A természetvédelem jogi szabályozás alá vont területei gyakran kis hatékonyságú és ésszerűtlen jogalkotást eredményeznek. Vajon másképp lenne ez, ha a természet és az élővilág védelme esetében egy személy – adott esetben jogi személy – védelméről volna szó?
Az emberiségnek lehetnek kötelezettségei a bioszférával szemben? Érdemes fontolóra venni, még ha tisztán az önérdek is vezérel minket. A bolygó megújul nélkülünk is, ha részesei akarunk lenni a jövőjének, ráadásul a megszokott életszínvonalunkkal komolyan kell vennünk a jelen környezetünk megóvását.
Mik azok a paraméterek, amelyek között mi, mint emberiség, képesek vagyunk a túlélésre, mert ez a kulcs ahhoz, hogy az adott problémát ne ideológiai szempontból vizsgáljuk. Vannak fiziológiai szükségleteink, mint például levegő, víz, étel, fedél a fejünk fölé, valamint kissé tágabban értelmezve higiénia, az emberi közelség, alvás, sőt még személyes tér is.
Egy fontos szempont ennek biztosításában a hőmérséklet.
A kék bolygó a naprendszerünk csillaga körül a lakható zónában, mintegy 150 millió kilométerre magától a csillagtól, az úgynevezett Goldilocks zónában kering. A NASA szerint ez az a terület a csillag körül, ahol a környező bolygók felszínén létezhet folyékony víz. A szigorúan számított lakható zóna, ami 148,5 milliótól mindössze 156 millió kilométerig terjed, még a Marsot sem sorolja a talán lakható bolygók közé. Megjegyzendő, hogy a legtágabb becslések szerint a Vénusz, a Mars, Jupiter és a Szaturnusz is a lakható zónán belül van, amely körülbelül 1.500,5 millió kilométert ölelne fel. Mindenesetre ez a zóna biztosítja a kényelmes környezetet -98,15˚C és 115˚C között a lakható zónában és vele együtt a Földön.
A bolygó saját klímája természetesen mindig is változott. Semmi sem áll változatlanul a világunkban, a világ bioszférája folyamatosan fejlődik. Az elmúlt évszázadok során mi, mint emberiség, egy változó tényezővé váltunk a bolygónk életében. Az emberiség szerepe jelentősen megnőtt a Föld életében amióta beléptünk az Antropocénbe, az ember uralmának idejébe. Ez jelentős felelősséggel jár. A jogainkat azáltal alakítottuk ki, hogy lenyűgöző technológiai teljesítményeket értünk el viszont nem árt tudatában lenni, hogy a felelősségeink is ugyanezen vállakat nyomják.
Jelentős számú ember olyan életet él, amely során alig éri természeti hatás. Szén-dioxidot kibocsátó energiát termelünk, szántóföldeket művelünk élelmiszer termesztésére, valamint állateledelhez és olyan terményekhez, mint például a pálmaolaj, szója és gumi. Legelők millió négyzetkilométerei szükségesek (akár erdőirtás útján) az állattenyésztéshez a húsipar, tejtermékek és a gyapjú előállításához, valamint szintén az erdők kárára elégítjük ki a temérdek faigényt.
Az emberiség jelentős területet foglal el lakhatásra, ami nem meglepő, hiszen az otthon és a személyes tér alapvető szükséglet a túlélésünkhöz. Ezért olyan területeket fejlesztünk, amelyeket beborítanak a lakóházak, ipari létesítmények és a közlekedési utak. Nem számít egy 21. századi embernek, hogy Göteborgban vagy Hongkongban van-e, svéd lazacot vagy siu mai-t (tipikus hongkongi gombóc) akkor ehet, amikor csak kedve és pénzügyi kerete megfelelő. Az ember halászterülete magában foglalja az egész vízi világot. Úgy tűnhet, hogy a Homo Sapiens faj a természet szabályai felett áll. Ebbe belenyugodni fatális félreszámítás.
Az összes fent felsorolt teljesítmény az ember ökológiai lábnyomának tényezői. Ez a gravírozó hatás, amit környezetünkre gyakorlunk, ugyanaz, ami megsemmisíti azt a finom egyensúlyt, amelyben egyáltalán lehetőségünk adódott kialakítani ezt a kényelmes, magas fogyasztással járó életmódot, amely eleinte a végtelen lehetőségek tárházának tűnt.
Annak érdekében, hogy szemléltetni lehessen az emberiség hatását bolygónk légkörének hőmérsékletére, rendelkezésre áll az ENSZ legújabb jelentésének eredménye, miszerint az év legmelegebb napjának hőmérséklete várhatóan 1,5˚C - 2˚C-kal fog növekedni. Az 1990 előtti évtized 1,1˚C-kal volt melegebb, mint az egész 20. század második fele (ami nem kevés ipari fejlesztést láthatott). Ezek kis értékeknek tűnhetnek az előző millió évekhez képest, de hogy valós fényben értelmezzük ezeket a számokat, legutóbb, amikor a globális felszíni hőmérsékletváltozás meghaladta a 2,5˚C-ot több mint 3 millió évvel ezelőtt volt – a harmadidőszakban, a Pliocén idején (ez az időszak zárta le a dinoszauruszok uralmát). Az ember által vezérelt éghajlatváltozás hatása egy jelentős probléma, ami mindenkit, de főként minket érint.
Az emberiség egyik legfontosabb vívmánya, hogy komplex szabályokat hozunk, amikkel egyszerű dolgokat vagyunk képesek megmozgatni. Együtt gondolkodunk azon, mi a legjobb a többség számára, és ennek megfelelően törvényeket hozunk. Az ötlet adott, szóval hogyan alkalmazhatnánk ezt a jelenlegi problémára?
Ecuador 2008-ban történelmi lépést tett a Természet Jogainak implementálásával alkotmányába. A 71. cikkely értelmében minden személynek és közösségnek joga van követelni a közhatóságoktól a természet jogainak érvényesítését. Ez azt jelenti, hogy a polgárok, az jogalkalmazók, és az állam felelősek az ökoszisztéma összes elemének tekintetében. Ecuadori bíróságok precedensértékű döntéseket hoztak már. A Wheeler y Huddle c. Gobierno Provincial de Loja ügyben két lakos pert indított a dél-ecuadori Vilcabamba-folyó szennyezéséért felelős helyi önkrományzat ellen. A természet jogaira hivatkoztak, amelyek az eljrása során az önkormányzat tulajdonjogaival feszültek össze. A bíróság fontos precedens-döntést hozott, miszerint a természet jogai elsőbbséget élveznek akár más alkotmányos jogokkal szemben, ha az érdekek egymásnak ellentmondanak. A Wheeler-ügy után rögtön következett egy másik eset, ahol a felperes ismét a természet jogaira hivatkozott, ezúttal illegális aranybányászat miatt, amely szennyezte a közeli folyókat. A megfelelő jogok ismét igazolást nyertek, és a katonaság lerombolta a tárnákat.
Nem éppen új gondolat, hogy a hatalmi ágak szétválasztása vezet a jog leghatékonyabb gyakorlásához. Amikor súlyos érdekek feszülnek egymásnak nem árt pártatlan talajon ütköztetni és megfelelő jogalappal ellátni a feleket. Azok a tulajdonságok, amelyek biztosítják nekünk a boldogulást ezen a bolygón, rendelkezésre állnak. Nem árthat nemzetközi jogintézmény által óvni ezeket a tulajdonságokat saját lábnyomunktól. Mérföldkő volt a 2016-os ENSZ Éghajlatváltozási Konferencián ratifikált többoldalú, jogilag kötelező erejű Párizsi Egyezmény, amelyet 196 ország írt alá (átmenetileg 195, mivel az Egyesült Államok Trump elnök alatt visszalépett majd Biden elnök alatt visszalépett), amely olyan környezetvédelmi célokat tűzött ki, amelyeket a természet jogi személyisége elősegíthetne.
A bemutatott extrém helyzetnek megfelelően az elérhető célok hasonlóan ambiciózusok. A legfőbb cél az, hogy "a globális átlaghőmérséklet emelkedését jóval 2˚C alatt tartsuk a ipari forradalom előtti szintekhez képest", és erőfeszítéseket tegyünk "annak érdekében, hogy a hőmérséklet emelkedése ne haladja meg az 1,5˚C-ot az ipari forradalom előtti szintek felett".
A jogi személyiség biztosítja a természet védelmét a bírósági fórumokon, így a folyamatos és gyors fejlődés felelős ütemben haladna és nem egy szabályozatlan vadnyugatként alakulna. A kitűzött cél szabotálása is jogsérelemként jelenhetne meg a közéleti diskurzusban, akár bírói útra vihetővé válna. A természet jogai globális szinten történő érvényesítése persze nemzetközi jogi kihívás. Ez vitathatóan inkább politika, mint a jog területe. Az olykor ütköző gazdasági érdekek miatt a jogszabályok nehézkesen fordíthatók jogi gyakorlattá. A politika szabályozására való összpontosítás lehet a hatékonyabb út ebben az esetben.
A természet mindig is az volt és bizonyos mértékig továbbra is az életünk szentimentális része lesz, ami a jogi kultúrában nem is teljesen ismeretlen gondolat. Az indiai jog több alkalommal is elismert isteni entitásokat, mint jogi személyeket kifejezetten a joggyakorlatban. Jogi fogalomként képesek tulajdonjogokat gyakorolni és jogi lépéseket tenni, azonban alanyi jogokkal nem rendelkezhetnek. A természetet hasonló módon jogi személyiséggel kezelni segítene összeegyeztetni az ütköző gazdasági (és politikai) érdekeket az emberiségével. A Párizsi Egyezmény célja elérhetetlen a jelenlegi nemzetközi jogi keretrendszeren belül, ahogyan azt az Egyesült Államok visszalépése is mutatja. Egyetlen bíróság sem képes felülbírálni az államokat, de a nemzeti bíróságok kötelezhetik akár az állami végrehajtószerveket az emberek közös érdekeinek betartására. A természetvédelem kérdésében a jogi személyiségnek kellene lennie az eszköznek az életminőségünk megóvására. Lényegében az állam elsődleges jogi személyének kiterjesztése lehetne az állam területének természeti kincseinek védelme. Ez regionális szintű eszközt biztosítana a Párizsi Egyezmény globális célkitűzéseinek.
