Az öreg kontinens államainak döntő többsége bő egy évszázaddal ezelőtt monarchia volt, mára azonban a köztársaság – mint államforma szinte egyeduralkodó lett Európában. Vannak azonban olyan országok, melyek államfői tisztségét továbbra is egy király – vagy adott esetben királynő tölti be. Ebben a cikksorozatban a legjelentősebb európai monarchiákat vesszük sorra.
Egyesült Királyság
Talán nem meglepő, hogy a monarchiák sorát az Egyesült Királyság említésével érdemes kezdeni, hiszen a brit uralkodók már a Brit-Birodalom felemelkedése óta – bő két évszázada a világ leginkább ismert vezetői. A brit királyi család a 19. század második felétől egészen a II. világháborúig a világ vezető hatalmának államfőit adta. A birodalom 1922-ben érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor a világ szárazföldjeinek nagyjából egynegyedét irányították Londonból, a brit uralkodó pedig több, mint 450 millió alattvalóval bírt. A birodalom státuszát kétségkívül Victoria királynő alapozta meg, aki 1837-től egészen 1901-ig töltötte be pozícióját. Uralkodása alatt a birodalom gyors növekedése volt jellemző, melyet az ipari forradalom fűtött. Victoria uralkodását a 20. századi Egyesült Királyságban nagy nosztalgia övezte.
Az idős Victoria királynő portréja
Forrás: immediate.co.uk
A brit monarchia a 19. és 20. század folyamán is stabil tudott maradni olyan nemzetközi folyamatok ellenére, mint pl.: a bolsevizmus elterjedése az első világháborút követően, vagy az európai monarchiák felbomlása a 20. század első felében. Ebben nagy szerepe volt az alkotmányos monarchia létrejöttének, mely már a 19. században is népképviseleti legitimációt adott a brit törvényhozásnak és kormányzásnak. A brit uralkodó szerepe egyre inkább reprezentatívvá vált. Ezt jól példázza az Egyesült Királyság második világháborús helytállása, melyben a háborút érintő operatív kérdésekben – az azt megelőző évszázados hagyományokkal ellentétben – nem a király, hanem a kormányfő és szakmai stábja volt illetékes. A királyi család – VI. György, felesége és lányai, köztük Erzsébet hercegnő inkább az ellenállás jelképeként, érzelmi hatás kifejtése végett szerepeltek a nyilvánosságban.
1953-ban, II. Erzsébet koronázását élőben vetítették a televízióban, mely a brit királyi család nemzetközi ismertségét tovább növelte. Erzsébet 70 éves uralkodása során egyébként is visszatérő és kiemelt fontosságú kérdés volt a nyilvánosság előtti szereplés és a királyi család, valamint a monarchia, mint államforma megítélése. Erzsébet – különösen uralkodása utolsó évtizedeiben – igyekezett modernizálni a monarchia intézményét a transzparencia erősítésével és a pazarló, költséges események mellőzésével. Emellett a királyi család számos tagja rendszeresen állt ki a nyilvánosság felé, hogy interjúkat adjon, vagy csak megjelenjen az ország polgárai között, ezzel erősítve az alattvalók bizalmát.
Erzsébet és férje, Fülöp herceg egy nyilvános eseményen üdvözli a tömeget
Forrás: Telegraph
A királyi családot természetesen sok botrány is övezte, elég ha csak III. Károly feleségét, Diana-t érintő kérdésekre, vagy a Károly fiai között elmérgesedett viszonyra gondolunk. Mindezek ellenére kijelenthető, hogy a világ egyik legismertebb és népszerűbb uralkodói családja minden bizonnyal még hosszú ideig hozzájárul a monarchia fennmaradásához az Egyesült Királyságban.
Monaco
Európa egyik legkisebb állama szintén monarchia, mely nemzetközi jelentőségét tekintve ugyan jóval elmarad az Egyesült Királyságtól, története rendkívül izgalmas és fordulatokkal teli. Monaco történelme elválaszthatatlan a hercegségtől, mint államforma, hiszen a Grimaldi-ház 1292. óta vezeti a világ jelenleg második legkisebb államát. A monacói monarchia története a 19. századig szinte megegyezik a térség többi államával. 1863-ban azonban III. Károly herceg azonban megalapította az ország első kaszinóját, mely Monaco történelmében azóta is megkülönböztetett fontosságú. A szerencsejáték, fényűzés, luxus és turizmus azóta is az ország gazdaságának motorja, így kijelenthető, hogy Károly herceg jól ismerte fel az emberi természet szükségleteit a 19. század közepén.
I. Albert herceg 1911-ben olyat tett, melyet nagy valószínűséggel egyetlen másik európai uralkodó sem tett volna, hiszen ő maga adott utasítást a monacói alkotmány megalkotására, melynek célja az uralkodó egyeduralmának felszámolása és egy népképviseleten alapuló politikai rendszer megalkotása volt. Az alkotmányozás után 1956-ban került újra Monaco a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor a herceg Grace Kelly hollywoodi filmsztárt vette el feleségül. Valószínűleg az volt az első a monacói történelemben, amikor az uralkodó egy magánál jóval híresebb személlyel házasodott.
I. Albert monacói herceg
Forrás: Britannica
A monarchia jelenlegi helyzetét nem fenyegeti elégedetlenség a nyilvánosság részéről, épp ellenkezőleg: a Monaco-ban zajló nemzetközi események (pl.: Forma-1) közkedvelt vendégei a hercegi család tagjai. A Grimaldi-ház uralkodását az utódlás szempontjából sem fenyegeti probléma, hiszen Albert herceg és Charlene hercegné két fiatal trónörököst is nevel. A több, mint 700 éve uralkodó Grimaldi-család így jó eséllyel a 21. században is Európa uralkodói házainak sorát erősítheti.
Az Egyesült Államok védelmi stratégiája Kína megerősödésével párhuzamosan az utóbbi években jelentős átalakult, hogy megfeleljen az ázsiai óriás által jelentett modern kihívásoknak. Ennek egyik jele az Észak-Marianna szigetcsoportban található Tinian sziget, és különösen az ott található North Field katonai repülőtérnek az újjáépítése. A bázis kulcsszerepet játszott az USA hadseregének logisztikájában a második világháború során, most pedig ismét az amerikai légierő kezdeményezésére kel életre. A cél egyértelmű: az Ázsiai-Csendes-óceáni régióban növekvő feszültségnek, különösen Kína erősödő befolyásának ellensúlyozása.
Tinian Történelmi Jelentősége
Tinian az Észak-Marianna-szigetek részét képezi, közvetlenül Guamtól északra helyezkedik el, és különleges helyet foglal el a katonai történelemben. A második világháború során az USA elfoglalta a szigetet Japántól, majd létrehozta rajta a világ legnagyobb katonai légibázisát, melynek North Field volt a neve. A North Field négy hosszú kifutópályával rendelkezett, amelyek akár 265 B-29 Superfortress bombázó működtetését is lehetővé tették. Erről a repülőtérről szálltak fel azok a bombázók is, amelyek a "Little Boy" és "Fat Man" néven ismert atomtöltetekkel a fedélzetükön atomcsapást mértek Japánra, így vetve véget a második háborúnak.
Kép forrása: Atomic Heritage Foundation
A háború utáni évtizedekben Tinian katonai jelentősége megszűnt. A West Field mára a Tinian nemzetközi repülőtérként működik, míg a North Field elhagyatottá vált, és sűrű dzsungel borítja be. Az Egyesült Államok azonban most újra alkalmazni kényszerül a sziget stratégiai jelentőségét.
Kép forrása: Newsweek
Miért szükséges katonai infrastruktúra a szigeten?
A North Field helyreállítása és Tinian infrastruktúrájának fejlesztése az Ázsiai-Csendes-óceáni térségben fokozódó geopolitikai feszültségeknek köszönhető. Kína gyorsan bővülő katonai képességei és fejlett rakétatechnológiája miatt a Pentagon kénytelenek újragondolni a Csendes-Óceán védelmi stratégiáját. Kína fegyverarzenálja ma már magában foglalja a DF-26 közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát, amely "Guam Express" néven ismert, hiszen hatótávolságán belül helyezkedik el a régióban található összes fontos amerikai bázis.
Tinian földrajzi elhelyezkedése (kb. 1500 mérföldnyire Kínától és Tajvantól) kiemelt jelentőségű az amerikaiak számára. A sziget az úgynevezett "második szigetcsoport" része, egy hidegháborús stratégiai koncepciónak, amelynek célja a kínaiak bekerítése azzal, hogy különböző kis szigeteken katonai infrastruktúrát telepítenek.
Az új védelmi doktrína
Ez a doktrína kulcsszerepet játszik az amerikai stratégia alkalmazásában. A cél a katonai egységek ellenállóképességének növelése azáltal, hogy kisebb, nehezen támadható bázisokra osztja szét az amerikai erőket a Csendes-Óceán apró szigetein, ahelyett, hogy egyesítené az erőiket néhány nagyobb, azonban könnyedén sebezhető célponton. Ez a decentralizáció lehetővé teszi az amerikai erők számára, hogy több különböző, akár szűkös erőforrásokkal rendelkező helyszínen működhessenek, növelve ezzel a rugalmasságot és a gyors reagálóképességet.
Keith Peden százados, a Pacific Air Forces szóvivője kiemelte, hogy a tiniani fejlesztések létfontosságúak az amerikai légierő számára, hiszen a tankolástól és landolástól kezdve a különböző repülőgépek fogadásáig rengeteg funkciója lesz a bázisnak. Az aktuális projekt során több mint 20 millió négyzetméteren zajlanak a felújítások, beleértve a kifutópályákat és a parkolóterületeket is.
Kép forrása: Defense News
Az északi repülőtér helyreállítása januárban kezdődött. Tavasszal már a sérült aszfalton is javításokat végeztek. A projekt befejezése, amelyet nagyjából öt évre terveztek, 409 millió dollárba fog kerülni.
Kínai reakciók
Az amerikai katonai pozíciók megerősítésére irányuló erőfeszítések nem maradtak észrevétlenek. Kínai tisztviselők aggodalmukat fejezték ki a Csendes-óceáni térségben megfigyelhető amerikai katonai jelenlét növekedése miatt, és arra szólították fel az Egyesült Államokat, hogy tartsa tiszteletben Kína biztonsági érdekeit. A feszültség növekedése rávilágít arra a kényes egyensúlyra, amelyet az USA-nak meg kell tartania: a konfliktusra való felkészülés mellett igyekezni kell az eszkaláció elkerülésére is. Ezek a katonai fejlesztések nemcsak a védekezésre, hanem az elrettentésre is szolgálnak, hogy megnyugtassák a partnereket és elriasszák az ellenfeleket.
Az Amerikai Védelmi Stratégia Tágabb Összefüggései
Ha konfliktus alakulna ki, Tinian szerepe kulcsfontosságú lehet. A repülőterek alternatív helyszínként szolgálhatnak a Guamról indított műveletek számára, így újabb helyszínt biztosítva az amerikai katonai jelenlétnek a régióban. Az ilyen jellegű gyakorlati tapasztalatokat már korábban is tesztelték, például a 2018-as B-2 bombázókkal végrehajtott forró üzemű tankolási gyakorlatok során, amikor a repülőgépek motorjai folyamatosan működtek.
