Reaktor

A „magyar tenger” egyik legkedveltebb üdülőhelye évszázadok óta Balatonfüred, amely számos titkot és történetet őriz. Ki tudja, hány, történelmi szempontból sorsfordító gondolat született a reformkorban a településen nyaraló nemesség hosszas kártyapartijain, a nyári villák teraszain, vagy később a tavon ringatózó vitorlásokon. Széchenyitől Jókaiig, Kossuth-tól Teleki Pálig számos ismert személy töltötte itt szabadidejét, és még mennyien, akiknek emlékeit csak a családi történetek őrzik. Nincsen ez ma sem másképp, elég, ha csak végigsétálunk a nyáron mindig pezsgő Tagore sétányon, vagy a híres Anna-bál helyszínéül szolgáló Anna Grand Hotel környékén. Lépten-nyomon történelmi emlékekbe botlunk.

A part felé vezető úton, a Bujtor István által alakított Ötvös Csöpitől (akinek a szobrán csak ennyi áll: „balatoni legenda”) a haza bölcséig, Deák Ferencig számos mű emlékeztet minket Magyarország és Balatonfüred történelmére, híres alakjaira. Ezek közül mindig is kiemelkedett számomra egy emlékmű, amely a Pajtás gőzhajó történetéről mesél az arra járóknak. A kőtömbből az ég felé nyújtózkodó bronzkéz messziről szembeötlik a sétány közepén, és a legnagyobb tömegből is kitűnve emlékeztet a katasztrófára, amely 66 éve 23 ember életét követelte, és a mai napig a Balaton legnagyobb hajóbaleseteként tartják számon.

1954. május 30-án, gyermeknap alkalmával a Pajtás nevű gőzhajó Siófokról indult Tihanyba Balatonfüred érintésével. A hajó a menetrendnek megfelelően hagyta el a kikötőt, verőfényes napsütésben. A fedélzeten hat fős személyzet és körülbelül 175 utas tartózkodott.

A Pajtás eredetileg folyami hajó volt, többször is átépítéseken esett át pályafutása során. 1918-ban, amikor az Újpesti Schlick hajógyárban elkészült, a csavargőzöst dunai átkelőhajónak tervezték, de miután a második világháborúban aknára futott, 1946-ban kiemelték és felújították. Pár évvel később, 1951-ben került a Balatonra, mint sétahajó, miután újabb átalakításokon esett át Siófokon. Akkor kapta a Pajtás nevet és a nagyobb hajócsavart. A hajótestet is megmagasították, hogy több utas befogadására legyen alkalmas.

Állékonyságát azonban nem tesztelték, és a tragédia okának legelterjedtebb változata szerint ez okozta a Pajtás vesztét.

Beszámolók szerint, amikor a hajó épp Balatonfüredet készült elhagyni, vitorlásverseny zajlott a füredi mólótól nem messze. Az érdeklődő utasok mind a fedélzet bal oldalára tömörültek, hogy láthassák a verseny rajtját, azonban a túl magasra átépített hajó váratlanul balra billent, majd imbolyogni kezdett. Az ijedt utasok emiatt a jobb oldalra szaladtak, mire a hajó ekkor meg jobbra dőlt. Az utasok visszamenekültek az ellentétes oldalra, ennek hatására pedig a hajó végleg balra dőlt, és fel is borult. A hajó kapitánya, Heisz Pál ellenkormányozással próbálta megakadályozni a balesetet, azonban kudarcot vallott, minden erőfeszítése ellenére. A verseny vitorlázói, a túlélők beszámolói szerint, az enyhe szélben evezőkkel igyekeztek az utasok segítségére sietni. Ahogy a hajó villámgyorsan elkezdett vízzel megtelni, a hajótérben utazók már nehezen tudtak menekülni. Többeket magába zárt a süllyedő hajó. Az öbölben a vízmélység szerencsére csak 3,5 méter volt, így a több száz tonnás hajótest végül nem tudott teljesen elmerülni. Mivel nemrég futott ki a kikötőből, még nem volt messze a parttól, többen kiúsztak vagy kimentették őket az odaérkező vitorlásokból, míg az utasok jelentős része a megfeneklett hajó tetején egyensúlyozva várta, hogy a segítségükre siessenek.

A mai napig nem tudni, hogy pontosan hányan vesztették életüket a katasztrófában. A Szabad Nép a május 30-i események után rövid közleményben 12 halottról beszélt.

Kugler Gábor, a szemtanú, aki kilenc éves volt akkor és egy másik sétahajón tartózkodott a tragédia idején, így mesélt élményeiről:

Amikor kikötöttünk, csak ott, a móló végén 12 holttestet láttunk. A vendéglő asztalterítőivel takarták le őket. Ahogy tereltek ki bennünket, mindenkitől elvették a fényképezőgépet. Legalább két-három olyan civilruhást láttam, akinek mindkét válla tele volt fényképezőgépekkel.

A balesetről nem volt szabad a valóságnak megfelelően beszámolni. Az ÁVH éppen ott tartózkodó emberei a segítségnyújtás helyett a szemtanúk fényképezőgépeinek begyűjtésével törődtek.

A szörnyű tragédia ellenére a korabeli sajtóból alig értesülhettek az ország többi részén a Pajtás balesetéről. Felelősöket keresve a hajó kapitányát börtönbüntetésre ítélték, de a hajó műszaki alkalmasságáról az 1980-as évekig egy szó sem esett. A Rákosi-diktatúrának egyértelmű törekvése volt az események elhallgatása.

Akármilyen nagy
veszteség is történt 1954 május 30-án a füredi öbölben, egy vicc is született a
nyilvánosság korabeli kezeléséről.

Glatz László, az Anna-bálok örökös főrendezője a tragédia 63. évfordulóján adott interjújában így mesélte a korábban ismertté vált morbid tréfát:

Valaki kopogtatott a mennyország kapuján.
– Ki vagy, honnan jöttél? – szólt ki Szent Péter.
– A Pajtás hajó balesetének az áldozata vagyok – válaszolt az érkező.
Szent Péter beengedte, ahogy a következőt és az utána jövőket is. Csak úgy a tizennyolcadik körül akadt ki, amikor a kopogtató ismét elmondta a már hallott választ.
– Találj már ki valami új történetet! – csapta be az ajtót az érkező előtt. – Te nem lehettél a Pajtáson, ha a Szabad Nép csak 12 halottról írt!

A baleset után a hajót kiemelték, eredeti formáját visszaállítottak. 1955-ben nem csak motormeghajtást, de új nevet is kapott. Először Siófok néven szolgált a Balatonon, majd 1987-ben a Dunáról került a pilismaróti roncstemetőbe a magyar Titanic, Dömsöd néven. Az elfeledetten rozsdálló hajótest és a Tagore sétány segítségért égbemeredő bronz keze a mai napig őrzi a balatoni hajózás történetének legnagyobb katasztrófáját, amire a balatonfürediek évről évre megemlékeznek.

Podcast sorozatunk eheti részében az Európai Unió és Magyarország kapcsolatáról, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen végzett oktató munkájáról és az Európa Kulturális Fővárosa 2023 Veszprém projektről kérdeztük Navracsics Tibor kormánybiztost.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

2014 és 2019 között az Európai Bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosaként tevékenykedett. A négyből melyik területtel foglalkozott a legtöbbet?

Ez egy nehéz kérdés így indításnak. Az ember mindig igyekszik kiegyensúlyozottan foglalkozni mind a néggyel. Mind a négy más karakterű volt és más miatt kellett sokat foglalkozni vele. Az oktatás volt a legfajsúlyosabb terület. Senki sem vitatta, legyen szó akár gazdasági szereplőkről, akár politikusokról, akár művészekről, hogy Európa jövőjét jelenti. Én éppen abban az időszakban lehettem ott, amikor egyre erősebb volt a felismerés, hogy nemcsak a tagállami kormányok, hanem az európai együttműködés keretében is lépni kell. És léptünk is, például az európai egyetemek kapcsán stb.
A kultúra esetében épp az én időszakomban éleződött ki az európai identitás vita, létezik-e európai identitás. Mi akkor léptünk hivatalba 2014-ben, amikor az ún. euró válság éppen lecsengőben volt, ami Görögország, Portugália és Spanyolország, Írország, Ciprus, Málta és Olaszország számára is rengeteg fájdalmas tapasztalatot hozott. Ők ezt úgy élték meg, mint az európai szolidaritás hiányát és éppen ezért ez egy nagyon intenzív vitává kezdett válni és most is az.
Az ifjúság azért, mert egy horizontális szakpolitikáról van szó, minden uniós politikában, vállalkozásfejlesztéstől kezdve a szociálpolitikán keresztül az oktatásig mindenhol ott vannak az ifjúságpolitikai aspektusok.
A sport pedig azért, mert én voltam az első - és most jó ideig lehet, hogy az utolsó - olyan biztos, aki nemcsak a nevében viselhette a sportot, mint a tárcához tartozó külön szakpolitikát, de rengeteg sportpolitikai kezdeményezést elindítottam az európai sporthéttől kezdve különböző díjakon keresztül, amelyek mind európai szinten tették láthatóvá első sorban a szabadidős sportot. A professzionális sporttal kevésbé foglalkoztam.
Nem tudnék különbséget tenni aszerint, hogy melyik volt az, amivel a legtöbbet foglalkoztam, mindegyiknél erős érvek szóltak amellett, hogy mért kell sok energiát fordítani az adott területre.

Mit tart a biztosként eltöltött öt év legnagyobb eredményének? 

Lehet, hogy az éppen most semmisül meg. 2021. január
elsejétől új hétéves költségvetés vagy több éves pénzügyi keretterve van az
Európai Uniónak. Én az előzetes tárgyalások alapján elértem azt, hogy
megkétszerezzék az Erasmus költségvetését, ami egy költségrobbanást idézett
volna elő. Kétszer annyi esélyt jelentett volna mindenkinek. Különösen a közép-
és kelet-európai diákok számára jelentett volna sokkal több egy főre eső
támogatást, de aggódva olvasom azokat a tudósításokat, amik szerint az új Bizottság
át akarja szabni a több éves pénzügyi kerettervet.

Érthető módon sokkal többet akar a járványok megelőzésére, biztonságra fordítani és attól tartok, hogy az Erasmus lehet az egyik kárvallottja ennek az új lépéssorozatnak.

A fiatalok csökkenő politikai aktivitása és közéleti érdeklődése európai jelenség. Mit gondol, mi aktivizálhatja a fiatalokat a közéletben és a saját közösségeikben?

Az, hogy
tudjunk velük egy nyelven beszélni.

Szerintem a politikai aktivitás hanyatlásának egyik fontos és elhanyagolt oka az, hogy az én generációm egy offline generáció, míg az Önök generációja online, tehát más nyelven beszél.

Mi más nyelven beszélünk a problémákról, máshogyan érvelünk, mint ahogyan Önök felfogják a világot. Önök is megtanuljak az offline nyelvet, a szüleik, nagyszüleik, tanáraik miatt kénytelenek, és mi is megtanuljuk az online nyelvet a gyerekeink, unokáink, tanítványaink miatt, de mindkettőnk számára idegen nyelv a másiké. Én akkor várok változást, amikor a politikusi generációváltás is elér egy olyan szintre, hogy irányító pozícióban is az online generáció hívei vannak, akik úgy tudják megfogalmazni a dolgokat, ahogyan az Önök számára is releváns.
Kitalálunk mindenféle intézményes megoldást.
Vannak országok, ahol lejjebb szállítják a választhatósági korhatárt, illetve a választójog korhatárát, vannak, ahol ifjúságügyi ombudsmant neveznek ki. Az intézményi megoldások is hasznosak lehetnek, bár a statisztikai adatok azt mutatják Ausztria és Málta esetében is, ahol levitték 18-ról 16 évre a választójogot, hogy érdemi változás nem történt.
Tartalomban kell szerintem változásnak történnie, szerintem azonos módon kellene látnunk a világot ez most még generációs okok miatt nem így van. Persze mi próbálunk, meg mindenki próbálkozik a másikkal megértetni magát, de

szerintem ez egy átmeneti kor, ahol most vagyunk, biztos vagyok benne, hogy 10-15 év múlva egy más nyelvezetű, más logikájú politikával és politikai kommunikációval fogunk találkozni.

Magyarország 16. éve tagja az Európai Uniónak. Ezalatt az idő alatt sok minden történt: Tavares- jelentés, Sargentini-jelentés és 7. cikk szerinti eljárás. Milyennek látja ma Magyarország és az Európai Unió kapcsolatát?

Nagyon jó, hogy ezeket említette, mert mind az Európai Parlamenthez kötődnek és nekem a fixa ideám az, hogy mikor az Európai Unióról általában beszélünk, akkor csak általánosságokat mondhatunk, viszont ahhoz, hogy cizelláltabb képet kapjunk, ahhoz az egyes intézményeket külön-külön kell megnéznünk.

Az első, amit nagyon fontosnak tartok, hogy minden uniós intézményben ott vagyunk, és intézményesen részt veszünk Európa jövőjét érintő döntések meghozatalában.

Ilyen a magyar történelemben soha nem fordult elő. Lehet arra hivatkozni, hogy Európa most éppen hanyatlóban van vagy nincs, érdemes ott lenni vagy nem, de tény, hogy 16 éve megadatik Magyarországnak az a lehetőség, hogy ne hárítsa a felelősséget másokra, ott van, elmondhatja, amit akar, és dolgozhat azon, hogy amit képvisel, az többségi pozíció legyen az Európai Unióban. Nem könnyű, persze.
Láthatjuk a mostani koronavírus-járvány hozta gazdasági válság kezelése során, hogy a németeknek sem könnyű időnként átvinni a saját akaratukat, pedig ők sokkal erősebb pozícióban vannak. Nyilván a magyaroknak sem lenne könnyű. 
Az európai uniós kapcsolatrendszerünk összetett olyan értelemben, hogy pártpolitikai és a politikai intézmények szempontjából konfliktusos. Az Európai Parlamentben sok konfliktus van, de az Európai Parlament erre jött létre többek között.
Ugyanakkor szakpolitikai területen azt tudnám mondani, hogy Magyarország kifejezetten jó partner az EU-n belül és megkockáztatnám, hogy vannak olyan területek, ahol az európai integráció és az azt támogató intézmények egyik legszorosabb partnere. Korábban az európai hadsereg, az Európai Védelmi Alap felállításával kapcsolatos kérdéseknél vagy az oktatás területén az európai egyetemek és az Erasmus program kérdésénél Magyarország abszolút ott volt az élvonalban, amikor a támogatás megszervezéséről volt szó.
Ez a kép összetett és ez teljesen természetes, mivel egy olyan bonyolult intézményrendszerben élünk, ahol rajtunk kívül még 26 ország és az ezeken belüli számos tartomány próbálja a saját érdekeit érvényesíteni. Ebben a kompetitív közegben kell megállni a helyünket, érvényesíteni nemzeti érdekeinket.

Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány után teljesen jogosan teszi fel valaki azt a kérdést, hogy Európa-ellenes-e a magyar kormánypártok politikája. Mit gondol, Brüsszelből nézve hogyan hat ez egy szemlélődő számára?

Van, aki azt mondja Brüsszelben, hogy Európa-ellenes. Én
mindig amellett érveltem, amikor erre lehetőségem volt, hogy meggyőződésem
szerint a Fidesz, illetve a magyar kormány nem Európa-ellenes, csak egy
másfajta működési elvű Európai Unió mellett száll síkra.
De ilyenek vannak, jobb- és baloldalon is, sőt megkockáztatnám, hogy

minden pártnak és országnak megvan a saját maga Európai Unió-képe, amit a saját nemzeti tapasztalatiból vetít le.

Teljesen más egy belgának, egy németnek vagy egy magyarnak az Európa-képe, hiszen más van a poggyászunkban, amit az ezer- vagy kétezeréves történelmünk során hoztunk magunkkal, attól függően, hogy egy-egy ország milyen hosszú múltra tekinthet vissza.

Hol tart ma a Fidesz és az Európai Néppárt vitája? Van-e helye még a Fidesznek az Európai Néppártban?

Helye mindenképpen van, de hogy hol tart, ezt nehéz megmondani. Épp most olvastam, hogy Herbert van Rompuy kezdeményezésére feloszlatták a bölcsek tanácsát, akiknek véleményt és megoldási javaslatot kellene adni a Fidesz és a Néppárt közötti vitában. Bízom benne, hogy az idő egy kicsit begyógyítja a sebeket és dűlőre jut a két fél, ezért mindkettőnek erőfeszítéseket kell tennie.
A Fidesznek valóban akarnia kell kell bennmaradni az Európai Néppártban és utóbbinak is el kell ismernie azt, hogy előfordulhat, hogy egy ilyen nagy pártszövetség esetében vannak olyan pártok, amelyek markáns különvéleményt hangoztatnak. De ha ehhez a szövetséghez akarnak tartozni, akkor ott van a helyük.

Meggyőződésem, hogy a Fidesz az Európai Néppárt alapértékeivel nem folytat ellentétes politikát, vagyis ott a helye a Néppártban, de ehhez a Fidesz részéről is gesztusokat kell gyakorolni.

Rendben van a kritika, szerintem ez nagyon helyes, mivel sok
mindenben lehet kritizálni az Európai Uniót és az Európai Néppártot is, de
időnként a Fidesznek olyan gesztusokat is kell tennie a Néppárt felé, amivel az
Európai Néppárt más tagszervezetei – akik mást gondolnak Európáról – azt érezhetik,
hogy a Fidesz komolyan gondolja az ehhez a közösséghez való tartozást.

Mit gondol, hogyan kezelte az Európai Unió a koronavírus-válságot? Az EU-nak az elmúlt időben volt egy olyan törekvése, hogy egy gazdasági pólussá tudjon válni Amerika, Kína, India mellett a világgazdaság területén. Mit gondol, hogyan és milyen hatással lesz erre a járvány okozta válság?

Még a közepén vagyunk az eseményeknek, az első időszakban az
történt, ami mindig szokott történni az Európai Unióban. Miközben az európai
integrációval foglalkozó politikusok és elemezők mindig azt mondják, hogy az
európai integrációnak az a nagy baja, hogy nem jön egy olyan nagy válság, ami
nem egyenként a nemzetállamokat, hanem az egész Európai Uniót, mint közösséget
éri, amikor meg jön, akkor pedig szétesik az Európai Unió.
Ezt megfigyelhettük az iraki háború esetén, külpolitikai válságoknál, akár az
Amerikával való kapcsolatrendszer tekintetében is. Itt is ez történt,

az első hullámban az uniós intézmények nem tudták magukhoz ragadni a kezdeményezést, mindenhol nemzeti megoldások születtek.

