Reaktor

Menj főiskolára, találj munkát, vegyél házat, házasodj meg. Évtizedek óta a lakástulajdonlást az élet alapvető részének tekintik Kínában. Erre a régóta fennálló igazságra alapozva az elemzők optimista eredményeket jósolnak a kínai lakáspiac számára. Mindez azonban véget érhet, ha a kínai fiatalabb generáció nem vásárol többé lakóingatlant.

2010 és 2020 között a 25 és 34 év közötti kínai felnőttek körében a saját lakással rendelkezők aránya több mint 70 százalékról 50 százalékra csökkent, a nagyvárosokban a fiatal felnőttek közel 30 százaléka bérli otthonát, míg a 45 és 54 év közöttiek körében ez az arány mindössze 11 százalék.

Az olyan városokban, mint Sanghaj és Peking, az ár-bér arány - a lakhatás költsége az éves bérhez viszonyítva - elképesztő magasságokat ért el. És ez nem csak ezekben a megavárosokban van így. Sencsen például szintén a világ egyik legmegfizethetetlenebb ingatlanpiacával büszkélkedhet, ahol az átlagos lakás az éves átlagjövedelem 43-szorosába kerül. Az olyan hasonló metropoliszokban, mint London vagy New York, ez az arány 15-20 körül mozog.

A kínai ingatlanbuborék a 2000-es évek elején kezdett kialakulni a gyors urbanizáció és a spekulatív befektetések hatására. A kormány úgy döntött, hogy az ingatlanvásárlásokat ösztönzi a gazdasági növekedés érdekében, ami olyan kulturális gondolkodásmódhoz vezetett, amely szerint az ingatlanbefektetés biztos út a gazdagsághoz. A fejlesztők igyekeztek kielégíteni a keresletet, és egész „szellemvárosokat” hoztak létre, tele üresen álló, de megvásárolt egységekkel - a spekulatív túlkapások szimbólumaival.

Ez a spekulációs őrület rendkívüli nyomást gyakorolt a fiatalabb vásárlókra. Egy 2023-as felmérés szerint az első alkalommal vásárlók többsége a családi vagyonra támaszkodik az előleg kifizetéséhez, a lakásvásárlók több mint 70 százaléka a szüleitől kap pénzügyi támogatást. A szülők támogatása nélkül azonban sokkal többen zárkóznak el a lakáspiacról.

Még az árak emelkedésével párhuzamosan is nőnek a lakásvásárlás kockázatai. Az olyan nagy fejlesztők, mint az Evergrande 2021-es összeomlása országos címlapokra került, és elrettentő példaként szolgált a kínai túlfűtött ingatlanszektor számára. Az Evergrande egykor az ország gyors urbanizációjának és gazdasági növekedésének szimbóluma volt, de az Evergrande elképesztő, 300 milliárd dolláros adóssága feltárta az ingatlanpiac rendszerszintű sebezhetőségét. Az építési projektek befejezetlenül maradtak, a lakásvásárlók nem létező ingatlanokra felvett jelzáloghitelekkel maradtak hoppon, a befektetők bizalma pedig zuhant.

Az Evergrande nemteljesítési válsága nem egyedi eset volt. Más fejlesztők, köztük a Sunac és a Country Garden is küzdöttek a növekvő adósságok visszafizetésével a szigorodó kormányzati szabályozások és a kereslet lassulása közepette. Az ingatlanfejlesztők pénzügyi egészségével kapcsolatos aggodalmak megbénították a vásárlók bizalmát a lakáspiacon.

A kínai lakáspiac sorsfordító pillanat előtt áll. Ha a gazdasági növekedés lassulása mellett az árak továbbra is féktelenül emelkednek, a bérek és a lakhatási költségek közötti szakadék tovább fog nőni, ami a társadalmi stabilitást és a fogyasztói bizalmat egyaránt veszélyezteti.

Egyelőre azonban Kína fiatalabb generációja továbbra is a hagyományok és a valóság között vergődik. Az otthonról való álom még mindig erős kulturális befolyással bír, de sokak számára ez a törekvés kezd átadni a helyét a pragmatizmusnak. Ha a rendszerszintű változások - mint például az árak jelentős korrekciója vagy a lakáspolitika javítása - nem valósulnak meg, a kínai fiatalok teljesen átformálhatják az országnak a lakástulajdonhoz való viszonyát.

A Cinque Terre, az olasz Ligúriában fekszik, az 5 faluja, a világ egyik leglátványosabb része. Az öt falu – Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore – egyedülálló szépségükkel, és a csodálatos színes házaikkal és meredek sziklákkal vonzzák a látogatókat.

