Reaktor

Ahhoz, hogy az identitásverseny és a többes identitás kérdéseit körbejárjuk, először meg kell ismerkednünk azzal, mi is az az identitás. A fogalom a fejlődéspszichológiából terjedt el. Két elismert szakember és elméletalkotó beszélt először az identitás fejlődéséről: Erik Erikson és James Marcia.

Erikson elmélete szerint egy személy az élete során kríziseket és konfliktusokat él át, melyeknek egy része életkorhoz kötötten jelentkezik. Nyolc ilyen konfliktust ír le, mint például a bizalom és a bizalmatlanság harca, a teljesítmény és a kisebbrendűség, vagy éppen a kezdeményezés és a bűntudat párosa. Ebben a folyamatban serdülőkorra jut el oda a személy, hogy kialakuljon az identitása azon a módon, hogy átéli és megoldja identitásválságát. Egyszerűsítve, a „ki vagyok én?” kérdésre adott válasza lesz a tinédzser identitása.

A másik elméletalkotó, Marcia a modelljében azt vizsgálta: hogyan különíthetők el egymástól az identitásfejlődés különböző szakaszaiban járó személyek. Négy csoportra osztotta őket:

Ebből a két elméletből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az identitás serdülőkorban alakul ki, nehéz és konfliktusokkal terhelt döntések sorozatán keresztül.

De ha körbenézünk a világban, nem csak a tinédzserek körében tapasztalhatjuk, hogy valaki nem tud válaszolni a „ki vagyok én?” kérdésre. Ez fakadhat az önértékelés hiányából, vagyis abból a gondolatból, hogy „semmiben nem vagyok elég jó; senki vagyok; pótolható vagyok”. De akár abból is, hogy valaki túl sok mindenben jó, és döntési szituációkban ki kell választania azt az identitását, amelyik szerint éppen akkor cselekszik. Utóbbi talán a szerencsésebb helyzet.

Milyen kérdésekkel szembesül a legtöbb ember az identitás keresése során? A nemzeti identitás általában az egyik legbiztosabb pont. Jó eséllyel például csak akkor válik bizonytalanná, ha valaki külföldre költözik, vagy netán határon túli magyar. Ekkor versengni fog benne a hazai és az adott ország identitása. Van, akik ezt jól kezelik, és különleges és jó dolognak tartják. Sokan azonban nem érzik emiatt otthon magukat sehol sem. Hallani székely emberektől, hogy Magyarországon magyarnak nem tartják őket, Romániában pedig románnak.

A másik, általában stabil identitás a vallási önazonosság. Ezt vagy születésével és neveltetésével kapja az ember, vagy később dönt valamelyik vallás mellett. Ezt a fajta identitást ritkán emészti krízis: a személy vagy elégedett a vallási identitásával, vagy ha nem, megváltoztathatja.

A szakmai identitást tekintve már egy fokkal nehezebb a helyzet. Főleg az egyetemisták és a pályakezdők esetében nehéz a választás. Az identitásversengés okozza a sok egyetemi pályaelhagyást, és az állásváltásokat. Választható identitás ez, de a választás sok ajtót bezárhat, ideiglegesen vagy véglegesen.

Összegezve: bár a belső identitásversengés tinédzserekre jellemző, bizony előfordul az idősebb korosztályban is. Az egyénre szabott tanácsadás segíthet túljutni az identitáskríziseken, rendszerszintű megoldást találni nehéz.

Mit jelent magyarnak lenni? Ahány ember, annyi válasz. Ki a dicső múltat emeli ki, ki a kultúránkat nagy íróinkkal, festőinkkel, egyeseknek a Himnusz és a nemzeti jelképek jutnak először eszébe, mások a "Nélküledre", és a nemzeti összetartozásra asszociálnak. Az biztos, hogy a nemzeti hovatartozás az egyik legerősebb identitásképző tényező – kéne, hogy legyen. Ugyanis a fiatalabb korosztály körében egyre gyakoribb, hogy a Haza, és az ehhez kapcsolódó értékek jelentőségüket veszítik, vagy teljesen el is tűnnek a gondolkodásból. Körükben sokkal inkább meghatározó, hogy "Marveles", vagy "DC"-s, hogy milyen az öltözködési stílusa, vagy esetleg mi a nemi identitása. De miért tartunk itt, és hova vezet mindez?

Az identitás összetett dolog, melynek alapjait ideális esetben a gyermek a szüleitől kapja meg, és esetleg az óvoda és az általános iskola is tud hozzáadni. Ez az az életkor, amikor a legbefolyásolhatóbb az ember, ezáltal az, amit itt kap egész életére kihatással lesz. A később ráragadó identitásjegyek is az ekkor kijelölt ösvény mentén fognak a fiatalra ráragadni. Ha erős az alap, akkor a későbbiekben sem kell tartani identitásvesztéstől. 
Bár alapvetően a szülő felelőssége a legnagyobb, mégis szerencsés dolog, ha már az óvodákban hangsúlyos szerepet kap az oktatásban a nemzeti identitás, a keresztény kulturális értékek, a hazaszeretet, illetve a szülőföldhöz és családhoz való kötődés. Ez óriási előny azon kisgyerekek számára, akik otthon ezeket az alapokat nem kapnák meg. 

De vannak olyan szülők, akik eleve nem nevelik vallásosnak gyermeküket, hanem kicsi korától megismertetik a nagy világvallásokkal, azzal az indoklással, hogy ezekkel az alapokkal majd felnőtt korában választ egyet magának, ha akar. A döntés ezen logika alapján a fiatal kezében van. Ez a nevelési módszer kísértetiesen hasonlít arra a képtelenségre, amikor a nemeket kezelik hasonlóan laza értelmezésben. 
Elsőre talán furcsának tűnhet ez a hasonlat, de a vallás, hasonlóan a nemzeti hovatartozáshoz, egy olyan alapvető elem, identitásunk alapképző eleme, melyet vagy kisgyermekkorban magunkévá teszünk, vagy jó eséllyel soha. 

Mi a következménye annak, ha valaki nem rendelkezik gyökerekkel? Először is, ahogy már az első bekezdésben említettem, elkezd különböző álidentitásokat keresni magának. Ez olyan, mint egy pótcselekvés: identitás nélkül az ember elveszett, ezt ők is érzik magukon, ezért a valahova való tartozás érzését kezdik el üldözni. Nagyon felületesen bár, de valami hasonlót kaphatnak ezek által. A fogyasztói társadalomban az úgynevezett márkahűség is egy nagyon hasonló folyamat, hiszen neki az az identitása, hogy adott gyártó termékeit használja. És amikor a boltban a kedvencét preferálja, akkor megvívta a saját harcát. Vagy mikor kimennek különböző nemi és szexuális identitással rendelkező polgártársaink, és megbénítják a fővárost. Akkor és ott ők nem csinálnak mást, mint megvívják a harcot az identitásuk nevében.

Viszont ezek azok az emberek, akik magukat kozmopolitának, „világpolgárnak” tartják. A fiatalabb korosztályokban egyre gyakoribb ez. Ők azok, akik mindenféle érzelmi kötődés nélkül hagyják el országot, mert nekik semmit nem jelent. Számukra ez csak egy terület, ahol egy fura nyelvet beszélnek. (Igen, ez az anyanyelvük, de mit számít ez?Megvan a C1-ük angolból, angol szlenget használnak, a filmeket angol nyelven nézik, sőt, a magyar zene az ciki, szóval azt se hallgatják.) És ahol ráadásul még igen rosszul is fizetnek – már a hőn áhított „nyugathoz” képest. Igen, bennük ennyi kérdés merül fel, ha elhagyják szülőföldjüket (szándékosan nem a „haza” szót használtam). Többet fizetnek, beszélem a nyelvet, akkor miért is kéne itt maradnom? 

