Reaktor

Mindannyian vezetők leszünk előbb vagy utóbb az élet különféle területein, de mitől lesz valaki jó vezető? Erről, valamint motiváló és kiégett vezetőkről, útjukat kereső huszonévesekről és az önismeret fontosságáról beszélgettünk Feledy Botonddal, a jezsuiták brüsszeli European Leadership programjának igazgatójával.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Az idén is megrendezésre kerülő European Leadership programban a cél a fiatalok tudatos vezetővé képzése. Mi a célkitűzése a 2021-es programnak és miért jött létre ez az esemény?

Az az igazság, hogy egy öt hónapos, szemeszterenként ismétlődő programról van szó. Most a hatodik szemesztert fogjuk megnyitni, tehát a hatodik csapatot fogjuk felvételiztetni.

Ennek a kifejezetten brüsszeli, jezsuita ihletésű programnak a célközönsége a fiatal munkavállalók.

Tehát itt nem egyetemistákról van szó, hanem azokról akik egy-két év munkatapasztalatot szereztek, és ezután valamiért úgy döntöttek, hogy megnézik maguknak Brüsszelt. Brüsszelben munkát kezdeni és Brüsszelben gyakornoknak lenni, akár az intézményeken belül, akár a brüsszeli ökoszisztéma más civilszervezeteinél, regionális képviseleteinél, esetleg ügyvédi irodában, azért egy komoly kihívás. Egyrészt a versenyszellem, a túljelentkezés mérete, másrészről pedig egy nagyon színes, sokoldalú, dinamikus munkakörnyezetet jelent és ehhez is meg kell tanulni alkalmazkodni. De leginkább azért jött létre ez a program, mert arra jutottunk, hogy a fiatalok itt kapják a legkisebb intézményi segítséget. Az egyetemen rengeteg mobilitási program van, szaktanácsadás, míg,

amikor az ember bekerül a munkaerőpiac világába, akkor hirtelen elengedik a kezét ezek a korábbi intézmények és ott áll egyedül, vagy ki tudja fizetni az albérletét vagy nem, vagy jó lakótársakat kapott vagy nem.

Mi arra gondoltunk, hogy egy kvázi szakkollégiumi jellegű, de már idősebbeknek szóló informális képzés, az egy megfelelő forma és lehetőség arra, hogy segítsük a brüsszeli integrációt, szocializációt. És egyben azt a gondolkodást is, hogy akar ő abban dolgozni, amire az egyetem felkészítette vagy lehet, hogy más érdekli. Egyfajta hivatást, reflexiót is segítünk ez alatt az öt hónap alatt.

Tehát akkor ez egy gyakorlatias szempontú program?

Igen, abszolút gyakorlatias, tehát nem jár érte kredit. Illetve van, akinek sikerült elfogadtatnia ad hoc alapon, de elsősorban nem cél, hogy kreditet osszunk. Továbbá az sem cél, hogy mester előtt már az emberek ide érkezzenek. Az a benyomásunk és tapasztalatunk, hogy

a leadership egy abszolút tapasztalati tudás, egy know-how, amit el lehet lesni, amit az ember a saját bőrén meg tud tapasztalni, de nem olyasmi, amit tankönyvekből lenne érdemes tanulni.

Ilyen szempontból nagyon sok mentoring, coaching, és más szemtől szembe történő oktatás zajlik, vagy beszélgetés, inkább így mondanám. Emellett vannak azok az összeülések, amikor Herman van Rompuytől, biztosokon át, Navracsics Tiborig meghallgatunk mindenkit. Én ezt úgy hívom, hogy beszámolókat vagy tanúságtételeket, angolul „testimonials” csinálunk, arról, hogy nekik mi volt a legnehezebb a vezetői pályájukon. Ezek azért többnyire a beszélgetés második órájában már nagyon komoly etikai problémák szoktak lenni, illetve nagyon izgalmas megoldások társulnak ezekhez. És ez az, ahol azt gondolom, hogy nagyon sokat tudnak tanulni azok, akik velünk vannak ebben a képzésben, de ez nem egyszerű műfaj. Itt kell, hogy legyen egy nyitottság, érettség. 

Ezen az érettségen mi az öt hónap alatt nagyon sokat tudunk segíteni, de nem állítjuk azt, hogy kész vezetőket fogunk pályára tenni az öt hónap végeztével.

Sokkal inkább arról van szó, hogy öt hónap alatt, mondjuk egy szerszámos ládát adunk ahhoz, hogy később hogyan lehet gondolkozni ezekről, később hova lehet nyúlni, amikor problémáim vannak, amikor kérdéseim merülnek föl.

Ön szerint miért fontos, hogy a jó szakemberek külön képzést kapjanak, mint vezetők?

A vezetés és a leadership azt hiszem egy gyorsan inflálódó szó. miközben mindannyian így-vagy úgy vagyunk vezetők, például a családunkban szülőként előbb-utóbb, vagy a munkahelyen, most ez akár kisebb vagy nagyobb csapatokat jelent, vagy akár egy cserkészcsapatban, tehát a vezetést nem kell túlmisztifikálni.

Egyszerűen tisztában kell lenni azzal, hogy képesek vagyunk másokra hatást gyakorolni, és azt a felelősséget is fel kell ismerni, ami ezzel jár. Ez az, amiben mi szeretnénk segíteni.

Egyébként az is előfordulhat, hogy valaki a magatartásával, életmódjával példamutató és így vezet. Ha nagyon leegyszerűsítem a képletet, valahogy az influencerek is így próbálnak befolyást szerezni. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy tudatos, egy hivatáshoz kapcsolódó, és ezáltal egy alapértékekhez kapcsolódó vezetés legyen. Tehát egy olyan integráns személyiség, aki szerintünk kredibilis vezető, aki az értékeivel összhangban éli a mindennapjait, és lehet, hogy évtizedek alatt fog kinőni egy köznapi értelemben látható vezetővé. De nem kell siettetni ezt a folyamatot, meg kell hagyni az időt, mint egy jó bornak, hogy meg tudjon érni. Ahogy hozunk fiatalabb és idősebb vezetőket, visszavonult vezetőket, kiégett vezetőket és motivált vezetőket, látható, hogy nagyon különböző állomások vannak egy ilyen életpályán. És jó, hogy ezekkel az ember előre tud készülni. Úgyhogy ez egy nagyon izgalmas tudásterület, és ezért egy olyan dolog, amit nehezebb az egyetemeken, formális oktatásban továbbadni, idézőjelben tudásanyagot, mert itt nem arról van szó, hogy megtanulok egy könyvet és akkor én egy vezetővé válok. Úgy is mondhatnám, hogy a mi képzésünknek is, közel a fele, ha nem több, önismeretről szól.

Tehát a jó vezető ismeri önmagát. Ez azt hiszem, itt a mi régiónkban, Közép-Európában egy nem túlbecsült terület, mondhatnánk úgy is, hogy méltatlanul kevés figyelmet kap, hogy önmagunk megismerésére is fordítsunk időt.

Azt is hozzátehetjük, hogy erre az utolsó időszakra az ember életében, amikor még érdemi lehetőség van, hogy sokkal több időt foglalkozzon ezzel, az még a családalapítás előtti, a munkakezdés elei éveket jelenti. Tehát ez egy kegyelmi időszak arra, hogy még az önismeret útján elinduljon az ember. Hogyha el tud indulni ezzel a szerszámos ládával, akkor később is újra elő tudja venni ezeket.

Tehát akkor a vezetés tanítható? A hallgatókat valóban fel lehet készíteni olyan helyzetekre, amikor a döntéseiknek jelentős következményeik lehetnek?

Fel lehet őket készíteni arra, hogy el akarnak-e jutni eddig a helyzetig. Vajon vállalják-e azt, hogy ilyen típusú, mondjuk úgy, hogy hagyományos szervezeti vezetők akarnak lenni. Vagy csinálnak egy olyan saját szervezetet, ami a saját értékeik mentén a saját magatartásukat multiplikálja. Hogy fogják azt elviselni, hogy a főnökük, aki egyébként szintén egy vezető és közöttük, mondjuk, az egyikük osztályvezető, a másik államtitkár, közöttük konfliktus van.Tehát itt a vezetés nem mindig azt jelenti, hogy valaki a piramis legeslegtetején áll, hanem sok piramisocska van egymásba épülve, és bizony én is vezetek, de engem is vezetnek. Ez a leggyakoribb élethelyzet. Az ritka kivétel, amikor valaki a piramis legtetején van. De hogyan tudok működni egy szervezetben? Alapvetően ezzel fognak találkozni a mi hallgatóink is, a 25-30 év közötti munkavállalók, amikor kimennek a munkaerőpiacra. Brüsszelben nagyon gyakran ez a korosztály küzd azért, hogy egyáltalán az első munkaszerződését aláírhassa. Lehet, hogy harminc éves, mire az első, általános értelemben vett főnöke lesz. Ezek nagyon izgalmas dolgok, azt mondanám, hogy

nem azon van a hangsúly, hogy tanítani lehet, hanem azon, hogy tanulni lehet. Azon, hogy meg lehet tapasztalni, és a tapasztalatokat rendszerezni lehet. Ez az az attitűd, amit kevésbé oktatunk az egyetemi világban, hogy a saját megfigyeléseinket érdemes rendszerezni, naplózva tudatosan rögzíteni, ezekre visszatérni és megbeszélni másokkal.

Ez az, ami egy tanulási folyamatnak ugyanolyan, ha nem fontosabb szakasza tud lenni egyes területeken, mint az, hogy még egy huszonkettedik könyvet elolvasok. Ráadásul pont itt végtelenül sok self-help könyv van, ha bemegyünk bármely könyvesboltba. Úgy gondolom, hogy mielőtt az ember ezeket elkezdi nagy mennyiségben fogyasztani, érdemes a saját belső útján elindulni.

Mit lehet elmondani a mai magyar fiatalok európai identitásáról? Inkább az európai vagy a magyar dominál? Egyáltalán szétválasztható-e ez a kettő?

Erre rengeteg különböző kutatás létezik, hogy milyen módon alakulnak az identitásrétegeink. Azt gondolom, hogy biztos, hogy ez képes párhuzamosan létezni emberekben. A közélet iránt érdeklődő fiatalokban elképzelhető, hogy valamelyik identitás domináns, de mi szakterületekre specializálódó fiatalokkal is találkozunk, akiknél nem ez az elsődleges kérdés. Mondjuk lehet, hogy az állatvédelem vagy a klímaváltozás elleni harc mellett elkötelezett és ezt az egészet egy bolygó szintjén szemléli és még akár Európa is kicsi számára. Nagyon érdekes módon megsokszorozódott az ilyen identitásrészecskékkel érkező fiataloknak a száma. Pont ezért fontos számunkra, hogy mi ezekbe a leadership házakba hívjuk meg öt hónapra a hallgatóinkat, akik így kénytelenek minden vacsorát együtt tölteni, együtt sírni, együtt nevetni, és így nagyon sok tapasztalatot osztanak meg maguk között is. Ebben a magyar, az olasz, illetve megismerhetik a többi tagállam Európához való viszonyát is.

