Zsigmond Barna Pállal, a Magyar Országgyűlés tagjával, valamint a határon túli magyar közösségek hatékony támogatásáért felelős miniszteri biztossal beszélgettünk a kárpátaljai magyarságról, annak múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Ez a kérdés természetesen jelenleg mindenkit foglalkoztat, hiszen a háború okozta tragédiák gyökeresen változtatták meg a kárpátaljai magyarság életét is. A jelen és a jövő égető kérdései előtt azonban foglalkozzunk egy kicsit a múlttal is. Milyen volt általánosságban a kárpátaljai magyarság helyzete a háború előtt, milyen nehézségekkel szembesültek akkor?
Igen, ha visszamegyünk a történelemben, akkor ez egy hányattatott sorsú közösség, azt láthatjuk, hogy nagyon sok országban éltek úgy a kárpátaljai magyarok az elmúlt száz évben, hogy gyakorlatilag nem költöztek el a szülőföldjükről. Tehát Magyarország, a Magyar Királyság után jött az Osztrák-magyar Monarchia, aztán jött Csehszlovákia, aztán jött Szovjetunió, és következett Ukrajna.
És 1990 után ők Ukrajnában élnek, és alapvetően ez egy jó indulási pont vo9360lt, ha így a '90-es rendszerváltást nézzük a Kárpát-medencében, hogy hogyan is alakult a magyar közösségek sorsa, akkor azt láthatjuk, hogy '91 után viszonylag jó helyzetbe került a kárpátaljai magyarság. Azt is nézzük meg, Magyarországon mi történt: a kommunizmus alatt gyakorlatilag elhallgatta a szocialista magyar vezetés, kommunista magyar vezetés azt, hogy a határokon kívül is élnek magyarok. Trianonról nem volt szabad beszélni.
1989 után ez megváltozott hál' Istennek, és a magyar politika megint magyar nemzetben kezdett gondolkodni. Emlékezzünk Antall József híres kijelentésére, aki azt mondta, hogy ,,lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok",
és ebben a szellemben hirdette meg a demokratikus magyar kormány a nemzetpolitikáját. És ez gyakorlatilag, ha megnézzük, 1990-től tartott a Gyurcsány-korszakig. Tehát Antall József után következett egy szocialista időszak.
Ezután következett az első Fidesz-kormány, amelyik egy új dimenziót hirdetett, és aztán jött a Gyurcsány-korszak. Aztán következett a nemzeti kormány 2010-től, és politikát hirdetett állampolgársági törvénnyel, nemzeti összetartozással, és egy nagyon aktív támogatáspolitikával.
De visszatérve a kérdés lényegére, tehát egy viszonylag jó helyzetben lévő közösség indul neki a kilencvenes éveknek. Emlékezzünk vissza, elsőként, talá9n '93-ban Magyarország, Ukrajnában kötötte meg az első alapszerződést. Az alapszerződés is, illetve a kétoldalú megállapodások jogokat biztosítottak a magyar kisebbség számára. Tehát nem hiába mondjuk azt, hogy ami ma történik, az még a legsötétebb sztálini időszakban sem fordult elő az a típusú jogfosztottság, amiben ma élnek a kárpátaljai magyarok, a jelenlegi ukrán kormány alatt.
1990-ben viszonylag jó korszakkal vágunk neki a '90-es éveknek, nemzetiségi jogok szempontjából.
Tehát jó helyzetből indultak a magyarok, de ahogy Ön is említette, ez most nem feltétlenül van így. Beszéljünk konkrétabban is a diszkrimináció kérdéséről. A 2017-es ukrán oktatási törvény, az a 2021-es rendelkezés arról, hogy a kettős állampolgárok nem viselhetnek állami hivatalt, nem tölthetnek be önkormányzati tisztséget; talán ki lehet jelenteni, hogy ez a diszkrimináció egyértelmű kifejeződése. Miért érezte úgy az ukrán vezetés, hogy szükség van ilyen szabályokra? Ezek a szabályok mennyiben változtatták meg a kárpátaljai magyarok életét, hogyan tudnak és tudtak küzdeni az őket megillető jogokért?
