Az IKEA, vasárnap két multinál dolgozó barát életközépi válságát írja le.

Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik éppen azért küzdenek, tanulnak, hogy egy jó multis állást elcsípve az IKEA-ban kedvükre vadászhassanak bútorokat az albérletükbe?

Két dolgot. Először is ne utasítsák el a munkaajánlatot, mert a munka egy szükséges dolog. Egyrészt a munka teszi az embert emberré, másrészt, ha nem vagy gazdag örökös, akkor valamiből meg kell élned. De ne higgyék el a hazugságokat! A multi nem egy nagy család. A nagy családból nem teszik ki a nagymamát, ha már nem tud munkát végezni – legalábbis jobb helyeken. Ne higgyék el, hogy küldetése van egy multinacionális nagyvállalatnak! Minden nagyvállalatnak kényszerűen egy küldetése van, a legrövidebb időn belül a lehető legnagyobb profit termelése. Minden más hazugság, szemfényvesztés, álca, beetetés. Olyasmi ez, mint Orwell Állatfarm c. könyvében, ahol hazugságban élnek a farm lakói. Ugyanilyen nagy hazugság a multi is.

Egy háború kitörésekor sokakat lelkesítenek az érdemek, a hőstettek. Lehet ezzel párhuzamot vonni?

Nem. A háború nagyon tiszta, világosan látod, hogy mit és miért teszel. A háborút nem az ellen vívod, aki szemben áll veled, mert egy ugyanolyan férfi, mint te, hanem azokat véded, akik mögötted vannak. Ez egy erkölcsi kötelesség. Teljesen mindegy, hogy igazságos vagy igazságtalan a háború, egy katonának nem szabad mérlegelnie, tennie kell a dolgát. A multinál egy jól felépített marketing-hálózat tartja egyben ezt a közösséget és ösztökéli minél nagyobb teljesítményre, hogy gyorsabban és többet termeljenek a tulajdonosoknak, akik sokszor láthatatlanok. Olyan tulajdonosoknak, akiknek annyi készpénzük van, hogy páncéltermeket kell bérelniük adózási szempontok miatt, hogy ott tonnaszámra tárolják a papírpénzt.

Legyünk tisztában azzal, hogy a munkaerőnket eladjuk a piacon, ezért fizetnek nekünk és ennyi. Itt álljunk meg lelkiekben!

A modernitás egyik alapkövetelménye a pénzmutatás. Lehet, hogy a multi elvár tőlünk dolgokat, de ne higgyük el. Nem az a lényeg, hogy formálisan mit csinálunk.

Nem csak Budapesten van jelen a multis kultúra. Győr mellől származol, a könyveidben mégis kizárólag budapesti történeteket és szereplőket mutatsz be.

Budapest az egyetlen „a város”. Amikor Periklésztől megkérdezték, hogy mi a fenének épít annyi mindent Athénban, azt felelte, hogy „mert a város megérdemli”. Budapest sajnos Magyarország egyetlen igazi városa, amit a városlakók egy része, mondjuk húsz százaléka városként használ. Olyan profán dolgokban merül ez ki, hogy kávéházak, éttermek, bisztrók tömege tud létezni a városban, mert van célközönsége. Emberek mindennapjainak része, hogy kint reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak. Nem ünnep-, hanem életvitel-szerűen. Ettől város egy város, és a népességszámtól. Győrnek is az az egyik problémája, hogy nem éri el a kritikus tömeget a lakossága és ezért bizonyos szektorok csökevényesen vagy nem nagyon tudnak fennmaradni. A lélekszám nagyon fontos, és hogy a várost városként tudjuk használni.

A regényeidben nem írsz a felső középosztálytól lefelé elhelyezkedőkről. Miért?

Azt a magyar irodalom már nagyon szépen feldolgozta Tar Sándortól Kiss Tibor Noéig. Olyan területre tévednék, amire sem bejárásom, sem kedvem nincsen. Nem ismerem őket. Olyan csatatéren kéne megvívnom a harcot, ahol eleve vesztésre vagyok ítélve. Biztos, hogy nem fogok írni a társadalom perifériájáról, mert egyszerűen nem ismerem őket. Az irodalom is olyan, mint egy üzleti tárgyalás. Rendben van, hogy egy köteg papírt teszünk le az asztalra és a végén fél órán keresztül csak aláírunk. De ha belenézel az üzletfeled szemébe, „megszagolod”, érzed a kisugárzását, akkor egyből tudod, hogy megkötöd-e az üzletet vele, vagy bele sem vágsz. Nem ismerem ezeknek az embereknek a hétköznapjait, a problémáit, hogy hol hasadnak, mi a konfliktus bennük. Sztereotip elképzeléseim vannak, arra viszont kár a papírt és az olvasók figyelmét pazarolni.