Szerintem a legtöbb viszonyt Európáról annak a tükrében tudjuk megtanulni, hogy más tagállamoknak milyen kihívásaik vannak.

Ez sehol nem egy diadalmenet, egy egyszerű történet. Az Egyesült Államokban sem a szövetségi szint az emberek kedvence. Itt hagyományosan van egy szervezet-szociológiai nehézkesség, hiszen egy távoli szintet látunk, nem az a szint kommunikál, csak mi beszélünk róla, nemzeti sajtók írják meg, hogy mi zajlik a nemzetközi, európai térben, a saját lencséjükön keresztül. Ilyen szempontból nagyon sok tisztáznivaló és felismernivaló van akkor, amikor azt látjuk, hogy a dán, a francia, a finn fiatalok mennyi kérdéssel érkeznek meg, amikor az Unióról beszélnek, gondolkoznak, de mégis észre tudjuk venni, hogy saját magunknak van-e hivatásunk ezen a területen vagy nincs. Volt olyan hallgató, aki azt mondta, hogy ő inkább visszatér a tagállamba, és a hazájában fog dolgozni, azzal, hogy jobban megismerte Brüsszelt, és van, aki beleszeret ebbe a műfajba és tervei ellenére kint ragad. Úgyhogy azt mondanám, hogy nem kellene fetisizálni ennek a kettőnek a viszonyát, mert egy sokkal színesebb identitásmátrix az, ami hogyha az ember ad időt magának, akkor felismeri, hogy ehhez még rengeteg dolog hozzájárul, és a történelmi olvasatok mellet még számos olyan olvasat van, leginkább a jövőbe tekintő klímaváltozás, kiberbiztonság, ami egészen más olvasatokat is lehetővé tesz. Akár regionális szinten, nem kell mindjárt európai szintre ugrani. Például mit gondolunk Csallóközről? Vagy a Tiszán hányszor volt olyan szennyezés, ami regionális együttműködést tett volna szükségessé, és hogy ebben gondolkodjunk, hogy egy folyó gyűjtőterülete az egység? Azt hiszem, hogy itt nagyon érdekes évtizedek jönnek és a fiataloknak nem lesz könnyű tájékozódni ebben. Pont ezért az ilyen és az ehhez hasonló programok szeretnének ebben orientációs pontokat nyújtani.

Ahogy ön is említette, itt nem csak a tanároktól lehet tanulni, hanem a diákok egymás által is tudnak fejlődni azáltal, hogy a különböző nézőpontokat, világszemléleteket átadják egymásnak. Ön szerint mit tudnának átadni a magyar diákok a külföldi diákoknak?

Rengeteg sok mindent! Szinte minden egyes szemeszterben volt magyar hallgató. Ők általában magyar szakkollégiumokból érkeztek. Ezek a hallgatók ugyanúgy részt vettek ezekben a beszélgetésekben, ugyanúgy közreműködtek a házon belüli vitákban. Mondanom sem kell, hogy itt a környezetvédelmi NGO-któl kezdve a Fidesz Néppárti delegációjáig mindenféle helyeken dolgoztak. És ezeket a szempontokat be tudják hozni a vacsoraasztal mellé, és olyankor meg tudják hallgatni, hogy vannak más delegációk, akiknél éppen vannak feldolgozandó ügyek vagy éppen nincsenek, vagy hogy a NATO-ban miben különbözik az együttműködés, mint az EU-ban.

A magyarok egy olyan izgalmas közép-európai perspektívát tudnak hozni, amire abszolút szükség van. Nekem az egyik célom ebben a párbeszédben, az a Kelet-Nyugat párbeszéd erősítése. Vagyis, hogy hogyan tudjuk azt érzékeltetni, hogy a posztszovjet térségben a magyar tapasztalat egy speciális tapasztalat.

Nyilván összehasonlítható a lengyel vagy szlovák tapasztalattal, de láthatjuk azt is, hogy harminc év alatt ezek más utakra mentek. A lényeg, hogy el tudjuk magyarázni, hogy ez mit jelent nekünk. A demokratikus rendszerben mi az, amiben máshol vannak a hangsúlyok. Ezekről meghívunk előadókat. Kifejezetten az európai memória szerepéről, arról, hogy ez a vasfüggöny mögött miként fejlődött és miben különbözik Nyugat-Európától. Igyekszünk is provokálni a párbeszédet a hallgatók között, mert nagyon sok hasznos felismerés születik eközben.

Szerte a világban rengeteg olyan magyar vezetővel találkozunk, akik már komoly nemzetközi cégeknél felelnek projektekért. Mik azok az alapértékek, amelyek miatt ők ilyen gyorsan az élmezőnyben találták magukat?

Erre azt hiszem, most itt nem tudok még csak egy féltudományos választ sem adni, hogy van-e olyan közös magyar vezetési stílus, ami az embereket katapultálná. Sokkal inkább látható az, hogy ha Budán vagy Szegeden járt valaki iskolába, akkor még ezek között is van különbség, attól függően, hogy melyik egyetemet végezte. És hát ne felejtsük el, hogy azért a teljes szocializációnak, a családi háttérnek még mekkora szerepe van. Nagyon nehéz nemzeti karakterű vezetésről beszélni, ennél még Magyarország is egy nagyobb ország, ahol Szegedtől Debrecenig, Szombathelytől a Mátráig nagyon sokszínű közösségeink vannak, nagyon sokféle egyetemekkel. Még Pest és Buda között is szeretnek a magyar egyetemisták különbséget tenni. Ilyen szempontból nem biztos, hogy egységes tipológia az, ami érkezik.

Az egyébként mindig egy érdekes kérdés, hogy ezek a sikeres vezetők mit adnak vissza. Alapítanak-e itthon valamit, tanítanak-e, elmondják-e itthon azt, hogy ők mit látnak a világnak abból a szeletéből, amibe ők belátást nyertek a vezetői szerepük által.

Ami Brüsszelben látszik, az az, hogy még mindig nem mi vagyunk a legügyesebb hálózatépítők. Egyszerűen vannak tagállamok, amelyek, bár nyilván ez hivatalosan nem bátorított, de mégis beszélgetnek a bizottsági tisztviselőik a parlamenti képviselőikkel. Erre egyébként időnként van fellángolás magyar oldalon is. De az lenne a legfőbb cél, hogy ezeknek a vezetőknek a legtöbb informális platformot teremtsük. Ez mondjuk egy nemzeti érdekkérdés. Azt mondanám, hogy a vezetőinknek az informális hálózatát lenne érdemes tovább erősíteni, ez az, ami az itthoni vezetőképzést és az utánpótlási csatornákat is meg tudná hosszú távon is erősíteni.

Ez a program olyan skilleket ad a hallgatóknak, amelyek azt segítik, hogy a hallgatók gyorsan magas vezetői pozícióba kerüljenek?

Ez a program egy informális program, tehát a hallgató azt kap meg belőle, amit beletesz. Tehát ezt el lehet úgy is végezni, és nyilván ennek nem örülnénk és próbáljuk is szűrni, hogy megcsinálja a programot anélkül, hogy a saját tapasztalatát érdemben felépítené. De ha a hallgató hajlandó az energiát erre ráfordítani, akkor azt látjuk, hogy voltak olyanok, akik sikeresen a Young Professional programba bejutottak, pedig talán ez a legkompetitívebb európai bizottsági fiatal versenyvizsga. Ide jutottak be hallgatóink, ráadásul magyarok is vannak köztük. Ilyen szempontból,

aki hajlandó ebbe beletenni munkát, és ezeken a találkozókon részt vesz, és használja ezeket a platformokat, akkor adott ez a lehetőség, bár nincs rá garancia.

Brüsszel rendkívül dinamikus város, egyik napról a másikra nem csak a Covid miatt tud megváltozni. Ugyanakkor vannak hallgatók, akik arra jönnek rá, hogy a hagyományos értelemben nem akarnak klasszikus vezetői posztot, vagy nem akarnak beülni egy harmincezer fős Európai Bizottságba. Inkább kicsi, de látható vezetők akarnak lenni. Úgy is mondhatnánk, hogy nagy halak egy kis akváriumban. Inkább azt mondanám, hogy a tudatosítását a vezetői szerepnek szeretnénk segíteni, nem pedig azt, hogy rögtön és nagyon gyorsan pozícióba kerüljenek. Nem is biztos, hogy ez szerencsés. Pont az előbb emlegetett érés szempontjából azt mondanám, hogy meg kell tisztelni a magunk fejlődését azzal, hogy adunk időt annak, hogy leülepedjen a saját szándékunk a hivatásunkról, és akkor így sokkal boldogabbak leszünk, amikor elérjük ezt a vezetői pozíciót. Ezt pedig meghatározhatja a környezet, a világpolitika és nagyon sok más olyan tényező, amire nem biztos, hogy hatása van akár a jelentkezőnek, akár nekünk.

Tehát akkor ez egy jó ugródeszka annak, aki karriert akar építeni. Ön mit szokott tanácsolni azoknak a tanítványoknak, akikben látja a vezetői potenciált?

Az az igazság, hogy minden tehetséges tanítványom, aki szorgalmas és kíváncsi, az már szinte a siker kapujában áll. Szoktam tanácsolni, hogy menjenek el, nézzenek körül, hasonlítsák össze a pályájukat más policy területekkel, más tagállami tapasztalatokkal, más nemzetközi és regionális szintekkel.

Tehát a lokálistól, az önkormányzatitól az európaiig nézzenek körül, vegyenek illatmintát, hogy mik történnek ezeken a helyeken. És utána próbálják meg elképzelni, hogy ebben komfortosan tudják-e érezni magukat. Inkább bátorítom a hallgatóimat arra, hogy merjék ezeket tesztelni. És nem kell csak azért vezetőnek menni, mert ez folyik sok helyről, meg, hogyha valaki nem vezető, akkor nem is ember. Ez itt szerintem abszolúte nem igaz. Hihetetlenül jó szakemberekkel lehet kint találkozni, akik többet tesznek bele a csapatba, mint néha egy-egy közepes kvalitású vezető. A szakemberek megbecsültsége, a csapattagok megbecsülése, szintén a vezetőnek egy olyan fontos képessége, amit hosszú évek alatt fog felismerni, és jön rá arra, hogy ő lehet, hogy jobban függ néhány nem vezető, kvázi beosztottjától vagy szakemberétől. Úgyhogy azt mondanám, hogy mindenki találja meg a puzzle-ben a saját helyét, és ha szeretne vezetni, akkor erre biztos, hogy lesz lehetősége az életben. Nagyon hosszú az negyven-ötven-hatvan év, amit munkával tölthetünk, és ez alatt biztos, hogy lesznek lehetőségek. Nem kell görcsösen rárajtolni, hogy harminckét évesen legyek vezető rögtön vagy, hogy kívülről azt higgyék, hogy vezető vagyok, közben pedig csak a névjegykártyámon vagyok az. Remélem, hogy ezzel valamennyire tudtam válaszolni a kérdésre.

