Reaktor

A híres templomos lovagokról neked mi jut eszedbe? Lovagok, akik az igaz hitet védelmezték? Az egyház katonái? Egy szervezet, mely több volt egyszerű katonaságnál? Tényleg megtalálták a Szent Grált?

A Szent Grál

Számos legenda fűződik a templomosokhoz. Ilyen a Szent Grál megtalálása is. Én bevallom, eddig nem tudtam, hogy a Szent Grál az, az a kehely amelyből Jézus Krisztus utoljára ivott az utolsó vacsora alkalmával. A legelső Grál-művet Troyes városában írták, ahol egyébként a rend is alakult. Az ehhez hasonló sztorik a 12-13. században terjedtek el, amikor a templomosok a fénykorukat élték, így elképzelhető, hogy ilyen legendákat találtak ki róluk. De Jones professzornak úgy tűnik, hogy hiába kellett kalandokba keverednie, a Szent Grál csak egy legenda.

Hierarchia a renden belül

Nem gondolnánk, hogy a szervezeten belül kötött hierarchiába rendeződtek az emberek. A templomos lovagok élén a nagymester állt, aki fölött egyedül csak a római pápa állhatott. Nagymesteri címet csak kihalásos alapon lehetett szerezni, azaz egész életre szólt a kinevezés. De nem úgy kell elképzelni a nagymesteri címet, hogy az a kinevezéstől fogva egy karosszékben ülve irányított. Nem, a nagymester ugyanúgy harcolt a csatában, mint a többi templomos lovag. A nagymester alatt közvetlenül a sénéchal állt, akit neveztek nagy parancsnoknak is. Ő volt a nagymester tanácsadója. A szerepe megoszlott aszerint, hogy éppen háború vagy békeidő volt-e. Háborúban szervezte az emberek és a felszerelések mozgósítását.

A harmadik helyen a marsall állt. Bár a sénéchalnak is voltak háborúval kapcsolatos dolgai, a háborúkért leginkább a marsall felelt. Ő szervezte a háborúhoz szükséges dolgokat, ezért minden csata vagy háború előtt vele tanácskozott a nagymester. Az első olyan rang, melyet nem egy ember töltött be a tartományfőnök volt. Belőlük egyszerre három is volt, és, hogy miért? Minden tartománynak volt egy-egy főnöke, azaz Jeruzsálemnek, Antiochiának és Tripolinak. Ők helyi feladatokat láttak el. Például ők igazgatták a várakat a régiójukban. A tartományfőnökök alatt a birtokok működését biztosító lovagok vagy fegyverhordozók álltak. Ők voltak a rendházak és a gazdaságok főnökei. A rend legalján a lovagok és a fegyverhordozók álltak szintén. Aszerint oszlottak meg, hogy nemesi származásúak voltak-e vagy sem. Értelemszerűen a nemesekből lettek a lovagok, másokból pedig a fegyverhordozók. De külső megjelenésükben is különböztek, a lovagok fehér, a fegyverhordozók pedig fekete köpenyt hordtak.

A világ első bankrendszere

Ki gondolta volna, hogy a templomosok nevéhez fűződik az első bankrendszer kialakítása! Bár eredetileg alakulásukkor még adományokból tartotta fenn a működését a rend, később azonban már kiterjedt pénzügyi hálózatot működtetek. A hozzájuk csatlakozó nemesek közül sokan bízták rájuk javaikat, melyeket templomos rendházakban őriztek. Majd később innen lehetett beváltani, ha ki akarták vonni a tőkéjüket a nemesek.

A rend és a francia király

Az utolsó nagymester Jacques de Molay volt. Nagymestersége idején a templomos rend saját államot akart létrehozni. A rend szétesésének azonban nem ő volt az oka, hanem IV. (Szép) Fülöp, Franciaország királya. De hogy jön a francia király a templomosok megszűnéséhez?

Akárcsak IV. Béla, IV: Fülöp is gazdaságilag igencsak meghanyatlott országot örökölt. Ezen felül

Fülöp a pápa fölött álló hatalmat akart magának és emellett hatalmas összegekkel tartozott a templomosoknak.

Fülöp ezt úgy akarta megoldani, hogy szépen felmorzsolja a rendet. A templomosokat sorra fogták el, ellenük a vád többek között a kereszt leköpése, bálványimádás és homoszexualitás voltak. Az ellenük felhozott vádak valóságalapja megkérdőjelezhető volt, azonban a középkorban a beismerő vallomáshoz kínzást is használtak, így egy idő után a lovagok mindent bevallottak (érdekes módon). A templomosokat máglyahalálra ítélték, még a vezető de Molay-t is. Azonban egyes szóbeszédek szerint de Molay az égő máglyán utolsó szavaival elátkozta IV. Fülöpöt és az akkori pápát, V. Kelement. Én személy szerint nem hiszek az átkokban, de IV. Fülöp és V. Kelemen is ezt követően egy éven belül meghalt.

(forrás: Bookazine: Az okkult története (2020.Budapest Kiadó Kft.))

A történet nem úgy kezdődött, hogy valaki berúgva az ajtót, váratlanul, arcátlanul egyszer csak visszalőtt, megsebezve a birodalmi egót és a sérthetetlenség mítoszát.

Az addig elképzelhetetlen pofátlanság egységbe hozta a helyiség népét, nemcsak azért, mert eddig a bort a sértett fizette, hanem mert megzavarták békés nyugodt életét, meggyalázták a helység hírnevét, becsületét, megalázták a konkurencia előtt. Beindultak a vadnyugati reflexek és „szemet-szemért”, üvöltve 420 igen, 1 nem-el döntöttek is, hogy a gyalázatot csak elrettentő bosszúval lehet lemosni, és felhatalmazták a vezetőt, a "szükséges és megfelelő erő" alkalmazására. A 2001-es AUMF (A katonai erő használatának engedélyezése) az éppen aktuális értelmezés szabadágát adta az elnöknek. A kiadott üres csekk, és szinte korlátlan hatáskörök láttán voltak akik aggályaikat fejezték ki, de a többség pfujolása elnyomta hangjukat és a lavina immár publikussá válva, a nyílt beavatkozásokkal  megindult.   A felhatalmazás kihasználásáról képet kaphattunk a Kongresszusi Kutatószolgálat 2016-os jelentéséből, miszerint az AUMF-ra addig 37 alkalommal hivatkoztak 14 országban végrehajtott „intézkedések” kapcsán. Az említett országok közé tartozott Afganisztán, Dzsibuti, Eritrea, Etiópia, Grúzia, Irak, Kenya, Líbia, Fülöp-szigetek, Szomália, Szíria és Jemen.  

A történet úgy kezdődött, hogy Allah kegyelméből pénz állt a házhoz (olaj), és Khomeinik eljövetelével a megosztottság ellenére egy öntudatosabb és harcosabb generációval új korszak köszöntött be, felcsillantva a reményt az eddig kisemmizett, kihasznált,  lenézett, sok helyen középkori állapotokban tartott, zömében tanulatlan tömegek előtt. Az öntudat és a hit ereje elsöprő módon vírusként terjedni kezdett, a szellem kijutott a palackból! 

Teremtője az uralkodó trendtől teljesen idegen más világot képvisel, a tolerancia, megértés nem jellemzi, egy rendszerbe ötvözi  a vallást, filozófiát, a társadalom minden szegmensét, a napi élet legapróbb szabályozásával és a vétkesek ősi, kíméletlen megbüntetésével. Olyan erő jelent meg a színen, ami már nem kér, hanem követel, tisztában van hatalmi súlyával, mozgósító erejével.

Az értetlenül csodálkozó nyugat a még mindig az egymás között olyan szépen kigondolt, kialkudott, a térképen még angolok által megrajzolt vonalakban hisz, melyek  sosem tükrözték holmi összetartozó népek, népcsoportok érdekeit, geopolitikai azonosságait, hagyományait, vallási irányultságát stb. ahol a határvonalakba már akkor be voltak kódolva olyan  feszültségek, melyek robbanása csupán idő kérdése.

A „civilizált” nyugat a bebugyolált, turbános, szakállas, képzett hittudósokat hallva az ijesztő külsejű, gépfegyverekkel hadonászó bunkókat látva kezdett rájönni, hogy itt valami nagyon megváltozott, ami nagyon is felkészületlenül  érte és egyszerűen nincsenek válaszai a felmerült kérdésekre.

A változásokra a profik már időben figyelmeztettek és a megoldás is látszólag adott és egyszerű: levadászni az ellenséget és szépen csendben, külön-külön leszámolva  visszazsuppolni a szellem radikális részét a palackba.

A csapás-ellencsapás rendszere beindult, számtalan tragédiát, halált okozva. Azonban a harc hevessége nemhogy csökkent volna, az intenzitása még fokozódott, és a helyzet csupán szolgálati megoldásokra korlátozódva egyre kezelhetetlenebbé vált. Bush is szólt, hogy belefáradt már a "legyek ütésébe", és átfogó tervet kér.

Egyre kevésbé válogattak az eszközökben, az ütések egyre keményebbek lettek, és így érkezett el szeptember 11., ami új dimenziókat nyitott a végső leszámoláshoz. Kinyílhattak a média kapui, már nyíltabban lehetett a lépéseket tervezni, végrehajtani, mert a közvélemény megértésére számítani lehetett. Kevésbé irritálták a tömegeket a több ezer km-es távolságban végrehajtott akciók, fiaik elvesztése, mert pontot akartak végre tenni a vadnyugati film végére. A cél nem kevesebb, mint Irak, Szíria, Líbia, Jemen után kigyomlálni az iszlám radikalizmusnak  és mutációinak még a csíráját Afganisztánból is. Grandiózus terv, ami méltó egy világhatalomhoz, de nem számol azokkal, akik célja e hatalomnak keresztbe  tenni, kivárva míg hibázik, megtorpedózni céljait, kerül amibe kerül megalázni, hiteltelenné és nevetségessé tenni még szövetségesei előtt is, válaszul a rengeteg kapott lenézésre, megaláztatásra, embargóra, bojkottra, szankciókra, megbélyegzésre, célzott embervadászatra, likvidálásra.

