Reaktor

A koronavírus járvány úgy indult Európában, mint egy média felkapta zaftos sztori, ami úgysem lehet ránk hatással. Sajnos, mára bizonyos, hogy aki így vélte, nagyot tévedett. Mi, "modern világpolgárok" rég elszakadóban vagyunk mindattól, ami pedig természeténél fogva hozzánk tartozik. Nem gondolnám, hogy teljes egészében megváltozott volna az ember belső működése - csak a szakrális helyett a modern kapitalizmusban, és a globalista világeszményben kezdett el hittel hinni. Elhittük, hogy ezek bármely soron következő válságra megoldást fognak nyújtani. És mindehhez társult egy jó adag önzés, ami sajnos a rendszer velejárója. Hinnünk kellett benne, mert nekünk így jó, egy olyan világban, ahol a legnagyobb érték a pénz, amin bármi földi jó megkapható és örömünk legfőbb forrása. Munkamániás yuppiek sokasága, mi lesz most veletek? 

Érdekes, hogy a kialakuló válságra és pandémiára egyáltalán nem tud választ adni a globalizmus. Piaci alapú problémamegoldás helyett teljes állami irányítás, individuum helyett közösségi összefogás, szabad áramlás helyett bezárt kapuk és alapvető nyitottság helyett teljes elzárkózás. 

“A globalizáció a modernitás legfelsőbb foka, hiszen mindenestül a mozgás – úgymint szabad áramlás, közlekedés, forgalom, kereskedelem – szabadsága jellemzi, ennek akadálytalanná és planetárissá tételét jelenti (a „modern” kifejezés szótöve latinul mozgást jelent). A globális krízisek (migráció, kereskedelmi háború, járvány) sokasodása és fokozódása közepette a helyváltoztatás szabadsága a végéhez közeledik, ami egyértelműen a globalizáció alkonyatát jelzi. Most mindannak a visszabomlását látjuk, ami évszázadok alatt és a 20. századi világháború(k) következtében (1914–1991) infrastrukturálisan–szerkezetileg a globalizációt egyáltalán lehetővé tette.” (Békés Márton, forrás: pestisrácok.hu)

Nem gondolnám, hogy ez a válság teljes egészében paradigmaváltáshoz vezetne majd. Hónapok múltán talán vissza fog állni minden a rendes kerékvágásba. De egy biztos, a globális kapitalizmus eszménye válságban van. Mi okozza a válságot? Az, hogy előfordulnak az uralkodó paradigma alapján nem megmagyarázható jelenségek, anomáliák és ha ezek elszaporodnak, elveszítik a paradigma iránti bizalmat. Ha csak egy picit belegondolunk annak valószínűségébe, hogy ha ez a járvány kialakult a semmiből, pár hónap alatt, a később jöhetnek olyan pandémiák is, amelyek még ennél is sokkal súlyosabbak lehetnek, és sokkal több emberéletet követelhetnek. Ha ez a gondolat szorongást nem is vált ki mindenkiből rögvest, de megrendítheti az egyénnek a globalizmus szellemébe vetett hitét.

A deglobalizációnak jelenleg két nagy következményét vetítheti előre ez a válság a társadalom síkján: a globális piac visszaszorulását és az erősödő nemzeti akaratot. Ebből a másodikat tartom tartósabbnak. Ugyanis mindaz, amit az elmúlt hetekben az államok saját szuverenitásukra hivatkozva megléptek, azt nem lehet később padló alá söpörni azokkal az ideológiákkal, amik a liberalizmus államképét magyarázzák. Olyan dolgok történtek, amelyek évekkel ezelőtt lehetetlennek tűntek. Mint például az Európai Unió határainak lezárása és határellenőrzés visszavezetése. Ha egy valami biztos, akkor az az, hogy a liberális államkép ezt a csatát elbukta most.  A másik nagy változás a globális piacot érintheti. Naponta körülbelül kétszázezer repülőgép szolgálja ki mindazok igényeit, akik személyes vagy gazdasági célból más országok területén jelen vannak. És csak a légi forgalmat említettem. Idealisták vagyunk ha azt hisszük, hogy a járvány után ez egyik napról a másikra változni fog. Egy viszont biztos, ennek a forgalomnak köszönhetően sikeresen tud terjedni bármilyen, láthatatlan ellenségnek nevezhető vírus. Épp ezért felmerül a jogos igény a globális piac megregulázására, és az Unió szintjén is erősítheti azok, akik változásokat akarnak. Egyes pénzügyi szakemberek úgy vélik “ha van dolog, amire sem a világgazdaság, sem a piacok nem vágynak, az a nemzetközi gazdasági és pénzügyi kapcsolatok elhúzódó és mélyülő szétesése. Ha egy ilyen új paradigma alakul ki, akkor a kereskedelmi, valutaháborús feszültségek tovább fokozódhatnak, és átterjedhetnek a nemzetbiztonság és a geopolitika területére. Nem elkerülhetetlen (legalábbis még nem), hogy ez a borús szcenárió következzen be. Az erősebb, inkluzívabb növekedést célzó politika folyamatos megvalósításával, a valódi pénzügyi stabilitás helyreállításával, egy tisztességesebb nemzetközi kereskedelmi, beruházási rendszer megteremtésével és szakpolitikai koordinációval ezt még el lehet kerülni.”(forrás: vg.hu) Vagyis lehet változás, azonban nem tudhatjuk, hogy a piacok szétesése milyen irányba mozdítja majd el a világgazdaságot.

A másik sík amin változást hozhat a válság, az az egyén szintje. És talán ott tényleg nagy szükség is van rá. Ez talán a legfontosabb, ugyanis a liberális globalizmus eszményét az egyéni önzés motiválja. Az én-én-én világkép az, ami elképzelhető, hogy megásta a saját sírját azzal, hogy elhitettette az emberekkel, hogy mindenek felett állnak. Mert attól még, hogy filozófusok, és politikusok azt hiszik, hogy ésszel ki lehet találni, hogy az embereknek hogyan kell élni és, hogy a társadalom ésszel megalkotható, attól még nem igaz. Sajnos a modern kor embere is ugyan olyan halandó, mint régen. És bár az ember okosabb lett, mégsem elég okos ahhoz, hogy felmérje milyen kárt okozhat azzal, hogy egy dolláros árukat rendeljen a világ túlsó feléről. Valóban okosabban gondolkodik? Vagy csak a tudomány fejlődött óriásit, ami magabiztosságot adott. Ha mást nem fog hozni a koronavírús miatt kialakult válsághelyzet, abban reménykedek, hogy talán az egyének szintjén történni fog valami. Remélem elkezdünk majd újra nem csak lefelé, hanem felfelé is tekinteni.

-https://www.vg.hu/velemeny/elemzes/veget-erhet-a-vilaggazdasag-szerencses-idoszaka-2-1957050/

- https://pestisracok.hu/megrendult-a-vilagrend-bekes-marton-irasa-a-ps-nek/?fbclid=IwAR3HVIYy6Vx718U0mC7xjJ7mvfrd9Fha0E4AxGK2B89HYP2KABVr7sM2xQc&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202003

Semmi kétség nincs afelől, hogy 2020 az elmúlt évtized legtöbb kihívást hozó éve. Az USA és Irán közötti konfliktus kiéleződésével kezdődött, majd miután lecsengett a pánik, a világ figyelme az ausztráliai erdőtüzekre vetült. Ezt követően még januárban Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból. Ez a három megrázó esemény azonban eltörpül az előttünk álló legújabb kihíváshoz, a koronavírus járványhoz képest.

Mégis mi lehet az a probléma, amiről január végéig kevés hír szólt és a legtöbb ember nem is hallott róla, majd március elejére már a figyelem középpontjába kerül? Annyira hogy az előre nem látható kimenetelű szaudi-orosz olajháború híre szinte meg sem jelenik a médiában.

Miért ilyen fontos a COVID-19 témája? Hogy történhetett meg az, hogy egy hónap alatt egy távoli ország távoli városából nem csak, hogy átkerült Európába, de meg is bénította a kontinens gazdaságait? Milyen hatásai lesz hosszú távon? – Pár a kérdések közül, amelyeket az emberek, a járvánnyal szembenézve, ma feltehetnek maguknak nap, mint nap.