Visszatérve a European Leadership programra, Ön ezt egy jó ugródeszkának tartja akkor?

A sikerünk az látható, nem mondtam eddig számokat, de nagyjából negyvennyolc és ötvenkét százalék között van azok száma, akik ügy döntenek, hogy Brüsszelben maradnak, a többiek visszatértek a tagállamba, tehát nem lehet azt mondani, hogy egy nagy „elszívó” intézmény vagyunk.

Az különös, hogy nem az a negyvennyolc százalék marad ott velünk, aki az elején ezt így gondolta, tehát az emberek láthatóan reflektálnak a saját küldetésükre. És az is látható, hogy nyolcvan és kilencven százalék közötti az, hogy a program befejezése utáni két hónapban munkahelyet tudnak-e szerezni, akár a tagállamban, akár Brüsszelben. Ilyen szempontból azt kell, hogy mondjam, hogy az a hálózat, az esti beszélgetésektől a mentorhálózaton át, mind-mind segíti azt, hogy ha tudatosan teszik fel a kérdéseiket, akkor megtalálják a következő embert, akivel nekik még érdemes beszélni. Ilyen szempontból egy nagyon jó platformnak tartom a programot, ami nagyon sok szempontból hiánypótló Brüsszelben. Tehát az, hogy sokféle fiatal egy helyen, nem politikai ideológiák szerint összeülve, nem szigorúan vett vallási értelemben, bár nyilván a jezsuita háttér azért van, akinek csalogató, van, akinek kevésbé, de mindenképpen nagyon jó párbeszédre nyitott társaságot hoz össze. 

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: szentignac.hu

Itt a nyár, és ahogy egy előző cikkemből kiderül, érdemes belföldön utazni. Persze nemzetközileg is vannak szuper járatok például Horvátországba egészen olcsón. Kíváncsi voltam, hogy a nagy vasútépítésekről híres USA-ban vajon milyen lehetősége van annak, aki vasúttal szeretne utazgatni, és egészen megdöbbentem. A spagetti westernből ismerős lehet a nagy amerikai vasútvonalak építése. Ezek a mai napig léteznek, de az amerikaiak inkább repülnek, vagy autóval utaznak. Emiatt pedig az amerikai vasúti közlekedés az európaihoz képest sokkal alacsonyabb színvonalú, mivel kevesebb a bevétel, így létrejön egy ördögi kör.

Az amerikaiak repülés és vezetésmániájának az egyik oka az, hogy az amerikai települések és nagyvárosok sokkal sűrűbbek a keleti és nyugati part mentén, mint a partoktól bentebb található államokban. A három legsűrűbben lakott terület magasan a többi felett áll népességszám szempontjából. A két part mellett a déli határ középső része is magas népsűrűséggel bír. Önmagában ez nem jelentene gondot, hiszen össze lehet kötni ezeket a területeket, és kapunk egy jól működő vasúthálózatot.

A probléma az Egyesült Államokban azonban az, hogy óriási távolságok vannak a nagyvárosok, nagy népsűrűségű területek között.

A vasút tökéletes eszköz, ha körülbelül háromszáz kilométert utazunk. Ebben az esetben gyorsabb és környezettudatosabb választás az autónál és akár a repülőnél is, hiszen nem telik el idő a váróban és transzfer se kell. Ekkor merülhet fel a kérdés, hogy mi van azokkal a nagyvárosokkal, amik nincsenek olyan messze egymástól. Például ott van a Washington DC-t New Yorkkal összekötő vasútvonal. Ez három és fél óra menetidőbe kerül, és legalább 20 ezer forintba, azaz kb 70 dollárba. Ha autóval indulunk neki ennek az útnak, akkor fél órával hosszabb az út, viszont nem kell a pályaudvarokhoz alkalmazkodni, így végeredményként vezetéssel ugyan annyi idő, viszont valamivel olcsóbb és kényelmesebb is.

Összehasonlításképpen egy európai vasúttal, Rennes és Párizs között két óra az út volt az út 2016-ban és kijöttünk összesen tizenötezer Forintból, azaz harminc Euróból. Jelenleg már ennél is gyorsabb a vasút, igaz drágább is valamivel. Az amerikai vasúthálózat jelentős része elavult, és éppen ezért nem éri meg a rövid távú utazás sem. Washington DC és New York között egyébként van gyors vasút, viszont sokkal költségesebb és lassabb, mint az európai vonalak.

Nem mindig volt ez azonban így. Az észak-amerikai kontinens a 19. században tele volt vasútvonalakkal és a korhoz képest rendkívül jó minőségű utazást biztosítottak a vasutak. Szinte minden szerelvényhez volt csatlakoztatva egy postakocsi is, ezáltal magas profitra tettek szert a vasúttársaságok, hiszen a posta őket alkalmazta a szállításhoz. Az 1960-as években a repülés és autós közlekedés óriási divatnak örvendett a már említett előnyök miatt, azonban ekkorra az amerikai posta is áttért a kamionos levélszállításra, így a vasúttársaságok még több profittól estek el.

Az amerikai vasutak ezek után hanyatlásnak indultak egészen 1970-ig, amikor is Nixon egy szerződés keretében létrehozta az Amtraket. Ez egyfajta szövetségi vasúttársaság, ami Washingtontól kap támogatást a jó minőségű működéshez. Ehhez képest az utóbbi években, egy több mint 300 millió lakossal rendelkező országban, átlagosan napi 300 vasutat indít az Amtrak. Eközben a 67 millió fős Franciaországban naponta 14000 vasút indul útnak.

Ennek egyik oka, hogy az Amtrak népszerűtlen. Megbízhatatlan, hiszen az amerikai vasutak mindössze 72%-a érkezik meg időben az állomásra. A legrosszabb példa az Emeryville és Chicago között vonal, ahol csak a vonatok kevesebb, mint harmada tartja a menetrendben meghatározott időt. Ezen a vonalon egyébként az Amtrak a távolság 1,4%-át tudhatja magáénak. A többi részen a Union Pacific és a BNSF osztozik, ezáltal pedig tovább emelkednek a költségek. Ráadásul a két vállalatnak elsőbbségi joga van ezen a vonalon, így a teherszállítás gyakran lassítja az Amtrak által indított vasutakat.

Ezzel szemben Európában néhány kivételt leszámítva nem létezik olyan, hogy a nemzeti vasúttársasággal szemben egy magánvállalatnak elsőbbsége lenne, így sokkal hatékonyabb a vasúti közlekedés, olyannyira, hogy a vonatok csak 8%-a késik általánosságban. Érdemes figyelembe venni azt is, hogy Magyarországon is számos vasúttársaság volt, amik aztán csődbe mentek, és úgy alakult ki a MÁV.

Törekvés van arra, hogy az amerikai személyi vasúthálózatot fejlesszék. Jelenleg is több aktív projekt létezik, a nagy részük a nyugati és keleti parton fog elkészülni. A fő probléma viszont, ami miatt az amerikai vasúti közlekedés sosem lesz olyan mint a miénk, az a nagyvárosok elrendezése. Európában könnyen be lehet sétálni az állomásokról a városközpontokba, viszont az amerikai települések sokkal inkább az autós közlekedéshez alkalmazkodtak, így nem sokkal kényelmesebb a vasút mint a repülő. Ha mindent összevetünk, nálunk jelenleg is van értelme a vasútnak, szemben az amerikai vasutakkal.

Ahogyan pedig az amerikai, úgy a magyar és európai vasútvonalak is rengeteg szép tájat járnak be, szóval irány a jegypénztár, itt a nyár, most a legjobb vonattal utazgatni.

A játékok látványvilága mára olyan szintű precizitással és valósághű elemekkel áll a felhasználók rendelkezésére, hogy szó szerint egy új világ tárul a felhasználó szeme elé minden egyes kihíváskor. Az ember természetes indíttatása, hogy a szeme elé táruló szépséget szeretné megörökíteni: ezt tesszük a barlangrajzok óta. Töretlen népszerűséggel hódítanak szinte minden évben a különböző tematikájú fotósok, de pár éve új dimenziókban kezdett el működni a művészeti ág: ahogy a valós teremtett világot szeretik fotózni az emberek, úgy a virtuális térben is csodálatos képeket készítenek napjaink "e-fotó művészei".

Az utóbbi évek ha nem is globálisan, de tech-tematikában elterjedt új szava a hiperrealizmus. A szót magát a virtuális valóság rendkívül precízen kidolgozott látványvilága hívta életre. A realisztikus szót olyan környezetre használjuk, amely nem, vagy csak halványan tér el látványában attól a valóságos képi rendszertől, amiben élünk. A hiperrealisztikus környezet abban múlja felül a "simán" realisztikust, hogy a kidolgozottsága gyanút kelt bennünk, és furcsává válik benne számunkra a jelenlét, hiszen az elménk tudja, hogy a látott kép nem valódi, de a szemünk ezt már nem tudja biztonsággal visszaigazolni. Ezt a hiperrealisztikus világot kezdték el a világ több pontján művészek megörökíteni, miután olyan játékok, mint az Assasin's Creed vagy a Resident Evil Village lehetővé tette a fotó-módot játék közben.

A BBC újságírója, Thomas Hobbs sokrétű vizsgálatot folytatott a kultúra feltérképezetlen területein. A hiperrealizmushoz ő még társít egyfajta külön érzetet. Szerinte ez nem csak látványában nyújt többletet, hanem  érzelmekkel is eltölti a szemlélőt. Bár eredetileg a fotózás lehetősége vegytiszta marketingfogásnak indult a játékkészítők részéről, hiszen az így készült képeken keresztül a játékosok egymással tudtak vizuálisan kommunikálni a közösségi platformokon, ezzel azonban, ahogy számítottak is rá, passzívan ingyen reklámot generáltak a terméknek. Nem számítottak rá, hogy a játékba becsatlakoznak olyan művészek is, akiket aligha az akciók, inkább csak a környezet inspirál.

Leo Sang az egyik legjelentősebb képviselője a világon a fotózás ilyen technikájának. Több beszélgetésben is megfogalmazta, hogy sokan azért nem tekintik őket igazi fotósoknak, hiszen nem kell annyi fizikai viszontagságot kiállniuk: nem cipelik a felszerelésüket a valóságban, és, habár a random algoritmusok kiszámíthatatlan módon generálnak a játékokban természeti jelenségeket (állatok, eső, stb.), ennek viszontagságait nekik nem kell elszenvedniük. Erre válaszul fogalmazta meg ikonikus mondatát:

A művészet minden olyan technológiával fejlődik, ami meghatározza azt a kort, amiben létrehozták.

Ennek mentén az e-fotózás megjelenése nem csak létjogosultnak, de egyenesen törvényszerűnek hat. Ám ha nem ez, akkor a hihetetlen képek számunka is bizonyítják, mennyire helye van ezeknek az életünkben.

 Elsőre talán a legtöbbünk számára egy e-fotós munkája a tájképekről és természetfotózásról szól. Kezdetben ez igaz is volt. Az első, kifejezetten fényképezésre specializálódott gamerek főként makro szinten közelítették meg a különféle univerzumokat. Miután azonban a fejlesztéseknek köszönhetően a gyorsabban változó látványelemekre (emberek elrendeződése a térben, járművek belső tere, sebessége, stb.) is egyre több ráhatása van a felhasználóknak, a klasszikus értelemben vett fotózás szinte minden területe megjelent a virtuális megfelelőjében is.

