Reaktor

Novák Katalin fiatal korával és nemével magyar történelmi rekorder, és Európában sem gyakori ilyen fiatal hölgyet köztársasági elnökként üdvözölni. Összegyűjtöttük a kontinens női államfőit (államfő, kormányfő). Mi teszi őket különlegessé, túl azon, hogy hölgyek?

1. II. Margit, dán királynő

A koppenhágai hercegnő, későbbi államfő mindössze 18 éves volt, amikor apja távolléte miatt elősör elnökölt a Dán Államtanácsban. Később Koppenhágában, a Sorbonne-on, Cambridgeben, az Aarhusi egyetemen, és Londonban is tanult, többek között politikatudományt, filozófiát és régészetet. Népe körében rendkívül népszerű karakter, rengeteg izgalmas szokással: miseruhákat, terítőket hímez, rendkívül aktív, világ körüli utakról jelentkezik, és még Tolkien Gyűrűk Ura c. kötetét is illusztrálta.

2. Mette Frederiksen, dán kormányfő

Frederiksen karrierje korai szakaszában pártja, a dán szociáldemokraták kultúráért és nemek közti egyenlőségért felelős szóvivője lett. Később tanúságot tett kitartásáról, pártja reménybeli vezetőjeként öt választási vereséget élt meg, 2015-ben igazságügyi miniszter lett, 2019 óta tölti be jelenlegi pozícióját. Rengeteg könyvet írt, jellemzően társadalomtudomány, foglakoztatás és egyenlőség témában.

3. II. Erzsébet, brit királynő

A celebség szabályait átíró idős hölgy meghatározó személyisége nem csak Nagy Britanniának, de az egész világnak, legyen szó egyenjogúságról, divatról, közéletről, vagy bulvárról. A kis rikító ruhás néni kalapja alatt egy igazi brit vasmarok rejtőzik, karmesterként irányít egy folyamatosan reflektorfényben lévő hatalmas és gazdag családot, és rengeteg rejtett képessége is van: a világháború alatt például autószerelőként dolgozott.

4. Kaja Kallas, észt miniszterelnök

A fiatal politikus 2021 óta tölti be pozícióját, a reformpárt és a cetralisták alkotta koalíció elkötelezettjeként. A tallini születésű hölgy jogi, politológiai és üzleti tanulmányokat folytatott, érdekesség, hogy kitüntették a Románia Csillaga Érdemrend Nagykereszttel.

5. Sanna Marin, finn miniszterelnök

A Helsinkiben született Marin politológiát és közgazdaságtant tanult. A 2019 nyarán kirobbant postássztrájk után a bizalmát vetett kormány menesztettek az akkori államfőt, helyére pedig hivatalosan decemberben (gyakorlatilag már tavasszal) a mindössze 34 éves Marin lépett.

6. Ekatyerini Szakellaropulu, görög köztársasági elnök

A görög parlament 2020 januárjában elsöprő többségben választotta elnökévé. Az eredeti foglalkozása szerint bíró, országának legfelsőbb bírói pozícióját is betölti.

7. Katrín Jakobsdóttir, izland miniszterelnöke

Az előzőekhez hasonlóan egy sokkal elvontabb karakterrel van dolgunk, francia szakos diplomát szerzett, majd izladi irodalmat kutatott az izlandi politikus. Volt a bal-zöld mozgalom vezetője, kultúrális miniszter, 2017 óta pedig miniszterelnök a háromgyermekes anyuka.

8. Vjosa Koszmani, Koszovó köztársasági elnöke

A pristinai jogi tanulmányok után az Egyesült Államokban tanult szintén jogtudományt, majd tanácsadó lett az akkori államfő mellett. 2021 tavasza óta tölti be jelenlegi hivatalát. Két ikerlánya van, és öt nyelven beszél, többek között osmani albánul is.

9. Ingrid Simontyé, litván miniszterelnök

Közgazdaságot és politikatudományt tanult, majd 2013-ban Litvánia pénzügyminisztere lett. 2020 óta miniszterelnök, hat nyelven beszél. Érdekesség, hogy miniszterelnöki kinevezése után is a Vilnius Egyetem oktatója maradt.

10. Maia Sandu, Moldova miniszterelnöke

1998-ban kezdte meg a munkát a Világbank moldáv képviselőjeként. A Harvard egyetemen végzett. 2010-ben az Egyesült Államokba költözött, és a Világbank ügyvezető igazgatójának főtanácsadója. 2020 óta tölti be a miniszterelnöki pozíciót.

Hogy lesz a MÁV Északi Járműjavítójából, Magyarország legnagyobb kulturális intézménye? A Magyar Állami Operaház egy egész estés filmben mutatja be az Opera új, 22 ezer négyzetméteres, multifunkcionális komplexumának történetét, a tervezéstől egészen a megnyitóig. Az Utolsóból első, azaz így készült az OPERA Eiffel Műhelyháza című összeállítást, az Opera Café magazinműsor stábja készítette el, régi és új felvételekből.

A filmben betekintést kapunk a színháztermek és próbatermek függönye mögé, és azok funkcióit és technikai felszereltségét is részleteiben megismerhetjük. Itt található például az ország legnagyobb és legmodernebb, 400 négyzetméteres zenekari stúdiója, amely kiváló akusztikájának hála nem csak az Opera zenekarának ad otthont, hanem egyaránt alkalmas hangfelvételek készítésére, próbákra, de akár kisebb koncertek megtartására is.  Plácido Domingo, világhírű operaénekes egyik albuma is ezen falak között készült el 2020 nyarán, illetve az István, a király rock opera változatának felvétele is itt zajlott.

Az Opera Café összeállításában megjelenik a komplexum legnagyobb színházterme, a Bánffy terem is, amelynek tere többféleképpen variálható: emelhető és süllyeszthető zenekari árokkal, akár 1000 négyzetméteresre bővíthető, vagy akár három perc alatt eltüntethető nézőtérrel is rendelkezik. Filmstúdiónak, bálteremnek vagy bármilyen rendezvénytérnek is alkalmas, de modern hangrendszerének, hatalmas vásznának, és egy projektornak köszönhetően akár még moziként is funkcionálhat.

Már nem csak a belvárosban, díszes falak között ismerhetjük meg az opera nagy századának műveit, hiszen az Eiffel megnyitásával a barokk zeneművészet, a XX. századi opera, a kortárs zenés színház és a balett világa is egy új helyszínen tárul elénk.

A Műhely.Titkok kiállítás és a látogatóközpont megnyitásával, mi is beleláthatunk a színház mindennapjaiba, és testközelből kísérhetjük figyelemmel egy előadás megszületését. 