Viszont pontosan írod le, hogy hol nyaral, telel, kirándul, ebédel a felsőközép. Ez kutatómunka eredménye, vagy saját tapasztalat? Mennyi van belőled a könyvekben?

Részben saját tapasztalat, hiszen magam is középosztálybeli vagyok. Amikor pedig az IKEA-ban megírtam, hogy elmondja az egyik főhős, hogy milyen kiszámítható és egyenesvonalú az élete, akkor direkt sztereotipizáltam. Az ebben a rétegben legfelkapottabb, legismertebb, legtöbbet emlegetett helyeket írtam le. Részben azért, hogy magára ismerjen az olvasó és picit mosolyogjon. Tudjuk a Micimackó óta, hogy szeretjük, ha a mese rólunk is szól. Részben pedig azért, hogy egy körképet mutassak.

Egy irodalomkritikus olvasata a könyveidről: „nincsenek nyertesek, a hatalom, a pénz, a csillogás, a drogok és a fiatal, szexis, kívánatos nők hajkurászása mindenkit felőröl”. Tényleg senki nem tud harmonikusan létezni az elitben?

De, vannak olyan emberek. Általában mind klasszikus műveltségűek, mindegyiküknek van családja, gyermeke, ami leköti őket és kellő öniróniával rendelkeznek az életre. Visszatérve a kritikus megjegyzésére, azért ilyenek a hőseim, mert a próza nem nélkülözheti a brutális konfliktusokat. A magyar népmesék tele vannak konfliktusokkal. Elrabolt királylányokkal, megoldandó feladatokkal, és így tovább. Itt pedig az a konfliktus, hogy az emberek, akik középosztálybeli életet élnek, elhiszik a nagy mesét, ami az internetről, televízióból árad nap, mint nap, brutális erősséggel az agyuk felé. Azt gondolják, hogy a pozíciójuk, keresetük feljogosítja őket arra, hogy bizonyos szituációkba belemenjenek, megkapjanak bizonyos dolgokat. Mióta irodalom van, úgy négy-ötezer éve van egy vágy a fiatalság iránt a férfiakban, és ez konfliktust szül. Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz, sőt, általában azt nem kaphatod meg. Mire eljutsz odáig, hogy megkaphatnád, már megkopsz, megöregedsz, ott állsz a leomló falak előtt egy elvásott bakancsban. Ez szüli a konfliktust. Olyan vagy, mint egy gázzal megtöltött luftballon, amit a szobában elengednek. Szállsz, szállsz felfelé és a valóság megállít, ami a plafon. Ebből lesznek a szörnyű konfliktusok és a szörnyű fájdalmak.

Csak a férfiakban él ilyen vágy? Írásaidban a nők gyakran státuszszimbólumként, szexuális segédeszközként szerepelnek. Ilyen nőket látsz magad körül?

A nők helyzete nehezebb, mondta Michel Houellebecq, mert a férfiak elkeserednek, isznak, büdös szájjal ébrednek, aztán hamar feldobják a talpukat, de a nőknek hosszúra nyúlik a szenvedésük. Nyilvánvaló, hogy ezek a férfiak vágynak valamire, és ez a fiatalság, a fiatal nők szerelme.

Semmiben sem tudjuk meglátni magunkat, hogy mire vittük az életben és mik vagyunk mi, csak egy másik ember tekintetében. Egy férfi egy nőében, egy nő egy férfiéban, szerencsés esetben.

Ezért vannak az órák, az autók, az öltönyök. A végén minden ebben képeződik le, egy bizonyos életkorig természetesen. Erre vágynak az emberek, hogy meglássák, hogy kik ők valójában, mire vitték az életben és néhány pillanatra megkaphassák azt a csodálatos dolgot, ami talán kimaradt az életükből, mert a létükért küzdöttek, amíg felépítették a karrierjüket. Ez pedig a szerelem. A szerelem pedig mindig drágán méri magát és nagy árat kell érte fizetni.

Te a feleséged szemében látod még meg ezt a dolgot?

Mivel nincs itt az ügyvédem, mondanám, hogy nem válaszolok erre. Természetesen egy társas kapcsolat erről szól.

Az IKEA, vasárnap c. könyvedben a szülőknek elég rossz a kapcsolatuk a gyerekekkel. Ha jól tudom, egy lányod van, értesz a nyelvén?

A negyvenes, ötvenes éveikben járó családapák és gyerekeik között óriási szakadék van. Az apák még a régi gürcölős nemzedékhez tartoznak, akik napi tizenkét órát is bent töltöttek a munkahelyen és megbecsülték, kuporgatták a javakat. A gyermekeik pedig a kultúrmarxizmus, neoliberalizmus szörnyszülöttei.