Felkészülés a Jövő Kihívásaira
Kína stratégiai törekvései, beleértve egy esetleges tajvani inváziót és a tengeri ellenőrzés kiterjesztését, arra ösztönzik az Egyesült Államokat, hogy újragondolja előretolt telepítési stratégiáit. Az olyan fejlett védelmi rendszerek telepítése, mint a THAAD és a Standard Missile 3 Guamon, azt jelzi, hogy az Egyesült Államok tisztában van a fenyegetéssel. Tinian újjáélesztése egy újabb réteget ad ehhez a védelmi hálóhoz, csökkentve a Kína rakétakapacitása által jelentett kockázatokat.
Új időszámítás a Csendes-óceánon
Tinian North Field helyreállítása nem csupán tisztelgés a múlt előtt, hanem egy olyan stratégiai lépés, amely a jövőbeni katonai ellenállóképesség növelését szolgálja a régióban. Az ACE elveire és modern technológiára alapozva az Egyesült Államok célja, hogy Tinian olyan bázissá váljon, amely támogatja a műveleteket a Csendes-óceán nyugati részén. Ez az új stratégiai lépés megerősíti Amerika elkötelezettségét a regionális szövetségesei mellett, és lehetővé teszi számára, hogy bármilyen ellenséges lépésre határozottan reagáljon.
Bár közvetlen katonai konfliktus nem látszik a horizonton, az Egyesült Államoknak készen kell állnia minden eshetőségre. Ez a felkészülés túlmutat a katonai erőn; magában foglalja a geopolitikai dinamikák mélyreható megértését, a szövetségek ápolását és az erő demonstrálását a felkészültség által. Kína és a világ figyeli Tinian újjászületését – nem mint a múlt emlékét, hanem mint a Csendes-óceán stabilitásának új alappillérét.
Évek óta sokakat foglalkoztat, hogy vajon a robotok milyen szerepeket fognak betölteni a jövőben, milyen állások fognak teljesen megszűnni, elveszik-e az emberek munkáját. Mivel a mesterséges intelligencia megjelenésével a robotizáció folyamata is felgyorsult, egyre több funkciót töltenek be robotok. Mégis, ha minden feladat egy idő után automatizált lesz, milyen szerepet kap majd az ember, felül tudjuk-e múlni gépembereket?
A jelenlegi állás szerint nem. A robotok kiválóan, és ami még fontosabb, hatalmas precizitással képesek elvégezni a feladataikat, ráadásul fáradhatatlanok is. Nincsen szükségük szünetre, és veszélyes munkakörnyezetben is képesek dolgozni. Ugyanakkor hátrányuk, hogy a legtöbb esetben csak előre programozott feladatokra képesek és nem bírnak alkalmazkodni új helyzetekhez. Továbbá nem képesek az emberi érzelmekre és a valódi kreativitásra. A kérdés az, hogy a most felnövekvő generációk, az alfa és a béta, képes lesz-e olyan tulajdonságokat felmutatni, ami miatt hasznosabb szerepet tudnak betölteni a társadalomban, vagy éppen hasonlóan nélkülözhetetlenek, mint a sebészrobotok.
da Vinci sebészrobot
Az alfa generáció terminus a 2010-ben és az utána született gyerekekre utal, és közülük kerülnek ki az iPad gyerekek is, hiszen az iPad megjelenése is 2010-re tehető. Az iPad-generáció kifejezés azokra a gyerekekre utal, akik különösen függenek a képernyőtől, kiskorukban és később is fizikai játékok helyett a virtuálisan játékokkal játszanak. Ezáltal pedig rengeteg készséget nem sajátítanak el.
A készülékeken található játékok a gyerekek kreativitására és problémamegoldó képességére is hatással van. Mivel a játékok algoritmusa a játék során az előre programozott megoldásokat kínál, ezért a képzeletbeli játékok háttérbe szorulnak, az előre meghatározott keretek miatt pedig megfigyelhető náluk a kritikus gondolkodás hiánya. A játékok ugyanakkor el is izolálják a gyerekeket társaiktól, csökken a személyes interakciók száma.
Ezeknek gyermekeknek a koncentráló készsége is egyre jobban romlani fog. Felmérések szerint a Z generáció mindössze 60 másodpercig képes egy dologra figyelni, ez a szám pedig generációkról generációkra haladva egyre csökken, az alfa generációnál 8 másodperc is lehet. Ez azért is problémás, mivel az iskolai tanórák 45 percesek, az egyetemen pedig sok esetben 90 perc egy előadás, tehát a következő generációknak hihetetlenül interaktívvá kéne tenni a tanórákat ahhoz, hogy képesek legyenek rákoncentrálni.
Korábban is szóba került a társas készségek hiánya, de azok a gyerekek, akiknek az életéből kimarad a társas szerepjáték, vagy kevés részük lesz benne, nem tudják elsajátítani azt a fontos készséget, hogy hogyan azonosítsák és reagáljanak mások, vagy a saját érzéseikre, nonverbális jelzéseire. Így, alacsony érzelmi intelligenciával és empátiával lesznek csak felvértezve, ami ilyen tekintetben hasonlatossá teszi majd őket a zéró érzelemmel rendelkező robotokhoz.
Végül, de nem utolsó sorban, a digitális technológia túlsúlya a gyermekek fizikai egészségére is hatással van. A képernyő előtt töltik inkább a szabadidejüket, ami kiszorítja a szabadban végzett mozgást. A fizikai aktivitás hiánya pedig gyengébb izomzatot, mozgáskoordinációs problémákat és alacsonyabb állóképességet eredményez, továbbá megnő a krónikus betegségek kockázata is.
A 2025-ös évtől pedig egy teljesen új, a Béta-generáció veszi kezdetét. Az ő életük még jobban összefonódik majd a digitális készülékekkel és fejlődésükben még nagyobb szerepet játszik majd a technológia. A mesterséges intelligencia algoritmusainak segítségével minden szolgáltatás testre szabott lesz, így csak az őket érdeklő információk fognak hozzájuk eljutni.
Tehát, az új generációk egyre jobban függővé válnak attól a technológiától, amelyet a robotok is képesek vagy képesek lesznek kezelni, ezáltal pedig egyre kevesebb olyan tulajdonságuk lesznek, ami megkülönbözteti őket egy gépembertől.
Képzelj el egy olyan világot, ahol a pénzed nemcsak a zsebedben vagy a bankkártyádon létezik, hanem közvetlenül a központi bank számláján digitális formában is. Ez nem egy sci-fi forgatókönyv: a digitális jegybankpénz (Central Bank Digital Currency – CBDC) pontosan ezt ígéri. A készpénz digitális változata, amely egyszerre lehet kényelmesebb, gyorsabb és biztonságosabb, miközben a pénzügyi rendszer működését is gyökeresen átalakíthatja. De vajon tényleg ez a jövő? A világ több országa – Kína, Mexikó és az Európai Unió – már komoly lépéseket tett a CBDC-k tesztelése és bevezetése felé. A technológia azonban nemcsak lehetőségeket, hanem kockázatokat is hordoz: hatással lehet a kereskedelmi bankokra, a gazdaság stabilitására és a hétköznapi emberek életére. Cikkünkben részletesen bemutatjuk a CBDC előnyeit és hátrányait, majd valós példákon keresztül szemléltetjük, hogyan formálhatják a digitális jegybankpénzek a pénz jövőjét.
A digitális jegybankpénz a jegybank által kibocsátott digitális pénz, amely közvetlenül a központi bank pénzügyi rendszerének része. Ellentétben a kriptovalutákkal, amelyek decentralizált rendszerekben működnek, a CBDC egy központilag irányított és szabályozott digitális eszköz. Napjainkban egyre több országban merül fel a CBDC bevezetésének gondolata, a pénzügyi innováció és a digitalizáció előrehaladtával. A digitális jegybankpénz nem fizikai formában létező eszköz, amely háztartások és vállalatok számára is hozzáférhető lehet, ám hatása messze túlmutathat a hétköznapi fizetéseken: befolyásolhatja a bankrendszert, a monetáris politikát és a gazdaság stabilitását.
A CBDC előnyei:
Pénzügyi inklúzió növelése: Lehetőséget kínál azoknak a társadalmi csoportoknak is, akik nem férnek hozzá hagyományos bankszámlákhoz. Mexikó például a pénzügyi inklúzió növelése érdekében tervezi bevezetni saját CBDC-jét 2024-re.
Gyorsabb és olcsóbb tranzakciók: Kiküszöböli a közvetítők, például a kereskedelmi bankok szükségességét.
Határokon átnyúló fizetések egyszerűsítése: A digitális fizetési rendszerek fejlesztésével ezek a tranzakciók könnyebbé válhatnak.
Fizetési kockázatok csökkentése: A központi bank garanciát vállal a digitális jegybankpénz értékére, különösen pénzügyi válságok idején.
Monetáris politika hatékonyságának javítása: A központi bank gyorsabban reagálhat gazdasági sokkokra, közvetlenül befolyásolva a pénzkínálatot és a kamatlábakat.
A készpénzhasználat visszaszorítása: Ez csökkentheti a feketegazdaság és az adóelkerülés mértékét.
A CBDC hátrányai:
Kereskedelmi bankokra gyakorolt negatív hatás: Csökkentheti a kereskedelmi bankok szerepét a pénzügyi közvetítésben, ami a bankok finanszírozási forrásainak csökkenéséhez és hitelezési kapacitásuk romlásához vezethet.
Bankrohamok felgyorsítása: Válsághelyzetekben a betétesek könnyebben átválthatják pénzüket digitális jegybankpénzre, növelve a bankrendszer instabilitását.
Technológiai és adatvédelmi kihívások: A bevezetés komoly technológiai fejlesztéseket igényel, miközben garantálni kell a felhasználók adatvédelmi jogait.
Túlzott állami felügyelet: Aggályokat kelthet a személyes pénzügyi adatok kezelésével kapcsolatban.
A készpénz szerepének csökkenése: Problémát okozhat az idősebb vagy digitális eszközöket kevésbé használó társadalmi csoportok számára.
Az Európai Központi Bank (EKB) vizsgálja a digitális euró bevezetésének lehetőségét, amely a fizetési rendszerek hatékonyságának növelése mellett az európai stratégiai autonómiát is szolgálná. Az EKB kutatásai szerint a digitális euró hatása a bankrendszerre attól függ, hogy milyen formában és korlátozásokkal vezetik be. Mexikó kormánya bejelentette, hogy 2024-re bevezeti saját CBDC-jét, amely a meglévő SPEI (Sistema de Pagos Electrónicos Interbancarios) fizetési rendszerre épül, célja a pénzügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javítása, különösen az alacsony jövedelmű rétegek számára. Kína már előrehaladott állapotban teszteli a digitális jüant (e-CNY), amely a világ egyik első, széles körben alkalmazott CBDC-je lehet. A cél a belföldi fizetések egyszerűsítése és a függetlenség megőrzése a külföldi fizetési rendszerektől.
A központi banki digitális valuta egy rendkívül ígéretes, de számos kihívással járó eszköz. A CBDC előnyei közé tartozik a pénzügyi inklúzió növelése, a költséghatékonyság és a monetáris politika hatékonyságának javítása, míg a hátrányok közé sorolhatók a bankrendszerre gyakorolt lehetséges negatív hatások és a technológiai kihívások. Az olyan országok példái, mint Mexikó és Kína, rávilágítanak a digitális jegybankpénz gyakorlati lehetőségeire és korlátaira. A sikeres bevezetéshez azonban átgondolt tervezésre és a társadalmi igények figyelembevételére van szükség.