A komplexum csarnokába, egy magyar gyártású gőzmozdonyt is beemeltek, ezzel emléket állítva a MÁV-épület százéves múltjának. Az ún. 327-es sorozatú, „Királynőnek“ is becézett mozdonyból ez az egyetlen fennmaradt példány, és a dokumentumfilmből kiderül annak igazán különleges története is. Párja, az 1913-as építésű  “Király”, a komplexum Kodály parkjában került elhelyezésre.

Bár hatalmas mérföldkőhöz érkezett, az Opera térfoglalása az Eiffel Műhelyházzal nem fejeződött be! A következő hónapokban újabb próbatermek készülnek el a komplexum belterületén. Két házi színpad, egy balett terem, egy rendpróba terem és egy zeneterem, is átadásra vár, melyeket az Opera nagyjairól fognak elnevezni. Ezekkel válik majd teljessé a komplexum, melynek célja a szakmai minőség még magasabb szintre emelése, és a készülő produkciók próbaidőszakainak maximális kihasználhatósága.

Nem csak az épület belterületére korlátozódnak a felújítások, hiszen az Opera Campus projekt keretében felújítják a telek hátsó részén lévő állomás épületet, ahol V4 posztgraduális operastúdió nyílik majd. Az Opera gyermekkarának és balettintézetének közös művészeti iskoláját, szaktantermeit is az épület határain kívül tervezik elhelyezni. A cél, egy valóságos egyetemmé szervezett oktató komplexum, ahol zenekari és énekkari akadémisták, operarendező hallgatók is tanulhatnak majd 2024 őszétől. 

A több mint egy órás filmet, a magazinműsor riporterei, operatőrei által az elmúlt öt év során forgatott anyagokból és vadonatúj felvételekből Ruttner Kata főszerkesztő készítette, Ókovács Szilveszter lektorálta és Szász Attila vágta. 

Izgalmas diplomáciai fordulatoknak lehetünk tanúi a nyugati tömb országai között az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A legutóbbi purparlét úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy oké, hajrá ukránok, és utáljuk Putyint, de azért nem oda Buda, hiszen azt senki sem szeretné, ha Moszkva nyílt hadüzenetként értelmezne olyan dolgokat, amelyek ­– mondjuk nyílt hadüzenetek?

Történt, hogy az amerikai külügyminiszter vasárnap azt nyilatkozta a moldáviai Kisinyovban (mostani nevén Chișinăuban), hogy az Egyesült Államok

“aktívan tanulmányozza annak a lehetőségét, hogy Lengyelország repülőgépeket juttatna Ukrajnának, és azt is vizsgálják, miként tudná az USA esetlegesen pótolni Lengyelország számára a kieső gépeket, amennyiben Varsó úgy döntene, hogy leszállítja ezeket a gépeket.”

Blinken a sajtóban megjelent hírekre reagált a nyilatkozatával. Az már nem fog kiderülni, az egész ügylet kinek az ötlete volt, és vajon az USA akarta-e belerángatni a lengyeleket a nyílt konfrontációba Oroszországgal az ukrán légierő megerősítésével, vagy fordítva.

Varsónak mindenesetre ennyi úgy látszik, nem volt elég, és azt a taktikát próbálta alkalmazni, hogy elébe megy a hosszadalmasnak ígérkező alkudozásoknak Washingtonnal, és kiugrasztja a nyulat a bokorból, vagyis inkább Antony Blinkent az irodájából.

A lengyelek szerintem roppantul szeretnének borsot törni az oroszok orra alá, illetve viszonylag olcsón használt F16-osokhoz jutni, de mindezt persze azért úgy, hogy a nagy testvér megvédi őket. Ezért aztán kedden a lengyel külügyminiszter, Zbigniew Rau, bejelentette, hogy a kormánya “kész azonnal és térítésmentesen leszállítani az összes MiG-29-es vadászgépét a (németországi, amerikai fennhatóság alatt lévő) Ramstein légibázisra, és az Amerikai Egyesült Államok rendelkezésére bocsátani azokat.” Emellett a többi, MiG-29-essel rendelkező, kis, kelet-európai NATO-tagállamnak is ezt a megoldást javasolták.

Lengyelország történelmének nem csak az orosz elnyomás, hanem a Nyugatról kapott üres ígéreteket követő, katasztrofális magárahagyatottság is az - általunk is jól ismert - része, így, a konfliktus kezdete óta az élvonalban harcias NATO-tag meglepte a szövetséget ezzel a felkínált, trollkodó alkuval.

A MiG-jeink kellenek? Ha a németek és Amerika is vállalja a közös felelősséget, szívesen adjuk!

Ezzel a lengyelek kissé messze mentek, és kényelmetlen helyzetbe hozták az amerikaiakat.

DOD has released this in response to Poland's announcement that it would send MiG-29s to Ramstein: “We’ve seen the Polish government’s announcement. We have nothing to offer at this time," a senior defense official says. #Ukraine

— Tara Copp (@TaraCopp) March 8, 2022

"ööö, no komment?"

A Pentagon a meglepetésből felocsúdva később reagált a nyilatkozatra, szóvivője, John Kirby útján, aki azt mondta, a lengyel ajánlat “nem tartható.” Naná, hiszen így gyakorlatilag teljes egészében az USA-ra tolták volna a lengyelek a felelősséget az ukrajnai konfliktusba való nyílt beavatkozásért!

Az amerikai védelmi minisztériumi szóvivő úgy fogalmazott, berepülni egy német légibázisról egy olyan ukrán légtérbe, melynek vitatott a fennhatósága Oroszország részéről, “súlyos gondokat okozna az egész NATO szövetségnek.”

Victoria Nuland külügyi államtitkár egyenesen “meglepő húzásként” értékelte a lengyelek bejelentését, és közölte, tudomása szerint nem történt előzetes egyeztetés Washingtonnal az ügyben. (Amúgy Nuland volt az, aki 2014-ben, Obama külügyi államtitkáraként, egy hírhedt, titokban felvett telefonbeszélgetésben az ukrajnai amerikai nagykövettel, Geoffrey Pyatt-tel, gyakorlatilag utasításokat adott arra nézve, ki legyen majd az új ukrán kormányban, és az európaiak hezitálását az ún. Majdan-forradalommal kapcsolatos beavatkozást illetően röviden úgy intézte el: az EU bekaphatja.)

Persze nem csak az amerikaiak akadtak ki a lengyeleken, hanem a németek is. Ugyanis, ne feledjük, a Ramstein légitámaszpont bizony Németország területén található. Olaf Scholz német kancellár egy szerdai berlini sajtótájékoztatón, melyet a kanadai miniszterelnökkel, Justin Trudeau-val közösen tartott, közölte, nem támogatja a lengyel javaslatot. Scholz világosan fogalmazott: szerinte “egészen biztosan nem opció” a harci gépek Ukrajnába vitele német területről.