Az öt falu:

Ha utunkat északról kezdjük, az első városunk Monterosso al Mare lesz, mely a legnagyobb és legnyugatibb falu a Cinque Terre-ben. Ez az egyetlen falu, amely jelentős homokos stranddal rendelkezik, így a tengerparti pihenésre is kiváló, azonban nyáron számolni kell a turisták tömegével is. Az óvárosban érdemes megtekinteni a régi tornyot, mely meghatározó a falu látképében.

Monterosso

Vernazza talán a legszebb a Cinque Terre falvai közül. Szűk, kanyargós utcái és a kis kikötője a tengerbe torkollik, és csodálatos kilátást nyújt. A Doria család kastélyának romjai és a Santa Margherita d'Antiochia templom hozzájárulnak Vernazza történelmi és kulturális gazdagságához. A faluban rengeteg szölőültetvény is található, tehát kiváló célpont a borok kedvelőinek is.

Vernazza

Corniglia a Cinque Terre egyetlen faluja, amely nem közvetlenül a tengerparton fekszik, hanem egy magas sziklán helyezkedik el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész vidékre. A faluba vezető 377 lépcső, a Lardarina megéri a fáradtságot. Corniglia kis mérete és csendesebb jellege miatt kevésbé zsúfolt, így ideális azok számára, akik el akarják kerülni a turista áradatot.

Corniglia

Manarola az egyik legikonikusabb és leghíresebb Cinque Terre falu, színes házai, amelyek a meredek sziklákon sorakoznak meghatározóak. A falu központi része a kis kikötő, ahol halászhajók ringatóznak a vízen. A Via dell'Amore innen indul, melyet a legromantikusabb útnak neveznek, amely összeköti a legdélibb faluval, Riomaggioréval Manarolát.

Manarola

Riomaggiore az öt falu közül a legdélibb, és szintén egy meredek völgyben helyezkedik el. A színes házak itt is a sziklákat ölelik körül, és a főutca, a Via Colombo, tele van éttermekkel és boltokkal, márha pénztárcánk engedi, hiszen ez a vidék nem olcsó a beáramló nemzetközi turizmus miatt.

 Riomaggiore

Az újranyitott és kihagyhatatlan Via dell’Amore ösvény:

Ha Manarolában vagy Riomaggioréban járunk az ösvény kihagyhatatlan. A két falut köti össze és a szerelem ösvényének is hívják, hiszen itt találkoztak a két falu szerelmesei. Az ösvény mintegy 1 kilométer hosszú, és lenyűgöző kilátást nyújt a Ligur-tengerre és a környező sziklákra. A nevének is megfelelően az út mentén szív alakú lakatok és szerelmes üzenetek díszítik a korlátokat, amelyek a párok örök hűségét szimbolizálják.

Az ösvény népszerűsége azonban nemcsak a panorámás kilátás miatt nőtt, hanem a könnyű sétának köszönhetően is, hiszen viszonylag kis szintemelkedéssel és könnyű úttal köti össze a két falut. Ez spórolást is jelenhet az ideutazóknak, hiszen így nem kell megvenni a vonatjegyet, ha a két falu között akarunk közlekedni, ami jelentősen csökkenti költségeinket. Ráadásul az alternatív útvonal, melyet kénytelenek voltak használni a gyalog közlekedők 2012-től nehéz terepen mozog, nagy szintkülönbségekkel és túrabakancsot is igényel.

A gyalogosok azért voltak rákényszerítve a nehezebb út használatára, hiszen a Via dell’Amore 2012-ben bezárt egy földcsuszamlás miatt, ahol négy turista megsérült. A baleset 2012. október 25-én történt az hatására a földcsuszamlás súlyosan megrongálta az ösvényt, és a helyi hatóságok kénytelenek voltak lezárni azt. Azóta több ízben próbálták helyreállítani, de a helyreállítási munkálatok hosszú időt vettek igénybe, és az ösvény sokáig zárva maradt.

Végül 2024 júliusára elkészültek a munkával és az ösvényt megnyitották augusztus 9-én a nagyközönség előtt is. A tervezettek szerint a turista dömping elkerülése érdekében a látogatása regisztrációhoz és belépő vásárláshoz lesz kötve, mely várhatóan 5 euro lesz.