Ennek az eredménye az is, hogy a schengeni övezet egy rövid időre gyakorlatilag megszűnt létezni. Mindenhol határőrizetet, karantént és egyéb szigorító intézkedéseket vezettek be.
Azt látom, hogy az Európai Bizottság nagyon komoly erőfeszítéseket tesz április eleje óta, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Meghirdetett egy 750 milliárd eurós gazdaságélénkítő, újjáépítő csomagot. Kérdés, hogy a tagállamok ezt elfogadják-e. Vannak olyan országok, mint Ausztria, Dánia, Hollandia, amelyek a fenntartásaikat hangoztatják. A 2021 januárjától hatályba lépő újabb hétéves költségvetésnél kifejezetten ennek a gazdasági válságnak a kezelését akarják a középpontba helyezni.
Ha ez sikerül, ebben az esetben egy 1,1 trilliárd eurónyi gazdaságélénkítő pénzösszegről van szó, ami elképesztő injekció lehet az európai gazdaságnak. Ha ezek a lépések keresztülmennek, akkor van esélye annak, hogy az Európai Unió stabilizálni tudja a helyzetét a világgazdaságban.
Azt látni kell, hogy Európa folyamatosan veszíti a pozícióit részben demográfiai, részben technológiai okokból, részben abból adódóan, hogy az egységes belső piac nem tud tökéletesen megvalósulni.
Azt hiszem reálisan azt a célt lehet kitűzni, hogy ezt a hanyatlást lassítsa az Európai Bizottság és a tagállamok válságkezelése.

Ezt a podcast-et a Nemzeti Közszolgálati Egyetem épületében vesszük fel, ami az Ön minisztersége idején jött létre. Mi volt akkor a cél az egyetemmel és ezt sikerült-e elérni?

Amit én szerettem volna 2010-ben, és amihez a miniszterelnök támogatását is megnyertem, az az, hogy a magyar államot rehabilitáljuk. Amikor kormányra kerültünk 2010-ben, akkor a magyar állam, és az állammal kapcsolatos minden állampolgári élmény negatív volt.
Három dolgot szerettem volna, egy olyan területi rendszert kialakítani, amely lehetővé teszi az észszerű működést: ez lett a járási rendszer. Egy olyan intézményrendszert felállítani, amely egy lépést tesz a kultúraváltás felé, az állampolgárokkal való előzékeny kapcsolattartás felé: ez lett a kormányhivatali és a kormányablak-rendszer. Valamint egy olyan képzési struktúrát kialakítani, ami lehetővé tenné, hogy ennek a két intézményi változásnak a személyzeti állományát kineveljük, ezzel tartóssá tudjuk tenni a változást, ez lett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, ahol az állam nagy funkcióhoz kötődő szakembereket képzik, katonatiszteket, rendőröket, rendfenntartásban, katasztrófavédelemben, illetve közigazgatásban, államigazgatásban dolgozókat.
Ez volt a cél, haladunk is felé, de teljes egészében még nem értük el azt.

Tanárként is dolgozik, egyetemi docensi titulust is visel. Mit gondol az elmúlt hetek online oktatásáról? Sikertörténetről beszélhetünk vagy inkább egy elbukott próbálkozásról? És mit gondol, maradandó lesz-e ez a kényszerű technológiai váltás, mi maradhat meg belőle?

Abban bízom, hogy úgy lesz, mint a színház-televízió, rádió-televízió, elektronikus könyv-fizikai könyv esetében, amikor mindenki attól félt, hogy a bejövő új technológia leváltja a régit. Aztán összenőtt a kettő, kiegészítő megoldási lehetőségekként.

Én nem szeretném, ha csupán online egyetemek lennének a jövőben, csak online vizsgákkal és oktatással. Ugyanakkor látok lehetőséget kurzusok online elérhetővé tételére, ezzel bővítve a hallgatói kört, az érdeklődői kört.

Én végigcsináltam becsülettel március közepe óta a kurzusaimat. A hallgatóim egy része azt kérte, hogy hangfájlban mondjam fel az előadásokat, máshol kötelező irodalmat adtam, és a vizsgáztatásnál pedig ragaszkodom a szóbeli vizsgáztatáshoz, amennyire csak tehetem. Így maradtak az online megoldások. Az egyetem funkciói megmaradtak, de a lelke elvész. Amúgy is a modern egyetemeknél problémát okoz, hogy a tanárok már nem érnek rá egész nap a diákjaikkal lenni.
Talán a diákoknak sincsen már igénye erre, de az a fajta tutoriális rendszer, ami a régi egyetemeken volt, amikor egy-egy tanárnak tanítványai, műhelyei voltak, attól félek, az online korszakkal végképp elvész.

Ezt sajnálnám, mert ami ebből még megmaradt, azt meg kellene őriznünk, és a jövő nemzedékének is át kellene adnunk.

Pécs után Veszprém a második magyar
város, amely elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet, 2023-ban a
Bakony-Balaton régióval együtt. A pécsi történet anno egy kicsit felemásra
sikeredett, nem minden készült el időben. Hogy áll a veszprémi projekt?

Ezt még én sem tudom megmondani. A magyar építőipar egyik nagy titka az, hogy időnként teljesen váratlanul elakadnak beruházások, és aztán nem készülnek el. Mi sokat tanultunk a pécsi példákból. Nem csak határidők tekintetében, hanem egyáltalán, amikor a beruházásokról gondolkodtunk.
Pécsnek két emblematikus nagyberuházása volt, amely a fenntarthatóság szempontjából nem bizonyult sikertörténetnek. Az egyik a Kodály Hangversenyközpont, amelyet végül az államnak át kellett vennie, a másik pedig a Zsolnay-negyed, amely aztán éveken keresztül hányatott életet élt. Éppen ezért kezdettől fogva úgy próbáljuk meg az infrastrukturális beruházásokat meghatározni, hogy azok mögött legyen egy üzleti modell is, amely a fenntarthatóság esélyét legalább megadja. Közép-Európában sosem lehet tudni, hogy mi lesz igazán fenntartható, de a racionális számítások alapján azt mondhatjuk, hogy ez majd meg fog tudni állni a lábán, és nem az lesz a 2023-as év öröksége, hogy a Veszprémi Önkormányzat összerogyik a finanszírozási tehertől.
Mi elsősorban nem új épületekben, létesítményekben gondolkodunk, hanem meglévő, kihasználatlan, rossz állapotban levő épületek felújításában és új tartalommal való feltöltésében. Itt még jó esélyünk van, hogy 2023-ra elkészülünk, de ahol azt látjuk, hogy csúszás van, azt inkább kivesszük a programból és áttesszük a ’23 utáni időszakba.

Az EKF-projekt nem csak városfejlesztésről és infrastrukturális beruházásokról szól, hanem programszervezésről is. Bár 2023 még messze van, de vannak-e olyan előkészületek, amelyeket befolyásolt a koronavírus-járvány? Elárulna néhány kulisszatitkot? Milyen programok várhatók majd, amelyek újdonságok, és számot tarthatnak majd az érdeklődésre?

Hogyne, abszolút. Március 16-án tartottam volna az első sajtótájékoztatót, amelyen bemutattam volna a felkészítő programjainkat. Azonban a kijárási korlátozások miatt mindkettőt el kellett halasztani. Ezért június 15-én teszünk újabb kísérletet, elindítjuk a felkészülést a programokra. Bízunk benne, hogy nem történik a hátralevő pár napban olyan esemény, ami miatt ezt is el kell halasztani.
A programjaink kétszer két nagy csoportba oszthatók. Az egyik azok a programok, amik már most is léteznek, de annyira részei a város karakterének, hogy azt szeretnénk, hogy ’23-ban is szerepeljenek, mint EKF-programok. A kórusprogramoktól kezdve ismert lehet a VeszprémFest, az Utcazene Fesztivál, vagy éppen a komolyzenét kedvelők számára az Auer Fesztivál. Reményeink szerint Utcazene Fesztivál lesz augusztus utolsó hétvégéjén, mint az első hagyományos, de járvány utáni fesztivál.
És a második csoport az újonnan készülő események, ezeket is elkezdjük már korábban, reményeink szerint még az idén, de ’21-ben mindenképpen. Ezek ’23 újdonságai, de ki akarjuk próbálni előtte is, hogy jól csináljuk-e, szeretik-e az emberek.
Itt példaként tudom mondani a szeptember elsejére tervezett Filmpikniket Balatonfüreddel közösen, ami a Filmszemlén díjat nyert alkotások ingyenes vetítését jelenti Veszprémben és Balatonfüreden, de természetesen nem csak e két város lakosainak számára. Az időpontot is úgy választottuk meg, hogy ez még az az idő, amikor az ország minden pontjáról szívesen járnak errefelé emberek. Ezzel talán tudnunk már nyitni az ország felé.
A másik szempontrendszer alapján egyrészt jobban szeretném, ha kevesebb lenne a nagy nemzetközi jelentőségű mega-eseményekből, amelyek Európa felé mutatják a térséget. A másik eseménykör pedig a kicsi helyi rendezvények, ezek a szívemhez közelebb állnak.

Azt szeretném elérni, hogy 2023. december 31-én ne legyen olyan veszprémi, vagy balatoni régiói polgár, aki azt mondja, hogy szeretett volna részt vállalni az EKF programsorozatban: énekelne, vizet töltene, vagy akár csak szervezne programot, de mi nem adtunk rá lehetőséget.

Ezért nagyon sok kis léptékű, helyi jelentőségű programot szeretnénk. Végülis attól lesz európai ez a rendezvénysorozat, ha mi magunk meg tudjuk mutatni a saját képességeinket, kincseinket az arrafelé járó európaiaknak is.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Simon Tamás, Fúzió Hallgatói Közösség

A villamosvasút építésének ötlete először 1895 decemberében vetődött fel a városházán. Az első elkészült vonal egyetlen, közel hat kilométer hosszú vágányból állt. A beruházás összege az indulás évében, 1913-ban közel kétmillió korona volt, a vasút teljes berendezésével és felszereltségével együtt Pécs szabad királyi város közönsége tulajdonát képezte. A villamost a Ganz-féle Villamossági Részvénytársaság építette, és mint alapító, az üzemeltetésre létrehozta a Pécsi Villamos Vasúti Részvénytársaságot kétszázezer korona alaptőkével. Az alaptőke felét Pécs szabad királyi városa, negyedét a Ganz-gyár, negyedét pedig a tüke pécsi előkelőké adták, akik lokálpatriotizmusból fektettek a villamosba, tudván, hogy befektetésük még évekig nem fog jövedelmet hozni.

Villamosvonalak

A hajdani villamos négy végállomással rendelkezett. A legnyugatibb pontja a Hadapród iskolai végállomás volt, ma az egyetemváros városrészben található POTE aula van a helyén. Délen a Főpályaudvar volt a végállomás, keleten a mai dohánygyár helyén, valamint a Zsolnay-gyár környékén volt a végállomás. A vonalak a Széchenyi téren futottak össze. A budapesti párhuzamos vágányoktól eltérően, több kitérő segítette a retúr közlekedést. 

Forgalmi csúcs és a vég

Ki kell emelni az 1918-as év forgalmát, ugyanis ekkor volt az egyik tetőpontja a pécsi közlekedésnek. Abban az évben 5,2 millió utast szállított villamos, ami oly kimagasló volt , hogy szinte világvárosi eredménynek bizonyult. Sajnos az ezt követő időszakban jött egy összeomlás, ugyanis 1918 októberében Baranya déli részét szerb-antant csapatok foglalták el, amelyek megszállva tartották a várost 1921-ig. Ezen időszak alatt majdnem megsemmisült a kis pécsi villamos, amit aztán végül a gyorsabb, de jóval környezetszennyezőbb autóbusz-közlekedés szorított ki a városból 1960-ra.

A sínek emlékezete

Mára eltűntek a sínek a városból. Egyedül a Jókai téren maradt sínpár, és egyes belvárosi épületeken még ott díszelegnek a rozettás felső vezetéktartó kampók. Ezek jelzik az egykori hálózat emlékét. A pécsi villamos megjelenésének századik évfordulója alkalmából (2013) egy felújított veterán kocsit állítottak ki a belvárosban, a hajdani vonal egy pontján. Csak fél évig tervezték bemutatni a nagyközönségnek, de véleményem szerint szerencsés, hogy a mai napig ott áll.

Az elmaradt villamosreneszánsz

A rendszerváltás után többször felmerült az ötlet, hogy újra kiépítsék villamos hálózatot a városban, hiszen igény lenne rá, tudniillik a pécsi busztársaság számos vonallal rendelkezik, de elég zsúfoltak a járatok. A megvalósíthatósági tanulmányok 90 milliárd forintos költséggel számoltak a villamos újjáépítésére, emiatt a város a tervet 2013 őszén elvetette, ahogy a trolibusz-fejlesztés ötletét is költségvetési okok miatt engedték el.

A trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményéről beszélgettünk a most megjelent Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon, valamint Gyulai György & Demkó Attila: Napról napra Trianon  című könyvek alapján. A szerzők, Ablonczy Balázs, történész, a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport vezetője és Demkó Attila író, biztonságpolitikai szakértő válaszoltak a kérdéseinkre. 

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Néhány részlet az interjúból:

A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport friss, májusi felmérése szerint a magyarok 85%-a azt gondolja, hogy a trianoni békeszerződés volt Magyarország legnagyobb tragédiája. Mit gondoltok valóban minden rossznak a metaforája Trianon?

A.B. Én ezt a könyvet a nagyszüleim emlékének ajánlottam.
Azt látom, hogy ezt a generációt két dolog jelölte meg végérvényesen, az egyik Trianon, bár nyilván maguk nem élték meg, a másik pedig a második világháború. Kis túlzással gyakorlatilag csak erről tudtak beszélni a vasárnapi ebédeknél.
De sok más tragédia is van, a holokauszttól kezdve, például az, ami a magyar paraszti osztállyal történt 1945-ben.
A közvéleménykutatásból arra helyezném a hangsúlyt, hogy majdnem létrejött a nemzeti egység, 94% azt gondolja, hogy a trianoni békeszerződés egy igazságtalan békeszerződés volt, ahol elbántak Magyarországgal.

D.A. Az nagyon fekete-fehér, hogy minden vagy semmi, de majdnem minden. Sok minden Trianonból ered. Egy esemény kivált más eseményeket is. Ha sikerült volna – bár ezt történelmietlen felvetni - olyan békét kötni, nemcsak Magyarországgal, hanem első sorban Németországgal, ami elfogadhatóbb, akkor lehet, hogy nem jutunk el a második világháborúig és csomó minden nem történik meg.
A magyar történelemre akkora pecsétet helyezett és akkora kényszerpályára rakta az országot, ami sok mindenhez elvezetett és ebből nem nagyon lehet ma sem szabadulni.
Úgy gondolom, hogy a mai társadalmi feszültségeink jelentős része ebből ered, Magyarország és szomszédjainak feszültségei, és a saját belső önmarcangolásunk, politikai életünk kiélezett volta is.

Ha rákanyarodunk a most megjelent két könyvre:
Balázs az Ismeretlen Trianonban társadalomtörténeti szempontból közelít
Trianonhoz, tematikusan meséled el az 1920-at megelőző és azt követő néhány év
tapasztalatai a mindennapokban. Attiláék könyve pedig kronologikusan,
geopolitikai és katonai szempontból tekinti át az eseményeket. Mi ennek a két
különböző megközelítésnek a fő célja? Miben különböztethető meg ez a két mű a
most sorra megjelenő könyvektől?

D.A. Látunk egy olyan problémát, hogy nagyon belterjesen gondolkodunk rengeteg kérdésről. Mi a mi hibánk, mi a magyar társadalom problémája, magunkat nézzük, tükörben próbáljuk megérteni a környezetünket, de a tükörben nem látszanak a többiek. Nem egyedül voltunk ebben a térségben, Európában, elvisszük az olvasót a cseh-lengyel frontra, ott is volt egy rövid háború.
Ismeretterjesztés volt a cél, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról is, például, hogy élte meg egy szerb a háborút.
Ki akartunk lépni abból, hogy a Kun Béla-Károlyi Mihály-Tisza István háromszögben gondolkodjunk erről a kérdésről, gondolkodjunk a lengyelek, picit a románok, franciák szemszögéből.

A.B. Azt látom, hogy ma azok a történetek, amiket elkezdünk mondani, hogy Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla meg Friedrich István, ezek el fogják veszteni vagy már el is vesztették a mozgósító erejüket, hogy érdeklődést tudnak-e kiváltani.
Trianon érdeli még a diákokat, de elkezdett távolodni tőlük időben, ez számukra már lezárt múlttá vált. A tanárok azt mondják, hogy ez a téma, ami még mindig a legjobban érdekli a diákokat, de kiveszőben van a vonzereje.

Ha már az oktatást megemlítettük, mindkét könyvben találunk arra utalást, hogy általában az oktatásban a bányák, az ipar, a nyersanyag veszteséget emeljük ki, miközben az emberveszteséget, a magyar nyelv és kultúra veszteséget nem.  Valóban azt gondoljátok, hogy a magyar oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy valójában mit is veszítettünk Trianonnal?

A.B. Azt hiszem, hogy a mai napig van olyan érettségi tétel, hogy beszélj Trianon
gazdasági következményeiről.
Trianonnal nem az a nagy probléma, hogy elveszett a fenyőerdők 97%-a, hanem
hogy van egy 10 milliós anyanyelvi közösség, ebből minden harmadik ember egy
utódállam állampolgára lesz úgy, hogy nem kérdezik meg arról, hogy szeretne-e
oda tartozni.
A trianoni békeszerződés olyan piackörzeteket, gazdasági iskolakörzeteket vág
ketté és dönt romlásba a határ mindkét oldalán, amelyek évszázadok alatt
alakultak ki.
Mangánt, rezet lehet venni, embert nem lehet venni.

D.A. Én elég radikálisan látom; az igazi probléma ennek a 3 milliós tömegnek a lassú pusztulása. Azt lehet látni, hogy ez a morzsolódás szinte megállíthatatlan. Miközben jelentős mértékben nőtt egy-egy adott régió népessége, a magyarság száma a felére, harmadára csökkent és nem lehet látni, hogy ez megállna. Lassú, krónikus betegségre ítélték a magyar nemzetet, melynek az egy harmada gyakorlatilag elenyészik.
Eltűnik egy kultúra, eltűnik a nemzeti örökségünknek egy jelentős része, lassan…

A.B. Ha betegségnek állítjuk be a kisebbségi létet, azt veszélyesnek tartom, mert rettentően demoralizáló. Részben igaz, hogy van egy csomó kulturális érték, ami veszendőbe megy, de azt gondolom, hogy székelyek mindig lesznek és vannak olyan kisebbségek, akik sokáig ki tudnak tartani és ki tudnak alakítani maguknak egy olyan életet, ami az emberi méltósághoz elvezeti őket. Az elmúlt 30 év kétségtelen fejlődés, intézmények, jogok tekintetében, még akkor is, ha ezek könnyen leépíthetők, ahogy látjuk Ukrajnában vagy Romániában.

D.A. Nem a kisebbségi lét megélőire gondoltam, nem szeretnék demoralizálni senkit. Azt húznám alá, hogy ezen lehet változtatni. Az elmúlt 100 év az eltűnés és felmorzsolódás volt, de ez nem végzet.

Az általatok említett félelmeket megpróbálom összekapcsolni, talán Te említetted Balázs, hogy a fiatalok, a fiatalabb generáció nem érzi annyira magáénak Trianon kérdéskörét, mint amennyire kellene. Közben pedig folyamatosan romlik a határon túli magyarság helyzete. Mi lehetne erre a két problémára a megoldás?

A.B. A 2000 után születettek számára Trianon nem egy identitásformáló tényező. A
történelemtanárok korszerűbb ismertetőeszközöket, ismertető videókat,
népszerűsítő tudományos műveket várnak a történészektől és filmet.
Játékfilmet Trianonról nem tudok mondani. Az állami emlékezetpolitika nem tett meg
mindent azért, hogy ez az élmény leszivárogjon a társadalomba. Ennek a
generációnak az emléktáblák, emlékművek viszonylag keveset mondanak.
Az emlékezési gyakorlatunk alól, ami eddig működött, kezd kifutni az idő vagy a
kor és lehet, hogy azoknak az embereknek, akiknek ezzel kapcsolatban újat
akarunk mondani, nem lesznek elegendőek ezek az emlékezési rítusok, amikkel
most dolgozunk.