A család szentsége, mint olyan, szintén hiányzik ezekből az emberekből. Az ő álláspontjuk szerint a társadalom legalapvetőbb szerveződési egysége az egyén. A családot idejemúlt képződménynek tartják, sokkal inkább támogatandónak gondolják, ha az ember soha nem állapodik meg, hiszen „ezek a természetes igényei”. Ugye, ha nem lát megfelelő mintát gyermekkorában, honnan is tudná, hogy milyen egy igazi család.

Bár a téma még teret adna rengeteg más terület megvizsgálására, a cikk végéhez közeledve utolsóként nézzük meg a migráció kérdését. Azokról is oldalakat lehet írni, akik a keresztényeket lenézik, ostobának és idejétmúltnak tartják, és folyamatosan támadják, miközben a fanatikusan vallásos muszlimokat az égbe magasztalják. Niedermüller Péter, a VII. kerület polgármestere a napokban rémisztő képződménynek nevezte a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakat, amivel csak alátámasztotta elvtársai fehérgyűlöletét. 

A valóságot egyébként is rugalmasan értelmező balliberális oldal új ellenségei a DK-s politikus által megnevezett csoportok. Azok, akiknek Európában jellemzően még van identitásuk. Ezt persze megpróbálják folyamatosan pusztítani. (Gondoljunk csak a Coca-Cola nyári, homoszexualitást népszerűsítő reklámhadjáratára. Közelebbi példa a Netflix Vaják című sorozata, mely bár egy középkori Kelet-Európáról mintázott világban játszódik, mégis minden jelenetben szerepeltetniük kellett minimum egy színesbőrű színészt. Mindennemű rasszizmus nélkül kijelenthető, hogy ez élményromboló hatással bír, nagyjából olyan ez, mintha Arnold Schwarzenegger játszaná Martin Luther Kinget. De az élmény és a valóság hol számít bármit is, ha közben romboljuk az identitást?) A társadalom már gyökér nélküli része ezt természetesnek tartja, és nem fog ellene felszólalni.

Azonban van megoldás. Ha a gyermekek egy szerető családban nőhetnek fel, ahol az alapvető szükségleteiken és a szereteten kívül erős identitást is kapnak, és ha az oktatási intézményekben folytathatják az ilyen jellegű ismeretek gyűjtését, akkor nem lesz gond. A magyar korány családtámogatási rendszere, és hazafias, keresztény értékekre külön figyelmet szentelő oktatási rendszere kiváló irány. A feladatunk, hogy ezt az utat egyengessük, és hogy soha ne veszítsük el az identitásunkat!

Mindenkinek ismerősen csenghet a felhívás: ,,Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Ez a felszólítás a klímavédelem, a környezettudatosság jelmondatává vált. Sokak számára elcsépeltnek és közhelyesnek is tűnhet már, olyan sokat halljuk. Tele vannak vele, és változataival a híradók, a tudósítások, és a mindennapokban számtalan olyan új technológiával, eljárással találkozhatunk, amelyeket azzal népszerűsítenek, hogy segítik a környezettudatos életvitelt.

Mégis gyakran esünk abba a hibába, hogy megfeledkezünk egyéni döntéseink súlyáról. A Föld teljes, 7 milliárd fős lakosságának környezetszennyezéséhez képest vajmi keveset nyom a latba, ha mi magunk csak egy kicsit is feláldozunk személyes kényelmünkből a környezet oltárán – gondoljuk sokszor. Például autó helyett tömegközlekedést használunk, vagy műanyag szatyor helyett saját, textil bevásárló zacskónkat. Pusztán ,,csak” azon az egyszerű és logikus gondolatsoron nem futunk végig, hogy a klímacsúcsokon megfogalmazott tervek mit sem érnek, ha azokat nem, vagy csak hiányosan hajtják végre. Márpedig a végrehajtás lánca az állami szabályozástól a gyárakon, a vállalatokon keresztül az egyénig fut.

A globális erőfeszítés sikere az egyének döntésein múlik. Vegyük például a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének a terveit. Hiába születik erről megállapodás, ha nem vagyunk hajlandóak lemondani az autós közlekedés kényelméről a tömegközlekedés javára. A gyárak sem csökkenthetik kibocsátásukat, hiszen termékeik keresletét a lehető legalacsonyabb áron kell kielégíteniük, ha a vásárló szemében az alacsony ár prioritást élvez a környezettudatossággal szemben.

A klímavédelem érdekében végrehajtandó reformok csak és kizárólag akkor valósulnak meg, ha bizonyos mértékben lemondunk kényelmünkről, hajlandóak vagyunk áldozatokat hozni. Ez alatt érthetjük fogyasztásunk visszafogását, környezetbarát, vagy környezetbarát eljárással készült – de drágább - eszközök, termékek vásárlását. A kérdés nem az, hogy hajlandóak vagyunk-e erre, hanem az, hogy milyen mértékben, milyen határokon belül? Emellett megfontolandó az is, hogy milyen határokon belül észszerű az áldozat, és lehet-e ezt túlzásba vinni. Az megkérdőjelezhetetlen: ha csak apró tettekkel is - mint például szelektív hulladékgyűjtéssel –, de mindenki hozzájárulhat a környezetvédelemhez.

A XXI. század emberének minden kétséget kizáróan a kényelem a legfontosabb. Az élet számtalan területén zajló fejlesztések mind arra irányulnak, hogyan lehet egy folyamatot, vagy cselekvést hatékonyabbá, gyorsabbá tenni. Sok esetben az idő a legfontosabb szempont, amit figyelembe veszünk tevékenységeink során. Bizonyos esetekben a kényelem egyet jelent a környezettudatossággal. A legtöbb fejlesztés, technológiai újítás a kényelem fokozását egyébként úgy éri el, hogy közben sokkal nyersanyagtakarékosabbá teszi az adott folyamatot. Általános tendencia, hogy amit csak lehet, internetes felületeken intézünk el: pénzügyeinktől a vásárláson át az oktatásig, és egyes munkahelyi feladatainkig.

Amellett, hogy ezzel rengeteg időt takarítunk meg, jóval kevesebb papírra is van szükségünk. Az oktatás ékes példa, hiszen a kötelező olvasmányokat, beadandó dolgozatokat döntő többségükben papírfelhasználás nélkül, online felületeken továbbítjuk. A közlekedésben, különösen a vasút esetében a jóval kevesebb káros anyagot kibocsátó, elektromos árammal hajtott eszközök sokkal gyorsabbak, megbízhatóbbak, így ebben az esetben is fennáll az, hogy megéri a környezettudatosabb utat választani. A villanymozdonyokból már szinte mindenhol több van, mint a dízelekből, az elektromos autók pedig egyre népszerűbbé, megbízhatóbbá válnak, és a működtetésükhöz szükséges infrastruktúra is egyre szélesebb körben épül ki.

A környezettudatosságnak azonban vannak olyan területei, amelyek bizonyos fokú – akár anyagi, akár időben mérhető – áldozatot követelnek. A legtöbb esetben ezek apróságok. A környezetünkért rengeteget tehetünk azzal, ha szelektíven gyűjtjük a hulladékot, kerüljük az egyszer használatos termékeket, energiatakarékos eszközöket használunk, vagy ha autó helyett inkább kerékpárt, vagy tömegközlekedést veszünk igénybe. Ez egy nagyon hiányos felsorolás. Azt azonban nagyszerűen mutatják a példák, hogy a környezettudatos életmód főleg ilyen jelentéktelennek tűnő szokásokból áll, amelyek minimális anyagi és időbeli ráfordítást igényelnek. Elhanyagolható mértékben kell lemondanunk miattuk a kényelmünkről.