Ha Ligúriában jérunk a Cinque Terre kihagyhatatlan ékszere Olaszországnak, mindenképpen érdemes idelátogatni, és ha már ott vagyunk akkor járjuk végig a felújított Via dell’Amore-t, csalódni biztosan nem fogunk.

A történelmi különbségek ellenére Lengyelország a háború kitörése óta Ukrajna egyik legszorosabb szövetségese. Lengyelország rengeteg támogatást küldött, a katonai kiadások meghaladják a NATO 2%-os célkitűzését, és a többi NATO-szövetségesre is nyomást gyakorolt, hogy növeljék a védelmi kiadásokat.

Nemrég Nagy-Britannia és Franciaország fontolóra vette egy ukrajnai békefenntartó erő felállítását, amivel nagy meglepetésre Lengyelország nem ért egyet. Donald Tusk lengyel miniszterelnök kijelentette, hogy Lengyelország nem küld katonákat Ukrajnába, ami látszólag ellentétes mind az ország európai katonai nagyhatalommá válásra irányuló törekvéseivel, mind az ország határozottan oroszellenes álláspontjával.

Történelem

A két országot a történelmi nézeteltérések ellenére összeköti az oroszellenesség. GDP arányosan Lengyelország több katonai támogatást nyújtott Ukrajnának, a balti országokat leszámítva bármely állam, és közel 2 millió ukrán menekültet fogadott be a háború első heteiben, ez messze a legtöbb Európában. Ráadásul Lengyelország az egyik legelkötelezettebb NATO tag: folyamatosan arra ösztönzi tagokat, hogy több katonai segélyt nyújtsanak Ukrajnának, és több szankciót vezessenek be Oroszországgal szemben.

Lengyelország Ukrajna fő logisztikai csomópontja is. Ma az Ukrajnának nyújtott katonai segélyek 95%-a Lengyelországon keresztül érkezik. Az Ukrajnának nyújtott támogatással párhuzamosan Lengyelország védelmi kiadásai is jelentősen nőttek, ráadásul Lengyelország az EU egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága. Lengyelország 2025-ben várhatóan a GDP 4,7%-át költi majd védelemre, ami a legmagasabb arány az EU-ban, és több mint kétszerese a NATO 2%-os célkitűzésének.

Az ország elképesztő mértékben fegyverkezik, ami a Krím 2014-ben történő elcsatolásakor kezdődött. Akkor Lengyelország fegyveres erői a kilencedik legnagyobbak voltak a NATO-ban, ma már a harmadik helyen állnak az Egyesült Államok és Törökország mögött. Ezek a költségek természetesen jelentős terhet jelentenek az államháztartás számára, amit ellensúlyoz a Covid Recovery Fund és az új Rearm Europe kezdeményezés. E kiadások egy részét a Keleti Pajzs projekt elindítására fordították, amelynek köszönhetően megerősítették az Oroszországgal és Fehéroroszországgal közös határt, valamint több száz új harckocsit és rakétaindító rendszert vásároltak Dél-Koreától, továbbá közel 60 milliárd dollár értékben vásároltak fegyvereket az Egyesült Államoktól.

Békefenntartók

Miután Trump jelezte, hogy az Egyesült Államok külpolitikája változik Ukrajnával kapcsolatban, több állam- és kormányfő felvetette, hogy Európának békefenntartó csapatokat kell majd Ukrajnába küldenie, hogy garantálja a békemegállapodást. Mind Emanuel Macron francia elnök, mind Keir Starmer brit miniszterelnök kijelentette, hogy készek csapatokat küldeni Ukrajnába, és most arról győzködik a többi európai országot, hogy csatlakozzanak, de a várakozásokkal ellentétben Lengyelország elutasította a kezdeményezést. Tusk azt mondta, hogy Lengyelország támogatni fogja Ukrajnát humanitárius és katonai segélyek nyújtásával, de nem küld csapatokat Ukrajnába.

Miért ellenzi Lengyelország ennyire a csapatok küldésének gondolatát, de miért hajlandó mégis jelentős katonai segélyeket küldeni Ukrajnába?

Ennek legalább három oka lehet. Az első és legnyilvánvalóbb, hogy Lengyelország Oroszországgal és Fehéroroszországgal is határos, utóbbi területét Moszkva 2022-ben felhasználta Ukrajna lerohanására is. Lengyelország belföldön, a NATO által védett területen akarja tartani csapatait, hogy megvédje az országot és határait.