Legkiemelkedőbb képviselője ennek a szociofotózás, Sang képe a Resident Evil 3-ból (Jill Valentine) pedig a szakma legikonikusabb képe lett, nem sokkal azután, hogy képei debütáltak a londoni és Los Angeles-i művészeti kiállításon. 

Egy nagyon fontos szociális vonulata is van a projektnek. Sang maga Sao Paolo-i lakos, ahol a közbiztonság alacsony színvonala miatt nem biztonságos a fényképezőgépet és tartozékait az utcán hordozni. Mindemellett a fotós felszerelés is drága, nem mindenki tudja megfizetni. Az e-fotózás mindkét problémára válasz, hiszen az otthonuk biztonságában dolgozhatnak a művészek, és ugyanarról a számítógépről tudják a képeket elkészíteni, amin az utómunkát is végzik. A fotózás számára új terep nyílt, már nem kizárólag egy szűk elitből válnak ki a tehetségek, hanem egy szélesebb művész-kör által szemlélhetünk egy sokkal kiterjedtebb univerzumot, mint a "puszta" valóság.

A főváros nyitásának apropóján új cikksorozatba kezdtem, melyben a kedvenc budapesti beülős helyeimet gyűjtöm össze. Legutóbb már beszámoltam néhány extrább, különlegesebb helyről, amik bármilyen rossz napot izgalmassá tudnak varázsolni. Most olyan bárokat/éttermeket szeretnék bemutatni, amik egyszerűségükkel váltak sokak kedvenceivé. Ha nem vágysz semmi extrára, csak szeretnél egy jól bevált, szerethető helyre menni, akkor itt jó helyen jársz. 

Fecske Presszó

Szerintem senkinek nem kell bemutatni a Fecskét, ami a belvárosi egyetemisták kedvence. A Palotanegyed szívében - két helyszínen: a Kálvin és a Mikszáth téren - található étterem, híres izgalmas ebédmenüjéről, és kellemes környezetéről. A Fecskében nem bonyolítanak túl semmit: egyszerű étel-és italkínálatukkal minden betérőnek kedvezni tudnak, és mindezt pénztárcabarát módon teszik. Mivel a környéken található több egyetem épülete, illetve a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár is, ezért ebéd és vacsoraidőben szinte teljesen megtelnek az asztalok: a jó hangulat garantált!

Fotó: Kató Julianna

Kőleves

A belváros egyik legfelkapottabb részén, a Kazinczy utcán sok szuper hely található: a legkiválóbb ételek és italok közül válogathatunk, és a turisták sem véletlen látogatják ilyen gyakran a környéket. A számomra egyik legkedvesebb hely, a Kőleves azonban egyszerűségével engem abszolút megnyert. Egy szuper étteremről és kocsmáról beszélünk, nagy, nyitott kerthelységgel, ahol még egy bolt és egy szálláshely is üzemel. A színes asztalok és székek kellemes hangulatot teremtenek, valamiért a régi játszóterek jutnak róla eszembe. Az ott dolgozók is barátságosak, kicsit olyan érzése van az embernek mintha egy nagy családi kirándulásba keveredett volna a belváros közepén. Evés, ivás, tánc, és buli? Kőleves!

Fotó: Romkocsmák Budapesten

Telep

Ha a Gozsdu-udvart emlegetjük, akkor a többségnek a népszerű, "fancy" helyek jutnak eszébe. Nem kell azonban elvetni a környéket akkor sem, ha egy egyszerűbb, de izgalmas estére vágyunk. A Gozsdu közvetlen szomszédságában található néhány kisebb kocsma, melyek közül szerintem a legkiemelkedőbb a Telep. Itt otthonra találhat az is, aki csak egy-két sört inna meg a haverokkal, de a kiállítások, workshopok, előadások is gyakran kerülnek megrendezésre a folyamatosan megújuló környezetben. Aki nyitott a kreatív dolgokra és az újdonságokra, annak nagyon hamar kedvencévé válhat a Telep, hiszen az inspiráló környezetben tanulhat, az esti pezsgésben pedig felengedhet az ember. 

Fotó: https://www.electronicbeats.hu

Wasser

Viszonylag újdonságként hat a két éve nyílt Wasser, ami a Népsziget egyik legszerethetőbb helyévé vált, nagyon rövid idő alatt. A nyomasztó nyári hőségből igazi felüdülésként hat a Duna parti oázis, mely a klasszikus balatoni nyaralásokat idézi fővárosi csomagolásban. Napágyak, homokozó, bár: itt minden korosztály talál magának megfelelő programot. Az elmaradhatatlan hekk és a grillezett finomságok mellett az italválaszték is nagyon klassz, és babzsákokon kémlelni a naplementét sem egy rossz program. Ez a hely az egyik legtökéletesebb példája annak, hogy nem kell semmi extra egy szuper délutánhoz.

Fotó: Major Kata - We Love Budapest

Pántlika

 Egy ilyen összeállításból nem maradhat ki a Városliget, hiszen itt évtizedek óta virágzik a szabadtéri vendéglátás, és napjaink egyik legkülönlegesebb, mégis legklasszikusabb helyét itt találjuk. A két jelző a Pántlikában nyer közösen értelmet, hiszen a retró, egyedi körítés a történelem darabkáit őrzi. A szocreál stílus a klasszikus magyar ételkínálattal válik teljessé, de a hagyományos gulyás mellett a burgerek szerelmeseinek is kedveznek, hiszen akár 30 nagyon extra hambi közül is választhatunk, amiket világvárosok inspiráltak. A Pántlika akár időgépként is szolgálhatna: a piros kockás terítők, a klasszikus játékok, és a tipikus vaskeretes székek adják azt az egyszerű, de nagyszerű érzést.

Ed West, a brit Unherd online portál vezető szerkesztője „Véget ért a Nyugat kulturális forradalma” címmel tett közzé véleménycikket a napokban. Írásának központi állítása, hogy a hatvanas években kezdődött kulturális forradalom befejeződött, és azt érte el, hogy visszatértünk ugyanoda, ahonnan elkezdődött: a cenzúra, az előírt beszédmód és a tabuk világába.

West szerint a 60-as évek forradalmárjai a konzervatív establishment, értékek és erkölcsök ellen lázadva kezdtek neki a régi világ lebontásának. A forradalom évtizedei alatt az eredetileg alapvetően konzervatív amerikai elitegyetemek a progresszió zászlóshajóivá váltak, és a felsőoktatásban a tanárok között a republikánusok és demokraták aránya a korábbi egy a háromról egy a 15-hözre változott.

A forradalom előtt egyértelműen jobboldali volt a hadsereg és alapvetően konzervatívok voltak a nagyvállalatok.

Míg régebben a konzervatívok, akik az abszolút erkölcsi igazságokat védelmezték, a baloldal morális relativizmusára panaszkodtak, mára a baloldalnak nincs szüksége relativizálásra. A relativizálás ugyanis a gyengék fegyvere West szerint. A baloldal gyakorlatilag győzött, ezért nincs többé szüksége erre. A saját abszolút igazságai váltották fel a korábbiak helyét, vitának pedig nincs helye, az ellenkezőknek nincs más választásuk, minthogy „megjavuljanak.”

A konzervatív oldal ezzel szemben már egy ideje relativizál, defenzív módon próbálva alkalmazkodni a külső nyomáshoz, főként a rasszizmus kérdésének és a társadalmi nemek ügyében, ami a gyengeségét mutatja. (Hozzáteszem, a keresztény egyházak is hajlamosak erre. Az „idők szavának meghallása” örvén egyházainkban nem mindig egyértelmű már a kiállás korábban kétségbevonhatatlan igazságok mellett.)

A forradalom tehát, amely kezdetben a sokféleséget követelte az uniformizáltsággal szemben, és az értékek sokszínűségét az oktrojált renddel ellentétben, azt érte el, hogy lassan már csak egy elfogadott igazság és egy mindenkire érvényes erkölcs létezik. Ahogyan West fogalmaz, a forradalmárok minden Bastille bevétele után elkezdik megépíteni a saját Bastille-jukat.

A hatvanas-hetvenes években, emlékeztet West, a kulturális forradalom feszegetni kezdte az ún. közerkölcs határait, például a szexualitást szabadon ábrázoló művekkel. Az ilyen alkotásokat ideig-óráig megpróbáltak betiltani, de ezek a kísérletek hamar kudarcba fulladtak, és a cenzúra, mint olyan, gyakorlatilag eltűnt a nyugati világban. Többek között azért is, mert az engedékenyebb társadalom követelése valójában nyitott kapukat döngetett, és a korabeli establishment meglehetősen elnézően, sőt gyakorta szimpátiával fogadta a jelenséget.

Míg annak idején senki sem próbálta meg betiltani például a Monty Python 1979-es Brian élete című filmjét, jegyzi meg a szerző, egészen biztos, hogy ahogyan a filmet nem lehetett volna elkészíteni 20 évvel korábban, úgy ma sem.

Persze nem azért, mert esetleg sértené a keresztények érzékenységét, hanem azért, mert Jézus muszlim próféta is, arról nem is beszélve, hogy a film abszurdnak állítja be a magát nőként azonosító egyik szereplőt, aki azt követeli a filmben, szólítsák Lorettának, és ismerjék el a jogát a gyermekszüléshez.

West a Black Lives Matter (BLM) mozgalmon és az annak megítéléséhez kapcsolódó társadalmi elvárásokon mutatja be a fordított „normálishoz” való visszatérés tézisét.

Gareth Southgate-et, az angol futballválogatott szövetségi kapitányát hozza fel példaként. West szerint „Southgate olyan férfi, akit szívesen látnál a lányod férjeként.” Southgate csupa, West szerint elsősorban a konzervatív beállítottságú emberekre jellemző tulajdonsággal bír: megbízható, konvencionális (például akkor is normális rövid haja volt focista korában, amikor mindenki más a futballisták között divatos hosszú frizurákat hordott) és, ami a legfontosabb, lelkiismeretes. A lelkiismeretesség pedig az öt legfőbb személyiségjegy közül az, amelyik bizonyítottan leginkább korrelál a politikai konzervativizmussal, és a lelkiismeretes emberek hagyományosan a konzervatív pártokra szavaznak.

Mindennek ellenére Southgate csapata is csatlakozott az obligát BLM-féle letérdelésbe az Európa-bajnokságon játszott meccsek előtt. „Bár Southgate azért szükségét érezte, hogy elegánsan megvédje a letérdelést, ennél talán meglepőbb, hogy milyen kevés ellenállásba ütközött a gesztus, és hogy még a legtöbb kritikus is megjegyezte, támogatják a BLM céljait, még ha a módszereit nem is.” Csakugyan érdekes, tehetjük hozzá, hogy

az egyébként bizonyíthatóan hazug, erőszakos és fehérgyűlölő BLM-mel kapcsolatban micsoda elképesztő ájtatosság és szemforgatás jellemző és elvárt a haladó nyugaton.