Így érkeztünk meg a világ végén, az egyik legszegényebb, középkori struktúrájú, stratégiailag szinte jelentéktelen országhoz, ahol olyan lehetőségek adódtak a revansra, ami szinte ajándék, mert itt és ekkor adódott a lehetőség bedöngölni a betonba  – remélhetőleg megint legalább 20 évre – a világ csendőrét és demokráciája bajnokát. 

A megsérült  fehérfejű rétisas most talán még veszélyesebb, de tojásait összetörték, kidobták a fészekből, mert vadászterületén túl sokaknak  elegük lett abból, mit képvisel. A nagy kérdés: mindezt észreveszi-e, tanul-e belőle?

Régi és új tálib hatalom között egy generáció nőtt fel, megismerve a civilizáció modern vívmányait, ami okot ad némi optimizmusra. A sok kudarc után végre nekünk kell megértenünk, hogy a mi mércéinkkel, világképünkkel nem ítélhetjük meg társadalmukat, berendezkedésüket, kultúrájukat.

Az új Afganisztán a gazdasági előnyök (pl.selyemút, újjáépítés) mellett sok veszélyt is rejteget,

mert a kiszabadult szellem terjedése garantált, iránya azonban kiszámítható, nukleáris szomszéd is érintett, Kasmír sincs messze, adott egy muzulmán-hindu halálos ellentét.

Igy 2 nagyhatalom fiaskója után komolyabb zűr esetén már csak Kina marad az események érdemi megfékezésre, amivel az egy újabb erős kártyát szerzett a globális játékasztalnál.

Tanulságokat illetően 21 nyarán csak a bajtársiasság és szövetségesi hűség felrúgását- kudarcát ajánlatos kiemelni, ami még vadnyugati mércével is határeset, vadkeleten azonban, ahol az adott szónak, és becsületnek sokkal komolyabb értéke van - eleve elképzelhetetlen.  

A nagy árulásokat, cserbenhagyásokat magyarázni lehet, de megmagyarázni  nem, mélyen, kitörölhetetlenül beágyazódnak generációk tudatalattijába, amiből még Saigon okán már most is kis ízelítőt kaptunk Kabul puskalövés nélküli elfoglalásáról. 

A hiteltelenség egyszer, még ha nehezen is, de megbocsátható, de kétszer már nem. Vagy mégis?

Washington ezek után hogyan szervez szövetségeket, koalíciókat közös célok érdekében? 

• Gyenge társakkal?  -a diplomáciában még működik, de komolyabb ügynél mit sem ér. 
• Erős társakkal? - ekkor fel kell adnia vezéri pozícióját - ami nem egy vonzó opció. 
• Marad tehát a régi felállás és régi módszerek, azaz megmarad mint vezérbika, de a bort és köröket mindig-mindenkinek ő fizeti, azaz a lojalitást megvásárolja –amíg tudja!        

 A történtek megmutatták nagyon sok országnak, hogy ne az USA ölelő karjai között keressenek menedéket,

talán egy ország a kivétel, de ez már egy másik történet.

A szennyes kiteregetése egyelőre senkinek sem érdeke, mert túl sok a fájdalmasan érintett. Új korszak kezdődött, mindenki tudja, hogy alapvető változtatások szükségesek minden szinten, de a tanulságok levonását, átszervezéseket, a struktúra és új doktrínák kidolgozását valószínűleg nem a média asszisztálásával kívánják lebonyolítani. A szeptember 11-el megnyitott kapuk, ismét bezárulnak, megújul a figyelemelterelés, az evakuálások csodás számai és sikertörténetei lezárása után

a legjobb az lenne, ha Afganisztánt mindenki nagyon gyorsan elfelejtené!

- dr. Reimann Pál

Nem én vagyok az egyetlen, aki az oviban nyíltan odavolt a kisautókért, és azért a bizonyos kicsi, műanyag motorért. Szerintem azzal sem vagyok egyedül, hogy a kollégiumba költözésemig a szobám tele volt az innen-onnan szervált kis kocsikkal, amit érettségire való tanulás helyett művészien rendezgettem a polcon. Az autók szeretete nem nemzeti, magyar specialitás, inkább életkori sajátosság. De megfigyeltük, hogy az egy főre eső világhírű autódizájnerek tekintetében nagyon kiemelkedő picinyke országunk? Elhoztam párat a legkiemelkedőbb alkotók közül, akik bebizonyították: az ország bármely pontjáról érkezhet tehetség a nemzetközi cégek tervezőasztalai mögé.

Varga Péter

Varga Péter zalaegerszegi származású tervező, a Porsche kötelékében dolgozik jelenleg. Legtöbbünknek a 2019-es Taycan ugrik be róla elsőre, amit Kínában mutatott be a magyar fiú. De emellett számos hasonlóan lenyűgöző munkát kaptunk tőle: ilyen a Porsche 911, a Panamera, a Cayenne és a Macan. Az ikonikus, 227 millió forintos autó dizájnerének diákévei alatt a legfőbb anyagi forrása volt az anyukája, aki több munkahelyen is helytállt, csak, hogy őstehetség fia szabadon alkothasson. 

Varga László

Amikor a Műegyetmről a MOME-re igazolt magyar srác az első Jaguár interpretációját készítette, még senki nem gondolta volna, hogy a letisztult, klasszikus formavilága annyira megtetszik a nemzetközi piac nagyöregjeinek, hogy pár éven belül már a genfi autószalon díszhelyén pózol majd a saját tervezésű Piëch Mark Zero autójával. Nem kerülte el egymás figyelmét a két Varga: a genfi kiállításon a fent említett kollégát már úgy köszönthette László, mint a stuttgarti gyártó vezető dizájnerét.

X-Tomi

Az autódizájn harmadik felkapott alakja X-Tomi, aki két dolgot is bebizonyított: egyrészt nem kell Vargának születni ahhoz, hogy a terveidért oda meg vissza legyen a nemzetközi piac, másrészt, hogy a közösségi média mennyire jót tesz az alkotói népszerűségnek. Aktívan hozza a közösségi platformokon a szebbnél szebb autócsodákat, akad is szép számmal rajongója. X-Tomi nem csak egyedi autóival tarol, előszeretettel veszi kezelésbe a nemzetközi piac bármely modelljét, és átalakító munkái szinte mindig sikerrel szerepelnek, sőt, a gyártók is oda vannak az ilyesféle építő kritikáért. Kedvenc művelete mellett (amikor a zárt kocsik tetejét kapdossa le, és mindennek kabrió-változatot készít) számos olyan módosítást is láthattunk tőle, ami a magyarokra különösen is jellemző letisztultabb, inkább hátra pontozott, klasszikus vonalvezetést hozza. 

Bocsi Attila

Ha valaki ásítozásokba kezdett, mikor a "letisztult forma" kifejezést meghallotta, az valószínűleg inkább a Bocsi-tábort erősíti. A Nucleus torinó stúdiótervezője számára ugyanis közepesen sem fontos szempont az, hogy az általa tervezett autó formájában hasonlítson arra a modellre, amit mi autónak hívunk. Ő tervezte a Peugeot legnagyobb sztárjait, a Peugeot 107-et, a Peugeot EXPERT-et,az 5 By Peugeot modellt, de hozzá köthető a 508 RXH karosszériaterve is. Nyilván ha az ember Svájcban, Franciaországban, Amerikában és Olaszországban is felkapott tervező, és amúgy is szeret kilépni a szellemi komfortzónájából, jogosan merül fel a kérdés, hogy miért zárná be magát autódizájnerként az autók közé? Mielőtt címkét ragasztottak volna a foglalkozására, megtervezte az Airbus helikopterének külső dizájnját. Meleg helyzet volt, de egy igazi tervező tudja az ilyesmit kezelni.

Samual Finlay írása a patrióta-konzervatív weboldalon, az im1776-on (amelynek neve sokatmondóan annyit tesz, mint Én vagyok 1776, azaz a Függetlenségi Nyilatkozat éve) őszinte és karcos vélemény, amely az elveszített afganisztáni háborúval kapcsolatos reflexiókat az USA jelenlegi állapotára vonatkozó látleletté tágítja.

Ritkán olvasni ilyen szókimondó írást mind a háborúról, mind Amerika polgárháború-közeli állapotáról. Finlay nem a levegőbe beszél, legalábbis ami ’Stant, azaz Sztánt, magyarul Afganisztánt illeti. Így nevezték-nevezik az országot azok, akik ott harcoltak, ahogy Nam-nek hívták Vietnámot az ott szolgáló amerikai katonák. Az egyébként egyetemet végzett Finlay pedig egyike volt ennek a többszázezer egyenruhásnak, őrmesterként egy lövész században, és több mint egy évtizeddel ezelőtti élményei alapján regényt is írt, Breakfast with the Dirt Cult címmel.

Cikkében Finlay visszaemlékszik az afganisztáni őrjáratokra, a bajtársiasság és férfiasság megélésére a felderítések során, a szinte romantikus „mi vagyunk a jó fiúk, akik elkapjuk a rosszakat” érzésére.