Úgy gondolom, az emberek többsége azért szentel kevés figyelmet a környezetvédelemnek, mert nehéznek gondolja megváltoztatni a szokásait. Egy olyan rutincselekvést, amelyet a mindennapi életünk részeként bármiféle gondolkodás nélkül, automatikusan viszünk véghez, nehéz lehet másra cserélni.

A környezettudatos életmódnak léteznek sokkal erőteljesebb megnyilvánulásai. Egyesek az étkezési szokásaikat is képesek gyökeresen átalakítani, például az állati eredetű élelmiszerek elhagyásával. Egyre gyakoribbá válnak az önfenntartó házak. Az utóbbi példák már jóval nagyobb áldozatokkal járnak, így jóval kevesebben is követik őket.

A környezetvédelem kapcsán a legfontosabb, amit soha nem szabad elfelejtenünk: környezetünk folyamatosan változó, rendkívül érzékeny rendszer, melynek minden eleme jelentős hatással van a többire. Fontos tudatosítanunk, hogy a legjelentéktelenebbnek tűnő szokásaink megváltoztatásával is hozzájárulhatunk a környezetvédelemhez. Úgy gondolom: az emberek túlnyomó többsége kishitű, és azért nem él környezettudatosan, mert azt hiszi: mit sem számít, mit tesz valaki, aki csak egy a hétmilliárdból.

Olyan társadalommá válunk, amelyben egyesek másokat megrendszabályoznak, de önmagukat kihagyják? Politikusok megkövetelik tőlünk, hogy vessünk véget a fosszilis üzemanyagok felhasználásának, miközben ők magánrepülőgépeken és benzinfaló terepjárókon utaznak. Politikusok és a hollywoodi csillagok, a fegyveres erőszak ellenzői, fegyveres testőrökkel veszik körül magukat.

Amikor a környezeti tudatosság kérdése merül fel a főáramú vitákban, általában egy tényt figyelmen kívül hagynak: zöld módra élni néha költséges. Nem csak abban az értelemben, hogy potenciálisan drága, de úgy is, hogy fel kellhet adnunk valamit a környezetért.

A klasszikus példa az egyre gyakoribb „zöld” kastély, a túl nagy ház. A környezettudatosság divatos lett, egyre több ember akarja megmutatni, hogy ő igenis tesz a környezet megőrzéséért. Amire van kereslet, arra megjelenik a kínálat is: a vállalkozók "környezetbarát" otthonokat és termékeket ajánlanak. Megveszem, és büszkén mondhatom: óvom a környezetet. De valóban azt teszem? Nyilvánvaló, hogy egy otthon, amelyben dupla ablaküvegek vannak, kevesebb hőt pazarol: kevesebb energiát igényel a téli fűtéshez, és nyáron nem igényel annyi hűtést, mert a hőmérséklet jobban szabályozott.

Csakhogy a ház eleve négyszer nagyobb, mint amire szüksége lenne a benne lakóknak. Óriási mennyiségű építőanyag kellett hozzá, emiatt a lakhely sokkal nagyobb környezeti lábnyomot hagy, mint egy kisebb otthon. Ugyanolyan környezetkímélőek lehetnének egy sokkal kisebb házban, és sokkal kevesebbe is kerülne. A hatalmas házaknak a hatékonyság fokozásához szükséges átalakításai közül van, amire eleve nem is volna szükség, ha az épület kisebb.

A nagy házak több helyet foglalnak el és nagyobb területet igényelnek, ha a lakók kertet, udvart is szeretnének - és általában igen. Korlátozzák az állatok élőhelyét, és számos egyéb problémát okoznak.

Jellemző igény egyszerre megőrizni a státuszszimbólumainkat és demonstrálni, hogy készek vagyunk tiszteletben tartani a környezetet. Az emberek hibrid autókat és óriási házakat vásárolnak, környezetvédelmi tanúsítvánnyal, és úgy érzik, hogy megtették a részüket a környezetért, mert egy tanúsított programban vesznek részt, zöld címke alatt.

Pedig a legtöbb embernek nincs szüksége nagy házra. Az egy lakóra jutó négyzetméterek száma radikálisan nőtt az elmúlt években. Az emberek egyre több helyet igényelnek, és elvetik azt az elvet, hogy az értékes természeti erőforrások védelme érdekében szükség lehet az általuk használt helyre. Pedig rá kell szánni magunkat, hogy megváltoztassuk az életmódunkat, hogy megfeleljen a bolygó és a rajta élő többi lény igényeinek. Nem vagyunk egyedül, és csak egy bolygónk van: felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért, ha meg akarjuk őrizni a Földet a jövő generációjának.

Ugyanakkor felelőtlen az a megközelítés, hogy bármit meg lehet valósítani, amit kigondolunk. Szeretném látni, ha a környezetvédelem zászlóvivői nem csak a kommunikációban lennének a bolygó megmentői.Hány híresség állítja, hogy törődik a környezettel, miközben több házat és több járművet birtokol? Ezek valóban szükségesek a mindennapi életéhez?

Mindannyiunknak magának kell döntenie arról, mit hajlandó feladni, és mindannyiunknak meg kell húznunk a vonalat valahol. Úgy tűnik, ezt a vonalat nagyon sokan szemtávolságon kívülre képzelik. Ha meg tudnánk vásárolni a környezeti problémákból való kiutat, akkor már meg is tettük volna: de nem tudjuk. Mikor ébredünk rá, hogy sokkal többet kell tennünk?

A huszonegyedik században már nem törvényszerű, hogy suba a subához megy, már régen nem kötelező forgatókönyv hogy a falu legszebb lánya és a legszebb legény lesz egy pár, már nem lehet biztosra mondani, hogy két közeli kovácsmester egykorú gyermekei egymásnak vannak szánva. A szerelem - és így a párkapcsolat és a gyermekvállalás is - átíveli a határokat, társadalmi osztályokat, vallási különbségeket, iskolázottsági szinteket, olykor a nemek határát is. A mindent elsöprő szerelem és gyümölcse, a gyermek megszületése után kötelezően kiderül: minél távolabbról találtunk egymásra, annál több különbséggel kell szembenézzünk. De mit választ a gyermek?

Egy párkapcsolatba mindkét szülő hozza a saját identitását, nincs olyan lényeges dolog a világban, amiben egy gyermeket vállaló fiatal felnőtt nem foglalt már állást, és nincs kiforrott nézőpontja. Fontos azonban tisztázni, mely területen ki „enged”. Szűk környezetünkben feltehetőleg ez apróságokat jelent, én például fogalmam nincs, hogy fogom megszokni, hogy vasi tájszólással készül a bevásárlólista, és hogy a majdani kisfiam is feltehetőleg így írja majd. De az eltérő identitások ennél nagyobb ütközésekbe is keveredhetnek.

Hogyan dönti el egy vegán hölgy és egy húsevő férfi, mi kerül a gyermek uzsonnásdobozába? Hova megy vasárnap a katolikus asszony és a világi férj fia? Mi lesz a második tanult nyelve egy sváb-amerikai vegyesházasságból születő gyereknek? Autószerelő vagy autómérnök lesz a professzor és a karosszérialakatos elsőszülöttje?