Donald Trump már az első elnöki ciklusában is komolyan hozzányúlt a vámokhoz, 2018-ban szigorúbb vámintézkedéseket tett elsősorban Kína ellen. A 25%-os vámtarifák összesen mintegy 250 milliárd dollár értékű kínai importot érintettek. A cél egyértelmű volt: csökkenteni Kína kereskedelmi többletét, miközben az amerikai vállalatoknak kedvezőbb feltételeket kívánt biztosítani. A vámok bevezetése azonban nemcsak Kínát érintette, hanem globális hatásokkal is járt.
A vámok elsődleges célja, hogy a Kínából származó termékek árát megemeljék, ezzel kevésbé vonzóvá téve őket az amerikai fogyasztók számára. Az amerikai vállalatoknak, amelyek kínai importra támaszkodtak, többet kellett fizetniük az alapanyagokért, ami végső soron az árak növekedéséhez vezetett, ezért Trump az új kampányában ennek a többletnek az ellensúlyozására az adók csökkentését lengette be. Az Amerikai Gazdasági Kutatóintézet (NERA) 2019-es tanulmánya szerint a Trump által bevezetett vámok évente 1,4%-kal csökkentették az amerikai GDP-t. Ezzel párhuzamosan a háztartások számára az éves költségek átlagosan 831 dollárral nőttek, ami az alacsonyabb jövedelmű családokat érintette a leginkább. A „Made in America” kampány során a hazai gyártású termékek előnyben részesítését ösztönözte a republikánus jelölt, azonban azt is fontos megjegyezni, hogy a gyártáshoz, mint említettem gyakran szükséges a kínai import.
A kereskedelmi háború következményeként Kína a Délkelet-Ázsiai országokba, például Vietnámba, Thaiföldre és Malajziába helyezte át a gyártást. Az így elterelt gyártás hatására ezek az országok is profitáltak, mivel Kína a gyártási kapacitás egy részét áttelepítette hozzájuk, amivel új munkahelyeket teremtettek és erősítették exportjaikat. Egyes források szerint 2019-ben a Kína által Délkelet-Ázsiába irányított ipari termelés 7%-kal nőtt.
A globális ellátási láncok ezáltal kissé átalakultak amely a legfontosabb hosszú távú következményei közé tartozik Trump vámjainak köszönhetően. A vámok miatti megnövekedett költségek és a termelési kapacitások elterjedése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Kína fokozatosan áthelyezte gyártóegységeit más országokba. A World Bank becslése szerint a globális kereskedelem a vámok hatására évente 0,7%-kal csökkent 2018 és 2020 között. Ez globálisan mintegy 700 milliárd dolláros veszteséget jelentett, mivel a kereslet csökkent, és a termelés helyettesítő lehetőségei is egyre szűkebbé váltak.
A vámok nem érintették súlyosan Kína gazdaságát: Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal adatai szerint 2019-ben a kínai gazdaság 6%-os növekedést produkált, ami, bár elmaradt a korábbi évek ütemétől, még mindig pozitív előrejelzést mutatott a globális szinten tapasztalt gazdasági visszaesés ellenére.
Példán bemutatva az amerikai mezőgazdaságot is érintette a Trump-adminisztráció vámintézkedései. Az Egyesült Államok egyik legfontosabb exportterméke, a szójának a legnagyobb felvásárlója Kína volt, de a vámokra válaszul érkezett szankciók miatt Kína inkább a brazil szójára tért át, az említettek szerint átalakította az ellátási láncát amerikát jobban büntetve, mint saját magát… Ez hosszú távon csökkentette az amerikai mezőgazdaság globális piaci részesedését. Ennek hatására számos amerikai gazda jelentős veszteségeket könyvelhetett el, miközben a termelési költségek tovább emelkedtek.
A Trump-féle vámháború hatásait hosszú távon is érezhetjük. Az amerikai fogyasztók és vállalatok közvetlenül érezték a megnövekedett költségeket, míg Kína a stratégiai áttelepítéssel és a belső reformokkal igyekezett mérsékelni a negatív hatásokat. Azonban az ellátási láncok átalakulása és a kereskedelmi zűrzavarok globálisan is hatással voltak a gazdasági növekedésre. A jövőbeli kereskedelmi politikák és vámstratégiák különösen azokban a területeken éreztetik majd hatásukat, ahol Kína és az Egyesült Államok közötti feszültségek továbbra is fennállnak.
Kína tehát képes volt reagálni a vámháborúra, de a hosszú távú hatások még mindig nem teljesen láthatók. Az új kereskedelmi utak és a belső gazdasági reformok biztosították számára a túlélést, de a globális gazdaság továbbra is a Trump által elindított vámháború nyomait hordozza.
Sokféle ideológiai csoportosítás létezik, mit gondolsz, melyik felosztás szerint érdemes az ideológiákat csoportosítani, mi az a töréspont, ami alapján érdemes ezeket elválasztani?
Jó a kérdés, de nem adható rá jó választ szerintem, mert nagyon nehéz vizuálisan ábrázolni a politikai ideológiáknak az egymáshoz való viszonyát. Persze nyilván az ember ezzel időről időre kísérletezik. Amikor politikatörténetet tanítottam, akkor tulajdonképpen úgy csináltam, hogy összeszedtem az akkor divatos ábrázolásokat, beraktam őket egy-egy slide-ba, és akkor levetítettem a diákoknak, és elmondtam, hogy melyikből mit lehet megérteni, melyikből mit nem lehet megérteni. És igazából az a tapasztalat, hogy két dimenzióban nem nagyon lehet ábrázolni a politikai nézetrendszereket.
Miért? Azért, mert az, hogy jobboldal meg baloldal, ennek a kifejezésnek történelmi eredete az van, nyilván, van ez a közismert meghatározás, hogy Franciaországban a forradalom idején a konventben a jobb oldalon álltak a hagyomány hívei, a monarchisták, a rendnek a pártján lévők, a baloldalon pedig azokat, akiket ma inkább progresszívnek neveznénk. Egyébként ez nagyon érdekes, hogy a magyar nyelvben a jó, jobb, azok hasonlítanak egymásra, meg a jog hasonlítanak egymásra ezek a szavak, de nem azonosak. Míg angolul azt mondod, hogy right, akkor az azt is jelenti, hogy igazad van, a jobb kezünket is jelenti, illetve azt is, hogy helyes. És ugyanez a jelenség megfigyelhető az olasz nyelvben, a franciában, a spanyolban és így tovább, még jó néhány kultúrnyelvet lehetne mondani.
Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy az emberek túlnyomó többségének a jobb keze az ügyesebbik keze, a bal keze pedig az ügyetlenebbik. Lásd, valakire azt mondjuk, hogy kétbalkezes, ez azt jelenti, hogy mind a két kezét ügyetlenül használja. Tehát inkább ide vonatkozik, innen ered ez a dolog. És egyébként az ókorban is volt már ez a jobb-bal felosztás. Természetesen szintén nem a mai értelemben, de a Forum Romanumon is jobbra álltak azok, akik támogattak egy törvényjavaslatot, és balra, akik nem támogatták. Tehát ez egy nagyon-nagyon régi dolog. Történeti értelemben mondhatjuk ezt, hogy jobb meg bal, ezzel el lehet határolni dolgokat. De hogyha az ember nem a hétköznapi beszélt nyelvből indul ki, vagy nem történelmi esetlegességeket tanulmányoz, akkor az egész mindjárt rettenetesen bonyolulttá válik, és föl sem merül, hogy ezt itt két dimenzióban ábrázoljuk.
Kicsit nekem ilyen misztikusan hangzik, nyelvmágiának hangzik ez a jobb-bal, tegyük fel, hogy akkor a bal, mint a balsors, vagy ha baljós, de mégiscsak arról beszélünk, hogy ez csak egy ülésrend volt.
Igen, azt nem lehet mondani, hogy ott kiforrott értékrendek ütköztek volna.
Minek köszönhető az, hogy ennyire normatívan állunk a kérdéshez?
Mert leegyszerűsíteni igyekszünk nyelvileg, és próbáljuk fogalmilag megragadni a valóságot. De hogyha ábrázolni akarnánk a politikát, akkor igazából az lenne a legjobb, hogyha valami hologramon ábrázolnánk 3d-ben, és akkor meg lehetne különböztetni egymástól a dolgokat. Ugye említetted például mondjuk azt a patkót, tehát hogy jobbról megyünk balra, vagy balról jobbra, és akkor lehet mondani, hogy mondjuk a jobb szélén, de még a skálán belül vannak mondjuk a jobboldali libertáriusok talán, akkor attól egy picit balrább, mondjuk szociális konzervatívok, középen legyenek mondjuk centristák, akármit jelentsen ez a szó, utána jöjjön egy mérsékelt baloldal, mondjuk szocdem, és legyen a bal széle a szocialista.
Vannak extremitások, a szélsőbalhoz rakjuk a kommunistákat, mondjuk a polpot és társai, hogy a szélsőjobbhoz mit tegyünk, az már egy sokkal nagyobb kihívás, mert én például a nemzeti szocialistákat, Adolf Hitlert, a hitlerizmust, azt én a szélsőbalhoz raknám ugyanúgy, merthogy nem volt lényegi különbség bizonyos szempontból a sztálinizmus meg a hitlerizmus között. Tehát mind a kettő erősen progresszív volt, mind a kettő nagyon erős államot akart, durván beavatkozott az emberek a magánéletébe és így tovább. A jobb szélre, vagy a szélsőjobboldalra én mondjuk az ultrakonzervatívokat, ultrajobboldaliakat tenném, tehát mondjuk a jobboldali libertáriusokat, akik teljes mértékben államellenesek. De ez csak egyfajta skála.
Ha megnézed, akkor ezt körülbelül azt mondhatnánk, hogy az állam erőssége vagy az állam aktivitásának a skálája. Lehetne ezt teljesen másképpen is csinálni. Illetve mondjuk ezen a skálán hol helyezed el a zöldeket? Nagyon nehéz, mert a zöld mozgalom is rettentően sokszínű. Vannak, akik ilyen nagyon durva szabályozást akarnak, vannak, akik meg nem. Vannak, akik azt mondják, például én is ilyen vagyok, hogy a magánéletben vagyok zöld, én bringával járok dolgozni, amikor szezon van, szelektíven gyűjtöm a hulladékot, a gyerekeimet a természetnek a szeretetére nevelem, nem szemetelünk és így tovább, de a pártpolitikában a zöld témát azt egy szakpolitikai kérdésnek tekintem és nem ideológiai kérdésnek, nem világnézeti kérdésnek.
Aztán, hogy bonyolítsuk a dolgot, most ezt a jobb balt megnéztük, egy ilyen skálán, nézzük meg akkor azt a négy irányú iránytűt, amit említettél. Ott ugye meg van különböztetve, van egy függőleges vagy egy vízszintes tengely, és akkor azon lehet jelölni már mondjuk különböző dolgokat. Te mit jelölnél rajta? Mondjuk az egyiken van az állami beavatkozásnak az erőssége, a másik tengerre te mit tennél?
Szabadelvű tekintélyelvű lenne az egyik. A másik az pedig, inkább kulturálisan gondolnám, progresszív, vagy inkább konzervatív.
Na, ezt is lehet. És mi van, hogyha mondjuk ezt még megspékelnénk azzal, hogy milyen a valláshoz való viszony. Vallási alapú vagy nem vallási alapú? Az hova a csudába raknánk? Ugye? Mert abban a pillanatban, hogy egy erősen piacpárti, nagy kormányzattal szemben kritikus libertárius, az azt mondja magáról, hogy márpedig ő katolikus, és az egyház társadalmi tanításából akar kiindulni, akkor már rögtön ők hiába így gondolkodnak, de a libertárius címkét nem biztos, hogy szívesen vállalják.