De nem hallgatja el a halált, vért, szenvedést és civil áldozatokat, köztük gyermekeket sem, amelyeknek tanúja volt. Nyilvánvalóvá teszi, hogy azóta az egész civil életet teljesen más perspektíván át látja. Finlay így fogalmaz erről:

„Az Örökké Tartó háborúban megesett dolgok … nem könnyen vegyíthetők az értelmetlen irodai papírmunkával, a kritikai fajelmélettel, a vuhani influenzával, a „szilárdabb alapokra helyezett” választásokkal (a progresszív oldalon így nevezték a különböző, a szavazást egyszerűbbé, de ezáltal valószínűleg kevésbé csalásbiztossá tevő választási szabályok bevezetését a 2019-es választásokon. A szerk.), vagy a Transzgender-Ipari Komplexummal. Az ott megélt pillanatok számomra olyan súllyal bírnak, hogy azóta a civil életem nagy részét nem tudom komolyan venni, különösen azt a szánalmas, szenilis komédiát, ami a mai Globális Amerikai Birodalom.”

Finlay-nek lesújtó véleménye van az ország katonai és civil vezetőiről, és az egész uralkodó elitről, amely szerinte egyrészt valóság-tagadásban szenved, másrészt mélységesen lenézi és megveti az ország gerincét adó, átlagos, vidéki amerikaiakat, akik persze arra jók arra, hogy a gyárakban dolgozzanak és ágyútölteléknek menjenek.

„A beszélő fejek már elkezdték a tálibokhoz hasonlítani azokat, akik, mint én, ellenállnak nekik és az általuk erőltetett politikai gyakorlatnak. Muszáj elterelniük a figyelmet a lényegről. Úgy kell alakítaniuk a történetet, hogy az megfeleljen a céljaiknak. Megbukott Amerika a birodalmak sírjában? Hibáztasd a Prolikat! Hogy mernek ellenkezni a kulákok?! Ugyan hogyan is merjük megkérdőjelezni a felkent osztályok és gazdáik tekintélyét? Hogy merészelünk olyan provinciális lojalitásokhoz ragaszkodni, mint Isten, vagy család, vagy haza?

Csak addig engedélyezték az ilyen lejárt szavatosságú eszméket, amíg azok segítettek rávenni bennünket, hogy önként harcba menjünk távoli idegenek ellen. De amikor arról van szó, hogy ezeknek az eszméknek a nevében szeretnénk megvédeni a saját érdekeinket a saját országunk határaiban belül, akkor már elfogadhatatlanok.”

Finlay szerint a változás küszöbön áll, olyan sokan és annyira nem tudják elfogadni a mai amerikai állapotokat, amelyeknek oka Finlay szerint az, hogy „amit egy birodalom  külföldön csinál, azt haza is magával viszi.” A szerző szerint az elhibázott afganisztáni politikáért felelősek „hadban állnak” az olyanokkal, mint ő, és az USA egyre inkább „egy megszállt országra hasonlít,” amelyben „az állampolgárokat megfigyelik, bebörtönözik, kirúgják, cenzúrázzák, manipulálják, kirabolják és megölik,” miközben azok, akiknek az lenne a dolga, hogy mindezt megakadályozzák, félrenéznek.

Figyelemre méltó írás Finlay-é, többek között azért is, mert a jobboldalon sajnos megint divatos Amerika-ellenesség alapvető és egyben teljesen triviális tévedéseire világít rá: az amerikai nép nem azonos a vezetőivel; a többség a háta közepére kívánja a világ csendőrének szerepét; viszont ellentétben sok más nemzet fiaival, még mindig kész meghalni olyan magasztos célokért, mint Isten, haza, család.

Az is kiderül a cikkből, sokan érzik úgy Amerikában, hogy már nem akarnak a régi módon élni, és többé nem lehet a régi módon kormányozni (ami a marxizmus tanai szerint is a forradalom receptje). Finlay szerint megesett már, hogy az ilyen nagy horderejű változások békés úton mentek végbe. Mindenesetre bármi is történik Amerikában, sajnos nekünk sem mindegy - a világ többi részére is hatással van és lesz, többek között ránk, magyarokra is.

Idén országosan augusztus 27-én került sor az Állatkertek éjszakájára, így a Fővárosi Állat- és Növénykert is ekkor szervezte meg saját eseményét. A programra péntek este 7 óra és éjfél között került sor, a nagy várakozásoknak örvendő eseményen pedig mi is részt vettünk. Tapasztalatunk alapján finoman szólva sem volt boldog mindenki, az Állatkert Facebook oldalát pedig azóta el is árasztották a felháborodott hozzászólások. De mi is történt, illetve érdemes-e egyáltalán éjszaka az állatkertbe menni?

A Facebook oldalon is meghirdetett eseményre a tegnap estét megelőzően több mint 15 ezer ember reagált (1.6 ezer mint résztvevő, 13.9 ezer mint érdeklődő), így nem is lepett meg, hogy hatalmas sorok fogadtak a kasszánál. Ennek ellenére a várakozási idő nem volt őrületesen nagy – körülbelül 20 perc alatt sikerült is bejutni.

Bent azonban tömeg volt, nem is akármilyen! Bár az Állatkert elmondása szerint az estére csak limitiált számban adtak el jegyeket (és nem is állítom azt, hogy bármilyen objektív határt átléptek volna), a személyes tapasztalatom az (és a kommentek alapján a látogatók érzése is), hogy egyszerűen túl sok ember volt, így a programok egy része élvezhetetlenné vált.

Gondolok itt például a sokak által emlegetett „Mókás fókaestre”: aki napközben járt már az állatkertben, az láthatta az előadást (aki pedig most csalódott, az megtekintheti egy átlagos hétköznapon), így jómagam nem is aggódtam azon, hogy mindenről lemaradok – hisz valószínűleg a fókáknak nem egy teljesen új koreográfiát tanítottak e jeles alkalomra.

Sokan viszont a fókaestet az alkalom egyik fénypontjaként kezelték, a szervezők pedig mintha nem is nagyon tettek volna erőfeszítést annak érdekében, hogy bármilyen módon segítsék az emberek élményét.

Így az első sorokban állók láttak valamit, a mögöttük lévő tömeg pedig csak hallotta azt.

A Fővárosi Állat- és Növénykert Facebook oldalát amúgy ellepték a negatív kommentek, az egyik ilyen hozzászólásban szereplő „feszültség” pedig már az este során is tapasztalható volt. Az „ezért kértek 5500 forintot?”, „két óra alatt ez az első állat amit látunk, ugye?” és az „elhoztam a gyereket hogy nézzen állatokat, erre nincs egy kib*szott állat sem” panaszkodásokat mind hallottam, de persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy vidám családok és gyerekek tömkelege is jelen volt – olyanok, akik talán nem is számítottak állatok sokaságára, vagy idővel (hozzám hasonlóan) beletörődtek abba, hogy ez gyakorlatilag egy esti séta néhány állat megtekintése mellett.

Mert állatokat azért lehetett látni, legyen szó az elefántcsalád apukájáról (a nemrég született kiselefántot, Samut, testvérét és anyját monitoron keresztül nézhették az érdeklődők), néhány vadmacskáról, a békésen szundikáló lámákról, vagy épp bizonyos hüllőkről. Érdekes volt az Americana Tropicana házban a trópusi eső is, ahogy a házban való séta is hangulatosnak bizonyult – igaz az élményből ott is az vett el, hogy a ház előtt percekig kellett sorban állni, majd szorosan egymás mögött és gyorsan kellett haladni az emberek sokasága miatt.

Persze a szervezők dolga sem lehetett egyszerű, hisz a különböző állatoknak különböző igényeik vannak (így egyes állatok értelemszerűen életmódjuknak köszönhetően azon időpontban már alszanak), ahogy az infrastruktúra sem segített sokat. Tekintsük példának a Mérgesházban 10 órától megtartásra kerülő tigrispiton etetést: a helyszín nagyon kicsi, az érdeklődők száma pedig nagy volt, így megint sokan kínt ácsorogva próbáltak legalább valamit elcsípni a látványból. De hát többször nem lehet nyulakkal megetetni kígyókat egy este alatt, nem igaz? Ha pedig ennyi a Mérgesház mérete, akkor nincs mit tenni!

A problémát illetően újra meg újra a látogatók tapasztalata által is megerősített túl sok eladott jegyhez térünk vissza, illetve ahhoz, hogy a kialakított programok száma és minősége sem volt bőséges. A meghirdetett programokat látva én is pont azon néhány eseményt tartottam izgalmasnak, amit a látogatók túlnyomó többsége, és mivel az állatkerten belül nem is jelezték táblák vagy más figyelemfelhívó eszközök a többi programot, a látogatók az általuk jól ismert helyszínekhez mentek tömegesen.

Mindezt tették joggal, hisz a szervezők a látványvilágra sem helyeztek őrülten nagy hangsúlyt:

bár kétségkívül a látványfestés a sziklán és néhány épületen nagyon szép volt, ezzel szemben az állatkert több helyszínén az emberek teljes sötétségben mászkáltak (és botorkáltak), ahol még az állatokat bemutató táblák sem voltak kivilágítva.

Hiányoztak a fáklyák, a díszítőelemek, vagy gyakorlatilag bármi más, ami alapvetően azt az érzést kelthette volna a látogatókban, hogy egy különleges estén sétálnak egy izgalmas környezetben, ezáltal is töltve el kellemesen az időt.

Összességében én nem csalódtam nagyot, ugyanis rengeteg alkalommal jártam a Fővárosi Állat- és Növénykertben, egyes állatok (akiknek történetét is ismerem) pedig szorosan „hozzám is nőttek” , így nem volt semmilyen nyomás rajtam, hogy egy este alatt mindent meg kell néznem. Sőt, a program úgy 10 óra után pihentetővé is vált: kevesebb ember között, a csillagos ég alatt, hűvösben nagyon jót lehetett sétálni, megtekintve néhány érdekes állatot és növényt.