Azt, hogy ezekben a kérdésekben kié az utolsó szó, még azelőtt el kell dönteni, hogy a gyermek kimondja az elsőt. Azaz nem az első vasárnap reggel kell értetlenül állni, hogy hova viszi a vallásos anyuka a gyermeket. Hiszen az édesapa természetes életformája, hogy otthon marad, az anyáé pedig, hogy templomba megy, a gyermek pedig egyszerre két helyen nem tud lenni. Így igaz ez az összes többi feltett kérdésre.
Meggyőződésem, hogy az identitás kialakításában a szülői szerep döntő. Helyes és természetes, hogy a gyermek idősebb korában más vallást, más nemzetiséget, más életutat választ, azonban örök életére meghatározzák a vallási értékek, az anyanyelve, vagy az iskolái, ahova íratták. Nem nyugodhatunk meg tehát abban, hogy húsz éven belül a két ütköző identitás nyomtalanul egy harmadikká alakul.

Vannak olyan esetek, amikor már a kapcsolat elején nyilvánvaló: az egyik félnek engednie kell. Egy szigorúan vallásos családba való beházasodás kilátásba helyezi a gyermek vallásos nevelését, egy litván-amerikai pár pedig praktikusan az iskolában tanított angol nyelvet választja az otthoni kommunikációs nyelvnek. Azonban ahol ez nem egyértelmű, ott az a probléma, hogy nincs középút: nincs fél-vegán életmód, nincs félig-egyetemi képzés, ezeket a vitákat nem lehet kompromisszummal zárni. Így az egyik fél azzal szembesül, hogy „vesztesként” saját gyermekét nem nevelheti identitása szerint. De mi a megoldás?

Eleve hamvában holt házasság, ahol a felek nyernek és veszítenek, azonban a gyermek sem krumpliszsák. Megismerheti mindkét fél meggyőződését, így az önálló döntés kapujában nem egy verseny nyereményeként, hanem egy több lehetőséggel gazdagabb, tágabb látókörű személyiségként áll majd. A litván-amerikai pár otthoni nyelve lehet az angol, de szabad, és kell emlékeztetni, hogy legyen büszke különleges gyökereire, és második nyelvként választhatja a litvánt. Egy muzulmán-katolikus házasságban is nevelhetünk úgy muzulmán vallású gyermeket, hogy ismeri, tiszteli, és esetleg életébe átemeli például azokat a társadalmi tanításokat, ami szerint a katolikusok élnek.

A másik fontos dolog, hogy egyik szülő sem lehet bűnös. Egy vegán anya táplálhatja éppen vegán módon gyermekét (orvossal egyeztetve), de ezt nem kommunikálhatja úgy, hogy apa egy lelkiismeretlen gyilkos, mert húst eszik. Ott kell lenni, és igen, hallani kell nagyobb korában mindkét érvet, ha más nem, meg kell látnia a szépségét, hogy a kétféle étel milyen jó hangulatban készül otthon a konyhában.

Kié az utolsó szó? Az erősebbé? A hangosabbé? A férfié? A nőé? Azé, aki többet keres? Reméljük, egyikre sem igen a válasz. Az identitásról nem dönthet a szülő, csak az identitás alakulásának körülményeit határozza meg. Az elhúzódó konfliktusok és a nyer-veszít felállás pedig minden vallási, politikai és kulturális nézetnél jobban rombolja a gyermeki lelket. A becsület, a szeretetteljesség és a tisztelet tanulható és univerzális érték, ezeket átadni kötelező, a megfelelő út kiválasztása pedig optimális esetben két szerelmes ember hosszas beszélgetéseinek eredménye. Amiből rossz még soha nem sült ki.

Süni

A zöld témák a közbeszéd és a média minden területén dominálnak, az ismeretterjesztő cikkektől a nemzetközi híreken keresztül az életmódtanácsadásig. Használ-e ez a dömping valóban a környezetvédelem ügyének, vagy inkább árt neki? Létezhet-e egyáltalán olyan téma, ami ekkora figyelmet érdemel? Egészséges, hogy ennyire ural mindent, tematizálva minden csatornát? Nem kicsit, nagyon.

Szupertéma vagy hiperhiszti?

Az emberiség nincsen jó hatással a természetre, józan ésszel ez megkérdőjelezhetetlen. Legyen szó az ipari kibocsátásról vagy közvetlen életterünk mérgezéséről: van mit szégyellnünk, és a tennivalónk rengeteg. Éppen ezért szorul az ember keze ökölbe, amikor ezt a fontos ügyet valós tartalom és közhasznú cél nélkül, kommunikációs fogásként, hangulatkeltésre, öncélúan használják fel.

Minden széles nyilvánosság előtt zajló klímavitában megjelennek a szélsőséges hangok. Két véglet fárasztja a józan többséget. Az egyik szerint teljes összeomlás következik, a másik szerint minden a legnagyobb rendben, a természet köszöni szépen, jól van.

Az alarmisták

Ők azok, akik a természet vagy a társadalom összeomlását, a világvége eljövetelét jósolják, a legkülönfélébb módokon. Ennek időpontját általában közelre, de véletlenül sem túl közelre jövendölik. Éppen olyan messzire, hogy mire eljön a katasztrófa időpontja, mindenki elfelejtse, hogy pár évvel ezelőtt mitől kellett rettegnie. Az alarmisták elméleteiket általában valós, valóban káros folyamatokra építik fel, és ezekből vezetik le a hétmérföldes léptekkel közelgő apokalipszist.

Az alarmista véleményvezérek tájékozódni vágyó, de a számokat, tényeket és az adott probléma természetét egyáltalán nem ismerő, jószándékú laikusokat tévesztenek meg. Némi féltudományos humbug, pár manipulált szám, rémisztő görbe: és kész a megkérdőjelezhetetlen szakmai jelentés. Ezt utána a megfelelő felületeken keringtetik, és ha jól rezonál, az emberek maguktól is felkapják. A félrevezetés célja lehet hangulatkeltés, netán anyagi haszonszerzés. Egyes megmondóemberek egyszerűen csak a figyelemre éhesek.

Hiába igazolja az idő a tudományos körök véleményét, hiába múlnak el nagy bumm nélkül sorra a megjövendölt katasztrófa időpontok: világvégekultusz mindig is volt és mindig lesz is. Mindig lesznek olyanok, akikre az észérvek nem hatnak, de róluk sem szabad lemondani. Az egyetlen dolog, amit velük kapcsolatban tehetünk, hogy önmaguk és mások számára valóban hasznos cselekvésre szólítjuk őket, ha már az elvakultságból származó tettvágy adott. Az ügy szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki azért takarékos, mert tisztában van annak össztársadalmi hasznával, vagy azért, mert féli a világvégét.

A hiányzó tudás

Fontos megjegyezni, hogy a világvégét jóslók nagy része nem elvakult, csak nem eléggé tájékozott. Ezt használják ki a zöld köntösbe bújt ipari óriások, politikai pártok, vagy kisstílű módon adományokat lenyúló alapítványok. A tudatlanságból, tájékozatlanságból fakadó alarmizmus ellen kötelező fellépnünk, másképp a manipulációra alkalmas nézetek gombamód szaporodnak. Csakúgy, mint a témát meglovagló tudósítások, csúsztatások, clickbait anyagok.

A tudás hiánya, vagy elutasítása vezet a másik véglethez is. A konteóhivők másik csoportja teljes tagadásba burkolózik. Nem ismerik el a problémát, ezért cselekedni sem hajlandók. Elleneznek és rosszallnak minden intézkedést, szélesebb társadalmi összefogást igénylő megmozdulást. Ez a viselkedés szélsőséges ellenreakció az apokalipszis megszállott hirdetésére. Ezek a radikálisok ugyanolyan ügyesen csúsztatnak, mint a világvégét jósló társaik:

 a klíma mindig is változott

az emberiség pontos hatását az éghajlatra nem tudjuk felmérni

• -mondják meggyőzően.