Sőt a mai fiatalok fogyasztási szokásait nézve, lehet, hogy egy egész estés filmhez sem lehetne már leültetni őket, hanem mondjuk TikTok videóra lenne szükség.

A.B. Pontosan, TikTok videó és Snapchat.
Nem gondolom, hogy az egész történelmünket mobil applikációkon keresztül kell közvetíteni, de akik az állami emlékezetpolitika kialakításával foglalkoznak, nem szabadna szem elől téveszteniük, hogy kihez szólnak.

D.A. Egyetértek abban, hogy a mai fiatalok számára azok a módozatok, amikkel emlékezni próbálunk nem biztos, hogy a legjobbak, ugyanakkor látok újdonságokat is. Megjelentek olyan számítógépes játékok, amelyek magyar történelemmel foglalkoznak, ilyen az 1848, ami egy egészen kiváló játék. Aki ezzel játszik rá fog jönni, hogy Nagyváradhoz, Gyulafehérvárhoz, Dévához igenis van közünk.

Az Éden Hotelben volt egy pozsonyi szereplő is, amit ez a felvidéki lány elmondott a felvidéki magyar létről, hogy egyáltalán van ott magyarság – a szereplők nem mindegyike tudta, amíg el nem mondta – pont elég volt, hogy rájöjjenek, hogy van ilyen. Meg kell találni azokat a módozatokat, amelyekkel a fiatalokhoz is lehet erről beszélni.
Különösen azért, mert ez egy megosztó téma. Ahhoz, hogy a magyar társadalom normálisabb legyen, ezt fel kell dolgoznunk, és azt is, hogy ez nem a múlt. Ez a jelen, mert létezik ez a magyar közösség. Amíg ezt nem érzik át az emberek, a társadalmunkon belül is megmarad például az, hogy egy politikai erő azt mondja, hogy miért költünk erre.

A.B. A most kijött közvélemény-kutatásban négy kérdést tettünk fel: mikor kötötték a trianoni békeszerződést, mekkora a területveszteség, mennyi magyar veszett el és mekkora volt a magyarok aránya a történeti Magyarországon. Ezekre a kérdésekre 2% tudott pontos választ adni.
Amit mondtál az Éden Hotelről, a kereskedelmi TV-nek egy tudatos bevételszerzési tevékenységéről van szó. Majdnem minden tehetségkutatóban vannak határon túli szereplők, Rúzsa Magdi vagy Bocskor Bíborka is ilyen, így a Vajdaság is küldi majd az SMS-t, ez ilyen egyszerű. Nem azt mondom, hogy ez a nemzetegyesítés legjobb módja, de egy jó út arra, hogy megismerjünk más életvilágokat is.
A kutatásunk egyébként azt mondja, hogy a diákoknak nagyon felületes tudása van a határon túli magyar közösségekről. Miközben már 15-20 éve erről beszélünk, mintha az aktuális tudás egyre kevesebb lenne a társadalomban. Ennek nem tudom az okát, de ezen is érdemes lehet elgondolkozni, ez egy furcsa információelméleti paradoxon.

D.A. Szerintem van egy nagyon komoly különbség a mai fiatalok és a mi korosztályunk között. 1990-ben voltam 14 éves, ekkor nyílt meg számunkra a világ. Előtte nem igazán lehetett kimenni Ausztriába, Erdélybe nagyon nehéz volt átmenni a Ceausescu időszakban, de még a csehszlovák határon is aggódtunk egy picit. Az én generációm úgy volt vele, hogy megnyílt valami és azt nézzük meg. Mentünk Székelyföldre, bejártunk mindent, amit lehetett. Ma már kevésbé van meg ez az újdonságérzés. 90 előtt erről nem is lehetett beszélni, 10 éves koromig nem is tudtam, hogy létezik határon túli magyarság. Ma már nagyon nagy a választék, sok mindent tudtok megtenni, nekünk ez még újdonság volt.

Balázs, Te is említetted a Határtalanul
programot, de ugyanígy említhetnénk a Rákóczi Szövetség projektjeit vagy éppen
a Petőfi Sándor programot. Ezeknek a lényege, hogy az anyaországi fiatalokkal
megismertesse a határon túli közösségek életét. Jelenthet-e ez a felülről
indított kezdeményezés valós segítséget ezekre a problémákra?

A.B.
A tanárok általában arról panaszkodnak, hogy nagyon bürokratizált, eleve nagyon
le vannak terhelve. Aki a Határtalanul programot csinálja, az tényleg nagyon
elkötelezett és jó tudást ad át a gyerekeknek. Annyiban mindenképpen hasznos,
hogy a diákok szembesülhetnek vele, hogy a határon túli velük egykorú
fiatalokra közül sem mindenki székely harisnyában jár, ne egy archaikus, magába
zárkózó skanzenként tekintsenek rájuk.
Ezek nagyon sokszor osztálykirándulás feelingek, a direkt kontaktok nagyon
kevésszer jönnek ennek mentén létre.

D.A.
Azt gondolom, hogy orientálni lehet és kell is a társadalmat. A 2 millió magyar
nem egyszerűen érzelmi, hanem gazdasági kérdés is, annál sikeresebbek vagyunk,
minél inkább integráljuk a mai magyar közösségbe, mert nem mindegy, hogy 12
millió fogyasztója van egy könyvnek, filmnek, újságnak. Erről is szólhat, hiszen
nem mindegy, hogy mekkora a piaca egy országnak.
Sokan ma úgy látják, hogy teher nekünk, segély, gazdasági programok
iskolaépítés stb. Számomra ez érzelmi kérdés, de befektetés is a magyar jövőbe.

A.B. Én is érzem, hogy van egy olyan diskurzus, hogy erre költünk ahelyett, hogy, de
ezek őszintén szólva nem nagy összegek. Az elmúlt 10 évben megsokszorozódott az
erre fordított támogatások összege.
Befektetés a jövőbe, de hogy, mert ha az emberek azt mondják, hogy itt nem
tudok boldogulni, akkor átjönnek Magyarországra. Ezeknek az embereknek ott kell
boldogulniuk abban a közegben, amiben egy ilyen párhuzamos rendszer kialakítása
segíthet, de lehet olyan hatása is, hogy ezeket az embereket elszipkázza vagy
teljesen Magyarországra köti rá, ami nem baj, de azt gondolom, hogy a többségi
társadalommal való viszony fenntartása mindenképpen fontos.

Amikor a határon túl kisebbségben élő magyarokról
hallunk, akkor sokszor az őket ért atrocitások híre ér el minket. Hol van ezzel
kapcsolatban az anyaországi magyarok ingerküszöbe? Szerintetek ezzel mennyire
foglalkozunk, mennyire tudjuk felmérni azt, hogy a kinti magyaroknak
mindennapos probléma, hogy nem használhatják a magyar nyelvet, nem tanulhatnak
magyarul és így tovább. És hol lehet egyébként a Nyugatnak vagy éppen a
nagyhatalmaknak az ingerküszöbe? Minek kellene még történnie például a
román-magyar konfliktus kapcsán?

A.B. Nem mindenki foglalkozik ezzel, de ez az érzékenység létezik és egy államnak
ezt figyelembe kell venni. Sokszor a konfliktusokról hallunk, mint egy bűnügyi
krónika, aminek köszönhetően viktimizált közösségként tekintünk rájuk, ami
részben meg is van, ezt nagyon nehéz átérezni. Ezek az emberek minden nap
emlékeztetve vannak arra, hogy ők nem ide tartoznak bizonyos értelemben,
miközben tudják, hogy már a szüleik is ott éltek.
Vannak emberek, akik kisebbségben élnek, csak ez egy elég erőt próbáló dolog,
de az emberek életét nem mindennap az teszi ki, hogy velük kicsesznek,
elveszik, megverik, hanem ez egy élő, lélegző közeg, sok kapcsolódási ponttal a
többségi társadalomhoz, amelynek vannak olyan tagjai, akik érdeklődnek a magyar
kultúra iránt.

D.A. Nagyok a különbségek 1-1 régió között. Ott kiélezettebb a helyzet, ahol még van
verseny a két nemzeti közösség között. Kolozsváron van egy kis magyar univerzum,
ahol nem kell a román nyelvvel próbálkozni. 20-25 éve probléma volt magyarként
rendelni, nekem sok rossz tapasztalatom volt.
Nagyon nagy különbséget látok az egyes országok között. A legkevesebb probléma
sokáig Kárpátalján volt, ma már más a helyzet, beindult egy olyan ukránosítás,
ami akár fizikai atrocitás szintjén is jelenthet problémát, máshol meg sokat
javult a helyzet, például Dél-Baranyában.
Vannak sérelmek, visszalépések hullámokban, a határon túli magyarokat lökik is
át rendesen Magyarországra. Nem egy folyamatosan fejlődő pályán haladunk,
bármikor lehet egy nagyon súlyos visszaesés. Minden ország más, én Romániában
és Ukrajnában látom a legkevesebb nyitottságot, Szlovákia egy picit más, nagyon
bonyolult a helyzet egyes szomszédos országokkal.

Habár a két könyvtől már messzire
rugaszkodtunk, de azt azért had emeljem ki, hogy megjelenik bennük az erőszak,
a “mi lett volna ha” kérdések, az a sokkos állapot, amibe a magyar társadalom
került 1918 és 1920 között. Ha a nemzeti összetartozás napjára valaki kezébe
venné ezt két könyvet, Ti mit emelnétek ki, miért tegye ezt? Kinek ajánlanátok
leginkább?

A.B. Mindenkinek. A menekültkérdésre hívnám fel a figyelmet. Eljön 4-500 ezer ember
ezekről a területekről Magyarországra és azóta is folyamatos ez az áramlás.
Ezeknek az embereknek a története részben elmondatlan.
Mire jók a történészek? Azokat a vasárnap déli ebédnél hallott történeteket
elmesélni, amiket én is mindig hallottam, ez nemcsak velem, hanem vele is meg
vele is megtörtént.
Ha valaki el tud gondolkodni azon, hogy máshonnan jövő, menekült magyarok is
vannak, az már nagyon jó.

D.A. Érdekes elolvasni mondjuk Károlyi és Linder beszédeit, azt a hihetetlen naivitást, ahogy a környezetükre néznek. Hangsúlyozza, hogy mi barátságban akarunk élni, csakhogy a barátsághoz két fél kell.
Sok az idézet a korabeli sajtóból, amelyből kitűnik, hogy ez a naiv vonal magába roskad, főleg mikor Károlyi rájön, hogy nincs ott a másik fél.
Érdemes azon elgondolkodnunk, hogy mindenhez két fél kell és ma is probléma, hogy hiába akarunk megbékélni, nem biztos, hogy a másik oldalon van olyan, aki fair ajánlatot tenne vagy a mi fair ajánlatunkat elfogadná.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség

Nemrég egy csodálatos esemény történt nálunk, új élettel bővült a családunk. A szülést érthető módon már hetek óta sok kérdés lengte körül és a helyzet napról napra változott. A legkevésbé sem irigylésre méltó helyzet egy világjárvány kellős közepén gyermeket szülni, azonban a történelem folyamán voltak ennél embertelenebb körülmények is: a nagyszüleim például a világháború alatt láttak napvilágot. Milyen volt akkor az élet a frontok mögött, milyen történetek maradtak fent a lakosok közös emlékezetében az utókor számára?

A mezőségi Vajdakamarás egy volt a seregnyi kis erdélyi település közül, ami akarva-akaratlanul is közvetlenül megérezte a második világháborús keleti front csapásait. A falutól néhány kilométerre, a dédszülők háza közelében húzódott a frontvonal. A bizonytalanság, a félelem és a kiszolgáltatottság érzése mindennapos volt az emberek körében az orosz csapatok megjelenésével.

Ebből az időszakból olyan történeteket örökölt meg a család, amiket több generáció után sem fognak elfeledni, ezek közül szeretnék megosztani néhányat. Az ehhez hasonló háborús történetek azért figyelemre méltóak, mert olyan eseményekre emlékeznek, amelyek más, háború sújtotta területeken is előfordultak. Mivel számos család élte át ugyanazt, részei a kollektív emlékezetnek.

A hadszíntérhez közeli településeken gyakori volt, hogy polgári házakban szállásolták el a katonákat. A helyi lakosságot ez súlyosan érintette. Nem csak az életterüket korlátozta: előfordultak fosztogatások, visszaélések és akár kitelepítések is. Ezek között is kiemelkedett az idegenek erőszakosságától való félelem. A katonák partizántámadásoktól fenyegetve, vagy visszavonulás alkalmával úgy érezhették, hogy nem urai a helyzetnek, amit gyakran erőszakkal kívántak kompenzálni. A megszállás során az elégtelen erők miatt az adott területet nem tudták ellenőrzésük alatt tartani, a harcok természeténél fogva pedig a fegyveres és a civil közötti határvonal elmosódott. A helybeliek úgy védekeztek, ahogy tudtak. A fiatal lányok például fekete ruhákban jártak, és rendszeresen bekenték magukat sárral, amivel idősebbnek tűntek, ezzel próbálták meg távol tartani maguktól a katonákat – tudtam meg a család idősebb tagjainak beszámolójából.  

A fizikai erőszak mellett egzisztenciális fenyegetésnek is ki voltak téve a helyi lakosok, ugyanis a katonák ellátásának terhét többnyire a civilek viselték. Előfordultak harácsolások is, azonban voltak, akik baj nélkül megúszták a találkozásokat. A családunk a lehetőségekhez képest maximálisan próbált alkalmazkodni a helyzethez, a betérő katonákat mindig étellel kínálták, akik viszont meglehetősen szkeptikusan fogadták a vendégszeretetet: csak akkor fogadták el az ételt, ha azt előtte a házigazda megkóstolta. Természetesen nem az ízlésük volt kényes, csupán a lehetséges mérgezéstől féltek.

A civilek „barátsága” sokszor nem önként választott út. A túlélés egyetlen záloga lehetett az együttműködés. Néhány esetben a lakosok maguk is életüket kockáztatva az ütközeteknek is közvetlen tanúi voltak. Az egyik történet szerint a családfő felajánlotta szekerét és két bivalyát - ami a vagyona jelentős részét képezte –, és fiával együtt a frontvonalról hordta a sebesült katonákat az ellátóhelyre, ahol a falu asszonyai segítettek az ellátásban. Az volt a megfigyelésük, hogy a sebesültek az anyjuk után sírtak, sosem az apjuk után.

Civilek is áldozatul estek a harcoknak. Az erdélyi hadszíntéren nem a célzott légitámadások veszélye tartotta rettegésben a lakosságot, mint másutt, de az eltévedt lövedékek is életekbe kerültek. A dédmama elsőszülött lánya is áldozatul esett. Kint volt egy bölcsőben az udvaron, és egy becsapódó gránát végzett vele.

Ilyen és ehhez hasonló történetek maradtak fent a háborús időszakból, amit sajnos sokan át kellett éljenek, hiszen nem egyedi esetekről beszélünk. Rendkívül hálásak lehetünk azért, ha nem éltünk át ilyen körülményeket, mert egy békésebb világba születtünk. Bízzunk benne, hogy soha nem is kerül arra sor, hogy testközelből részesei leszünk egy valódi háborúnak.

Képek: Fortepan.hu

Eheti podcast adásunkban az idei és jövő évi költségvetés legfontosabb számairól, a gazdasági előrejelzésekről és a fiatalok támogatásáról beszélgettünk Varga Mihály pénzügyminiszter úrral.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Ma, azaz május 26-án
nyújtotta be az Országgyűlésnek a 2021-es költségvetés törvénytervezetét. Mik a
legfontosabb céljai a jövő évi költségvetésnek? Optimista vagy pesszimista
forgatókönyv alapján készült a járvány gazdasági utóhatásait, esetleges újabb
hullámait tekintve?

A mai nap a mi életünkben valóban egy nagyon fontos nap, mert a Pénzügyminisztérium munkáját alapvetően határozza meg, hogy milyen költségvetés készül az ország számára, mit nyújtunk be a Parlamentnek. Természetesen vannak még ezen túl is munkák, tehát nem unatkozunk az év többi részében, de az, hogy az ország költségvetése, gazdálkodása hogyan alakul a következő időszakban, az alapvetően ettől a dokumentumtól függ.
Ma délelőtt átfáradtam az Országgyűlés épületébe, Kövér László házelnök úrhoz. Már hatodik alkalommal nyújtotta be a kormány tavasszal és nem ősszel a költségvetéstervet. Azért mert úgy gondoljuk, hogy nem árt, ha a gazdaság szereplői, akár a vállalkozások vagy a magánszemélyek, háztartások, családok nagyjából fél évre előre látják, hogy mit gondol a kormány a következő évről, mihez kell esetleg alkalmazkodni, melyek lesznek azok a programok, támogatások, intézkedések, melyek a gazdasági környezetet meghatározzák. Ez a költségvetés a mostani helyzetre reflektál.

Ez a gazdaságvédelem költségvetése, amely a járványügyi helyzet figyelembe vételével a járványügyi készültség fenntartásához szükséges forrásokat is biztosítja.

Ezzel nagyjából el is mondtam a lényegét. A gazdaság újraindítása, talpra állítása, a meglévő munkahelyek védelme a legfontosabb, de eközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez a járvány még itt van köztünk, valószínűleg még a következő évben is befolyásolja az életünket, hiszen egyelőre nincsen oltóanyag. Az emberek magatartását, mindennapi élethez való alkalmazkodását az a félelemérzet is befolyásolja, ami attól függ, hogy megkaphatja-e a vírust, van-e a környezetében vírussal fertőzött ember és így tovább.
Miközben a gazdaságvédelem a legfontosabb eleme ennek a költségvetésnek, a járványügyi helyzettel is behatóan kell foglalkozni. Ennek megfelelően két nagy alap van ebben a költségvetésben, egyik a Gazdaságvédelmi Alap, kb. 2500 milliárd forint munkahelymegtartásra, új munkahelyek létrehozására, elkezdett beruházások folytatására, újak indítására. A másikban, az Egészségügyi és Járványügyi védekezési Alapban közel 3000 milliárd forint van a magyar egészségügyi működtetéséhez szükséges forrásokkal és a járványügy védekezéshez szükséges forrásokkal.
Ha 20 év múlva majd visszaemlékezünk arra, hogy a 2021-es költségvetésről mi jut eszünkbe, ez a két nagy alap, ami az akkori helyzetben a gazdaság védelmére és járvány elleni védekezésre készítette fel az országot.

Az utóbbi egy átfogóbb egészségügyi átalakításnak is a részét képezheti? Benne van-e például a fővárosi kórházak, egészségügyi intézmények felújítása?

Az egészségügy akkora halmaz, amihez még pénzügyminiszterként is csak óvatosan lehet hozzányúlni. Nem venném annak az ódiumát magamra, hogy azt mondjam, hogy ebben egy reformlehetőség is benne van.

Azt mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy az egészségügy a mostani évhez képest jelentősen megnövekedett támogatást fog kapni jövőre.