„2020-ban szinte az összes fontos amerikai intézmény, az elnököt kivéve, a legnagyobb amerikai vállalatokkal, jótékonysági és civil szervezetekkel karöltve, hangosan támogatta a BLM demonstrációkat. A média egy része oly mértékben szimpatizált a tüntetőkkel, hogy tevőlegesen kisebbítette a (tüntetések során alkalmazott) erőszak mértékét, megalkotva a „többnyire békés tüntetések” kifejezést, az amerikai újságírás Pravdához mérhető elfogultságának élő példáját.”

Cikkében West végül arra a következtetésre jut, hogy „megalapozottan állíthatjuk, hogy még soha nem volt, de legalábbis a mi életünkben nem, oly kevés kétely a közéletben azzal kapcsolatban, mi az erkölcsileg helyes és mi a helytelen.”

Érezted már, hogy milyen rohadt jó egy kis alkohol után? Legyen szó néhány shot vagy pár pohár italról, hirtelen merészebb gondolatok járnak a fejedben, könnyebben kommunikálsz, és úgy amúgy is jobbá válik a kedved (kivéve amikor más okok miatt beüt az alkohol okozta letargia). Ami a lényeg: elkap a flow, úgy érzed többre vagy képes (és talán tényleg), végül pedig átlépsz egy gátat, amit teljesen józanul nem tennél meg. Ezt érezhette a Még egy kört mindenkinek (Another Round) című dán film 4 pedagógusa is, akik középiskolai tanárként úgy döntöttek, egy norvég pszichiáter javaslatára véralkoholszintjüket (munkanapokon, kizárólag este 8 óra előtt) állandóan 0,5 ezrelék körül tartják.

De mi a fenének isznak munkanapon napközben? A válasz egyszerű: egyikük élete sem szörnyű, de mindegyikük élete érdektelenséggel teli. Különösen is látható ez a fajta unalomba fulladás a film főszereplője, Martin (Mads Mikkelsen) esetében. Martin házas ember, ám sem feleségével, sem gyermekeivel nem ideális a kapcsolata: a családtagok alig beszélnek egymással, felesége folyamatosan „éjszakai ügyeletet vállal”, Martin mindennapjai új tapasztalatok nélkül telnek, ahogy az oktatás sem jelent számára felüdülést. Ő tipikusan az a (történelem)tanár, akinek az órájára úgy mész be, hogy tudod, meghalsz az unalomtól: egész órán a katedránál ül, felolvas, az anyagot személyes bevonódás nélkül (és amúgy is kissé összefüggéstelenül) adja le, majd kicsengetnek és faarccal kimegy. Nem is különösen nagy meglepetés, hogy végül a diákok szüleikkel közösen szembesítik Martint aggodalmaikról, mivel attól félnek, hogy a rossz tanítási módszerek következtében gyenge eredményt érnek el az érettségin, ami a fiatalok továbbtanulásával kapcsolatos terveit is megviccelheti.

Martin elkeserítő helyzetét mi sem ábrázolja jobban annál, hogy még a szembesítés során sem tud valódi válaszokkal vagy javaslatokkal szolgálni, hanem egyszerűen a „majd igyekszem változtatni valamit” ígérettel élve próbálja túlélni a kínos helyzetet. Igaz hazudni nem hazudik, hisz végül a változtatás ötlete meg is születik a három kollégájával eltöltött egyik vacsorán.

Ezen alkalommal kerül idézésre ugyanis azon norvég pszichiáter elmélete, aki szerint az emberek véralkoholszintje alacsonyabb a szükségesnél, érdemes tehát annyit inni, hogy a szint mindig 0.5 körül állandósuljon.

Bár eleinte Martin ódzkodik a kísérlettől, végül csatlakozik kollégái „játékához”, azon reménnyel, hogy az alkoholfogyasztás által tényleg sikerül feljavítania szakmai teljesítményét, társadalmi kapcsolatait, illetve egyszerűen jobbá tenni mindennapjait.

A kísérlet pedig kezdetben tényleg működik! Martin – bár csak lépésenként, de – egyre lelkesebb és kreatívabb az órákon, évek után először újra túrázni hívja feleségét, ahogy a barátaival is többet találkozik. Persze nem nagy titkot árulok el azáltal, hogy a történet ilyen boldogan nem ér véget. A négy kísérletező barát ugyanis idővel – épp Martin javaslatára – emeli a szintet, az alkoholfogyasztás pedig ahogy egyénileg, úgy kollektíven is kihívásokat – meg drámákat – eredményez. A filmnek pedig épp ez az erőssége: bár elsőre úgy tűnhet, hogy a történet egésze az ivás körül mozog, valójában az alkoholfogyasztás csak a bemutatott életek egészének egy szelete.

A film ugyanis egyrészt fantasztikusan mutatja be az élet iránti veszedelmes vágyat, másrészt azt is sikeresen ábrázolja, hogy mennyire viszonylagos minden: ugyanaz a választott út embereket máshova vezet, jelen esetben pedig az alkohol egyrészt mennybemenetelt, másrészt pokolba jutást okoz az adott személy helyzetétől függően.

Épp ezen viszonylagosságból kiindulva egyik néző se számítson egyfajta pedagógiai célzattal bíró végkimenetelre, ahol majd kiderül, tényleg az a fránya pia tehet mindenről, a megoldás pedig a leszokás. Az alkotás képes ugyanis egy igazi drámaként nagyobb távlatokat szemlélni – nyitott kérdéseket hagyva a nézőknek –, viszont mélységei ellenére sem billen ki könnyed jellegéből: a film humoros, a kollégák (és barátok) lépéseit kellemes nézni, a néző pedig azonosulni képes egyénileg is a főszereplőkkel, főként Martinnal, akit a rendkívül karizmatikus Mads Mikkelsen játéka különösen is izgalmassá tesz.

Nem csoda, hogy a Még egy kört mindenkinek számos elismeréssel gazdagodott a közelmúltban, elnyerve többek között az Oscar-díjat Legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában, illetve több kategóriában is győzve a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztiválon.

Budapesten lassan két éve szólnak a légoltalmi szirénák a klímavészhelyzet miatt. Ez a szituáció fegyelmet kíván, hosszú idő lesz még a riadó lefújásáig, a konzervatív becslések szerint a Világbéke előtt egy-két nappal ér véget az éghajlati szükségállapot. Szerencsére, amikor az óvóhelyekbe menekült lakosság türelme már fogytán van, mások kára emlékeztető oltásként helyre tudja állítani a fegyelmet.

Németországot a héten természeti csapás érte, és ahogy azt a civilizáció - modern szemmel megmosolyogtatóan primitív - hajnala óta illik, az uralkodó osztály nem rest csirkebelekre mutogatni, amelyekből kiolvasható, hogy ez a csapás is az ő narratívájukat és hatalmukat legitimálja:

“Sose hagyjunk egy jó kis krízist haszon nélkül elveszni!” - mondaná Churchill magyarba nyakatekerten fordítható módon.

Magyarországon ez ma még ízléstelen lenne? Vizsgáljuk meg történelmi természeti csapásokkal, és a rá adott reakcióval egy elképzelt, magyar bezzegzöld politikustól.

2013

"A védekezés során a gátak megerősítésére, ideiglenes védművek kialakítására 10 millió 179 ezer 46 homokzsákot és 242 ezer 500 köbméter homokot használtak fel, 254 munkagépet, 1092 szállítóeszközt és 338 szivattyút működtettek. Kilenc helikoptert és 573 terepjárót vettek igénybe a rendkívül nehéz körülmények áthidalásához.
 
Az árvíz közvetlenül 206 ezer embert veszélyeztetett, közülük 1570 főt kellett kitelepíteni."

Én szóltam, hogy klíma!

2010 

A közvetlen előzmények közül biztosan csak azt állíthatjuk, hogy 2010 szeptemberének végén és október első napjaiban sokat esett az eső. A Mal Zrt. vezetői szerint ez okozhatta, hogy október 4-én a tározó sarka megcsúszott az agyagos talapzaton, és átszakadt a gát. A Magyar Állami Földtani Intézet később elvégzett egy vizsgálatot, és arra jutottak, hogy elromlott az esővizet elvezető szivattyúrendszer, ezért a vörösiszap felszínét több méter esővíz borította, ez pedig megnövelte a gátra helyeződő nyomást.

És ez csak egyre ilyenebb lesz, ahogy változik a klíma. Én szóltam!

2006

2006. augusztus 20-án 21 órakor heves, zivataros hidegfront érte el a fővárost. A legerősebb széllökések a belvárosi és a lágymányosi mérések szerint elérték a 120 km/h sebességet, a károk alapján helyenként jelentősen meg is haladhatták azt. Az egyik legerősebb zivatarcella percre pontosan akkor csapott le Budapest belvárosára, amikor a szokásos augusztus 20-i tűzijáték elkezdődött. Perceken belül több ezer sebesülés történt és a vihar öt emberéletet is követelt.

Lassan illene elfogadni, hogy a régi világnak vége. Hiába kongatom a harangot... 

2001

Március 6-án délután fél kettőkor Tarpa és Tivadar közelében az árvízvédelmi osztag emberfeletti erőfeszítése ellenére két helyen is átszakadt a Tisza gátja.

Néhány óra alatt komoly bajba került Tarpa, Gulács, Hetefejércse, Csaroda, Tákos, Jánd, Gergelyiugornya, Tivadar. Egy Velencei-tónyi víz zúdult a 41-es főút déli oldala és a Tisza közé szorult településekre. Gulácsra Tarpa felől csak vízi járművel vagy kétéltűvel lehetett bejutni.

Az éghajlat nem tréfadolog. Megint Engem igazol ez valahol, tisztelt választó!

1987

A több napos, országos havazást követően 1987. január 16-án reggel a hegyvidékeken 50-77 cm közötti, míg a síkvidékeken átlagosan 20 és 50 cm közötti hótakarót mértek.

Még egy dolog miatt emlékezetes lehet számunkra ez a néhány nap: január 12-én és 13-án ugyanis mind minimum, mind maximum hőmérsékletekben évszázados rekordok dőltek meg. Budapesten például kora délutánra is csak -16.7 fokig emelkedett a hőmérők higanyszála.

Extrém? Ez az új norma. Kezdjünk hozzászokni! 

1710

Augusztus 29-én Szatmár felől rettenetes sokasága jött a sáskáknak, annyira, hogy tiszta idő lévén, az nap fényét elfogta egyenlő sűrűséggel; takarodott 9 órától fogva mintegy 11 órakorig, sőt egész estig mind szállingózott.

Erre már csak azt tudom mondani: ha a magyar lakosságnak nem kellek, így jártak.

Nyilván egy épeszű törzsfőnök sem fog az Eső Szellemének szánt áldozatokon spórolni, mert ha rosszra fordul az időjárás, őt veszik elő. Meghaladtuk a primitív őseinket a 21. században, vagy hagyjuk, hogy a modern politikusok az argumentum ad klímával és az istenhit űrjét betöltő tudományisztikus trash-sel hasznot kovácsoljanak minden természeti katasztrófából?