Érzik, hogy az ellenoldal szélsőségeseinek a következtetései helytelenek, és az alarmisták minden alapvetését, köztük a valós problémákból kiindulókat is, egy csomagban utasítják el. Itthon szerencsére sokkal ritkábbak az ilyen nézetek, mint másutt a világban. Ettől függetlenül: a vészharang rángatása helyett ideje átadni a terepet az átlag számára érthető, de mégsem túlzottan leegyszerűsítő, korrekt tömegtájékoztatásnak, ha már ennyire a környezetvédelemről szól minden.

Széles nyilvánosság

A téma nem véletlenül felkapott a médiában. A klímaváltozás korunk egyik nagy kihívása, pont ugyanúgy, mint a migráció kérdése. Jó ideig a közbeszéd meghatározó témája lesz. Összetett és izgalmas szakmai, politikai és társadalomszervezési kihívás: létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.

A téma fontossága és sokszínűsége ellenére, ha a csapból is ez folyik, az unalmassá válhat. Ennek ellenére ugyanúgy, ahogy a betelepítési kvótáról zajló EP-szappanopera 101. epizódja, ez is - 101. alkalommal is - ugyanolyan fontos, mint elsőre, mert ha hibázunk, az végleges. Beszélni róla, megbeszélni kötelesség. De e kötelesség mögé bújva normális természeti jelenségeket katasztrófának beállítani, vagy csúsztatásokkal teli jóslatokkal fárasztani az alapproblémát elismerő közvéleményt ugyanakkora bűn, mint az egészet letagadni.

Ha a diskurzus nem terelődik korrekt, higgadt mederbe, akkor a téma elutasítottsága nálunk is felszökhet. Az USA-ban azt érték el a szenzációhajhász hozzáállással, hogy az ország világrekorderré vált a problémát tagadók arányát tekintve. Példátlan igényt teremtettek a kérdést tagadó véleményvezérekre és ellehetetlenítették a széles nyilvánosságot bevonó szakmai párbeszédet.

A média túlpörgetett izgalmát szokás klímahisztinek nevezni. A kritika teljesen jogos: korunk egyik legfontosabb szakmai kérdéséből gyártanak bulvárt, és züllesztik az UFO-észlelések szintjére. Ennek ellenére figyelnünk kell arra, hogy amikor leleplezzük ezt a vadhajtást, ne tűnjön úgy, mintha a problémáról való párbeszéd szükségességét tagadnánk. Tehát ne magát a témát, hanem a témához való hozzáállást kritizáljuk. Másképp klímatagadónak címkéznek, és kiragadott idézetekkel megbélyegeznek bennünket azok, akiknek érdekük a ,,hisztit” fenntartani.

Klímavitákban gyakran kevés a könyörület, hiszen komoly érdekek csatáznak. A kínaiak szívesen végignéznék, hogy a nyugati gazdaság párszor lábon lövi magát. Az autóipar a CO2 kibocsátás démonizálásában érdekelt a NOX vizsgálata helyett. Aztán ott van a sokat emlegetett kőolaj-, illetve szénlobbi… Az átláthatatlanul sok érdekcsoport között kéne rendet vágnia az ugyanezen érdekcsoportoktól függő politikának.

Van egyáltalán beleszólásunk?

Az embereknek? Igen, ezért van miről beszélnünk.

Nekünk magyaroknak? Nem sok. Nem szabad elfelejtenünk: globális vitáról van szó. A fent említett mintázatok nem magyar sajátosságok, máshol is ugyanez a téma, helyenként sokkal szélsőségesebb környezetben. Ha mások már vészhelyzetet deklarálnak, mi még cselekedhetünk higgadtan. Nem szabad meggondolatlanul, hanyatt-homlok saját érdekeink ellen vonulnunk. Nem szabad arányt tévesztenünk. A világ gondját nem tudjuk megoldani, ha belegebedünk se. Vedd szó szerint! Ha mi magyarok megszűnünk létezni, az is csak 0,14%-kal mérsékelné a világ szén-dioxid kibocsátását.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs dolgunk. Minden országnak megvan a maga házi feladata. A kiotói célok után most teljesítenünk kell a párizsi és egyéb EU-n belüli vállalásainkat. Ahogy mondani szokták: a szén-dioxid nem áll meg a határoknál. A cselekvésnek sem szabad. Nem érdemes mértéket tévesztenünk: nem mi vagyunk az az ország, amely gazdasági zsarolópotenciálja által bármit is elérhet. De aktív, közös EU-külpolitikát sürgető szerepet vállalhatunk, bármennyire is reménytelen történetnek fest.

Minden kishitűség ellenére van igazi és valós lehetőség arra, hogy a nagyokra jelentős hatással legyünk: azzal, ha alternatívát teremtünk. Ha példával tudunk elöl járni a megfelelő szabályozók kialakításával, közvetlen és tágabb környezetünk tisztán tartásával, a vizeink és a termőföld védelmével.

Az alternatívaépítés előfeltétele a széles társadalmi konszenzus. Ha képesek vagyunk észérvekkel, a valóság biztos talajáról elcsendesíteni a hangulatkeltő, károgó, a cselekvést hátráltató hangokat, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy előrelépjen egy ügyünk, ami nem megosztja, hanem egyesíti a magyarokat.

De mégis, ki vagyok én? – tesszük fel magunknak az emberi lét egyik legalapvetőbb kérdését. Lehetne úgy is, hogy nem töprengünk ezen, de napjaink társadalma nem engedi kikerülni. Magasztaljuk az egyént, az ember önmagában hisz, nem másban, és egyre későbbre tolódik az önállósodás és a felnőtté válás. De ki vagyok én?

„Valakinek, vagy egy csoportnak állandó, alapvető és individualitását, egyediségét adó jellege” – egy szóval: identitás. A „ki-vagyok-én?” identitáskeresés egyszerre pszichológiai, vallási, kulturális és politikai kérdés. Sokszor úgy tűnik, csupán önmagunknak tartozunk a megválaszolásával. De a demokrácia jellegéből fakadóan is, önmagunk és családunk mellett egész nemzetünkért és társadalmunkért felelősséggel tartozunk, amikor politikai identitásunk alapján az azt leginkább képviselő pártra szavazunk. De mit jelent a politikai identitás, és miért jelent felelősséget számunkra?

Többek közt Carl Schmitt politikatudós (aki náci volt, de elméleti munkája nagy hatással volt a politikatudományra) írt arról, hogy életünk olyan területei is meghatározhatják politikai identitásunkat, amelyeket nem is gondolnánk kifejezetten politikai természetűnek. Például a kultúra, a vallás, vagy a gazdaság szerepét a politikai identitás kialakulásában abból eredezteti, hogy ezen területekről alkotott elképzeléseink is megoszthatják a társadalmat, így politikai kérdéssé válhatnak. Schmitt nem csupán úgy érti ezt, hogy a politika hat ezekre a területekre, hanem fordítva is: a politikai ellentéteket is elmélyíthetik az egyébként nem politikai nézeteltérések. Ez szintén azt példázza, hogy a személyes életünk különböző területein hozott döntéseink, illetve hirdetett meggyőződésünk miért nem számít csupán magánügynek.