Scholz emlékeztetett, a németek és a NATO már eddig is küldött önvédelmi eszközöket és jelentős pénzügyi támogatást Kijevnek, ám a továbbiakat illetően “nagyon óvatosnak kell lennünk a tekintetben, hogy mit teszünk, és a vadászgépek küldése biztosan nincs azok között a dolgok között, amelyeket tenni szeretnénk.”

Trudeau is azt hangsúlyozta a sajtótájékoztatón, hogy Kanada a konfliktus deeszkalációjában érdekelt. 

Legújabb fejleményként Lengyelországba utazik az amerikai alelnök, Kamala Harris. A találkozó fő témája az Ukrajnának szánt MiG-29-esek ügye lesz. 

Nagyon úgy tűnik, a baloldal és a budapesti ukrán nagykövet által is kigúnyolt orbáni “stratégiai nyugalom” lesz mégiscsak a nyerő hozzáállás az oroszok háborújához.

Forrás: https://hetediksor.hu/2022/01/25/a-professzor-es-az-orult-kritika/ 

Mel Gibson és Sean Penn közös filmjét, A professzor és az őrültet ugyan 2019-ben mutatták be külföldön, itthon azonban semmilyen streaming szolgáltatónál nem érhető el és csak a művész mozik kezdték el játszani néhány héttel ezelőtt. Viszont hiba lenne kihagyni, a tökéletes példája annak, hogy a legjobb forgatókönyveket az élet írja. A kötelező jelleggel beleírt szerelmi szálon kívül (és az sem áll annyira távol a valóságtól) gyakorlatilag a tényleges eseményeket kapjuk vissza.

Történetünk a híres Oxford English Dictionary megírásáról szól. Természetesen mindenki joggal gondolhatja, hogy egy szótár megírásánál unalmasabb dolog nem is történhet a világon. Hogy hogyan lesz ebből mégis egy 124 perces, körömrágósan izgalmas mozi?

Kell hozzá két kiváló főszereplő színész, egy fantasztikus rendező (akinek egyébként az első rendezése volt, de reméljük nem az utolsó), egy szerencsés, filmekben jól mutató korszak, és egy olyan történet, aminél érdekesebbet kitalálni is nehéz lenne.

William Chester Minor (Sean Penn) az Amerikai polgárháború alatt sebészként dolgozott a hadseregnél. Az ott átélt szörnyűségek következtében megbomlott az elméje és paranoiás téveszmék kezdték gyötörni, így Londonba utazik, hogy meggyógyuljon és kipihenje magát. Egyik éjszaka egy képzelődése során Angliában gyilkosságot követ el, a bíróság bűnösnek találja, de elmeállapotára való tekintettel nem börtönre, hanem pszichiátriai gondozásra ítélik. Az elmegyógyintézetben hall róla, hogy az Oxford English Dictionary megírásához önkéntes segítőket keresnek. Mivel az amerikai hadseregtől továbbra is kapja a veteránoknak járó nyugdíjat, így van pénze antik könyveket vásárolni, nagy könyvtárat halmoz fel és megszállottan kezdi kutatni a különböző angol szavak eredetét, első feljegyzését, használatának és jelentésének változását.

Éveken át tartó levelezés és több mint 10.000, Minornak köszönhető, szócikk után aztán köszönetképpen felkeresi őt a szavak iránt hasonló megszállottságot mutató, több nyelven beszélő James Murray (Mel Gibson), a szótár főszerkesztője, aki megdöbbenve tapasztalja, hogy a leveleket nem az intézmény egyik dolgozójával váltotta, hanem egy ott élő beteggel.

Murray egyébként a való életben is remekül beszélt latinul, görögül, jól tudott olaszul, franciául, spanyolul, katalánul, németül, hollandul, dánul, csak hogy néhányat említsünk az általa beszélt nyelvek közül, ezen kívül „elboldogult” még több más idegen nyelven is.

14 éves korában szülei már nem tudták tovább fizetni iskoláit, így onnantól kezdve maga is dolgozott, minden tudását autodidakta módon sajátította el. Halála előtti évben az Oxfordi Egyetem tiszteletbeli doktori címet ajándékozott neki.

Forrás: https://edsays.catchplay.com/sg/article-3054-tdrg5vaa

A kettejük kapcsolatáról, az angol egyetemi elit ítélkezéseiről, bürokráciáról, szerelemről, őrületről és zsenialitásról szóló drámát ugyan Mel Gibson nagy visszatéréseként zengte be a külföldi sajtó, és bár hozza a tőle megszokott kiváló alakítást, de Sean Penn színészi játéka elviszi a hátán a filmet. Fantasztikusan mutatja be az intelligens és művelt, ám a háborús események miatt paranoiás és tudathasadásos elmebeteget.

A film picit több, mint két órás, de ez nem válik kárára, végig fent tudja tartani a néző érdeklődését. Ügyesen adagolja a tudományt, a szerelmet, a tragédiákat, haragot és barátságot, sokáig húzva a feszültségeket, de épp jókor feloldva azt. Bár 16-os besorolást kapott, több helyen meglehetősen véres és a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok peregnek le a vásznon, ezt érdemes tudni, mielőtt beülünk rá.

Az orosz-ukrán háború bekövetkezése egyfajta hirtelen és radikális drámaként érinthet sokakat, ám a konfliktus érlelődését mutatja, hogy a problémára számtalan szereplő figyelmeztetett az elmúlt évtizedek során. Olyan amerikai diplomaták, szakértők és geopolitikai stratégák gondolatait mutatjuk be, akik többször hangot adtak a NATO terjeszkedéssel kapcsolatos kritikájuknak, illetve Ukrajna helyzetéből fakadóan óvatosságra intették az Egyesült Államokat, illetve a többi nyugati szereplőt.

A NATO terjeszkedés újabb hidegháborút hoz

Az első ilyen gondolkodó Geroge F. Kennan, akit az amerikai hidegháborús külpolitika atyjaként is emlegetnek. A 40-es évek során írásai hozzájárultak a Truman-doktrína megszületéséhez, avagy az úgynevezett feltartóztatás (containment) politikájához – melynek célja röviden megfogalmazva az volt, hogy megakadályozza a kommunizmus terjedését további országokban (akár az Egyesült Államok beavatkozásával). Kennan amúgy nagykövetként rövid ideig a Szovjetunióban is tartózkodott 1952-ben, majd 1961 és 1963 között Jugoszláviában folytatta nagyköveti munkáját. Később teljesen kivonult a külügyből, helyette kutatóként tevékenykedett – és szinte haláláig elemezte és értékelte az Egyesült Államok külpolitikáját.