Értem azonban azokat is, akik most felháborodva írnak hozzászólásokat: a jegy drága volt, ezért cserébe pedig a szervezők nem voltak megfelelően felkészültek, hiányzott a hangulat, ahogy a programok sem bizonyultak különösen izgalmasnak. Végülis nem olyan nagy buli 5500 forintért vakuval mászkálni sötét utcákon emberek sokasága között.

Az állatkertek éjszakája alapvetően is egy nagy kihívás, az emberek ugyanis úgy kíváncsiak sötétben az állatokra, hogy azok többsége már alszik. Nem kérdés a látogatók egy részének türelmetlensége és tapintatlansága sem, akik szándékosan – vakuval, ordítozva, üveget ütögetve – próbálták felébreszteni az állatokat. Ennek ellenére ha egy állatkert úgy dönt, hasonló eseményt szervez, azt nagyon jó koncepció alapján kell tennie. Ez most nem sikerült!

A nyugat számára megalázó vereség az afganisztáni kivonulás, a kaotikus kabuli menekülés, amit nem csak az Egyesült Államok, de a NATO is megszenvedhet. Hogy az ásványkincsek vagy geopolitikai érdekek miatt Kína szerepet vállal-e Afganisztánban, ma még nem lehet tudni. A Reaktor podcast vendége Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Írt egy érdekes cikket az Indexen, amelyben Vietnámhoz hasonlította az afganisztáni helyzetet az amerikaiak szempontjából. Valóban akkora arcvesztés ez az USA-nak, mint Vietnám volt, vagy akár még súlyosabb következményei is lehetnek?

Kezdjük a következményekkel. Azt gondolom, hogy a következmények súlyosabbak lehetnek az 1975-ös vietnámi vereségnél. Ennek fő oka, hogy Vietnám nem kívánta a vietnámi berendezkedést, a vietnámi nacionalizmust exportálni. Az amerikaiak egyébként harcoltak legalább annyira a vietnámi nemzeti érzéssel, mint a kommunizmussal. Tehát Vietnám megállt a győzelem után, Saigonon túl ők nem mentek. A tálibok is azt ígérik, hogy akadályozni fogják az Al-Kaida, illetve más terrorszervezetek aktivitását Afganisztánban. Ez már önmagában is kétséges. Még ha meg is akarják tenni, Afganisztán akkor is egy 650.000 km²-es nagy ország, hegyes ország rengeteg eldugott hellyel. Azt nem lehetne mondani, hogy a tálibok ellenőrizni tudnák az egész országot, ez egy nagyon nehéz vállalás lenne a részükről. Illetve ez akarat kérdése is. És még van egy harmadik tényező.Hogyha ellenőrizni is tudják az egész országot a tálibok, és nem is hagyják az Al-Kaidát tevékenykedni, akkor is adott ez egy olyan lökést az iszlám szélsőségeseknek, amely évtizedekig érezhető lesz.

Ez egy hatalmas győzelem, egy nem túl jól felszerelt, de elkötelezett csoport részéről az Egyesült Államokkal, illetve a NATO-val szemben, vagyis a világ legnagyobb erejű szövetségével szemben. Ez akárhogy nézzük, propaganda szempontból hatalmas győzelem a szélsőséges iszlámnak.

És akár akarják, akár nem a tálibok, ez fel fogja erősíteni a szélsőséges iszlámot világszerte. Ezért gondolom, hogy ez veszélyesebb tud lenni a vietnámi vereségnél. A kérdés másik felére rátérve, hogy akkora-e vagy nagyobb PR vereség-e ez az USA részéről, azt mondanám, hogy azért nagyobb, mert már egy más világban élünk, mindenki látja, hogy mi történik Afganisztánban, tehát eljut az utolsó afrikai kis országnak a dzsungelfalujába is a hír. Okostelefon, internethálózat szinte már mindenhol van a világon. Az egész világ megismeri ezt a vereséget, és ez nem hasonlítható az 1975-ös eseményekhez, amikor tévéhíradók voltak, a világ jelentős részére nem, vagy jóval később jutott el a hír, mint ma. Tehát más is a világ. És ennek van még egy újabb pontja, hogy Joe Biden július 8-án lenyilatkozta, hogy nem lesz vereség, nem lesznek amerikai diplomaták menekítve a nagykövetség tetejéről, és tulajdonképpen egy hónapon belül megdőlt az, amit az amerikai elnök mondott. Azért ilyen még nem volt. 1974-75-ben Ford elnök már nem nyilatkozta azt, nyilván nem is láthatta előre az eseményeket, illetve az amerikaiak nem beszéltek arról, hogy a dél-vietnámiak majd megvédik magukat Észak-Vietnámtól. Illetve az amerikai csapatok akkorra már kivonultak. Akkorra már két éve kivonultak az országból. Most pedig gyakorlatilag az amerikai kivonulás közben történt ez az összeomlás. Nagyon sok tényező van, ami miatt én azt gondolom, hogy ez egy sokkal nagyobb méretű, propaganda jelentőségű vereség, és ennek mindenképp hosszú távú következményei lesznek.

Megemlítette a cikkében a magyar részvételt és a veszteségeket is. Ön szerint a magyar részvétel az afganisztáni NANTO misszióban értelmetlen volt, vagy vannak értékelhető hozadékai?

Ennek a kérdésnek is több szintje van. Magyarország nem önállóan vett részt ebben a misszióban. Nem mi találtuk ki, hogy részt vegyünk. A tartományi újjáépítési csoportokat és a NATO missziót is alapvetően az Egyesült Államok ötletére hozták létre. És mivel NATO tagok vagyunk, és a NATO a szolidaritását biztosította az Egyesült Államoknak szeptember 11. után, ilyen szempontból volt értelme, hiszen NATO tagként megtettük azt, amit a szövetségi tagság kíván.

A szövetségi tagság szempontjából, és azért Magyarországnak fontos a NATO tagság, mindenképpen volt értelme, mert senki nem mondhatja, hogy Magyarország nem tette oda a részét, a Tartományi Újjáépítési Csoport volt a legnagyobb vállalás magyar részről, de ezen kívül volt számos kisebb magyar misszió is, mint például helikoptervezetők képzése, voltak harcoló alakulataink is.

Maga az OMLT is harcolt, és itt még van egy hozadék, egészen egyszerűen a magyar honvédség sok-sok évtized után valódi harcban vett részt. Azok a katonák, akik ebben a harcban részt vettek, a haza védelmében, meg a mostani honvédek kiképzésében többet tudnak adni, mint aki soha az életben nem vett részt harcban. Tehát van egy ilyen hozadéka is. Ugyanakkor kicsit konkrétabban nézzük meg, mit csináltak a magyarok, és koncentráljunk a Tartományi Újjáépítési Csoportra! Ott épültek utak, iskolák, kutakat fúrtak, építettek persze mecsetet is, ami most a táliboknak nyilvánvalóan nagy öröm, de a lényeg az, hogy az afgán lakosságon is segített ez a misszió. Sok minden le fog rombolódni abból, ami Afganisztánban az elmúlt húsz évben épült, de azért az infrastruktúrának a jelentős része megmarad. Az más kérdés viszont, hogy egy magyarok által felújított iskolába a lányok vagy nem járhatnak, vagy nem úgy járhatnak vagy nem biztos, hogy kapnak olyan lehetőségeket, mint amilyeneket kaptak 2021 augusztusa előtt. Volt értelme, nem volt értelme? A magyar adófizetők szemszögéből persze lehet azt mondani, hogy az egész értelmetlen volt, de a szövetségi tagság és a honvédség felkészültsége szempontjából azt lehet mondani, hogy volt értelme. Illetve a Baghlan tartománybeli afgánok is még évtizedekig használhatják azokat a létesítményeket, amelyeket részben vagy egészben a magyarok hoztak létre.

Sokan írnak most Oroszországgal és Kínával kapcsolatban, amikor Afganisztánról esik szó. Ön szerint mennyire valós veszély, hogy ez a két ország bevonul az USA által hagyott hatalmi űrbe?

A lehetőség erre mindenféleképpen megvan, főleg Kína részéről. Oroszország nem rendelkezik azzal a gazdasági erővel, hogy adott esetben, akár csak részlegesen is komoly beruházó legyen Afganisztánban. Kína viszont igen. Kína Oroszországgal ellentétben Afganisztánnal határos ország, tehát van egy rövid határszakasza Afganisztánnal. Ilyen értelemben Kínának tényleg van esélye arra, hogy az egyetlen határos nagyhatalomként bevonuljon. Ez az egyetlen határos nagyhatalom, és azt is meg kell jegyezni, hogy Afganisztánnak nincs tengere. Kína benyomulhat ebbe a térségbe, amit az Egyesült Államok hagyott, ráadásul gazdaságilag az USA nem is hagyott űrt. Mert az USA nagyon sok pénzt pumpált az országba, de ennek jelentős része nem az afgán gazdaság fejlesztésére ment el. Vagyis nem arra, hogy az afgán ásványkincseket kitermeljék. Gyakorlatilag a semmire ment el, és nem olyan dolgokra, amik gazdaságilag fenntarthatóvá tennék Afganisztánt. Persze a közlekedés fejlesztések áttételesen mindenképp jók Afganisztánnak.

Kína lehet az az ország, ami, ha tényleg vannak jól kiaknázható ásványkincsek, akkor képes ezek kibányászására.

Persze ezt még nem tudjuk. Híreink vannak arról, hogy hány ezermilliárd dollárt ér az afganisztáni ásványkincs-készlet, de ez nem egy pontos szám. Nem tudjuk, mennyibe kerülne a kitermelés, nem tudjuk az infrastruktúra, biztonsági intézkedések mennyibe kerülnének, tehát nem biztos, hogy megéri minden bányát kitermelni. De a lényeg az, hogy Kínának van erre kapacitása, ráadásul olyan kapacitása van, ami még az Egyesült Államoknak sem volt meg. És határos országként jóval egyszerűbben tud odaküldeni munkásokat, mérnököket, bányászokat. Vagyis Kína közelebbi volta miatt is nagyobb a lehetőség, de azt is látni kell, hogy Kína számára geopolitikai szempontból is sokkal fontosabb Afganisztán, mint az USA számára.