Amerikában vagy igen, vagy nem, de Európában ki az, aki mondjuk mélyen hívő vallásos ember, és libertáriusnak vallja magát. Nem nagyon ismerek ilyet. Tehát egy fél Facebook csoportnyi ember körülbelül. Ugyanakkor pedig, ha megnézzük, hogy mi lehetne ennek a tartalma, tehát hány olyan ember van, aki azt mondja, hogy kisebb államra lenne szükség, sokkal nagyobb egyéni felelősségvállalásra lenne szükség, sokkal nagyobb családi kohézióra lenne szükség, és ugyanakkor induljunk ki valamelyik történelmi felekezetnek a társadalmi tanításából, azt elég sokan gondolnák. De ki az, aki képes lenne egy pártot rászervezni erre.
Én nem látok olyan élő embert, aki erre öt százalékot össze tud hozni. Pedig nagyon-nagyon sokan gondolkodnak így. Azt mondom, hogy a vallás, a vallásosság, tehát a megélt vallásosságra gondolok, nem a politikai lózungokra, meg politikai kereszténység, meg ilyesmi, az teljes mértékben keresztül metszi ezeket az ábrákat, mert ezeken jellemző módon ezt nem jelenítik meg. Úgyhogy én a magam részéről szívesen elengedem a vizuális ábrázolást. Inkább azt mondom, hogy kritizálni tudom, de én magam nem tudnék fölállítani egy jó ábrát, amelyik megmutatja ezeket.
Bármilyen vizuális illusztráció, ami a politikai ideológiákat próbálja csoportosítani, az nem megfeleltetheő a valóságnak?
A valóságnak semmiképpen, de lehet ezeket értelmesen használni. Tehát hogyha azt mondod, hogy beszélgessünk a zöld mozgalomról, akkor azt mondod, hogy ez a kiemelt nézőpont, és akkor a Zöld mozgalomnak a különböző ilyen kis fiókszervezeteit tudod ábrázolni már két dimenzióban, vagy azt mondod, hogy a politikai nézeteket szeretnéd csoportosítani annak függvényében, hogy mennyire hisznek az államban, vagy mennyire progresszívek mondjuk ilyen társadalmi értelemben, ilyen social justice variosság szempontjából, akkor pont azt az egy szempontot, azt vizuálisan meg lehet mutatni. De összességében azt a 60 millió féle folyamatosan változó irányzatot, azt megjeleníteni képen színekkel, az szerintem egy elég nagy kihívás. Én annak nem nagyon látnám értelmét.
Ezt most is nehéz meghatározni, de hogy ez időben folyamatosan változik. Például amit a XVIII. században konzervativizmusként fogtak fel az emberek, most egészen mást jelent, vagy akár a tipikus liberális jelző szokott lenni, ami óriás változáson ment át. Egyáltalán mennyire van értelme a konzervativizmus/liberális szót használni a mai ideológiák leírása? Mennyire értelemszerű az, hogy ez egy fogalomba foglaljuk össze, miért nem használunk új fogalmakat?
Jó, jó a kérdés, nagyon jó a kérdés. Szerintem el kell különíteni az egyes nyelvi szinteket, hogy hogyan beszélünk erről a dologról. Van a hétköznapi beszélt nyelvnek a szintje, amikor két ember dumál mondjuk a kocsmában, vagy akárhol, hogy te figyelj, ismersz engem, én egy liberális ember vagyok, én ezt meg ezt tartom a dolgokról. Jó, de én meg egy konzervatív ember vagyok, én szerintem az nem jó, mert inkább így kéne, úgy kéne. Ők ezt a két kifejezést értelmesen tudják használni abban a kontextusban, ahol éppen vannak.
Amikor egy politikus használja ezeket a kifejezéseket, akkor már sokkal körültekintőbbnek kell lenni. Mert például a jelenlegi magyar kormány illiberálisnak nevezte saját magát, viszont Gerő András liberális történész azt mondta, hogy márpedig a NER az egy liberális demokrácia, merthogy rendelkezik az összes kellékével a klasszikus liberalizmusnak. Tehát, hogyha megvéded a XIX. századi skálán ezt a rezsimet, akkor ez simán liberális, hiszen szabad és titkos választások vannak, meg mit tudom én, vannak ennek ilyen formai kritériumai, és akkor ezen a Gerő András végigment, és akkor szépen megmondta, hogy ez igazából egy liberális demokrácia. Ez nyilván egy fricska volt egyfelől, mondjuk a nyugati progresszív mainstreamnek, másfelől pedig formailag persze igaz.
De hát hogyha megnézzük, hogy mennyi változáson ment keresztül a liberális szó, akkor már mindjárt nem mondhatjuk a jelenlegi rezsimre, hogy liberális, hiszen ma már a liberalizmusba bele szokás érteni az egalitarianizmust, tehát az egyenlősítést, az egyenlőségre való törekvést állami eszközökkel. És igazából azáltal, hogy a liberalizmusban megjelent egy olyan vonás, egy döntő vonás, amelyik ellentétes ennek az ideológiának az eredeti tartalmával, innentől kezdve ezt a szót már parttalanul nyugodtan lehet használni. Éppen ezért a progresszív kifejezés az szerintem szerencsésebb azokra, akiket manapság mi le szoktunk liberálisozni. Tehát az amerikai demokratákat én nem nevezném liberálisnak.
Igazából fontos ez? Fontos, hogy a liberális szót rájuk ne használjuk, merthogy nem azt jelenti?
El kell dönteni, hogy mi a fontos, meg mi mikor fontos. Mi most például egy ilyen politikai fókuszú értelmiségi podcast műsorban beszélgetünk. Itt pontosan helye van annak, hogy ezekről a fogalmakról vitatkozzunk, ezeket szétszálazzuk. De például egy korábbi munkahelyemen egy intézetben szintén politikai szervezet volt, ott eléggé komoly belső viták voltak, hogy most minek nevezzük mondjuk az európai uniós elitet, ezt az adminisztratív elitet, amit ilyen összefoglalólag Brüsszelnek szoktunk nevezni, ami egyébként egy városnév, tehát ez maga egy költői eszköz, hogy lebrüsszelezzük ezt az egészet, és homályban hagyjuk, hogy pontosan ki az a Brüsszel.
Hogy ezek most mik, ezek liberálisak, vagy nem liberálisak? Én szerintem nem liberálisak a szónak semmilyen értelmében. Tehát abszolúte nem szabadságközpontú sem a gondolkodásuk, sem a politikai cselekvéseik, sem a céljaik. Tehát igazából semmilyen értelemben nem lehet liberálisnak nevezni azt az elitet, amelyiket mondjuk így a jobboldali média meglehetősen trehány és leegyszerűsítő módon leliberálishoz. Ebben nem segít bennünket a politikai kommunikáció amúgy sem, tehát például a miniszterelnök is hol progresszívnek nevezi őket, hol neomarxistának, hol liberálisnak. A szó valamelyik értelmében mindegyik igaz, tehát zsurnalisztikus értelemben ezek liberálisok, hiszen mi őket így le liberálisozzuk, így összekenjük őket ezzel a szóval.
De ők igazából progresszívek, tehát folyamatosan meg akarják haladni azt, ami van, és ahelyett valami újat ígérnek, és méghozzá oly módon, mintha ez egy karnyújtásnyira lenne tőlünk, csak el kéne rugaszkodni és nagyon kéne akarni. A szókészlet, amit használnak, az pedig a neomarxista filozófiából, társadalomelméletből származik. Tehát mindegyik kifejezést lehet értelmesen használni, az nem mindegy, hogy milyen nyelvi síkon kommunikálsz éppen. Sajtótájékoztatót tartasz, újságírók számára küldessz egyszerű üzenetet, a Twitteren akarsz valakinek egy fityiszt mutatni, és akkor libernyákozod, vagy pedig mondjuk egy nagy ívű beszédet tartasz egy értelmiségi környezetben, ezek mindig teljesen más nyelvi szintek és más-más megfontolást követelnek.
Gyakorlatilag az ideológiák akkor igazából már csak kommunikációs eszközök?
Nem mondanám, mert valamiféle azonosulási pontot jelentenek a valóságban. De meglehetősen kaotikus ez az egész. Tehát például próbálnék neked mondani erre jó példákat, csak nagyon nehéz, mert minden egyéni történet, minden ember története az nagyon egyéni történet, ami át tudja színezni az általánosításokat, de mondjuk itt van Tulsi Gabbard, aki a demokratáktól lepattant néhány éve, és most meg a Trump berakta őt a titkosszolgálatok vezetőjének. Hát ez a hölgy soha nem mondta magáról, hogy ő konzervatív lenne, és a republikánusnak se nevezte magát, ellenben amikor önmeghatározását, akkor önmaga meghatározását adta, akkor abszolút a liberális mainstream kifejezéseivel írta le saját magát.
Adott egy ilyen identitás interjút, amiben beszélt ezekről a dolgokról, ami nagyot ment annak idején a médiában. Tehát ő például egy liberális, de liberális például a Douglas Murray. És ezek a liberálisok most Elon Musk, nem? Sőt, ő még szerintem progresszív is. Ezek jönnek át ide, mert egyszerűen egy olyan liberális, aki a szó klasszikus értelmében szabadságközpontú, meg ez az identitásának a kulcseleme, hogy fontos az egyéni szabadság. Ezek az emberek már nincsenek biztonságban a túloldalon. Sem egyénileg, sem politikailag, sem kulturálisan. És ők gyakorlatilag már itt laknak a konzervatívok között. Ez egy olyan jelenség, ami nem azt mondom, hogy teljes egészében uralkodó, de kialakulóban van és egy erősödő tendencia.
Úgyhogy ha a magyar közeget nézzük, akkor itt is azért van egy ilyen jellegű mozgás, hogy azok az idézőjelbe tett liberálisok, akik a Szabad Demokraták Szövetségének a derékhadát adták, azok balról jöttek. Tehát eleve ilyen ÁVH-s, rákosista családból származik a derék had, akik a langyi-bangyi Kádár-rendszer ellen maoistaként lázadtak, vagy nem definiálták magukat, de mondjuk így valami módon megkülönböztették magukat a szüleik generációjától, majd gond nélkül összeborultak SZDSZ-esként az utódpárttal, tehát lehet mondani, hogy hazataláltak.
De ha megnézed, hogy ez a társaság szintén nem volt egységes, ez nem volt egy ilyen monolit tömb, tehát nagyon sokféle ember volt abban a régi SZDSZ-ben is. Például volt egy Tölgyessy Péter, aki vezető pozíciót töltött be. Ő például úgy vélem, hogy ő egy klasszikus liberális, aki elköszönt tőlük, és egy rövid ideig még fideszes is volt. Most úgy tudom, hogy ellenzéki, legalábbis a megszólalásai alapján nem nevezném egy kormánypárti influenszernek vagy média értelmiséginek, de semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy ő egy két lábon járó SZDSZ, mint mondjuk a Klubrádió, amelyik esszenciálisan képviseli az előbb elhangzottakat.
Az egykori SZDSZ-ből mondjuk volt egy Kerényi Imre. Most nem tudom, hogy pont párttag volt-e szó szerint, de biztos, hogy az a társaság volt a Demokratikus Charta, meg ez a "gombnyomással fölháborodunk, hogy nacionalizmus van". Ez a vonal volt. És amikor ők az SZDSZ összeborult a kommunistákkal, akkor ő is ebből kivált és átigazolt az akkori ellenzékhez, a Fideszhez.