Napjaink meghatározó gazdasági és politikai jelensége a globalizáció. Egy olyan folyamat, amely lehetővé teszi a világ különböző részeinek összekapcsolódását, gazdasági, jogi és kulturálisan értelemben is. Ezt tükrözi a nemzetközi kereskedelem fejlődése, a nemzetközi szervezetek létrehozása és az országokon átívelő egyezmények születése. Az olyan projektek, mint az Európai Unió, az ENSZ, az Egy Övezet Egy Út kezdeményezés, vagy akár a fúziós energia előállítási technológiáján dolgozó nemzetközi kutatócsapat - mind a globalizált világ eredményei.

A globalizáció fő hajtóereje a nemzetközi szabadkereskedelem bővítésére irányuló törekvés. Hiszen minden országnak van olyan terméke, amelynek előállítása relatíve olcsóbb, egyszerűbb, mint más országoknak, tehát komparatív előnye van. Így, ha ezeknek a javaknak az előállítására koncentrál a felhalmozódó felesleget értékesítheti a világpiacon. Ennek köszönhetően lehet kapni Magyarországon például narancsot - a magyar narancs inkább viccként hungarikum, nem termékként.

De miért fontos ez nekünk koronavírus idején?

A globalizáció eredményeképpen a 21. század embere a hálózatok korában él. A történelem során eddig nem tapasztalt módon kapcsolódik a világ minden pontja fizikailag, és digitálisan is. 2019-ben egy átlagos napon 107 ezer repülőjárat indult a világon, és egymilliárd üzenetet küldtek el, csak a Facebookon keresztül. Eközben 160 millió ember nem abban az országban dolgozott, ahol született. Ebben a környezetben ütötte fel a fejét az új koronavírus, a COVID-19.

A Földünkön sebesen terjedő vírus ma már 182 országban van jelen, és sorra bénítja meg a legfejlettebb régiókat. A világ számos országa radikális intézkedéseket hozott. Donald Trump amerikai elnök 30 napra megtiltotta az Európából érkezők beutazását az USA-ba. Szenátus később 2000 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot fogadott el. Olaszország, Ausztria és sok másik EU tagállam kijárási tilalmat rendelt el, Magyarország pedig lezárta a határait a külföldi beutazók elől, mint ahogy az EU is saját határait a nem EU-s állampolgárok számára. Március eleje óta a világ talán két legmeghatározóbb tőzsdeindexe a Nasdaq és az S&P 500 több, mint 20%-os esést produkált. Nagyobbat, mint a 2008-as gazdasági világválság alatt. Tehát kijelenthetjük, hogy a COVID-19, amellett, hogy egészségügyi katasztrófát okozott, a világgazdaságot is megrengette és a nemzetközi politikai kapcsolatokra is komoly hatással van. 

Egy ilyen gyorsan érkező gazdasági sokk alapjaiban rengeti meg az egész világot, és nehezen, vagy egyáltalán nem helyrehozható károkat okoz. Ezeket pedig tovább növeli az országok gazdaságainak kölcsönös függése egymástól. Például, ha egy ország lezárja a határait a beutazó külföldiek előtt, akkor a turizmusból származó bevételei egy pillanat alatt megszűnnek. Ezzel rengeteg ember elveszti munkáját, akik így kereset híján nem jelennek meg a fogyasztói oldalon, ami más gazdasági ágazatokban tevékenykedő cégeknek okoz kiesést. Az így beindult spirálnak nem tudni, hol van a vége.

Ennek következtében az országok különböző módokon próbálnak életet lehelni a gazdaságukba, és mérsékelni a járvány által okozott kárt. Az ilyen intézkedések akaratlanul is káros hatással lehetnek a világgazdaság számára. Magyarországon ilyen a lakossági és vállalkozói hitelek tőke- és kamatfizetési kötelezettségének az év végéig való felfüggesztése. Ez a lépés amellett, hogy hatalmas segítség a családoknak és kisvállalkozóknak, hatalmas terhet ró a bankokra, amelyek így kisebb pénzügyi mozgástérrel fognak rendelkezni nemzetközi szinten is. 

Minél jobban elhúzódik a járvány, annál nagyobb rombolást végez az államok közti gazdasági kapcsolatokban és annál több lesz az újjáépíteni való. Ez a folyamat a világgazdaság felépítésének teljes átalakulását hozhatja. Miután egyes országok gyorsabban és relatíve kevesebb kárt elszenvedve fognak kikerülni a járványból, hamarabb kezdhetik el újraszervezni a gazdaságukat és kezdhetik el betölteni a keletkezett piaci réseket. A tőkével rendelkező országok vállalatai elkezdhetik felvásárolni az újra növekedésnek induló régiók cégeinek papírjait ezzel új kapcsolatokat alakíthatnak ki a régiek helyén. Ijesztően hangzik, de sok ország gazdasági és politikai előnyre fog szert tenni a koronavírus járványnak köszönhetően. Így növelve azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek ma meghatározzák világunkat.

Forrás: Statista.com, ilo.org, magyarnemzet.hu, ft.com, portfolio.hu

Tizenkétezer. Ennyi mindezidáig azoknak a megindult kártalanítási ügyeknek a száma, melyek során az elítéltek a rossz fogvatartási körülményekre hivatkozva indítanak pert az állam ellen. Ez az elképesztő ügytömeg nem csak az igazságszolgáltatási rendszert terheli meg, a magyar államra jelentős anyagi terhet is ró. Az eddig megítélt kártalanítások összege megközelíti a tízmilliárd forintot^[1]. A magyar miniszterelnök 2020 januárjában tartott nemzetközi sajtótájékoztatóján kiemelte, hogy az általa „börtönbiznisznek” nevezett jelenséget felül kell vizsgálni, mert sérti az emberek igazságérzetét. A kormányfő utasította Varga Judit igazságügyi minisztert, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket.

A jogi háttérről

Börtönkártérítési ügyek már 2010 előtt is indultak, de fizetési kötelezettségek jórészt 2010 után váltak esedékessé azaz állam számára. Az ilyen ügyekben a felperesek azzal az indokkal fordulnak kártérítési (az új terminológia szerint: kártalanítási) igénnyel az állam felé, hogy az nem biztosított számukra megfelelő fogvatartási körülményeket. A kínzás tilalmára hivatkoznak, ami az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) harmadik cikkében szerepel: eszerint senkit sem szabad kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Fontos megjegyezni, hogy Magyarország az Egyezményt kihirdette, így az abban foglaltak a belső jog részévé váltak. Az Egyezményben foglalt rendelkezések érvényesülését az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) vizsgálja. Az EJEB joghatóságának Magyarország szintén alávetette magát, az Egyezményhez való csatlakozással. Noha az Egyezmény semmiféle rendelkezést nem tartalmaz arról, hogy az egyes fogvatartottak számára milyen körülményeket kell biztosítani a büntetés-végrehajtási intézetekben, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy Magyarország az Egyezmény elfogadásával az EJEB joggyakorlatának is alávetette magát.^[2] Mivel pedig az EJEB számos egyéb nemzetközi szervezet ajánlására, jelentésére is támaszkodik ítélkezése során, Magyarországnak tekintettel kell lennie ezekre a dokumentumokra is.

Az Európa Tanács által létrehozott „A kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezmény” 1989-ben lépett hatályba. Ennek alapján született meg az ún. CPT. A CPT, bár nem nyomozóhatóság, jogosult arra, hogy akár a tagállamok büntetés-végrehajtási intézeteiben is vizsgálja a fogvatartás körülményeit. A CPT a vizsgálatáról jelentést készít. A jelentés jogilag nem kötelező erejű, de a tagállamnak reagálni kell rá, és az EJEB ítélkezése során figyelembe veszi a jelentésben foglaltakat. A CPT gyakorlata alapján az EJEB saját zárkában 6, közös elhelyezés esetén 4 négyzetméter élettér, valamint 6 köbméter légtér alatt úgy tekinti, hogy a fogvatartás beleütközik a kínzásnak és a megalázó bánásmódnak az Egyezményben szereplő tilalmába. Ennek a követelménynek nem felelt meg a magyar büntetés-végrehajtási törvény 1996-os végrehajtási rendelete. 