Hogy ezt a megnövekedett támogatást hogyan használjak fel, az egészségpolitikai szakmai kérdés. Nekünk is van véleményünk, de a legfontosabb mondatokat az egészségügyért felelős tárca és a kormány fogja kimondani. Nagyon bízom benne, hogy lesznek benne olyan új elemek a következő évben, amelyekhez ezeket a forrásokat már használni tudjuk.

Az utóbbi időszakban
rengeteg különböző előrejelzést lehetett olvasni, a világ vezető elemzői sorra
fogalmazták meg saját várakozásaikat. Így tett a Pénzügyminisztérium és a
Nemzeti Bank is. Míg a Nemzeti Bank 3%-os növekedéssel, a Minisztérium 3%-os
GDP csökkenéssel számol az idei évre. Mi ennek az ellentétnek az oka? Mit
jelent?

Sokak számára lehet, hogy ez olyan műfaj, mint a lóverseny fogadás; megnézzük a pacikat, melyik hogy néz ki kívülről és akkor fogadásokat teszünk, hogy melyik fut be elsőnek, másodiknak, harmadiknak. Ez azért bonyolultabb és sokkal biztonságosabban lehet ilyen prognózisokat tervezni, mint megjósolni, hogy melyik ló fut be a célvonalon először.
Bizonyos határokon belül azért eltérnek a prognózisok, a 2020-as és a 2021-res évre vonatkozóan is nagyon sokféle variációt hallottam. Akik közgazdaságtannal foglalkoznak, el tudnak mélyedni abban, hogy most V, U, L-alakú vagy milyen lesz ez a recesszió, ami beköszöntött az idén Európába. De ennél fontosabb, hogy mi, a Pénzügyminisztérium foglalkozunk hivatalból is a kormányon belül azzal a tervezési munkával, ami azt kell, hogy meghatározza, hogy nem csak a következő 1 év, hanem a következő 3 év és 5 év gazdasági forgatókönyve milyen lehet.
Rengeteg adatot használunk föl, vannak tapasztalataink, vannak bizonyos modellek, amiket használunk ezeknek a prognózisoknak az elkészítésekor.

Nagy biztonsággal mondhatjuk azt, hogy az erre az évre adott -3%-os zsugorodás, - hiszen ez nem növekedés, hanem gazdasági visszaesés, - az nagyjából optimista forgatókönyvnek tekinthető.

Nem tudom, hogy a Jegybankban pontosan milyen modell alapján számolnak, mi azt tudjuk mondani, hogy kedvező esetben -3%, kedvezőtlenebb esetben ennél nagyobb visszaesés is várható idén a magyar gazdaságban. Természetesen ezt már a laikusok is meg tudják érteni, hogyha idén nagyobb a visszaesés és jövőre már gazdasági kilábalás van, akkor ebből jövőre gazdasági növekedés származik.

Mi azt mondjuk, hogy jövőre +4,8%-os gazdasági növekedés valósulhat meg, erre is terveztük meg a következő év költségvetését.

Természetesen nemcsak a magunk számait használjuk, hanem figyeljük a legfontosabb gazdasági partnereinknek, olyan nemzetközi intézményeknek, hitelminősítőknek a prognózisait is.
Németország a legnagyobb gazdasági partnerünk, a magyar export-import nagyjából egy negyedét teszi ki. Ha Németországban azt mondja a gazdasági miniszter, hogy az idei év várható visszaesése Németországban -5 és -10% között lehet, akkor olyan nagyon optimista forgatókönyvvel mi sem számolhatunk. Megnéztük Szlovákia, Csehország, Lengyelország hasonló prognózisait, ott is mind ilyen nagyságrendű visszaeséssel számolnak, sőt a mienknél még sokkal mélyebbel is.
Tehát mi megalapozottan mondjuk a -3%-ot, hogy más miért más számokat mond, azt mástól kell megkérdezni. A piaci elemzők is -3 és -5% közötti visszaesést várnak, ők kicsit pesszimistábbak nálunk, nagyon bízom abban, hogy az elmúlt évekhez hasonlóan a számok meggyőzi majd őket arról, hogy nekünk volt igazunk.

A GDP alakulás
mellett az állampolgárok életminősége a gazdaság jó mérőeszköze. Mindkettő
alapszik a munkaerőpiaci változásokon. A járvány miatt több tízezren vesztették
el a munkájukat, a  kormány különböző
intézkedésekkel próbál erre választ adni, például a közmunkaprogram
kiszélesítésével, bértámogatási programokkal. Ugyanakkor sok más államban a
munkájukat vesztett embereknek közvetlen támogatást biztosítva próbálják meg
átvészelni ezt az időszakot, például a munkakereső járulék időtartományának
bővítésével. Mi az oka, hogy Magyarország nem az utóbbi utat választotta?

A magyar kormány olyan döntéseket hozott, amelyek az elmúlt évek gazdasági stratégiájára épülnek. Azt mondtuk, hogy egy munkaalapú társadalmat szeretnénk. Tehát nem az elosztási kérdések a legfontosabbak, hogy hogyan osszuk szét a hazai megtermelt jövedelmet, hanem az, hogy hogyan állítsuk ezt elő. Először ejtsük el a medvét és utána alkudjunk meg a szűccsel. Először szeretnénk létrehozni azt a teljesítményt, amivel a magyar gazdaság ezt a megtermelt jövedelmet felkínálja a magyar társadalom számára elosztásra.
Ha valaki munkaalapú társadalomról és gazdaságról beszél, akkor nyilván egy ilyen helyzetben is olyan megoldásokat keres, amelyek a munkahelyek, a munkaviszony, a munkalehetőség fenntartását szolgálják. A magyar kormány ebben a helyzetben egy kicsit mix megoldást választott. Mi is olyan támogatásokat adunk, amelyek alapvetően a meglévő kapacitásokhoz köthetőek. Gondolok itt a „Kurzarbeit” támogatási rendszerre, ahol a munkaadó a bejelentett munkavállalói után támogatást kap, annak érdekében, hogy megőrizze ezeket a munkahelyeket. Ez egy direkt, közvetlen támogatás.
Ugyanakkor mi fontosnak érezzük, hogy továbbra is a kilábalásnak, a gazdasági felzárkózásnak az alapmotívuma az legyen, hogy az ország nagyobb teljesítményre képes, mint korábban. Itt egy rövid zárójeles megjegyzést nyitok.

2008-ban az akkori válság úgy érte a magyar gazdaságot, hogy 8% volt a munkanélküliség. 2020-ban ez a válság úgy ért bennünket, hogy 3,4% volt. Sokkal stabilabb, sokkal biztonságosabb alapokra lehet egy válságkezelést is építeni.

Továbbra is fenntartjuk azt, hogy a munkahelyek fogják alapvetően meghatározni az ország teljesítményét, a családok jövedelmét és életszínvonalát, ezért nekünk továbbra is a munkahelyteremtés a legfontosabb politikai célunk a gazdaság területén. Ennek rendeltük alá a mostani intézkedéseket is. Én úgy érzékelem, hogy a vállalatok, cégek ezt elfogadták.
Azok a megnyitott kis-, közép- és nagyvállalkozói támogatások, amiket elindítottunk működnek és rengetegen veszik igénybe.

Közel a bruttó nemzeti jövedelem 20%-át, 9000 milliárd forintos programot indítottunk el a válság kezelésére.

Épp tegnap a külgazdasági miniszter kollégámmal beszélgettünk arról, hogy milyen eredmények vannak eddig. Az ő területén a befektetés ösztönzésnél több, mint 600 olyan magyar vállalat van, amely vállalta, hogy 50% saját erővel, 50% támogatással együtt nem csak megtartja a munkahelyeket, hanem új beruházásokat is vállal. Ez az alapja annak, hogy a következő években is a magyar gazdaság növekedési pályán tudjon maradni. Ezért ezekhez a sarokpontokhoz, amelyek a munkaalapú társadalom kiépítését jelentik, ragaszkodni kell, ragaszkodni fogunk.

Jelentős azoknak a
száma, akik a világjárvány miatt hazatértek külföldről, itt főként a
szakképzett munkaerőre gondolok. Vannak tervek, amelyekkel őket különösen be
lehetne vonni a munkába, itthon lehetne tartani a járvány után?

Ez a tendencia körülbelül két évvel ezelőtt elindult, erre csak ráerősített a járvány.

Nagyon sokaknak kellett úgy hazajönniük, hogy az addigi munkalehetőséget biztosító ország lezárta a határait. Most ezek az emberek részben itthon vannak, és azt gondolom, ez egy alkalom arra, hogy a magyar gazdaságba megpróbáljuk őket visszavezetni.

Vannak ilyen programok, az Innovációs és Technológiai Minisztérium a foglalkoztatáspolitikáért felelős tárca, a Nemzeti Foglalkoztatási Alapon keresztül nagyon sok olyan program van, ami próbál ebben segíteni. Startmunka programok, olyan kis-és középvállalkozói támogatások, amelyek munkahely megtartásra vagy bővítésre vannak. Ezek mind ezt a célt szolgálják. 
De azt sem szabad elfelejteni, hogy miközben 3,4% volt a válság előtt a munkanélküliségi rátánk, a magyar gazdaságban már volt közel 80 ezer bejelentett üres álláshely. Ezek az emberek, akik most hazajöttek, könnyen megtehetik azt, hogy találnak olyan álláshelyet, amely korábban nem volt betöltve.

Május végén is azt tudom mondani, hogy még mindig van 40-45 ezer olyan üres álláshely, amelynél az ő foglalkoztatásukat minden gond nélkül meg tudjuk teremteni.

Nem véletlen, hogy most a kormány olyan programokban is gondolkodott, amelyek a megnövekedett munkanélkülieknek az átvezetését olyan területeken próbálják megtenni, ahol munkaerőhiány volt.
Például a Honvédségben számtalan olyan lehetőség van, ahol tudnak foglalkoztatni embereket. A rendőrségen, a büntetés-végrehajtásban vannak üres álláshelyek. Azoknál az állami vállalatoknál, amelyekre közvetlen rálátásunk van, a MÁV-nál vagy a Hulladékgazdálkodási Zrt-nél vagy az MVM-nél szintén vannak ilyen álláshelyek. Egy olyan programban is gondolkodunk, ahol ezeket az embereket nem csak az elé a választás elé lehet állítani, hogy közfoglalkoztatás vagy nem, hanem azt mondani, hogy közfoglalkoztatás, de van lehetőség a honvédség, a rendőrség, a hulladékgazdálkodás vagy más területen is üres álláshelyek betöltésére.

Szerintem kedvezőbb helyzetben vagyunk, mint 2008-ban, mert rendelkezünk olyan lehetőséggel, hogy ezeket a munkanélkülieket részben át tudjuk vezetni üres álláshelyek irányába.

A vírus elleni
védekezéssel kapcsolatban is felmerült az, hogy ha tehetjük, akkor
bankkártyával, telefonnal vagy okos órával fizessünk. Milyen lépéseket tesz a
kormány az elektronikus fizetési lehetőségek bővítésére, ezek használatát
hogyan ösztönzi? A díjmentes alapszámla vagy szociális számla konstrukció
bevezetése hogy áll?

Itt is van előzmény, a Pénzügyminisztérium már 2016-ban elindított egy ilyen programot, amely a készpénzfizetésnek a módosítását próbálta elősegíteni. Az a célunk, hogy a lakossági számlákon vagy otthon parkoltatott pénzek egy része is meg tudjon mozdulni és vissza tudjon kerülni a gazdasági vérkeringésbe.  Ezért látunk arra lehetőséget, hogy a készpénzkímélő megoldásokkal bolti fizetés, online vásárlás és más egyébnél segítsük az embereket abban, hogy ezt is választhassák. 
Hozzá kell tennem, hogy a készpénznek vannak szerelmesei a magyar társadalomban, van, aki csak abban bízik, amit a zsebében érez. Ezt figyelembe kell venni. 
Aki abban gondolkodik, hogy csak egy bankkártyával akar fizetni, annak is meg kell teremteni erre a lehetőséget. Mi ezen dolgozunk 2016 óta.
Két körben pályáztattunk 30-30 ezer olyan terminált, amin keresztül ezeket a fizetéseket az emberek könnyebben tudják megtenni. Kereskedőknél, különböző vállalkozásoknál helyeztük el ezeket a kasszákat, ezzel is hozzájárulva, hogy többen tudják választani a készpénzmentes megoldásokat.
Amit hozzá tudok tenni, hogy

február végén elindult az az azonnali fizetési rendszer, amelyben a tízmillió forint alatti fizetések esetében azonnal megjelenik mindenkinek a bankszámláján az a pénz, amit utalnak.

Ha valaki vásárol egy élelmiszerüzletben és ott van lehetőség ilyen típusú fizetésre, akkor egy telefonszámmal, egy e-maillel, de akár a bankkártya számának bediktálásával is azonnali utalást tud elindítani, és 5 másodpercen belül az érintett fél számláján megjelenik a kifizetett összeg.
Szerintem ezek hosszútávon segítik azt, hogy ez egy kényelmes és válaszható megoldás legyen, azon még dolgozni kell, hogy minden olyan helyen, ahol még készpénzzel fizetnek, legyen lehetőség arra, hogy a kártyát is használni tudják.

Ahogyan Ön is
említette a kis- és középvállalkozások által betöltött szerep hatalmas a
gazdaság életében. Ennek sikere azonban két dolgon múlik főleg, a gazdasági
környezet mellett a vállalkozói hajlandóságon is. Nemzetközi összehasonlításban
a magyar fiatalok vállalkozási hajlandósága igen alacsonynak mondható. Ez miért
van és hogyan lehet rajta változtatni?

Én nem hiszem, hogy a magyar fiatalok kevésbé lennének ambiciózusak, mint külföldi társaik, de kétségtelen tény, hogy amikor a vállalkozások indításáról van szó, arányaiban 10%-kal több nyugat-európai fiatal gondolkodik abban, hogy egy önálló egzisztenciát vállalkozáson keresztül teremtsen, mint egy magyar.
Ennek az oka részben talán a vállalkozásokhoz szükséges pénzügyi ismeretek hiánya lehet. Ezen azzal igyekezünk segíteni, hogy pénzügyi tudatosságot erősítő programot indítottunk el, nagyon sok bankkal, pénzintézettel közösen.
Úgy gondolom, hogy már az általános és középiskolai oktatás részévé kellene válnia pénzügyi ismeretek megszerzésének, hiszen így válhatnak tudatos döntéshozóvá, amikor döntenek a jövedelmük felhasználásról, megtakarításaikról, amikor választani kell, hogy kötvényt vagy  részvényt vásároljanak, ha ezekkel a lehetőségekkel nincsenek tisztában, akkor egy olyan lehetőségtől fosztják meg magukat, aminek hiánya a pénzük gyarapításában akadályozza meg őket.
A vállalkozás alapítás az már egy felelősségteljesebb dolog, tehát én is azt gondolom, hogy azokkal a programokkal, amelyeket az elmúlt években elindítottuk talán példát tudtunk néhány fiatalon keresztül állítani a magyar fiatalok elé, hogy ez nem egy reménytelen vállalkozás.

Fontos, hogy azoknak is legyen lehetősége arra, hogy vállalkozóvá váljanak, akik nem vállalkozói családba születnek.

Reális alternatívaként értékeljék, hogy vállalkozást indítsanak, vegyék számba, hogy mire lesz hozzá szükség, nyilván pénzre, de ehhez szükséges az, hogy legyen képük arról, hogy az a terület, ahol vállalkozni szeretnének az mennyire piacképes, hol kell egy boltot nyitni, milyen engedélyeket kell beszerezni, hogy kell kezelni a pénzüket, és így tovább és így tovább. Tehát erre fel kell készíteni a fiatalokat, és jó példákat kell eléjük állítani. Én itt a Pénzügyminisztériumban olyan startup vállalkozással találkozom, amit tényleg fiatalok egyetemről kikerülve, vagy még éppen egyetemistaként indítottak el és nagyon jó példákat lehet ezekből mutatni más fiatalok számára.

Közgazdaságtant
tanuló diákként nem tudnék hallgatótársaim szemébe nézni, ha nem kérdezném meg Önt,
hogy egy diákból hogyan válhat sikeres közgazdász? Milyen lehetőségei vannak,
mit tanácsol egy olyan faital számára, aki közszolgálati vágyát közgazdászként
szeretné beteljesíteni?

Hát szeressen először is tanulni, nyilván alap dolog, hogy azt a pályát, amit az ember magának választ, azok a tanulmányok, amelyek ehhez a tudományághoz kötődnek, azok érdekeljék, mert ha az ember egy-két év után rájön, hogy nem érdekli, akkor keressen más pályát, mert boldogtalan lesz. Nyilván fontos, hogy az embert érdekelje, hogy mitől mozognak a részvényárfolyamok, mi változtatja meg az inflációs tendenciákat, mitől változik a kenyér ára egy nap alatt a duplájára, ha ezek nem érdeklik az embert, akkor nem a közgazdászi pályát kell választania, hanem egy más tudományágat. Ezenkívül azt gondolom, hogy nyitottan kell hozzá állni azokhoz a lehetőségekhez, melyeket a világ ma tartogat egy fiatal számára.

Egyetemi programokhoz való becsatlakozás, kutatási programokban való részvétel, vagy akár már a diákévek alatti munkavállalás is olyan lehetőség, ahol az ember látóköre is növekszik.

Ha az ember kipróbált már két-három dolgot, amelyekről kiderült, hogy nem tudja magáénak érezni, akkor azokról nincs miért beszélni. Azonban ha már van egy-két dolog, amely viszont érdekesebb, azokra érdemesebb nagyobb erőforrásokat rátenni.
Én, amikor diák voltam, akkor jobban érdekelt az adózási terület, és éppen akkor jött be a magyar közbeszédbe a személyi jövedelemadó kérdése. Nagyon érdekes szakmai viták folytak arról, hogy miként és hogyan kellene ezt az adófizetést megoldani. Tulajdonképpen ez vitt abba az irányba, hogy kezdjek ezekkel a kérdésekkel kicsit komolyabban is foglalkozni. Ha az ember “rákattan” egy ilyen témára, akkor abból hosszútávon is profitálhat.

A kormány céljai
között szerepel az, hogy lakáshoz segítse a fiatalokat, azonban nincs már Fundamenta
lakástakarék, magasak az albérlet és lakás árak. Hogyan lesz így lakása a
fiataloknak? Megjelenik-e ehhez kapcsolódó forrás a jövő évi költségvetésben?

Természetesen ez egy nagyon fontos dolog minden pályakezdő fiatal számára. Nem véletlen, hogy amikor a fiatalokat kérdezzük arról, hogy mi szükséges ahhoz, hogy biztonsággal tudják saját karrierjüket elkezdeni, azt a két dolgot szokták említeni, hogy jó munkahely és biztonságos saját otthon. Tehát ebből a szempontból a kormánynak erre is nagy hangsúlyt kell fektetnie.

Azt tudom mondai, hogy a családi otthonteremtési kedvezmények nagyban elő tudták azt segíteni, hogy könnyebb legyen családi otthonhoz jutni.