Tehát, hogy neki nem érte volna meg anyagilag feltétlenül otthagyni a bőségszarut, meg a terített asztalt, de megcsinálta, mert jelentkezett az elveivel, amit ott tapasztalt. Ilyen jellegű folyamatok zajlanak Magyarországon is, tömegesnek nem nevezném, de az biztos, hogy klasszikus értelemben vett liberálisok, azoknak a száma egyre inkább növekvőben van a jelenlegi magyar jobboldalon.
A politikai kommunikációban mintha megfigyelhető lenne egy újfajta törésvonal kialakulása. Ugye ez a kormányoldalról leginkább szuverenisták vs. a globalisták, ez ugye a globalistáknak a szemszögéből pedig a progresszívek, vagyis az illiberális rezsimek. Hogy ez inkább egy politikai fogalom, inkább egy ideológiai fogalom mennyire tudja meghatározni a következő éveknek a gondolkodását ez a fajta törésvonal, vagy igazából ez még mindig csak egy liberálisok versusa, a régi ideológiáknak a harca.
Nagyon jó a kérdés. Jelenleg én erre nem tudok választ adni őszintén, mert nem látszik, hogy ennek mi lesz a vége. Amit le lehet szögezni, hogy ez a globalizmus, van mögötte nyilván ideológia, meg ilyenek, de alapvetően nem ideológiai altalajból sarjad, hanem ez egy praxis, ez egy gyakorlat, tehát vannak globális cégek, vannak globális politikai szándékok, van egy Európai Egyesült Államoknak a terve.
Van Amerikának egy olyan szándéka, hogy fönntartsa a világ hegemóniáját, aminek egy eszköze volt eddig a globalizáció, de most már nem az, nem tudják használni, mert az ugye az erősnek a szabad piac, meg a globalizáció az mindig az erősnek az ideológiája, tehát aki nincs teljesen domináns pozícióban, az már hirtelen akkor másképpen látja a dolgokat, akkor már fontosak lesznek az egyéb szempontok, a biztonság, értékrend, akármit is jelentsen ez. Úgyhogy a globalizációnak ebben az értelemben leáldozott, ahogyan a TINA 30 évében volt, a Therese No Alternative, tehát a teljesen korlátlan, korlátozatlan szabadpiacnak az időszaka, az most szerintem nem lesz egy jó darabig. Ugyanakkor én azt mondom, hogy ez továbbra is csak praxis, praxis, praxis.
Az egész neoliberális cucc, ez igazából soha nem működött. Mindig keresztülhúzták lényeges szempontok, mindig felülírták aktuális politikai szempontok a szabad piacnak a működését, és a globalizáció is olyan, hogy az nem bír egy öncél lenni. A szuverenizmussal hasonló a helyzet, annak sincsen igazából normatív tartalma.
A szuverenizmust, hogy akármilyen intellektuálisan fogalmazza meg az ember, az tulajdonképpen annyit jelent, hogy ne pofázzatok bele a dolgomba, hadd döntsek én magamról.
Ha egy konkrét kontextusban vizsgáljuk a globalizmus és szuverenizmusnak a viszonyát, mondjuk azt mondjuk, hogy európai integráció, akkor például jómagam én a szuverenista álláspontot támogatom, tehát én nem akarom, hogy Magyarország feloldódjon egy Európai Egyesült Államokban, pláne, amelyik ezen a szélsőbalos úton halad, legalábbis az én nézőpontomban ez egy szélsőbalos út.
Ugyanakkor ilyen absztrakt értelemben én nem vagyok szuverenista, mert az semmiben nem különbözteti meg sem a demokráciától, sem pedig mondjuk egy esetleges zsarnokságtól. Tehát egy zsarnok is lehet szuverenista, mondhatja azt, hogy ne pofázzatok bele a dolgomba, ugye? Sztálin, Paul Pot, Hitler, tehát ezek abszolút nem mondhatjuk, hogy nem voltak szuverenisták. Ők aztán kikérték magukat, bárki beleszóljon a dolgukba.
Viszont egy mániákus demokrata is mondhatja magáról, hogy márpedig ő szuverenista, és hogy amit a név megszavaz, az mindig éppen akkor pont az a tökéletes. Tehát én éppen ezért nem javaslom abszolutizálni ezeket a kifejezéseket, és nem helyezném a politikai gondolkodásnak a középpontjába. A politikai kommunikáció középpontjába lehet helyezni ilyen szavakat, hogy szuverenitás, szuverenista, de a politikai gondolkodásaiban semmiképp, mert ehhez ennek a kifejezésnek a jelentősége túlságosan képlékeny, túlságosan megengedő, bármit bele lehet magyarázni. Úgyhogy szerintem ezekből ilyen klasszikus értelemben vett ideológia nem lesz. Dolgoznak rajta, tehát próbálnak konzervatív gondolkodók, vagy magukat konzervatívnak nevező gondolkodók nagyon izzadnak rajta, hogy legyen ebből valamiféle tartalom, de szerintem nem lesz, tehát ezt nem lehet megragadni.
Ez nem olyan, mint hogy tudod, a Kántor Zoltán tanár úrnak volt egy ilyen jó poénja, amikor a nacionalizmus elméleteket tanított nekünk, hogy ha bementél a XIX. századba a kocsmába, és elordítottad magadat, hogy magyarok utánam, akkor fölálltak és mentek utánad. Ha a X. században elordítottad volna magad a kocsmába, magyarok utánam, akkor csak néztek volna az emberek, hogy most micsoda, mert nem tudjuk pontosan, hogy azoknak az embereknek mi volt az identitása. Viszont ha azt mondod, hogy keresztények utánam, akkor már rögtön tudta volna magáról, hogy ott ki a keresztény, meg ki nem a keresztény. Vagy a török korban.
Úgyhogy ez egy ilyen dolog, hogy ez nem bír egy ilyen masszív, hétköznapi identitássá válni, hogy valaki szuverenista. Úgy, ahogy a kocsmában azt tudod mondani magadról, jó érzéssel, hogy konzervatív vagy, vagy liberális vagy, vagy baloldali vagy. Ez, hogy én szuverenista vagyok, az mit jelent egy korsó sör mellett? A nap végén szerintem semmit. Ilyen értelemben nem lesz belőle ideológia.
Mennyire lehet beszélni a posztideológiák koráról? Mennyire mondhatjuk azt, hogy gyakorlatilag ma már akárcsak megnézzük ez az újfajta idológiákat, hogy ezek inkább ügyközpontúak, minthogy célközpontúak lennének, egyfajtaképpen, mintha megbontanák az ideológiának ezt az egységes világképét, mennyire élünk a posztideológia korában?
Szerintem nincs arról szó, hogy posztideológiai korban élünk. Viszont akkor nekem nem árt tisztázni a beszédpozíciómat, tehát én nálam a római katolicizmus az nem pusztán vallás, meg hitbéli kérdés, hanem politikai álláspont is. Tehát én ezen keresztül és csak ezen keresztül tekintek a politikára. Mindenek előtt ezen keresztül tekintek. Úgyhogy az én nézőpontomból a politikai ideológia, mint olyan, az már eleve egy hanyatlási tünet, egy bomlástermék.
Engem meggyőztek azok a gondolkodók, mondjuk Molnár Tamás, Russell Kirk, Christopher Dawson, T.S. Eliot, hogy másokat ne említsek, arról, hogy az ember világnézetét elsősorban a hite kell, hogy befolyásolja. Ha mondjuk te református vagy, vagy én katolikus vagyok, akkor azon az alapon kell szemlélnem a világot, hogy vannak bizonyos erények, amelyeket megkövetel tőlünk az egyházunk, amelyekkel azonosulunk belsőleg. Ez a kettő nagyon fontos.
Tehát egyfelől egy külső elvárás is, másfelől meg ezt belülről is követed, nem csak kívülről. Ezeket az erényeket gyakorolni kell. A négy sarkalatos erényre gondolok. Ezek egyébként platonikus eredetűek. A görögök hamisították bele az Ószövetségbe, minden bizonnyal elgörögösödött zsidók, ahonnan utána a protestánsok kiszelektálták, mi katolikusok pedig ilyen deuterokanonikus könyvekként azért elfogadjuk a tartalmukat. Tehát a négy sarkalatos erény, ugye a bölcsesség vagy okosság, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség. Ezek magyar kifejezések, a görög eredetiek sokkal gazdagabbak, és pontosan kifejezik, hogy miről van szó. Egy keresztény emberek az életét ezekkel meghatározzák.
A politikában van valami jelenség, valami történés, ügy, döntés, amihez viszonyulni kell, akkor ezen keresztül viszonyulunk hozzá.
Na most, ha valaki ezt komolyan gondolja, akkor hogy a vallás az, ami alapvetően meghatározza az életet és a vallás az, ami alapvetően meghatározza a történelemnek a menetét is, akkor ehhez képest az ideológiák megjelenése az már egy másodlagos dolog és egy káros jelenség a maga összességében. Tehát valami olyasmi, ami elkezdte a vallást kiszorítani a helyéről.
Vagy meg is fordíthatjuk. Van egy természetes vallásosság, vagy volt minden társadalomban, amit az európai felvilágosodás elkezdett visszaszorítani és igazából ennek a helyére jöttek be az ideológiák. Mind a két megközelítés elfogadható.
Tulajdonképpen, ha megnézed, akkor a világon a vallás és a politika mindig mindenhol szorosan összetartozott, kivéve Európába, és ahová az európai ember betette a lábát és elterjesztette a saját ideológiáit.
A kínaiaknál is így volt, mielőtt exportáltuk oda nagy sikerrel a marxizmust, amiből aztán létrehozták a saját verziójukat. Most már a jó ég meg nem mondja, hogy ez mennyiben marxizmus, mennyiben nem, amit most beszélnek, meg főleg csinálnak. Nyilván nagyon kevéssé, de mindenesetre ez egy teljesen természetes dolog volt.
Az állam és egyház elválasztása egy fikciós dolog, amivel mi most kísérletezünk pár száz éve, de a világtörténelemben ilyen soha sehol nem volt. Egyébként meg elmúlóban van, ha megfigyeled. Tehát a vallás az erősödik mindenhol a világban, kivéve, ahol még ez a szekuláris hatás érvényesül, de elmúlóban van. Tehát nyilvánvaló, hogy a muszlimok ebből nem kérnek, és Ázsiában is egyre inkább vallásos jelleget kezdenek ölteni ezek a szekuláris rezsimek. Na most ebből a nézőpontból, amit tudom, hogy nagyon kevesen osztanak ebben az országban, de azért vagyunk néhányan.
Ebből a nézőpontból totál mindegy, hogy valaki kommunistának vallja magát, valamilyen radikális szocialistának, vagy zöld fasisztának, vagy a jó ég tudja minek, és akkor a lényeg az, hogy a marhára szabályozni akarja a szekuláris eszközökkel a virágot, és jó megmondani mindenkinek, hogy hogy éljen. Tehát én ebben nem hiszek, és nekem totál mindegy, hogy minek nevezi magát valaki. Tehát abban a pillanatban, hogy politikusoktól várja a megváltást és politikai eszközöktől reméli azt, hogy ő boldog lesz, abban a pillanatban ő az én nézőpontomon valamilyen eretnekségben hisz.