Igen, tehát valószínűleg az egész helyzetet érdemes egy tágabb geopolitikai kontextusba helyezni, mert valami történt egyszer csak 2014 után, amikor a magyarok az ukrán hivatalos politika célkeresztjébe kerültek. Ezt nehéz pontosan meghatározni, de gyakorlatilag érezhető az, hogy 2015 után folyamatosan kísérletek történtek arra, hogy a magyar közösséget támadják.
Tehát folyamatosan kísérletek történtek arra, hogy korlátozzák a jogaikat, és a 2017-es oktatási törvény volt a legdurvább támadás a magyar kultúra, a magyar nyelv, a magyar oktatás, a magyarság ellen, amikor egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag kilátásba helyezték azt, hogy megszüntetik a magyar nyelvű oktatást. Mondjuk ki, Ukrajnában, ez most be is következik, mert mindenféle halasztások következtében gyakorlatilag most lépnek hatályba bizonyos intézkedések.
De látható, hogy 2015 után az ukrán nemzeti építkezés valahogy a magyarok ellen is történik.
Azt az ember érteni véli, hogy az oroszok ellen miért történik. Ukrajna 45 milliós ország a 2011-es népszámlálás alapján és tízmillió körüli orosz nyelvű közösség él az országban. Tehát az akkori, majdan utáni ukrán nemzeti ébredés az oroszok ellen fogalmazza meg önmagát, és egy új nemzetállam meghirdetését.
Azt gondolom, a jogállamiság, a jogbiztonság az egy olyan érték, olyan európai érték, amit őrizni kell minden körülmények között,
és Ukrajna ebben az időben hirdette meg az európai orientációt is, tehát ilyen szempontból érthetetlen az orosz közösség elleni támadás. De ha azt mondjuk, hogy a nemzeti építkezés ütközött orosz értékekkel, és emiatt kialakult egy konfliktus az ukrán politika és az orosz közösség között, akkor ezt így az ember megérti. Nem fogadja el, de érteni véli.
De ugyanebben a pillanatban láthatóan a magyarság ellen is van egy támadás, amit viszont végképp nem ért az ember stratégiai, geopolitikai szempontból sem. Akkor nagyon intenzív kétoldalú tárgyalások történtek Magyarország és Ukrajna között, többször kértük ukrán barátainkat, hogy ezt ne csinálják, vonják vissza ezeket az intézkedéseket. Többször adtak az ukránok ígéretet arra vonatkozóan, hogy ez nem fog megtörténni, meg tulajdonképpen ez az oroszok ellen történik, ez majd visszavonásra kerül.
Az állampolgársági törvény kapcsán -ugye erre is célzott- egy felemás megoldás került elfogadásra, tehát nem is tiltották a kettős állampolgárságot, de nem is engedték meg. Bizonyos korlátozások történtek, ahogy a hivatkozott jogszabályban a bizonyos közéleti funkciókat, állami tisztségeket nem lehet betölteni, nem lehetett betölteni, ha az ember kettős állampolgár, de mégsem bántották az állampolgársági törvényt. Időnként demonstratív intézkedések történtek, emlékezzünk vissza provokáció a főkonzulátuson az állampolgársági esküvel szemben, vagy néhány ember nevének a közzététele, azzal vádolva őket, hogy magyar állampolgárok és magyar érdekek szolgálatában állnak. Tehát voltak provokációk az állampolgársági folyamatban is.
De gyakorlatilag 2017-ig nem volt, mondjuk így, szervezett rendszerszintű támadás a magyar kultúra ellen, és akkor a '17-ben elfogadott oktatási törvény volt az, ami gyakorlatilag világossá tette, hogy mi hiába próbálunk egyezkedni az ukránokkal, itt valamilyen döntés született arra vonatkozóan, hogy a magyar közösséget be kell olvasztani, ha úgy tetszik, nem kívánatos személynek tekintik a magyar közösséget Ukrajnában.
Tudnak-e küzdeni a kárpátaljai magyarok ezekért a jogokért? Az anyaországból hogyan lehetett őket segíteni ebben a 2017-es oktatási törvény miatti helyzetben?