Ma, amikor az apa megkérdezi a gyermekét, hogy van-e már munkája, azt a választ kapja, hogy az olyan kispolgári dolog.

Egy generációs szakadékot írtam le az IKEA, vasárnapban, amikor a gyermekek a szülők ellen fordulnak. Egyébként Magyarországon, ha leképezzük, akkor a politikában erről van szó. A Fidesz a munkaalapú társadalmat képviseli, a vele szembenálló erők pedig valami egészen mást. Ugyanez a generációs különbség éleződik ki a regényben is.

img-2931.jpg

Sokat utalsz a klasszikus műveltség fontosságára. Az erre való törekevés lassítja a túl gyors kiégést?

A klasszikus irodalom a történeteken keresztül megtanít arra, hogy „Fiú, egyedül tiéd az élet nem lehet” (Locomotiv GT). Iróniával vértez fel, segít elhelyezni magadat a világban. Megtanít kezelni a kudarcot, elhelyezni a sikereidet és a kudarcaidat, megtanít nem végletekben gondolkodni. Tudod, hogy te ki vagy, mire vagy képes és ez megóv nagyon sok csalódástól. Ez fontos, mert a csalódások teszik tönkre az ember életét.

Mi, magyarok képesek vagyunk önironikusak lenni?

Abszolút. Nagyszerű nép vagyunk, csodálatos nemzet, nem is szeretnék máshol élni. Elmondok egy megható történetet. Olyanok vagyunk, amilyenek, nem kell szégyellnünk magunkat, mások sem különbek. Badacsonyban jártunk. A hegy tetején be akartunk menni egy hordó alakú borozóba, de már nagyon sokat ittunk. A hordóborozó nyilvánvalóan rossz bort mér és egyébként sem trendi. Azért odamentünk. A tulajdonos a tévében nézte Hosszú Katinkát az úszó-világbajnokságon. Elnézést kért, hogy nem vett észre minket. Elmondta, hogy Hosszú Katinka úszik, de majd megnézi az ismétlést. Mondtuk, hogy ne nézze meg az ismétlést, nézzük meg inkább együtt. Bementünk a hordóba, ott szorongtunk hatan-heten a tulajjal. Persze nyert Hosszú Katinka és meghívott minket egy pohár borra. Ez egy olyan élmény volt nekem, ami életem végéig el fog kísérni. Sokkal szebb, jobb, mint munkáról beszélgetni valamelyik multis társammal a hüttében valamelyik menő sípályán. Sokkal fontosabb közösségépítő volt számomra ez. Megerősített abban, hogy egy nyelvet beszélünk, ugyanazokért szurkolunk és szeretjük egymást. Ennyi.

Az írást tanultad valahol?

Igen. Amikor elhatároztam, hogy írok, akkor próbálkoztam autodidakta módon, de ahogyan minden mesterségnek megvannak a szakmai fortélyai, mint például a festészetnek az alapozás, a festékkezelési technikák, úgy az írásnak is megvannak a fogásai. Én ezeket elsajátítottam a Werk Akadémián, ahol olyan nagyszerű tanáraim voltak, mint Márton László nagy író és műfordító, Cserna-Szabó András, korunk egyik legjobb magyar novellistája, Szécsi Noémi, aki olyan szuper könyveket írt, mint a Kommunista Monte Cristo, ami az egyik kedvencem. Volt tőlük mit tanulni. Egy év után a szakma alapfogásaival felvértezve léphettem ki a világba.

Felmerült benned, hogy az ügyvédi pályát a hátad mögött hagyod és csak írással foglalkozol?

Nem, mert a kettő egymás nélkül nem ment volna. Egyrészt, az ügyvédkedésben szippantottam be azokat a mindennapi élethelyzeteket, amiket fel tudtam használni az írásban. Másrészt, írásból nem lehet megélni Magyarországon, legalábbis azon a színvonalon nem, amihez hozzászoktam.

Min dolgozol most?

Nagyon szeretem Woody Allent, mint forgatókönyvírót, rendezőt és mint színészt is. A Férjek és feleségek című egyik kedvenc filmje előtt tisztelgek egy Magyarországon játszódó történettel, ami két házaspár egzisztencialista problémáiról szól. Egy korrajz lesz a „laptop kapitalistákról” és „Netflix-emberekről”.

Szeretnéd-e és el tudod-e képzelni, hogy valamelyik regényedet filmre vigyék?

Bármelyik háborús novellám alkalmas arra, hogy megfilmesítsék. Azt gondolom, hogy bármelyik könyvemből lehetne filmet és színdarabot írni, egy kis ráfordítással.


Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Papp Ferenc

Portréfotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

Viszlát nyár - gyertek búcsúzni Örstől
Viszlát nyár - gyertek búcsúzni Örstől

146591656_10159504642641414_1704734594146218039_o.jpg

Akkor kerültünk egyetemre, amikor az első hangok feldübörögtek az AWS "Viszlát nyár!" c. slágerének, mi pedig toxikusan ragaszkodtunk minden részéhez, senki nem tudott nélküle ébren maradni, mikor éjjel háromkor is még a rajzaink felett ültünk. Örs és csapatának dalai az anyátlan fiatalok szerves részévé váltak. Minden szakításnál ott volt a "Jövőmbe törtél be", minden berúgott ajtó mellett ott állt a "Fekete részem". A nyolcas előadásokra vonszolódva kórusban sajnáltuk magunkat a "Hajnali járat"-ra, minden szülői pofon mellé járt egy "Hol voltál?". Olyan dalok ezek, melyek máshogy fogták meg az élet dolgait, mint a legtöbb zene: tömören, érzékenyen, világosan. Most mindannyian kicsit sajnáljuk, hogy nem tudunk olyat adni az elhunyt Siklósi Örsnek útravalóul, mint amit ő adott nekünk minden nap.

Bár a cikkeimben magázódni szoktam, hiszen úgy illik, Örs közönségéhez valahogy ez nem passzol, tehát ha Ti is vártátok a szólólemezt tavasszal, ha Ti is számoltátok a napokat a nyári nagylemezig, ha Ti is az első sorban akartatok állni/guggolni az első koncerteken ősszel, vagy csak egyszerűen megfogott Titeket valami abból az örökségből, amit egy fiatal ember hagyott maga után, a zenekar honlapján található kéréseknek megfelelően egy gyertyával el tudtok búcsúzni a föld egyik legkirályabb srácától. Fontos, hogy a távolságot megtartsátok, a csoportosulás mellőzzétek, és gyorsan adjatok teret a többi búcsúzónak is a helyszínen, hiszen ezzel segítitek a zenekar tagjainak nyugodtabb búcsúzását barátjuktól. Meg persze Örs is azt szeretné, ha vigyáznátok egymásra.

Csodálatos erővel és kitartással vitte végig az egész időszakot, bátorsága és kitartása példaértékű. Elvesztése felfoghatatlan és felbecsülhetetlen veszteség. Határtalan kreativitása, dalszövegeinek mélysége, színpadi jelenlétének elsöprő energiája és karizmája pótolhatatlan űrt hagy maga után, nem csak a mi életünkben, de a magyar könnyűzene és művészet világában is. Örs maga volt a tűz, melegszívű, szerető barát és társ. Rendkívül impulzív és inspiráló személyiség volt. Mindig lehetett rá számítani, sosem hagyott cserben senkit, elképesztően nyitott és szerető szívű ember volt. Ahogy ő szokta mondani másokra, Örs egy csoda volt. /AWS Offical/
Ismeretlen magyar hősök Amerikában
Ismeretlen magyar hősök Amerikában

amerikai_polgarhaboru.jpg

1861-ben Amerikában a megosztottság soha nem látott méreteket öltött, és az egész konfliktus, a két oldal ellentéte odáig fajult, hogy a fiatal ország két részre szakadt: a rabszolgaellenes Unióra és a rabszolgatartó Konföderációra - bár azt meg kell jegyezni, hogy a valóságban a konfliktus fő oka nem a rabszolgatartás körül forgott. Ezt eddig mindenki ismeri, az amerikai filmekben a történelmi témák között ez a legnépszerűbb. Viszont azt kevesen tudják, hogy

sok magyar, az úgynevezett Kossuth-emigránsok is kivették részüket és hősiesen harcoltak az amerikai polgárháborúban.

Közöttük olyan neveket találunk pédául, mint a világhírű Pulitzer-díj névadója, Pulitzer József!

Kik voltak ők, hogyan érkeztek?

Az 1848-as szabadságharc leverése után sokan menekülni kényszerültek, félve a megtorlástól. Volt egy ország viszont, ahol azok az eszmék, amelyekért a magyarok küzdöttek már megvalósultak, és ez nem volt más, mint az Amerikai Egyesült Államok!

A magyarok élete a polgárháború előtt tagadhatatlanul hányattatott volt. Már eleve pénzhiány miatt gőzhajó helyett vitorlással kellett utazniuk, így az Amerikába tartó út 12-14 nap helyett 43 napig is eltartott, és a vitorlás hajónak is csak a harmadosztályán kaptak helyet. De még az amerikai élet sem ment túl gördülékenyen a magyaroknak. Amerikában ugyanis a társadalom teljesen polgárosodott, senki sem rendelkezett nemesi előjogokkal. Ezeknek az emigránsoknak, ha meg akartak élni keményen kellett dolgozniuk, amihez a magyar feudalizmusban, valljuk be, nem szoktak hozzá. Ráadásul nagy részüknek semmilyen szakmája nem volt, aki pedig rendelkezett bármiféle szakmai képzettséggel, azt gyorsan elkapkodták. 