Akkor úgy gondolod, hogy igazából minden ideológia egy valláspótlék, és ez az állapot, ami a szekularizációnak nevezi. Ez egy interregnum, és majd egyszer visszaáll a világ rendje?
Így van, és ezzel párhuzamosan azt is vallom, sőt éppen ezért, hogy a konzervativizmusnak a helyesen felfogott formája az nem ideológia. Az egy politikai nézetrendszer, amelyik valahogy éppen most aktuálisan, korszerűen, időhöz kötötten megfogalmazza azt, ami időtlen. Tehát számomra ez a konzervativizmus, ezt nem én találtam ki, ezt a fogalmat szintén, meg ez a megközelítés sem az én saját leleményem, hanem nekem is vannak mestereim, de úgy gondolom, hogy például a neokonzervativizmus az nem konzervativizmus. Az csak egy ideológia, egy átmeneti jelenség volt, ami nagyon-nagyon rövid ideig létezett. Nemrég haltak meg a kiötlői, sőt talán még él egy vagy kettő közülük, és igazából már vége is van neki.
Hogyan néz ki egy keresztényi állam? Mi az ideális keresztényi állam a felfogásod szerint?
Az a vicc, hogy nincs ilyen. Tehát az a jó ebben az egészben, hogy nincsen keresztény állam. Erről sokan megírták azt, hogy most milyennek kéne lennie. Ugye a T.S. Eliotnak van egy ilyen hármas felosztása. A Századvégnek köszönhetően meg is jelent ez a műve. Na várjál csak, a magyar címével picit zavarban vagyok, mert olyan furcsa, de az angol eredetű az, hogy Idea of christian state, és azt hiszem, az a magyar fordítás, hogy egy keresztény állam ideája.
Ez a második világháború előtt született ez a mű közvetlenül, és közvetlenül a második világháború után a T.S. Eliot előtt megtartotta ezeket a Gifford Lecture-öket, és akkor ott megtartotta a Notes The World Definition of Culture. Magyarul fordításban Lukácsy Huba szövegével jelent meg, és az a címe, hogy A kultúra nyomában. Az angol eredetit érdemes mindenekelőtt olvasni, nagyon-nagyon szépen írt Elliot, és egyébként érthetően is.
Tehát egy kristálytiszta gondolkodású esszéista volt, ő ír egy víziót arról, hogy most itt a második világháború előtt és után hogyan kéne kinéznie egy keresztény államnak. Ez egy nagyon sajátos nézőpontból írott írás. Ő protestáns családba született Amerikában, de átköltözött Európába, és itt katolizál, de ilyen angol katolikus lett, tehát még azon belül is valamilyen nyakatekert eléggé kisebbségi létet választott, de mindenesetre őneki van egy ilyen nézőpontja. Ő ugye el tudta fogadni teljes mértékben angol katolikusként az anglikán egyháznak a létét, sőt, aztán úgy gondolta, hogy ez rendben is van.
Viszont vannak úgynevezett pápai enciklikák, a Rerum Novarum, illetve a Quadragissimo Anno, amelyik viszonylag konkrétan megfogalmazta a XIX. század végén, majd a két világháború között azt, hogy hogyan kéne felépülnie egy keresztény államnak. Kecskés Pálnak is volt egy könyve, szintén a második világháború előtt íródott, vagy alatt talán a keresztény állam felépítéséről. Tehát ezeket a dolgokat mindig újra lehet fogalmazni, de ezeknek egyike sem időtlen. Ahogy a világ változik - és ez elsősorban technológiai kérdés - a világ változása. A technológia megváltoztatja a hétköznapunkat, megváltoztatja az erkölcsöket, megváltoztatja a szokásokat. És emiatt a társadalom is folyamatosan átalakult. Szerintem nem egy keresztény dolog, de semmiképpen sem katolikus dolog kőbe vésni a dolgokat, hogy márpedig a politikának ilyennek, meg ilyennek kell lenni. Mindig meg kell találni. Igazából egy keresztény emberrel szemben az az elvárás, hogy mindig építse Isten országát minden nap. Tehát egy nap sem lehet kivétel igazából.
Nagyon fiatal vagy, te valószínűleg nem élted meg azt az óriási változást, amit nekem jelentett a mobiltelefon elterjedése. Kisgyerekkoromban nekünk vezetékes telefonunk sem volt. Tehát mondjuk velem egy játszópajtásom kommunikálni akart, annak át kellett slattyognia hozzánk és be kellett csöngetni. Ez volt óvoda, alsó tagozat. Felső tagozatban már volt vezetékes telefon, vagy otthon voltál, vagy nem, vagy elértek, vagy nem.
De ha megbeszélted azt, hogy hatkor találkozunk a Moszkván az óra alatt, és megyünk kocsmába, akkor ott kellett lenni, mert ha nem voltál ott, akkor lemaradtál, nem tudtad, hogy hova megyünk bulizni. És akkor ebbe belejött a mobiltelefon, amelyik teljesen szétverte ezt a rendet, és már elkezdődött az, hogy nem hatkor kezdtük a bulit péntek este a Moszkván, hanem majd egymásra csörgünk, hogy hol vagytok, aztán beugrok. És ez teljesen átalakította az egész életformánkat. Mondom, még a bulizási szokást is, amit az ember azt gondolta, hogy haha, hát ez csak a magánélet része, meg egy harmadrangú dolog, abszolút nem. A szórakozási szokásainkat teljesen megváltoztatta, a tanulási szokásokat megváltoztatja és most éppen az oktatási rendszer kerül emiatt egy ilyen krízisben, hogy gyakorlatilag már évek óta ott van mindenkinek a zsebében a telefon.
Most már van ez a mesterséges intelligenciának becézett akármicsoda, amivel nagyon könnyen lehet tartalmakat hamisítani, tehát az egész oktatási rendszert újra kell gondolni. Ez egy, mondhatjuk azt, hogy ég és föld helyet cseréltek, és én ehhez képest vagyok 43 éves. Most képzeld el, hogy mi lesz majd, amikor neked a gyereked majd egyetemre jár, milyen hamisítási, meg csalási lehetőségek vannak.
Milyen elképesztően fontos lesz az, hogy te mennyit foglalkozol a saját gyerekeddel, hogy az ne legyen tök hülye, hanem tudja azt, hogy a tudás az önmagában egy érték és saját maga foglalkozzon ezekkel a dolgokkal.
Az, hogy szülőnek lenni az olyan felelősséggel jár már most, meg fog járni a jövőben, ami az előttünk lévő generációk számára elképzelhetetlen volt. Abban az időben volt annyira fontos a szülői szerep, amikor még a család együtt dolgozott. Tehát az anyuka a csecsemőt magára kötve ment a földekre mondjuk kapálni, vagy szüretelni, vagy ilyesmi, és össze volt nőve a család. Most megint én ezt vizionálom, hogy egy olyan időszak következik, amikor a szülőknek nagyon-nagyon intenzíven részt kell venni a gyereknevelésben, mert ami az iskolából jön, az valami nagyon minimális bír csak lenni, pusztán technológiai okokból. Egyszerűen nem lesz eszköze a tanároknak arra, hogy olyan tudást átadjanak, illetve megköveteljenek, mint amit mondjuk korábban, néhány évtizede.
Egy óriási átalakulás van, és ez az állam ellenében hat. Erre kétféle dolgot tud csinálni. Vagy azt mondja, hogy hát akkor tolom vissza a magánéletbe, oldjátok meg, vagy pedig igen, csalás van, igen, ellenszegülés van, akkor szabályzok, mint az állat, beavatkozok mindenhova. Nagyon durván előírok mindent. Mindenhol egy újabb bürokrata lesz, aki ellenőrzi azt, hogy amit előírok, az megvalósul-e, és akkor megy tovább ez a szuperállamépítés. Úgyhogy ezt majd szépen meglátjuk, hogy melyik irányba fog menni a politikai rendszer itt a nyugati féltekén, meg Magyarországon ezt még előre nem láthatjuk.
Én annak drukkolok, hogy a politikusok bízzanak az emberekben, engedjék el azt az igényt, hogy az állam bácsi megold minden problémát és elégedettséget fog az emberek életébe vinni, és inkább azt engedje, hogy a szülők belenőjenek ebbe a szerepbe, hogy mi magunk kell, hogy a gyerekeinket neveljük és felvértezzük minden ellen.
Nagyon kockázatos politikailag mind a két út, igazából nincs jó meg rossz megoldás, csak valamelyik mellett kötelezed el magad.
Valljuk be: magunktól 2, maximum 3 terrorszervezetet tudnánk felsorolni. A megváltozott biztonsági környezet azonban egyre több ilyen csoportot szül, és érdemes tisztában lenni azzal, hogy kik ők, mi a céljuk, mivel foglalkoznak.
A terrorizmus célja félelmet kelteni, és ezzel politikai célokat elérni.
Klasszikus korszakát a terrorizmusnak francia forradalomtól (1789) 1968-ig tartják, amikor a politikai mozgalmak közül különösen az anarchista mozgalmak, valamint a szeparatista és nacionalista törekvések éltek politikai erőszak formájával. A 20. század elejétől délkelet-európai, ír és palesztin csoportok használták a terrorizmus eszközeit, de a hitleri és sztálini rendszerek brutalitása az 1930-as évektől ezt háttérbe szorította.
Az 1968 és 2001 közötti időszakot a modern terrorizmus korszakának tekintik: ennek során antikapitalista baloldali, nacionalista, szeparatista és közel-keleti fegyveres csoportok váltak aktívvá.
Az 1979-es iráni forradalom és az afganisztáni szovjet megszállás felerősítette az iszlamista terrorizmust, amely az al-Káida megalakulásával nemzetközivé vált. E korszakban több nemzetközi egyezmény született a terrorizmus ellen, mint például a hágai egyezmény, a New York-i túszejtés elleni egyezmény, és a terrorizmus pénzügyi támogatásának visszaszorításáról szóló egyezmény. A posztmodern terrorizmus 2001. szeptember 11-ével kezdődött, amikor ennek globális jellege vált szembetűnővé.
E korszak négy jellegzetessége a civil lakosság célpontként való megjelenése, a félelemkeltés mediális és virtuális dimenziója, a politikai rendszer megváltoztatására irányuló szándék és a terrorcselekmények média általi közvetítése.
(forrás: Google)
A legismertebb terrorcselekmény a 2001. szeptember 11.-én elkövetett merénylet.
A 9/11 során az al-Káida tagjai négy repülőgépet térítettek el, amelyek közül kettő a New York-i World Trade Center ikertornyaiba csapódott. A tornyok az ütközés és a tüzek következtében rövid időn belül összeomlottak. 110 emelet magasak voltak, New York legmagasabb épületei, amelyek mindennap turisták és dolgozók ezreit vonzották. A harmadik gép a Pentagon épületébe csapódott, itt 184 ember vesztette életét, míg a negyedik gép Pennsylvania államban zuhant le, miután az utasok harcoltak az eltérítőkkel. A támadások miatt a World Trade Center egész komplexuma megsemmisült.
Az eset világszerte megrázkódtatást keltett és alapvetően átformálta a globális terrorizmus elleni fellépést, valamint új biztonsági intézkedésekhez vezetett.
Az amerikai külpolitikai irányvonalak is átalakultak a támadások nyomán.
Azonban nem csak az Al-Káida és az Iszlám Állam létezik: számtalan más terrorszervezet található meg a világon.