A politikus nem hülye, látja, ha egy ügy minimális kockázattal és zéró felelősséggel az idők végezetéig csak hasznot hozhat, és belekapaszkodik, ha hagyjuk.

Mitől lesz valaki keresztény? Mit gondol az egyház a lombikbaba-programról? Vallástalanodik-e a világ? Darwin elmélete önmagában cáfolja-e Isten létezését? Mennyire fér meg a kereszténység a tudománnyal? Lesz válasza az egyháznak az űrkutatás földönkívüli életre vonatkozó lehetséges jövőbeli eredményeire? Nagypál Szabolcs római katolikus teológussal, az MCC jogi iskola vezetőjével beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Beszélhetünk ma keresztény Magyarországról? Jellemző a vallásosság a magyarokra? És mi az oka a hit válságának a nyugati világban?

Keresztény Magyarországról kétféle értelemben beszélhetünk vagy beszélhetnénk. Civilizációs és vallási értelemben. Civilizációs értelemben a Huntington szerinti nyolc nagy világcivilizációt érthetjük, ami kötődik a valláshoz, de nem merül ki abban. Ilyen értelemben Magyarországot a népvándorlás fenyegetheti, civilizációs válságként, a keresztény önazonosságának elvesztésében. Én úgy látom, hogy ez a kérdéskör a jelenlegi közéleti vezetésben jól kézben van tartva. Illetve az elvallástalanodás, a szekularizáció, az elvilágiasodás fenyegeti még. Érdekes módon ez tulajdonképpen csak a mi földrészünkre jellemző, tehát lehet, hogy csak mi helyezkedünk el szerencsétlen földrészen. Az összes többi földrészen vallási fölburjánzást, ébredést figyelhetünk meg. Vagyis ez nem egy általános világjelenség, ugyanakkor Európában komolyan kell venni.

Azt gondolom, és itt a vallási értelemben vett keresztény Magyarországra is reflektálnék, hogy ez nem a közéleti vezetők feladata, vagyis az ország, a földrész vallási életének az elmélyítése, hanem a vallási vezetőké, vallási tanítóké, illetve minden hívőnek a feladata.

Ilyen értelemben megjósolhatatlan statisztikákat nézhetünk, hogy „ide csökken, meg oda nő”, de az ébredések az egyháztörténetben mindig váratlanul lepik meg az embert.

Mitől lesz valaki ateista? Akár velünk is történhet olyan dolog, ami miatt a személyes hitünk meginoghat Istenben?

Hitvalló ateistával ritkán találkozik az ember, én magam igen keveset ismerek. Inkább a vallásosan közömbös réteg a jellemző, illetve még eggyel továbbmenve a maguk módján vallásosaknak a csoportja. A hitvalló ateizmushoz valami borzalmas élmény szükségeltetik, ugyanakkor sokan, amikor valamilyen megrázkódtatás éri őket az életben, akkor nem elfordulnak a vallástól, hanem éppen a vallásban keresnek vigaszt. Az emberi életben átmeneti állapotnak tekinthető keresztény vagy vallásos szempontból az ateizmus. Abban reménykedünk, hogy majd talán történik velünk valami, és ebben nekünk is van felelősségünk, ami az istenszerelem felé billenti az illető embert.

De az is előfordulhat valakivel, hogy csak pusztán tudományos meggyőződésből válik ateistává? Tehát kvázi ez lesz az új vallása?

A vallás és a tudomány nem áll ellentétben egymással, sőt évszázadokon keresztül a tudománynak és a természettudománynak a művelői igen szorosan kötődtek az egyházhoz. És ma is szép számmal találunk vallásos embereket a természettudósok között. Az ateizmust mint vallást, én nem látom teljesen kifejlett és érett dolognak. Sokszor egyfajta lázadás a vallásossággal szemben. 

De például, ha elolvasom, hogy mit mond Darwin az evolúcióról, és arra jutok, hogy ez alapján nem létezhet Isten? Van, hogy valaki nem egy személyes tragédia okán válik ateistává, mert például elveszítette a családját, hanem csak arra a meggyőződésre jut, hogy nem létezhet Isten.

Természettudományos tények alapján nem lehet arra a meggyőződésre jutni, hogy nem létezhetik Isten. Isten nem bizonyítható, ebben az az örömhír, hogy Isten nem is cáfolható.

Az istenhit egy találkozás élményéből születik, személy és személy találkozásából. Itt bizonygatásoknak nincsen helye. Az ember meghallgatja azok véleményét, akik hiányolják az életükből az Istennel való találkozást, de igazából a saját lelkére hallgat ebben a kérdésben.

Mi tesz valakit igazi kereszténnyé? Ha minden vasárnap templomba jár?

Többféle vallásfelfogás létezik, illetve a valláshoz kötődésnek többféle rétege, mélysége különíthető el. Az egy jó jelzés, ha valaki minden vasárnap eljár istentiszteletre vagy szentmisére, ez mindenképpen támogatandó. Kereszténnyé alapvetően a megkeresztelés teszi az embert, és ekkor elkezdődik egy életre szóló nagy kaland. Az ember eközben közelebb és távolabb kerül az egyházától, illetve Istentől. Néha elmélyed az istenhite, néha pedig ellanyhul. Ez az egész életben egy birkózást jelent.

A keresztény lét igényességet követel az embertől, vagyis azt, hogy a saját egyéni törekvéseit, igyekezeteit próbálja összehangolni a közösség igyekezetével, mások igyekezetével, valamint az egyháznak a tanításával.

Nem tudom, hogy így válik-e valaki igaz kereszténnyé a végén, ez kicsit maximalista megfogalmazás lenne. Ez inkább egy iránycél. Legyek minél jobb keresztény, éljem meg minél jobban az istenhitet.

De attól még lehet valaki igaz keresztény, hogy például nem vesz mindig úrvacsorát, nem megy el minden vasárnap templomba, nem jár el mindig bűnbánni?

Hát melyik az a bírói pozíció, aki kimondja, hogy ki igaz keresztény és ki nem igaz keresztény? Ha valakinek elakadásai vannak a vasárnapi istentisztelettel kapcsolatban, akkor az biztos, hogy munkát kíván, lelki-spirituális munkát, van min dolgoznia ekkor.

A 21. században merülnek fel olyan kérdések, amelyekre önmagában a Biblia és a vallás nem ad feltétlenül választ. Magyarország egyik nagy problémája a népességfogyás, a kormány ezért a lombikbaba-program támogatásáról döntött. Ez sok, gyermekre vágyó honfitársunk életét teszi könnyebbé. Mit gondol az egyház a lombikbabákról?

A népességfogyás nagy kihívás Magyarországon, ez igaz. Örömmel látja az ember, hogy az elmúlt évtizedben érdemi döntések születtek legalább a népességfogyás ütemének a megállítására, és remélhetőleg lassú visszafordítására. A népesség, a demográfia, az nem egyik napról a másikra történik. A kérdés úgy hangzott, hogy mit gondol az egyház a lombikbabákról.

Az egyház a lombikbabákról ugyanazt gondolja, mint bárki másról. Teljes értékű emberek, Istennek a képére és hasonlatosságára vannak megteremtve, emberi méltósággal rendelkeznek.

Istennek a teremtő szeretete csillan fel rajtuk. De valószínűleg arra gondolsz, hogy a lombikbaba-programról mit gondol az egyház. Azt gondolom, hogy itt is ketté válik a politikai-közéleti döntéshozás és az egyházi véleményalkotás. Alapvetően egy ország vezetőjének a feladata dönteni ilyen kérdésben, az jó és bölcs dolog, ha meghallgatják az egyház véleményét is erről. A lombikbaba-programmal hagyományosan két nehézsége van a kereszténységnek. Az egyik az élettel, a másik pedig a természetjoggal kapcsolatos. Az élettel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi lombikbaba-program azon a fejlettségi szinten van, hogy zigóta túltermelésben vagyunk, és a túltermelt zigótákat lefagyasztjuk. Ez egy megoldatlan kérdéskör. Mind a természettudomány, mind az összes vallás ma már egyetért abban, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, csak néhány ideológia próbálja ezt későbbre tolni.

Ezek a zigóták teljes értékű emberek, a fagyasztáskor kezdeni kell velük valamit, ez itt egy megoldatlan etikai probléma, a tömeges megsemmisítésük népirtás számba megy. Remélhetőleg ahogy fejlődik a tudomány, csökkenni fog ez a „selejt”.

Nyilvánvalóan emberi szempontból nem selejt, de ugyebár nem akar senki semmit sem kezdeni velük. A természetjogi érv ennél jóval gyengébb, és arról szól, hogy a nemzésnek egy meghatározott módon érdemes végbe mennie, amiben egy férfi és egy nő vesz részt, és egy szerelmi aktusban egyesülnek. Ez az a hely, ami ki van találva az emberi életnek az átadására. Márpedig a lombik-programnak sok része nem felel meg ennek. Ez egy gyengébb érv, és nem is annyira sorsdöntő.

Tehát a keresztény tanok szerint ez nem számít bűnnek? Vagyis az a szülő, aki lombikbaba-programból szeretne gyereket, mert máshogy nem megy neki, az nem válik az egyház vagy Isten szemében ezáltal bűnössé?

Ez nehéz kérdés. Így kimondva nincs, hogy „nem bűnös”, ez gondos megfontolást igényel. Annak azért mindig örülünk, hogyha az egyház felnőttként kezeli a híveit, tehát olyan döntéshelyzetekben ismerik el a méltóságukat, ahol ők maguk hozzák működésbe az erkölcsi érzéküket, az Isten-kapcsolatuk alapján. És ebben tanácsadóként siet a segítségükre az egyház, nem bíróként. De az biztos, hogy itt egy erkölcsileg telített helyzet keletkezik, ahol nagyon fontos meggondolásokra és sok imádságra van szükség, adott esetben pedig az egyházzal való kapcsolat rendezésére is.

A vallás számára mindig is voltak tabu témák. Szerinted van ezek között olyan, amiben a katolikus egyháznak nyitnia kéne?

Az egyházban nincsenek tabu témák, minden téma szabadon vitatható. Az igaz, hogy nagyon sok témáról sarkos vagy karakán véleménye van az egyháznak, bár sok esetben sokszínűség figyelhető meg az egyházon vagy az adott felekezeten belül. Ha arra gondolsz, hogy nevelésünk során a szüleink bizonyos témákat kerültek a jelenlétünkben, vagy nehéz volt velük megbeszélni bizonyos kéréseket, az baj. Ez nyilván szülőszereptől is függ.

Már hallottam olyat, hogy valaki nagyon mélyen vallásos családban nevelkedett, és bár beszélnek a családban a nemi érés alatt olyan témákról, mint a szexualitás, de mélyebben nem mennek bele a dologba. Tehát tapasztal az illető olyan szexuális problémákat, amelyeket otthon a szüleivel, pont azért mert ez egy „tabu téma”, nem tud megfelelően kibeszélni.