Összefoglalva, a bolygónk szerencsés egyensúlya alkotta meg a körülményeket az ember felemelkedéséhez. Elértük azt a fejlettségi szintet, ami arra utal minket, hogy odafigyeljünk a robbanékony tempónk hatásaira. Az nemzetközi jog diszpozitív, azaz nem szorosan kötelező természete nem biztosít teret, hogy hatékony szabályokat hozzon létre annak érdekében, hogy megakadályozzuk az esetenként kriminális mértékű szennyezést, ami az egyensúlyunkat veszélyezteti. Az emberi lábnyom az emberi környezetet sújtja. Fenyegeti a szükségleteink kielégítését, végső soron a fennmaradásunkat is, nem meglepő, hogy sürgetően proaktív intézkedéseket kell tennünk a Párizsi Egyezmény nagyon világos célja felé. Ecuador példát mutatott egy lehetséges útra. Ahhoz, hogy ennyire átfogó nemzetközi célt tudjunk megvalósítani nagyon sok apró lokális megfontolt lépés szükségeltetik. Az államnak és gazdaságnak közösen kell dolgoznia a fenntartható és szándékos fejlődésért. Nem kellene elkülönítenünk magunkat a természettől és a biodiverzitástól, akármennyire is úgy tűnik, hogy minimálisan érint minket, mi nagyon is hatunk rá és a kapcsolatunk keretein belül elszenvedünk a következményeket is, ha nem figyelünk arra, hogyan használjuk és merítjük ki erőforrásainkat.
A Covid-19 világjárvány gyökeresen átalakította a munkavégzés kultúráját, míg a járvány előtt a távoli (remote) munkavégzés csupán egy szűk réteg privilégiuma volt. A pandémia alatt a globális munkaerő kb. fele-háromnegyede dolgozott otthonról. A rugalmas munkavégzés előnyei gyorsan megmutatkoztak, főként a munkavállalók szempontjából: jobb munka-magánélet egyensúly, kevesebb idő és költség a munkába járásra, sőt, több esetben a hatékonyság növekedését is mérték. De vajon miért kezdtek bele a nagyvállalatok a munkavállalók visszahívására az irodákba?
Otthonról hatékonyabb? Akkor mégis miért vissza az irodába?
E döntések mögött számos tényező áll. Egy WTW-felmérés szerint a vállalatok 76%-a úgy véli, hogy a személyes jelenlét erősíti a csapatkohéziót, 71%-uk szerint javítja a vállalati kultúrát, míg 63%-uk úgy gondolja, hogy a kollektív produktivitást is fokozza. A vezetők körében egyre elterjedtebb az a meggyőződés, hogy a személyes interakciók elősegítik az együttműködést és az innovációt, különösen a kreatív és stratégiai pozíciók esetében. Nem véletlen, hogy a nagyvállalatok mint például az Amazon, Apple vagy Google szigorúbb visszatérési irányelveket vezettek be, míg más cégek hibrid modellekben gondolkodnak. Ezenkívül egyes cégek attól tartanak, hogy a teljes távoli munkavégzés hosszú távon negatívan hathat a dolgozók lojalitására és a vállalat iránti elkötelezettségükre.
Nézzük meg munkavállalói oldalról is a programot: A home office növelte a munkahelyi elégedettséget és a munkaerő-megtartási arányt is. Egy felmérés szerint a dolgozók 53%-a hajlandó lenne munkahelyet váltani, ha teljes munkaidős irodai jelenlétet írnának elő számukra, sőt egyesek akár fizetéscsökkentést is elfogadnának a rugalmasság érdekében. Egy másik kutatás szerint a hibrid és távoli munkavállalók közel fele (átlagosan 8%-os) fizetéscsökkentést is vállalna a rugalmas munkavégzés fenntartásáért. A Gartner felmérése alapján pedig három vezetőből egy elhagyná a munkahelyét, ha kötelezően vissza kellene térnie az irodába. Ugyanakkor a cégek számára a home office kihívásokat is jelentett: a vállalati kultúra fenntartása, a csapatkohézió erősítése és az innováció elősegítése nehezebbé vált a fizikai tér hiányában.
Ahogy látjuk, a kötelező irodai jelenlét bevezetése nem mindenhol népszerű, így néhány cég ösztönző plusz szolgáltatásokat vezetett be az alkalmazottak irodai jelenlétének érdekében. Ilyen például az ingyenes reggeli vagy ebéd, a modern, pihenőszobákkal felszerelt irodaházak és a rugalmas munkaidőbeosztás. Legritkább esetben anyagi ösztönzés is jár a bejárással, például prémiumok segítségével, de ez nagyon ritka.
A világ legmenőbb irodái
Mint ahogy olvastuk, a modern iroda sokat segíthet a bejárás ösztönzésében, ezért bemutatunk két olyan irodát, amilyennel tényleg lehet ösztönözni az alkalmazottakat a bejárásra:
LEGO – Billund A LEGO-nál dolgozni sok felnőtt gyermekkori álma, főleg ha azt is hozzátesszük, hogy milyen menő irodájuk van a székhelyükön, Billundban. A cég a 2022-es LEGO Campus nyitásakor így nyilatkozott: „A LEGO Csoport „Képzelet, Szórakozás, Kreativitás, Gondoskodás, Tanulás és Minőség” értékeit tükrözve a Campus egy játékos, befogadó és együttműködésre ösztönző környezetként lett kialakítva, amely lehetővé teszi az alkalmazottak számára, hogy a világ minden táján élő gyermekek számára a legjobb játékélményeket fejlesszék.” Ebből is kitűnik az együttműködés fejlesztése, mint kulcsszó az iroda kapcsán. A LEGO székház nemcsak az alkalmazottakat várja az irodába, hanem a családtagoknak, gyerekeknek és a házikedvenceknek is vannak foglalkozások, sőt még a nyugdíjas munkavállalókat is visszavárják, különböző foglalkozásokkal kedveskedve nekik. A LEGO gondoskodása nemcsak családközpontúságában rejlik, hanem rengeteg kiegészítő szolgáltatás is kínál: LEGO építőszobákat gyerekeknek, jóga- és meditációs termeket, high-tech sportcsarnokot LED-es kijelzőkkel, tematikus rendezvénytermeket, minigolfpályát a tetőn üvegházzal, valamint egy saját szállodát a külföldi dolgozóknak. Ennyi szórakozási lehetőség mellett tényleg öröm lehet a LEGO billundi irodájában dolgozni.
Belső terek Billundban. Kép forrása: ArchDaily
Sportpálya is található az épületben
A tetőn még minigolfozhatunk is
Amazon - Seattle Szintén Campusról van szó, tehát nagy területen elhelyezkedő innovációs központ, akárcsak a LEGO irodája Billundban. Az Amazon irodája az üveggömb alakjáról ismert, de az csupán a külső, amely bár megfoghatja a szemet, de nem tartja ott a munkavállalót. Nézzük, mit kínál az impozáns külsőn kívül: A főépület hat étteremmel, kávézókkal, videojáték-laborral és művészeti stúdióval van felszerelve, míg a Day 1 épület nyitott közösségi tereket és pingpongasztalokat kínál. Az Amazon híres kutyabarát kultúrájáról: naponta körülbelül 6 000 kutya tartózkodik az irodákban, és egy 17 emelet magasan lévő, dolgozóknak fenntartott kutyapark is a rendelkezésükre áll (na de mi lesz a cicákkal?). A Meeting Centerben meghívott vendégek tartanak előadásokat, míg a Spheres épület üvegházként funkcionál, több mint 40 000 növénnyel.
Térkép a Campushoz
Az üvegház belülről
A Covidot követően az irodába való visszatérés nem lesz teljes mértékben kikényszeríthető, bár gazdasági válság esetén a munkáltatóknál lesz az előny, talán ezért is láthatjuk errefelé fordulni a nagy cégeket is. Mint láthattuk, az ilyen irodák rengeteg pénzbe kerülnek, tehát pénzügyileg is jobb azt látni, ha ezek ki vannak használva. Fontos azonban a munkáltatóknak is belátni, hogy a kényszerítés nem biztos, hogy a megfelelő formája ennek az elérésére. Olyan ösztönző kreatív kampányok kellenek, amelyekkel a munkavállalók önmaguktól szívesen járnának be, ösztönözve a munkavállalói kedvet is.
Az olyan irodákkal, mint a billundi LEGO, sokat segítenek, de valószínűleg a kompromisszumos hibrid megoldás lesz a legvállalhatóbb mindkét fél számára, amelyben a héten bizonyos napokat az irodában, a többit pedig otthonról dolgozva töltenek a munkavállalók.
A magyar jobboldal körében visszatérő ügy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme. Ennek fő eredője bizonyosan a magyarság és a régió etnikumainak ilyen módon terhelt történelme és helyenként sajnos viszontagságos jelene is.
Az elmúlt évszázadok tragédiái kétségkívül azzal a tanulsággal járnak, hogy az erőszakos kitelepítés és asszimiláció, valamint a kirekesztő utálkozás helyett nemcsak morálisan helyesebb, de politikailag is kifizetődőbb az etnikai kisebbségek tisztelete és támogatása. A magyarság viszonylatában a kérdés különös jelentőséggel bír, hiszen határon túlra szorult nemzettársaink számára mindennapi realitás a kisebbségi létből adódó kihívásokkal való megküzdés. Mivel pedig a magyar polgári oldal törekszik a határon túlra szorult magyarok érdekeinek és jogainak képviseletére, elvárható volt, hogy a Kormány először a saját háza táján tegye rendbe a nemzeti kisebbségek jogi helyzetét. Ennek érdekében a szabályozás szintjén a 2010-es évek elején törvényi szinten jelentős lépések történtek. Ebben az írásban a Magyarországon élő nemzetiségek számára biztosított egyéni és közösségi jogokról ejtek szót, különös figyelemmel az országos ügyekre kiterjedő politikai jogokra vonatkozó szabályok korlátaira.
Milyen jogai vannak a nálunk élő nemzetiségeknek?
Magyarország alkotmányos célként tekint a nemzeti kisebbségek védelmére, és két irányból igyekszik ezt előmozdítani. Egyfelől Magyarország felelősséget vállal a határon túl élő magyarokért, másfelől államalkotó tényezőként tekint az ország területén élő nemzetiségekre.