Utaltam már arra, hogy 2010-től egy új nemzetpolitikai paradigma került meghirdetésre a nemzeti kormány megalakulása után, a második Orbán-kormány megalakulása után. Az első kormányzat ideje alatt kialakult ennek az úgynevezett politikának a jogi alapja állampolgársági törvénnyel és egyéb jogszabályokkal. Kezdetben itt sikerült helyre tenni a Gyurcsány-kormány által elrontott gazdaságot, akkor egy új támogatáspolitika is meghirdetésre került, és ebben nagyon hangsúlyos szerepet játszottak a kárpátaljaiak, tehát nagyon sok támogatás irányult Kárpátaljára.
Tudni kell Kárpátalja mindig is nagyon szegény ország volt. És ha valaki járt Kárpátalján, akkor láthatta ezt a mindennapi szegénységet, és láthatta azt, hogy az állam különböző intézményei alig működnek.
A magyar állam gyakorlatilag nagyon sok szektorban, nagyon sok területen átvette az ukrán állam helyett a támogatást, tehát kiegészítő támogatást nyújtott orvosoknak, tanároknak, egyházi szereplőknek, papoknak, különböző intézményeknek annak érdekében, hogy ott maradjanak a magyarok, és azok az emberek, akik a közösséget szolgálják.
Az élet minden területét behálózta ez a magyar támogatáspolitika, tehát nagyon aktív támogatást nyújtott Magyarország a kárpátaljai magyarok részére. Ez 2010-ben elindult, de 2014 óta ez hangsúlyossá vált, lényegesen nagyobb dimenzióba kerül. Említhetném itt a gazdaságfejlesztési támogatásokat is, ami szintén nagyon sok vállalkozónak adott lehetőséget, munkahelyeket biztosított, az otthon maradást szolgálta. Tehát úgy tűnt, hogy sikerült egy ugyan szegény Ukrajnában, de mégis a magyar támogatáspolitikával kiegészülve egyfajta lehetőséget lehet biztosítani a magyar közösség számára. Életcélt lehetett biztosítani, és egy normális megélhetést lehetett biztosítani. Volt annak esélye, hogy ha az ukrán-magyar kapcsolatok nem romlanak el, akkor egy emberhez méltó életet lehet érni Kárpátalján, anélkül, hogy az embert bántanák magyarságában.
És 2017 után pedig értelemszerűen ez a támogatáspolitika még inkább fokozódott, mert még nehezebb helyzetbe kerültek a magyarok, és az oktatási rendszer esetében pedig ugye nagyon nyílt próbálkozás történt részünkről, hogy a magánoktatási rendszer irányába menjünk el annak érdekében, hogy megőrizzük ezt az oktatási rendszert. Hiszen amikor látszott az ukránokkal, hogy az állami oktatás vonatkozásában nem nagyon lehet megállapodni, akkor az volt a magyar ajánlat, hogy akkor legyenek ezek magániskolák, és Magyarország finanszírozza ezt a rendszert, csak hagyják azt, hogy magyar nyelven történjen az oktatás.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy soha nem mondtuk azt, vagy soha nem mondták azt a kárpátaljai magyarok, hogy ők nem akarnak ukránul tanulni,
mert ugye folyamatosan visszatérő vád, hogy ők nem tudnak ukránul, nem akarnak ukránul tanulni. Dehogynem tanulnak ukránul, tehát az államnyelvet mindenhol kötelező természetesen elsajátítani, és saját érdekükben is megtanultak ukránul, hiszen a munkaerőpiacon akkor tud az ember boldogulni, hogyha tud ukránul. Tehát semmiféle ellenérzés nem volt az ukrán nyelv, mint államnyelv tanulása iránt, de értelemszerűen a kárpátaljai közösség, mint őshonos nemzeti közösség szeretett volna szeretne az anyanyelvén tanulni.
Tehát akkor ez volt az általános élet 2022. február 24-ig, amikor mondhatni új időszámítás kezdődött. A háború kirobbanását követően hogyan változott meg a kárpátaljai magyarság élete? Mennyire sérült az infrastruktúra Kárpátalján?