Fotó forrása: Britannica

Ami a jelenlegi konfliktust érinti, érdemes egy 1998-as beszélgetését felidézni, mely során kijelentette, hogy szerinte a NATO akkori terjeszkedése egy újabb hidegháborús helyzetet fog előidézni, illetve Oroszország heves reakcióját. Mindeközben véleménye alapján a terjeszkedést nehéz megindokolni is – az adott országokat ugyanis szerinte senki nem veszélyeztette –, a csatlakozó államok megvédését érintő ígéretek megfelelő akarat és erőforrás hiányában pedig amúgy is teljesíthetetlenek.

Ukrajnának egyfajta hídként kellene működnie

A következő prominens szereplő Henry Kissinger, akinek igen hosszú bemutatására nincs szükség. Kissinger 1969-től az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója volt Richard Nixon elnök alatt, majd külügyminiszter lett belőle – és Gerald Ford elnöksége idején is megtartotta pozícióját a Watergate-botrány következményeinek ellenére. A Szovjetunió tekintetében Kissinger alapvetően kompromisszumkész politikát folytatott – amit sokan meglehetősen erkölcstelennek is tituláltak –, lényege pedig az volt, hogy a Szovjetunió is rendelkezik reális érdekszférákkal, az enyhülés, illetve a bizonyos szintű megbékélés pedig nyugalmat hozhat a folyamatos feszültségekkel szemben.

Fotó forrása: Britannica

Ukrajna kapcsán érdemes Kissinger 2014-es, a The Washington Postban megjelent írására visszatekinteni. Ezen írás során Kissinger arról érvel, hogy Ukrajnát mindenki vagy nyugat, vagy kelet felé szeretné tájolni, ám ezzel szemben az országnak egyfajta hídként kellene működnie a két fél között. Kissinger figyelmeztet arra, hogy amennyiben Oroszország esetlegesen támadólag lép fel Ukrajna ellen, az rendkívül nagy feszültséget teremt majd Európával és az Egyesült Államokkal szemben – gyakorlatilag egy új hidegháborút előidézve –, illetve Oroszország teljes elszigeteltségét hozza. Arról is szót ejt azonban, hogy szerinte Ukrajna az orosz szemszögből nem tekinthető egyszerűen egy idegen országnak a közös történelem eredményeként, így a nyugatnak is egyfajta kompromisszumra kellene törekednie. Ami a konkrét jövőt illeti, meglátása alapján Ukrajnánk szabad országgá kell válnia gazdasági és politikai együttműködéseinek létrehozásában – többek között Európával is –, ám a NATO-hoz nem szabad csatlakoznia, összességében pedig egy Finnországhoz hasonló modellt lenne érdemes követnie – mely részeként független marad, szorosan együttműködik a nyugati országokkal, ám kerüli az Oroszországgal szembeni nyílt ellenségeskedést.

Minden a 2008-as csúcstalálkozótól indul

Nem sokkal eltérő véleményt fogalmazott meg John Mearsheimer politológus, nemzetközi kapcsolatok szakértő, aki szerint a jelenlegi probléma kiindulópontja a 2008-as NATO bukaresti csúcstalálkozója, amikor is a NATO kijelentette, hogy Grúzia és Ukrajna csatlakozhat a szövetséghez. Meglátása alapján Oroszország már ekkor világosan kifejtette, hogy ezt a lépést egy egzisztenciális fenyegetésként értelmezi, ám a nyugat ezzel nem foglalkozott eléggé, majd a krízis kialakulása után 2014-ben olyan narratívát teremtett, mely tévesen Putyin új Szovjetuniós terveit hangoztatta. A mostani helyzetet nemrég interjúban értékelő Mearsheimer szerint amúgy Putyin továbbra sem rendelkezik Szovjetuniós álmokkal – az interjúban több alkalommal is hangoztatja Putyin azon szavait, mely szerint akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve, ám aki azt vissza akarja építeni, annak nincs esze –, illetve nem célja Ukrajna egészének elfoglalása, hanem sokkal inkább egy oroszbarát kormány hatalomra kerülését várja, illetve a kelet-ukrajnai területek elszakítását célozza meg.

A kulcskérdés a NATO volt

Míg Mearsheimer a 2008-as NATO csúcsot emlegeti, addig Jack F. Matlock Jr, a Szovjetunió 1987 és 1991 közötti amerikai nagykövete az 1997-es bővítési gondolatról szóló tárgyalásokat említi, mely során kifejtette, hogy új államok csatlakozása a szövetséghez egy olyan láncreakciót válthat ki, mely következménye a Szovjetunió felbomlása utáni legnagyobb biztonsági veszélyt hordozza magával. Matlock Jr. akkoriban úgy látta, a NATO bővítése a hidegháborús logikában lett volna alátámasztható – ugyanis Európa újabb felosztását kívánja megelőzni –, ám a Szovjetunió megszűnését követően felosztást célzó veszély már egyszerűen nem létezett, a bővítés veszélye pedig az előnyöknél jelentősen nagyobb kockázatokkal járt.

Igazából a NATO körüli vita jelent meg gondolkodók sorának központi elemeként, így például Noam Chomsky nyelvész (és amúgy történész és politikai aktivista) 2015-ös interjújában is az hangzott el, hogy szerinte Ukrajna NATO csatlakozásának ötlete bármelyik orosz vezető számára alapvetően elfogadhatatlan, a csatlakozás pedig nem védelmet nyújt majd Ukrajnának, hanem egy jelentős háborúval veszélyezteti az országot. Érdekesség, hogy William J. Burns diplomata – 2005 és 2008 között nagykövetként is tevékenykedett Oroszországban –, a CIA jelenlegi igazgatója is úgy nyilatkozott korábban, hogy a NATO terjeszkedéstől gyakorlatilag az egész orosz vezetés rémüldözik – így nem csak Putyin –, két és fél év alatt lezajlott beszélgetései során pedig senkit nem talált – függetlenül attól, hogy Putyin legnagyobb pártolója vagy legerősebb liberális kritikusa volt –, aki Ukrajna NATO csatlakozását nem az orosz érdekekkel szembeni közvetlen kihívásként értékelte volna.

A lista persze hosszasan folytatható – Stephen F. Cohen 2020-ban elhunyt Oroszország-kutató is a NATO csapatok által okozott orosz viszonválasztól tartott, ahogy nemrég Jeffrey Sachs közgazdász is a NATO bővítésének kockázatairól írt –, így aki kíváncsi további amerikai (és nem csak) szakértők véleményére, az ide kattintva megtekintheti azokat.