A nemzeti kisebbségek jogainak védelme mostanra nemzetközi jog által is elismert emberi jogi kérdéssé vált. Magyarország a nemzetközi egyezmények mellett az Alaptörvény XXIX. cikkében alkotmányos szinten rögzíti, hogy a nemzetiségekre államalkotó tényezőként és a politikai közösség részeként tekint. A nemzetiségiek jogait részletesen pedig a 2011. évi CLXXIX. törvény szabályozza (sarkalatos törvény). A törvény értelmében
„nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”
Ez azt jelenti, hogy a jogalkotó különbséget tett a honos és az újonnan bevándorolt népcsoportok között, a lentebb listázott jogok csak az előbbieket illetik meg. Emellett minőségi követelmény a saját nyelv, kultúra és hagyományok megléte, ami kellőképpen megkülönbözteti az adott csoportot a többségi társadalomtól, így például a székelyek civil kezdeményezés ellenére sem nyertek ilyen státuszt Magyarországon.
Összesen 13 honos kisebbséget nevesít a törvény, ami később akár további elemekkel is bővülhetne: bolgár, görög, horvát, lengyel, német, örmény, roma, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán.
Fontos azonban kiemelni, hogy a nemzetiséghez való tartozás az önkéntességen alapul, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az minősül nemzetiséginek, aki a népszámlálás során annak vallja magát. Akarata ellenére senki sem tekinthető egy nemzetiség tagjának. Fordítva ugyanakkor egy nemzetiség sem köteles elfogadni tagjaként olyat, aki ténylegesen nem tartozik a soraiba.
A nemzetiséghez tartozók egyfelől egyéni jogokkal rendelkeznek. A teljesség igénye nélkül ilyen a nemzetiséghez való tartozás kinyilvánítása, az anyanyelv szabad használatával kapcsolatos jogok, mint az anyanyelvi oktatás és művelődés, valamint a családi és utónév anyanyelven való anyakönyveztetése és használata. Ide tartozik az oktatási esélyegyenlőség, a kulturális szolgáltatások élvezete, valamint más állam állampolgárságának szabad felvétele.
Közösségi nemzetiségi jogoknak minősül a nemzetiségiek önazonosságának megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése, illetve történelmi hagyományaik, nyelvük megőrzése és fejlesztése, tárgyi és szellemi kultúrájuk ápolása és gyarapítása. Továbbá a nemzetiségi közösségek jogosultak az oktatási rendszer minden szintjén intézményeket létrehozni és működtetni. Ezen felül a nemzetiségek jogosultak ünnepeiket megtartani, építészeti, kulturális, vallási és egyéb emlékeiket ápolni és átörökíteni.
A legfontosabb politikai, közösségi jogok azonban a nemzetiségi önkormányzat létesítéséhez való jog, illetve az az Országgyűlés munkájában való részvétel (kedvezményes) lehetősége. Nemzetiségek helyi, területi és országos szintű önkormányzatokat hozhatnak létre, amelyben aktív és passzív választójoggal azok a személyek vehetnek részt, akik a nemzetiségi névjegyzékbe kérik felvételüket. Egy személy neve csak egy nemzetiségi névjegyzékben szerepelhet. Egy településen akkor hozható létre ilyen önkormányzat, ha a legutóbbi népszámláláson legalább 30 fő az adott nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. A választás kislistás rendszerben történik, valamennyi szinten. Amennyiben egy településen a választójegyzékben szereplő polgárok egy adott nemzetiség választói névjegyzékében szerepel, egy települési önkormányzat akár nemzetiségi önkormányzattá is alakulhat.
Az országos nemzetiségi önkormányzattal is rendelkező nemzetiségek az országgyűlés munkájában is részt vehetnek, kimondottan ebben a minőségben. Az országos nemzetiségi önkormányzatok nemzeti lista állítására jogosultak, amihez a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább 1%-ának ajánlása, de legfeljebb 1500 ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán induló jelöltek úgynevezett kedvezményes mandátumot szerezhetnek. A „kedvezmény” azt jelenti, hogy a az összes, listákra leadott szavazatok számát elosztják 93-mal (az összes listán kiosztható mandátum számával), majd ezt a számot ismét elosztják 4-gyel. Így a nemzetiségi jelöltek ennyivel kevesebb szavazat elérésével „elvesznek” bizonyos számú helyet a 93 listás mandátumból. Ha egy nemzetiségi lista nem éri el a kedvezményes mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszámot, az adott nemzetiség szószólót küldhet a parlamentbe, aki így az országgyűlési képviselőknek járó jogokkal nem fog rendelkezni, de érdekképviseletet elláthat.
A nemzetiségiek ilyen nagy szót kapnak a jogalkotásban?
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy Európában számos másik ország alkotmányos rendszere is igyekszik megoldást találni a nemzetiségek parlamenti képviseletének problémájára, így például Spanyolország, Lengyelország, Szlovénia, Románia és Horvátország is. A szabályozások egymástól eltérőek, azonban valamennyi rendszer valamilyen kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget biztosít a törvényhozásban. A nemzetiségiek politikai jogainak előmozdításában tehát közel sem csak Magyarország törekszik lépéseket tenni, ha a diskurzus szintjén nálunk fokozott hangsúlyt is kap az ügy. Sőt, Magyarországon a rendszerváltáskor még nem rendelkeztek a nemzetiségieknek szóló ilyen kedvezményekről, amit az Alkotmánybíróság hamarosan mulasztásként azonosított. Átfogó megoldásra csak 2010 után került sor, amikor az Országgyűlés új választójogi törvényt fogadott el.
A fentebb ismertetett kedvezményes mandátum rendszere nagyvonalú segítségnek hangzik, de érdemes mélyebben is megvizsgálni, hogy milyen problémák merülnek fel a szabályozás kapcsán. Először is jelentős probléma, hogy a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok nem jogosultak arra, hogy a pártlistákra szavazzanak, így a nemzeti kisebbségi identitás felvállaló személyek pártpolitikai véleménynyilvánítása az egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazatra korlátozódik. Ezen felül a magyarországi nemzetiségek valós számadatait is érdemes összevetni a kedvezményes mandátum által megkívánt de facto 0,27%-os „küszöbbel”. A gyakorlatban a 2022-es választási adatokból az olvasható ki, hogy a nemzetiségek mandátumszerzéséhez nagyjából 15 ezer szavazatra volt szükség, körülbelül ennyi az összes listákra leadott szavazatok 0,27%-a. Ha ezt összevetjük a friss népszámlálási adatokkal, jól látható, hogy a 13-ból a hét legkisebb számú nemzetiség (bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin, szerb, szlovén) elvi szinten is elesik a mandátumszerzés lehetőségétől, az összlétszámuk ugyanis kevesebb, mint 15 ezer fő. A horvát, a román, a szlovák és az ukrán nemzetiségek száma 18-26 ezer között mozog, így figyelembe véve a jelöltállítás feltételeit, szinte teljesíthetetlen szervezettségre lenne szükség a részükről, hogy kellő számú személy kezdeményezze a nemzetiségi névjegyzékbe való felvételét (szinte mindenkinek a támogatására szükség lenne). Így valójában reálisan csak a romák és a németek vannak elegen ahhoz, hogy mandátumot tudjanak szerezni. Előbbi nemzetiség országos szervezetlensége nem teszi ezt lehetővé, így valójában kizárólag a németek rendelkeznek saját országgyűlési képviselővel.
A harmadik koncepcionális probléma abból adódik, hogy a nemzetiségi listán mandátumot szerzett képviselő számára semmi sem tiltja azt, hogy valamelyik frakcióhoz csatlakozzon. A parlementi munka logikájának ismeretében persze ezt nem szükségszerűen kell hibaként értelmezni, azonban a pozíciót kiteszi a pártpolitikai befolyás veszélyének. Ez a gyakorlatban lényegében érvényesül is, hiszen az egyetlen nemzetiségi képviselő, Ritter Imre egyértelműen fideszes pártpolitikai háttérrel rendelkezik, nyilatkozata szerint pedig a nemzetiségeket nem érintő kérdésekben a mindenkori kormányhoz lojálisan szavaz, ami értékítélet nélkül is kérdéseket vet fel.
A kifejtett okok miatt a jelenlegi választójogi rendszert sokan illetik kritikával, hiszen a nemzetiségek számára az országgyűlés szintjén igen korlátozott lehetőségeket biztosít (tizenháromból egy nemzetiség rendelkezik képviselővel), ráadásul a nemzetiségi választópolgárok tekintetében ennek komoly ára van (a pártlistás szavazattól való elesés). Mindennek ellenére a számos fontos egyéni és közösségi jog jelentőségét nem szabad lebecsülni, valamint feltétlenül üdvözlendő a politikai jogok létesítésére való törekvés is (ami önkormányzati szinten egyébként jóval nagyvonalúbb), azonban a választási rendszer jelen formája nem nevezhető tökéletesnek: a jövőben újraformálásra lehet érdemes.
A szabályozás bemutatásához a következő kiadvány releváns fejezete szolgált segítségül:
Trócsányi L., Schanda B., Csink L. (szerk). (2023). Bevezetés az alkotmányjogba. Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei - Kilencedik, átdolgozott kiadás. Budapest: ORAC.
A kritikai észrevételek bemutatásához a következő tanulmányt vettem alapul:
Kurunczi G. (2014). A nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdéséről. Pázmány Law Working Papers 2013/14. Pázmány Péter Katolikus Egyetem.
(Borítókép: parlament zászlókkal / készítette: Thomas Thier-Hassler / shutterstock.com ID: 2132995117)
Különböző platformokon rendszeresen megjelennek tanulmányok, véleménycikkek és rangsorok, melyek a világ városait vizsgálják az alapján, mennyire jó ott élni. A legmegbízhatóbb és legismertebb rangsorok évről évre ugyanazokat a városokat értékelik a legmagasabban, csekély változásoktól eltekintve. A listák élén minden alkalommal Zürich, Vancouver és Bécs áll, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan lehetetlen minden létező várost megvizsgálni, vagy az élhetőség összes tényezőjét figyelembe venni. A Global Livability Index több egymást követő évben is a kanadai Vancouvert választotta a világ legélhetőbb városának. Mégis mi Vancouver titka és lehet-e utánozni azt? Mivel volt szerencsém egy félévig a University of British Columbia-n tanulni, megtapasztalhattam mit nyújt Vancouver a lakosainak és mi emeli ki igazán a városok sorából.