Igen, nem könnyű jó szülőnek lenni, meg bizonyos értelemben nem képezzük a szülőket, sem az egyház, sem az állam, nem adunk ki jogosítványt a gyermekvállalásra. A nemi éréskor a gyermek kérdéseinek a megfelelése illetve a vizsgálódásainak a támogatása, helyesebb irányba terelése, egy nagy feladat minden szülőnek. Valószínűleg hagyományosan az egész társadalom és benne az egyház is prűdebb és szemérmesebb volt. Ma már azt reméljük, hogy egyre több gyermek megvitathatja ezt a szüleivel, illetve itt az iskola is segíthet. Ha az egyházat kérdezed, az egyházi iskolának van ilyen feladata, hogy a gyermekek nemi ébredésével kapcsolatos kérdésekre válaszoljon.

A tudomány és a vallás közötti viszonyban kezdettől fogva ott van a versengés, ha jól tudom Darwin kapott hideget-meleget a saját tanaiért. A NASA kutatja, hogy a Földön kívül létezett, vagy akár még most is létezhet élet. Ha találnának ilyen bolygót, akkor a felfedezésről mit mondana a keresztény egyház?

Valóban, az újkor hajnalán volt néhány évtized, évszázad, ahol nem volt tisztázott a kompetenciája, kompetencia leosztása az egyháznak és a természettudománynak. Eleinte mintha az egyház lépte volna túl a felelősségi körét, tehát olyan dolgokba szólt bele, amelyek már nem az ő reszortja, ma inkább azt tapasztaljuk, hogy a természettudósok bátorkodnak kijelentéseket tenni angyalokról meg Istenről, noha ez nyilvánvalóan nem természettudományos hatáskör. Más bolygókat nem csak a NASA kutat, hanem ezen a téren is verseny van a kutatásban. Az biztos, hogy ha életet találunk más bolygón, akkor az kihívások elé fogja állítani a világvallásokat, nem csak a kereszténységet.

A kereszténység jelenleg, teológiai értelemben, nem természettudományos értelemben, nem tud életről más bolygón. Vagyis a világképe emberközpontú, azaz antropocentrikus. A Föld bolygón az ember a kiemelt lény, aki Istennek a képére és hasonlatosságára van megteremtve.

Amennyiben találunk életet, sőt fejlett életet, akkor el kell indulnia a vizsgálódásnak, hogy a létrendi alá-fölé rendeltségben, hierarchiában hol állnak ezek a lények. Érdekes, talán kissé meredek párhuzam, hogy Amerika felfedezésekor, az ott talált „lényeknek” a létrendi hierarchiában a helyét több mint egy évszázadon keresztül kutatták, tehát, hogy embereknek tekinthetők-e az őslakosok, mert ha igen, akkor meg kell keresztelni őket, ha pedig nem, akkor kizsákmányolhatók és rabszolgaként kezelhetők. Remélhetőleg más bolygók élőlényeivel nem a kegyetlenség módján fogunk találkozni. Még egyet csavar a kérdésen, hogyha ezek a lények jóval fejlettebbek minálunk!

Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, a Biblia szerint Isten a saját képére teremtette az embert. Ha vannak értelmes űrlények, akikkel találkozunk, akkor felmerül a kérdés az emberben, hogy azok az állítások, amiket előbb elmondtam, miképpen jelentkeznek az űrlények vonatkozásában.

Így van! Csak viccelődve, cinikusan jegyzem meg, hogy remélem, mi leszünk abban a helyzetben, hogy döntsünk a méltósági szintjéről ezeknek a lényeknek, és nem ők döntenek arról a kérdésről, hogy minket hova sorolnak be. A teológiának vannak rugalmassági útjai, és a tényeket a teológia is kénytelen tényként kezelni. Sok kérdést felvet majd, de ezekre nem kell most válaszolnunk, majd csak amikor bekövetkezik, tehát, hogy mi a Szentírás szerepe,

Jézus csak a Föld bolygó embereit váltotta-e meg, vagy az egész világegyetemet? Valószínűleg ebbe az utóbbi irányba fog elmenni a kereszténység. Vannak megváltók más bolygókon? Ők is kaptak-e szent iratokat? Az hogy viszonyul a mi kinyilatkoztatásunkhoz? És így tovább.

Sok multikulturális helyen ma is gyakoriak az összetűzések a vallási ellentétek miatt, például Izraelben a zsidók és a muszlimok között. Szerinted lehet valamiféle konszenzusra jutni? Bár a muszlimok Allahban hisznek, mégiscsak Allah a mi egy Istenünknek megfeleltethető. 

Most egy percben nem fogom megoldani az évezredes palesztinai ellentétet zsidók-keresztények-muszlimok között. Úgy szól a kérdés, hogy lehetséges-e egyetértésre jutni. Attól függ, mit értünk egyetértés alatt. Lehetnek közös céljaik a világvallásoknak, lokálisan is, az adott helyre összpontosítva, ez vallási és a közéleti vezetőknek is a feladata. Egységes nemzeti önazonosság építése például hatékony szokott lenni ilyenkor.

Szintén fontos a vallási szélsőségek, különösen az erőszakos szélsőségek valláson belüli elítélése, peremvonalra szorítása, a teológiai kiállás ellenük. A vallásközi párbeszédben a tényként kezelésig el kell jutnunk. Tehát ha ezt gondoljuk „elfogadás” alatt, akkor arra a belátásra kell jutnunk, hogy léteznek más vallású emberek és nekik is joguk van létezni.

Az, hogy a zsidó vallás a gyökere a három nagy egyistenhitű vallásnak, vallástörténeti szempontból igaz. Külső nézőpontból, vallástudományilag ezt a muszlimok nem pont így fogalmazzák meg, inkább az Isten többféle, újra és újra megújuló kinyilatkoztatási kísérletéről beszélnek, melynek a Korán lenne a betetőzése. A kereszténységnek feltétlenül a zsidó vallás a gyökere. A zsidó-keresztény párbeszéd a kereszténységnek a legfontosabb vallásközi párbeszéde.

Egymás vallásának az elfogadtatása nem biztos, hogy működik. Különösen ezeknek az egyistenhívő, szemita közép-keleti vallásoknak a lényege az exkluzivitás, tehát mindegyik azt gondolja, hogy ő egy sajátos momentumot jelent a vallástörténetben, míg a többiek nem jelentenek ilyen jelentőséget, sőt még hamisságokat is tartalmaznak.

Az Isten kérdése, amit említettél, az teológiailag vitatott, bár a fősodor valóban úgy gondolja, ahogy mondtad, palesztin keresztény barátaim is Allahnak nevezik Istent, és a palesztin arab bibliafordításban az Allah szó szerepel az Isten helyén. Nyilván azért más jellemzőit domborítják ki a keresztények, a zsidók és a muszlimok, hogy finoman fogalmazzak. Gondoljunk csak a Szentháromságra, amely a másik két vallás szemszögéből néhol többistenhitnek tűnhet.

A történelem során, legelőször már az ókorban sokszor feljött, hogy a vallásokat megpróbálják összemosni, hogy legyen valamiféle vallási egyetértés. Szerinted ez a mai fejlett világban megoldható lenne, hogy létrejöjjön egy közös vallást, amelyben zsidó, muszlim, és keresztény elemek vannak összemosva?

Ketté kell választani az ökomenikus és a vallásközi megközelítést.

Ökomenikusnak, keresztény mintára az egy valláson belüli felekezeteknek a közeledését nevezzük. A kereszténység szempontjából ez a protestáns, ortodox, katolikus és más, például anglikán felekezetek látható egységre irányuló mozgalmát jelenti. Ez reménnyel kecsegtet, hiszen Jézusnak az az alapító akarata nyilvánvalóan ez a láthatóan egységes egyház, és az emberek bűnei miatt osztódott ez szét, és úgy érezzük, hogy a Szentlélek vezérel ebben az egységmozgalomban.

A vallásközi színtéren nem ez a helyzet, vagyis nem egy tőről fakadnak a vallások, noha általában megkülönböztetünk egy indiai és egy közép-keleti vonalat, valláscsaládot. Ezek, miután nem egy tőről fakadnak, ezért nincs hova visszavezetni őket. A jövőre nézve az ilyen „összemosásuk”, amit szinkretizmusnak nevezünk a vallástudományban, az a főbűn. Tehát ettől irtózik minden vallás. A vallásközi párbeszédnek ez nem is lehet célja. A vallásközi párbeszédnek a béke az elsődleges célja, békesség és megértés. És emellett egyfajta szent versengés is. Ha a közgazdaság-tudományra gondolunk, a piac az nem valami visszataszító dolog, hanem ott a versengésben jó dolgok születnek. Ebben reménykedünk a „vallási piacon” is, hogy a világvallások nem harcolni fognak egymással, legfeljebb szent, lelkiségi értelemben harcolnak egymással, hanem a szent dolgokban vetélkedésre határozzák el magukat. Tehát például ki szereti jobban a többieket.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: szemlélek.blog.hu

Desmond Fennell

A Reaktoron már idézett Angela Nagle által elemzett írás Desmond Fennell ír kultúrfilozófus, közíró egyik Írországon kívül legismertebb műve. Fennel mintegy öt évtizedes munkássága alatt mindig szembeszállt a divatos, de nem feltétlenül igaz, vagy helyes nézetekkel.  Az ír gyökereit fontosnak tartó, de magát egyben európaiként definiáló Fennel ragaszkodik (a zsidó-keresztény kultúrából kinövő) nyugati civilizáció alapját jelentő rációhoz, amely érzése szerint egy jó ideje kezd kiveszni, és helyét önellentmondásokon alapuló, a valósággal hadilábon álló eszmék veszik át. Nem véletlen, hogy Fennell önéletrajzának címe valahogy úgy fordítható le magyarra, hogy „Normálisnak lenni – abnormális körülmények között.”

A Substack-en olvasható elemzésében Nagle kifejti, hogy Fennel esszéje az úgynevezett második amerikai forradalomról „jól öregedett”, hiszen több mint egy évtizeddel ezelőtti megállapításai tűpontosan írják le napjaink valóságát. Minden totalitárius rendszer, a jakobinusoktól a bolsevikokig, azzal kezdte, hogy amit csak lehetett, átnevezett és átírt, a helységnevektől a köznyelven át a a világháború utáni nyugati társadalmak átalakulása, átalakítása szinte észrevétlenül ment végbe. Egy láthatatlan, de, hogy Marxot idézzem, permanens forradalom során a Nyugat etikai rendszere Fennell szerint egy példátlan mértékű, általa poszt-európainak nevezett gigantikus társadalmi kísérlet során transzformálódott egy új renddé.

Az USA-ból kiinduló átalakulás „az emberi élet (olyan) kísérleti rendszereit keltette életre, amelyek tökéletesen érvénytelenítették az addigi civilizációs kereteket.” Anélkül, hogy bármit látványosan eltörölt vagy átnevezett volna, ez a Fennell által „második amerikai forradalomnak" nevezett folyamat új szabályokkal helyettesítette be a korábbiakat, amelyeket fokozatos „tisztogatásokkal" gyakorlatilag megszűntetett. Fennell szerint az új rendszer az Európát sújtó „három csapás" közül (az első kettő a kommunizmus és a nácizmus) a harmadik.