A Varga és mások kontra Magyarország ügy után az EJEB asztalán mintegy 450 hasonló ügy volt. Ez volt az a pont, ahol a tömegessé vált ügyek miatt az EJEB ezt az ügyet úgynevezett pilot eljárásként tárgyalta, és a 2015 márciusában hozott ítélete alapján Magyarországot kötelezte arra, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy csökkenjen az EJEB elé kerülő ügyek száma. Ugyanezen ügyben egyebként az EJEB a hat fogvatartottnak összesen 73 900 eurónyi kártérítést ítélt meg. A pilot eljárás végén az EJEB a hasonló kérelmek vizsgálatát felfüggesztette, mert megállapította, hogy Magyarországon új rendszer kidolgozása zajlik.

2015-ben az Alkotmánybíróság a magyar börtönkörülményekről szóló határozatában kimondta, hogy az addigi jogszabályi környezet nemzetközi egyezménybe ütközött, így megsemmisítette az említett végrehajtási rendeletet. Ezen mozzanat, és az EJEB ítéletei miatt Magyarország módosította a büntetés-végrehajtásról szóló (új) törvényt, illetve az igazságügyi miniszter megalkotta az új végrehajtási rendeletet.

Az új eljárások

A büntetés-végrehajtási törvénybe Magyarország beemelt egy új rendelkezést, amely panasztételi lehetőséget biztosított a fogvatartottaknak a nem megfelelő fogvatartási körülmények miatt. Ezzel hatékony jogorvoslat jött létre, amely megfelel az EJEB kritériumainak. A fogvatartottnak egy bizonyos határidőn belül lehetősége van panaszt tenni a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokánál, annak eredménytelensége miatt pedig pert indítani a bíróságon. A kártalanítás mértéke a nem megfelelő körülmények között eltöltött naponként 1200-1600 forint lehet. Az új végrehajtási rendelet pedig már megfelel a nemzetközi követelményeknek is az elhelyezésre előírt élettér megállapítása tekintetében. Fontos leszögezni, hogy az új szabályok alapján megítélt kártalanítás nem kerül teljes egészében a fogvatartotthoz, abból le kell vonni a vele szemben fennálló gyermektartási és polgári jogi követelés összegét, tehát a károsultak is részesednek belőle. 

A politikai szál

Tudni való, hogy a magyar börtönkörülmények fokozatos javultak az elmúlt évtizedben. 2010 előtt 160 százalékos kihasználtsággal működtek a börtönök. Ez az arány mára 113 százalékra apadt az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkárának elmondása szerint. Az ügy jól láthatóan kettéválik egy jogi és egy politikai szálra. Jogi vonalon a kártalanítások megítélése szabályos, és 2017 óta már magyar jogszabályok alapján zajlik. Politikai vonalon azonban nem ennyire egyszerű ezen ügyek megítélése. Ki nézné jó szemmel, hogy átlagosan 650 ezer forintot ítélnek meg olyan bűnözőknek, mint az olaszliszkai lincselő, vagy a Cozma-gyilkosság elítéltje? Leszögezendő, hogy az új magyar szabályozás alapján megítélhető kártalanítás összege alacsonyabb, mint a strasbourgi gyakorlatban megszokott, csupán ezért azonban mégsem lehet elvinni az ügyet az EJEB elé. Érdekes adat, hogy elemzések szerint a megítélt összegek csupán 11,6 százaléka^[3] jut el a fogvatartottakhoz, és feltételezhető, hogy az ügyvédek rendszerint jelentős összegű sikerdíjakkal dolgoznak az ilyen ügyekben. Beszédes adat, hogy csupán 2017 és 2019 vége között mégis 8,6 milliárd forintot pereltek ki a fogvatartottak ilyen jogcímen az államtól.^[4] A miniszterelnök által jegyzett, 2020 januárjában megjelent kormányhatározat utasította az igazságügyi minisztert a börtönkártérítések kifizetésének az egyes ügyekben a jogszabályok által biztosított legvégső időpontig történő felfüggesztésére, és a szabályozás felülvizsgálatára. Ez tehát azt jelenti, hogy a jogerős ítéletek alapján megítélt kártalanítást megkapják az arra jogosultak, csupán a rendelkezésre álló határidő legvégén. 

Érthető módon az állampolgárok nem érzik jogosnak, hogy – enyhe populizmussal élve – az adójukból az elítéltek és ügyvédjeik gazdagodnak. Az eljárást rögzítő jogszabályokat azonban – még ha csekély mértékben is, hiszen nemzetközi kötelezettségnek tesznek eleget – meg lehet változtatni, így a jövőben valamilyen szinten módosított rendszer bevezetése is elképzelhető. Varga Judit többször is hangsúlyozta, hogy olyan rendszer kidolgozása lenne kívánatos, amely során az áldozatok nagyobb hangsúlyt, több jogosítványt kapnak. Elvben lehetséges volna, hogy a megítélt kártérítések nagyobb részét vonja el az állam az áldozatok kárpótlására, amely valószínűleg megfelelne a társadalom igazságérzetének is. Egy ilyen rendszer kevésbé tenné érdekeltté az elkövetők egy részét a perek megindításában. Nehezebben elképzelhető az a felvetés, miszerint az ügyvédek munkadíjának maximalizálása lenne a megoldás, hiszen ezen szabályok betartatása igen nehéz volna. Bármi is lesz az Igazságügyi Minisztérium megoldási javaslata, gondos jogászi munkára lesz szükség a jogi körülbástyázáshoz. A cél tehát legitim, a módosítás pedig bizonyos keretek között abszolút elképzelhető.

^[1] https://www.magyarhirlap.hu/belfold/20200117-volner-pal-nem-engedunk-a-zsarolasnak, utolsó letöltés: 2020. 01. 31.

^[2] 32/2014. (XI.3.) AB határozat 

^[3] https://www.origo.hu/itthon/20200123-bortonbiznisz-volnerpal-torvenymodositas.html, utolsó letöltés: 2020. 01. 31.

^[4] Forrás: https://magyarnemzet.hu/belfold/milliardos-osszeg-landolt-ugyvedeknel-7706327/, utolsó letöltés: 2020. 01. 31.

Divatos manapság arról beszélni, legyen az ember „önazonos.” Légy azonos magaddal, hirdetik a botcsinálta szakértők, a női magazinok és a tömegmédia pszichológusok.  Na de mit jelent ez?  Mi az, hogy „legyek önmagam”? Ne tegyek úgy, mintha nem az lennék, aki vagyok? Merjek önmagam lenni, ahogy mondani szokták? Viselkedjek úgy, ahogy nekem tetszik, ne a konvencióknak megfelelően? Legyen „üzenete” a ruhadarabjaimnak, a kapcsolataimban pedig mindig az legyen a fontos, mi a jó nekem? Vagy inkább arról van szó, amit Shakespeare írt, hogy „mindenek fölött légy hű magadhoz”?  Akárhogy is, akár olcsó lélekbúvár recepteket akarunk megfejteni, akár valami komolyabbra gondolunk, először tisztáznunk kell magunkban: kik vagyunk. Mi a valódi identitásunk, az önazonosságunk, mi az, amihez hűek lehetünk?

Az identitás trükkös dolog.  Senkinek sincs egyetlen identitása, pontosabban: mindenkinek összetett az identitása. Elsősorban ugye emberek vagyunk, ezt elég könnyű megállapítani. Azután nők vagy férfiak – ezt ma már nem mindig egyszerű megállapítani, sőt, sokaknak már ezen a szinten is nehéz dönteniük, kik ők. Azután jön a többi identitásréteg, mint az ember vallása, nemzetisége, etnikuma, a családneve, a társadalmi-gazdasági státusza. 

A 20-21. század rengeteg kollektív traumája után sokaknak, sokunknak van egyfajta posztmodern, lebegő identitása. Nehezen kötődhet a nemzeti kollektivitáshoz egy olyan ember, akinek a felmenőit, annak vallása vagy etnikuma miatt, az adott nemzethez tartozók deportáltak vagy gyilkoltak meg. Nem egyszerű nemzeti önazonosságot megélnie annak, aki vegyes házasságból származik, vagy akinek már a szülei is ilyen családból származnak, vagy azoknak, akik külföldön nőttek fel. Akit vallástalanul neveltek, az nehezen, vagy talán soha nem talál vissza keresztény vagy zsidó gyökereihez, amelyek nélkül persze értelmezhetetlen az európaiság és a magyarság is.  