Vancouver Kanada nyugati partján, az amerikai határ és Washington állam közelében helyezkedik el. A város British Columbia tartomány legnagyobb települése és története a 19.századig nyúlik vissza. Ha arra gondolunk, milyen lehet a világ legélhetőbb városa, általában egy gyönyörű természeti környezetben elhelyezkedő városra gondolunk, ami Vancouver esetében valóban igaz. A Csendes-óceán partján egy öbölben (English Bay) elhelyezkedő város számos szigetből áll, folyókkal és hegyekkel körbe véve. British Columbia lélegzetelállító, több ezer méteres hófödte hegycsúcsai a mindennapi látkép részei, hiszen a városközpont Észak-Amerikára jellemző párhuzamos sugárútjainak végén mindig feltűnik néhány – a városból akár 20 perc alatt elérhető – havas hegycsúcs. A természet közelsége a hegyek és az óceán mellett az élővilágban is megnyilvánul. A fókák, vidrák, tengeri madarak és mókusok a mindennapi élet szereplői, bármikor találkozhatunk velük munkába vagy hazafelé vezető utunkon.
A vancouveri belváros – Downtown madártávlatból
Forrás: Cloudinery
A környezet valóban mesés, de más városok is vannak, melyek páratlan panorámájú és éghajlatú vidéken jöttek létre. Vancouver élhetőségéhez nagyban hozzájárulnak földrajzi adottságai, de mégsem ez az a tényező, ami a legélhetőbb várossá teszi. Az élhetőség az emberek mentalitásán és az egészséges, prosperáló és nyugodt élet feltételeinek meglétén múlik, mely megközelítésből könnyen megérthető Vancouver pozíciója. A vancouveri emberek életfelfogása – ellentétben a világ számos más pontján élőkével – elsősorban nem a pénzszerzés, a státusz és az egyéni sikerek köré szerveződik, hanem az elfogadás, a fenntarthatóság és az egészség az, ami az emberek többségének alapvető értékrendjét meghatározza. Ez nem azt jelenti, hogy a Vancouver lakosságát nem foglalkoztatja a pénz vagy a személyes boldogulás, épp ellenkezőleg: a vagyon és a karrierépítés egymás tisztelete és a hosszú távú gondolkodás mentén érhető el. Hosszú távra tervezni és elfogadni a közeli és távoli ismerősök cselekedeteit szép és hasznos dolog, de mit jelent ez a gyakorlatban?
Vancouver Észak-Amerika legnagyobb homoszexuális közösségével rendelkező városa. Becslések szerint a magukat nem heteroszexuálisnak vallók aránya 30-35%-ra tehető, mely a város lakosságának egyharmadát jelenti. A városban a legfrissebb népszámlálási adatok szerint több, mint 150 különböző etnikumú ember él és a város lakosságának közel fele nem Kanadában született. Az elfogadás tehát az egység hiányában mindenkit figyelmességre és mások szeretetére ösztönöz, ami a valóságban rendkívül jól működik. A vancouveriek nyitottak, baráti társaságaik szimpátia, nem pedig etnikai, vallási hovatartozás vagy szexuális orientáció alapján szerveződnek.
Az egészség és a jövőre való felkészülés is alapvető érték, melyet a lakosság döntő többsége fontosnak tart. A Downtown partmenti sétányain, Kitsilano hosszú utcán és a University of British Columbia campusán tömegével találkozhatunk futó, bicikliző vagy a szabadban más sportot űző helyiekkel, akik az esős vancouveri tél ellenére is konzisztensen tesznek egészségükért. Ugyan az Egyesült Államokhoz hasonlóan Kanadában is rengeteg gyorsétteremlánccal találkozhatunk, az A&W, McDonald’s vagy Wendy’s éttermei Vancouverben jóval ritkábbak, mint akár a szomszédos Seattle-ben vagy Calgary-ban. Gyorséttermi ételek helyett a helyiek a legkülönfélébb éttermek közül válogatnak, melyek borsos áron, de jellemzően egészséges, minőségi fogásokat kínálnak. A város jelentős ázsiai lakossága miatt a leggyakrabban japán, koreai és kínai éttermek dominálják az utcaképet, de számtalan nemzet konyhája – köztük a magyar kürtős kalácsos – előfordul. A pozitív életfelfogás, a gyönyörű természeti környezet és a fenntartható szokások hamar ráragadnak minden városba érkezőre. Az ember pár nap alatt megtanulja, hogy a buszsofőrnek akkor is illik megköszönni a fuvart, ha ő úgysem hallja azt, vagy hogy nem érdemes este 10 után bárok után keresgélni – hiszen azok nagy valószínűséggel már zárva vannak.
A város élhetőségéhez hozzájárul a lendületesség és az energia is, melyet a város és Kanada legrangosabb egyetemének diákjai képviselnek. A University of British Columbia jellemzően a világ egyetemeinek rangsorában a top 20-ban szerepel, ami a kutatásoknak, publikációknak és tudományos eredményeknek köszönhető. A UBC campusa egy hatalmas, a Downtown-tól 45 perces buszútra elhelyezkedő terület, mely lényegében egy város a városban. A campus egy félszigeten terül el az óceánnal és hegyekkel körbevéve. Az egyetem több, mint hetvenezer diákja a város többi lakójához hasonlóan a tudatosság, egészség és tisztelet priorizálása mentén éli az életét és a magyar diákokkal ellentétben nem belvárosi bárokban, hanem egy közeli hegyen túrázva ünnepli a hét lezárultát.
Main Mall – a UBC campus főutcája
Forrás: UBC
Vancouver élhetősége tehát nem csupán adottságaiból, annál inkább lakói gondolkodásmódjától függ. Ez remek bizonyíték arra, hogy megfelelő értékek követésével bármely város képes lehet elhódítani Vancouvertől a legélhetőbb város címet.
A mai nap témája a közjegyzőség lesz. Ebben lesz segítségünkre vendégünk, Dr. Tóth Ádám, a Magyar Közjegyzői Kamara elnöke. A beszélgetés során szó lesz a közjegyzőség szerepéről, a jogászi életútról mint hivatásról, a digitalizáció hatásairól, és természetesen a saját pályafutásáról is.
1998 óta dolgozol közjegyzőként, és 2007 óta pedig a Kamarát is te vezeted. Változott-e valamit ez a szakma az elmúlt három évtized során, amióta te benne vagy?
Hát, egy kicsit régebben vagyok benne, mert 1993-ban kezdtem el dolgozni egy közjegyzői irodában mint közjegyző-helyettes. Ez azt jelenti, hogy a szakvizsgámat követően egy évvel lettem közjegyző-helyettes. Ez egy alkalmazotti közjegyzői állás. Ahogy a német mondja, egy Berufsanwärter, tehát egy kinevezésre váró személy a közjegyző-helyettes. 1998-ban kerültem Ferencvárosba, megkaptam a harmadik székhelyet, és azóta ott működöm mint közjegyző.
Nagyon sokat változott a közjegyzőség. Itt azért egy óriási átmenet volt, mert 1949 és ’91 vége között a közjegyzőséget állami alkalmazottak végezték, bíróságokra beosztva, „közjegyző” néven. Az a szabadfoglalkozású rendszer, ami az egész világon megvan, a szovjet típusú rezsimekben ismeretlen volt – így Magyarországon is. A rendszerváltás biztosította azt, hogy a közjegyzőség a régi polgári közjegyzőség hagyományaira támaszkodva visszakapta eredeti szervezeti formáját és működési körét. Az állami közjegyzőknek viszonylag kevés hatáskörük volt. A hagyatéki eljárások ugyan ide tartoztak, de összességében nem volt rájuk nagy szükség. Mi volt ennek az oka? A közjegyző feladata az, hogy a kereskedelmi forgalom biztonságát az okirataival szavatolja. A közjegyző okiratai közokiratok – ez egy erősebb bizonyító erejű okirat, amelynél a megkérdőjelező félnek kell bizonyítania, hogy az okiratban foglaltak valótlanok. Ez a bizonyítási teherátvitel nagyon megerősíti az okiratot, és ennek következtében, ha valaki kötelezettséget vállal egy ilyen okiratban, akkor az akár per nélkül is bírósági végrehajtás alá vonható követelést jelent.
A szocializmusban, ahol egy monopol tőkés kezében volt a teljes gazdaság, nem volt szükség ilyen biztosítékokra. Az állami vállalatok közötti forgalomban a kifizetések, késedelmek vagy éppen a nemfizetés „játéknak” számított, amit nem kellett külön biztosítani, nem volt szükség végrehajtásra. Kivéve, ha nyugati külkereskedelemről volt szó – de az ilyen ügyekhez nem hazai közjegyzőket vettek igénybe. ’90 után, a megerősödő piacgazdaság körülményei között, egyre fontosabbá vált a közjegyzői tevékenység, és egyre gyakrabban éltek a közjegyzői okirat lehetőségével. Ez az egyik oldala a megerősödésnek. A másik a hagyatéki eljárásokhoz kapcsolódik, ahol a közjegyzőnek kvázi elsőfokú bírói szerepe van, és a hagyatékátadó végzésekkel szembeni jogorvoslat a törvényszékre kerül – tehát másodfokú bíróságra. Így a közjegyző a bírósági szervezetrendszer részévé válik. Ez az ötlet bátorított minket: láttuk, hogy a népi demokrácia időszakában rengeteg nem peres eljárás terhelte a bíróságokat, ami akadályozta a hatékony ítélkezést. Picit távolabbról nézve: a bíró egy nagyon magasan képzett jogász, akinek a képzésébe és a bírói funkciók fenntartásába a polgárok – az államon keresztül – rengeteg pénzt és energiát tesznek. A bíró egy szakvizsgázott jogász, aki először bírósági titkár lesz, majd kinevezik bírónak. A bírónak van egyfajta monopóliuma: ha jogvita van, egyedül ő hozhat szabad, független döntést a demokratikus államokban.