Kiemelt fotó: Emerging Europe

Magyarország nemrég a (szinte) teljes nyitás mellett döntött, ahogy ma már kimondható, hogy globálisan is az enyhítés trendje tapasztalható. Ennek ellenére sokáig – és valamilyen szinten még most is – vitatéma volt, hogy érdemes-e zárni, illetve ha igen, akkor milyen szinten.

Erről adnak érdekes képet az osztrák többlethalálozási adatok, melyek bemutatják, Európa különböző államaiban mennyivel többen hunytak el a statisztikai várakozásokkal szemben. Az összehasonlításban különösen is érdemes Ausztria és Magyarország kapcsolatát megtekinteni, hisz a járvány elején Ausztria Magyarország „laborjaként” működött, ám később szinte teljesen ellentétes utat követett a két ország. A különbségek már a korábbi hullámok során is észrevehetővé váltak – Ausztria például gyakran a tömeges tesztelésben látta a vírus megállításának lehetőségét, illetve a szabályok is szigorúbbak voltak –, ám az igazán nagy eltérés a negyedik és ötödik hullámban mutatkozott meg:

• Ausztria ugyanis az ősz folyamán először az oltatlanok számára rendelt el lockdownt, majd a társadalom egészére, a teljes zárást követően pedig részlegesen nyitott, az oltatlanok lockdownját viszont csak január végén szüntette be, miközben amúgy a társadalom egészére kötelező oltást rendelt el szinte egyedülálló módon. Március elejére igaz már Ausztria is szinte minden korlátozást megszüntetett, ám az biztos, hogy a téli szabályok – akár beutazás, akár helyi tevékenységek tekintetében – sokkal szigorúbbnak bizonyultak.
  
  
• Ezzel szemben Magyarországon a főbb korlátozásokat a maszkviselés, illetve egyes rendezvények védettségi igazolványhoz való kötése jelentette (na meg a bizonyos munkakörökben előírt vagy előírható kötelező oltás), ám az ország európai viszonylatban enyhe szabályok mellett, a normalitáshoz meglehetősen közeli időszakot élt át 2021 telén és 2022 első hónapjaiban.

Többlethalálozási adatok európai országok szerint a járvány kezdetétől (Stadt Wien)

Az adatok összességében 4 százalékos eltérést mutatnak a két ország között a járvány összes hullámát tekintve (4 százalék a két főváros közötti többlethalálozási különbség is), míg Ausztriában ugyanis 9 százalékos volt a többlethalálozás, addig Magyarországon 13 százalékos.

Érdekes az egyes hullámok közötti összehasonlítás is: mint látható, 2021 tavasza (vagyis a járvány kezdete) igazán erőteljesen egyik országot sem érintette – Magyarországot még kevésbé –, itthon azonban egymástól elkülöníthető, de gyorsan egymást követő második és harmadik hullám volt tapasztalható, 2021 ősze viszont – még ha az osztrák teljes záráshoz képest több halálesetet is okozott – kevésbé volt intenzív.

Európai szinten a legrosszabbul Albánia (30 százalékos többlethalálozás), Bulgária (27 százalék), Montenegró (22 százalék), Szlovákia (22 százalék) és Románia (21 százalék) teljesítettek, míg a legjobb eredményt Izland (1 százalékos többlethalálozás), Norvégia (1 százalék), Dánia (1 százalék), Luxemburg (2 százalék) és Finnország (3 százalék) érték el (a sokáig heves kritikával illetetett Svédországban amúgy 6 százalék). Érzékelhető tehát, hogy míg a kelet- és délkelet-európai államok körében jóval magasabb volt a többlethalálozás, addig nyugaton, de főként északon az arányok alacsonyabbak.

A kérdés persze komplex, ám épp ez a komplexitás mutatja, hogy a többlethalálozás kérdése nem az egyszerű „teljes zárás” vagy „teljes nyitás” logikája mentén alapul, amit jelez többek között az Ausztria és Magyarország közötti relatív mérsékelt különbség, ám az is, hogy például Szlovákiában 9 százalékkal magasabb volt a többlethalálozás Magyarországhoz képest

– mindezt úgy, hogy szintén sokkal szigorúbb szabályok határozták meg az ország életét (talán mind emlékszünk a média által forradalmi cselekvésként tekintett lépésre, amikor Szlovákia úgy döntött, az ország egészét leteszteli). A járványhelyzet relatív nyugalma most időt adhat az eddigi tapasztalatok átértékelése, na meg azon kérdés megválaszolására, hogy biztos jó út volt-e a drasztikus szigor.

Kiemelt fotó: NDTV.com

Rakib Ekhsan az Unherd-ön írt rövid elemzést arról, miért döntött úgy India, hogy tartózkodik az ENSZ Közgyűlés március 2-i, Oroszországot elítélő határozatának szavazásánál. Cikkében a brit társadalomkutató és közíró rámutat, hogy miközben Kína tartózkodása senkit sem lepett meg, annál nagyobb meghökkenést okozott (vagy talán sokan észre sem vették, teszem hozzá), hogy India sem szavazta meg a határozatot. Hiszen India a világ legnagyobb demokratikus országa, és az USA stratégiai partnere. Ráadásul azt is megírta korábban a világsajtó, hogy egy indiai diák is az életét vesztette a második legnagyobb ukrán város, Harkov (ukránul Harkiv) ágyúzása során.

Csakhogy az Új-Delhi és Moszkva közötti szoros diplomáciai kapcsolatok 1955-re nyúlnak vissza. A hidegháború idején erősödtek meg, és azóta is tart a különleges kapcsolat a két ország között, fejti ki Ekhsan. A hatvanas évektől kezdődően India és a Szovjetunió mind katonai, mind stratégiai-diplomáciai és gazdasági téren is intenzíven együttműködött, sőt, a Szovjetunió aktívan támogatta Banglades függetlenségi törekvését az USA és Kína által támogatott Pakisztánnal szemben. A függetlenségi háború utolsó szakaszában, 1971-ben az akkori pakisztáni szovjet nagykövet,

Alekszej Rogyionov világossá tette, ki mellett áll az országa, amikor figyelmeztette Pakisztánt, "öngyilkos útra lép”, ha tovább eszkalálja a helyzetet az indiai szubkontinensen.

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország megörökölte a "különleges és privilegizált” kapcsolatot Indiával. 2012-ben a volt indiai külügyminiszter és az Egyesült Királyság indiai Főmegbízottja, Randzsan Mathai odáig ment, hogy Oroszországot India "talán leglényegesebb, legmeghatározóbb” globális partnereként írja le.