Nem mondom azt, hogy ez könnyű, de könnyebb, mint az előző időszakban. Ezt tükrözi nekünk vissza az a nagyon magas szám, amellyel már igénybe vették ezeket a családi otthonteremtési támogatásokat. 
Ha összegyűjtöm, hogy ma milyen típusú támogatást kaphat valaki, a különböző adó visszatérítéseket, a kedvező kamatozású lakáskölcsönöket, akkor azt kell mondanom, hogy az ilyen típusú kedvezmények az utóbbi években, több mint 2 milliárd forintot hagytak ott fiatal házaspároknál.
Természetesen lakásépítés is kell ehhez. Fontos, hogy érdemes legyen lakásokat építeni. Emiatt tartjuk most fönn azt a kedvezményt, hogy bizonyos regionális körzetekben továbbra is csökkentett áfakulccsal lehet majd lakásokat építeni.
A program is, amit most tervez majd a kormány bevezetni, azt a célt szolgálja, hogy miközben más területeken csak támogatásokon keresztül lehet lakásvásárláshoz jutni egy fiatalnak, közben legyenek olyan területek, ahol a most megvalósuló beruházásokon keresztül továbbra is kedvezményesen tudnak lakást vásárolni.
Tehát azt gondolom, hogy ha önmagában a programokat nézzük, már akkor is eredményt tudunk felmutatni, ha pedig hozzátesszük, hogy demográfiai kérdések kezelésére összekötöttünk demográfiai és otthonhoz jutási programokat, akkor nagyon sokat tettünk azért, hogy azok, akik gyereket is szeretnének vállalni, még könnyebben tudjanak lakáshoz jutni.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség

Podcast adásunkban Vitézy Dáviddal, a Budapest Fejlesztési Központ (BFK) vezérigazgatójával beszélgetünk a fővárosi és agglomerációs közösségi és egyéni közlekedésről, városfejlesztési és közlekedési beruházásokról.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A koronavírus-járvány Budapest közösségi közlekedésére is komoly hatással van, például tanszüneti menetrend lépett életbe, felfüggesztették az első ajtós felszállást, maszkot kell hordanunk a járműveken. Hány embert érintettek ezek a változások?  Mennyien használják a tömegközlekedést a budapestiek közül és az agglomerációból békeidőben, és mennyien használják most?

A koronavírus-járvány és ennek nyomán a kormány által korábban bevezetett kijárási korlátozások jelentsen átalakították a város közlekedési térképét, azt, hogy mekkora a torta és hogyan oszlanak meg a különböző közlekedési módok, mennyien közlekednek és milyen módokon. Budapest egyáltalán nem lógott ki a világ más nagyvárosainak trendjeiből. A budapestiek betartották az előírásokat, jogszabályi követelményeket, akik tehették otthonról dolgoztak.
Összességében jelentősen lecsökkentek a mobilitási, közlekedési igények, de akik mégis útnak indultak, nagy számban nem a tömegközlekedést választották.

A tömegközlekedés utasszáma a tizedére esett vissza a korábbinak a kijárási korlátozások legszigorúbb időszakában, és kevesebben ültek autóba, mint szoktak, lényegesen kisebb volt a forgalom. Az egyedüli nyertes a kerékpáros közlekedés volt, ahol még nőtt is a forgalom a korábbiakhoz, a tavalyi járvány-nélküli bázisértékhez képest is.

Azáltal, hogy a kijárási korlátozásokat fokozatosan feloldották, és most már Budapesten sincsenek érvényben, elindult az utasszám növekedése. Azt látjuk, hogy a budapestiek lassabban fedezték fel a villamosokat, mint a sörözők és éttermek teraszait. Én mindennap igyekszem használni a tömegközlekedést Budapesten és nézni, hogy mi történik. Az látszik, hogy az utasszám lassú visszanövekedést mutat, hosszú út van még előttünk ahhoz, hogy a tömegközlekedést ugyanannyian használják, mint korábban, de el kell ide jutni, Budapest működéséhez kulcs a tömegközlekedés jó működése. Ahhoz, hogy a bizalom a tömegközlekedés iránt hamar helyreálljon, a kötelező és általános maszk használat hozzá fog járulni, ezt a kormány előírta.
Fontos, hogy a tömegközlekedési szolgáltatók meg is követeljék a szabály betartását, hiszen a tömegközlekedés iránti bizalom helyreállításában fontos az, hogy utasként tudhassam, hogy ha rajtam van maszk, akkor mindenki máson is lesz és nem engednek valakit úgy felszállni, hogy nincs rajta. Ennek a szabálynak a következetes betartása jó.

Évek óta tendencia, hogy a lakosok Budapestről kiköltöznek az agglomerációs településekre. Lépést tud-e ezzel tartani az agglomerációs tömegközlekedés fejlesztése? Most már lehetőség van egyes HÉV és vasútvonalakra közös bérletet vásárolni, de mikor jöhet létre egy integrált tarifarendszer?

Az agglomerációs tömegközlekedésben valóban jelentős feladatok állnak előttünk. Az elmúlt 30 évben sokan költöztek ki Budapestről, több, mint félmillió ingázó van, akik mindennap ingáznak az agglomeráció települései és Budapest között. A tömegközlekedési kínálat ezt az átalakulást lassan kezdte lekövetni. Az elmúlt 10 évben jelentős beruházások történtek az elővárosi vasúti közlekedésben; több vonal felújítására sor került, például az esztergomi vagy a székesfehérvári vonalon. Jelenleg is zajlik a pályafelújítás a hatvani és a pusztaszabolcsi vonalon, számos új motorvonatot vett a MÁV.
Az elővárosi motorvonatok jelentős része nyugat-európai színvonalú. De jelentős feladatok vannak előttünk, elsősorban a vasúti hálózat Budapesten belüli szakaszai vannak nagyon rossz állapotban, ezek jelentik ma a legtöbb korlátját annak, hogy tudjunk sűrűbben és megbízhatóbban közlekedtetni a vonatokat és valóban elmaradt a tarifális integráció. Lehet, hogy valaki Érden lakik a kertvárosban, Volán busszal megy a vasútig, onnan vonattal a városba, majd átszáll a 4-es metróra Kelenföldön és ehhez három bérletet kell megvennie. Azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.
Számos minta elindult, ahol a MÁV és a BKV közös bérletet kínál, például az esztergomi vonal környékén vagy a Csepel szigeten, Gödöllőn pedig a HÉV és a MÁV Start együttműködése indult el. Ezek kísérletek az együttműködésre, az elszámolásra.

A cél, hogy egy regionálisan egységes tarifarendszer jöjjön létre, ezen dolgozunk az Innovációs és Technológiai Minisztériummal, a MÁV Starttal és a Volánbusszal közösen.

Azért nehéz és tart sokáig ez, mert akkor van értelme, hogyha versenyképesebbé is tesszük a tömegközlekedést és nagy levegőt kell venni ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy ami ma öt meg öt forintba kerül, annak az új ára, ha valaki egységes bérletet vesz, ne 10 forint legyen, mert akkor amúgy is ugyanannyit kell fizetni. Ezt el szeretnénk kerülni, tehát az utasok javára kell ezt az integrációt végrehajtani.
A szolgáltatók részéről viszont aggályos, hogy az értékes jegybevételeik kiesnek, ami a működéshez szükséges. Emiatt kell fokozatosan haladni, hogy a gazdálkodási, működési biztonságát fenntartsuk a tömegközlekedésnek és az utasok járjanak jól az integráció végeredményeképp. Ezen dolgozunk a szolgáltatókkal és az ITM-el közösen. Első felelős az innovációs tárca, de mi, a Budapest Fejlesztési Központ részéről minden támogatást megadunk.

Ha már említette a versenyképességet és szóba került a jegyrendszer is, mikor jön el az az idő Budapesten, amikor lesz elektronikus jegyrendszer? Ez nemcsak a rendszeresen közösségi közlekedőknek lenne jó hír, hanem a turistáknak és a tömegközlekedés alkalmai használóinak is. Mikor utazhatunk bankkártyával vagy akár e-személyivel és lesznek kártyaolvasó terminálok a járműveken?

Amikor a BKK vezérigazgatója voltam 2010 és 2014 között, jelentős munkát fektettünk abba, hogy az elektronikus jegyrendszert elindítsuk. A példa akkoriban London volt, ahol akkor nem csinálták meg azt, ami azóta hibátlanul működik. Óriási sikernek örvend és azóta számos városban a világon megcsinálták. Nemcsak chip kártyás rendszer működik, hanem bankkártyával, érintésmentesen, de a telefonokban lévő Google, Apple fizetési rendszerekkel, okosórával is lehet jegyet érvényesíteni, ez a rendszer működik.
A technológiai alapjait teljeskörűen megterveztük, kitaláltuk, és lefolytattunk egy nemzetközi beszerzést, melyet egy elég jelentős tapasztalattal bíró német konzorcium nyert el. Sajnos miután el kellett jönnöm a BKK-tól, és az a csapat is eltávolításra került, amelyik ezzel foglalkozott, ez a projekt eléggé kisiklott és a BKK későbbi vezetői meglehetősen félremenedzselték.
Ez odáig vezetett, hogy a későbbi vezérigazgató ellen még Tarlós István főpolgármester úr büntetőfeljelentést is tett, illetve az akkori intézkedések miatt. Ez a projekt kudarcba fulladt, ami nekem fáj a legjobban, mert nagyon sok munkánk volt benne. Innen kell most újjáépülni.
Az elmúlt egy évben történtek lépések, hogy a Nemzeti Mobilfizetési Zrt-nek a mobiljegyes rendszerét lehessen használni, ez el is indult és akik mobil appon keresztül szeretnének vásárolni BKK termékeket, már elérik. A Volánbusz is most pont a járvány kapcsán a saját jegyrendszerét részben átültette mobil alapra. A teljes értékű megoldáshoz jelentős beruházásra van szükség.
Bízom benne, hogy a BKK ezt előbb-utóbb megcsinálja. Vannak kételyeim, látva az ott zajló folyamatokat, vezetőváltásokat, válságokat, hogy erre mikor és hogyan kerülhet sor, de

Budapest nagyon megérdemelne már egy 21. századi jegyérvényesítési, jegyellenőrzési rendszert, mert valóban a ’60-as évek fejlettségi szintjén vagyunk.

Akkor ez elsősorban nem forrás, nem pénz kérdése?

Ez nem forrás, menedzsment kérdés. Van beruházási forrás igénye, de azt mutattuk ki korábban, hogy ez a beruházás üzleti alapon megtérülő beruházás, érdemes megcsinálni, néhány év alatt visszahozná az árát. Egy nagyon komplex informatikai és átfogó beruházás.
Sokan azt mondják, hogy csak egy appot és egy jó informatikai rendszert kell csinálni, de ezeknek nem ez az átka, hanem az, hogy ahhoz, hogy egy londoni típusú jegyrendszert meg tudjunk csinálni, ahhoz minden metróállomáson kapurendszer kell, jelentős átépítési, engedélyezési kockázatok vannak, sokszor nem lehet odatenni a kapukat, ahol most a jegyellenőrök állnak, egy estleges tűzvész előli menekülés miatt kellő kapacitás kell, a mozgólépcsőktől kellő távolságok, az összes járműre kéne digitális jegykezelőt tenni, hiszen ezek ma nem állnak rendelkezésre.
A korábbi elektronikus jegyrendszer projektnek is túlnyomó részét, több mint 80 %-át ezek a munkák adták, ettől időigényes, és ha ezt a munkát nem végzi el a BKK, akkor nem lehet elektronikus jegyrendszert csinálni, hogy minden buszon, minden villamoson egy bankkártyás csippantással működjön.

Beszéltünk már a Budapesten belüli vasútfejlesztésről, ehhez kapcsolódna a következő kérdésem. Ezt szokták úgy emlegetni, mint a budapesti tömegközlekedés rejtett aranytartalékát. Mikorra valósulhat meg a Nyugati és a Déli pályaudvarok közötti vasúti alagút, vannak-e ilyen koncepciók? Mennyire elképzelhető ez a fejlesztés? A repülőtéri vasútra is hadd kérdezzek rá, évek óta hallunk erről koncepciókat, talán már az engedélyeztetési tervek is megvalósultak. Hogy áll most a reptéri vasút?

Had kezdjem a kérdés megválaszolását kicsit átfogóbban.

A BFK nagy erőkkel dolgozik egy átfogó 2040-ig szóló vasúti stratégián a budapesti agglomeráció számára. Azt látjuk, hogy csak egy évtizedes szemléletű és komplexitású stratégia megvalósulásával fogunk tudni sikert elérni.

Miben mérjük a sikert? A sikert abban mérjük, hogy bármelyik olyan agglomerációs településről, ahol van MÁV, onnan óránként négy vonattal, tehát átlagosan negyedóránként jövő vonatokkal el tudjak érni a belvárosba és lehetőleg két metróvonalat is átszállás nélkül vagy egy átszállással is el tudjak érni. Tehát olyan helyeken és úgy álljanak meg ezek a vonatok, hogy ne csak egy fejpályaudvart érjenek el, hanem körvasúton vagy fontosabb átszálló csomópontokba adjanak a metróvonalakhoz jó átszálló kapcsolatot.
Mi kell ehhez? Egyrészt új megállók a városban, ilyeneket most terveztetünk. Kellenek olyan vasúti pályák, amelyek ehhez eléggé kapacitívek, hogy ilyen sűrűn járjanak a vonatok. Ez sok helyen megvan, a felújítások révén még sok helyen van ezzel még feladat.
És kell egy olyan vasúti hálózat Budapesten, amely behálózza a várost és lehetővé teszi, hogy ilyen nagy mennyiségű plusz vonat bejöjjön. Ha ezeket a kritériumokat teljesítjük, akkor meg is duplázható a vonattal utazók száma Budapesten és az agglomerációban. Egy másik adat, hogy az agglomerációból vasúttal ingázók száma 70%-kal nőhet meg.
Ez jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy Budapesten jobb legyen a levegő, hozzájáruljunk a klímavédelmi célok teljesüléséhez és többen tömegközlekedjenek. Minden projektünk ennek a stratégiának a megvalósulását szolgálja. Vannak olyanok, amely már kivitelezés alatt van, vannak, ahol már az építkezés küszöbén állunk és vannak olyanok, amelyek eggyel távolabbi tervet jelentenek.

A legjobban a Déli körvasúttal állunk, ami a Kelenföldtől induló és a Dunát a Rákóczi híd mellet keresztező vasútvonal, amely továbbhalad Pesten.

Ezt a körvasutat ma nem igazán használjuk elővárosi személyvonati közlekedésben, hiszen nincsenek megállók azokon a helyeken, ahol az emberek használnák ezt a vasutat.
Most egy olyan beruházást kezdtünk el, amiben ezt az egész vasútvonalat végig három, sőt négy vágány szélességűre bővítjük. Ezzel megnő a kapacitás, több vonat fog itt járni. Olyan új megállókat hoznánk létre, amelyek a várossal összekapcsolják ezt a körvasutat.
Az egyik ilyen megálló az Infopark – Kopaszi-gát térségében lenne. Itt egy ingatlanfejlesztési zóna is van, Budapest ebbe az irányba fejlődik. Egy egyetemváros is van. Az egész dél-budai, újbudai térséget tudnánk a vasúttal összekapcsolni. Ezt követően a Művészetek Palotája mellett a Közvágóhídnál tudnának megállni a vonatok, ahol a csepeli és ráckevei HÉV-ekhez is tudnának csatlakozni, amelyek fejlesztésén szintén dolgozik a Budapest Fejlesztési Központ. Ezután a Népligetnél, az Üllői út kereszteződésénél, ahol a M3-as metróhoz lenne csatlakozás.
A munka a híd szélesítésénél már zajlik, a többi szakaszon építési engedélyeztetés alatt vagyunk. Ez lesz a következő évek egyik legnagyobb budapesti vasúti beruházása.
Emellett az említett HÉV fejlesztéseken is dolgozunk, a csepeli és a ráckevei HÉV eléri a metróhálózatot, a belvárost, így sokkal versenyképesebb szolgáltatást tudunk nyújtani. Ezzel akár meg is tudjuk duplázni ezeknek a HÉV-vonalaknak az utas számát. A szentendrei HÉV fejlesztésén is dolgozunk.
Ezek után jönnek azok a projektek, amiket kérdeztetek. A repülőtér vasúti kiszolgálásán az elmúlt héten is jelentős tárgyalásokban voltunk a reptér tulajdonosaival, hogy megengedjék, hogy a vasút át tudjon haladni a repülőtéren.

Sajnos a tíz évvel ezelőtti kormány privatizálta a budapesti repülőteret, eladták az aranytojást adó tyúkot, látva azt, hogy a repülés milyen növekedésen ment át azóta.

Egy megállapodást kell kötnünk a repülőtér külföldi tulajdonosaival, hogy egyáltalán átengedjék a vasutat a területükön.
Onnan indultunk, hogy bérleti díjat szerettek volna kérni négyzetméter alapon a vasút minden egyes négyzetmétere után. Innen kell ezt megoldanunk. Az építési engedélyeink rendelkezésre állnak, ha a tulajdonosokkal meg tudunk állapodni, akkor bízom benne, hogy pályára kerülhet a repülőtéri vasút ügye is.
Ami az alagutat illeti, ennek a stratégiának a szemszögéből érdemes nézni. Abban vagyunk érdekeltek, azt szeretnénk, hogy többen járjanak vonattal Budapestre, hogy ezáltal kevesebb autó jöjjön be az agglomerációból. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha ez a több vonat tud Budapesten hová menni.
A körvasút ezen segít, mivel megengedi, hogy a fejpályaudvarok helyett Budapest déli részén haladjanak át a vonatok, de ez a kapacitás-bővítés sem elég. Itt két döntési lehetőség van és még nem született döntés, hogy melyik irányba megyünk.
Az egyik, hogy a fejpályaudvarokat kezdjük el bővíteni, ami nem túl szerencsés, hiszen ezek a mai város történelmi közepén vannak. Régen a város szélére épültek, de azóta már jócskán körbenőtte őket a város. A másik megoldás, hogy ezekből is átmenő rendszerű pályaudvart csinálunk, de mivel a Duna ott van közte ez csak úgy megy, ha föld alatt kötjük össze ezeket a vasútvonalakat és így bővítjük a kapacitást.
A fejpályaudvar egy XIX. századi logikára épül, ahol a mozdonyt szénnel megpakolták, alapvetően távolság-, teher- és postaforgalmat szolgáltak ki. Ma, amikor egy metróra emlékeztető sebességű és rugalmasságú elővárosi vasúti rendszer működik, ahol már nincs mozdony, nincs gőzvontatás, nincsenek tehervonatok a városon belül, kisebb szükség van erre a fejpályaudvarú működésre.  

Azt szeretnénk megvizsgálni a következő években, hogy lehet egy ilyen alagutat megvalósítani, mennyibe kerül, milyen haszna van.

A kormány arra felhatalmazást adott a Budapest Fejlesztési Központ számára, hogy ezt a vizsgálatot elvégezzük, de az alagútról döntés még nem született.
Azt gondolom, ha döntés születik ez nem a következő pár év projektje, hanem inkább a 2040-ig szóló stratégiának a második felére szól. Lehet azt mondja hallgatóként valaki, hogy az olyan messze van, mi értelme ezzel foglalkozni.

Egy ilyen nagy vasúti beruházásnak az életciklusa onnantól, hogy egy terv megszületik odáig, hogy megépül, az sokszor 7-10 év. Ez így van a világ legszerencsésebb, leggazdagabb részén is, és Magyarországon is.