Mégis úgy gondolom, az identitás "trükkössége" mögött van egyfajta meghatározhatóság.  Mindenkinek szüksége van arra, hogy valamilyen módon egy csoport részeként határozza meg magát. Bármennyire is lebeg az identitás, kell hozzá tartoznia egy horgonynak, amely megtartja a népek tengerében: egy másoknál fontosabbnak tekintett kultúra horgonya. 

A különböző identitáselemek együttese adja ki egy ember komplex identitását, amelyben szerintem még mindig meghatározó, horgony szerepű a nemzetiségi azonosság.  Egy idegentől itthon vagy külföldön alapesetben először nem azt kérdezik meg, hogy szakmunkás vagy orvos, heteró vagy meleg, vagy milyen vallású, hanem azt, hogy „hová való vagy?”  Ilyenkor persze kiderülhet, hogy egy az adott ország állampolgárának lenni nem feltétlenül jelenti az ottani többségi nemzetiséghez tartozást (már ha van ilyen az adott országban).  Egy kárpátaljai magyar, egy dél-tiroli német vagy egy koszovói szerb nyilván nem fogja magát ukránként, olaszként vagy albánként meghatározni.  Számukra a nemzetiségi önazonosság valószínűleg egyértelműbb és fontosabb, mint azoknak, akik az anyaországban élnek.

Nem állítom, hogy az a helyes, ha valaki meghatározó identitásképzőként tekint a nemzetiségére, esetemben a magyarságára.  Azt meg egyáltalán nem állítom, hogy magyarnak lenni jobb, mint olasznak, skótnak, amerikainak vagy izraelinek.  Abban viszont biztos vagyok, hogy magyarnak lenni jó dolog.  Sőt, úgy érzem, kiváltság.  Nem büszke vagyok rá, hanem hálás, hogy magyar lehetek. Hogy ezt a különleges, egyedülálló nyelvet beszélhetem.  Hogy nemcsak elolvasni tudom, de értem is, mit írt Tóth Árpád vagy Kányádi Sándor.  Hogy közösek a mély, szerves és mégis jelképes gyökereim a magyarság nagyjaival és kicsinyeivel, színmagyar, szász, jász, sváb, szlovák, zsidó és még ki tudja, milyen felmenőimmel és rokonaimmal. Hogy megállapíthatom, a magyarok hajlamosak a lustaságra és öngyilkos, önpusztító hajlamaik vannak, ezer fajta népbetegséggel küzdenek és széthúzóak. De reménybeli magyar értelmiségiként nem elfutni akarok ezek elől a bajok elől, hanem megküzdeni velük.  

Tehát önazonosnak lenni szerintem nem azt jelenti, hogy a lelki alkatunknak megfelelő ruhát hordjunk, vagy hogy legyünk nyugodtan bunkók, ha azt diktálja szenzitív bensőnk. Azt jelenti: tisztában vagyunk azzal, honnan jövünk, kiktől származunk, és hová tartozunk. Mindezt fontosnak és megőrzendőnek gondoljuk, és ezt az értékrendet átadjuk az utódainknak is. Önazonosnak lenni azt is jelenti, nem érezzük fenyegetve identitásunkat, ha másfajta identitásokkal találkozunk, hanem tiszteljük azokat, és meglátjuk bennük ugyanannak a hatalmas gyémántnak az egyik metszetét, amellyé az emberiség teremtetett. Sőt azt is, hogy az igazán tartós identitás képlékeny, nem törik, hanem ha kell, idomul, új öntőformába simul.  Az ember leszáll a lóról, szántani és vetni kezd, aztán hajózni, hidat építeni, feltalálja a dinamót, a telefonközpontot és a számítógépet, filmet rendez, kitalálja a Prezit, megtanul angolul, németül vagy japánul is. De közben mindvégig magyar, vagy ha úgy tetszik, hungarus. És ha a Jóisten is úgy akarja, a gyereke is az lesz.       

Ki vagyok én? Szülinapok, ünnepek, fontos események után valahogy mindig bekúszik a gondolataim közé ez a kérdés. Mi az identitásom? Mik tudnak rá hatni? Néha elgondolkozom rajta, mennyire tudom kontrollálni a saját fejlődésemet, és mennyire visznek el a külső hatások egy adott irányba. Amikor a vonaton ülök a szülővárosom és Budapest között, arra gondolok, hogy vidéki vagyok-e, aki a fővárosban él, vagy már egy fővárosi, aki vidéken született. Konkrét választ nem mindig találok. Arra jutok, hogy a legjobb, ha valamiféle átmenetként tekintek magamra, és ezzel le is szoktam zárni az elmélkedést. De lehet "köztesen" élni? Létezik olyan, hogy többes identitás?

A Wikipédia szerint az identitás fogalma a következő:

„Az identitás én-azonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a „teljes én” érzésével társul. A személyiségfejlődés és a szocializáció eredménye, ami emberi kölcsönhatások során jön létre.”

Ebből az következik, hogy az identitásunk kulcsa az emberekkel való kontaktusaink rendszere, és az: hogyan határozzuk meg ebben a magunk szerepét. Már gyerekkorban kialakul egy alap fogalomkészlet, amit arra használunk, hogy magunkat leírjuk másoknak. Hozzánk tartozik, hogy szeretjük-e a kelbimbót vagy hogy forró, esetleg hideg kakaó pártiak vagyunk-e. Van egy képünk magunkról, és ez változik velünk együtt, ahogy idősödünk. Ezt még értem is, és észre is vettem magamon, hogy így haladtam eddigi életem során, az utóbbi néhány évben azonban kicsit hadilábon kezdtem állni a saját identitásommal. Valahogy az a kép, amit kialakítottam magamról, már nem felelt meg a valóságnak, és ahogy teltek az évek, egyre kevésbé láttam, hogy ki is vagyok én. Az egyetemválasztás számomra nehéz volt, és elsőre nem is a megfelelő szakra sikerült jelentkeznem.

Itt kezdődött talán az én személyes identitás válságom. Kudarcnak éltem meg azt az időszakot, hiszen ki akarná beismerni, hogy rosszul választott, pedig valójában azt szeretné, ha egy teljesen más irányba haladna az élete. Amikor hosszú gondolkodás után végre rászántam magam, hogy váltsak, akkor kezdődött az igazi lejtmenet. Mivel az új egyetem elkezdéséig még volt majdnem egy évem, köztes állapotba kerültem, amikor valahogy sehová sem tartoztam. Nem voltam már része az előző egyetememnek, de még az újnak sem, így egy számomra teljesen idegen pozícióba kerültem. Munkát vállaltam, de azt sem éreztem igazán magaménak. A szakváltás után már javult a helyzet, de valahogy még mindig nem az igazi. Azt vettem észre, hogy bár egyre több szülinapi gyertyát fújok el, a személyiségem nem fejlődik párhuzamosan a tortán lévő számokkal.

Miért lehet az, hogy az identitás válsággal szinte minden mai fiatalnak meg kell küzdeni?

Az egyik lehetséges ok szerintem, hogy ma mindenkinek sokkal több lehetősége és választása van. Bár alapvetően ez egy nagyon jó dolog, vannak hátulütői is. A nagy választékkal együtt megnő a választással együtt járó szorongás és stressz is: nagyobb nyomás nehezedik ránk. A boltban is nehezebben találjuk meg, amit keresünk, ha ezerféle termék közül választhatunk. Valahogy ehhez tudnám hasonlítani a fiatalok helyzetét is. A másik oka az identitás válságoknak a közösségi média hatalmas térhódítása lehet. Bár nem kötelező regisztrálni Instagramra, és a saját döntésünk, hogy miként használjuk, a közösségi média belopakodik szinte minden fiatal mindennapjaiba. Folyamatos online-létünk, önmagunk „megosztása”, az életekbe történő egyszerű betekintés kétes pszichológiai folyamatokat indított el.

Az „influencerek” korában nem ritka a bizonytalanság, az irigység, önmagunk marcangolása.