Afganisztán fontosságát részben Pakisztán adja, ugye Kínának egy fontos szövetségese Pakisztán. Tehát a két ország együtt megpróbálhatja Afganisztánt is bevonni a kínai érdekszférába.

Illetve van egy másik nagyon fontos dolog Kína részéről, hogy Kína mindenképpen meg akarja akadályozni, hogy az ujgur szélsőségesek közeli támaszpontra leljenek. És emiatt az, hogy Afganisztán ne legyen egy ilyen támaszpont, nagyon fontos Peking számára. Azt gondolom, hogy az esély megvan, de még Kína hatalmi pozíciójával se lesz egyszerű tárgyalni a tálib rezsimmel. Az se biztos, hogy a tálib rezsim stabil lesz, még van ellenállás az országon belül. Az, hogy itt egy sikeres kínai projekt induljon be a sikertelen amerikai után, egyáltalán nem biztos, hogy meg fog történni. Az oroszok meg persze a kínaiakkal együtt vagy akár külön is próbálkozhatnak kisebb projektekkel, de Oroszország egész egyszerűen nem abban a ligában játszik, mint Kína.

Amerikában a Biden-kormány kritikusai felvetették, hogy az amerikai kormányzat Pakisztánnal kapcsolatos politikája elhibázott. Az USA hatalmas összegekkel támogatja a pakisztáni titkosszolgálatokat, miközben Pakisztán nyíltan vagy kevésbé nyíltan a háború során támogatta a tálibokat. Ön hogyan látja ezt?

Én azt gondolom, hogy ez ma már nem igazán létezik. És arról ma nincs információ, hogy mennyivel támogatja az amerikai kormányzat az ISI-t, a pakisztáni titkosszolgálatot. Nagyon sok az ellentét az Egyesült Államok és Pakisztán között, illetve a CIA és az ISI között is. Nyilván az USA-nak fontos ország Pakisztán, de

a fontosságát Pakisztánnak az adja, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkezik és az amerikaiak egyik legnagyobb félelme az, hogy a pakisztáni hatalom egy nap megbukik, és iszlám szélsőségesek kezére jut ez a jelentős nukleáris arzenál. Ez az egyik legnagyobb kérdés, ami az amerikaiakat mozgatja, és amely adott esetben az amerikai biztonságra a legnagyobb fenyegetés tudna lenni.

Ebben az értelemben lehet, hogy még sok pénzt raknak be Pakisztánba, de ennek van értelme, mert Pakisztán egy fontos ország. De ha visszamegyünk az időben, amikor kezdődött ez a pakisztáni-amerikai együttműködés, annak is volt értelme, hiszen egy szövetségest akart az USA a térségben, különösen az után, hogy Irán elhagyta az amerikai szövetségi rendszert, akkor nyilván Pakisztán és Szaúd-Arábia felértékelődött. Irán sok tekintetből a legfontosabb ország a térségben, geopolitikai szempontból mindenféleképpen, bár Pakisztán fontosságát növeli a nukleáris arzenál. Pakisztánra sok figyelmet fordítottak az elmúlt évtizedekben és az afganisztáni szovjet beavatkozás után még többet, mivel Pakisztánon keresztül tudták segíteni, illetve az ISI segítségével az afgán gerillákat. És ilyen értelemben az Egyesült Államok is szerepet játszott abban, hogy akár Osama bin Ladent, akár a tálibok elődeinek számító iszlám szélsőségeseket felépítsen. Ugyebár van egy olyan tétel, hogy nem látjuk előre a jövőt. Tehát ők nem látták előre a jövőt, hogy a Pakisztánba, illetve az iszlám szélsőségesekbe való befektetés ahhoz fog vezetni, amihez vezetett. Azt mondanám, hogy így utólag persze látjuk, hogy az amerikai-pakisztáni illetve az afganisztáni szélsőségesekkel való együttműködés a szovjetek ellen az nagyon súlyos nem várt következményekhez vezetett, de azért aligha lehet az utólagos tudásunk birtokában elítélni az Egyesült Államokat. Ha esetleg ma is erőteljesen támogatnák az ISI-t, az nyilván más okokra lenne visszavezethető, ahogy említettem a nukleáris erőre való figyelésre vagy esetleg egyéb, Afganisztánra visszavezethető okok miatt. Ezek olyan dolgok, amikről halandónak nincs tudomása.

Drámai képeket látunk arról, hogyan próbálnak elmenekülni a tálib rezsimmel szembenállók és a külföldiek. Van arról tudomása, hány magyar honfitársunk rekedt ott, és van lehetőség őket zökkenőmentesen kimenekíteni az országból?

Közvetlen információim nincsenek. A sajtóban láthattuk, amit a kormány részéről elmondtak, hogy itt egy ezer alatti létszámról, valószínűleg százas nagyságrendekről lehet szó. De nem sokszázas nagyságrendről. És ezek közül nem mindenki magyar állampolgár, hanem olyan afgánok, akik együttműködtek a magyar alakulatokkal, akár Polekumriban, akár Kabulban. Nekik a kimentésük semmiképpen sem fog zökkenőmentesen menni. Augusztus 23-i hír, hogy már kimentettek az országból számos magyarokat segítő afgánt. A nagy kérdés az, hogy majd mindenkit sikerül-e kimenteni, és hogy esetleg milyen problémákkal fognak szembenézni a magyarok. Ezt még nem lehet előre látni. Az biztos, hogy nagyon profi csapat ment ki. Voltak műholdfotók arról, hogy ott áll a magyar Airbus A319-es gép Kabulban. Azt nem tudjuk, hogy mit csinálnak, de ez jó is így. Mert ha tudnánk és elmondanánk, akár én, akár bárki más, azzal a műveletet veszélyeztetnénk. Az biztos, hogy Magyarország mindent meg fog tenni azokért, akik a magyar csapatokkal együtt dolgoztak. Nagyon remélem, hogy áldozat nélkül sikerül majd a művelet, de biztos, hogy ez nem lesz zökkenőmentes.

Ön szerint milyen következtetéseket kell levonnia a NATO-nak az afganisztáni közös misszió kudarcából? Vajon a jövőben majd kevesebb ilyen jellegű támogatásra számíthat az USA?

Mindenképpen az a fő konzekvencia, hogy ilyen műveleteket el sem kell kezdeni. Nemzetépítési műveletet egy olyan országban, amely nem akarja alapvetően a nyugati nemzetépítést nincs értelme elkezdeni. Ez az alapvető tanulság. Őszintén, én ebben a szektorban dolgoztam. 2006-2007 táján is azt mondtam, hogy ez egy lehetetlen küldetés. Azt már lehetett látni tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt is, hogy ez rendkívül nehéz.

Ez a tanulság, hogy sem az USA, sem az Észak-atlanti Szövetség nem képes egy társadalomnak az alapvető realitásait felülírni. Akármennyi pénzt teszünk bele, akármennyi katonát küldünk, nem fog ez sikerülni. Lehetett volna ötszázezer katonát is küldeni, akkor sem tudott volna a nyugati közösség egy működő afgán demokráciát építeni, mert Afganisztán egy nagyon más típusú ország nagyon sok belső törésvonallal.

Tehát a jövőben ezeket a műveleteket el kell kerülni és nagyon remélem, hogy Washingtonban is és Brüsszelben is lecsapódik ennek a nagyon megalázó vereségnek a tanulsága. Nehéz nekem elképzelni, hogyan támogatna Amerika egy hasonló műveletet. Tehát ennek az esélye nagyon kicsi lesz a jövőben. Azt remélem, hogy a NATO kohézióját ez nem fogja érinteni, ugye most az USA és egyes NATO tagok között komoly viták vannak az afganisztáni kivonulás gyorsasága kapcsán. Ennek a vitáknak egy része már a sajtóban is megjelent, de ezek valószínűleg ennél mélyebbek. Ilyen értelemben ez gyengítheti a NATO-t, akár még hosszabb távon is, és ez nem jó. Nem jó, mert a világ egyre kevésbé biztonságos.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Portréfotó: Kronika.ro 

Új cikksorozatomban a külföldi nyaralások költségeit bontom le, és személyes tapasztalataim alapján adok tippeket, hogy minimális pénzből a legtöbbet hozhassa ki az olvasó. Az előző részben az olcsó repjegyekről és szállásokról volt szó, (például 6000 forintos retúrjegy Rómába) ma az étkezés és a belépők kerülnek a figyelem központjába, hiszen ez a második legnagyobb pénznyelő - ha nem figyelünk eléggé.

Étkezés

Magyarként külföldre utazni mindig trükkös, hiszen az átlagjövedelem sok esetben alacsonyabb nálunk mint a cél ország jövedelme, így az ottani árak akár duplái vagy triplái is lehetnek az itthoniaknak. Míg hazánkban egy korsó sört azért szinte mindenhol, még a legpuccosabb helyeken is ezer forint alatt meg lehet kapni, addig egyes külföldi országokban körülbelül kétezernél kezdődnek az italok, és akkor még a koktélokról nem is beszéltem. 

Nyilván a kézenfekvő megoldás a szupermarket, hiszen otthon enni mindig a legolcsóbb, azonban nem feltétlenül kell csupán erre korlátoznunk magunkat. Az utazás első napját akár még az itthonról hozott szendvicsekkel, nasikkal is át lehet "vészelni", egy nagyobb bevásárlóközponti látogatás pedig elláthat minket akár egész hétvégére. Nem mindig igaz az azonban, hogy a főzéssel pénzt takarítunk meg, főleg egy nyaralás esetében ahol jóval több mindent kell vásárolni egy-egy ételhez, az alapok (olaj, fűszerek stb.) hiánya miatt. Én németországi csereprogramom során például több mint 30 eurot költöttem olyan dolgokra a főzéshez, amikhez aztán hozzá sem nyúltam, így lehetett odaadományozni a szomszédoknak amikor hazaindultam. 