Ez azt jelenti, hogy nekünk illik legalább 2-3 fejlesztési ciklusra előre tervezni, hogy az, amit most csinálunk egy jövőképhez igazodjon, egy stratégiára illeszkedjen. Ezért is foglalkozunk legalább 20 éves távlatban azzal, hogy a budapesti vasúti közlekedést hogyan kell fejleszteni, hiszen az fog megvalósulni 2040-ben, amit 2030-ban elkezdünk csinálni. És az fog megvalósulni 2028-ra, 2030-ra, amit most elkezdünk csinálni. Az pedig elvárható, hogy ezek a projektek egymásra épüljenek, a közlekedésfejlesztés egy ilyen műfaj.
Azok a beruházások, amiket látunk – a budai fonódó villamoshálózat vagy az 1-es villamos fejlesztése – szintén időigényes beruházások voltak.

Említette a klímavédelmet. A légszennyezés több embert öl meg évente, mint a mostani koronavírus járvány. Budapesten mi a helyzet? A vírus következtében vannak olyan nagy forgalmú utak, ahol az autósforgalomtól csoportosítottak át kerékpársávokat. Ez Ön szerint megmaradhat a jövőben? Jó irány, hogy a rakpartok vagy a Városliget teljesen autómentes legyen?

Fontos ezekről a kérdésekről beszélni, de annyiból nem keverném őket össze, hogy sok szempontból a járvány és az azutáni enyhítések ideje alatt egészen más kihívásokról szembesülünk, mint máskor.
A tömegközlekedés veszít a népszerűségéből, nagyon remélem, hogy gyors lesz a helyreállás, de azért ebben én sem vagyok egészen biztos. Meglátjuk az emberek hogy reagálnak erre a helyzetre. Az biztos, hogy az elmúlt hónapokban a tömegközlekedésről inkább le- és nem rábeszéltük az embereket, ami egy radikálisan új helyzet minden korábbihoz képest.
Az emberek a tömegközlekedésen való utazás helyett az egyéni közlekedési módokat részesítették, részesítik előnyben. Ez egyszerre járul hozzá az autós és a kerékpáros forgalom növekedéséhez. Ez azt jelenti, hogy azok a feszültségek, amik a köztereinken amúgy is megvannak, megvoltak, azok csak nőnek. Abban bízom, hogy ha a tömegközlekedés visszanyeri a népszerűségét, ez a feszültség újra enyhülni kezdhet. A való igaz, hogy számos város és Budapest is tett ezügyben kisebb lépéseket, de az, hogy a kerékpáros közlekedés feltételeit ebben a helyzetben érdemes javítani, ezt a világ számos nagyvárosa megtette. Budapesten is született számos olyan intézkedés, ami szerintem helyes, például a Bartók Béla vagy az Üllői úti kerékpársávok.

Azoknál a helyzeteknél, ahol nagyon komoly feszültség alakult ki az autós és a kerékpáros közlekedés között - a Nagykörút láthatóan ilyen – ott mérlegelni kell a használati szokások tekintetében, hogy a járvány után van-e értelme, hogy ez megmaradjon vagy sem.

Ami a középtávot illeti a klímaváltozás miatt is, de ennél talán még eggyel fontosabb, hogy a lokális levegőszennyezés miatt a közösségi közlekedés és a kerékpáros közlekedés fejlesztése elemi szükséglet. A városnak ez az egyetlen helyes fejlesztési iránya. Mi a Budapest Fejlesztési Központ részéről és az állami beruházások oldaláról alapvetően a közösségi közlekedés fejlesztésében vagyunk szereplők és kaptunk feladatokat. A HÉV-ek, az elővárosi vasutak, de akár villamosok fejlesztésében partnerei is vagyunk a fővárosnak, a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa számos ilyen beruházásról döntött. A kormány számos ilyen nagy beruházásokhoz biztosított forrásokat.

Összességében ahhoz, hogy a központi régióban, az agglomerációs településeken és Budapesten versenyképesebb legyen a közösségi közlekedés, nagyon jelentős döntések születtek meg és jelentős forrásokról döntött a kormány, amikor elindult a HÉV fejlesztés vagy az imént említett körvasútfejlesztés.

A kerékpárosoknak egyébként általában csak az egyik érve az, hogy nem megfelelő a kerékpár-hálózat, illetve, hogy fejlesztésre szorulna, viszont fel szokták hozni az autósok nem éppen békés viselkedését is. Ön szerint szükség lenne a KRESZ felülvizsgálatára vagy egy szemléletformáló kampányra, amivel el lehetne érni azt, hogy a kerékpárosokat ne kisebbségként, szubkultúraként kezeljék?

Gyakran esünk az általánosítás hibájába, szerintem ez nem helyes. Budapesten és a legtöbb nagyvárosban a világban nincsenek csak autósok, tömegközlekedők és biciklisek. Vannak persze, akik csak egy módot használnak mindig, de azért azok, akiket biciklin látunk, azok lehet, hogy egyik nap kerékpároznak, de a másik nap a saját autójukban ülnek a dugóban ugyanúgy, mint mások.

Akik tömegközlekednek, lehet, hogy néha ugyanúgy autóba ülnek, vagy biciklire pattannak, azt lehet látni, hogy az emberek nagyobbik része váltogatja a közlekedési szokásait és módjait.

Amikor azt látjuk, hogy valaki szabálytalankodik, felesleges általánosítani, Budapesten a közlekedők egy része valóban nem szabálykövető, ha autózik, vagy kerékpározik, esetleg átcsusszan a piroson, ha tömegközlekedik, akkor esetleg bliccel. Nyilván vannak, akik nem fognak megváltozni, arra van szükség, hogy a közlekedési kultúrán általában javítsunk, és a legfiatalabbakat próbáljuk meg arra ösztökélni, hogy tartsák be a szabályokat, de az általánosítás szerintem nem állja meg a helyét.

Ami a KRESZ-t illeti, a felülvizsgálata valóban időszerű. Németországban éppen pár hete lépett hatályba az új KRESZ, ami számos kerékpáros fejlesztésre adott lehetőséget, előremutató szabályokat hozott, például a kerékpárosok előzése tekintetében, ezeket érdemes átemelni. Révész Máriusz kormánybiztos révén zajlik a magyar KRESZ felülvizsgálata, szerintem ugyanezeket az irányokat keresik, bízom abban, hogy mihamarabb sikerül egyezségre jutni a különböző szakmai szervezetek, minisztériumok között, és megalkotni a XXI. századi KRESZ-t, ebben mindenben segítjük kormánybiztos urat.

Évek óta napirenden van a
Lánchíd fejlesztése, de ebből gyakorlatilag semmi nem valósult meg eddig.
Felröppent az ötlet, hogy esetleg gyalogoshíddá is lehetne alakítani a
Lánchidat. Emellett azt, a kicsit talán személyesebb kérdést tenném fel, hogy
Ön melyik budapesti fejlesztést gondolja a legfontosabbnak az elkövetkezendő
5-10 évben?

A Lánchíd felújítása kétségtelenül időszerű, engem meglepett, hogy főpolgármester úr úgy döntött, hogy a járvány miatt el szeretné halasztani ezt a beruházást, hiszen korábban sokszor hallottuk, hogy a Lánchíd felújítása halaszthatatlan, én is így gondolom.

Még 2013-ban voltam ezért felelős a BKK vezérigazgatójaként, mi kezdtük el a Lánchíd felújításának tervezését, számos olyan műszaki döntést akkor hoztunk meg, amik a mai felújítást is befolyásolják. Én ezt nem gondolnám egy halasztható beruházásnak.

Az állami oldal azt a 6 milliárd forintos támogatást, amit vállalt, biztosítja, bízom benne, hogy el tud ez a munka mihamarabb indulni. A legutóbbi Közfejlesztések Tanácsának ülésén abban egyetértésre jutott a Főváros és a Kormány, hogy a források rendelkezésre állnak, el lehetett volna indítani a munkát. Megértem, hogy a járvány ebbe átmenetileg közbeszólt, de ennél tovább nem kellene ezt halasztani. A hídfő-tereket illetően egy közös munkát szeretnénk elkezdeni, megnézni azt, hogy akár a 2-es villamost nem lehet-e átvezetni a Széchenyi téren, ez a munka a járványhelyzetre tekintettel még nem kezdődött el.

A legfontosabb beruházások között nehéz válogatni, de a legnagyobb mostani munkánk a HÉV-ek XXI. századivá alakítása.

A csepeli és a ráckevei HÉV-et szeretnénk felgyorsítani, felújítani, és a két vonalat a föld alatt a Kálvin-térig meghosszabbítani. Ezek a vonalak ma nem érik el a metróhálózatot, a ráckevei HÉV a nagykörúti villamost sem, nem igazán versenyképesek. Ha ezt a fejlesztést meg tudnánk valósítani, több, mint duplájára nőhetne ezen vonalak forgalma, és szeretnénk korszerű, légkondicionált, akadálymentes vonatokat is vásárolni erre a két vonalra és a szentendrei HÉV-re. Ezeken mind dolgozunk, abban bízom, hogy ezek a projektek a következő években termőre tudnak fordulni, és megkezdődik a megvalósulásuk. De nyilván a repülőtéri vasút fejlesztése, a déli körvasút fejlesztése, ezek mind-mind nagyon közel állnak hozzám, rengeteget dolgozunk rajta a kollégáimmal. Drukkolok a BKK-nak, hogy ezekben az ügyekben szintén tudjon a saját területén előre haladni, hogy akár a Bajcsy-Zsilinszky úti villamos fejlesztése, akár az elektronikus jegyrendszer mihamarabb megvalósuljon. Az én feladatom elsődlegesen az elővárosi vasút és a HÉV-ek XXI. századivá tétele, felújításuk megvalósítása, a következő 10 évben ebben mindenképp szeretnék látható eredményeket elérni.

Ahogy említette, például a Lánchíd felújítása ügyében van némi ellentmondás főpolgármester úr és Önök között. Az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján egyébként eredményesen tud együttműködni a főváros és a kormány?

A politika természetéből fakadóan egy ilyen szituációban, ami az októberi választások után kialakult, nyilvánvalóan mindig vannak viták, és az is természetes, hogy ezek a viták a nyilvánosság figyelmének középpontjában vannak, még akkor is, ha sokszor kevesebb ügyben van vita, mint amennyiben nincs, de ezek nyilván nem kapnak akkora figyelmet. Például a déli körvasút fejlesztésében, a Galvani-híd fejlesztésében, a repülőtéri gyorsforgalmi út fejlesztésében, vagy a HÉV-fejlesztésekben sikerült egyetértésre jutni. Ezek az állami nagyprojektek elnyerték a főváros vezetésének az egyetértését, azt remélem, sikerül ezek mentén tovább menni. Budapest fejlesztése a fővárosnak is, illetve a kormánynak is feladata, mindig is úgy volt, hogy az állam szerepet vállalt ebben, például a hidak, a metróhálózat esetén, de a történelmi belvárosunk szerkezete is a Körúttal és az Andrássy úttal így alakult ki. Ennek az együttműködésnek a megtestesítője a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa, amelyben Karácsony Gergely főpolgármester és Gulyás Gergely miniszter úr vezetésével továbbra is van együttműködés.

A mi feladatunk, hogy kormányzati oldalról előkészítsük az oda kerülő fejlesztéseket, és aztán persze végre is hajtsuk ezeket. Ebben pozitívak a tapasztalataim, persze számos vitánk van, de összességében azt gondolom, hogy ez az együttműködés elindult, és számos beruházás esetében sikerre tudott vezetni.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Simon Tamás, Fúzió Hallgatói Közösség

Nem is lehetne aktuálisabb egy 1925-ös cikk, mint napjainkban. Szilágyi István színművész meggyilkolása sok színházkedvelő szívét facsarta össze. A hírek szerint fia végzett vele, aki komoly mentális problémákkal küzdött. Ez a hír sarkallt egy majd százéves, A legsúlyosabb vád... című írás felidézésére, amely a híres Lipótmezei Elmegyógyintézet egy napját mutatja be.

A magyar elmeorvosokat hosszú ideje foglalkoztatta a gondolat, hogy külföldi mintára itthon is meghonosítsák a nyilvános ingyenes tanácsadást vagyontalan kedély- és idegbetegeknek és azok hozzátartozóinak. 1925 augusztus elsején meg is kezdődött Lipótmezőn az ingyenes orvosi ellátás, mi pedig végigkísérhetjük Dr. Keresztes első napját a klinikán. Bár nem híresztelték különösebben az intézet megnyitását, már az első nap telt ház volt.

A
züllött fiú

Délután háromkor kezdődött a rendelés, és már akkor hosszú sorban kígyóztak az emberek egészen a villamosmegállóig, mintha csak egy zarándoklaton lenne az ember. Belép az első beteg, aki egy zilált, elkeseredett középkorú anyuka. Hamarosan kiderül, hogy nem ő a valódi beteg. Szemeit törölgetve elmondja, hogy a férjét is ide zárták 15 évvel ezelőtt, és itt is halt meg. A Tébolyda falait most fia miatt kellett felkeresnie, akit többször lopáson kaptak, és züllött életét már nem tudta tovább tolerálni az édesanya. A fiút is beinvitálják a rendelőbe. Bár nehezen oldódik fel, később kifejezetten jól teljesít az intelligenciavizsgálatokon, értelmes, jóeszű fiú. További faggatásra kiderül, hogy tudja: rossz, amit tesz, de mégis úgy érzi, muszáj így cselekednie, nem tud ellene tenni. Néhány további vizsgálat és már közölték is az anyukával, hogy sajnos a fiának bent kell maradnia a Tébolydában. Az asszony letörölte könnyeit és megnyugodott: „így legalább már tudom, hogy jó helyen van”.

Sírok, ha más jól érzi magát

B-listás asszony ül le a vizsgálószékbe, aki szorgosan törölgeti könnyeit. „Ha hangversenyre megyek és a legszebb szimfóniákat hallgatom, elfog a keserűség. Hogy érezhetném én jól magam itt a jómódúak és a szerencsétlenek között, hisz én vagyok az emberiség legnyomorultabbja”. Hamarosan rohamokról is beszámol, amelyek időnként elkapják, sőt van amikor naponta hétszer is. Tudja, hogy nem szervi problémája van, és reméli, a doktor úr segíteni tud rajta. Felírnak neki pár gyógyszert, injekciós kezelésre kell járnia, és már adja is át a kilincset a következő betegnek.

Bár még csak pár napja működik az ambulancia, számos visszatérő beteg is sorakozik a folyosón. Egyetemi hallgató, akinek nincs pénze villamosra se, és eddig nem mert kimenni az utcára sem, mert „hüperérzékeny” volt mindenre, a gyógyszerek azonban visszaadták neki a szabadságát. A vasutas, aki folyton lehangolt és szomorú volt, de az elektrosokk-terápia visszaadta jókedvét. Már esteledik, de még mindig tele a váró, fiatal lányok, asszonyok, férfiak, idősek, mindenkinek az arcára van írva a kór.

Dr. Keresztes a rendelés végén elmondja: az, hogy ennyien várnak itt, a legsúlyosabb vád az akkori idők ellen. Mindenkire tornyosulnak a problémák, nehéz a megélhetés, sok a szegény, az elesett. Lehet, így száz évvel később, a koronavírus hatására újra megtelnek a pszichiátriák ambulanciái, és újra feladatunk lesz az elesettek felsegítése és megmentése. A hozzátartozóknak pedig kötelességük figyelemmel kísérni a bajban lévő családtagjaikat, és ha kell, segítséget kérni. Ha így lett volna, talán Szilágyi művész úr is köztünk lehetne még…

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Reaktor Podcast mai adásában Berecz Istvánnal, a Fonó Budai Zeneház népzenei igazgatójával beszélgetünk a koronavírus miatt nehéz helyzetbe került művészvilágról, a népzene szerepéről és a néptánc oktatásáról.

Ebben a mindenki számára hirtelen jött és eddig nem tapasztalt, bezárt helyzetben a világhírű művészektől kezdve az amatőrökig mindenki különböző zenés-táncos produkciókkal árasztja el az internetet és Ti a Fonóban is elkezdtétek online a néptánc oktatást, a zene és ének oktatást, illetve a koncerteket is. Mi a tapasztalatod? Át lehet adni a művészetet az online világban? Oktatni mennyire lehet így?

Az első tapasztalata ebben az időben az embernek az, hogy milyen jó, hogy technikával is eljuthatunk a másik szobájába. A második az, hogy mennyire képtelen a technika arra, hogy a személyes hatást, azt, amikor az emberek egy légtérben vannak, azt a kémiát helyettesítse.
Egyrészt kényszermegoldásnak nagyon jó. Az én életemben is fontos volt, hogy legyen valami, ami

ritmust ad ennek a látszólag ritmustalan kényszer-helyzetnek.

Másrészt azoknak az embereknek, akiknek a részévé vált - kicsit sport gyanánt, kicsit művészet gyanánt -, azok az emberek is tudják ebben a kényszerhelyzetben ezt a heti szórakozást, foglalkozást maguknak megtartani.
Úgy látjuk, hogy nagyobb a sikere, de azt is észrevettük, hogy most már lecsengőben az első varázsa az online tartalmaknak és ahogy jobb lett az idő, mindenki kitavaszodott.
Ennek kicsit örülök, mivel otthagyták a képernyőt mostanában. Egy másik kezdeményezésben is benne vagyok, a karantén első hetében kezdtük azt a Facebook oldalt, ami nagyon nagy nézőszámra tett szert nagyon rövid időn belül.

Hogy gondolod, ha túl leszünk ezen a veszélyhelyzeten, a járványon, akkor fennmaradhatnak ezek a csatornák?

Fennmaradhatnak és egyébként nagyon érdekes, például a saját műfajunknak látni az online térben  való megjelenését, hogy amire az utóbbi időben nem is gondoltunk - nagyobb statisztika a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjak kapcsán került előtérbe - a táncházmozgalmon belül volt már egy fogalmunk, hogy a világban hány helyen művelik ezt. Például a koncerteknek nagyon fontos az óceánon túli nézettsége. Látni azt, hogy a távol élő magyaroknak vagy akár a magyar kultúra iránt érdeklődőknek milyen sokat számít.
Kanadába, Winnipegbe járok rendszeresen tanítani, ahol a helyi magyar tánccsoportot kanadai lengyelek vezetik és félelmetes, hogy bármi felkerül az internetre, ők azt mind tudják. Nem csak a tánctanításokat, nem csak a koncerteket, hanem a kis mulatós kalózfelvételeket is rögtön nézik, elemzik.

Nekem Kanadában esett le, hogy az, ami nekünk nem is tűnik annyira fontosnak, az hány embernek nagyon fontos töltekezési pont a világ túloldalán.

Amit említettél Facebook oldalt, annak mi a neve?

FolkOtthon.

Ezen népdalokat és néptáncot oktattok. Ez mennyire jut el azokhoz az emberekhez, akik nem igazán vannak a közelében ennek a kultúrának?

A fő apropója ez volt. Egy kalotaszegi barátom kezdte el ezt az oldalt, neki nagyon sokszor megvolt ez az élmény, annyian mondták mulatságokban, itt-ott, hogy annyira megtanulnám, de jó lenne, ha lenne rá időm.
Nem nagyon vannak olyan kurzusok, ahol teljesen elölről el lehet kezdeni a táncot és úgy gondoltuk, most mindenkinek van ideje.
Itt ez a szobafogság, nem kell hozzá semmi, se teniszütő, se evező. Két kezed, két lábad és szóljon a muzsika. Elsőképpen ezeket az embereket céloztuk meg, akik laikusok, kezdők. Most a világ megállt erre a pár hétre, hónapra és próbálja meg mindenki, találja meg jobb kezét és jobb lábát. Nagyon jók a visszajelzések.
Ha a világ majd visszaáll a normális kerékvágásba, és a most kezdők hány százalékának marad az élete része, az egy más kérdés, amit kíváncsian várok.