Gondoljunk csak arra, amikor egy fogalmat megpróbálunk definiálni, majd a definícióban szereplő szavak jelentésén töprengünk el, és így végigbontogatva az akár mindennapi szinten használt kifejezéseket, végül már csak az ellentétükkel tudjuk őket meghatározni. Például a „fény” szón gondolkozva előbb-utóbb kénytelenek leszünk a sötét ellentéteként értelmezni, hiszen ha nem ismernénk a sötétséget, a fény fogalma sem jelentene semmit. Ezen analógia mentén alakul a pártok öndefiniálása is: egymáshoz képest pozícionálja magát a jobb- és a baloldal. Ebben a felállásban döntő fontosságú kérdés, ki teszi meg az első lépést. Ennek a megértéséhez gondoljunk a sportra: szoros emberfogás, kiélezett meccs. Úgy tűnik, mintha a két csapat játékosai szinte egyszerre mozdulnának, pedig valójában azt történik, hogy a magabiztosabb fél tesz egy-egy lépést, a másik pedig követi, lereagálja. Ugyanez játszódik le ma Magyarországon: a magabiztos identitással rendelkező jobboldal lépéseit igyekszik lekövetni a bal, így megfosztva magát a pozitív öndefiniálás lehetőségétől. A labda gyakorlatilag a jobboldal kezében van, ennek köszönhetően pedig alkalma nyílik értékeinek meghatározására és bemutatására, míg a bal elsősorban ezekkel szemben helyezi el magát, de koordinátarendszerének tengelyeit nem tudja magának elnevezni.

A baloldalnak vannak kísérletei, hogy kimásszon ebből a csapdából, melyek egy bizonyos réteget ma is meggyőznek: az európai identitás, a nyugathoz való felzárkózás jegyében. Ám a kiélezett magyar politikai viszonyok között ezt az „európaiságot” is nehéz önmagában értelmezni, és nem a jobboldal nemzeti érzésű öndefiníciójával szemben. A baloldal az európai létet a magyarsággal szemben határozza meg, holott e két fogalom egyáltalán nem egymást kizáró.

Mindez rímel a cikk elején idézett Schmittnek arra a gondolatmenetére, amely a liberalizmust álszentként írja le. Ennek forrásra szerinte az az önellentmondás, hogy a liberalizmus mindenkit elfogadóként, barátságra törekedőként állítja be önmagát, ugyanakkor más igazságot, realitást nem ismer el a sajátján kívül: az eltérő értékrendet nemkívánatosnak tekinti, annak leigázását pedig szükségesnek.

Ez az önellentmondás tetten érhető a Magyarországra kifejezetten jellemző, pozitív öndefiniálásra képtelen hazai baloldal kommunikációjában. A hangzatos ígéreteik minden és mindenki befogadására azt célozzák, hogy elvegyék ezeknek a nagy horderejű kérdéseknek az élét, depolitizálva őket, hogy végül szűk körben születhessen döntés róluk. Emellett a baloldalból hiányoznak az önálló gondolatok és ötletek - amelyek befolyásolhatnák a potenciális pártolók körét -, és az önmeghatározást a jobboldal által vallott és kifejezett értékekkel való szembehelyezkedés pótolja.

Az utóbbi egy év egyik legjelentősebb fejleménye az volt, hogy a klímakérdés és a környezetvédelem váltak a legfontosabb politikai témákká. A fősodratú média és a baloldali pártok felkarolta, Greta Thunberg nevével fémjelzett mozgalom elvitathatatlan eredménye, hogy felhívta a figyelmet az emelkedő életszínvonal és a Föld növekvő népessége mellett tarthatatlan mértékű környezetszennyezésre és az éghajlat változására, amit egyre többen tekintenek ténynek.

A mozgalomnak köszönhetően a közvélemény elkezdett foglalkozni ezekkel a témákkal. Világszerte klímatüntetéseket és klímasztrájkokat szerveztek. Diákok ezrei, tízezrei vonultak az utcára, a politikai vezetők pedig a sajtó és a közvélemény nyomására egymás után hirdettek klímavészhelyzetet, vagy legalábbis biztosították szavazóikat a zöld ügy iránti elkötelezettségükről.

Sajnos azonban, úgy néz ki, eddig tartott a környezetbarát politikusok lelkesedése: a klímatüntetések pódiumairól lelépve, a zöld álarcot levetve legtöbbjüknek szembe kellett néznie a politikai realitással. Azzal, ha jelentős területekről tiltják ki az autókat, rövid távon szavazatokat vesztenek. És azzal, hogy a fosszilis energiahordozóknak – néhány különleges adottságú államot kivéve – még mindig csak az atomenergia a versenyképes alternatívája.

Sajnos a drasztikusabb – és jelentős eredménnyel kecsegtető – lépések jelenleg nem csak anyagilag nem érik meg a világ politikusainak, hanem politikailag sem. Ha másképp lenne, akkor ma autó- és műanyagmentes nagyvárosokban sétálgathatnánk szerte a világban. A mostani helyzet az, hogy beszélni már megéri a környezetvédelemről, de tenni érte még nem. Ezért nem hibáztathatjuk sem Trumpot, sem Greta Thunberget: a politikusok nem fognak cselekedni egy ilyen kényes, sokak életét befolyásoló kérdésben, amíg nincs meg a társadalmi elhatározás, támogatottság a lépések mögött.

Mielőtt ezért követ vetnénk rájuk, kérdezzük meg magunktól: Mosogatnék-e kétszer annyit, hogy kevesebb műanyagot használjak? Tömegközlekednék minden nap az autó helyett? 

Sajnos, amíg a világ népességének meghatározó része nem igennel válaszol ezekre a kérdésekre, addig a legtöbb, amit egy politikus tehet, az annyi, hogy apró lépésekkel, megfelelőbb szabályozással és ösztönzőkkel igyekszik csökkenteni az általa irányított település vagy ország biológiai lábnyomát.

Ha az ember arról beszél, hogy fontos számára a környezetvédelem, könnyen besorolódhat a liberális skatulyába. Talán egy pillanatra még saját magunkban is kételkedni kezdünk: valóban nem vigyázhatok a bolygóra anélkül, hogy közben büszke konzervatív legyek? A kérdés megválaszolásához célszerű lenne először is kideríteni, miért helyezi a politikai paletta bal oldalára a közbeszéd a klímavédelem ügyét.

Hogyan került oda?

A kérdésre pontos választ nem ismerünk, csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Egyrészt a baloldali politika klasszikus céljai (az erőszakos egyenlősítés és egyéb társadalommérnöki próbálkozások) elapadtak a XXI. századra. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem működik az osztályharc-elmélet. Szerencsére nem lett bevett gyakorlat az sem, hogy erőszakkal elveszünk attól, akinek (vélhetően okkal) van, és odaadjuk annak, akinek nincsen, így a baloldalnak új ügyet kellett találnia saját maga fenntartására. És itt jön a képbe a környezetvédelem. Célszerű egy olyan ügy mögé beállni, amely kellően globális ahhoz, hogy joggal lehessen globális megoldást ígérni. Kapóra jött, hogy a zöldpolitika egyfajta kiaknázatlan területként hevert parlagon, így könnyedén elbirtokolhatóvá vált a téma a politika főáramába helyezve. Röviden: a baloldal a magáévá tette, a jobboldal pedig hagyta.

De valóban baloldali érték?