Mivel idegen helyen vagyunk, nem mindig számolhatunk egy jól működő, felszerelt konyhával. Sokszor csak teakonyha áll rendelkezésre, és néhány szállás esetében hűtő sem jár a szobához. Ha olcsón szeretnénk vacsorázni, érdemes összehasonlítani a környéken lévő éttermeket, mert a kis helyi vállalkozásoknál nagyobb eséllyel kapunk valami finomat elfogadható áron. 

Örök klasszikus a pizza, hiszen az átlagosan 15 euró környékén mozog még a központibb éttermekben is. Az utcai hot dog-os bódék, perecesek is rejthetnek olcsó kincseket, de ha egy-egy gyorsétterem helyi appját letöltjük, szinte mindig kapunk egy-két kedvezmény kupont. Egyre több étterem figyel oda a tudatosabb működésre, így amit alapjáraton kidobnának, most becsomagolva jutányos áron kínálják a vevők számára. Erre már különböző appok is specializálódtak, ilyen például a Munch, vagy a Too Good To Go. Érdemes ezeknek utánanézni még az utazás előtt, hiszen minden országban elérhetőek okos megoldások, csak meg kell találni őket. 

Belépők

Amikor egyetemistaként minimális pénzből szerettem volna kihozni egy-egy hétvégi utazást, akkor a múzeumokat vagy kilátókat szinte teljesen levettem a listámról, hiszen sok esetben igen borsosak a belépők árai. Ezek nem teljesen alaptalan feltételezések, hiszen például Párizs legnépszerűbb turista látványosságáért, egy Eiffel tornyos látogatásért akár 10-15 ezer forintot is elkérnek. De mégsem kell lemondanunk mindenről, hiszen sok ingyenes, vagy kedvezményes lehetőség áll rendelkezésre, amik ugyanúgy át tudják adni az adott város varázsát.

Sok helyen például hetente/havonta tartanak egy ingyenes belépős napot, csak utána kell nézni, hogy az adott múzeum részt vesz-e az akcióban. Diákként sokszor plusz kedvezményt is kaphatunk, de az adott városok turista kártyáinak kiváltásával is bejuthatunk olyan helyekre, amiket alapból nem engedhetnénk meg magunknak. Ha már Párizs: a Louvre 26 év alatt ingyenesen látogatható, a Musee d'Orsay pedig 25 alatt, de egyes napokon biztosítanak teljesen ingyenes belépőket mindenki számára.

Ha pedig nem szeretnénk lemondani a lélegzetelállító kilátásról sem, akkor alternatívaként a Galeries Lafayette tetőterasza (teljesen ingyen), vagy a Diadalív (kb. 3 ezer forint) teteje szolgálhat. Bár most sok szó esett Párizsról, de nem csak itt találhatóak ilyen szuper ajánlatok. Európa minden nagyvárosa sok-sok kincset rejt, amikről talán már az utazás elején lemondanánk. Bátorítok mindenkit, hogy még az indulás előtt mérje fel a kedvezményes napokat (például sok helyen a vasárnapi múzeumi látogatás ingyenes) és így minimális pénzből, hiányérzet nélkül járhatjuk be Európát. 

+

Néhány plusz tipp az anyagiak csökkentésére:

• Szuvenírt sose a forgalmas helyeken vegyünk: az eldugott kisboltok sokkal olcsóbbak, illetve a metró aluljárós boltok ijesztőnek tűnhetnek, de mindig ajánlanak valami jó kis 2 áráért 3-at akciót

• Sose taxizzunk! Az Uber külföldön jó megoldás lehet ha nagyon kell, de a reptéri tömegközlekedés általában mindenhol jól meg van oldva, illetve a városon belül is ki lehet fogni egy-egy olcsóbb egy napos bérletet.

• Figyeljünk a bőröndünk súlyára. Sokszor nem tűnik fel, hiszen mi nem akartunk semmit sem költeni, de egy Primark szintű olcsó ruhabolt néha nagyon csalogató lehet. A repülőjáratok sokat keresnek a túlsúlyos csomagokkal, így ha csak szép köveket szedtünk a tengerparton, vagy pár akciós cipőt szereztünk be jutányos áron, mindenképp figyeljünk, hogy ne lépjük át a limitet.

Ezek után már csak annyi van hátra, hogy nyakunkba vegyük a várost és kipipáljuk a következő úti célunkat a listánkról. Jó utat!

(Kép forrása: Stefani Reynolds/The New York Times)

Úgy tűnik, a fősodratú médiában továbbra is Tucker Carlson az egyetlen, aki ki meri mondani Bidennel kapcsolatban a nyilvánvaló igazságokat. A Fox News sokak által utált, de többmilliós nézettségeket produkáló műsorvezetője pár napja jelentette ki a Tucker Carlson Tonightban, hogy az amerikai elnök nem alkalmas az ország vezetésére, mert szenilis. (Sic.) Mivel kétségtelenül nem vak Carlson, csak annyit mondhatunk, hogy akkor bizony bátor. Nem azok viszont Joe Biden közvetlen munkatársai, akik óvakodnak attól, hogy nyíltan bevallják, a király meztelen, ám az elnök szemmel látható „kognitív leépülését” (így Carlson) és a valóságnak teljesen ellentmondó nyilatkozatait megelégelve úgy tűnik, kezdik magukat elhatárolni az USA hadseregének főparancsnokától.

Carlson elöljáróban megjegyezte, hogy Biden szegény nem tehet az állapotáról. Hozzátette azt, amit szerintem sokan érzünk, akik az elnök helyett is szégyenkezve figyeljük vergődését minden megszólalásakor, nevezetesen, hogy Joe Biden tulajdonképpen inkább sajnálatra méltó, mint megvetendő. Csakhogy van egy bökkenő, teszem hozzá: ő az amerikai elnök, és ad némi aggodalomara okot, hogy egy ilyen embernél vannak az ország atomarzenáljának indítókódjai. Mindenesetre, hangsúlyozta Carlson, már megválasztása előtt lehetett tudni, hogy a családja komolyan aggódik Biden miatt, és ezt az aggodalmukat megosztották a kampánystábbal is. Ennek ellenére hagyták, hogy Biden elinduljon és megválasszák. Nem véletlenül dugták el annak idején Bident a Covidra hivatkozva szinte az egész kampány alatt egy alagsorba, és ha néha megszólalt, abban nem volt köszönet (lásd például amikor George-nak nevezte Trumpot egy interjúban.)

Mindezidáig azonban Bidennek mindent elnézett a liberális elit és a mainstream, demokratapárti média, amelynek munkatársai, hogy Carlson egy korábbi velős kiszólását idézzem, „Biden arcképét tartják a hálószobájukban”. Most azonban látványos fordulat következett be az amerikai műsorvezető szerint. Mivel az afganisztáni kivonulási fiaskó miatt az elnök kénytelen volt párszor nem előre megírt kérdésekre is válaszolni sajtótájékoztatókon, egy világosabbá vált, hogy Bidennek gyakran fogalma sincs arról, amiről beszél.

Az is egyértelmű, hogy a következő időszakban Joe Biden semmilyen fontos döntést nem fog hozni, mivel képtelen rá. Azt egyelőre nem lehet tudni ki fog helyette döntéseket hozni, de azt igen, hogy „a dolgok nagyon gyorsan elkezdtek megváltozni Washingtonban”, mondta Carlson. Hirtelen közvetlen munkatársai és korábbi leghangosabb támogatói elkezdték nyilvánosan megcáfolni, illetve bírálni az elnököt.

A legfeltűnőbb közelmúltbéli eset Lloyd Austin védelmi miniszter sajtónyilatkozata volt, amelyet közvetlenül azután tett, hogy az elnök kijelentette, Afganisztánban nagyjából minden rendben van.  Austin ehhez képest az afganisztáni helyzetet „katasztrofálisként” írta le, és ezt meg is ismételte, hogy ne legyen tévedés.

Múlt szombaton Biden azt is határozottan állította, hogy semmilyen nehézséggel nem kell szembenézniük a Hamid Karzai repülőtérre igyekvő amerikai állampolgároknak, mivel a tálibokkal kötött megállapodás értelmében szabad utat kapnak és kimenekítésük rendben folyik. Mindössze egy órával később, ennek gyökeresen ellentmondott az amerikai védelmi minisztérium, a Pentagon szóvivője, aki elismerte, hogy igazak a hírek, miszerint egyes amerikai állampolgárokat bántalmaztak a tálibok. De nem ez volt az egyetlen kijelentése az elnöknek, amelyet azután a Pentagon szóvivő John Kirby talán véletlenül, talán szándékosan, ki tudja, megcáfolt. Miközben Biden azt mondta, Afganisztánban már nincs jelen az al-Kaida, nem sokkal később Kirby némi szemrebbenések kíséretében ugyan, de félre nem érthetően azt válaszolta a kérdező újságírónak, hogy „Jól tudjuk, az az al-Kaida és az Iszlám Állam is jelen van.” 

De nem csak a beosztottjai fordultak ellene, véli Tucker, hanem az eddig mindig lojális CNN is.