Ezért kiemelkedően fontos a munkája, és ha az energiáit elvonjuk olyan feladatokra, amelyek nem ítélkezéssel kapcsolatosak – és a nem peres eljárások tipikusan ilyenek –, akkor kevesebb ideje marad az ítélkezésre és a megfontolt döntésekre. Ebben az irányban indultunk el mi is. Először lett egy nem peres eljárásunk, ami az ingózálog-ügyletekhez kapcsolódott. Később felismertük, hogy célszerű lenne egy külön törvényt hozni a közjegyzői nem peres eljárásokról. Ez nem egyedi dolog – a német jog is ismeri ezt a megoldást. Ebben a törvényben felsorolásra kerülnek azok az eljárások, amelyekben a közjegyző végzést vagy határozatot hozhat. Ezek nyilván mindig fellebbezhető végzések lesznek. Jelenleg 21 ilyen eljárás van – talán a legfontosabbakat felsorolnám: Ilyen a fizetési meghagyásos eljárás, amely a kis összegű követelések (small claims) érvényesítését szolgálja, és évente közel félmillió beadvány érkezik. – Ilyen a szakértő kirendelése. – Ilyen az előzetes bizonyítás – ez nem azonos a szakértő kirendelésével. – Ilyen a házassági vagyonjogi szerződések nyilvántartására irányuló eljárás. – Az élettársi nyilvántartásba való bejegyzésre vagy törlésre irányuló eljárás. – Valamint a bejegyzett élettársi kapcsolatok felbontásával kapcsolatos eljárás – ami az azonos nemű párok házasságának jogi megfelelője. Ez utóbbi elenyésző számú, tehát ilyen alig van. A fizetési meghagyások viszont a leggyakoribbak. Korábban ezek az eljárások a bíróságokhoz tartoztak, és jelentős erőforrást kötöttek le – bírói kapacitást, időt, költséget. Ma már nálunk, a közjegyzőknél zajlanak, és a visszajelzések alapján az ügyfelek kifejezetten örülnek ennek: az eljárások gyorsabbak, hatékonyabbak lettek. A fizetési meghagyás például nemcsak jogi szempontból fontos, hanem gazdasági hatása is jelentős. Ha egy követelést gyorsan és hatékonyan lehet érvényesíteni, akkor nem éri meg tartozni. Ha pedig nem éri meg tartozni, nem alakulnak ki a vállalatokat és magánszemélyeket is sújtó körbetartozások, ami segíti a gazdaság likviditásának fenntartását. Ez egyértelmű nemzetgazdasági érdek.
Említetted, hogy te 1993-ban lettél közjegyzőjelölt. Mi motivált arra, hogy a jogászi életpályán belül épp ezt az irányt válaszd?
Eredetileg római jogász szerettem volna lenni, és a diplomaszerzésem után – ez 1990-ben volt – úgy is tűnt, hogy az ELTE-n maradok tanársegédként. Már korábban is ismertem Zlinszky Jánost, akit éppen akkor neveztek ki alkotmánybírónak. Ő hívott meg maga mellé alkotmánybírói titkárnak – ez óriási lehetőség volt, és rendkívül izgalmas időszak: a rendszerváltás hajnalán jött létre az Alkotmánybíróság, 1990. január 1-jén kezdte meg a működését, én pedig március 1-jén léptem be.
A diplomaosztóm előző hónapban volt, akkoriban még kilenc féléves volt a jogi képzés. Ez tehát nemcsak az első munkahelyem volt, hanem egy olyan történelmi időszak, amely során nap mint nap szembesültünk új jogi kérdésekkel, dilemmákkal. Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt, és egy olyan szervnél, ahol tényleg a jogfejlődés élvonalában lehetett jelen lenni.
Ott dolgoztak akkoriban olyan nevek, mint Lábady Tamás, Sólyom László, Solt Pál – később a Legfelsőbb Bíróság elnöke –, vagy Herczegh Géza, aki később a hágai bíróságon lett bíró. De maga Zlinszky János is meghatározó szellemi és emberi példa volt számomra. Sokszor még az is, amit egy-egy beszélgetés közben elejtettek, gondolatébresztő volt. Teljesen más szemléletet adott, mint amit az egyetemen tanultunk. A szakvizsgát 1992-ben tettem le – akkor még két év gyakorlat után lehetett vizsgázni. Ekkor éreztem először igazán, hogy olyan munkát szeretnék végezni, ahol a jogi tudásommal közvetlenül tudok segíteni a jogkereső embereken. Az Alkotmánybíróság csodálatos hely, de alapvetően tudományos szerv – normákat vizsgál, alkotmányossági kérdésekkel foglalkozik, nem találkozol az ügyféllel. Voltak próbálkozások a kontradiktórius eljárás bevezetésére – például a halálbüntetés eltörléséről szóló döntés kihirdetésekor –, de ezek inkább szimbolikusak voltak, nem váltak gyakorlattá. Ezért is vágytam egy olyan jogászi szerepre, ahol a jog a mindennapi életben, közvetlenül is hat – ez vezetett végül a közjegyzőséghez. A közjegyzőség több szempontból is vonzó volt számomra. Egyrészt azért, mert itt nem a jogviták eldöntése, hanem azok megelőzése áll a középpontban – ez a közjegyző egyik legfontosabb feladata. Ez egyfajta megelőző jogszolgáltatás, amely számomra sokkal közelebb állt a személyes hivatástudatomhoz. Másrészt van benne egy kis párhuzam a bírói hivatással is: itt is szükség van mérlegelésre, felelősségteljes döntéshozatalra, és persze sokféle emberrel lehet találkozni. Én mindig is szerettem emberekkel beszélgetni, megismerni az élethelyzetüket, segíteni nekik eligazodni a jog útvesztőiben – és ez a pálya ezt lehetővé tette.
Az Alkotmánybíróság után így kerültem egy közjegyzői irodába. Az akkori kamarai elnök, Bóka Judit irodájában kezdtem el dolgozni, kezdetben mint közjegyző-helyettes. Itt tényleg a nulláról tanultam meg a szakma gyakorlati szabályait – ami nagyon hasznos és meghatározó tapasztalat volt.
Mit gondolsz a közjegyzőséggel kapcsolatos sztereotípiákról? Gyakori vélekedés például, hogy közjegyzőként hatalmas vagyonokat lehet felhalmozni. Van ebben igazság?
Ez egy gyakori félreértés. A közjegyzői bevételek ellenőrizhetők, teljesen transzparensek. Nem mondom, hogy a közjegyzők nem tartoznak a középosztályhoz, de a "hatalmas vagyon" egyáltalán nem jellemző. Aki pontosan ismeri a szakma számait, tudja, hogy egy sikeres ügyvéd bevételei többszörösei is lehetnek egy közjegyzőének – de természetesen nem szívesen turkálok mások zsebében.
Tény, hogy egy közjegyzői iroda fenntartása viszonylag egyszerű, kis létszámú személyzettel is működtethető. A jogszabályi feladataink – mint például a hagyatéki ügyek vagy a fizetési meghagyások – mindig jelen vannak, így a munkafolyamat kiszámítható. Viszont az ebből származó jövedelem sokszor még az önkormányzati szférában dolgozók fizetését sem éri el. Ehhez képest viszont a közjegyző teljes vagyoni felelősséggel tartozik, így nem biztos, hogy ez a pálya mindenki számára vonzó lenne.
2021-ben az Európai Unió közjegyzőségeinek tanácsának elnöke lettél. Mit látsz, mik a legnagyobb különbségek az egyes európai országok közjegyzőségi rendszerei között?
A világon alapvetően két nagy jogi kultúrkör van, amelyek meghatározzák a közjegyzői rendszer szerepét is: az angol jogkör – régebbi nevén angolszász jog – és a kontinentális jogrend. Emellett Európában van még egy kisebb, különálló rendszer, a skandináv jogkör, amelybe Svédország, Norvégia, Dánia, Finnország és Izland tartozik.
Az angolszász rendszerben – például Angliában vagy az USA-ban – nem létezik a kontinentális értelemben vett közokirat. Ott a közokirat nem rendelkezik minősített bizonyító erővel. Léteznek úgynevezett notary public-ok, de ők nem közjegyzők a mi fogalmaink szerint. Sokszor nem is jogi végzettségűek, inkább a közbizalom alapján működnek, és alapvetően aláírásokat hitelesítenek.
Ezzel szemben a kontinentális jogrendben – amely Európa nagy részét lefedi – a közjegyző jogi végzettségű, független, állami feladatot ellátó személy, akinek a kiállított közokirata kiemelt bizonyító erővel bír. A közjegyzők itt valóban a jogbiztonság egyik pillérét jelentik.
Persze a kontinentális rendszeren belül is vannak árnyalatnyi különbségek, de az alapelv mindenhol ugyanaz: a közjegyző a jogviták megelőzésében segíti az ügyfeleket, hitelesíti és biztosítja a felek közötti megállapodások jogszerűségét és végrehajthatóságát. Először is fontos nem elfelejtenünk, hogy ez a szakma több mint 1300 éves múltra tekint vissza. A közjegyzőség a Római Birodalom bukása után alakult ki, egy olyan korszakban, amikor az emberek többsége nem tudott írni-olvasni. Mégis szükség volt arra, hogy a megállapodásaikat olyan dokumentumokba foglalják, amelyek komoly bizonyító erővel bírnak. Ez volt a közjegyzőség megszületésének alapja.
Nyugat-Európában – például Itáliában, Franciaországban, az Ibériai-félszigeten, Németországban, Ausztriában, vagy éppen a Benelux államokban – már évszázadok óta működik az a fajta közjegyzőség, amelynek alapjai Toszkánából indultak a 7. században, és a bírósági jegyzők köréből váltak ki.
Ezekben az országokban számos jogügylet érvényességének feltétele a közjegyzői okirat. Például Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban nem lehet közjegyző jelenléte és közokirat nélkül ingatlant vásárolni. Ez az ügyvéd hatásköre alá sem tartozhat. Ez egy történelmi folyamat következménye: a közokirati forma kötelező alkalmazása ezekben a jogrendszerekben szervesen beépült a magánjog gyakorlásába.
Ezek szerint nálunk másképp alakult ez a fejlődés. Mi ennek az oka?
Igen, Magyarországon egészen más irányt vett a közhitelesség intézménye. A klasszikus magyar rendszerben nem a közjegyzők, hanem az úgynevezett hiteles helyek voltak a közhitelesség letéteményesei. Ezek a loca credibilia, vagyis hiteles helyek konventek és káptalanok mellett működtek, ahol volt megfelelő írástudás. Ezek az intézmények tanúsító szerepet láttak el, tehát például földbirtok-átadások esetén jelen voltak, körbejárták a földet, bemutatták az új tulajdonost a szomszédoknak, és erről tanúsítványt állítottak ki. Ez a tanúsítvány volt az ügylet bizonyítéka – nem pedig egy jogi szerződés, ahogyan azt ma elképzeljük.