Ha naponta a hírességek beállított, Photoshoppal megszerkesztett képeit nézegeti az ember, akkor elgondolkozik: ő miért nem néz ki úgy, miért nem él hatalmas tengerparti villákban, és mit rontott el az életében. A „kirakat élet” gyakori jelenséggé vált a közösségi médiában. Mindenki azt szeretné, hogy mások a legjobb oldalát lássák, és ezért nem riad vissza semmitől. Mások autóival, házaival készítenek képeket, vagy az arcukat, testüket megszerkesztve igyekeznek egy vágyott külsőt megjeleníteni az oldalukon. Mivel az interneten mindenki szabadon állíthat elő tartalmat, ezek gyakori és elfogadott magatartások. A képek hátteréről mit sem sejtő fiatal felhasználók önbecsülése és magabiztossága azonban mindettől óriási pofonokat kap. Hogyan tudná meg, hogy ki ő, és hová helyezze el magát, ha ezt számtalan mesterséges, beállított, azaz nem is valóságos minta alapján kellene eldöntenie?

Szeretnénk mások vélt vagy valós tulajdonságait a magunkévá tenni, miközben nem tudjuk mi milyenek vagyunk valójában.

Ilyen tekintetben beszélhetünk többes identitásról: annyi példa van előttünk, hogy néha több különböző identitásformát is magunkénak érzünk. Érdekes példa erre a magyar identitás és a nyugati identitás összegabalyodása. Sokan emlékeznek meg szeretteikről családjuk körében Mindenszentekkor és halottak napján, de emellett ugyanúgy megünneplik a Halloweent is ,nyugati mintára. Sőt már van, aki csak a beöltözős bulikat és a csokigyűjtést tartja meg évről évre. A sok különböző identitás néhol már annyira egybefolyik, hogy nehéz az embernek behatárolnia önmagát.

Saját magam is sok stílusváltáson és „arculatváltáson” mentem át az évek során, hiszen sokszor, sokféle dologra hittem azt, hogy abban a stílusban/társaságban/zenében majd megtalálom önmagam. Végül nem így lett, de manapság már nem próbálok egy bizonyos csoporthoz tartozni, se külsőleg, se belsőleg. Ami fontos szerintem, hogy azokhoz a dolgok ragaszkodjunk, amik minket egyedivé tesznek, amik megkérdőjelezhetetlenül mi vagyunk. Például ha a kedvenc színünk a rózsaszín, akkor ne tegyünk úgy, mintha utálnánk, csak azért mert most épp „menő” utálni. Ha pedig látunk a médiában, vagy a környezetünkben egy olyan alakot, személyt akire hasonlítani szeretnénk, akkor az apró dolgoknál kezdjük, melyekben amúgy is bizonytalanok vagyunk, ne pedig a teljes személyiségünk átformálásával. Mivel én is még csak kezdő vagyok az identitásom tudatos kezelésében, ezért nem tudok annyira sok bölcs konklúziót levonni. Van azonban két tanács, amit minden fiatal olvasómnak szeretnék átadni. Az egyik, hogy ne féljetek kipróbálni magatokat az élet legkülönfélébb területein, hiszen csak így tudjátok megtalálni, hogy mi is érdekel titeket igazán, és mi válik majd az identitásotok részévé. A másik tanácsom pedig, hogy sose hozzatok fontos életdöntéseket a közösségi média hatására, mert ott aztán tényleg mindenki azt mutat, amit csak akar. :)

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Identit%C3%A1s

Valóban védjük a környezetet, ha környezettudatos termékeket
választunk?

Amikor a klímakatasztrófa elleni harcról beszélünk, nagyon gyakran megfeledkezünk egy másik fontos küzdelemről, amelynek részesei (vagy ha úgy tetszik, áldozatai) vagyunk. Mégpedig arról, hogy társadalmunkban mennyien versenyeznek azért, hogy minél többet fogyasszanak. A környezetvédelem nehézsége, hogy cselekvést és tudatos gondolkodást igényel, és csak akkor lehet sikeres, ha lehetőségeikhez mérten, a Föld lakói együttesen lépnek fel az érdekében. A legtöbbet azzal tehetjük, ha mérsékeljük a fogyasztásunkat, minimalizáljuk a pazarlást, és igyekszünk „lábujjhegyen járva” a legkisebb ökológiai lábnyomot hagyni magunk után. A fogyasztók egyre tudatosabbak, de a szorgos marketingesek még mindig egy lépéssel előrébb járnak.

A fogyasztás csábításaink nehéz ellenállnunk egy olyan világban, amelyben az egyre nagyobb jólétet tartják a fő célnak. A személyes környezetünkben és a médiában lépten-nyomon azzal az elvárással találkozunk, hogy „törődj magaddal, hiszen megérdemled”. Emellett persze egy XXI. századi embernek az is elengedhetetlen, hogy úgy érezze: tesz a környezetért. Fenntartani ennek a látszatát az az illúzió, amelyre ma már a marketingesek is építenek, környezetbarát köntösbe csomagolva a termékeiket. Valóban sokat tehetünk, ha környezetbarát termékeket választunk, de a legtöbbet még mindig azzal érhetjük el, ha bizonyos dolgokról lemondunk, és egyáltalán nem fogyasztjuk őket. Az ökológiai lábnyomunk meg nem szüntethető, és ez így is van rendjén. A Föld képes a megújulásra, ami az életünk alapja, de ebben megvannak a maga korlátai, és az emberiség ezeken már régen túllépett. Mégsem várhatjuk el mindenkitől, hogy "no-waste" - hulladékot nem hagyó - életet folytasson. Legyünk reálisak: aki két lábbal a földön jár, az akarva-akaratlanul nyomot hagy maga után.

A környezetvédelem egyik nagy nehézsége megállapítani, hogy az általunk fogyasztott termékek teljes életciklusuk alatt mennyire terhelik a környezetet. Egy újrahasznosított, lebomló, bio alapanyagok felhasználásával, kézzel készült terméknek ugyanúgy vannak a környezetet terhelő hatásai az alapanyagok beszerzésétől kezdve, az előállításon át, a szállításig, majd az értékesítésig. A teljes kép szempontjából mindegy, hogy bio egy zöldség, ha az több ezer kilométert utazott, és hogy hány óceánból kihalászott pet-palackból készült egy kardigán, ha már nem fér be a ruhásszekrényünkbe. Ha valóban környezettudatosak szeretnénk lenni, nem az az első kérdés, amit a választás pillanatában fel kell tennünk magunknak, hogy mekkora az adott dolog környezetterhelése. Hanem az, hogy szükségem van-e rá egyáltalán. Talán az egyik legnehezebb dolog lemondani az utazásról, legyen az munkába ingázás a reggeli dugóban, vagy fapados repülés több ezer kilométerre egy Budapest-Bécs retúr vonatjegy árából.

Veszélyes, ha pusztán a zöld gondolatok határozzák meg a gondolkodásunkat, hiszen azok fontos irányt mutatnak, de nem lehet minden döntést a környezetvédelemnek alárendelni. Bizonyos társadalmi problémák, mint az alapvető létszükségletek biztosítása sokkal égetőbb feladat az emberek számára, mint hogy azon gondolkozzanak, hosszú távon milyen hatásai lesznek a fogyasztásuknak. Azokban az országokban, ahol kevésbé környezettudatosan fogyasztanak az emberek, jelenleg jellemzően sokkal kisebb a szén-dioxid és más szennyező anyagok egy főre eső kibocsátása, mint azokban az országokban, ahol a zöld gondolatok nagyobb teret hódítanak. Ennek a fő oka, hogy az utóbbi országcsoportban általában fejlettebb a gazdaság, magasabb az életszínvonala és a fogyasztás. Ez nem azt jelenti, hogy a nélkülözés jelenti a megoldást a problémára, de azt mutatja, hogy a fogyasztás mértéke meghatározóbb tényező, mint annak minősége.  

A Global Footprint Network 2016-os adatai szerint világ szinten az egy főre jutó ökológiai lábnyom 2,2 hektár. Az egy főre eső biokapacitás - azaz annak a területnek a nagysága, amely elegendő a szükséges energiaforrások megtermelésre, illetve a szennyeződések elnyelésére - pedig csupán 1,8 hektár. A két érték különbsége globálisan negatív értéket mutat, azaz a jelenlegi viszonyok között nem fenntartható.