Reményt hozott nekik a háború

Egyetlen egy dologhoz értettek, a harcászathoz! Így jó pénzkereseti lehetőségként szolgált a polgárháború kitörése. A magyarok nagyja az északi területeken települt le, így a háborúban ezen az oldalon is harcoltak. Bár egyöntetűen elutasították a rabszolgatartást, sőt kifejezetten ellenezték, de a fő ok nem ez volt, sokkal inkább az amerikai demokráciát akarták megvédeni. Azt is meg kell említeni, hogy miért volt annyira népszerűtlen a magyarok körében a déli hadsereg. Nos, ez leginkább a déliek idegenellenességének volt köszönhető. Michael Eagen így fogalmazott: „Az Unió Európa söpredékét küldte, hogy otthonunkra támadjanak, megdöntsék az alkotmányos rendet, s elrabolják tulajdonunkat.”

Az amerikaiaknak is nagy szükségük volt rájuk

Ezek a magyarok már veteránnak számítottak, harcoltak a forradalomban. Ellentétben velük,

az amerikaiak még sosem fogtak fegyvert, innen ered a polgárháborúra az a találó megnevezés, miszerint „az amatőrök háborúja” volt.

Ami a magyarokat illeti, északon két jelentős gárda alakult, melyekben kiemelkedő magyar teljesítményeket találunk. Elsőként a Lincoln Puskások alakultak meg, parancsnokuk Mihalótzy Géza volt. Hatékony stratégiájával nagy tiszteletet vívott ki a neve, ezt a róla elnevezett Fort Mihalotzi is jelzi.
A későbbi, a Garibaldi Gárda volt, mely a 39. New York-i önkéntes gyalogezred magvát alkotta.

A leghíresebb magyarok

Az egyik magyar, Számwald Gyula a hőstetteiért megkapta az USA legmagasabb kitüntetését, a Kongresszusi Becsület Érdemrendet.

Ő segített megszervezni a 8. New Yorki gyalogezredet. Amikor megsérült a piedmonti csatában, akkor csak annyi időre szállt ki a harcokból, hogy az orvosok bekötözhessék a találat érte karját. Ezért a tettéért kapta meg az érdemrendet.

Asbóth Sándor, szintén híres magyar, akinek a háborúban nyújtott jelentőségét az mutatja, hogy leszerelésekor a The New York Times hosszú cikkben búcsúzott el tőle. Zágonyi Károly a springfieldi halálrohamról lett Amerika szerte híres, amikor is csupán 300 katonájával bevette Springfield városát. Az amerikai történelemben híres halálrohamot még egy vers is megörökítette.

first_battle_of_springfield_1861.jpg

Kép: A springfieldi halálroham

A polgárháború kiemelkedő magyar alakja volt még Pomutz György, az iowai magyar kolónia egyik alapítója.

Pomutz alakulata a polgárháborúban tett hősies helytállásáért elnöki kitüntetésben részesült.

Pomutz György nevét pedig egy második világháborús hadihajó, a USS George Pomutz őrizte meg, melyet 1944-ben bocsátottak vízre, és egészen 1970-ig szolgált.

Ezen magyarokról manapság, mind a médiában, mind a történelemkönyvekben túlságosan is kevés szó esik. Pedig emlékükbe lépten-nyomon bele lehet botlani Amerikában, mint például az egykori településen, New Budán, és több katonai emlékművön is találkozhatunk a nevükkel.

Miért nem tudjuk csak 5 percre letenni a telefont?
Miért nem tudjuk csak 5 percre letenni a telefont?

facebook.jpg

Mostanában egyre több kritikus cikk jelenik meg a közösségi médiáról, amelyek ezeknek a médiafelületeknek a demokratikusságával foglalkoznak. Például, hogy az utóbbi hetekben Donald Trumpot letiltották a Twitterről és a Facebookról. Azonban most nem erről kívánok írni. Ez az írás most politikamentes lesz!

Emberek milliárdjai használják a Facebookot, minden napjaink tetemes részét töltjük a kijelzőt bámulva. Ironikusan a közösségi média tele van közhelyes társadalomkritikákkal a közösségi médiáról. Ezek nagyja eléggé egyszerű közhely (bár nem tagadom, hogy van igazságtartalmuk), és pont emiatt az emberek telezúdítják lájkokkal. Illetve a Facebookon mindenki arra panaszkodik, hogy már nem élünk rendes közösségi életet, hanem felfal minket az említett platform.