A hidegháború óta a két ország főként az India-Oroszország Kormányközi Bizottság égisze alatt működik együtt, és kapcsolataik az ún. stratégiai ötszöggel írhatók le: politika, védelempolitika, terror ellenes küzdelem, polgári célú nukleáris energia és űrkutatás. A közelmúltban az öt pillér egy hatodikkal, a kétoldalú kereskedelemmel egészült ki, jegyzi meg Ekhsan. Mindkét BRICS (a Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika által alkotott gazdasági társulás) állam tagja a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek is, amely egy kölcsönös politikai, gazdasági és biztonsági szövetség, és amelyben részt vesz Kína és a poszt-szovjet közép-ázsiai államok is. India tehát igen sok felületen és dimenzióban kapcsolódik Oroszországhoz, derül ki Ekhsan írásából.

A brit kutató azt is kiemeli, hogy a két ország viszonya különösen azóta mélyült el, amióta Indiát Narendra Modi, Oroszországot pedig Vlagyimir Putyin vezeti. Ekhsan rámutat, hogy tavaly Putyinnak mindössze két külföldi útja volt: az egyik júniusban Bidenhez vezetett Genfbe, a másik tavaly decemberben Új-Delhibe. Mióta Modit miniszterelnöknek választották 2014 májusában, nem kevesebb, mint 20 alkalommal találkozott Putyinnal, és 2017-ben például, Modi esedékes moszkvai útja előtt, Putyin véleménycikket jegyzett a The Times of India című lapban, az indiai-orosz diplomáciai kapcsolatok 70. évfordulóján.

Ekhsan szerint az is jól mutatja, milyen fontos Moszkva számára az indiai kapcsolat, hogy az orosz vezetés kifejezte nemtetszését India erősödő amerikai kapcsolatai miatt, különösen annak a QUAD-ba történő belépését nehezményezve.

(A QUAD a Quadrilateral Security Dialogue, azaz a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd nevű, az USA-t, Ausztráliát, Japánt és Indiát tömörítő szervezet.) A QUAD deklaráltan a "szabad és nyitott indo-pacifikus régió” megőrzéséért jött létre, főként Pekinggel szemben, és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ki is fejezte abbéli aggodalmát, hogy a Nyugat "bele akarja rángatni Indiát a Kína-ellenes játszmáiba.” 

Cikke végén a szerző hangsúlyozza, hogy India tartózkodása az ENSZ szavazáson egy régóta érvényben lévő külpolitikai irányvonal állomása, melynek célja a hidegháború óta meglévő különleges kapcsolat fenntartása Moszkvával. Ekhsan rámutat: a Nyugatnak érdemes lenne ezzel tisztában lennie, különösen most, hogy egyre többen pedzegetik, a világ visszatérőben van a hidegháborút jellemző multipoláris diplomáciához.

Gyerekkorunk óta tudjuk, hogy az ételpazarlás hatalmas probléma, hiszen sokan mindent megadnának azért, hogy az általunk kidobásra ítélt falatokhoz hozzájussanak. Az éttermek, boltok kínálatának egy része folyamatosan kidobásra van ítélve, hiszen sokkal több étel kerül megtermelésre, mint amit a vevőkör el tud fogyasztani. Erre talált ki egy rendkívül praktikus megoldást a Munch csapata, akik pékségekkel, kávézókkal és egyéb vendéglátóhelyekkel kötöttek partneri kapcsolatot, hogy a még jó minőségű, de eladatlan ételeik kedvezményesen kerüljenek új gazdához.

A koncepció lényege, hogy az appon keresztül eladásra kínált étel csomagok tartalma nincs meghatározva előre, az étterem az éppen aktuális készlet alapján állítja össze őket. Minden ajánlatnál meg van határozva, hogy nagyjából mennyi ételt vihetünk haza, és milyen kategóriák közül válogatják azt össze. A Starbucks például már régóta Munch partner, így szinte összes kávézójából lehet kedvezményes csomagot rendelni. Itt csak azt tudja a vásárló, hogy sós és édes szendvicsek, pékáruk, és sütemények kerülhetnek a zacskóba, de, hogy pontosan mi, az mindig a helyszínen derül ki. 

A Munch lényege pontosan az, hogy válogatás nélkül, akár az eredeti ár töredékéért - 40-60%-os kedvezménnyel - vihetünk haza jó minőségű, prémium ételeket.

Így mi is jól járunk, hiszen a csomagok mindig jól meg vannak pakolva, és az áruk is nagyon kedvező, de eközben a vendéglátóhelyek is csökkentik a veszteséget, és az ételpazarlásnak is gátat szabhatunk. 

Az appon/weboldalon kategóriák szerint is kereshetünk, és kiválaszthatjuk, hogy aznap milyen típusú ételt szeretnénk “muncholni”. Találunk itt hideg ételt, süteményeket, pékárut, ebédmenüt, gyorsételt, prémium éttermi fogásokat, zöldséget, gyümölcsöt, vagy akár tejtermékeket is. Ha találunk egy nekünk tetsző üzletet, akkor a leírásban megtaláljuk, hogy mit is tartalmazhat a csomag, és az eredeti, illetve az akciós árat is feltüntetik. A kosárba tétel után csak meg kell adnunk a számlázási adatokat, és online kifizetni a rendelést. Minden étteremnél egyéni időintervallumokban vehetjük át az ételt, és már vihetjük is haza a zsákmányt. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. Megmentettünk egy adag kidobásra ítélt élelmiszert, és már a vacsora is megvan.

A MunCharity jótékonysági projekt még tovább viszi az amúgy is remek kezdeményezést. A Magyar Élelmiszerbankkal karöltve dolgoznak a rászorulók megsegítésén, melyhez mi is hozzájárulhatunk.

Az oldalon lehetőségünk van “meghívni” egy nélkülözőt egy adag ételre, melyet kuponok formájában juttatnak el a megfelelő személyekhez.

A kupon 790 forintba kerül, amit szintén a weblapon tudunk megvásárolni, így az arra rászorulók ebben az értékben tudnak ételcsomagokat választani a Munch kínálatából. 

Összességében a kezdeményezést nagyon jó ötletnek tartom, hiszen a pazarlás tényleg extrém mértékben van jelen a mindennapjainkban egyéni, és kollektív szinten is. A hűtőben felejtett rakott krumpli, vagy a penészes joghurt képével már sajnos szinte mindenki találkozott, viszont fontos arra törekedni, hogy inkább kevesebbet vegyünk, de azt tényleg fogyasszuk el. A Munch ehhez egy jó kiegészítés lehet, hiszen minden nap sok megmentett csomag áll rendelkezésre, amivel mi is praktikusabban tudjuk tervezni a heti étkezésünket, és még jó érzés is lesz az így vásárolt ételeket elfogyasztani: tudva, hogy ma is tettünk egy kicsit a pazarlás ellen. 