Ez összefügg azzal is, hogy Kelet-Európa egyes államaihoz képest a nyugat-európai országok nem veszik ki eléggé a részüket az orosz fenyegetés elhárításából. Végül is Lengyelország és a balti államok a GDP százalékában kifejezve sokkal nagyobb támogatást nyújtottak Ukrajnának, mint a nyugat-európaiak, néhány kelet-európai ország pedig nem támogatja az ukránokat, és nem kockáztatja a csapatok bevetését Európa biztonsága érdekében.

A második ok az, hogy Lengyelország az egyik leginkább amerikapárti atlantista ország Európában. A lengyel kormányok régóta ellenállnak a nagyobb európai stratégiai autonómiára irányuló, különösen francia törekvéseknek, mert az amerikai elkötelezettség fenntartása prioritás. Mint ilyen, a lengyel védelmi miniszter azzal érvel, hogy minden olyan lépés, amely európai csapatok Ukrajnába küldésére irányul a NATO-nak kell megtennie, és a szövetségnek közös döntést kell hoznia a közös szerepvállalásról, nem pedig egyes országoknak egyénileg.

(Kép forrása: Stepmap)

Harmadszor, Lengyelország és Ukrajna között van néhány kétoldalú feszültség, amelyek az elmúlt 3 évben időnként fellángoltak. A mezőgazdasági kereskedelemmel kapcsolatos vitáikon túl, amelyek Lengyelországban tömeges gazdatüntetéseket váltottak ki, Varsónak régóta húzódó nézeteltérése van a második világháború idején az ukránok által Volhíniában mintegy 100 000 lengyel lemészárlásával kapcsolatban, ami továbbra is fájó pont a lengyel történelemben. A lengyel történészek engedélyt kérnének az áldozatok exhumálására, de sok ukrán hősnek tekinti a partizánokat. Ez feldühítette a lengyel közvéleményt, mivel az ukrán nacionalisták folyamatosan relativizálják a történteket. Pozitív fejlemény, hogy Ukrajna idén engedélyezett néhány exhumálást, de a feszültségek továbbra is fennállnak. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban a jobboldali szavazók körében egyre nagyobb a kiábrándultság az ukrán menekültekkel és az Ukrajnának nyújtott további támogatással kapcsolatban.

Ezt a kiábrándultságot a lengyelországi jobboldali és szélsőjobboldali pártok ügyesen kihasználták, és a májusi elnökválasztás előtt egyre erősödnek ezek a pártok. A konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) jelöltje a második helyen áll Tusk párja mögött, a szavazatok 25,7%-ával. A szélsőjobboldali, ukránellenes Konföderáció párt jelöltje erősödik, már 16%-on áll. A múlt héten felháborodást váltott ki egy Lvivben tett látogatása során is, ahol bírálta az ukránokat, utalva Stephan Bandera ukrán nemzeti vezetőre és a függetlenségi mozgalom ellentmondásos alakjára.

Eközben a Jog és Igazságosság jelöltje olyan véleményt fogalmazott meg, amely szerint az ukránok nem mutatnak kellő hálát a lengyel támogatásért, bírálva Zelenszkij elnököt a szövetségeseivel, köztük Lengyelországgal szemben tanúsított, szerinte illetlen viselkedéséért.

A választás kimenetele nagyon fontos Tusk számára, aki igyekszik felszámolni a jelenleg az elnöki székben lévő Jog és Igazságosság párt örökségét, ami magyarázhatja az Ukrajnának nyújtott támogatás fokozásához való langyos hozzáállását.

Pénteken Thaiföldön és Mianmarban egy 7,7-es erősségű földrengést észleltek, amelynek utórengései közül egy 6,4-es erősségűt is regisztráltak. A rengés epicentruma Mianmarban, a második legnépesebb városában Mandalayban és Naypyidaw közelében helyezkedett el, nagyjából 10 kilométeres mélységben. A médiában főként Thaiföld fővárosában végzett pusztításról kaptunk híreket, azonban a legsúlyosabb károk a már egyébként is hátrányos helyzetben lévő Mianmart érintették, ahol a halálozások száma már ezer fölötti.  

A rengés ereje akkora volt, hogy szakértők szerint az esemény során felszabadult energia körülbelül 334 atombomba erejével volt egyenértékű. Jess Phoenix geológus szerint a földmozgások még hónapokig folytatódhatnak, mivel az indiai tektonikus lemez továbbra is ütközik az eurázsiai lemezzel Mianmar alatt.