Tlán még egy momentumot érdemes megemlíteni. 2019-ben a nyelvhasználati törvényt, ami szintén nagyon diszkriminatív volt, és gyakorlatilag csak a magánszférában és az egyházi szertartásokon lehet használni szabadon a magyar nyelvet, tehát minden más területen korlátozza a magyar nyelv használatát ez a '19-ben elfogadott nyelvtörvény. Megint egy súlyos beavatkozás, ha úgy tetszik, a magyar közösség életében egy súlyos korlátozó jogszabály.
Egy ilyen jogfosztott helyzetben érkezünk el a háború pillanatához. Eleve egy olyan közösségről beszélünk, amely iránt szervezett támadás zajlik.
Emlékezzünk vissza, mi azt mondtuk a háború elején, hogy nem elegáns, ha mi most felhántogatjuk az ukránokkal szemben a sérelmeinket, mert ők az életünkért küzdenek, és azt mondtuk, hogy betesszük a fiókba, képletesen, nem felejtjük el, de akkor vesszük majd elő, amikor a béke előáll.
Akkor próbáljuk számon kérni rajtuk, hogy milyen kisebbségpolitikát szeretnének folytatni, de azóta is történtek olyan intézkedések, amelyek még súlyosbítják a helyzetet. Azóta hoztak egy új kisebbségi törvényt, egy kirakat törvényt, ami semmiben nem javít a helyzeten, tehát gyakorlatilag semmit nem ad a kisebbségeknek, egy ilyen kirakat törvény. Úgyhogy ebben a nagyon nehéz helyzetben, ha úgy tetszik, akkor a kárpátaljai magyarság is az életéért harcol a háború kitörése óta. Valószínűleg minden relativizálódik, talán mi is érezzük, a Covid is egy ilyen helyzet volt, ahogy visszaemlékszünk az első néhány hónapra, amikor teljes bizonytalanság volt, és mindenki úgy érezte, hogy veszélyben az élete, mert egy láthatatlan ellenség támad ránk. Most egy látható ellenség támad a háborúban, Oroszország támad Ukrajnára. Az emberek az életükért küzdenek, tehát ha úgy tetszik, akkor sok esetben viszonylagos a nemzetiségi jogfosztottság, de az mindenképpen fontos, hogy a kisebbségeket külön hátrányok ne érjék ebben a borzasztó és eleve nagyon nehéz helyzetben. Tehát ne forduljon az elő, hogy magyarokat visznek el elsősorban katonának, vagy nagyobb számban, mint a többségi nemzethez tartozókat, illetve, hogy a magyarok ellen támadások történnek.
Annyit szeretnék még visszatérve 2019 és 22 közötti időszakra, hogy emlékezzünk vissza, hogy akkor is voltak olyan pillanatok, amikor az elhíresült Azov ezred masírozott a kárpátaljai városokban, és hát a magyarok vérét kívánták. Több száz feketébe öltözött férfi gyakorlatilag magyarellenes felvonulásokat tartott, ami egészen ijesztő volt. Tehát látható volt, hogy az ukrán politika folyamatosan támadja a magyarságot.
Most ebben a háborús helyzetben igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy az ukránok érezzék azt, hogy mi velük vagyunk, őket támogatjuk, és valóban összefogott a nemzet az ukránok megsegítése érdekében. A magyar történelem legnagyobb humanitárius akcióját hajtjuk végre, ugyanakkor azt is mondjuk, hogy nem szállítunk fegyvereket, mert nem akarjuk azt, hogy Kárpátalja is hadszíntér legyen, és az ottani magyarok belekeveredjenek a háborúba, hiszen láthatóan Oroszország Ukrajna minden területét bombázta eddig egy kivétellel, ez Kárpátalja. Talán azért sem bombázta, mert itt nem történik fegyverszállítás, mindenhol máshol történik fegyverszállítás. És hát nagyon sok segélyt vittünk mi magyarok, magyar kormány, egyházak, civilek, segélyszervezetek az ukránok részére. Belső Ukrajnába is, vagy akár Kárpátaljára, de Kárpátalján nemcsak az ottani magyaroknak és ottani ukránoknak, hanem a belső menekülteknek is.