Az amerikai közvélemény úgy tűnik, nem lelkesedik az ukrajnai háborúban való amerikai részvételért. Miközben a túlnyomó többség egyetért azzal, hogy Oroszországot kemény gazdasági szankciókkal sújtsák, az AP-NORC által a közelmúltban végzett felmérése szerint a megkérdezettek mindössze 26 százaléka mondta azt, hogy az USA-nak "jelentős szerepet” kellene vállalnia a konfliktusban, míg 20 százalék szerint egyáltalán nem kellene benne részt vennie. Mintegy 51 százalék gondolja azt, hogy az országnak kisebb szerepet azért vállalnia kellene. A CNN a napokban megjelentetett közvélemény-kutatási eredményei alátámasztják a korábbi adatokat:

58 százaléka a megkérdezetteknek azon a véleményen van, hogy akkor sem szabad katonai cselekményekbe bocsátkoznia az Egyesült Államoknak, ha a gazdasági szankciók nem működnének.

Amerikában nemcsak az emberek, hanem a konzervatív értelmiségiek és elemzők egy része is erősen szkeptikus a Biden-kormányzat harcias kijelentéseivel kapcsolatban, és komoly ellenszenvvel figyeli azt a politikusi retorikát, amely, a fősodratú média hatékony támogatásával, fekete-fehér módon írja le az orosz inváziót és kizárólag Putyint teszi felelőssé a kialakult helyzetért.

Tucker Carlson népszerű késő esti televíziós műsorában folyamatosan ekézi a háborús retorikát teljes hangerőn nyomó demokrata és republikánus kötődésű volt és jelenlegi kormánytisztviselőket, akik Carlson szerint a kibicek nyugalmával jelentik ki, nyíltan vagy burkoltan, hogy Amerikának legalábbis le kellene bombáznia az orosz utánpótlási vonalakat, de akár szárazföldön is be kellene avatkoznia. Carlson a napokban arra hívta fel a figyelmet a Tucker Carlson Tonight-ban, hogy ha Putyin csakugyan egy hibbant zsarnok, akkor lehet, hogy meg kellene fontolni, ki akar-e az USA provokálni egy esetleges atomcsapást. Az oroszokkal közvetlen fegyveres konfliktusba keveredni "nem olyan lenne, mint amilyen begurulni Bagdadba volt,” figyelmeztetett a műsorvezető. Ami azt illeti, ha az amerikaiaknak van félnivalójuk, akkor nekünk, Ukrajna és Oroszország közvetlen szomszédságában élőknek még inkább van. 

Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatokat tanító professzora, a Foreign Policy publicistája a múlt héten arra hívta fel a figyelmet a folyóiratban megjelent írásában, hogy

az amerikai kormányzat ellentmondó üzeneteket küld, hiszen egyfelől többször kijelentették, hogy az USA nem küld katonákat Ukrajnába, miközben áthelyezi diplomáciai képviseletét az országban.

A másik probléma Walt szerint, hogy a NATO és a nyugati vezetők továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy a NATO ajtaja nyitva áll Ukrajna előtt, miközben mindenki tudja, hogy Ukrajna egészen biztosan nem lesz a szövetség tagja, belátható időn belül legalábbis. Teszik ezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló, Putyin egyik alapvető célja, hogy Ukrajna maradjon katonailag semleges. "Nem értem, miből gondolja a Nyugat, hogy ezt a konfliktust meg tudja oldani, hogy legalább valamennyit nem engedne Putyinnak ebben a kulcsfontosságú követelésében,” fejtette ki Walt. A professzor felidézte a nemzetközi kapcsolatok amerikai kutatójának, Matthew Waldman-nek még 2004-ben megfogalmazott elvét az ún. "stratégiai empátiáról,” melynek lényege, hogy a külkapcsolatokban és vitás ügyekben a feleknek bele kell tudniuk magukat képzelni a másik helyzetébe, és megérteni a motivációit, anélkül persze, hogy azonosulnának azokkal.

Walt szerint riasztó mértékben hiányzik a mostani helyzetben ez a stratégiai empátia az USA részéről, és mindenkit, aki rámutat, hogy az oroszok meglehetősen érzékenyek a közvetlen környezetük biztonsági helyzetének alakulására, azt "Putyin naiv apologétájának kiáltják ki,” teszi hozzá a professzor.

Persze azt egyetlen közíró vagy konzervatív kutató sem állítja Amerikában, hogy Ukrajna megtámadása helyes vagy egyáltalán bármilyen módon igazolható volna. Ennek ellenére a kormányzat és az ahhoz, vagy legalábbis annak jelenlegi héja álláspontjához, közelálló elemzők gyakorlatilag lehazaárulóznak mindenkit, aki fenntartásokat fogalmaz meg egy amerikai beavatkozás kapcsán. Erről például Rod Dreher, a Magyarországon jól ismert konzervatív író és publicista is többször tweetelt, de Tucker Carlson is rendszeresen dühöng emiatt. Mindketten hangsúlyozzák, hogy az amerikaiak elvetemült és rettenetes dolognak tartják Ukrajna megtámadását, viszont erősen szkeptikusok a saját vezetőik külpolitikájával és katonai erejével és szakértelmével kapcsolatban, hiszen még jól emlékeznek például az afganisztáni kivonulás fiaskójára vagy a hazugságokkal megalapozott és kudarcos iraki beavatkozásra.

Glenn Greenwald, a Snowden-ügy kapcsán világhírűvé vált amerikai újságíró szintén az USA korábbi külföldi beavatkozásaira hivatkozva jegyezte meg, hogy milyen döbbenetes az amerikai elitek szemforgatása Ukrajna kapcsán. Greenwald tweetjében egy pár nappal ezelőtti, Condoleeza Rice-szal készült televíziós interjú linkjét osztotta meg.