Több kommentátor is éles bírálatot fogalmazott meg a közelmúltban, köztük egyik vezető külpolitikai újságírójuk, Clarissa Ward. Ward felidézte, hogy az elnök szerint az afganisztáni misszió összességében nem kudarccal zárult. Ward feltette a költői kérdést: ha ez nem kudarc, akkor vajon mi az?  Azon a CNN-en, ami Carlson szerint nem egy hírcsatorna, hanem az amerikai demokrata párt harsonája, és ha ott bármi elhangzik, az biztosan nem magánvélemény, hanem az utasításba adott álláspont. Carlson hangsúlyozta, „ezek azok az emberek, akik megválasztották Joe Bident,” majd mindössze hét hónappal a hivatalba lépése után gyakorlatilag kijelentik róla, hogy rossz vezető, és nem mond igazat. 

Bár Carlson sietett megjegyezni, hogy „nem világos, mindez miért történik,” szerintem nem akkora rejtély: Biden emberei és a társutas média munkatársai mentik az irhájukat. Valószínűleg meg akarják őrizni hitelességük maradékát egy Biden-utáni időre, ami talán hamarabb bekövetkezik, mint sejtenénk. Bár ha arra gondolunk, hogy az elnök esetleges leváltása esetén Kamala Harris lépne a helyébe, akkor talán nem siettetjük ezt a forgatókönyvet.

A központi rendezvények 17 helyszínen, egy egész hosszú hétvégén keresztül zajlottak Budapesten a nemzeti ünnep alkalmából. Idén a hagyományos események mellett számos más programra is sor került, ezek közül néhányba pedig be is pillantottam. Személyes beszámoló következik!

Csütörtök (Augusztus 19)

TNT - Tabán

Számomra az első esemény a Szent István napi Retro Tabán TNT koncertje volt. Az 1994-ben alakult popegyüttes a hagyományos Tabán Fesztivál mintájára kialakított eseményen lépett fel, ahol főként rockzenekarok vesznek részt az ünnepsorozat alatt (igaz a TNT inkább a pop világához tartozik), azon belül is olyan együttesek, amelyek a 70-es, 80-as és 90-es években élték fénykorukat. A TNT koncertje is inkább egy kellemes visszaemlékezés érzetét keltette, a közönséget ugyanis sokkal inkább hozták lázba a 90-es évek végi slágerek, mint az újabb számok. Összeségében a koncert számomra nem tűnt átütő erejűnek – még ha voltak is dinamikus pillanatai –, ahogy a közeget sem éreztem túlzottan otthonosnak, ám ebben nagyon benne van, hogy távol áll tőlem a TNT mint zenekar, miközben az adott időszak hazai zenéjének sem vagyok elkötelezett rajongója.

Дeva – Erzsébet tér

Az Erzsébet téren megrendezésre kerülő Szabadrét Fesztiválon az elektronikus zene világából érkező fellépők koncerteztek, köztük a 19 éves Takács Dorina (Дeva), aki egyszerre írja, producereli és énekli számait. És nem is akárhogyan! Míg a TNT ugyanis egyfajta múltba kapaszkodás érzetét keltette, addig Дeva zenéje a jövőt. Az előadó dalaiban elektronikus zeneként értelmez újra különböző népi motívumokat, tradicionális és törzsi ritmusokat, ahogy felhasználja többek között a magyar népdalok szövegeit is.

Mindez pedig azért különösen is értékes, mert úgy viszi tovább a magyar zene és kultúra értékeit, hogy közben valami teljesen újat teremt – így azon túl hogy inspirálódik, létre is hoz valamit, ami kortárs köntösben értelmezendő. Magát a koncertet pedig úgy foglalnám össze, mint egy rituálét, méghozzá egy nagyon sikeresen megvalósuló rituálét. Élvezetes volt!

Ha szomjas lettél…

Дeva koncertjének bemutatása után talán nem illik egyből olyan profán dolgokra áttérni, mint az alkoholfogyasztás, de azért egy fesztiválhoz hasonló eseményen az emberek megszomjaznak. Aki az áraktól aggódott, annak megnyugtató lehetett a különböző helyszíneken található egységes sátrak sokasága: ezeken a helyeken egy korsó csapolt sör 350, egy fröccs 490, míg egy ásványvíz 190 forintba került. Alapvetően jóval magasabb árakra számítottam, és persze magasabb árakat (illetve minőséget) lehetett is találni a különböző tematikus programokon (például az Utcazene Fesztivállal egybekötött Food Truck Show-n a Szabadság Téren, esetleg a Magyar Ízek Utcájában), de aki csak egy frissítőt kívánt fogyasztani, az meglehetősen olcsón tudta megtenni.

Péntek (Augusztus 20)

Blahalouisiana / Ivan & The Parazol – Műegyetem Rakpart

A Road Movie projekt keretein belül a legnépszerűbb hazai zenekarokat és előadókat kérték fel a megálmodók arra, hogy olyan dalokat írjanak, amelyekben megmutatkoznak a hozzájuk legközelebb álló hazai tájak, városrészek, városok vagy régiók. Az ünnepsorozat keretén belül pedig sor került az első Road Movie Live alkalomra is, mely ideje alatt a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő zenekarok és zenészek – legyen szó a Halott Pénzről, Ákosról, a Tankcsapádról vagy Horváth Tamásról – adtak 50 perces koncertet a Műegyetem előtt. A pénteki napot a Blahalouisiana kezdte, sok kommentárra pedig nincs szükség, egyszerűen klassz volt.

Pedig nem lehet valami könnyű 2 órai kezdettel, kevesebb mint egy óra alatt, egy fülledt felhős délutánon jó bulit összehozni, alapvetően mégis sikerült.

Mindebben pedig nagy szerepe volt a frontembernek, Barbara Schoblochernek, aki úgy tűnik, nagyon élvezi amit csinál, ahogy képes a közönséggel is kiválóan kommunikálni, kerüljön rá sor akár délután kettőkor is. Külön kiemelném az Ivan & The Parazol frontemberével elénekelt közös (cover) számot: menő és energikus volt, jó volt látni és hallani!

Ja, ha már az Ivan & The Parazol szóba jött: ők voltak a következő fellépő, sok kritikát pedig velük szemben sem tudnék megfogalmazni. Talán annyit *sad violin noises*, hogy a nemrég megjelent magyar nyelvű Budai Pop albumon található új számaik egyelőre kevésbé jöttek át: persze érthető, hogy augusztus 20-án az amúgy is új lemezen található magyar zenék kapták a főszerepet, de valami mintha mégis hiányozna belőlük. Persze lehet, hogy csak nekem kellene több időt töltenem az albummal (ahogy tettem a korábbi Ivan & The Parazol lemezekkel).

Tömeg + A curkomentes jobb + Ne menj fel a Budai Várba!

A tűzijátékot több mint 700 ezren nézték, az utcákon így értelemszerűen embertömegek hömpölyögtek. Különösen igaz volt az embertömeg kifejezés a Magyar Ízek Utcájára, ahol óriási sorok álltak a népszerűbb büféhelyek előtt, így inkább fel is adtam azon kísérletet, hogy ott jussak ételhez. Nem kizárt, hogy készételeket árusító standokból több kellett volna – különösen olyan ételeket árusító helyekből, amelyeket sokan vásárolnak (példa: lángos) –, ugyanis míg a készételekhez jellemzően nehéz volt hozzájutni, addig a termelői standoknál kevesen voltak.

Nagyon hatékonyan került megoldásra viszont az országtortához való hozzájutás (adalék: augusztus 21-én számos programhelyszínen árulták a tortát, ami hatalmas plusz, mivel így azok is megkóstolhatták, akiknek 20-án nem volt lehetőségük). A tömeg itt is nagy volt, a bejutás viszont egyszerű, a kiszolgálás pedig gyors. Az idei országtorta amúgy a Napraforgó, mely Fodor Sándor, a budapesti Habcsók Cukrászda cukrászának találmánya.

A torta főbb alkotóelemei a pirított napraforgómag, a vilmoskörte, a méz és a csokoládé. A cukormentes változat győztese Füredi Krisztián (Hisztéria Cukrászda) Beszterce rózsája lett: a tortát a sárgabarack dominálja, de található benne dió és étcsokoládé is.

És hogy melyik finomabb? Számomra is meglepő, de az én meglátásom szerint a cukormentes a nyerő.

A Napraforgó bár kreatív, de túl erős a pirított napraforgómag íze, mely már-már halva jelleget ad neki (a halvát szezámmag, cukor, méz és növényi olaj alkotja, Indiában és Törökországban különösen is népszerű, de gyerekként Romániában is gyakran találkoztam vele).

A nap végére pedig egy jó tanács: ha azon tűnődsz, hogy milyen sokan vannak a rakparton, így esetleg érdemes lehet felmenni a Várba, hisz ott amúgy is jó a kilátás, meg talán kevesebben lesznek… ne tedd! Sokan lesznek, nagyon. A Halászbástya alatt végül mégis sikerült találni egy kis helyet (értsd: elfértünk), a tűzijáték pedig az ott lévőknek biztosan tetszett – különösen a külföldi látogatók reakcióiból ítélve. Szép is volt!

Szombat (Augusztus 21)

Kerekes Band – Vörösmarty Tér

A Csárdafesztiválon a Kerekes Band tartott nagykoncertet szombat este, az ő koncertjükön pedig egyszerűen nem tudod rosszul érezni magad. Persze elfogult vagyok, mert a Kerekes Band a kedvenc hazai zenekarom, de az együttes annyira sokszínű – műfaját tekintve nevezhető világzenének (bár az ethno funk sokkal inkább illik rá) –, és annyira sikeresen kapcsolja össze a magyar népzenei alapokat számos (rock, funk, elektronikus zene) más műfaji elemmel, hogy egyszerre repít vissza a magyar múltba, illetve juttat el valami távoli egzotikumba. A 26 éves születésnapot ünneplő Kerekes pedig most sem okozott csalódást, amit tökéletesen ábrázol a tény, hogy hányan voltak a koncert kezdetén, illetve mennyien táncoltak annak végén.  

Aki keres, talál!