A pénteki földrengés epicentruma. Kép forrása: BBC

A földrengés által leginkább sújtott területek közé tartozik Mianmar Shan állama, ahol a legtöbb halálesetet és kárt jelentették. A hegyvidéki régiókban a földcsuszamlások tovább súlyosbították a helyzetet, és sok kisebb település teljesen elzáródott a külvilágtól. Thaiföld északi része is megrázkódott, de ott a kár mértéke mérsékeltebb volt, köszönhetően az infrastruktúra jobb állapotának és a hatékonyabb vészhelyzeti reagálásnak.

Mianmar esetében a földrengés a lehető legrosszabbkor jött, hiszen az ország már négy éve polgárháborúban áll a katonai junta és a felkelő csoportok között. A konfliktus miatt az ország infrastruktúrája gyenge, a mentési műveletek szervezetlenek, és a lakosság számos területen nem jut hozzá alapvető segítséghez. A kommunikációs hálózatok sérülése miatt az információk áramlása akadozik, így a nemzetközi közösség számára is nehéz felmérni a valódi károkat. A helyi hatóságok legalább ezer halálos áldozatról számoltak be, de a pesszimista becslések szerint ez a szám akár a tízezret is meghaladhatja.

A nemzetközi közösség számos segélyszervezetet mozgósított, hogy támogassák a mentési erőfeszítéseket, de Mianmar esetében a politikai helyzet akadályozza a gyors segítségnyújtást, azonban a katasztrófa súlyosságát észlelve kinyitotta a kapukat a segítőcsapatoknak. Az egyik első segítség Kína Yunnan provinciájából érkezett, a 37 fős mentőcsapattal. Oroszország egy 120 fős csapatot indított útnak, míg India segélyszállítmányt és orvosi csapatot biztosított. Vasárnap további segítők érkezése várható Malajziából és Donald Trump is ígért egy 5 millió dolláros újjáépítési segélyt.

Thaiföldön a hatóságok gyorsan reagáltak, evakuálták a veszélyeztetett területeket, és segélyszállítmányokat küldtek az érintett régiókba, így szombat reggelre a halálozási szám megállt 6-ban, de 101 embert nyilvánítottak eddig eltűntnek. A földrengés Thaiföldön leginkább az épülő magasépítésű apartmanokat érintette.

A katasztrófáról készült képek és videók sokkoló képet festenek a romokról, az összeomlott épületekről és az utcákon rekedt emberekről. Válogatott képsorozatunkban megmutatjuk mekkora egy 7.7-es földrengés pusztító ereje.

Képsorozat:

1. A kevésbé érintett Thaiföldön a két épületet összekötő híd látszólag nem volt földrengésbiztos. Kép forrása: CNN
   

2. Előtte és utána kép a mianmari műemlékről(1), thai templom, ami már nem lesz helyreállítva(2). Képek forrása: X

3. Épület romok a két országban (1. Mianmar, 2. Thaiföld). Képek forrása: X

4. A kínai Yunnan provincia segítőcsapata. Kép forrása: CNN

A képsorozatból láthattuk mekkora pusztítást tud végezni még egy fejlettebb infrastruktúrával rendelkező országban is, mint Thaiföld egy 7.7-es földrengés, ez a polgárháborúval sújtott Mianmarra pedig hatványozottan igaz. A nemzetközi közösség segítsége érkezik, és napról napra mentenek ki embereket a romok alól. Remélhetőleg Mianmar megkapja az újjáépítési támogatást és segít a katasztrófa utáni helyzet rendezésében.

Jeffrey Goldberg, a The Atlantic főszerkesztője épp egy szokásos márciusi reggelen görgette végig Signal-üzeneteit, amikor megdöbbenve látta: Michael Waltz, Donald Trump amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója véletlenül bevette csetszobába, ahol vezető amerikai kormánytagok egy közelgő amerikai katonai akció részleteit egyzetették. A támadás a jemeni húszik ellen készülődött, és bevetési időpontokat, illetve amerikai hadászati eszközök neveit is tartalmazta. A történet gyorsan bejárta a médiát, tiktok videók és mémek terjedtek az interneten a nemzetbiztonsági baklövésről.

Az üzenetváltás emellett nyíltan számolt a média „felkészítéséről” és az elkerülhetetlen politikai lecsapódásról. Bár elsőre a The Atlantic főszerkesztője, csupán dezinformációs, AI generálta félrevezetésnek vélte először a csetfolyamot, de mikor az üzeneteknek megfelelő időben elkezdtek hullani a bombák március 15-án Jemenben, gyorsan egyértelművé vált a helyzet. Az eset súlyos nemzetbiztonsági kérdésekre hívja fel a figyelmet, de emlékeztet minket arra is, hogy milyen fontos szerepet játszik a független sajtó a hatalom ellenőrzésében – még a digitális káosz idején is.