Én is sokszor azon kapom magamat, hogy egy órát vagy akár órákat töltök el a szó szerinti semmittevéssel.

Görgetem az Instagramot, ahol baromságokat nézek, a rendszer feldob egy videót, amiben valami különleges távol-keleti kaját főznek felgyorsítva, majd egyből bevág egy macskás videót, és aztán azon kapom magam, hogy már fél órája ilyen értelmetlen dolgokat nézek. Ez főleg vizsgaidőszakban szokott előfordulni, amikor pihenésképpen ránézek a telefonomra, viszont ezzel az a baj, hogy fölösleges marhasággal töltöm el az időmet. Ennyi erővel ez idő alatt Xboxozhattam is volna!

De mi okozza ezt, miért nem tudjuk letenni a telefonunkat egy napra?

Lefoglal

Személyes élmény, hogy múltkor fél órát kellett várnom a vonatra, és amikor megérkezett a vonat, és végre felszállhattam, azon kaptam magam, hogy a várakozással töltött fél órában nem unatkoztam. Régebben sokszor szintén fél órát kellett várnom a buszra. Ez a várakozás a buszmegállóban egy örökkévalóságnak tűnt. Csak ültem és vártam. Miben volt más a múltkori eset? A busszal akkor jártam haza, amikor még általános iskolás voltam, és nem volt Facebook fiókom, viszont ma már az okostelefonok révén minden egyes percet hasznosan tudunk eltölteni - vagy mi. A vonatra várakozás alatt ugyanannak a közösségi életnek a szimulációját éltem, mint ha a barátokkal lettem volna, és az a fél óra elrepült.

Az ember elvégre társas lény, nem érzi jól magát egyedül.

A Facebooknak köszönhetően egy másodpercre sem esik ki az ember a közösségi pezsgésből, ez az elsődleges, amiért népszerű.

Beszélgethet a barátokkal, viccelődhet stb. A poénkultúra is átalakult, megjelentek a mémek, amelyekkel nagyon sok mindent ki tudunk fejezni. Még olyan ironikus élethelyzetekből is poént tudunk csinálni, amit szóban nehéz elmagyarázni.

facebook-bilincs.jpg

Nem lehet letenni

Amit szintén említettem, hogy folyamatosan dobja fel a tartalmat pl. a YouTube és az Instagram. Természetesen úgy vannak ezek kitalálva, hogy minél több időt tölts rajtuk (és ezáltal minél több pénzt kérhessenek a reklámért, meg, hogy a multi cégek mindent rád sózzanak), ezért az érdeklődési körödnek megfelelően dobják fel a tartalmakat. Amint véget ért a videó, egy újabbat feldob, ami érdekel, és nem túl hosszú ahhoz, hogy kinyomd. A YouTube például 5 másodpercen belül betölti az új videót, az Instagram pedig egyből tovább görget.

A titok, amivel mindenki tisztában van

A YouTube és az TikTok kínálja azt, amire nagyon sokan vágynak: hogy híressé váljanak. Vannak celeb youtuberek, és celeb tiktokerek, akikért emberek rajonganak, akik abból élnek (ráadásul jól), hogy a kedvenc hobbijukat veszik videóra.

Úgy élnek, mint a hírességek, felismerik őket az utcán, az emberek autogramot és közös fotót kérnek tőlük.

És meg kell jegyeznem, a celebbé váláshoz itt nem feltétlenül követelmény a tehetség. Ezeken a felületeken bárki sztár lehet, bármi cenzúra nélkül. Bárki csinálhat videót, nincs egy moderátor, aki azon az alapon tagadja meg a videó feltöltését, hogy ez „nem fog elég nézettséget generálni”. Ugye mindenkinek jár az a bizonyos tizenöt perc hírnév. 

Így tesznek minket tönkre a COVID hírek
Így tesznek minket tönkre a COVID hírek

covid_cikk_borito.jpg

Péntek este 10 óra. Ilyenkor „békeidőben” a fiatalok egy jelentős része valahol házon kívül tartózkodik, míg mások nyugodtan isszák a megérdemelt sört a munkahét fáradalmaira. Most más a helyzet, a korlátozások következtében mindenki otthon, nagyobb a kísértés arra is, hogy az okoseszközökhöz nyúljanak, esetleg hírportálokat kezdjenek olvasni. De mit látnak? Sajnos a válasz egyszerű: COVID! 7 magyar hírportál péntek esti friss híreit összehasonlítva az vehető észre, hogy közel 55 százalékban* koronavírussal kapcsolatos anyagok kerülnek publikálásra. Ez persze csak egy este a sok közül, és lekövethető, hogy különböző időpontokban más a hangsúly a koronavírussal kapcsolatos történéseken: Magyarországon csütörtök és péntek reggel (kormányinfó, illetve miniszterelnöki interjú) mind a bal-, mind a jobboldali portálokon erősödést hoz az újdonságok közlése tekintetében, ahogy persze a világban történő komolyabb események (vírusmutánsok megjelenése, vakcinákkal kapcsolatos hírek, tudományos áttörések vagy politikai döntések) is hatással vannak az itthoni hírek intenzitására.