Az egyébként kapitalizmus-kritikus magyarázata szerint a rendszer folyamatossága azonban csak addig biztosítható, ameddig fenntartható az emberek fogyasztóként való létezése. Amint ez megszűnik, a nagyszabású kísérlet „erőszakos társadalmi káosszá” fajul.

Angle hozzáteszi, már egy ideje küszködnek a mostani „világunkat" kritikusan szemlélők azzal, minek is nevezzék ezt a nehezen megfogható, de jól érzékelhető, egyre fojtogatóbb rendszert – liberalizmusnak? Netán neoliberalizmusnak, vagy technokrata kapitalizmusnak, esetleg autoriter rendszernek, esetleg „woke-valaminek?” Fennel szerint az új, Amerikából eredő rend egy társadalmi utópián alapul, mely ugyan jól elkülöníthető más, szocialisztikus utópiáktól, és érintetlenül hagyta az „amerikai kivételesség" eszméjét, mégis mind közül a legradikálisabb, de, tegyük hozzá, a"leglopakodóbb" is. Hiszen, ahogyan cikkünk elején is említettük, az új rend propagálói sosem jelentették be a régi rend halálát és az új megszületését. Ezzel szemben

sikerült lebontaniuk a koherens, konszenzuson alapuló értékrendet, amely értelmes kereteket adott a nyugati ember létezésének.

Nagle leírja, hogy a második amerikai forradalom Fennel szerint a 1930-as években kezdődött, és az 1970-es évekig tartott, de a következményei határozzák meg a mai nyugati világ működését. A rendszert fenntartó erő az erkölcsi felsőbbrendűségben tetszelgő értelmiségi elitek, az ezen elitek utópisztikus megváltó-szerepét kiszolgáló ténylegesen „uralkodó" politikai és gazdasági vezetők és a katonai establishment szövetsége, mely csak addig életképes Fennell szerint, amíg a termelés-fogyasztás felpörgetett szintje fenntartható. Tehát, röviden összefoglalva, a keresztény európai civilizáció beépített etikai fékrendszerét az óriásira duzzasztott fogyasztás váltotta fel, mint a rendszer mozgatója.

Az új rendszer azonban nem nevezhető új civilizációnak, hiszen hiányzik belőle minden civilizáció sine qua non-ja: az értelem és a szilárd értékrend.

Nagle több konkrét példát hoz arra a nyugati világban uralkodó, nehezen átlátható, irracionális, de egyben az elitek által diktált „szabályokkal" szemben ellentmondást nem tűrő kontextusra. Kifejti, hogy a Nyugat társadalmainak uralkodó szexuális ethosza például egyszerre ultrapuritán, és ultraszabados, attól függően, miről, vagy kiről van szó. „Manapság kevésbé elítélendő, ha valaki elhagyja a feleségét és a gyermekeit, mintha valaki elhívja randizni a kollégáját – csak az utóbbi miatt fordulhat elő, hogy valakit nyilvánosan megszégyenítenek, vagy elbocsátanak,” írja Nagel. Egy másik példája szerint olybá tűnik, „mintha a nyugati társadalmakban egyfelől arra törekednénk, hogy teljes mértékben megszűntessük a társadalmi reprodukciót, a gyermektelenség és a terméketlenség, illetve megszüntessük a tudatosságot és az önreflexiót az olyan önpusztító viselkedések révén, mint a kábítószer-fogyasztás, az önsorsrontás és az öngyilkosság. Másfelől szilárdan hisszük, hogy ez a valaha volt világok legjobbika.”

Fennell szerint az a mostani nyugati „civilizáció" is meg fog szűnni, és a történészek „átmenetiként" fogják majd utóbb leírni, olyan értelemben, ahogyan a római kor és az európai civilizáció megszületése közötti időszak is átmeneti volt. Helyette meg fog születni egy vagy több valódi európai civilizáció, melyben ismét az ész és az értelem uralkodik majd. Úgy legyen!

Tegnap Homonnay Gergely, minor DK celeb, halált megvető ingyenbátorsággal berúgta a Niedermüller Péter által már évekkel ezelőtt tágra nyitott ajtót, amikor a fejben Amerikában élő, gyarmatosítóknak tapsoló balkáni kisemberhez méltó, valóságtól elrugaszkodott, érzéketlen, primitív kultúrimportját kiposztolta:

Homonnay Gergely látszólag áldozatokat véd, de a Google Translate-ből kritika nélkül kimásolt világképe az általa képviselni kívánt csoport szemszögéből járhat igazán tragikus következménnyel, Magyarországon és Európában is.

Európa

Vannak helyek Európában, ahol se Gergely, se bármilyen Pride nem kérkedhetne súlyos következmények nélkül. Ezeken a helyeken nem a kereszténység dominál.

A mára klasszikus trolldilemmát aktualizálva, adott az alábbi állítás:

Az iszlámnak igaza van a homoszexualitással kapcsolatban.

A nyugati progresszív pedig választhat hogy elfogadja vagy elutasítja ezt, hogy homofób vagy iszlamofób, de harmadik út nincs. Meg van fogva.

Ez persze egy látszólagos dilemma, mert az európai baloldal szemszögéből az iszlám nem vallás, hanem etnikum.

A globális pszeudo-individualista egyenkultúra felsőbbrendűségében sziklaszilárdan hívő nyugati és nyugatoskodó elit és wannabe-elit szemszögéből a Korán is csak egy a sorban a sok akadály közül, amit fel kell zabálnia a történelem vége elérése érdekében a tradíció-megsemmisítő gépnek.

A fizikailag és földrajzilag is a társadalom aljára szegregált mecsetépítők millióit a nyugati hard power önnön felsőbbrendűségétől ittas gőggel managelhetőnek tekinti, akik alkalmi kellemetlenségektől eltekintve összességében nem veszélyeztetik a jóval erősebb vektorok által predesztinált haladás irányát.

Ha Homonnay hatalmi modelljét elfogadjuk, akkor a fehér, keresztény, heteroszexuális elitnek hálával tartozik, amiért a muzulmánokat elszegregálja a Pride közönségétől, megfigyeli és túlkapásaikat megelőző erőszakkal sújtja, most és mindaddig, amíg nem nevelik őket is hozott identitásuktól megfosztott, ártalmatlan, kozmopolita fogyasztó egységnek. (Feltételezve, hogy sikerül. Ha nem sikerül, akkor egy még tragikusabb végállapotba rohan éppen Európa a Pride közönsége szemszögéből, is.)

Magyarország

Azon belül is Pécs.

Aki Magyarországon él, az jól teszi, ha tisztában van a cigányság sajátos ultrakonzervativizmusából fakadó, számukra érzékeny, egyoldalú határsértésekkel, amennyiben elkerülhetetlen számára az együttélés ezzel az etnikummal. Egyeseknek, a liberális elit csúcsán sokaknak ez az asszociáció opcionális, el tudják magukat szegregálni az érintkezéstől, és ha akarják, megválaszthatják a módját, idejét, körülményeit (pl: anyáskodó, alaposan dokumentált szociotripek). A többségnek nem az.

Az egyik ilyen cigánykonzervatív faux pas a homoszexualitás (köcsögség): a nyílt felvállalása olyan - egyoldalúan érzéketlen - sértés, ami - a kívülálló szemszögéből nézve - indokolatlanul erőszakos reakciót válthat ki.

Homonnay Gergely “fehér, keresztény, heteroszexuális” modellje nem kínál ennek a valós erőszaknak az elkerüléséhez segítséget: aki a pécsi esetet nem érti, nem hajlandó érteni, álomvilágba, buborékokba, nyakatekert fél-vak érvrendszerek pillanatnyi biztonságába menekül a valóság elől. Ha kellően képmutató, akkor elszegregálja magát, amennyire tudja, és nyilvánosan a liberális közeg kényelmes valóságtagadását vallja.

Az ilyen veszélybe sodorja magát es azokat, akik ebben a kérdésben az ő szavát tartják hitelesnek. Az ur-SZDSZ-es tudatlanság a cigány-magyar együttélés íratlan szabályairól kevesek következmény nélküli luxusa.

Idő előtt kihúznám a szokásos ellenérv méregfogát: igaz, hogy a cigányság, mint kisebbség nem nyomhatja el a többséget, nem erőltetheti rá a sajátos, többek közt homofób értékrendjét. De ettől még

egyénekkel lehet erőszakos, ha rosszkor és rossz helyen köcsögösködnek.

Visszatérve és elfogadva Homonnay hatalmi modelljét, a pécsi eset megismétlődésének megakadályozása a fehér, keresztény, heteroszexuális elit feladata, azaz ha a homofóbia kulcsprobléma, akkor ennek a patriarchátusnak kutya kötelessége minden lehetséges rendpárti eszközzel, ha kell erőszakkal megakadályozni, hogy a Pride népét a cigányság részéről inzultus érje, hosszú távon pedig ki kell nevelnie ezt a hibás értékrendet az adott etnikumból, ha tetszik nekik, ha nem. Ez se nem liberális, se nem multikulturális megoldás, társadalmi mérnöki szemszögből a régi vonalas MIÉP-hez áll közelebb.

Elfogadás

Az elfogadás hatalmi eszközökkel kierőszakolásának tragikus példája Homonnay maga, aki, akár csak a közíróként aktív Péterfy-házaspár, Olaszországban - is - él. Gergely soha nem lesz olasz, maximum lakos. Az, hogy az olasz nép elfogadja-e őket, az olasz nép saját döntése, rájuk erőszakolni nem lehet, nincs az a felsőbb hatalom, se Brüsszel, se az ENSZ, ami Homonnay Gergelyből ízig-vérig olaszt csinálhat. Van az a mennyiségű puskacső, ami hatására minden olasz nyilvánosan bólogatna, hogy igen, ő egy közülünk, de a privát véleményüket, a szívüket maximum megnyerni lehet, ha lehet egyáltalán.

Gergely, se nem vagy amerikai, se nem vagy olasz. Magyar vagy, tragikus, balkáni kisember, aki maga mögött érzi annak a gyarmatbirodalomnak a támogatását, ami a kis, periférikus országát csicskáztatná épp, és a szívek megnyerése helyett a bakancsukban bízva, erőszakosan követeled, hogy szeressünk azért, ami vagy. Azért, ami a szexuális preferenciád, mert egy ember azért több annál, ugye, sőt, sokak szerint ez magánügy, és identitásnak botrányosan sekély.

Elfogadni elfogadtunk már rég, de az valamiért kevés, és fenyegetőzöl, mint egy elkényeztetett gyerek, aki öngyilkosságot is meglebegtet, ha apa nem vesz neki pónit. Kierőszakolt imádat: erről szól a Pride.

Magyarországon 1997 óta rendezik meg a Budapest Pride-ot, a tavalyi kivételével minden évben. Ennek a 24 évnek a többségében konzervatív kormány volt hatalmon.