Számos a történteket boncolgató cikk született a témában, és az incidens kiderülése után megindultak a szenátusi meghallgatások is Washingtonban az ügy kapcsán. Mégis, megéri elidőzni a kérdésen, hogy hogyan fogja, sőt hogyan alakította át a technológia a politikai hatalom működését, sebezhetőségét, és egy földrésszel távolabbról milyen figyelmeztető üzenetet hordoz magában számunkra az eset.

Bár John Ratcliffe, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója kiemelte a szenátusi meghallgatáson, hogy a Signal minden ott dolgozó gépére le van telepítve, és ezt javasolják elsődleges cset csatornaként, mégsem elég kielégítő a magyarázat. Amikor ennyire könnyű elhibázni egy kommunikációs csatorna létrehozását, és ennyire nehéz biztosítani a figyelmetlenségből adódó problémák elkerülését, felmerül a kérdés, hogy biztosan elég elővigyázatosak vagyunk-e, hogy miről mit osztunk meg hol és kivel. Az ilyen jellegű kommunikációra pontosan ezért létesítettek titkosított csatornákat, és preferált a személyes, élőben való döntéshozatal, hogy elkerülhetők legyenek a hasonló esetek. A csoport tagjai közül többen külföldön tartózkodtak a csoport létrehozása (március 11.) és a jemeni támadás (15-e) közötti időszakban, így ha csak egyiküknek ellopták és feltörték volna a telefonját, már hatalmas nemzetbiztonsági problémákat okozott volna. Ahogy Nathalie Loiseau, európai parlamenti képviselő fogalmazott, „nincs értelme tovább kémkedni” amerikai katonai tervek után, és megkérdőjelezhető Washington képessége az információk titokban tartására.

A történtek számunkra legrelevánsabb mellékszála, hogy hogyan gondolkodnak rólunk a szövetségeseink, és hogy tisztán látjuk, hogy négyszemközt milyen beszélgetések folyhatnak le. A csetbeszélgetés megjegyzései sokatmondóak: “I am not sure the president is aware how inconsistent this [jemeni húszik elleni önálló katonai támadás – szerk.] is with his message on Europe right now.” vagy “From a messaging standpoint we absolutely ad this to of horribles on why the Europeans must invest in their defense.”, “I just hate bailing Europe out again.” és “I fully share your loathing of European free-loading. It’s PATHETIC.” Az igazán súlyos kérdés tehát számunkra nem is az, hogy miként lett egy újságíró akaratlan tanúja egy katonai akció előkészületeinek, hanem hogy mit árul el mindez az Egyesült Államok jelenlegi hozzáállásáról – hozzánk, európai szövetségeseihez. Ezek nem hivatalos nyilatkozatok – de éppen ezért talán még árulkodóbbak. A nyers vélemények azt mutatják, hogy mennyire mély az irritáció az amerikai jobboldal egy részén az európai szövetségesekkel szemben, különösen a védelmi kiadások terén.

A kiszivárgott üzenetek után európai diplomaták ugyan hivatalosan nem kommentálták az esetet, de a háttérben sokan megerősítették: a bizalom megingott. A brit volt védelmi miniszter emlékeztetett, hogy a jemeni húszik elleni hadműveletekben „a britek az elsők között cselekedtek”, és elege van abból, hogy Washington egyes körei másképp emlékeznek. A vita már nem csak arról szól, hogy hogyan reagáljunk a kihívásokra – hanem arról, hogy egyáltalán van-e még közös stratégiai alap. Ahogy a Foreign Affairs elemzése fogalmaz: „A transzatlanti szövetség sok vihart túlélt az elmúlt nyolcvan évben, de ez most másnak tűnik. A korábbi krízisek középpontjában mindig egy külső fenyegetés állt – most viszont belülről jön a bizonytalanság. Egyre többen teszik fel a kérdést: vajon az Egyesült Államok még mindig elkötelezett Európa biztonsága iránt?”

Ez a kérdés már egészen gyakorlati. Mert ha a katonai döntések PR-logika szerint születnek, és ha az európai partnerekről a bizalmas csoportokban ilyen hangnemben beszélnek, akkor előbb-utóbb Európának is újra kell gondolnia a saját biztonságpolitikáját, és hogy kire miben számíthat. Nem azért, mert Amerika elfordult – hanem mert lehet, hogy már régóta másfelé néz.