A klímaváltozás egyértelműen ténykérdés. Aki ezt tagadja, tényt tagad, az pedig nem bölcs dolog. Lényeges volna azonban megnézni azt, hogy melyik politikai oldal milyen válaszokat ad a klímaváltozás tényére. Tendencia, hogy a nemzetközi baloldal – feltehetően a klímaszorongás lázas állapotában – igyekszik a klímavédelem problémájába becsomagolni azokat az erőszakos egyenlősítési programjait, amelyek tartós megvalósítása hosszú ideje nem jön össze. Jó példa erre az a Green New Dealnek nevezett amerikai tervezet, amely különös módon rendelkezéseket tartalmazott például a feltétel nélküli alapjövedelem tekintetében.^[1] Gondoljunk csak bele: ha munka nélkül ingyenpénzhez jut az ember, az mindenképpen csökkenti a fogyasztást. Logikus, nem? Természetesen az ellenkezője az igaz. De az is nyilvánvaló, hogy a drasztikus és erőszakos gazdaságzöldítés sem javít a helyzeten. Erre lehet példa a németországi Energiewende, ahol az atomerőművek elsietett leállítását követően a legkevésbé sem javult a károsanyag-kibocsátás. A kimaradó termelést pedig Németország energiaimporttal pótolja, és növelték az igencsak szennyező lignitégetést az energiatermelésben.

^[1] https://mfor.hu/cikkek/makro/bemutattak-a-nagy-amerikai-akciotervet-a-klimavaltozas-legyozesere.html

Különös paradoxon, hogy a liberális oldal a progresszivitást és az énközpontúságot szorgalmazza, ennek ellenére nagyra tartja a környezetvédelmet. Hiszen a liberalizmus az igények azonnali kielégítéséről szól: ha egy (lehetőleg túlárazott, Instagram-képes) avokádós chai lattét kívánok meg, csak beszaladok a legközelebbi helyre, és veszek egyet. Papírpohárban, műanyag fedővel. Ezt kiposztolom azzal a telefonnal, amelyet évente-kétévente cserélek, hiszen megérdemlem. Cserébe, mondjuk, támogatást kérek a születésnapomon egy olyan NGO részére, amely elvileg megvédi a bálnákat. Valahogy. De lehetőleg jó messze tőlem. 

Egy jobboldali fiatal véleménye a klímaváltozásról

Nem azt állítom az előző bekezdéssel, hogy ezek a fogyasztási lehetőségek ne volnának kellemesek és adott esetben akár hasznosak is. Ki ne szeretné a kényelmet? És lássuk be, fantasztikus, hogy egyre szélesebb réteg számára nyílik arra lehetőség, hogy például fapados gépekkel olcsón eljuthassanak a világ különböző pontjaira. Ezzel sincsen gond. De fontos a mértékletesség és a józanság. 

Egy fiatal jobboldali és egy fiatal liberális között nincs vita abban, hogy van klímaváltozás, és hogy az embernek kötelessége megtenni, amit tud annak érdekében, hogy mentse a teremtett környezetét, és minél tisztább állapotában tudja azt átadni a következő generációnak. Az igazi nézeteltérés abban áll, hogy míg az egyik oldal hangosan fogyaszt, és ezt kompenzálandó hangzatos klímavészhelyzetet hirdet, a másik oldal tisztában van azzal, hogy nem globális szinten, bálnamentéssel kell kezdeni a környezetünk rendben tartását. Egy konzervatív fiatal ma úgy gondolkodik, hogy lokálisan kell kivennünk a magunk részét környezetünk megóvásának feladataiból. Belülről kell haladni kifelé. Egy személy, vagy egy család nem veheti fel a versenyt egy multinacionális vállalattal. Az előbbiek azt tudják megtenni, hogy igyekeznek helyi termelőktől vásárolni, és elkerülni az élelmiszerpazarlást a háztartásban. Édesanyáink érezték ezt ösztönösen, mikor azt mondták: annyit szedjünk ki, amennyit ténylegesen megeszünk. Hasznosítsuk újra, amit lehet, gyűjtsünk szelektíven! Takarékoskodjunk az árammal! Csak néhány egyszerű példa arra, mit tud tenni ma egy átlagos fiatal. 

Ugyanakkor a nagy termelőkkel, az ipari és piaci szereplőkkel szemben szigorúbb állami és nemzetközi fellépésre van szükség. A környezetkárosító kibocsátás döntő többsége nem a háztartásokban keletkezik, hanem azt az ipari termelés okozza. Az államoknak törvényhozással kellene minél szigorúbb károsanyag-kibocsátási limiteket meghatározni. Ezeket a nemzetközi szervezetek iránymutatásokkal és kutatásokkal tudják segíteni. Tegyük versenyképesebbé a vasutat a repüléssel szemben! Európában erre adottak a feltételek, mutassunk benne példát. Fontos a kemény állami (nemzeti) fellépés, hiszen a multik nem szeretetszolgálatok: profitorientáltan működnek. Amíg pedig nincsenek rákényszerítve arra, hogy hatékonyabb eljárásokat alkalmazzanak, többet költsenek olyan kutatás-fejlesztésre, amely segíthet a környezetbarátabb működésben, nem fogják ezt maguktól megtenni, ha az "többet vinne, mint hozna". Ha valóban szeretnének részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, akkor támogassák a helyi közösségeket, segítsék elő a környezetük fejlődését. Nőni fog az ilyen cégek társadalmi megbecsültsége. 

A végtelenségig lehetne ezt a fejtegetést folytatni, de konklúzióként a következőt fogalmazhatjuk meg. A természetvédelem nem kisajátítható egyik politikai oldal által sem. De az, hogy milyen válaszokat adunk, igenis függ a világnézetünk diktálta iránytól. Az egyik oldal hangos látszatintézkedéseket, globális szinten történő nyomásgyakorlást szorgalmaz, ami jól mutat az internetes kirakatokban, de nem segíti elő az érdemi változást. A konzervatív oldal mer először kicsiben kezdeni, és mindenkinek azt mondani, hogy annyit tegyél meg, amennyit a magad szintjén tudsz. Nem tagadja a probléma globális voltát, de a megoldást nem a kapkodó, elnagyolt tettekben látja. Aki sokat markol, keveset fog. "Think global – act local". Ha mindenki megteszi a magáét lokálisan, akkor hamar érezni fogjuk az eredményt globálisan is.

Attól függ mit értünk jövő alatt. Ha a mezőgazdasági
ellátásra gondolunk, nem lehet búzát és kukoricát termeszteni gigapoliszokban.
Mégis efelé haladunk. Nagyobb „divat” manapság a „white-collar work” a kétkezi
munkával szemben, ezért az emberek minél nagyobb városokba özönlenek minél több
lehetőséget remélve.

Mégsem pontosan meghatározható, hogy meddig tart egy falu és honnan kezdődik a város. A kettő közötti átmenet pedig a nagyközség vagy a kisváros. Ami talán egy városiasabb hangulatú falu, talán egy falusias város? Lehet találgatni, és lehet a közigazgatási meghatározásra hallgatni, viszont nem kizárólag a populáció függvénye, hogy milyen típusú a település, sok más tényező is befolyásolja. Minden falu hordozza a városok sajátságait bizonyos mértékben, csak úgy, ahogyan minden városnak is vannak a falvakra jellemző vonásai.

Ami ráadásként nehezíti a definíció meghatározását, hogy mind
a falu, mind a város folyamatosan változik. Hatással vannak egymásra és
formálják egymást. Az iparosítás és a szolgáltatási szektor növekedése teljes
mértékben megreformálta a falvakat, s formálja mai napig. Ezek után felmerül a
kérdés, hogy mégis mire hagyatkozzunk a két településforma differenciálásában?!