A közjegyzőség ugyan már a XIV. századtól jelen volt hazánkban, főként Itáliából érkezett hatásra, de a török hódoltság és más történelmi tényezők miatt ez nem gyökerezett meg mélyen. A XVII. századtól egyre több jogügyletet kötöttek, és ezek elkészítését fokozatosan az ügyvédek vették át. Ez a tendencia a XIX. században is folytatódott, amikor a közjegyzőség már inkább a nemperes eljárások intézésére, illetve a bíróságok tehermentesítésére kezdett fókuszálni. Ezzel szemben Nyugat-Európában a közjegyzőség megmaradt a klasszikus, alaki érvényességet biztosító funkciójánál – például társasági ügyek, ingatlanügyletek, öröklési jog terén.
Akkor ez a különbség ma is élő gyakorlati eltéréseket eredményez?
Teljes mértékben. Míg Magyarországon az elsődleges cél, hogy a polgárok gyorsan és hatékonyan érvényesíthessék a követeléseiket – például a fizetési meghagyások vagy hagyatéki eljárások útján –, addig Nyugat-Európában a hangsúly a biztonságos, hitelesített szerződéskötésen van. Nálunk például nem kötelező közjegyző jelenléte egy adásvételnél vagy társasági ügyletnél, míg mondjuk Ausztriában ezekhez a közjegyzői forma nélkülözhetetlen. Ez a történeti örökség mélyen meghatározza a jogintézmények mai működését is – és azt is, hogyan tekintenek a közjegyző szerepére az egyes országokban. A magyar jogtudatban elsősorban az ügyvéd jut eszébe a feleknek, ha jogi segítségre van szükségük, és ez egy lényeges különbség. Hozzáteszem, hogy senki sem szeretné elvenni a másik kenyerét. Az ügyvéd rugalmassága és a hatósági jelleggel való kevésbé kötöttsége sokszor alkalmasabbá teszi őt arra, hogy egy-egy ilyen okiratot elkészítsen.
Nap mint nap jelennek meg hírek arról, hogy a digitalizáció milyen módon alakítja és milyen mértékben változtatja meg a hétköznapjainkat. Hogyan hat a közjegyzői hivatásra a digitalizáció ilyen szintű elterjedése?
Kezdeném ott, hogy amikor én 1993-ban bekerültem a karra, akkor óriási szenzáció volt, hogy van számítógép. Az engem tanító generációk mind indigós, elektromos vagy teljesen mechanikus írógépen kezdték a pályájukat, ami a hibák, javítások nehézsége miatt sokkal komolyabb feladatot jelentett. A 90-es évek közepe, második felétől megjelenik az internet, ami új kihívásokat jelent, de azt is, hogy össze tudjuk kapcsolni a gépeinket. A közjegyzői kamara első rendszere 1992-ben jött létre, közvetlenül az indulás után. A közjegyzőnél készült végrendeletek vagy közjegyzőnél letétbe helyezett végrendeletek nyilvántartásba kerültek, és ez a nyilvántartás a mai napig megvan. Most már ügyvédek is elhelyezhetik a végrendeletüket, illetve a náluk vagy általuk készített végrendeletet ebbe a nyilvántartásba. Nem fizikailag van jelen, de jelzi, hogy létezik egy ilyen végrendelet, és mivel a közjegyzők járnak el hagyatéki ügyekben, ezért a végrendeletek feltalálhatósága szempontjából ez az intézmény rendkívül fontos. A közjegyzői működésben én most a jövőre nézve kihívásokat látok, de ezek pozitív kihívások. Az idén január közepén indult el a digitális állampolgárság program, amely egy régóta várt elképzelést valósít meg: azt, hogy minden magyar állampolgárnak ingyen legyen elektronikus aláírása.
Mi, közjegyzők már 2004 óta rendelkezünk elektronikus aláírással. Ez olyan, mint egy bankkártya kis chippel, amit külön kellett vásárolnunk egy cégtől, és azon keresztül tudtunk aláírni. Ma már egy applikációval, mobiltelefonunkon is lehetőség van aláírni, de ezért még mindig fizetni kell. Az emberek többsége nem akar fizetni érte. Voltak próbálkozások a személyi igazolványhoz kötődő elektronikus aláírással, de az igénybevevők egyharmada sem kérte. Szerintem ezt az eszközt nem szabad megkérdezni, hogy kell-e vagy sem. Mindenkinek biztosítani kell, mert amikor rászorul, boldog lesz, hogy rendelkezik vele. Ez biztos, hogy átalakuláshoz vezet. Mi nagyon szeretnénk minél előbb megvalósítani az úgynevezett papírmentes irodát. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy minden típusú okirat papírmentesen születhessen. Például egy végrendeletnél fontosnak tartom a saját kezű aláírás biológiai jelét, de egy banki szerződésnél vagy meghatalmazásnál nyugodtan lehetne elektronikusan aláírni. Az okiratok elektronikus létrejötte elősegíthetné a hiteles iratok továbbítását nagyobb távolságokra, és segítene abban is, hogy ne kelljen irattárakat fenntartanunk. Jelenleg öt levéltárat tartunk fenn, ami óriási éves költséggel jár. Bár már megvalósult a közjegyzői levéltározás selejtezése, az ökológiai lábnyomot sem szabad figyelmen kívül hagyni.
A másik kihívás, hogy jelenleg minden irat esetében meg kell jelenni személyesen a közjegyzőnél, tehát a távokiratok nem lehetségesek. Ha a távazonosítás a Dub programon keresztül lehetővé válik, az azt jelenti, hogy biztosan meg tudunk győződni arról, hogy az a fél van ott, akinek mondja magát. Így a felek az okirat ismertetését és felolvasását nagyobb távolságból is meghallgathatják, és létrejöhet az okirat úgy, hogy az egyik fél Sopronban, a másik Kisvárdán, a közjegyző pedig Budapesten van. A felek virtuálisan írják alá ugyanazt az okiratot, és mindkét fél kap egy-egy példányt. Ez biztosan komolyabb kihívás lesz, de ahogy a Dub rendszer kiépül, ezzel párhuzamosan ezek a lehetőségek is megnyílnak előttünk.
A mesterséges intelligencia egyre komolyabb kérdés, és sokszor riogatják vele az embereket. A mesterséges intelligencia gépi tanulás eredménye, és a gépi tanulás esetében a gép legfeljebb gyorsabbá válhat, de nem kreatív. Parti Tamás kutatásai azt bizonyították, hogy a gép nem fogja tudni kiváltani az embert. Ha a félelmünk az, hogy a gépek el fogják venni a mechanikus munkákat, akkor azt már látjuk, hogy például a csomagfeladás a repülőtéren egyes országokban önkiszolgáló módon működik: lemérjük a csomagot, leolvassa a beszállókártyát, kiadja a csomagszelvényt, mi ragasztjuk fel, és elindul a csomag. Ezzel kiváltották az emberi munkaerőt. Ugyanez történik az önkiszolgáló pénztáraknál is a bevásárlóközpontokban. De ahol kreatív munka van, ott a mesterséges intelligencia egyelőre megtorpan. Bár hatványozottan fejlődik, még mindig nem lehet tudni, hogy mikor fogja elérni az emberi szintet.
A változó eszközök arra intenek minket, hogy meghatározzuk azok alkalmazásának határait is.
Valaki említette, hogy mennyire értelmetlen, hogy miért nem lehet egy videófelvételen végrendeletet rögzíteni. A példa szerint, ha valaki éjszaka balesetet szenved, és nem tud reggelig várni, akkor mobiltelefonján rögzíti a végrendeletét. Ez jól hangzik, de mivel a deepfake videók széles körben elérhetők, könnyen lehetne hamisítani a valódi végakaratot. A kontinentális jogrend nem engedi meg a videóval rögzített végrendeletek használatát, míg az Egyesült Államokban néhány tagállamban van rá lehetőség. A kontinentális jogrend azonban úgy gondolja, hogy a végakaratnak teljesen egyértelműnek és megkérdőjelezhetetlennek kell lennie.
Az utolsó kérdésem egyfajta útravaló lenne: mivel motiválnád a kezdő joghallgatókat vagy jogászokat arra, hogy közjegyzőséget válasszák szakmájuknak?
Hát, nem vagyok objektív, mert nagyon szeretem, amit csinálok. De azt hiszem, hogy aki nem túl introvertált, akinek örömet okoz, ha valaki bejön hozzá, és ő tud rajta segíteni, az örülni fog annak, ami a közjegyzői munka, a pult másik oldaláról is – tehát nem mint ügyfél.
És egyet ne felejtsünk el: ez a munka, akárcsak minden jogi munka, folyamatos képzést és tanulást igényel. Folyamatosan új eszközökkel, új programokkal ismerkedünk meg, és új jogszabályokkal kell lépést tartanunk. A jogszabályok állandó változása napi szintű kihívás a közjegyzőség számára is. Lehetőségünk van arra, hogy soha ne maradjunk le semmiről. A közjegyzői munka bizonyos fokig védett a versenytől, ezért egyfajta kötelességtudatot és erkölcsiséget igényel mindenkitől. A közjegyző szabadsága sokkal kisebb, mint egy ügyvédé, de közben mentesülhetünk attól, hogy jogvitákban vegyünk részt, és segíthetünk azoknak, akik rászorulnak, például abban, hogy hogyan készítsenek végrendeletet, hogyan ajándékozhatnak a gyereküknek, vagy egyszerűen hogyan indítsanak végrehajtást, ha a barátjuk nem adta vissza a pénzt, és már el sem érik őt.
Menj főiskolára, találj munkát, vegyél házat, házasodj meg. Évtizedek óta a lakástulajdonlást az élet alapvető részének tekintik Kínában. Erre a régóta fennálló igazságra alapozva az elemzők optimista eredményeket jósolnak a kínai lakáspiac számára. Mindez azonban véget érhet, ha a kínai fiatalabb generáció nem vásárol többé lakóingatlant.