Nagyon érdekes az új helyzet, ami a háború folytán előállt, hogy több százezer belső menekült tartózkodik Kárpátalján.
Nagyon nagy kérdés, hogy mi lesz az ő sorsuk, hogyha véget ér a háború, hazamennek, nem mennek, és hogy alakul majd a kárpátaljai magyarság sorsa. Hányan maradtak ott, nagyon nehéz ezt pontosan megbecsülni, és akik eljöttek, azok közül hányan mennek majd vissza?
Ha nem is tudunk pontos számot, de az biztos, hogy több ezren hagyták el a háború miatt a kárpátaljai otthonukat. Azt esetleg lehet tudni, hogy ők hogyan tudnak itt az anyaországban boldogulni?
A legutolsó népszámláláson 2011-ben 150 ezer kárpátaljai magyarról tudunk.
Tehát biztos, hogy több ezren, több tízezren eljöttek az elmúlt években.
Már a háború előtt is sokan eljöttek a munkavállalási célból, nemcsak Magyarországra, hanem Európába, sokan mentek Lengyelországba, Csehországba, vagy akár távolabbi országokba, sokan ingáztak, tehát gyakorlatilag itt is éltek, meg otthon is éltek Kárpátalján. Nehéz megbecsülni, hogy hányan maradtak, hiszen nagyon sok férfi eljött, hogy ne vonják be katonának.
Ebben meghatározó jelentőségű volt az, hogy ők rendelkeznek magyar állampolgársággal, tehát a magyar állampolgárságnak életmentő jellege is volt, vagy szerepe is volt az elmúlt időszakban. Azt mondják, akik gyakran járnak, vagy ott élnek, hogy azért még 60-70 ezer magyar biztosan van Kárpátalján, különösen a falvakban. Ezek viszont jellemzően gyermekek és nők, illetve idős állampolgárok. Úgyhogy ez egy nagy kérdés, hogy a családok sorsa hogy alakul, tehát hogy hosszú távon ez meddig fenntartható. Illetve tudunk családokról is, akik ugye egész családok jöttek itt el.
Én azt látom, hogy vannak rendezvények, események, ahol kárpátaljaiak tartják egymás között a kapcsolatot. Én, akivel beszéltem, azok közül mindenki a hazatérés gondolatával jött el, azzal a gondolattal jött el, vissza szeretne menni a faluba, ahonnan jött, folytatni a gazdálkodást, vagy folytatni azt a tevékenységet, vagy oktatni az iskolában, vagy orvosként dolgozni, vagy biztonsági őrként dolgozni, vagy ahol éppen korábban dolgozott. De nagyon nagy kérdés, hogy hogy alakul a következő időszakban a háború, tehát hogy lesz-e béke, és hogyha lesz béke, akkor milyen béke lesz. Tehát, hogy megszűnik-e a magyarság vegzálása, és hogy Ukrajna milyen irányba indul majd el a nemzeti építkezésben. Illetve, hogy a belső menekültek, akik most Kárpátalján vannak, közülük hányan mennek vissza, vagy hányan maradnak, és ez milyen egyéb változásokat generál az ottani társadalomban, az ottani városokon, falvakon belül.
Most Kárpátalján elsősorban idősek, nők, gyerekek vannak, valamint a belső menekültek. Náluk esetleg van-e életszínvonal romlás, és hogyha igen - és gyanítom igen- akkor ez mennyiben jelentős?
Mindenképpen jelentős életszínvonal romlás van, tehát ott is hallani, hogy egyrészt hiánygazdaság van, tehát nagyon sok mindenben hiány van. Az infláció miatt munkahelyek szűntek meg, bár ugye elég sok cég települt át Belső-Ukrajnából Kárpátaljára. Ez ad némi lehetőséget, bár kérdés, hogy jellemzően mennyire vesznek fel magyarokat, vagy magyarok mennyire tudnak ott beilleszkedni ebbe a környezetbe. Tehát mindenképpen sokkal nehezebb lett az amúgy is nagyon nehéz gazdasági helyzet. A férfiak eljöttek, akik dolgoztak, ugye nagyon sok gazdálkodóról beszélünk, tehát nincs, aki a gazdaságban dolgozzon, aki vigye a hátán a gazdaságot, vagy elmentek harcolni, vagy átszöktek Magyarországra, vagy eljöttek Magyarországra, vagy külföldön dolgoznak. Tehát ez egy nagyon nehéz helyzet gazdasági értelemben is.