Ugyanezen forrás szerint Magyarországon az egy főre eső ökológiai lábnyom 3,6 hektár. A skandináv országokban, ahol nagyobb a jövedelem és a fogyasztás, még magasabb. Még úgy is, hogy az utóbbi országokban a zöld gondolatok nagyobb szerepet játszanak a politikai döntéshozásban és sokkal jobban foglalkoztatják az embereket. Egy fő átlagos ökológiai lábnyoma Norvégiában 5,5, Svédországban 6,5, Dániában 6,8, Finnországban pedig 6,2 hektár. A képet színesíti, hogy nagy területüknek és alacsony népsűrűségüknek köszönhetően országos szinten a teljes biokapacitásuk pozitív értéket mutat. Annak ellenére, hogy az egy főre jutó ökológiai lábnyomuk a globális átlag háromszorosa körül van.

A fenti érvekből kirajzolódik, hogy a zöld elvek követése gyakran csak az ember lelkiismeretét nyugtatja, és a túlfogyasztásunk a fő oka a környezetterhelésnek. Hálásnak kell lennünk azért, amit a Föld ad nekünk. Fontos, hogy megbecsüljük, és jól használjuk, amit az ember létrehozott. De ha valóban környezettudatosak akarunk lenni, az első legyen mindig az, hogy tegyük félre az önzést, és csak annyit vegyünk ki a közös erőforrásokból, amennyire valóban szükségünk van.

Ha érdekel, hogy mennyire járulsz hozzá egyénileg a
fenntarthatósághoz, saját ökológiai lábnyomod az alábbi linken kiszámolhatod:

http://www.glia.hu/okolabnyom/index.php

Nemzeti-e, vagy inkább egyetemes a kultúra?

A kultúra a leggyakoribb értelmezés szerint nem más, mint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. Mivel az emberiség egymástól elkülönülő társadalmakban él, ezek kialakítják önálló kulturális mintáikat. A nemzeti kultúrákból áll össze a magasabb rendű, egyetemes kultúra, amelynek elemei jelen van minden közösségben, bár különböző értelmezési közegekben.

A fenti fogalmak a Nyugat gondolkodására jellemzőek. Maga a nemzet szó is egy európai találmány, amelyet egy európai eszme, a nacionalizmus terjesztett el. A nyugati ember, mivel csaknem fél évezredig uralta a világot, hajlamos a saját látásmódja szerint értelmezni más társadalmakat. Ez a téves gondolkodás pedig gyakran vezet félreértésekhez és hamis következtetésekhez.

A kultúrák különbözőségeinek egyik legnevesebb 20. századi szakértője, Samuel P. Huntington 8 + 1 civilizációra osztotta fel a világ társadalmait. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében arról ír, hogy a hidegháború lezárásával a világideológiák (fasizmus, kommunizmus és liberális demokrácia) összecsapása véget ért, a társadalmak harcának tárgyát pedig újra egy sokkal elemibb jelenség, a kultúrák közötti vetélkedés váltja fel.

Huntington rendszerében egyetemes kultúra nem létezik. A kulturális szerveződés legmagasabb szintje a civilizáció. A civilizációkat olyan társadalmak alkotják, amelyek fejlődésük során szoros kapcsolatban álltak egymással, és ezáltal egymáshoz nagyon közel álló értékek alapján szervezték meg kulturális identitásukat. A kultúra alapját rendszerint a vallás képezi, hordozója pedig a nyelv. Ebből kifolyólag civilizációk is általában közös vallású vagy nyelvű kultúrákból születnek.

A civilizációk nem egyenlők. Vannak fejlettebb és kevésbé fejlett civilizációk, ahogyan vannak felemelkedők és hanyatlók is. Egyes civilizációkat sok társadalom alkot, emiatt polarizáltak, de van teljesen homogén is. A heterogén civilizációk akkor sikeresek, ha van egy erős magállam, amelyben a legtökéletesebben megtestesülnek az adott kultúrkörre jellemző értékek. Fontos alapvetés még, hogy a civilizációk halandók és ki vannak téve a történelemnek. Fennmaradásuk érdekében folyamatosan meg kell újulniuk.

Magyarország a nyugati-keresztény
civilizációhoz tartozik. Ahogyan említettük már, évszázadokon keresztül ez volt
a legsikeresebb kultúrkör a Földön. A gyarmatosításon keresztül az egész
bolygón elterjesztette saját értékrendjét, melynek gyökerei a judeo-keresztény
erkölcsiségből és a kapitalista gazdaságfelfogásból erednek. A két világégés és
az azt követő hidegháború után azonban a világ polarizálódott, és az addig
elnyomott vagy elmaradó civilizációk új erőre kaptak. Hamarosan egyértelművé
vált, hogy a modernizálódás nem vezet a nyugati értékrend kialakulásához, a
technológiai fejlődés pedig nem változtatja meg az idegen kultúrkörök számunkra
elfogadhatatlannak bélyegzett szokásait.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, Huntington nyomán tehát nemzeti és egyetemes kultúráról csak saját civilizációnkon belül beszélhetünk. Míg nyugaton a társadalmak többnyire nemzetállamokba tömörülnek, az iszlám civilizációban például az állam, vagy a nemzet másodlagos szerephez jut, a legfontosabb társadalomszervezeti alapegység továbbra is a törzs. Ugyanígy az egyetemes kulturális értékek esetén, míg nálunk az egyén szabadsága mindenek előtt való és univerzális, addig a sinikus (kínai) civilizációban az egyén csupán a nagy egész egy alkotója, a gépezet egy fogaskereke. Ahelyett tehát, hogy a saját értékrendünket erőltetnénk más kultúrkörökre, saját civilizációnk megújítására kellene törekednünk.

A nyugati-keresztény civilizáció ugyanis bajban van. Az óceán másik partján lévő magállamunk, az Egyesült Államok, és Nyugat-Európa közötti társadalmi-kulturális szakadék egyre mélyül. A kommunista elnyomás alól felszabadult Közép-Európa pedig szintén éles érdekellentétbe került a nyugattal. Be kell látnunk, hogy az idealista univerzalizmus eszméje tévút, a nyugati értékrend nem egyetemes, és nem feltétlenül kívánatos alternatíva mások számára. Saját kulturális nyitottságunk pedig veszélyesen felhígíthatja identitásunkat, mivel a hozzánk érkező idegenek szilárdabb kulturális önazonossággal rendelkeznek.

A megújulás egyetlen módja a nemzeti kultúra megerősítése marad, hiszen az egyetemes nyugati kultúra csak nemzeti keretek között kaphat kézzel fogható tartalmat, és válhat más kultúrkörök értékrendjének igazi versenytársává.

Világszerte az ipari hulladék tömege jelenti az egyik legnagyobb fenyegetést a környezetre. Az ipari forradalom óta egyre csak nő a szemét és a káros anyagok környezetünket elárasztó kibocsátása.

Lehet-e kényelmesen környezettudatos életet élni, hogy segítsük a Földünket és a jövőnket?

Kényelem és mobilitás

A Magyar Idők 2017-ben végzett kutatása szerint a fiatal felnőttek és iskolások 74 százaléka utazik tömegközlekedéssel, vagy gyalogosan. A megkérdezett fiatalok 37 százaléka választotta a biciklit, bár nagyrészük inkább a sport, mint a környezettudatosság miatl. Egy nagyobb városban sok ember számára szinte elkerülhetetlen az autó használata. Helyzettől és lakhelytől függően sokan megpróbálnak a lehető legkörnyezettudatosabban közlekedni, de sajnos rengeteg a kivétel. (Ismerek olyan embereket, akik lakóhelyüktől párszáz méterre dolgoznak, mégsem gyalog mennek munkába, ehelyett minden nap autóval teszik meg ezt a rövid távolságot.)