Érdemes azonban egy szombat reggeli időpontot is megtekinteni, ahol hasonlóak az arányok, ugyanis természetesen minden portál szintén a koronavírusnak szenteli a legnagyobb figyelmet, ám azt is úgy, hogy gyakorlatilag kizárólag az esetszámokról, a különböző országok korlátozó intézkedéseiről, a súlyos gazdasági hatásokról, illetve a vakcinák közötti bizonytalanságokról írnak. Tekintsünk meg egy példát: szombat délelőtt került publikálásra egy cikk az Indexen az alábbi címmel: „Ha vége a járványnak, búcsút mondhatunk a filléres utazásoknak”. A cikk a Pénzcentrum egy interjújára hivatkozik, ám összességében csak a negatív részeit emeli ki: ír arról, hogy drágábbak lesznek az utazások, továbbá az aggályokról, hogy már most is szabadon léphetnek be emberek bizonyos országokba (például Mexikóba vagy Tanzániába), illetve hogy jön – az Indexen is már számtalanszor bejelentett – utazási igazolvány, amely következtében „győzött a világútlevél álláspontja” (így nem furikázhat ám majd bárki a nagyvilágban). A cikk azonban nem hivatkozza le azt, hogy az interjúalany elmondása szerint a légitársaság és célország szabályaitól függően akár egy PCR teszt is elég lehet az utazáshoz, ahogy azt sem, hogy a WTO és WTTC teljesen ellentétesen áll hozzá a kérdéshez, miközben természetesen a szerző nem egészíti ki az ügyet azzal, hogy még az Európai Unión belül sem született konszenzus az oltásútlevél kapcsán.

Nem gondolom azt, hogy a médiának el kellene „titkolnia” a koronavírusról szóló híreket – a negatívakat sem – , ugyanis mindannyiunk életét meghatározza a jelenlegi helyzet, ami akkor sem tűnik el hirtelen, ha a homokba dugjuk a fejünket. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a különböző hírportálok folyamatosan a leginkább drámai és negatív értelemben figyelemfelkeltő kérdésekről írnak, a médiumok működésének meghatározó faktora pedig lassan egy éve egyetlen dolog: a koronavírus-járvány.

Nézzünk két példát a drámaiság kapcsán, mely anyagokat a portáloktól függetlenül egyszerűen azért választottam ki, mert számomra a leginkább okoztak nyugtalanságot. Az első írás a HVG360 oldalán jelent meg a következő címmel: „Dr. Szakmány Tamás: Aki elutasítja az oltást, a tükörben egy gyilkost fog látni”. Bármikor elismerem, hogy az angol királynő által kitüntetett orvosprofesszor százszor okosabb nálam, viszont ez a fajta kommunikáció elfogadhatatlan: gondoljunk abba bele, hogy a magyar társadalom negyede (ide azok tartoznak, akik a KSH legújabb felmérése alapján biztosan nem kívánják beadatni az oltást) gyakorlatilag gyilkos, csak azért, mert (legyen bármilyen indoka) úgy dönt, hogy egy önkéntes vakcinát nem kíván használni.

A másik hasonlóan nyugtalanító írás több hírportált is bejárt, az idei év második napján kijelentve azt, hogy minden ezredik magyar a koronavírus áldozata lett. A 10 ezer elhunyt mindenképp szomorúságra ad okot (ahogy az is, hogy globálisan már 2.2 millió koronavírusos személy vesztette életét), de egy olyan hipotetikus állapotot tételez fel, ahol az ország népességében nem fedezhető fel dinamika, így teljesen újszerű az, hogy népmozgalmi események zajlanak le. Ha minden ezredik magyar meghalt koronavírusban, akkor mindeközben érdemes arról is beszámolni, hogy évi körülbelül 130 ezer magyar veszti életét, ezen személyek közel fele szív és érrendszeri betegségek, negyede pedig daganatos betegségek következtében, és emellett a járványoknak is van szerepe egy átlagos, nem a mostanihoz hasonló időszakban.

Mégsem jelentek meg vezető hírként olyan írások soha, amelyek azt éreztették volna az új év első napjaiban, hogy talán a következő 365 napban én leszek a 100-ból az az egy, aki már nem ünnepelheti a következő szilvesztert.