2010 és 2020 között a 25 és 34 év közötti kínai felnőttek körében a saját lakással rendelkezők aránya több mint 70 százalékról 50 százalékra csökkent, a nagyvárosokban a fiatal felnőttek közel 30 százaléka bérli otthonát, míg a 45 és 54 év közöttiek körében ez az arány mindössze 11 százalék.
Ez a változás évek óta tart. Az egekbe szökő lakásárak, a lakáspiaci adósságválság és a változó kultúra miatt Kína fiatalabb generációja a szüleitől merőben eltérő lakáspiaccal szembesül.
Az olyan városokban, mint Sanghaj és Peking, az ár-bér arány - a lakhatás költsége az éves bérhez viszonyítva - elképesztő magasságokat ért el. És ez nem csak ezekben a megavárosokban van így. Sencsen például szintén a világ egyik legmegfizethetetlenebb ingatlanpiacával büszkélkedhet, ahol az átlagos lakás az éves átlagjövedelem 43-szorosába kerül. Az olyan hasonló metropoliszokban, mint London vagy New York, ez az arány 15-20 körül mozog.
A kínai ingatlanbuborék a 2000-es évek elején kezdett kialakulni a gyors urbanizáció és a spekulatív befektetések hatására. A kormány úgy döntött, hogy az ingatlanvásárlásokat ösztönzi a gazdasági növekedés érdekében, ami olyan kulturális gondolkodásmódhoz vezetett, amely szerint az ingatlanbefektetés biztos út a gazdagsághoz. A fejlesztők igyekeztek kielégíteni a keresletet, és egész „szellemvárosokat” hoztak létre, tele üresen álló, de megvásárolt egységekkel - a spekulatív túlkapások szimbólumaival.
Ez a spekulációs őrület rendkívüli nyomást gyakorolt a fiatalabb vásárlókra. Egy 2023-as felmérés szerint az első alkalommal vásárlók többsége a családi vagyonra támaszkodik az előleg kifizetéséhez, a lakásvásárlók több mint 70 százaléka a szüleitől kap pénzügyi támogatást. A szülők támogatása nélkül azonban sokkal többen zárkóznak el a lakáspiacról.
Még az árak emelkedésével párhuzamosan is nőnek a lakásvásárlás kockázatai. Az olyan nagy fejlesztők, mint az Evergrande 2021-es összeomlása országos címlapokra került, és elrettentő példaként szolgált a kínai túlfűtött ingatlanszektor számára. Az Evergrande egykor az ország gyors urbanizációjának és gazdasági növekedésének szimbóluma volt, de az Evergrande elképesztő, 300 milliárd dolláros adóssága feltárta az ingatlanpiac rendszerszintű sebezhetőségét. Az építési projektek befejezetlenül maradtak, a lakásvásárlók nem létező ingatlanokra felvett jelzáloghitelekkel maradtak hoppon, a befektetők bizalma pedig zuhant.
Az Evergrande nemteljesítési válsága nem egyedi eset volt. Más fejlesztők, köztük a Sunac és a Country Garden is küzdöttek a növekvő adósságok visszafizetésével a szigorodó kormányzati szabályozások és a kereslet lassulása közepette. Az ingatlanfejlesztők pénzügyi egészségével kapcsolatos aggodalmak megbénították a vásárlók bizalmát a lakáspiacon.
Ezen az sem segít, hogy a kormány nem nyújt kártérítést a jelenlegi vásárlóknak okozott károkért. Az előre kifizetett lakások félig felépítve, víz és villany nélkül maradnak, és a vásárlóiknak tönkretett jövőt és 20 vagy akár 30 évig fizetendő adósságot hagynak maguk után.
Az ingatlanról mint biztonságos befektetésről alkotott általános felfogás megdőlt. Az egykor a pénzügyi biztonság pillérének tekintett lakhatást ma sokan kockázatos szerencsejátéknak tekintik, ami arra kényszeríti a fiatalabb generációkat, hogy átgondolják, mielőtt jövőjüket egy instabil piacra tennék fel.
A kínai lakáspiac sorsfordító pillanat előtt áll. Ha a gazdasági növekedés lassulása mellett az árak továbbra is féktelenül emelkednek, a bérek és a lakhatási költségek közötti szakadék tovább fog nőni, ami a társadalmi stabilitást és a fogyasztói bizalmat egyaránt veszélyezteti.
Egyelőre azonban Kína fiatalabb generációja továbbra is a hagyományok és a valóság között vergődik. Az otthonról való álom még mindig erős kulturális befolyással bír, de sokak számára ez a törekvés kezd átadni a helyét a pragmatizmusnak. Ha a rendszerszintű változások - mint például az árak jelentős korrekciója vagy a lakáspolitika javítása - nem valósulnak meg, a kínai fiatalok teljesen átformálhatják az országnak a lakástulajdonhoz való viszonyát.
A Cinque Terre, az olasz Ligúriában fekszik, az 5 faluja, a világ egyik leglátványosabb része. Az öt falu – Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore – egyedülálló szépségükkel, és a csodálatos színes házaikkal és meredek sziklákkal vonzzák a látogatókat.
Az öt falu:
Ha utunkat északról kezdjük, az első városunk Monterosso al Mare lesz, mely a legnagyobb és legnyugatibb falu a Cinque Terre-ben. Ez az egyetlen falu, amely jelentős homokos stranddal rendelkezik, így a tengerparti pihenésre is kiváló, azonban nyáron számolni kell a turisták tömegével is. Az óvárosban érdemes megtekinteni a régi tornyot, mely meghatározó a falu látképében.
Monterosso
Vernazza talán a legszebb a Cinque Terre falvai közül. Szűk, kanyargós utcái és a kis kikötője a tengerbe torkollik, és csodálatos kilátást nyújt. A Doria család kastélyának romjai és a Santa Margherita d'Antiochia templom hozzájárulnak Vernazza történelmi és kulturális gazdagságához. A faluban rengeteg szölőültetvény is található, tehát kiváló célpont a borok kedvelőinek is.
Vernazza
Corniglia a Cinque Terre egyetlen faluja, amely nem közvetlenül a tengerparton fekszik, hanem egy magas sziklán helyezkedik el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész vidékre. A faluba vezető 377 lépcső, a Lardarina megéri a fáradtságot. Corniglia kis mérete és csendesebb jellege miatt kevésbé zsúfolt, így ideális azok számára, akik el akarják kerülni a turista áradatot.
Corniglia
Manarola az egyik legikonikusabb és leghíresebb Cinque Terre falu, színes házai, amelyek a meredek sziklákon sorakoznak meghatározóak. A falu központi része a kis kikötő, ahol halászhajók ringatóznak a vízen. A Via dell'Amore innen indul, melyet a legromantikusabb útnak neveznek, amely összeköti a legdélibb faluval, Riomaggioréval Manarolát.
Manarola
Riomaggiore az öt falu közül a legdélibb, és szintén egy meredek völgyben helyezkedik el. A színes házak itt is a sziklákat ölelik körül, és a főutca, a Via Colombo, tele van éttermekkel és boltokkal, márha pénztárcánk engedi, hiszen ez a vidék nem olcsó a beáramló nemzetközi turizmus miatt.
Riomaggiore
Az újranyitott és kihagyhatatlan Via dell’Amore ösvény:
Ha Manarolában vagy Riomaggioréban járunk az ösvény kihagyhatatlan. A két falut köti össze és a szerelem ösvényének is hívják, hiszen itt találkoztak a két falu szerelmesei. Az ösvény mintegy 1 kilométer hosszú, és lenyűgöző kilátást nyújt a Ligur-tengerre és a környező sziklákra. A nevének is megfelelően az út mentén szív alakú lakatok és szerelmes üzenetek díszítik a korlátokat, amelyek a párok örök hűségét szimbolizálják.
Az ösvény népszerűsége azonban nemcsak a panorámás kilátás miatt nőtt, hanem a könnyű sétának köszönhetően is, hiszen viszonylag kis szintemelkedéssel és könnyű úttal köti össze a két falut. Ez spórolást is jelenhet az ideutazóknak, hiszen így nem kell megvenni a vonatjegyet, ha a két falu között akarunk közlekedni, ami jelentősen csökkenti költségeinket. Ráadásul az alternatív útvonal, melyet kénytelenek voltak használni a gyalog közlekedők 2012-től nehéz terepen mozog, nagy szintkülönbségekkel és túrabakancsot is igényel.
A gyalogosok azért voltak rákényszerítve a nehezebb út használatára, hiszen a Via dell’Amore 2012-ben bezárt egy földcsuszamlás miatt, ahol négy turista megsérült. A baleset 2012. október 25-én történt az hatására a földcsuszamlás súlyosan megrongálta az ösvényt, és a helyi hatóságok kénytelenek voltak lezárni azt. Azóta több ízben próbálták helyreállítani, de a helyreállítási munkálatok hosszú időt vettek igénybe, és az ösvény sokáig zárva maradt.
Végül 2024 júliusára elkészültek a munkával és az ösvényt megnyitották augusztus 9-én a nagyközönség előtt is. A tervezettek szerint a turista dömping elkerülése érdekében a látogatása regisztrációhoz és belépő vásárláshoz lesz kötve, mely várhatóan 5 euro lesz.
Ha Ligúriában jérunk a Cinque Terre kihagyhatatlan ékszere Olaszországnak, mindenképpen érdemes idelátogatni, és ha már ott vagyunk akkor járjuk végig a felújított Via dell’Amore-t, csalódni biztosan nem fogunk.
A közigazgatási rendszerek az idő előrehaladtával nagy fejlődésen mentek keresztül. A fejlődés alatt pedig nem csupán a történelem folyásával inherensen együttjáró változási kényszert, hanem a fejlesztés, szervezeti jobbítás iránti törekvést értem. Kiderült, hogy a Weber-féle tradicionális hierarchikus közigazgatás felépítése ideálisan a legkiszámíthatóbb, legbiztonságosabb működés – a valóságban azonban lehetetlen az eredeti ideák és eljárásrend szerint működtetni. Ezután jött az Új Közigazgatási Menedzsment (New Public Management), amely rendszerben nem a bizonytalanság csökkentése, hanem a piaci-szerű mechanizmusok beépítése vált fő céllá a teljesítménymaximalizálás érdekében. Mikor még csak nem is implementálták mindenhol az Új Közigazgatási menedzsment modelljét, többé-kevésbé nyilvánvalóvá vált, hogy a közszféra működési rendszerébe nem, a közigazgatási jogba pedig főképp nem lehet egyenes vonalon átültetni a vállalati teljesítményindikátorokat és motivátorokat. Mindeközben maga az állam – főleg a második világháború és a jóléti államok óta – egyre csak nőtt, amely az állami funkciók, kapacitások és feladatkörök rendkívüli kiterjedését hozta magával. Ennyi szolgáltatást és döntést pedig az államapparátus nem volt képes fenntartani. Így ki kellett terjesztenie szuverenitását, decentralizálnia kellett, hálózatos, kollaboratív döntéshozatali elemeket volt kénytelen beiktatni a közigazgatási működésbe a működés fenntartása érdekében. Ebből alakult az, amit a közigazgatási szakirodalom New Public Governance-nek nevez. Az állami és a közigazgatási vízfej primátusa ebben a felfogásban és eljárásban lecsökken és az állami szolgáltatások létrehozásával és kivitelezésével kapcsolatos előkészítést, döntéshozatalt, implementációt az érintett szereplőkkel (stakeholders) közösen végzik el.