Az Al-Shabaab egy Szomáliában és Kelet-Afrikában működő szélsőséges iszlamista szervezet, amely az Al-Káida szövetségese. Fő célja a szomáliai kormány megdöntése és egy szigorú iszlám törvényeken alapuló állam létrehozása: ennek érdekében rendszeresen hajt végre támadásokat polgári célpontok ellen.
A Boko Haram Nigériában és a környező országokban tevékenykedő hírhedt dzsihadista csoport, amely eredetileg az oktatás nyugati formáit ellenezte, később célja egy szélsőséges iszlám állam létrehozása lett. Számos brutális támadást követett el civilek és oktatási intézmények ellen.
A Talibán Afganisztánban működő szélsőséges iszlamista szervezet: 1996 és 2001 között irányította az országot. 2021-ben ismét átvette a hatalmat, egy iszlám emirátust hozva létre az iszlám törvények alapján, miközben különösen korlátozza a nők jogait és az oktatást.
A Fatah al-Iszlám egy libanoni székhelyű dzsihadista csoport. Palesztin menekülttáborokban aktív, és több összecsapásban vett részt a libanoni biztonsági erőkkel: célja szintén egy iszlám állam létrehozása.
A Muszlim Testvériség Egyiptomban alakult. Ez egy olyan iszlamista mozgalom, amely szociális és politikai reformokat hirdet az iszlám törvények alapján. Bár sok országban békés politikai tevékenységet folytat, egyes helyeken terrorszervezetként tartják számon, és kapcsolatokat ápol más iszlamista szervezetekkel.
A Students Islamic Movement of India egy Indiában működő szélsőséges csoport, amely az iszlám társadalmi és politikai értékrendet támogatja, miközben minden nyugati és világi befolyást elutasít. Az indiai kormány betiltotta, mivel kapcsolatba hozták különböző terrorcselekményekkel és más szélsőséges tevékenységekkel.
Természetesen ennél több terrorszervezet létezik, azonban fontos közös elem mindegyikben, hogy ideológiájuk alapját egy szigorúan értelmezett vallási vagy politikai cél adja, amelynek érdekében erőszakot és félelmet alkalmaznak céljaik elérésére, gyakran figyelmen kívül hagyva az emberi jogokat és a civil életek védelmét.
Felmerül a kérdés: hogyan orvosolja a terrorproblémát a nemzetközi közösség?
A terrorizmus elleni harc három fő pillérre épül: a megelőzésre, a felszámolásra és a következmények kezelésére. A megelőzés a potenciális célpontok, például a kritikus infrastruktúra védelmét, valamint az emberek sebezhetőségének csökkentését szolgálja. A terrorizmus felszámolása az offenzív fellépések, például terrorista hálózatok felderítése, semlegesítése és a támadások megakadályozása révén történik. A következmények kezelése a támadások utáni válsághelyzetek megoldására fókuszál. Az 1968 és 2001 közötti időszakban tíz nemzetközi egyezmény született, amelyek a terrorizmus különböző aspektusait szabályozzák. Ezek között szerepelnek a légi közlekedés védelmét biztosító hágai és montréali egyezmények, a túszejtés elleni küzdelemről szóló megállapodások, valamint a terrorizmus finanszírozásának megakadályozására irányuló New York-i egyezmény.
A nemzetközi szervezetek különböző eszközöket biztosítanak a kormányok számára.
ENSZ-en belül a politikai eszközök között a konfliktusok békés megoldása, amnesztiák alkalmazása és diplomáciai nyomásgyakorlás szerepel. Gazdasági és szociális intézkedések révén a társadalmi feszültségek csökkentésére törekednek, míg a pszichológiai és kommunikációs eszközök a terrorizmus legitimitásának megkérdőjelezését célozzák. A katonai eszközök a preventív csapásoktól kezdve a VIP-személyek és létesítmények védelméig terjednek, míg a jogi és bírósági intézkedések a terrorizmussal szembeni törvényhozást, a tanúvédelmet és a bíróságok felkészítését foglalják magukban. Rendőrségi és titkosszolgálati eszközök, például beépülők alkalmazása vagy információcserék is fontosak a terrorizmus megelőzésében. A NATO különösen hangsúlyos szerepet játszik a terrorizmus felszámolásában, mivel közös katonai műveletek révén csökkenti a terroristák képességeit, ugyanakkor a katonai fellépést diplomáciai, gazdasági és társadalmi eszközökkel összehangoltan kell végrehajtani. Az Európai Unió szintén kiemelt figyelmet fordít a terrorizmus elleni küzdelemre: a TREVI-csoport és az Europol megalakulása jelzi nekünk az együttműködés fontosságát. Az EU 2005-ös stratégiájában öt kulcselemre összpontosított: megelőzés, védekezés, üldözés, válaszadás és párbeszéd.
(forrás: Adobe Stock)
Összességében elmondható tehát: a terrorszervezetek biztonságpolitikai relevanciája nem csökkent az utóbbi években, hanem átalakult.
Az egyre fejlettebb kommunikációs és technológiai eszközök lehetővé teszik számukra, hogy szélesebb tömegeket érjenek el propagandájukkal, hatékonyabban toborozzanak, és precízebb támadásokat hajtsanak végre. A globalizáció eredményeként a fenyegetések nemcsak regionális, hanem globális dimenziókat is öltenek, miközben az egyes szervezetek szorosabb együttműködést alakítanak ki egymással, erősítve nemzetközi hálózataikat. Az államok és a nemzetközi közösség folyamatos alkalmazkodása és egységes fellépése elengedhetetlen ahhoz, hogy lépést tartsanak a terrorszervezetek új módszereivel, és hatékony választ tudjanak adni a megváltozott biztonsági kihívásokra.
Az elmúlt években Argentína a világ figyelmének középpontjába került radikális politikai fordulata miatt. A 2023-as választásokon győztes Javier Gerardo Milei, akit sokan csak „láncfűrészes elnöknek” neveznek, győzedelmeskedett, és még a világ leggazdagabb embereinek egyike, a Trump kormányban kulcsszerepet betöltő Elon Musk is a példaképének tekinti.
Populista politikai stílusa és radikális reformjai az ország évtizedek óta tartó pénzügyi problémáinak megoldását célozzák, bár hatásaik még nem teljesen egyértelműek. Milei első éve az állami költségvetés csökkentéséről, a dollárosítás tervéről és a gazdasági hatékonyság megteremtéséről szólt, miközben jelentős társadalmi áldozatokat követelt.
Argentína évtizedek óta küzd gazdasági problémákkal. Az ország folyamatosan pénzügyi kríziseket él át, amelyeket gyakran az IMF és más nemzetközi hitelezők mentőövei enyhítettek – egyelőre csak rövid távon. Az ország gazdaságának hullámvasút-szerű történetét az elmúlt 50 évben négy jelentős GDP-zuhanás jellemezte, amelyek után mindig következett némi fellendülés, ám ezek soha nem tartottak sokáig.
Argentína GDP-ingadozása. Kép forrása https://www.youtube.com/watch?v=VX7rws4lPg8&t=615s&pp=ygUTZWNvbm9taWNzIGV4cGxhaW5lZA%3D%3D
A választásokon győztes kormányok rendre megpróbálták betartani ígéreteiket, amelyek azonban újabb és újabb hitelek felvételéhez vezettek. Ezeket a kölcsönöket azonban az ország gyenge gazdasági teljesítménye sosem volt képes fedezni, miközben világos tervek sem születtek a visszafizetésükre. Az eredmény? Egy olyan spirál, amelyben Argentína elvesztette versenyképességét a globális piacon, miközben a nem hatékony kormányzat próbálta fenntartani az ország fényűző imázsát. Ez a fenntarthatatlan modell elriasztotta a külföldi befektetőket, és az argentin peso folyamatos leértékelődéséhez vezetett.
Javier Milei kampánya gyökeresen szakított az addigi politikai hagyományokkal. Üzenete egyszerű, de brutális volt: Argentína már nem élhet úgy, mint egy fejlett, gazdag ország. Az országnak el kell fogadnia, hogy valódi gazdasági teljesítményéhez méltóan kell élnie, megszorításokkal és áldozatokkal. Milei szerint a generációkon átívelő gazdasági „rothadást” csak radikális reformokkal lehet felszámolni, és új alapokra kell helyezni az ország működését.
Ennek érdekében Milei radikális megszorításokat és privatizációt hirdetett meg, amelyeket az argentin választók nagy része elfogadott, még ha fájdalmasnak is tűntek. Az emberek egyre inkább úgy vélték, hogy ezek az áldozatok szükségesek ahhoz, hogy az ország kilábaljon évtizedes gazdasági válságából.
Hivatalának első évében Milei az argentin államigazgatás jelentős átalakításába kezdett. Az egyik legfontosabb lépése a minisztériumok számának 18-ról 9-re való csökkentése volt, amivel jelentős költségmegtakarítást ért el. A közszolgáltatások privatizációját is előmozdította, miközben az állami kiadások és támogatások drasztikus csökkentése mellett érvelt.
A reformok eredményeként az adóbevételek növekedtek, az infláció csökkenni kezdett, és az ország gazdasági teljesítménye is stabilizálódni látszik. Azonban ezek a változások jelentős terheket róttak az átlagemberekre: az energiaárak (víz, villany, gáz) emelkedtek, számos állami dolgozó elvesztette állását, és az élelmiszerek is drágábbak lettek.
Milei egyik legnagyobb gazdaságpolitikai vállalása az argentin peso megszüntetése és az amerikai dollár bevezetése lesz. Ez a lépés jelentős mértékben csökkentené Argentína gazdaságpolitikára gyakorolt befolyását, hiszen a valuta irányítása gyakorlatilag az Egyesült Államokra hárulna. A dollárosítás azonban vonzóbbá teheti az országot a nemzetközi befektetők számára, mivel megszünteti a peso instabilitását.
A problémát azonban az okozza, hogy Argentína jelenleg nem rendelkezik elegendő dollárral a dollárosítás végrehajtásához. Az elmúlt években az ország minden rendelkezésre álló amerikai dollárját hitelek törlesztésére fordította. Bár az elmúlt időszakban jelentős külkereskedelmi többletet értek el, a dollárosítás végrehajtásához még mindig stabilizálni kell a peso árfolyamát.
Bár Milei reformjai jelentős terheket rónak az argentin lakosságra, a közvélemény-kutatások szerint az emberek többsége még mindig támogatja az elnököt. Sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi fájdalmas megszorítások hosszú távon megérik, ha ezek révén az ország végre kilábalhat a gazdasági válságból.
Milei nemcsak radikális gazdasági programjával, hanem megosztó személyiségével is kitűnik. Egykori egyetemi gazdaságtan-tanárként ugyan rendelkezik szakmai háttérrel, de populista kampányával és gyakran teátrális viselkedésével sokakat elriasztott. Kritikusai szerint „radikális és szélsőséges”, míg támogatói egy szükséges megoldásnak tartják az argentin gazdasági túlburjánzásra.
Milei egy év után továbbra is megosztó, de határozott vezető. Bár reformjainak hosszú távú hatásai még nem láthatók teljesen, az biztos, hogy első éve alatt radikálisan megváltoztatta Argentína politikai és gazdasági irányát. Az elkövetkező években derül majd ki, hogy ezek a változtatások valóban képesek-e hosszú távon stabilizálni az ország gazdaságát, vagy csak újabb válságokhoz vezetnek.
Ebben a cikkben néhány olyan híresség, művész és politikus életét tekintjük át, akik 2024-ben távoztak az élők sorából. Vajon mindenkit ismerünk?