Szerinted vannak a táncházas létnek olyan attribútumai, jellemzői, amik visszatarthatják a laikusokat, a kezdőket attól, hogy elmenjenek egy táncházba? Gondolok itt például a kalapra, a bajuszra vagy a lányoknál a pörgős szoknyára.

Igen, biztos vannak visszatartó erők. Ha önkritikusan nézek rá a táncházmozgalomra, sokszor elég belterjesnek tűnik, habár nem ezért jött létre. Ez már a kezdetéknél is vita volt ’72-ben.
Pont most volt az évfordulója az első táncháznak, amit budapesti értelmiségiek, Sebő Ferencék, Halmos Béláék kezdtek el, a Műegyetemre jártak, építészek voltak.
Az volt az első kérdés, hogy két táncegyüttesnek a zártkörű bulija legyen vagy nyissák ki és legyen egy szélesebb körű, a budapesti egyetemistáknak, illetve mindenki számára nyitott tánctanítás. Ha valakinek kedve van valahová lemenni és jó muzsikára mozogni, párt keresni, az

bármilyen előképzettség nélkül be tudjon kapcsolódni.

Az igazi ars poetica-ja ez a táncházmozgalomnak is. Én ezt tartom a víziómnak is.
Néha, ha az ember letéved jelenlegi folk-kocsmákba, akkor nem mindig ez az érzése, ez hiba. Úgy érzem, mint minden más mozgalomnak és folyamatnak, ennek is vannak pillanatnyi hullámvölgyei, hullámhegyei. Jelenleg már ott tart a tánc és a zene is, hogy mind a kettőnek vannak különböző intézményei, van középfokú és felsőfokú oktatása, emiatt van egy minőségi elvárás. Emiatt lehet, hogy laikusként nehezebb belépni.
Az, hogy a bajusz mennyire zavarja a hölgyeket, azt nem tudom. Jó lenne abból is egy statisztikát látni. :-)

Ahogy Veled is találkoztam a Fonóban és egyéb mulatságokon, sok más néptáncos barátunkkal is összefutottunk és bennem mindig volt egy érzés, hogy ők nem egyszerűen emberek, akik néptáncolnak, hanem az identitásuk része az, hogy ők néptáncosok. A néptáncnak és kultúrájának mekkora identitásformáló ereje van? Mennyire erősen tudja magával vinni az embert?

Ez izgalmas kérdéskör. Azt gondolom, hogy pont a személyiségfejlesztő hatása miatt nagyon fontos művészeti ág tud lenni. Egyrészt nagyon sok olyan problémára ad választ, amire a XXI. századi nagyvárosi világban szerintem választ tud adni.

A számítógéppel, a képernyővel magára maradó és elmagányosodó embernek közösséget ad, mozgást ad és egy nagyon egészséges férfi-női viszonyt. Ami nem egy erőltetett testiség, hanem nagyon finom burkolt és árnyalt női-férfi szerepmegosztás, ahol a nő nőiességében teljesedhet ki, a férfi pedig férfiasságában.

Mindezt nem ideológia alapján, nem megerőszakolva, nem egy „farok csóválja a kutyát”, hanem egy legalább ezer év alatt kikristályosodott kifejezési formával.

Ez a nagy dolog a népművészetben, hogy az marad meg, ami a legjobban megmaradt lábon, hangban és a legegyszerűbb formával átvitt, legnagyobb művészeti tartalom.

Valahogy így határozta meg Bartók a népművészetet. Ez díszlettől függetlenül minden emberre hatással van.

Mindegy, hogy szántottak, vetettek vagy boronáltak, de ugyanúgy szerettek, haltak és keseregtek. És ez az, ami miatt alkalmas a tánc, az ének, a zene a nagyvárosi ember életének a betöltésére is.

Említetted Bartók Bélát, mi egy másik idézetet hoztunk tőle: a jazz is népzene, az afroamerikaiak népzenéje. A jazz világhírűvé is vált, nem csak egy népnek az öröme. Mennyi esély van arra, hogy a magyar népzene, a mi kultúránk zenéje ne csak Magyarországon vagy a Kárpát-medencében legyen egy rétegé, hanem akár az egész világon hallgatható legyen?

A hazai és a külföldi terjesztést élesen el kell határolnunk. Izgalmas téma, hogy mért van az, hogy egy nemzet a saját népzenéjétől, a saját művészetétől idegenkedik. Messze, de legalább 100 évig kell visszamenni a történelemben, hogy megértsük, hogy a magyar ember miért kérdőjelezi meg a saját kultúráját. Amíg a budapesti kabaré a magyar parasztba törölte a csizmáját és nem akarta megérteni annak a nehéz életnek a szépségeit, addig nem csoda, hogy a magyar felfogás nem hajlandó megtalálni a szépséget benne.
Táncosként nagyon szembetűnő a különbség; külföldön mindenféle előítélet nélkül azonnal be tudják fogadni. Járjuk a világot, Amerikában például rengeteg olyan tánccsoport van, ahol magyar ajkú és magyar kötődésű ember nincs is, csak amerikai, akit megfog ennek a kultúrának a varázsa, de ugyanígy a Távol-Keleten, Japánban, Tajvanon is. Hongkongban van egy kiváló táncos ember, akinek van egy tánccsoportja, ahová japánok, sőt még malajziaiak is járnak. Csak magyar táncot táncolnak, érdekes, hogy itthon nehezebb a helyzet. Kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e ebből divatot csinálni, tehát kell-e versenyezzen a népzene, a néptánc a piac más szegmenseivel. Vannak példák arra, hogyan dolgozzák fel úgy a népzenét, hogy abból népszerű, populáris műfaj, színpadi műfaj lesz.
Úgy gondolom, hogy nem ez az igazi terepe a népzenénknek, a legfontosabb az, hogy aktív közösségépítő tevékenység legyen, tehát a csápolás, valaki van a színpadon, a többi meg lenn, az nem az igazi módja ennek a kultúrának. Egy éneklő ország esetében nem aktív-passzív viszony van, hanem az lenne a lényeg, hogy mindenkinek zenei műveltsége legyen, ahogy Kallós Zoltán mondta, táncos-zenei anyanyelve lehetne, abba viszont időt kell fektetni. Ami divat, az valamit mindig veszít a tartalmából.

A jelenlegi helyzetben azt hiszem, a táncház egy szubkultúra, nyilvánvalóan a méltó rangján alul van, hiszen ahogy Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató mondta, ez egy anyanyelv. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul éneklünk és táncolunk.

Ebben van igazság. Nem szabad viszont nagy kampányok, plakátok, színes szagos hirdetések által versenybe kelnie a populáris zenével, mert akkor biztosan veszíteni fog az értékéből. Úgy látom, hogy szép lassan egy szellemi rendszerváltás is elindult 30 évvel az állami rendszerváltás után. Szerintem elindultunk egy lépcsőn addig, amíg a magyar ember megbarátkozik önmagával.

A népzene népszerűsítésében az államnak kellene nagyobb szerepet vállalnia vagy a civil kezdeményezéseknek, egyesületeknek, táncházaknak? Inkább alulról kell,hogy szerveződjön, váljon népszerűbbé és vonjon be egyre több embert vagy felülről, például az oktatás révén?

Nagyon jó, hogy van például a Csoóri Sándor Program, ami az elmúlt 30 év legkomolyabb anyagi támogatása a népművészet számára, de nagyon fontos értékének tartom a táncházmozgalomnak, hogy ez egy civil mozgalom. Nem politikai jelszavakhoz kötődő műfaj, hanem civil kezdeményezés.

Szerintem nagyon ritka a magyar társadalmat végignézve az olyan embereket összekötő érték, ami nem törik meg bizonyos jelszavak mentén. Ugyanakkor - mivel a piac nem tartja el - nagyon fontos, hogy az aktuális kormányzat meglássa benne a nemzetstratégiai értéket, kell neki a mankó, csak nem szabad soha különböző jelszavak mögé beállítani, mert önmagában hordozza azokat az értékeket, amik többek, mint aktuális politikai jelszavak.

Ebből nekem az jön le, hogy inkább legyen alulról szerveződő, próbáljuk megszólítani az embereket  emberek által, közben pedig nem tetszik Neked annyira, hogy ebből populáris zenét csinálnak, mint a Bohemian Betyars vagy a Aurevoir, akik próbálják a fiatalokat egy hozzánk közelebb álló bulival megszólítani. Szerinted ezek a zenekarok pozitív hatással lehetnek erre a szubkultúrára vagy inkább értéket vesznek el?

Fontos, hogy feldolgozás is szülessen. Ha körbenézünk: nálunk fiatalabb nemzeteknél, a románoknál, szlovákoknál külön csatornák vannak, ahol saját népzenéjük és azt feldolgozó formációk 24 órában szólnak. Ha a populáris zene merít a népzenéből, az jó irányba való lépés. A populáris könnyűzenék nagy része csak angolszász eredetű volt, ennél jobb, hogy megjelentek olyan formációk -az általad említettek is- akik a magyar népzenéből táplálkoznak. Valamit ez is jelent, kell a feldolgozás, keresni kell a műfaji határokat. Én azt mondtam, hogy a táncház műfaja többet tud.
Egyszerre táncol a közönség és együtt születik meg az alkotás, a pillanat, a katarzis, nem úgy, hogy vannak a zenei szolgáltatást végzők, az emberek pedig nem tudnak tevékenyen részt venni benne. Az nyilvánvaló, hogy a Csík Zenekar rengeteg embert odahozott a népzenéhez, rengeteg embernek megváltoztatta az előítéletét a népzenével kapcsolatban.

Szóval, akkor ez lehet egy első lépés is tulajdonképpen?

Abszolút, csak nem szabad
összetéveszteni, tudni kell, hogy a népzene soha nem lesz képes versenyezni, a
nagy piacra kilépve a könnyű zenével.

Ha már beszéltünk a populáris zenéről, illetve szubkultúráról, réteg zenéről, kicsit visszakanyarodva ahhoz a kilátástalan helyzethez, amit a koronavírus okoz a művészet világában: mit gondolsz arról, hogy sokan támadnak bizonyos művészeket, azért mert a koronavírus előtt valószínűleg nagyon jól kerestek, most pedig azt hangoztatják, hogy felkopik az álluk, miközben a kevésbé ismert előadóknak valóban lehetnek megélhetési problémáik. Mit gondolsz az Előadóművészi Jogvédő Iroda és az Artisjus rendkívüli szociális támogatásáról, amit több művész is kritizált?

Számomra ez épp nem annyira érdekes, hogy melyik művész, kit hogyan kér számon. Nekem ez kicsit bulvár szintű történet, egymás zsebében turkálás. Számomra sokkal izgalmasabb a filozofikus alapvetése ennek a helyzetnek, nekünk művészeknek ez a helyzet azt a kérdést vetette föl, hogy mi a művészet szerepe a modern társadalomban? Békeidőben mindig azt hittük, hogy a kultúra az legalább olyan fontos, egy olyan eleség, olyan életmód szépítő szükséglet, ami által boldogabbak lehetnek. Az viszont egyértelmű, hogy a kulturális tevékenységek álltak le először és azok fognak beindulni legkésőbb. Így ebben az időszakban minden művésznek van egy-egy pesszimistább gondolata, amikor felmerül, hogy “Úristen, tényleg csak egy szórakozás vagyunk? Tényleg az van, hogy csak a termelés menjen, csak azok a dolgok ne álljanak le, amik első kézben életben tartják az emberiséget. Valójában nem létszükséglet, az, amit csinálunk?” Tehát szerintem ez a mindenki számára izgalmas kérdés. Nekünk is van mire hivatkoznunk, az ókortól kezdve, a hét szabad művészet között is ott van a kultúra.  Mi úgy hisszük, hogy a kultúra a modern ember életébe is bele kell férjen. Mi abban a harmónikus emberképben hiszünk, ahol a tudomány, értelem, érzelem, ahol kultúra, a művészet mind rendelkezik a saját fontos szerepével és hatásával. De most ez a helyzet, mintha kicsit arra világított volna rá, hogy csak a termelés menjen, majd, ha már minden stabil lábakon áll, akkor majd ráérünk szórakozni. Szóval ezek a minket marcangoló legfontosabb kérdések, való igaz, az, hogy a művészet kiszámíthatatlan, egyes emberek esetében, főleg, az egyéni vállalkozó, koncertről koncertre élő zenészeknek nehéz a megélhetése. Tehát, a legtöbben úgy élnek, hogy ha van koncert van pénz, ha nincs koncert nincs pénz. Úgy, hogy egyébként visszatérve, erre a számomra bulváros témára, el tudom képzelni, hogy az egyébként kívülről gazdagnak tűnő, egy két nagy koncertet tartó nagy pénzt megcsináló művésznek, pár hónapon belül elfogy a pénze. De nem tartom feladatomnak, hogy ezen gondolkozzak.

Ez akkor hosszú távon negatívan érintheti a művésztársadalmat?

Vidámabb pillanatainkban arra gondolunk, hogy az embereknek reményt is a művészet ad, életben tartja, optimistábbá teszi az életüket. Akár az online felületeken megjelenő különböző zenék, dalok, ilyesmik. Az, hogy a karantén, világjárvány után az emberiség hogy kezdi újra, az már más kérdés.

Nyilván én is abban bízok, hogy az emberiség minden szinten elgondolkozik és ezzel a tanulsággal folytatja majd az életét.

Nagyon bízom benne, hogy a kulturális szféra továbbra is talpon tud maradni. És sokan át tudják ezt vészelni. Azt gondolom, hogy a színházat, az irodalmat nagyon megtermékenyíti ez a sokk. Úgyhogy biztosan pozitív hatás is lesz sok szempontból.

Ahogy mondtad reményt ad, a kultúránk része, nem mehetünk el a néptánc vagy a népzene mellett úgy, hogy nem említjük meg, mint a Kárpát-medencei magyarság összetartozását jelentő kultúrát. Most, hogy Trianon évforduló van, mindenképpen terveztétek erről megemlékezni ezekkel a közösségekkel. Mit jelenthetne, mit jelent a karantén alatt és milyen formában lesz ez megvalósítva?

Pontosan, a tánc, a zene a közös anyanyelvünk a Kárpát-medencében élő magyarokkal.

Ezt nagyon szépen a számok is alátámasztják, hogy hányan táncolnak határontúli, elcsatolt területeken. Egy igaz, szerves valódi, testvéri kapcsolatot jelentő kapcsolat.

Erre tudsz mondani egy számot?

Körülbelül 1 millió főt
jelent a Kárpát-medencében zenélő és táncoló emberek száma. Erdélyben is több
száz néptáncegyüttes van, ami együttesenként húsz-harminc táncost jelent. A
különböző fesztiválok, találkozók, kurzusok, versenyek kapcsán, ezek valódi
magyar-magyar kapcsolatok. Tehát anyaországi és határon túli kapcsolatok.
Úgyhogy igen, azt hiszem az, hogy amikor Székelyudvarhelyen az erdélyi táncháztalálkozót
megtartják, és háromszáz határon túli és anyaországi fiatal, vonós erdélyi népzenével
vonul végig a főtéren, akkor azt hiszem az elég szép válasz erre a századik évfordulóra.

Ahogy említetted a diaszpóra számára is fontos ennek a kultúrának a megélése, ők hogyan csatlakoznak be?

Pontosan, van is egy ilyen programpontja az idén sajnos elmaradt táncház találkozónak. Egy órában ott vannak a színpadon az ausztrál és az észak-, és dél-amerikai magyarság képviselői. Hidegrázós végignézni azt, hogy kik táncolnak. Most volt rögtön a karantén elején ez a kalotaszegi táncolós kihívás. És tényleg ott volt a szemünk előtt az, amit csak álmainkban tudtunk elképzelni.

A Rio De Janeiro-i lakótelep tetején kalotaszegi legényest táncoló srác, aztán ott a Csíksomorjánból két gané közt vasvillázó, csürjében táncoló székely, utána hongkongi üzletember. Ez tényleg egy olyan merítés, ami kirajzol egy hihetetlen, felfoghatatlan görbét. Egy olyat, amit nagyon kevés felülről jövő kezdeményezés tud ilyen egyszerűen elérni.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség

Lányi Andrást a nemzedékem alig ismeri. De azt tudom, hogy a szó hagyományos értelmében nagy ember. Olvasmányaimból és a hozzám közelálló idősebbek elbeszéléseiből tudok a Duna-körben játszott szerepéről, arról, hogy Karátson Gáborral gyakorlatilag ők honosították meg Magyarországon azt, amit ma ökopolitikának hívunk, és hogy a rendszerváltozást közvetlenül megelőző, és azt követő időszak értelmiségi diskurzusai elképzelhetetlenek voltak Lányi András nélkül. 

A Válaszonline-on megjelent írása is illeszkedik abba a képbe, amely bennem él róla – őszinte és szenvedélyes. Vitatkozni vele nagy kihívás, mégis megpróbálom, mert úgy gondolom, bármilyen jó is a helyzetértékelése és a kínált megoldások jó része, sok mindenben téved.  

Írásom terjedelme nem engedi meg, hogy Lányi minden felvetésére reflektáljak, ezért esszéjének csak egyes részeivel foglalkozom. 

I. Csakugyan most élnénk minden idők legrosszabbikát?

Az írás első részében Lányi rendkívül borúlátó, majdhogynem apokaliptikus képet fest világunk állapotáról. Esszéjének címében úgy fogalmaz: most éljük át éppen történelmünk legveszélyesebb pillanatait. Csakugyan így lenne? Én azért el tudom képzelni, mit érezhettek és gondolhattak az emberek, hétköznapiak és kiváltságosok egy tatárjárás, egy mohácsi vész, egy Trianon után, vagy akár akkor, amikor bejöttek Magyarországra a német, majd a szovjet megszálló csapatok. Valószínűleg úgy gondolták: nemhogy veszélyes pillanatokat élnek, de talán itt a vég.  

Lányi a végveszély egyik okaként a túlnépesedést jelöli meg. Leírja, hogy „az emberiség lélekszáma messze meghaladja a bolygó eltartóképességét,” és ebben teljesen igaza van. Majd hozzáteszi: „csak úgy tudunk gondoskodni magunkról, hogy feléljük a jövő nemzedékek erőforrásait.”  Ebben, reményeim szerint, nincsen igaza. 

Először is, hiába nagy a fejlett világ ökológiai lábnyoma – Magyarországé az európai országok között az alsó középmezőnyben van – az igazi veszély a bolygóra az amúgy keveset fogyasztó kontinensek, főleg Afrika elképesztő népességrobbanása, és többek között „...a környezeti erőforrások – édesvízkészletek, termőföld, természetes növény- és állatvilág – pusztulása, környezetszennyezés...”  Különösen az úgynevezett bukott államokban válnak ezek a folyamatok globális biztonsági kihívássá. Míg a fejlett Nyugat tisztában van azzal, hogy bizonyos folyamatok nem fenntarthatók, és törekszik ezek megváltoztatására, nem is beszélve az egyesek szerint dicséretes, mások szerint sajnálatos alacsony születésszámról, melynek köszönhetően biztosan nem tehető felelőssé a túlnépesedésért - addig a fejlődő, politikailag korrekt megfogalmazásban "a többségi világ" óriási problémahalmazt jelent az egész bolygó szempontjából. De miért is nem feltételezzük, hogy ezek az országok előbb-utóbb kilábalnak ebből az állapotból, saját erejükből és nemzetközi segítséggel?