Hallani ugye arról, hogy áramkimaradások vannak, bizonyos szolgáltatások nem működnek. Tehát értelemszerűen háborús helyzetben minden sokkal kevésbé működik.
Nagyon nehéz gazdasági helyzetben vannak, ezért is fontos az, hogy a magyar támogatások a továbbiakban is működjenek.
Tehát ezt igyekszünk fenntartani, és igyekszünk demonstrálni az ukránok irányába is, hogy nemcsak az ottani magyarokat támogatjuk, hanem Ukrajnát támogatjuk minden eszközzel, kivéve a fegyverszállítást.
Az eddigi beszélgetésből is egyértelmű volt, hogy Magyarország, Magyarország kormánya mindent megtesz Ukrajnáért, kárpátaljai magyarokért kiemelten. Viszont azért egy ilyen helyzetben nyilván a jövő is egy hatalmas kérdés. Ön hogyan látja jelen pillanatban, mi lesz a háború végkimenetele? Nyilván ez nagyon homályos kérdés, de még fontosabb, hogy mikor lesz vége, és milyen állapotban lesz Kárpátalja, ha vége lesz a háborúnak?
Igen érintettük részben ezt a kérdést. Tehát, hogy a háborúnak mikor lesz vége, azt senki nem tudja, tehát én sem vagyok jós, de minden alkalommal elmondjuk, mi magyarok -én is több alkalommal elmondtam, mint a Külügyi Bizottság alelnöke és a NATO Parlamenti Közgyűlésben a magyar delegáció vezetője vagy Aruba tanácsban a delegációvezető-helyettes- , hogy mi a békét szeretnénk, és nem jó, hogyha ez a háborús pszichózis fennmarad, hiszen ha állandó háborúról beszélünk, akkor előbb-utóbb az lesz.
Mi azért beszélünk a békéről, mert őszintén hiszünk abban, hogy a háborút csak a béke zárhatja le, és a béke az egyértelműen a magyar érdek. Mi azt gondoljuk, hogy nem mindegy, hogy milyen béke következik, és ezt kívülről nagyon nehéz megmondani, hogy melyik béke az, amelyik mindenki számára elfogadható, és egy tartós béke lesz, hiszen minden háborúnak ez a nagy kérdése, hogy milyen típusú békével lehet lezárni, ami elfogadható, és ami igazságos, és ami tartós. Ebbe mi végképp nem tudunk beleszólni, de azt tudjuk, hogy
a háborúk békével érnek véget, és a legborzasztóbb háborúk is lezárultak békével.
Az egy másik kérdés, hogy az igazságos béke az kinek igazságos és kinek igazságtalan. De mindenképpen békére van szükség Magyarország, a magyar érdek szempontjából, hiszen láthatjuk azt, hogy egész Európa megszenvedi ezt a háborút gazdasági értelemben is, hiszen egy háborús és szankciós infláció van egész Európában, az energiaárak az egekbe szöktek, hiszen a háború megszüntette azt a gazdasági rendszert, ami kialakult a háború előtt, legyen az energia vásárlások, legyen az áruszállítási útvonalak, legyen az a kétoldalú kapcsolatok szintjén, tehát fölborult ez az európai gazdasági vérkeringés, és láthatjuk azt, hogy ebben a háborúban egész Európa gyengült, Európa gazdasága gyengült, a magyar gazdaság is gyengült. Tehát szükség van arra, gazdasági szempontból is, hogy a háborúnak, a szankcióknak, az értelmetlen szankcióknak vége legyen, hiszen láthatjuk azt, hogy a szankciók sem vezettek sehova, hiszen egy éve tartanak, és nem vetettek véget a háborúnak, hiszen azzal a reménnyel hozták meg az európai országok, az Egyesült Államok, hogy ez véget vet a háborúnak, és nem vetett véget a háborúban. Oroszország sem gyengült, illetve Ukrajnának is egyre nehezebben tudnak segíteni az egyes országok, mert a gazdaságuk ugye gyengül.