Az ünnepsorozat egyik fő értéke annak sokszínűsége volt: aki akart magának megfelelő programot találni, az biztosan tudott. A már említett retro és napjainkban mainstream zenekarokon túl a Filozófusok kertje komolyzenével várta az érdeklődőket, a Vigadó téren az Operett korzó adta meg a hangulatot (ahol amúgy különböző minőségi hazai pezsgők is elérhetőek voltak a standoknál), a Március 15. téren a sport iránt érdeklődők hallgathattak izgalmas beszélgetéseket, a Városligetben pedig tematikus gyerekprogramok is megrendezésre kerültek. Mindezek mellett természetesen a már hagyományos események is lezajlottak, legyen szó a Kossuth téri díszünnepségről, a légiparádéról, a szentmiséről és körmenetről, illetve a tűzijátékról. 

Kép forrása: index.hu

Glenn Greenwald neve egybeforrt Edward Snowdenével, tekintve, hogy egyike volt annak a három újságírónak, akik megírták a Snowden által kiszivárogtatott igazságot az USA nemzetbiztonsági szolgálata által folytatott titkos és javarészt törvénytelen globális lehallgatási tevékenységről. Persze Greenwald már a Snowden-ügy előtt is hangos ellenzője volt az Egyesült Államok által indított háborúknak, és az elsők egyike volt, akik súlyos fenntartásokat fogalmaztak meg a szeptember 11-i terrorista támadások után életbe léptetett, az amerikaiak szabadságjogait erősen veszélyeztető törvényekkel kapcsolatban. 

Greenwald azóta már nem a Guardiannál dolgozik, és ahogyan korábban megírtuk, tavaly az általa alapított The Intercepttől is eljött. A morálisan megvesztegethetetlen Greenwald most a Substacken írja kérlelhetetlenül szókimondó cikkeit. Várható volt, hogy előbb-utóbb megszólal az afganisztáni katasztrofális amerikai kivonulás kapcsán is, és meg is jelentette  augusztus 16-án „Az amerikai kormányok húsz éven át hazudtak Afganisztánról” című írását. Cikkében a szerző megnevezi, szerinte mi a legfontosabb tudnivaló Amerika (eddigi leghosszabb és legtöbbe kerülő) háborújáról: az, hogy az amerikaiakat tudatosan és szisztematikusan félrevezették a vezetőik.

Greenwald nem a levegőbe beszél. Rengeteg konkrét példával szemlélteti, hogyan kendőzték el a valóságot, sőt, hogyan hazudtak szándékosan az amerikai elnökök, a vezérkar, és a titkosszolgálatok a vietnámi és az iraki háború, a líbiai beavatkozás, majd az afganisztáni megszállás kapcsán.

Felidézi, hogy az ifjabb Bush elnök már 2001 decemberében bejelentette egy nyilvános beszédben, hogy „a tálib uralom a végéhez ért”. Öt hónappal később már megpendítette, hogy az amerikai csapatok „addig maradnak, amíg csak a küldetést be nem teljesítik”, majd 2006-ban kijelentette, „a táliboknak leáldozott. A jövő az afgán népé”. További 14 éven keresztül mást sem hallottak az amerikaiak, mint hogy az USA győzelemre áll, és a táliboknak hamarosan végük, mondja Greenwald, majd felidézi, hogy legutóbb Biden elnök jelentette ki elhíresült július 8-i sajtótájékoztatóján, hogy „teljesen valószínűtlen”, hogy az afgán kormányzat a kivonulást követően összeomoljon, és szemrebbenés nélkül letagadta, hogy a titkosszolgálatoktól ennek ellentmondó információkat kapott volna.

Látszólag teljes meggyőződéssel hivatkozott a valójában főként csak papíron létező „350,000 fős afgán nemzeti biztonsági erőkre”, amelyek megállítják a felkelőket, és hozzátette: Afganisztán nem Vietnám, ahonnan kaotikus körülmények között kellene majd kimenekíteni az ott dolgozó amerikaiakat és segítőiket.

Nos, jegyezzük meg, végül pontosan ez történt, és ez feltehetőleg csak látszólag lepte meg a főszereplőket.

Greenwald arra is emlékeztet, hogy az Amerikát irányítók Vietnám óta ugyanazt a taktikát alkalmazzák, amikor háborúk indítását vagy folytatását próbálják megindokolni: megtévesztenek és hazudnak. A vietnámi háború casus bellijéről, miszerint az észak-vietnámi csapatok hadüzenet nélkül megtámadtak amerikai hadihajókat a Tonkin-öbölben, kitaláció. Obama elnök végig tagadta, hogy a NATO keretein belül, de valójában amerikai kezdeményezésre elindított líbiai beavatkozás célja a Kadhafi rendszer megdöntése lenne, pedig nyilvánvalóan ez volt a szándék, amint azt a New York Times annak idején megírta.

Az ilyesfajta machinációk, ködösítések és hazudozások persze előbb-utóbb lelepleződtek, mint például 1971-ben, amikor a Pentagon-iratok néven ismertté vált, mintegy 7000 oldalnyi titkos információt adott át a sajtónak egy, a lelkiismeretével már elszámolni nem tudó Pentagon szakértő. A dokumentumokból kiderült, a hurrá optimista nyilvános megszólalásokkal ellentétben, a katonai vezetés egyáltalán nem bízik abban, az USA győzhet Vietnámban. Mint ahogy végül Amerika csakugyan fejvesztve menekült el az országból pár évvel később, annak ellenére, hogy egy időben mintegy 500,000 (!) főnyi katonája harcolt Vietnámban.

2019-ben kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint a Washington Post jelentetett meg kiszivárogtatott, titkos iratokat, melyeket Afganisztán-iratoknak neveztek el. Ahogyan azt több magyar médium is megírta annak idején, az iratok bizalmas jelentéseket, interjúkat, feljegyzéseket tartalmaztak. Ezekből az derült ki, hogy mind George W. Bush, mind Obama elnök, akik a nyilvánosság előtt azt hangoztatták, hogy Afganisztánban az amerikai erők győzelemre állnak, valójában tisztában voltak azzal, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. Többek között az is kiderült ezekből az iratokból, hogy afgán parancsnokok elképesztő mennyiségű összegeket vágtak zsebre, amerikai adófizetői pénzeket, tegyük hozzá, több tízezernyi „szellemkatona” állítólagos zsoldjának és ellátmányának fedezésére. 

Greenwald felidéz egy a szintén a Substacken júliusban megjelent interjút, amelyet egy szabadúszó amerikai újságíró készített egy afganisztáni veteránnal.  A volt katona, aki mind az afgán rendőrség, mind a hadsereg állományának kiképzésében részt vett, elmondta, hogy az egész kiképzés tökéletesen hasztalan volt, gyakorlatilag „egy vicc”, és az egész nem volt más szerinte, mint egy „gigantikus pénzbecsatornázási művelet”, melynek haszonélvezői az afgán hadurak és a privát biztonsági cégek voltak.

Ami a titkosszolgálatok információit illeti: Greenwald emlékeztet rá, hogy ő és kollégái 2014-ben írták meg a Snowdentől kapott információk alapján, hogy az USA SOMALGET néven egy globális, titkos megfigyelő hálózatot dolgozott ki, melynek segítségével öt országban gyakorlatilag minden mobil hívást le tudtak hallgatni és rögzíteni tudtak.

Annak idején Snowden kérésére és saját meggyőződésükkel egyezően csak négy országot neveztek meg ezek közül, az ötödiket, Afganisztánt nem, attól tartva, hogy ha kiderülne, Afganisztánról van szó, az súlyos károkat okozna és veszélyeztetné az ott állomásozó és dolgozó amerikaiak és szövetségeseik biztonságát.

Ettől függetlenül, a tény, hogy a SOMALGET segítségével az amerikai szolgálatok gyakorlatilag mindent tudtak és tudnak arról, mi folyik az országban, és erről nyilván tájékoztatták az USA mindenkori főparancsnokát, meglehetősen valószínűtlen, hogy például Joe Biden ne szándékosan állított volna valótlanságokat a július 8-i sajtótájékoztatón.   

Ami talán a legfontosabb kérdés az egész ügyben, hogy mindezt miért is tették az USA választott és nem választott elitjei a saját népükkel. Greenwald nem fogalmazza meg rá a választ, de feltehető, nem kis mértékben azért, mert irdatlan mennyiségű pénzek áramolnak a háborúk révén a hadiiparba, amely elválaszthatatlanul összefonódik a politikai establishmenttel. Mivel óriási összegekről van szó, mindenki, aki csak egy kis részére is rá tudja tenni a kezét, a hadsereggel és a kormányzattal összejátszó hadiipari vállalatoktól kezdve a magán biztonsági cégeken keresztül a politikusokig és a megszállt országok komprádor elitjeiig, abban érdekelt, hogy sose apadjon ki a forrás, ahonnan a pénz érkezik.  A forrás pedig, nem meglepő módon, az amerikai adófizetők pénze.

Elengedhetetlen muníciót jelentenek még a végeérhetetlen háborúkhoz a főként az amerikai alsó-középosztályból és munkásosztályból, méghozzá gyakran az USA szegényebb államaiból a más perspektíva híján a hadseregbe jelentkező fiatal férfiak (és nők), akik különböző motivációktól vezérelve ugyan, de készek meghalni a hazájukért, ha azt hazudják nekik, azt kell megvédeniük az USA-tól sok tízezer kilométerre. Greenwald arra figyelmeztet cikkében, mivel egyértelmű, „milyen könnyedén és gyakran hazudnak” az Amerikát vezetők, az amerikaiak „sose feledjék el ezt az életbevágó leckét, amikor legközelebb háborút ajánlgatnak nekik a manipuláció, a hazugságok és a megtévesztés bevált taktikájával.”