Lányi kijelenti, hogy a Covid-19 utáni világban „életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás egymás elől, a számítógép képernyője előtt töltött mindennapok, a rettegés ismeretlen, új betegségektől, s a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért. Akik ebben nőnek fel, azoknak ez lesz a természetes, nem ismernek, talán elképzelni se tudnak majd szebb, szabadabb, egészségesebb életet.” 

Először is, nem tudjuk, milyen lesz a Covid utáni világ. Még az epidemiológusok sem állítják határozottan, hogy mostantól folyton világjárványoktól kell majd rettegnünk. Akár az is előfordulhat, hogy kicsit visszavesz a globalizáció, kevesebben utaznak át a világon, és az ázsiai országokban saját jól felfogott érdekükben abbahagyják az egzotikus és egyéb vadállatok húsának fogyasztását, ezzel is csökkentve a Covid-19-hez hasonló vírusok elszabadulásának esélyét.

Azok, akik most nőnek fel, nem kell, hogy elképzeljenek egy „szebb, szabadabb és egészségesebb életet”. Mai életünk szebb, szabadabb és egészségesebb, mint tíz, húsz, pláne negyven éve. A szabadabbat magától értetődőnek veszem, hadd hozzak néhány példát a szebbre és egészségesebbre! Amerikai ismerősöm, aki annak idején mormon hittérítőként élt Magyarországon a szocializmus vége felé, mesélte, hogy amikor társaival megérkeztek Magyarországra, hetekig köhögtek és mindannyian megbetegedtek, olyan rossz volt a levegő Budapesten és vidéken is. Miskolcon a Szinva patak vize fekete volt, mesélte. Amikor a rendszerváltoztatás után visszatért, szinte nem ismert rá az országra. Mondanom sem kell, a dolgok nem rosszabbak lettek, hanem jobbak. Kisgyerek koromban a Hungária körútról még nem voltak kitiltva a kamionok. Amikor ez olyan négyéves koromban megtörtént, a környéken lakók szó szerint fellélegeztek. De messzebbre is visszamehetünk és máshová – a második világháborút követően „Nápolyban a szövetségesek a város felszabadítása után olyan higiéniai viszonyokat találtak, hogy tífuszjárvány kitörésétől tartottak. Ekkor nemcsak a hadsereg tagjait, hanem az egész lakosságot is »beporozták« DDT-vel és így sikerült is megelőzni a járvány kitörését.” Értjük?  Azzal a DDT-vel, amit azóta betiltottak! De mondhatom azt a példát is, hogy a hatvanas években a nátrium-glutamát, az ízfokozó, amelynek káros hatásai azóta közismertek, és a minőségi élelmiszerekben nem is található meg, Kanadában ki volt téve az éttermek asztalára a só mellé. 

Lányi azt is felveti, hogy „a rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja. Ehhez a világnak piaccá kellett válnia, és nekünk továbbra is úgy kell élnünk, ahogy eddig, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme.” Szerintem minden korban megvolt a homo sapiens hajlama arra, hogy visszaéljen a természeti erőforrásokkal. Például pár évtized alatt, miután pár évszázada betette a lábát Új-Zélandra, sikerült kiirtania az ott élő állatfajok többségét (Yuval Noah Harari: Sapiens. Az emberiség rövid története). Később sok szempontból jobb belátásra tértünk mi, emberek. Ami pedig a világpiaccá válást illeti – szerintem a világ már a Hanza-városok, majd később a Holland Kelet-Indiai Társaság idején is egyetlen nagy piac volt. A globalizáció nem új keletű, csak új léptékű.

Tény, hogy óriási veszélyeket hordoz, hogy ennyire összeszűkült a világ, és fél vagy egy nap leforgása alatt juthatunk el a világ egyik végéből a másikba.  Már nemcsak más mikro- hanem teljesen eltérő makro-klímákból érkező árukat, élelmiszereket vásárolunk. Indiai mangót, dél-afrikai szőlőt eszünk, aminek a rejtett, az ún. externáliákból összetevődő költsége valójában sokkal nagyobb, mint az ár, amelyet a boltban fizetünk.  

Viszont az is tény, hogy egyre többen ébrednek arra rá, nem jó ez így, és vesznek élelmiszert, egyéb árukat közvetlenül magyar termelőktől. Ilyen például az általam ismert Vedd Együtt! kezdeményezés, amelynek keretében online rendelést követően kijelölt vásárhelyszíneken lehet az árut átvenni. 

Lányi megkongatja a vészharangot az amortizálódó társadalmi tőke miatt is. Ezzel kapcsolatban cáfolatul egyetlen aspektust vennék górcső alá, a szegénységet. A szegénység a világban nem növekszik, hanem csökken! Minden tekintetben jobban élünk, minden tekintetben többen, mint valaha, mind Magyarországon, mind a világban. Az ENSZ 2015-ös adatai szerint „Az elmúlt évtizedben határozott előrelépés történt a szegénység csökkentését illetően. A legutóbbi, 2015-ös becslések szerint, a világ népességének 10%-a élt kevesebb mint napi 1,9 dollárból. Ez az arány 2010-ben 16% volt, 1990-ben pedig 36%. Ez azt jelenti, hogy a mélyszegénység megszüntetése elérhető közelségbe került.”

II. Esély a katarzisnak – igen!

Egyetértek Lányi Andrással – minden válság esély is.  Sokan gondoljuk így a politikai spektrum különböző részein, hogy a lokalitás felértékelése-felértékelődése mindenki számára előnyös lehet.

Lányi szorgalmazza, hogy a jövőben működtessünk takarékos gazdaságot, és az emberek, állampolgárok alkotókként, és nem elsősorban fogyasztókként jelenjenek meg, az együttműködés pedig váltsa fel a versengést. 

Nem gondolom, hogy az együttműködés ellentétben állna a versengéssel. Először is: nem minden ember egyforma, sőt megkockáztatom, egyenlő, már ami a képességeket illeti. Nem is minden kultúra egyforma – vannak versengőbb és vannak együttműködőbb, vannak hierarchikusabb és egalitáriusabb társadalmak, és szerintem ez így jó.  Szerintem ez a sokszínűség, nem az egyforma modellek szerint működő világtársadalom. Arról nem is beszélve, hogy versengés nélkül, az egyéni kiemelkedés ambíciója nélkül nélkül nem jutottunk volna soha ötről a hatra mi, emberek.  Némi leegyszerűsítéssel élve, a nagy felfedezések mindig egy-egy ember víziójából születtek meg, Kolumbusztól Flemingig.    

Más kérdés, hogy Lányinak abban szerintem igaza van, hogy valóban nem kell fetisizálni „a haladást”, a progressziót.  Nem feltétlenül van egy cél, amely felé a világ halad, nem feltétlenül menetelünk egy kijelölt úton valami egyre jobb felé. Harari is azt feltételezi, az ember a biztonság, kiszámíthatóság érdekében már akkor feladta szabadságát, amikor földművelésbe kezdett, és saját tevékenységeinek a rabszolgája lett.

Csakhogy az időben nem tudunk visszamenni, és a történelem kerekét nem lehet visszapörgetni. De átgondolni sok mindent lehet mostani óriási kollektív bölcsességünkkel, tudásunkkal és technológiai vívmányaink birtokában. Például valóban jó-e állandóan fényárban úszó, klimatizált terekben ücsörögni naphosszat, és a világ másik felére utazni nyaralni vagy telelni? 

III.  Magyarországi helyzetértékelés – furcsa szemüvegen át 

Egyetértek Lányi András látleletével a rendszerváltozás utáni helyzetről, a szocialisták és liberálisok rombolásáról írtakkal. „A késő Kádár-kori elit és üzletfelei tartották a kezükben a gazdasági és a kulturális élet, valamint az államigazgatás kulcspozícióit, és elrekesztették mindenki más elől az újrapolgárosodás útját”, írja Lányi, hozzátéve, hogy Orbán Viktor „nem hitte el, hogy a civil társadalom támogatásával békés úton is megszabadulhat ellenfeleitől; ezért a napi érdekekhez igazított jogszabálygyártás fedezete alatt lényegében erőszakkal fosztotta meg őket erőforrásaiktól, kapcsolataiktól és jogosítványaiktól”. A helyzet az, hogy a felemás rendszerváltozás és az elmaradt igazságtétel és kárpótlás miatt, és azért, mert a posztkommunista elit mesterien változtatta át politikai hatalmát gazdasági hatalommá, nem sok esély lett volna ellenpólust építeni velük szemben „a civil társadalom békés támogatására” támaszkodva.  

Lányi kijelenti, hogy a magyar nemzetgazdaságnak „főként papíron jelentkeznek az eredményei”. Ugyan miért csak papíron? A makroadatok által igazolt gazdasági eredmények „lecsurogtak” az addig túladóztatott középosztályhoz, amely végre fellélegezhetett.  Egyre többen dolgoznak Magyarországon, és az ország eladósodottsága is csökken! De nemcsak a középosztály járt jól. Ahogy a portfolio.hu 2019 decemberi cikkének címében olvashatjuk: „Szép csendben eltűnnek a szegények Magyarországon”. A Portfolio idézi a KSH adatait, miszerint 2018-ban „a teljes népesség 18,9%-át, 1 millió 813 ezer főt érintett a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázata, 74 ezer fővel kevesebbet, mint 2017-ben. A jövedelmi szegénységi arány 12,8-ről 12,4%-re, a súlyos anyagi depriváció 10,2-ról 8,7%-ra mérséklődött.” A Qubit pedig ezt írta, szintén 2019-ben, az Eurostatra hivatkozva: „A szegénység egyéb fokmérőit vizsgálva Magyarországon évről évre javul a helyzet az uniós statisztikai hivatal adatai szerint: a 2013-as 67,2 százalékról 2018-ra 43 százalékra csökkent például azoknak az aránya, akik nem engedhetnek meg maguknak egy egyhetes nyaralást.”

Mindez nem jelenti azt, hogy nem létezik mélyszegénység Magyarországon. Ahogyan a Reaktoron korábban megjelent véleménycikkemben is írtam róla, persze nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy polgári kormányzat idején még mindig legyenek a Csenyétéhez hasonló települések, ahol szinte harmadik világbeli körülmények között élnek emberek. De az is tény, hogy a jólét a Fidesz kormányok alatt növekedett.  

Lányi abban is elmarasztalja Orbánt, hogy senki „nem fenyegette Magyarországot”, „ellenfél gyanánt az Európai Uniót, a Soros Györgyben megszemélyesített nemzetközi tőke titkos üzelmeit, végül a migránsokat léptette fel teljes sikerrel”.

Nos, 2010-ben az Európai Bizottság nem engedte meg a hiánycél elengedését Magyarországnak.  Később minden eszközzel Magyarországra akarta tolni a menekültkvótákat. Soros nyilvánvalóan politikai céljaihoz használja eszközül egy egész széles réteg megvásárlását, miközben persze mellékhatásként sok jó dolgot is csinálnak a pénzével. A migráció pedig valós veszély. Persze régen, már a középkorban is volt migráció, de nem pár évtized alatt keveredtek népek, etnikumok, kultúrák, hanem pár száz alatt, és többnyire a többségi, befogadó társadalom kultúrájába olvadtak bele a jövevények.  Most nem ezt történik. 

Ami a „keleti despotákhoz való közeledést” illeti, érdekes, hogy Lányi, aki ennél sokkal okosabb és tágabb látókörű, felmondja a liberális mantrát.

Törökország, mint ellenséges keleti despota? Törökország NATO-tag. Az EU fizet neki, hogy ott tartson több millió menekültet.

Ami Oroszországot illeti – biztos, hogy helyes démonizálni?  Nem jobb egy partner Oroszország, mint egy sarokba szorított, ellenséges Oroszország? Annak idején TGM jó cikkeket írt erről az azóta kimúlt Népszabadság, később a hvg.hu hasábjain, mely cikkek mondandójának jelentős részével persze nem értek egyet, de éleseszű meglátásaival igen. Például: „a magyarországi politikai irányzatok Rettenetes Ivánt vagy Sztálint vélik látni a Kremlben, ha ellenfeleik szóba ereszkednek orosz politikusokkal vagy vállalatokkal, de ha a hozzájuk közel állók teszik ezt, akkor vagy reálpolitikára hivatkoznak, vagy ... hirtelen elalélnak Vlagyimir Putyin fölöttébb viszonylagos nagyságától és kérdéses bájától.” Vagy ezzel: „A putyinizmus megítélésekor szem előtt kell tartanunk, hogy az a "demokrácia", amelyet kétségtelenül fölszámolt, silány volt, velejéig hamis és még néhány félig-meddig őszinte célkitűzésében is kudarcot vallott. Az észbontó züllöttség és a precedens nélküli korrupció mellett ezt a "demokráciát" katonai erőszakkal és amerikai szakértők által menedzselt hazugságkampányokkal, választási csalásokkal tartották fönn, a Kreml pedig átengedte a hatalmat a dollármilliárdos "oligarcháknak" és a területi, egyre függetlenebb, olykor etnikai autonómiával párosított maffiakormányzatoknak. Amikor Vlagyimir Putyin átvette a hatalmat, az orosz gazdaság, az orosz állam gyakorlatilag nem létezett többé.”

Kínára itt nem térek ki, az több oldalnyi értekezést is megérne, de tény: ha Kína hirtelen úgy döntene, többé nem exportálja termékei nagy részét, és nem hitelez többet, a világ óriási bajban lenne. 

Lányi a szemére veti Orbánnak, hogy „olcsó és fegyelmezett munkaerőt” ad a német autóiparnak. A magyar munkaerő valóban még mindig olcsó.  De ezt Orbánnak felróni több mint tévedés. Az alacsony bérszínvonal évtizedes probléma és minimálbér-emelésekkel, a közszféra fizetésemeléseivel, az SZJA-csökkentésekkel a helyzet valójában sokat javult az Orbán kormányok idején. A bérek pedig azért is emelkednek, mert kikényszeríti a munkaerőhiány. Na persze a minimálbér emelése kapcsán is előjön a nyuszi és a sapka esete – ha van, az a baj, mert akkor a KKV-k nem tudják kigazdálkodni, ha nincs, az a baj.

Lányi azon állítása, hogy „a huszonegyedik század sorskérdéseit miniszterelnökünk nem érti, ezekről nincs mondanivalója”, szerintem nem állja meg a helyét. Persze kérdés, hogy ki mit tekint sorskérdésnek. Megmarad-e a magyarság, a nemzetállam, a zsidó-keresztyén kultúra? – szerintem ezek a valódi sorskérdések, és ezekre próbál választ adni Orbán.

IV. Mit tehetnénk? – Már teszünk!

Lányi azt állítja, a mostani kormányzás „példátlan mértékben bénítja a magyar társadalom alkotóképességét az élet valamennyi területén, és ezt többé nem engedhetjük meg magunknak”.

Csakugyan? Nekem nem úgy tűnik, hogy az orvoscsapat, amelyik szétválasztotta a bangladesi sziámi ikreket, bénultságban szenvedne.  Mi a helyzet a Prezivel, az összecsukható konténert kifejlesztő céggel, a magyar lélegeztetőgépet szabadalmaztató egyetemi gárdával? Szerintem példátlan kreativitás és ambíció az, amit láthatunk!

Ami az élelmiszer-önrendelkezést illeti, és amely Lányi szerint megvalósítandó: éppen ezen dolgozik a magyar kormány. Az olyan lépések, mint a GMO-s szójatakarmány kiváltása hazai termesztésűvel, ebbe az irányba mutatnak.  Vagy arra is gondolhatunk, hogy a rendszerváltozás után még évtizedekig majdhogynem eltűntek a magyar termékek a külföldi élelmiszer-áruházak polcairól, vagy hogy 2010 előtt óriási válságban volt a magyar tejipar, az olcsó import tej miatt: mindezt a Fidesz-kormány tette helyre.

Hogy törekedni kell arra, hogy „azoknak a közszükségleti cikkeknek az előállítását, amelyekben most nálunk gazdagabb országok termékeire szorulunk – szinte minden téren” itthon megvalósítsuk, teljesen igaz. A járvány talán valóban rákényszerít majd minket erre.  

V. Mire számíthatunk? – hagyományainkra és hitünkre

Lányi szerint ahhoz, hogy változás következzen be, csak valamifajta lázadás segíthet, amikor a globalizáció kárvallottjai öntudatra ébrednek. 

Szerintem nem „európai lelkiismereti lázadásról” kellene beszélni, hanem inkább a nyugati civilizáció példátlan képességéről az önreflexióra és önkorrekcióra. Hatalmas, ha úgy tetszik, versenyelőnyünk ez valóban, és ez csakugyan példát mutat a világnak – magának a kritikai gondolkodásnak is a zsidó-keresztyén kultúra az alapja. Lányinak azon véleményét sem osztom, miszerint a harmadik világbeli országok nincsenek abban a helyzetben, hogy magukon segítsenek. Ha még mindig tehetetlen, gyermeki, függő létűnek tekintjük őket, sosem fognak kikerülni a gyámságunk alól. A gyarmatosítás régen véget ért, itt az ideje, hogy megoldják a dolgokat. 

Végül Lányi megállapítja, hogy „az emberek nem a Földet akarják megmenteni, hanem a saját földjüket. Az életüket. Vagy azt, amit az életük értelmének gondolnak. Ezért néha még áldozatokra is hajlandók. Sőt, összefogásra, ami a ma élőknek a legnehezebben megy, hiszen elszoktatták tőle őket. Az így keletkező lakóhelyi, munkahelyi, hivatásrendi vagy véleményközösségek azonban szükségképpen csak részei, szorosan egymásra utalt és többé-kevésbé kiszolgáltatott részei egy nagyobb közösségnek, melynek intézményesült kereteit együttélésük története formálta. Ha változást akarnak, előbb-utóbb ezeket az intézményeket kell megváltoztatniuk.” Teljesen egyetértek. Ami véleményem szerint hiányzik a gondolatmenetből, hogy az egyén szintjén is szükséges megváltozni. 

A jelen és a jövő valódi kérdése szerintem az, hogy oda tudok-e fordulni szeretettel azokhoz, aki hozzám a legközelebb állnak?  Különös jelentőséggel bír most, a karantén idején az intelem, hogy „viseljétek el egymást”, de ez általában így kellene, hogy legyen. A nagyléptékű világmegváltás előtt vagy helyett először legyünk jók azokhoz, akik a közvetlen környezetünkben vannak.

Az ember valóban hajlamos visszaélni a természettel, az állatokat kihasználja és bántalmazza. De az ember bizonyosan nem mindenható, és ahogyan nem tud mindent megjavítani, nem tud mindent elrontani sem. 

A megoldás képletéből, melynek tagadhatatlanul része a környezet kímélése, az esztelen költekezés és nyereséghajhászás, a fogyasztás mindenhatóságának visszanyesése, nem lehet kihagyni Istent. Az Úr félelme a bölcsesség kezdete, mondja a Szentírás. A teremtett világ tisztelete és a felül való fennhatóságának megértése nélkül törekvéseink kudarcra vannak ítélve.