Úgyhogy nekünk mindenképpen a béke az érdekünk, a kárpátaljai magyarságnak is az érdeke, de nagyon nehéz lesz újrakezdeni. Nagyon erősnek kell lenni, nagyon megfontoltnak kell lenni. Az az érdekünk, hogy az ukránokkal sikerüljön a kilencvenes évekhez hasonló jó kétoldalú viszonyt kialakítani, és ebben garanciákat kell kapjunk a magyar közösség vonatkozásában is. Nagyon fontos, hogy Ukrajna az Európai Unióhoz szeretne csatlakozni, NATO-hoz szeretne csatlakozni.
Mi azt mondtuk, hogy ez a csatlakozást mi támogatjuk, azok persze végig kell járnia ennek az útját, és persze akkor, hogyha Ukrajna megfelel azoknak a feltételeknek, amelyek az uniós csatlakozásnak a feltételei, és ebbe mindenképpen beleértendő az, hogy megfelelően bánik a kisebbségekkel.
Ezért volt nagyon udvariatlan az a gesztus, amit tettek, hivatkoztam már a tavaly decemberben elfogadott új kisebbségi törvényre, ami tipikusan egy kirakat törvény volt, és az ember megnézi, akkor semmilyen garanciát nem ad. Tehát ha Ukrajna nem veszi komolyan az Európa csatlakozást, akkor nem fog tudni csatlakozni az Unióhoz.
Mi minden eszközzel fellépünk a magyar kisebbség jogainak érvényesítése szempontjából. Legutóbb az Európa Tanácsban éppen a románokkal közösen kezdeményeztük, hogy a Velencei Bizottság vizsgálja meg ezt az új kisebbségi törvényt. Le is írtuk, hogy szerintünk ez több sebből vérzik, és hogy tegyen javaslatokat arra vonatkozóan a Velencei Bizottság, hogy mit kéne módosítani ebben a törvényben. Tehát mi a kárpátaljai magyarság mellett állunk, azt gondolom, az egész magyar nemzet, a magyar kormány.
Az ő - hogy mondjam - döntésük majd, hogy visszamennek, akik itt vannak vagy itt folytatják az életüket, az ottani közösség képviselői pedig majd megfogalmazzák azokat a célokat, amelyeket ott az ottani közösség közösen eldönt, és a magyar kormány ezeket a célokat kell majd támogassa. De fontos az, hogy mi a nemzetközi közösség figyelmét felhívjuk arra, hogy itt van egy magyar életképes nemzeti kisebbség, ez élni akar, ez jogokat akar, és a nemzetközi közösség pedig álljon a magyar közösség mellé. Ukrajnán pedig számon lehet kérni az emberi jogokat és a nemzetközi előírásokat.
Tenni akarás mindenkiben van, nyilván a magyar kormányban is, de egy átlagember, valamint Ön miniszteri biztosként hogyan tudja elősegíteni, hogy ez a jövőkép valóban bekövetkezzen, és visszatérjünk a kilencvenes évek kisebbségi helyzetéhez?
Átlagemberként azt gondolom, mindenki a maga eszközeivel tud segíteni, értelemszerűen ez a humanitárius segítségnyújtás most a háború alatt mindennél fontosabb. Mi magunk is, mint közösség, több egyházak, Fidesz, civil szervezetek gyűjtöttek a kárpátaljai magyarok, illetve az ukrán menekültek megsegítésére. Ez szerintem egy apró kis segítség, tehát ha úgy tetszik, egy szalmakazalban, de mégiscsak egy apró kis borsószem, tehát ilyenkor mindenkinek a szerepvállalása számít. Sok kicsi sokra megy, ahogy szoktuk mondani.