This is, without exaggeration, one of the most amazing things I've ever seen on television, and tells you all you need to know about the state of mainstream US discourse and the implicit premises on which it's based: https://t.co/U1vTO5Vmzy

— Glenn Greenwald (@ggreenwald) February 27, 2022

Csak emlékeztetésképpen: Rice volt George Bush elnök külügyminisztere az iraki háború kitörésekor, és egyik fő szószólója volt a háború megindításában. Irak ugyan kétségtelenül diktatórikus, mégis szuverén állam volt 2003-ban, amely nem provokálta ki semmilyen módon az ellene indított támadást, és mint utóbb kiderült, egyáltalán nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, ahogyan azt az USA (és legfőbb szövetségese, Nagy-Britannia) állította. A háborúban utólagos becslések szerint több, mint 4000 amerikai katona és több, mint 600,000 (!) iraki vesztette életét. Nos, amikor a műsorvezető az említett interjúban azt mondta, hogy "egy szuverén ország megtámadása háború bűncselekmény,” Rice komoly fejjel bólogatott,” jegyezte meg szarkasztikusan Greenwald. Hát igen, az amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek mondás lehet érvényes vezérelv egy nagyhatalomnál, csak nem biztos, hogy mindig bejön…

Körülbelül egy héttel ezelőtt jelentette be az ellenzék, hogy a járványügyi korlátozások teljes eltörlését követelik a kormánytól, a járvány ugyanis új szakaszba lépett, így az egyéni felelősségre, illetve az egyéni védekezésre helyeződött a hangsúly. A teljes nyitás gondolatával amúgy teljes mértékben egyetértek, de engedjék meg nekem, hogy az ellenzék követelésének (különösen a jövőt illető) valósága kapcsán szkeptikus maradjak.

Igen, vannak itthon korlátozások!

De mielőtt a szkepticizmust erősítő okokra térnék ki, érdemes tudatosítani, hogy a járványügyi szabályok még mindig velünk vannak. Nagyon gyakran futok bele ugyanis beszélgetések során azon érvbe, hogy „de hát mi a gond… itthon nincsenek is korlátozások”. És persze, az nem kérdés, hogy Magyarországon – különösen a legutolsó néhány hónapban – szinte egész Európánál normálisabb volt az élet, így már most összehasonlíthatatlan például az olasz (erről is írtunk) és a magyar szabályozás. Míg előbbi ugyanis abszolút mindenhova oltási (6 hónap eltelte után három dózisos) igazolványt követel (igen, a kávézóba, a vonatra, a buszra és 50 év felett a munkahelyre is, míg más dolgozók tesztelgethetnek 48 óránként), addig Magyarországon meglehetősen szabadak a mindennapok, de ezt valószínűleg az olvasók is tapasztaljak.

Ennek ellenére az országba való belépéshez továbbra is kötődnek feltételek (védettségi igazolvány, EU-s oltási igazolvány vagy PCR-teszt), bizonyos munkakörökben eleve kötelező az oltás, bármelyik munkakörben a munkaadó előírhatja azt (amit azért mint látjuk, nem sok helyen teszik), míg rendezvények egy köre – 500 fő feletti zenés-táncos rendezvények, sportesemények – csak védettségi igazolvánnyal érhető el. Nyilván a Honvéd mérkőzésről való lemaradás teljesen más annál, hogy egyes országokban még a postára sem szabad belépni, de ennek ellenére ezek a korlátozások most is itt vannak.

Na de tényleg az ellenzék?

Félreértés ne essék, az embereknek teljesen jogosan formálódik a véleménye egy ilyen ügy kapcsán, másképp ugyanis a társadalom többsége még ma is a házban ülve rémüldözne WC papírt felvásárolva a járvány első heteihez hasonlóan. Emlékszem, 2020 tavaszán én is szörnyülködve néztem a Balaton partján lazán interjút adó Puzsért, aki arról beszélt, hogy amúgy lehet mégsem kellett volna globális lockdownt eszközölni a helyzetben. Akkoriban teljesen abszurd gondolatként hatott (sajnálatos, hogy később kiderült, nem magával a gondolattal volt probléma, hanem azzal, hogy járványhelyzetben miként lehet – sok tekintetben még ma is – csak egyfajta narratívát hangoztatni), így az is teljesen rendben lenne, ha az ellenzék politikusai idővel megfontolva új javaslatokkal álltak volna elő. Sőt, annak is szurkolok, hogy egyetértés szülessen ebben a kérdésben, így a kormány is meglépje a teljes nyitást. Viszont:

• Komáromi Zoltán, az ellenzék egészségügyi szóvivője idén január közepén (tehát kevesebb mint két hónapja) nyilatkozta azt, hogy szinte az élet minden területéhez hozzákapcsolnák a védettségi igazolványt kormányváltás esetén (a szórakozáson túl például tömegközlekedésen, iskolákban, óvodákban és ügyfélszolgálatokban)
  
  
• A mostani enyhítést célzó követelésekben megszólaló Schmuck Erzsébet saját prominens párttársainak interjújában hangzott el 2021 decemberében (kevesebb mint három hónapja), hogy a párt hajlana a kötelező oltásra
   
• Mindeközben egyes ellenzéki pártok – különösen is a Momentum – folyamatosan a védettségi igazolvány kiszélesítését követelték az elmúlt hónapok során, az ellenzék pedig egységesen számtalanszor az elhunytak számával, illetve az egy főre jutó elhunytak globális rangsorával politizált, szinte mindig implikálva egyúttal, hogy a magas halálozási számhoz hozzájárultak a túlzottan laza járványszabályok
  
  
• És igen, a miniszterelnökjelölt Márki-Zay Péter is beszélt arról (szintén 2021 őszén), hogy bár nem híve a kötelező oltásnak (nem is tette azt Hódmezővásárhelyen kötelezővé), de el tudná azt fogadni, így az ellenzék nem lázítana senkit a kötelező oltás ellen a kormány ilyesfajta döntése esetén.

Érthetetlen tehát, hogy miként lázonghat egy pártszövetség bizonyos korlátozások ellen, miközben néhány hónapja még a legszigorúbb – világszinten is csak kevés helyen előírt – kötelezettség lehetősége kapcsán is úgy nyilatkoztak, hogy akár még bele is férhet. Érthetetlen, hogy miként emlegethetik két év után az emberi szabadságjogok eltiprását, miközben a védettségi kártya bevezetését (illetve részleges kivezetését) követően a felszólalás helyett saját maguk akarták nem egyszer az igazolványok rendszerének kiterjesztését, illetve a saját szakpolitikusuk példálózott azzal, hogy amint tűz esetén a tűzoltóautó rámehet a virágágyására – és ezt senki nem rója fel neki –, úgy lehet kötelezővé tenni az oltást is. Az elmúlt hónapokban bár valóban egyfajta furcsa jó hírként szolgált az omikron jövetele, de egyszerűen nem történt annyi átalakulás, ami ilyesfajta hozzáállásbeli változást idézett volna elő. Az történt csak, hogy itthon az emberek meglehetősen szabadon élhettek, a vírustól való félelem csökkent, a kötelező oltással és egyre őrültebb (na meg tarthatatlanabb) korlátozásokkal kapcsolatos kritika pedig nőtt. Az ellenzék tehát lecsapott, mert most ez hoz a házhoz… kár, hogy eddig riogatott!

Kiemelt fotó: Infostart