Műanyagmentesség, fenntarthatóság

2019 júliusában műanyagmentes hónapot hirdetettek világszerte, ami valamilyen mértékben elérte a célját. Az akció a lassan lebomló műanyagok környezetromboló hatásai hívta fel a figyelmet. Magyarországon a legtöbben a csomagolóanyagon próbáltak spórolni, és helyette az otthonról hozott vászontáskát vagy ehhez hasonló alkalmatosságot használtak a vásárlásaik során. Véleményem szerint semmivel sem kényelmesebb a boltban egy műanyag zacskót kérni, mint otthonról egy vászontáskát hordani magunkkal a vásárlások idejére. A kutatások szerint mégis nehezen mondunk le a már megszokott termékeink megvásárlásáról, és nehezen térünk át akár üveg, vagy más környezetkímélő csomagolású termékekre. A többség számára az idő a legnagyobb ellenfele egy környezettudatosabb életmód megteremtésének. A nap mint nap munkába rohanó ember nem fog drasztikusan változtatni életmódján. A szándék már sok emberben megvan, de a feltételek még nem mindenki esetében adottak. Ebben az értelemben a környezettudatosság drága.

A vásárlás előkészülete –
a környezettudatos vásárlás gátjai

A környezetvédelem még mindig hátul helyezkedik el a vásárlási szokások hierarchiájában. Dr. Tamus Antalné egy 2010-ben végzett kutatásában arra kérte alanyait, hogy nevezzék meg azokat a korlátokat, amelyek a környezettudatos vásárlástól visszatartják őket. Az alanyok nagy százaléka választja a könnyebben elérhető, praktikus és olcsóbb élelmiszereket, vagy mert megszokta őket, vagy az alacsonyabb áruk miatt.

2009-2010 körül még sokkal kevesebb olyan termék volt a boltok polcain, amelyek csökkentették az ökológiai lábnyomot. Mára ez megváltozott.

Mit tegyek ha mégis
belevágnék a környezettudatos vásárlásba?

Én is megpróbálok környezettudatosan vásárolni, amikor időm és pénztárcám engedi, így most néhány tippel próbálok segíteni.

1. Az otthonról hozott vászontáska nagy segítség lehet
2. Ha pénztárcánk engedi, akkor a tartósabb élelmiszereket vásároljuk meg nagyobb mennyiségben
3. A kevésbé csomagolt áruk keresése
4. Szelektív hulladékgyűjtés

Az utóbbi években felkapott témává vált a klímaváltozás, és Földünk várható élethosszának a megrövidülése. Politikai pártoktól a civil szervezetekig mindenkit foglalkoztat ez a veszély. Sokan rájöttek, hogy a leghatékonyabban és a leggyorsabban akkor érhetünk el változást, ha egyéni szinten változtatunk életmódunkon. A környezettudatos életmód a hosszú távú gondolkodásról szól: úgy élek ma, hogy gyermekeim, unokáim számára biztosítsam a természeti környezet fenntarthatóságát. 

A hétköznapi embert befolyásolni és rábírni: márpedig szükséges átgondolnia, hogy minden gyümölcsöt és zöldséget külön nájlon szatyorba tesz-e a boltban - nem kis feladat. Pedig a társadalom formálható, ha van megfelelő ösztönző és példa. Sok híresség és ún. „influenszer” vágott bele a környezettudatosabb életvitelbe, amit több tíz- és százezres követőtáboruk figyelemmel kísérhet napról napra. Ha a csapból is ez folyik, nyilván sokaknak felkelti az érdeklődését és elgondolkodtatja. A kulcs, hogy kis változások is nagy eredményt hozhatnak, és rengeteg esetben kényelemünkről sem kell lemondani, hogy pár dolgot lecseréljünk napi rutinunk során. 

Az első lépés a tájékozódás és ésszerű cselekvés, a tudatosság. Valószínűleg az lesz a legszimpatikusabb lépés, ami nem igényel nagy kényelmi áldozatot. Ilyen például a szelektív hulladékgyűjtés. Ha belegondolunk: kevés befektetett energiát igényel, hogy az elfogyasztott termékek csomagolóanyagát az arra kijelölt helyre helyezzük. Ennek az anyagi vonzata és az időbeli ráfordítás is annyira csekély, hogy szinte említésre sem méltó. A műanyag okozza az egyik legnagyobb problémát, a nem megfelelő helyen történő gyűjtése, tárolása, szétszórása. Az üveg lebomlási ideje 1-2 millió év, a műanyag szatyornak 200-1000 év, a műanyag palacknak kb. 450 év. Az eldobható pelenkának 550 év körül van az élethossza. Még az eldobott cigaretta csikk sem bomlik le gyorsan: 10-12 év alatt szívódik csak fel teljesen. 

A PET palackokkal tarkított partszakaszok látványához talán könnyen hozzászokik a szemünk, ám amikor egy állat pusztul el a hulladékoktól, az mindig nagy figyelmet kap. Tavaly február végén Dél-Spanyolország tengerpartjára vetett a hullám egy hat tonnás bálnát. A tudósok kíváncsiak voltak, mi okozta az állat elpusztulását. Kiderült: a gyomrában 29 kilónyi műanyag, kötél, háló és egyéb törmelék volt, ami hashártyagyulladást okozott. Ilyenkor természetesen mindenki észhez kap, hogy valamit mégis rosszul csinál az emberiség. Mennyire egyszerű lenne a műanyag flakont műanyag tárolóba tenni. Ami a PET-palackos vizet illeti, csereopciók tárháza áll rendelkezésre. Ha nem bízunk a vezetékes vízben, egy cserélhető ballonos víz, vagy egy víztisztító készülék, esetleg egy vízszűrő kancsó beszerzése máris a környezettudatosabb életmód felé segít minket.

Mint már említettem, a műanyag szatyrok, zacskók elhagyása sem kerül horribilis összegekbe és temérdek időbe. Egyszerűen egy textil anyagúra kell cserélni, amely hosszú ideig hű társként szolgál vásárlásaink során, és akkor nem kell minden alkalommal 5-10 nájlon zsákba gyűrni a péksüteményeket, zöldségeket és gyümölcsöket. Szerencsére Magyarországon már sok üzletben lehetőségünk van a pékárukat papírzsákokba helyezni, és úgy megvenni. Ennek a lebomlási ideje sokkal rövidebb, mint a műanyagnak. A tömegesen használt műanyag szívószálakat pedig például fém anyagúra lehet cserélni. 

Mindenki értesült a hírekből az Ausztráliában tomboló tűzvészről, és természetesen vízért imádkozunk. Az afrikai országok zömében hiány van tiszta vízben. Nem árt elszámolni magunkkal: hány alkalommal hagyjuk folyva a csapot fogmosáskor és mosogatáskor, vagy arról, hogy mennyi ideig állunk a zuhany alatt. Ha a rengeteg eldobható és egyszer használatos eszközünket állandó használatúra váltjuk, például aa papírzsebkendőt és a papírpelenkát textilre, akkor hozzájárultunk a fenntarthatósághoz. Nem csak környezeti szempontból, de egészségügyi tényezőket miatt is jó, ha ökobarát tisztító-, tisztálkodó- és mosószerekre váltunk. Ha pedig eljött az idő lecserélni háztartási gépeinket, akkor fontos szemponttá kell váljon, hogy minél energia- és víztakarékosabb típusokat válasszunk.

Talán ebből a rövid összefoglalóból is világos, hogy mindez nem jelent óriási eltávolodást a komfortzónánktól. Nem kell hónapokig spórolnunk, hogy egy-egy környezetbarát lépést beiktassunk a mindennapjainkba, és pláne nem kell feladni a kényelmünkből. Ezek talán a legérzékenyebb pontok, hiszen az emberek a legutolsó sorban tennének olyat, ami nem komfortos a számukra, főleg ha még stresszforrást is jelent. Például a személyautó használatáról áttérni tömegközlekedésre. Aki megteheti, hogy autózzon nap, mint nap, az úgy érezheti: mérhetetlenül nagy lemondás lenne buszozni. Ezeket az apró életmód változtatásokat mégis érdemes végrehajtani, hisz ezek révén lassíthatók a környezetünk pusztulásának a folyamatai. Ha ilyen csekély dolgokat sem vagyunk hajlandóak megtenni a fenntarthatóság érdekében, akkor előbb-utóbb nem lesz választásunk, és a kényszerű környezetvédelem már biztosan a kényelmünk rovására fog menni.