Hasonló hozzáállás vehető észre a napi esetek tekintetében, melyek számos portálon külön kiemelve is megjelennek az oldalak különböző pontjain megjelenítve: a magyar emberek többségének valóságában a reggeli első internetes impulzus az, hogy megtudja hány honfitársa halt meg az elmúlt 24 órában a koronavírus miatt. Ezzel szemben valahol a hírek végén esik csak szó arról (esetlegesen), hogy hány ember gyógyult meg (igen, elhunyt január végéig 12 ezer magyar személy, miközben huszonegyszer ennyien vészelték át a vírust), mennyien kerültek le a lélegeztetőgépről szerencsés végkimenetellel, esetleg milyen jó hír fedezhető fel az összes elvégzett teszt pozitivitását illetően – melyekről természetesen csak akkor kapunk hírt, ha veszélyes arányban mutatják ki a vírust.

Az igazi szomorú áttörést azonban úgy érzem, hogy csak a vakcinával kapcsolatos cikkek hozták el. A vírus megjelenését követően – főként a tavaszi időszakban – egyfajta egészségügyi krízist éreztek a legtöbben: az „egyetlen igazi” cél tehát az volt, hogy ne kapják el a betegséget. A médiában megjelenő hírek ekkoriban sok esetben aránytalanul éreztették azt, hogy valójában mindenhol leselkedik ránk a koronavírus, így még az utcára is veszélyes kilépni. Ehhez párosult a számtalan olyan hír, amely a legrosszabb forgatókönyveket jósolta, a legcsekélyebb lazításokat is támadta sokszor teljesen alaptalanul, illetve évekre előre szürke felhők sokaságáról írt. Idővel az egészségügyi veszélyek relatív gyengülésével teret kaptak a gazdasági és társadalmi témában írt cikkek, az elmúlt hónapokban pedig a vakcinával kapcsolatos újdonságok, melyek sok esetben egymással teljesen ellentmondó, csak további feszültséget és bizonytalanságot generáló tartalmakként jelennek meg. Ezek együttese, illetve a vakcinával kapcsolatos túlzó hírek azért is nagyon károsak, mert krízist teremtenek az emberek jövőjét illetően is: mi történik velem ha nem oltatom be magam? Mi van akkor, ha nem jut számomra időben vakcina? Valóban bajom lehet bizonyos vakcináktól? Az oltás tényleg csak néhány hónapig ad védettséget, esetleg lehetséges, hogy még a vakcinával sem kapom vissza a szabadságomat? Itt érezhető a fordulópont:

a média hatására sokan úgy érzik, hogy nem csak a most jelent rájuk fizikai és mentális, vagy épp anyagi veszélyt, hanem a jövő is ugyanolyan – vagy még inkább – rossz lesz, ez pedig nagyon is legitim pánikot okoz, egyfajta egzisztenciális krízisként megjelenve.

A helyzet azért is elkeserítő, mert akarva-akaratlan, de javarészt mi idézzük elő a problémát. Olyan ez, mint amikor folyamatosan dühösek vagyunk a hatalmas tech-cégekre, de továbbra is vásároljuk termékeiket és használjuk a különböző szolgáltatásokat, vagy amikor zavar, hogy egy újabb külföldi gyorsétterem jelenik meg a hagyományos kisbolt helyett, de azért csak beugrunk egy hamburgerre. A híreket mi fogyasztjuk, a kattintásokat mi hozzuk, és nagyon úgy tűnik, hogy mostanság az olvasók többségét csak az ilyen hírek késztetik interakcióra. Sajnálatos módon a már létező ellentéteinkhez egy újabbat párosítottunk, emberek pedig sorozatosan egymást támadják, bántják és nevezik birkának (mostanság igazán trendivé vált ez a fajta sértés) attól függően, hogy valaki beadatja-e a vakcinát vagy sem, miként viszonyul a vírushoz, hogyan képzeli el a korlátozások mértékét vagy a vírust követő időszakot. Jött egy járvány, melyre mindenki reagált, csak sajnálatos módon a társadalom javarésze nem jól Mindenkinek meg van azonban a maga felelőssége. A vírus konkrétan, de képletesen is megfertőzött mindenkit: kár, hogy a média terjeszti azt!

Január 29-én este 10 órakor a 444, Index, Telex, HVG, Origó, Magyar Nemzet, 24.hu portálok 10 legfrissebb híreit megtekintve született az 54.2 százalékos arány. A portálokon egymástól eltérő mértékben szerepeltek koronavírussal kapcsolatos hírek (24.hu esetében 10-ből 8 cikk volt ilyen, míg a Telexnél csak 4), ám az oldalak többségében a hírek fele koronavírushoz volt kapcsolható.

Kiemelt fotó: INC. Magazine

süti beállítások módosítása