Én miniszteri biztosként, vagy olyan emberként, aki a nemzetközi politikában mozgok, az a feladatunk, hogy
elmondjuk mindenkinek, hogy figyeljenek oda a kárpátaljai magyarságra, és kérjék számon az ukránokon az európai elveket.
Ha már Ukrajna azt mondja magáról, hogy európai ország akar lenni, akkor ne csak mondja, hanem csinálja is.
Tehát akkor vezesse be azokat a normákat, amelyek Európában elfogadottak a nemzeti kisebbségek védelme szempontjából, és ebben a tevékenységben mindenkire számítunk, aki nemzetközi közéletben mozog, aki külföldi barátokkal beszél, tehát akkor, amikor azt mondjuk, hogy az ukránok hősök valóban hősök, amikor azt mondjuk, hogy ukrán demokrácia, akkor viszont álljunk meg egy pillanatra, és mondjuk azt, hogy az nem lehet, hogy valaki demokratának mondja magát, és közben meg gyakorlatilag nem engedi, hogy a nemzeti kisebbség anyanyelvén tanuljon.
Úgyhogy ez a harc, ez a következő időszakban ránk vár. Most már a háború alatt is el kell mondjuk azt, hogy itt baj van, egyrészt a kisebbségi törvény kapcsán, illetve talán nem beszéltünk még arról, ami tényleg felháborító, hogy most pénzt ígérnek azoknak a magyaroknak, akik ukrán iskolába íratják a gyerekeiket, olyan pénzt, amit az Európai Uniótól kapnak, ha úgy tetszik, tőlünk is kapnak. Tehát ez egészen vérlázító, hogy ilyesmire vetemednek. Tehát ezt mondjuk el barátainknak, hozzuk szóba.
Nagyon nehéz, mert gyakorlatilag ma az európai közvéleményben csak jót szabad mondani az ukránokról.
És valóban az ember elismeréssel adózik az ukrán hősiesség iránt, és az áldozatok iránt, amit az ukrán emberek hoznak, és a szenvedés tényleg hihetetlen, amit végigélnek lelki, fizikai, gazdasági értelemben, de ha már azt mondjuk, hogy demokráciáról beszélünk komolyan, akkor nem lehet megkerülni a nemzeti kisebbség kérdését. Mi mindenkinek elmondjuk, hogy van itt egy magyar közösség, és arra figyeljenek oda, de van itt egy román közösség is, meg egy lengyel, tehát vannak még más kisebbségek is, tehát őket is hátrányok kérik. Tehát Ukrajna, ha Európához akar csatlakozni, akkor tartsa be az európai normákat.
Találtam egy nagyon érdekes idézetet, ezt 2019-ben mondta Gulyás Gergely, hogy ,,a kárpátaljai magyarság bizonyította, van jövője a szülőföldjén". Ezt a mondatot ki lehet jelenteni ma is ennyire határozottan? Vajon tényleg az a több ezer ember, aki most itt tartózkodik az anyaországban, vissza fog tudni menni az otthonaiba?
Ha a kárpátaljai közösség megfogalmazza élni akarását, és élni akar, akkor élni fog.
Tehát ezt nem lehet máshonnan eldönteni. Tehát ha lesz ereje, lesz a közösségnek egy vezetése, lesz egy intézményrendszere, és az élni akar, akkor biztos, hogy az esélye megvan arra, hogy éljen. Magyarország részéről minden támogatást meg fogunk adni annak érdekében, hogy éljen ez a kárpátaljai magyar közösség.
(Borítókép forrása: mandiner.hu)
/cloudfront-us-east-2.images.arcpublishing.com/reuters/BJ2GVJP5NNIEVDRBIBUS7THHRU.jpg)
Az első szigetlánc vörössel jelölve (forrás: wikipedia.org)
Az átalakított, szovjet gyártmányú Liaoning repülőgép-hordozó (forrás: wikipedia.org)
Subi Reef-kikötő a Dél-kínai-tengeren (forrás: commons.wikipedia.org)
A kínai tervezésű és gyártású Type 003 Fujian hordozó (forrás: navalpost.com)
Hszi Csin-ping kínai elnök (forrás: wikipedia.org)