Jimmy Carter (1924–2024)
Jimmy Carter, az Egyesült Államok 39. elnöke volt, 2024-ben, 100 éves korában hunyt el. Hivatali ideje alatt (1977–1981) számos jelentős intézkedést hozott, amelyek hatással voltak nemcsak az Egyesült Államokra, hanem az egész világra. Az egyik legfontosabb eredménye a Camp David-i egyezmény létrehozása volt, amely hosszú időre békét hozott Egyiptom és Izrael között, és megerősítette az amerikai diplomácia nemzetközi szerepét. Elnöksége után Carter továbbra is aktívan tevékenykedett, különösen az emberi jogok védelme és a világban tapasztalható szegénység csökkentése érdekében. Létrehozta a Carter Centert, amely számos humanitárius projektet indított, beleértve a betegségek elleni küzdelmet és a tisztességes választások előmozdítását. 2002-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki, elismerve rendíthetetlen elkötelezettségét az emberiség iránt.
Jimmy Carter az USA 39. elnöke
Forrás: HVG
Quincy Jones (1933–2024)
Quincy Jones, a zenei világ valaha élt egyik legmeghatározóbb alakja, 91 éves korában hunyt el. Több mint hét évtizedes karrierje során Jones számos műfajban alkotott maradandót - beleértve a jazzt, a popot és a klasszikus zenét is. Több, mint hetven alkalommal jelölték Grammy-re, és huszonnyolc alkalommal el is nyerte a díjat, amellyel rekordtartónak számít. Producerként és zeneszerzőként is együtt dolgozott a zeneipar legnagyobb alakjaival a 20. század második felében, köztük Michael Jacksonnal, akinek leghíresebb albumához, a Thriller-hez producerként járult hozzá. Jones karrierje azonban nem korlátozódott a zenére; számos televíziós és filmes projektben is részt vett, és jelentős szerepet játszott a faji egyenlőség előmozdításában az amerikai szórakoztatóiparban.
Quincy Jones
Forrás: guim
Maggie Smith (1934–2024)
Dame Maggie Smith, a brit színésznő 89 éves korában hunyt el 2024-ben röviddel 90. születésnapja előtt. Hatvan évnél is hosszabb pályafutása alatt számtalan ikonikus szerepben láthattuk, kezdve a klasszikus színpadi előadásoktól egészen a modern filmekig. A "Miss Jean Brodie virágzása" című filmben nyújtott alakításáért elnyerte az első Oscar-díját, amelyet később a "Kaliforniai lakosztály" című filmért egy másik követett. Maggie Smith azonban nemcsak a klasszikus szerepekben alakított maradandót, a fiatalabb generációk számára a Harry Potter filmek McGalagony professzoraként vált ismertté.
Maggie Smith a Harry Potter filmek McGalagony professzoraként
Forrás: Reddit
Tompos Kátya (1983–2024)
Tompos Kátya, Jászai Mari-díjas színművész és énekes, 41 éves korában hunyt el, egy ritka daganatos betegség következtében. Karrierje során a magyar színpadok és filmvásznak egyik legtehetségesebb művészének bizonyult. Olyan emlékezetes szerepekkel vált ismertté, mint a Valami Amerika 2, vagy a Poligamy. Színházi szerepeiben különösen sokoldalú tehetségét csillogtatta meg, a könnyed musicalektől a mély drámákig.
Tompos Kátya
Potápi Árpád (1967–2024)
Potápi Árpád, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, 57 éves korában váratlanul hunyt el. Politikusként a határon túli magyar kisebbségek helyzetének javításán dolgozott. 1993-ban kezdte pályafutását, és 2002-től 2014-ig Bonyhád polgármestereként szolgált, majd államtitkárként feladata a külhoni magyarság támogatása és a kormány nemzetpolitikai stratégiájának kidolgozása volt. Temetésén több ezren vettek részt.
Potápi Árpád
Forrás: felvidek.ma
Kupa Mihály (1941–2024)
Kupa Mihály közgazdász, politikus és volt pénzügyminiszter, 83 éves korában hunyt el. Az 1990-es évek elején, a rendszerváltás utáni időszak egyik legfontosabb gazdasági szereplője volt. Mint pénzügyminiszter, jelentős reformokat vezetett be a magyar gazdaság átalakítása érdekében, különösen a privatizáció és a költségvetési egyensúly terén. Későbbi éveiben közgazdászként és politikusként is aktív maradt, és gyakran szólalt meg gazdasági kérdésekben.
Kupa Mihály
Forrás: 24.hu
Peter Higgs (1929–2024)
Peter Higgs, brit elméleti fizikus, 95 éves korában hunyt el. Higgs a nevét viselő Higgs-mező és Higgs-Bozon elméletével vált világszerte ismertté, amely alapvető szerepet játszik az anyag tömegének magyarázatában. Az elméletét 2013-ban a CERN kísérleti bizonyítékokkal támasztotta alá, amiért Higgs elnyerte a Nobel-díjat. Pályafutása során mindig visszafogott és szerény tudós maradt, aki munkáját a tudomány iránti szenvedélyből végezte. Halálával a 20. század egyik legjelentősebb tudósát veszítette el az emberiség.
December 31-én egy dél-koreai bíróság elfogatóparancsot adott ki Jun Szogjol dél-koreai elnök ellen, akit a nemzetgyűlés december 14-én vád alá helyezett a szükségállapot törvénytelen kihirdetése miatt. A felelősségre vonási eljárás mellett a Közös Nyomozócsoport (JIU) hazaárulás vádját is vizsgálja Jun ellen. Mivel az elnök többször megtagadta, hogy megjelenjen a kihallgatáson, vagy együttműködjön a nyomozással, a JIU december 30-án kérte az elnök letartóztatási parancsát.
A dél-koreai nemzetgyűlés elnöke aláírta a Yoon Suk Yeol felelősségre vonását jóváhagyó határozatot
A letartóztatási parancs kiadása ellenére nem világos, hogy a nyomozócsoport mikor fog eljárni. A Nyomozócsoport egyelőre nem hozta nyilvánosságra a letartóztatási parancs végrehajtására vonatkozó tervét. Az alkotmány értelmében az elfogatóparancs január 6-ig érvényes.
Az elnöki biztonsági szolgálat megakadályozta, hogy a nyomozócsoport beidézze Junt, és házkutatást és lefoglalást hajtson végre az elnöki hivatalban. A biztonsági szolgálat akkor is felléphet az elnök letartóztatásának megakadályozására, ha a rendőrség és a nyomozócsoport megjelenik az elnöki rezidencián. Ebben az esetben a biztonsági szolgálatot az igazságszolgáltatás akadályozásával vádolhatják.
Jun Kápgün, az elnök egyik ügyvédje elmondta, hogy a helyi médiajelentések szerint a védőcsoport végzést nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, amelyben arra kérik a bíróságot, hogy függessze fel a Jun elleni elfogatóparancs érvényességét. Jun védőcsapata következetesen azzal érvelt, hogy az elnök nem követett el hazaárulást, arra hivatkozva, hogy a szükségállapot kihirdetése nem képezheti bírósági felülvizsgálat tárgyát. A védői szerint a letartóztatási parancs is törvénytelen, mivel a JIU-nak nincs jogi felhatalmazása arra, hogy nyomozást folytasson Jun Szogjol ellen.
Mivel azonban a bíróság kiadta a letartóztatási parancsot, Jun védőcsapatának állításai inkább az elnök fogadalma, hogy nem akarja elkerülni a jogi és politikai felelősséget a hadiállapot kihirdetésével kapcsolatban, és a vizsgálatok elakadása közötti ellentétet hangsúlyozzák.
A letartóztatási parancs kérdésétől függetlenül az Alkotmánybíróságnak is határozatot kell hoznia arról, hogy fenntartja vagy megsemmisíti Jun vád alá helyezését. Jelenleg azonban a bíróság létszámhiánnyal küzd, mivel az előírt kilenc bíróból csak hatan ülnek az ülésteremben. Ennek orvoslására az ellenzéki pártok és a nyilvánosság a folyamatban lévő vádemelési eljárás fényében azt követelték, hogy a kormány hagyja jóvá a törvényhozás által javasolt három bíró kinevezését.
A nemzetgyűlés december 26-án fogadta el a kinevezésükről szóló törvényjavaslatot. Mivel az Alkotmánybíróságon jelenleg megüresedett három állást a nemzetgyűlésnek kellene betöltenie, az elnök jóváhagyásának késedelem nélküli formaságnak kellene lennie.
Hán Dokszu dél-koreai miniszterelnök azonban - aki Jun felelősségre vonása után lett az ügyvezető elnök - nem volt hajlandó kinevezni a bírákat, aminek következtében a fő ellenzéki Demokrata Párt december 27-én vádat emelt ellene.
Dél-Korea történetében ez volt az első ügyvezető elnök elleni vádemelés.
Miután az Alkotmánybíróság saját fellebbezést adott ki a bírák hiánya miatt, Hán után a megbízott elnöki tisztséget átvevő Csve Szángmok pénzügyminiszter december 31-én kinevezett a három kiválasztott bíró közül kettőt. Az utolsó kinevezést nyitva hagyta, arra kérve a kormányzó Néphatalmi Pártot és a Demokrata Pártot, hogy a fennmaradó bíró, Má Ünhjok személyéről egyezzenek meg. Kérdéses azonban, hogy a kormány felkérheti-e a politikai pártokat, hogy tárgyaljanak a bírák kinevezéséről, amikor ezeket a megüresedett helyeket a Nemzetgyűlésnek kell feltöltenie.
U Vonsik, a Nemzetgyűlés elnöke elítélte Csve döntését, sajnálatát fejezve ki vele szemben. Azt is mondta, hogy megteszi a szükséges lépéseket a döntés kezelése érdekében. A DP frakcióvezetője, Pák Csánde szintén bírálta Csve döntését, hogy fenntartja Má kinevezését, de nem nyilatkozott Csve felelősségre vonásának lehetőségéről. Mivel az országban most gyászidőszak van a leghalálosabb repülőgép-szerencsétlenség miatt, a DP valószínűleg nem fogja ismét felelősségre vonni az ügyvezető elnököt, mivel ezzel negatív véleményeket válthat ki.
Az elnöki hivatal és a PPP azt is bírálta, hogy Csve két további bírót hagyott jóvá az Alkotmánybíróság számára. Az általuk preferált forgatókönyv az volt, hogy Jun visszatér a hivatalába, miután a hat bíró közül az egyik elutasította a vádemelést az Alkotmánybíróságon. Hat bírónak kell egyetértenie az vád alá helyezéssel ahhoz, hogy azt véglegesítsék. A bíróság nyolc bírójával több mint két bírónak kellene elleneznie a vádemelést ahhoz, hogy azt megdöntsék, ami megnehezítené Jun számára az elnöki hatalom visszaszerzését.
A legutóbbi vád alá helyezési folyamatban az Alkotmánybíróság 2017 márciusában nyolc bíróval egyhangúlag helybenhagyta Pák Künhje vád alá helyezését.
A bíróság gyorsan folytatja Jun Szogjol felelősségre vonási perét, mivel 180 napon belül kell ítéletet hoznia, miután a nemzetgyűlés elfogadta az elnök felelősségre vonását indítványozó törvényjavaslatot. Ha a nyolc bíró közül hat támogatja Jun vád alá helyezését, akkor hivatalosan is megvádolják, és az ország a döntéstől számított 60 napon belül új elnököt választ.
(forrás: Google)
(forrás: Adobe Stock)