Igaz
történet alapján:

„Belgiumban a muszlimok 12 éven belül többségben lesznek” (Origo)

„Nagy vitákat vált ki Belgiumban az Iszlám Párt indulása az őszi önkormányzati választásokon.”  (Euronews)

„Hat éven belül immár másodszor készül önkormányzati választásokra egy iszlám párt Belgiumban. Célja az iszlám állam létrehozása, a férfiak és a nők elkülönítése a tömegközlekedési eszközökön, és a kendő viselésének az elterjesztése.” (Euronews)

„Szerintem nagyon jó, ha a férfiakat és a nőket elválasztják egymástól a tömegközlekedési eszközökön. Megmondom miért. Mert vannak férfiak, akik a buszon zaklatják a nőket, de ez előfordul fordítva is.” (Sarouj Mohammed molenbeeki lakos)

„Belgium lehet az első muzulmán állam nyugaton.”  (Figyelő)

...

Dunabogdány egy háromnegyed részben svábok lakta kis község Pest megyében. Templomuk mellé államalapító Szent István királyunk koronájánák kőbe faragott másával díszített emlékművet emeltek a két világháború között. És hogy miért építették meg? Miért sajnálták, hogy a háború után elveszett? És miért szöktek vissza Magyarországra a falu sváb lakói a kitelepítésből? A kitelepítettek miért a falu temetőjében vásárolnak maguknak sírhelyet? A válasz egyszerű, ám a mai világban mégis oly ritka…

A svábok megvalósították többszólamú önazonosságukat, és nem túlterjeszkedő, agresszív módon, hanem épp ellenkezőleg: az átjárható határokon békésen átívelően, az önrendelkezés törvényes keretein belül.

Vizsgáljuk meg, hogyan épül fel az identitás.

A nemzeti identitás egyik, ha nem a legfontosabb és legkorábban jelentkező összetevője a nemzet iránt érzett lojalitás. A nemzet iránt érzett lojalitás egyik fő gyökere a közösen megélt történelmi múlt. Az együtt megélt alapértékek nélkül elképzelhetetlen a szilárd nemzeti identitástudat. A keresztény vallás integráló szerepet játszott az európai kulturális folyamatokban, és ez tette az európai nemzetek identitásának alappillérévé.

Bátran kijelenthető, hogy a vallás egyént, közösséget és nemzetet, összességében tehát: identitást formáló tényező. Ahogy az is egyértelmű, hogy amíg a közös vallás a kulturális egységesülés irányába, addig a vallási differenciák a kulturális megosztottság irányába vezetnek.

Épp e tények tudatában oly kétségbeejtő az a 21. századi (nyugat-)európai politikai irányzat, amely egyszerűen felszámolná a nemzeti identitás alapértékeit (amelyeknek pedig magát a létét köszönheti), és ezzel párhuzamosan hangzatos szlogenekkel utat nyitna történelmileg, földrajzilag, vallási és kulturális értelemben is eltérő identitási komponensek beáramlásának.

Ha az etnikai és a nemzeti identitás nem egyezik, abból jobb esetben kettős identitás, rosszabb esetben konfliktus bontakozik ki. A kettős identitás olyan konstrukció, amelyben az etnikai és nemzeti elemek és értékek képesek egymást kiegészíteni. A gyakorlatban a kettős identitású egyén a saját identitásának megőrzése mellett magáévá teszi és érzelmileg is átéli a többségi etnikum nemzeti identitásának azon elemeit, amelyek saját identitásából hiányoznak. Kettős identitásról tehát az egyik, vagy a másik fajta értékrendszer kizárólagossága esetén nem beszélhetünk!

Nem állítom, hogy eleve elrendelt lenne, hogy egy más kontinensről érkező emberben ne alakulhatna ki őszinte új, európai nemzeti önazonosság tudat, de az cáfolhatatlan, hogy nem ez a mai „trend”. Arról nem beszélve, hogy az ehhez rendelkezésre álló csatornák is egyre szűkebbek és zavarosabbak. Sem a szociális média különböző platformjai, sem az eldobható fogyasztási cikkek, sem a jelenkor valóságshow „hősei”, sem a liberális politikai, művészeti elit nem fognak belénk nemzeti érzelmeket nevelni... És hogy miért nem? Mert ez nem üzlet.

Miért is tennék, ha az OECD-felmérések alapján több multinacionális cég ereje már most nagyobb, mint egyes európai országoké. A törekvés egyértelmű és leplezetlen: felszámolni a nemzetállamokat! Hogy az állam a jövőben csak egy fiktív kategória legyen, ami csak akkor létezik, ha épp szükségünk van rá, a többit meg majd megoldják a multik. És nekünk cserébe mit kell tennünk? Fogyasztani és fizetni - mégpedig a lelkünkkel.

Már csak az a kérdés, hogyan dolgozhatunk a nemzeti és az európai identitásért. Ha a nemzet és egyben Európa érdekét előtérbe helyezve, támogatjuk a társadalom alapját képező, gyökereiben európai családot és a gyermekvállalást? Vagy ha politikai érdekek mentén, asszimilálódni, integrálódni képtelen, több száz éves kulturális lemaradással, agresszív vallási ideológiákkal és „antiszociális” identitással bíró etnikumokat telepítünk be szervezetten - vagy akár szervezetlenül -, a későbbi szavazatszerzés szándékát a tolerancia burkolt köntösébe bújtatva? Olyanokat, akik csak az elmúlt évekre visszatekintve is többször kinyilvánították, hogy sem az európai kultúrából, sem az európai identitásból - és ami a legfontosabb - saz európai békéből sem kérnek.

Apropó, tolerancia! Arra azért mindannyian kíváncsiak leszünk, miként sikerül Európa liberális agytrösztjeinek összeegyeztetni az iszlámmal az olyan divatos 21. századi értékeket, mint az LMBTQ, a feminizmus, a klímavédelem, vagy épp a metoo…

Javaslom, ne kergessünk Michelin csillagos álmokat, ha még egy rántottát sem tudunk rendesen megsütni! Jelenleg Európa az európai őslakosság etnikai konfliktusait sem képes megfelelően kezelni. Gondoljunk csak Ukrajna kisebbségi politikájára, a nyelvtörvényre, vagy a közelmúltból az erdélyi magyar nyelvű helységnevek összefirkálására… Ezek csak a magyar vonatkozású esetek, mégis egyértelműen megállapítható, hogy ilyen viszonyok közepette „egy harmadik frontvonalat” megnyitni és teljesen más identitású, kultúrájú népességet betelepíteni, csak további polarizációt fog eredményezni. Aminek az ebben az értelemben józanul gondolkodó nemzetállamok is meg fogják inni a levét.

Egyes európai döntéshozókban még csak fel sem merül a kérdés, nem öngyilkosság-e olyan vallási irányzatokkal kapcsolatban „európai identitási kísérletekbe” bocsátkozni, amelyek számára - szemben a keresztény szeretettel - az erőszak voltaképpen eszköz a mennybemenetelhez, és amely vallások egyes csoportjai nyílt háborút hirdettek a kereszténységgel szemben… Fogalmazzunk úgy: ez erős aggodalomra ad okot, és igencsak megkérdőjelezi nem csupán ezeknek a döntéshozóknak az alkalmasságát, hanem a valós szándékaikat is.

Mindez egy olyan nyugat-európai közegben történik, ahol muszlim hitszónokok százai végzik, mert szabadon végezhetik káros tevékenységüket a kereszténységgel, a keresztényekkel szemben. És ahol a "píszi" jegyében feltartott kezekkel adjuk fel az évezredes keresztény szokásainkat, mert azok gyakorlása állítólag sértő az újonnan érkezők számára.

Vajon a beáramló muszlim sokaság identitástudata a jövőben a dunabogdányi sváb modell, vagy a párizsi, manchesteri, münsteri, londoni véres események ismertetőjegyeit fogja magában hordozni? Az európaisághoz európai identitásra, az európai identitáshoz az európai nemzetek értékeinek befogadására van szükség. Hiszem, hogy Európa lehet úgy is „multikulturális”, hogy megmarad tisztán európainak, kereszténynek és nemzetállaminak.

Tordai Máté

Forrás: Bindorffer Györgyi - Kettős identitás / Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban

Kiemelt kép: mindenszo.hu