A városi lét és az urbanizáció a fejlettség fokmérőjeként
szolgált, a fejlett térségek privilégiumának. Az urbanizáció kettős folyamat,
egyrészt jelenti a városodást – mennyiségi oldal –, azaz a városok
számának gyarapodását, másrészt a városiasodást – minőségi oldal –, ami
a városi funkciók bővülését, az infrastruktúra és a városi életforma
kialakulását fejezi ki. Magyarországon a városodás dinamikus változását
kevésbé követte a városiasodás, az új kisvárosok egy része nem
rendelkezik valódi városi funkciókkal, nem tapasztalható azok belső minőségi
változása az infrastruktúra, a szolgáltatások vagy az élet- és viselkedésmód
szempontjából. Egy falu, melyből kategóriáját tekintve város lett, jellegükben
nem változtak: nem kaptak valódi városi funkciókat, intézményi ellátottságuk is
hiányos és nem változtak, sem javultak az ott élők életkörülményei. Hiába,
hazánk tekintetében nem jelentős a giga-, illetve megapoliszok létrejötte, a városiasodás
folyamata nálunk is jelen van. A KSH szerint a városi rang megszerzése ma
is inkább presztízskérdés a települések lakói – és azok vezetői – szempontjából.

Vidéki és városi
társadalom között a legfőbb különbség a szerveződés szintjén található.

Elsőként a családokat említeném meg, ahol több különbség is
felfedezhető. Falvakban a családok erősebbek, összetartóbbak, gyakoribb a több
generáció együttélése, míg városokban az individuum szerepe markánsabb,
dominálóbb. Családtagok száma is nagyobb a falvakban, ahol nem ritka jelenség
4-5 gyermek sem, eközben a városokban 1-2 gyermekes családmodell a jellemzőbb
és a kései gyermekvállalás. A család szerepköre a városban, összevetve a vidéki
családokkal, egyre szűkül.

A házasságot tekintve is más szokások terjedtek el a kisebb
közösségekben, falvakban, mint egy nagyobb lélekszámú településen. Vidéken a
hagyományok nagyobb szerepet kapnak továbbra is, fontos a szülők, nagyszülők
számára, hogy gyermekeik azonos vallású párt válasszanak. A városokban
gyakoribb a szerelem házasság, mint a falvakban, viszont a hirtelen
fellángolás miatt a válások száma is több. A falvak közössége szégyenteljes
tettnek tartotta a házasság kötelékének felbontását, s ez a gondolkodásmód még
ma sem halt ki teljesen. A városokban nagyobb szabadságot kapnak a házasulók
választás terén, mint vidéken.

A nők helyzetére is ki kell térni, ha a különböző lakosszámú
települések között teszünk különbséget. A vidéki nők többsége nem vagy alig tanult,
szociális státuszuk pedig igen alacsony. Szintén a régmúltból hozott szokást
tartják, miszerint a nőnek az a feladata, hogy ellássa a családot friss
étellel, rendezze és nevelje a gyermekeket. Míg a megapoliszok irányába haladva
megjelennek a karrierista, egyedülálló és önellátó nők, akik a munkájukban való
menetelés révén harminc éves kor fölé helyezik a gyermekvállalás gondolatát.

Ha pedig a címben is megjelentetett
„mindenki-ismer-mindenkit” gondolatnál állunk meg egy pillanatra, akkor
fővárosi panellakosként elgondolkodunk, hogy vajon tudjuk-e a közvetlen
szomszédjaink nevét. Falvakban ez a kérdés fel sem merül, hiszen nem csak a
szomszédok nevét, hanem az utcát és akár a falu lakosságának 90%-át ismerik az
ott élők. Sőt még a három utcával arrébb élő Erzsike felmenőinek
világháborús tapasztalatait és unokáinak az iskolában szerzett jegyeit is
ismerik. Jobban figyelnek egymásra és sokkal erősebb érzelmi kapocs alakul ki
ilyen közösségekben, nem szívesen fogadnak be idegeneket. Vidéken a „mi”, azaz
az összetartozás, sorsközösség érzése sokkal erősebb, mint a városokban. A
közösség hatása az individuum életére erőteljesebb a falvakban, mint a
városokban.

A különféle társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségek
sokkal határozottabbak a városokban, mint a falvakban. Ennek megfelelően a
különféle társadalmi csoportok közötti konfliktusok is gyakoribbak a
városokban. Megannyi eset igazolja, hogy a kimagasló tehetséggel rendelkező
előadóművészek, énekesek, színészek, politikusok, tudósok azután, hogy kitűntek,
a nagyvárosokban találtak lehetőséget a kiteljesedésre. Ennek következményeképp
a falvakban a társadalom tehetősebb rétegei kiválnak a közösségből.

Úton a gigapoliszok
felé: fenntarthatóvá válhat-e a globális fejlődés?

A városi növekedés a fejlődő országokban egyre nagyobb
kihívást állít a nemzeti és helyi hatóságok irányítási képességeinek. A
városfejlesztés irányításának problémái nemcsak a „nagyvárosokban”, hanem a
kisebb, de gyorsan növekvő városokban is felmerülnek. Ha a nagyvárosok ilyen ütemben
folytatják a növekedést, irányíthatatlan gigapoliszokká fognak válni? Viszont a
fenntartható városi fejlődés elengedhetetlen, ezért mielőbbi lépések
szükségesek.

Meglátásom szerint Magyarország nem küzd ilyen problémákkal a
nagyvárosaiban, hiszen az ország területén közel 10 millió fő él, míg külföldön
egy-egy gigapolisz számlálhat ilyen mértékű lakosságot.

Ennek ellenére a kérdés fennáll: milyen eszközök segítségével
lehet hatékonnyá tenni egy ekkora terület irányítását? A „jó kormányzás”
mindenképpen egy elengedhetetlen eleme a sikeres igazgatásnak, ahol a
tervezési, döntési folyamatok demokratizáltak az egyének, háztartások,
közösségek, önkéntes egyesületek és civil szervezetek részvételének fokozása
révén. Az erő és hatalom decentralizálása a fenntarthatóság szempontjából,
kontrollálják egymást a vezetők és osszák szét feladataikat. Egy közös cél és
jövőkép megalkotása, melyhez társul a stratégiájuk. Mindent összevetve erre a
kérdésre a legjobb választ helyi szinten adhatjuk meg és nem megoldás ráhúzni
egy egységesített modellt egy olyan gondra, amely minden felmerülő esetben
különböző.

Ha viszont a problémát a gyökerénél próbáljuk kezelni, akkor
kibukik a gondolat, miszerint kell-e hagyni tovább nőni ezen városokat? A
legnagyobb városok a közeljövőben képesek lesznek stabilizálni méretüket, és
lehetővé teszik, hogy a kisebb városok milliós lakosságúvá váljanak, esetleg
megavárosokká vagy inkább meg se várjuk erre a választ? Ha tovább burjánzik ez
a jelenség, akkor ellátási problémákkal is szembe kell néznünk, hiszen a
mezőgazdászok pályaelhagyóvá válnak és nem lesz ki táplálja majd a városi
lakosokat. A katasztrófa elkerülhető, ha az emberiség észreveszi a
figyelmeztető jeleket, és ha a szükséges intézkedéseket időben megteszik.

Vannak, akik azt állítják, hogy az emberek alkalmazkodnak az
általuk okozott problémákhoz a termelékenység és a hatékonyság javulásával és
az erőforrások helyettesíthetősége végtelen, és az emberi népesség örökre
tovább növekszik. Tehát a legfontosabb probléma nem az, hogy az erőforrások
elfogynak, hanem az, hogy az agyunk kapacitását jelenleg nem használjuk eléggé
ahhoz, hogy az élelmezésbiztonság, az energiatermelés stb. problémákat tudjuk
kezelni.

Ezen találgatásokra választ pedig csak az elkövetkezendő
évtizedekben fogunk kapni, vagy alkotni.