(Forrás: J. S. Pughe: The struggle of the Slav. 1905)
Hogyan mérhetjük?
Mindhárom közigazgatási rendszer rendelkezik erényekkel és a valóságban kevéssé implementálható elemekkel. A közös bennük azonban, hogy a közcélú adminisztratív ügyek sokaságáért vannak. Elsődleges és fő céljuk a közigazgatási – és ezzel az állam, a társadalmi rendszer minél jobb fenntartása. Egy...
Kárpátalja, mint közigazgatási és természetföldrajzi egység évszázadokon keresztül nem létezett, az utóbbi száz évben azonban hányattatott sorsáról és közjogi helyzetének bizonytalanságáról vált ismertté. Mi tette ennyire egyedülállóvá a régiót?
Kárpátalja rövid története
A terület már a Honfoglalás idején a magyarság kiemelt fontosságú helyszínévé vált, hiszen Árpád fejedelem a Kárpátalján található Vereckei-hágón át vezette népét a Kárpát-medence belseje felé. A letelepedett magyar törzsek számára a Kárpátok természetes védelmet képeztek a külső fenyegetés elől, melynek a történelem során a magyarok számtalanszor hasznát is vették. Az államalapítás utáni évszázadokban a határvidékek – a Kárpátok hegyláncai gyéren lakott, katonai célokra használt területként, ún. gyepűként funkcionáltak, de idővel a hegyvidékek is benépesültek. A lakosság – a Magyar Királyság többi területéhez hasonlóan a tatárjárás időszakában megtizedelődött. Az emberveszteség pótlására irányított és önkéntes módon megindult a Halicsi Fejedelemség felől érkező ruszinok beáramlása.
A Török Hódoltság idején a régió felett váltakozott a Habsburg, erdélyi és török befolyás, hovatartozása bizonytalan és képlékeny volt, mely számos esetben ideálissá tette lázadások, felkelések kibontakozására, gondoljunk csak a Bocskai, Thököly vagy Rákóczi által vezetett felkelésekre, szabadságharcokra.
Kárpátalján már a 19. század közepén is a ruszin etnikum alkotta a legnépesebb csoportot, ennek ellenére a helyi lakosság az 1848-49-es szabadságharcban támogatta Magyarország függetlenségét.
A dualizmus ideje alatt az országos trendekhez hasonlóan jelentős etnikai változások zajlottak le, a magyarság arányának növekedésével, a kisebbségek (főként ruszinok, zsidók és szlovákok) asszimilációjával. Az első világháborút lezáró Trianoni békeszerződés értelmében a terület Csehszlovákiához került, mely gazdasági és politikai, mintsem etnikai alapon történt. A Felvidék többi részével ellentétben ugyanis Kárpátalján nem alkotott többséget a szlovák nemzetiség, relatív többséggel a ruszin etnikum rendelkezett, mely azonban nem támogatta a Magyarországtól való elszakadást. A párizsi döntőbizottság az utódállamokból formált Kisantant nevű szövetség nyomására döntött Kárpátalja elcsatolása mellett, amely így lehetővé tette, hogy a csehszlovák, román és délszláv államok szomszédossá váljanak és a Magyarország határain kívülre került vasútvonalakat zavartalanul hasznosítsák.
Magyarország és a Kisantant államai az 1920-as békekötés után
Forrás: Avenza
A magyar külpolitika legfontosabb törekvése a két világháború között a – lehetőleg békés úton történő – revízió volt, mely elsősorban a magyarlakta területek visszaszerzését, de hosszú távon a történelmi Magyarország területi integritásának visszaállítását célozta.
Ezen cél felé történt jelentős lépés 1938. november 2-án, amikor az Első bécsi döntés értelmében a Felvidék döntően magyar többségű déli sávja újra Magyarországé lett.
A döntés a mai Kárpátalja déli területeit, többek között Beregszász, Munkács és Ungvár visszacsatolását is jelentette. 1939. márciusában pedig Csehszlovákia szétesését követően a Magyar Királyi Honvédség Kárpátalja teljes egészét visszafoglalta, mely 1944-ig ismét Magyarországhoz tartozott. A második világháború utáni békekötésben visszaállították az ország trianoni határait, ezzel Kárpátalja ezúttal is a határokon túlra került.
A terület a 20. század második felében a Szovjetunió Ukrán SzSzK tagköztársaságának része lett és maradt annak 1991-es felbomlásáig, melyet követően a független Ukrajna legnyugatibb tartományává vált.
Kárpátalja etnikai jellemzői
A terület ugyan soha nem képzett különálló igazgatási egységet a Magyar Királyságban, etnikai viszonyai miatt azonban mégis eltért az ország más tájaitól. A tatárjárás után egyre intenzívebbé váló betelepülés gyökeresen megváltoztatta Kárpátalja demográfiai jellemzőit, ezzel a területen már a középkorban kisebbséggé vált a magyar etnikum. A folyamatot tovább erősítette a török pusztítás, a számtalan felkelés, háború és a régióra jellemző elmaradottság is. A legnépesebb népcsoporttá a ruszin etnikum vált. A ruszinok eredete nem bizonyított, de az biztos, hogy a szláv népcsoport nem azonos sem a szlovák, sem az ukrán, sem pedig az orosz nemzetiséggel. Egyedi kultúrájuk és nyelvük különbözteti meg őket más szláv népcsoportoktól, ennek ellenére a történelem során – így napjainkban is – nem ismerik el őket, mint kisebbségi etnikum.
Az 1910-es népszámlálás során a lakosság valamivel kevesebb, mint 55%-a vallotta magát ruszinnak, a magyar nemzetiség aránya pedig 30% volt. 1921-ben a már csehszlovák hatóságok által lebonyolított népszámlálás adminisztratív szempontok alapján különbözött csak, hiszen ekkor az izraelita vallásúakat nem magyar nemzetiségűként, hanem zsidóként feltüntetve igyekeztek a szláv népesség dominanciáját kiemelni.
Az amerikai polgárháborút követőenaz Egyesült Államok háromszor módosította az alkotmányát, hogy jogokat biztosítson az afroamerikaiaknak. Az egyik módosítás eltörölte a rabszolgaságot, a másik szavazati jogot biztosított az afroamerikai férfiaknak, a harmadik pedig garantálta az afroamerikaiak állampolgársághoz való jogát.
Utóbbi a 14. alkotmánymódosítás, mely nem használta az afroamerikai, fekete, faji, vagy rabszolga szavakat, csupán deklarálta, hogy az USA-ban való születés az USA állampolgárává tesz.
Ez a születéssel járó állampolgárság elve, a ius soli.
2025-ben, Donald Trump beiktatásának napján aláírta azt az elnöki rendeletet, ami megszünteti a születési joggal járó állampolgárságot azok gyermekei számára, akik ideiglenesen vagy törvénytelenül tartózkodnak az Egyesült Államokban.
(Kép forrása: ACLU)
A rendelet végrehajtását több szövetségi bíró is felfüggesztette, véleményük szerint a születési jog a „demokrácia alapja”, és az alkotmányt nem lehet egy elnöki rendelettel módosítani. E cikk írásakor még nem tudni hogyan zárul a konfliktus, a Trump-kormány meghátrál-e, vagy a Legfelsőbb Bíróság közbeavatkozik. Az elnök egy ideje már szemet vetett a születési joggal járó állampolgárságra, és nem ő az egyetlen, aki nem ért egyet vele: az amerikaiak 40%-a szerint a bevándorlók gyermekeinek nem kellene születésüknél fogva automatikusan állampolgárságot adni.
Melyik az a három döntés, ami az Egyesült Államokat olyan országgá tette, ahol mindenki születésénél fogva állampolgár?
Először is, az amerikai alkotmány semmit nem mondott arról, hogy ki lehet amerikai állampolgár és ki nem. Az, hogy állampolgár vagy ha az USA-ban születtél egy jogi vélelem volt. Ha a „birodalomban születtél, akkor a király alattvalója vagy”. Ez a „ius soli” régi római jogi eszméjéből származik. Ezzel szemben áll a vér szerinti jog, amikor az állampolgárság a szülők állampolgárságától származik (ez van Magyarországon is). Mivel a „ius soli” elv és nem jogszabály, az USA-ban 1857-ig nem voltak konkrét előírások arra nézve, hogy ki született amerikai állampolgár, és ki nem.
Dred Scott
Néhány évvel a polgárháború előtt az USA kettéosztott volt. Egyes államokban a rabszolgaság jogszerű volt, másokban nem. Egyszer egy rabszolgát a rabszolgatartója egy rabszolgatartó-államból egy szabad területre vitt. A rabszolga ekkor pert indított, mondván, hogy a szabad területre való belépése folytán szabad emberré, amerikai állampolgárrá vált.
Az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, amit Dred Scott-döntésként ismerünk. A bíróság kimondta, hogy sem Scott, sem a családja nem szabad és nem is állampolgár. Az afrikai fajhoz tartozó személyek semmilyen módon nem lehetnek amerikai állampolgárok.
Már ekkor is sok szabad fekete ember élt az USA szabad államaiban, de ez a bírósági döntés hivatalosan kimondta, hogy az országnak mostantól kétféle ember van: azok, akik állampolgárok, vagy akik állampolgárok lehetnek, vagy akiknek a gyermekei lehetnek állampolgárok, és azok, akikre mindez nem vonatkozik.
